duckit 2018.01.27. 20:45

Detroit (Detroit, 2017)

detroit_poster.jpgKathryn Bigelow Detroit című filmjével az amerikai történelem egyik legnehezebb pillanatának állít emléket, amikor számos államban emberéleteket követelő zavargások törtek ki a fehérbőrű rendőrség túlkapásai miatt. A címadó városban alakult ki a legsúlyosabb helyzet, ahol a felbőszült fekete lakosság megállítására még a nemzeti gárdát is kivezényelték.  

1967-ben a Vak malac szórakozóhelyen razziát tartottak a rendőrök, amely után az utcára kivonult kisebbségi tömeg törni-zúzni kezdett. A zavargások elfojtása megoldhatatlan feladat elé állította a rendőrséget. A tömeg egyre csak duzzadt és a fosztogatások, gyújtogatások megállíthatatlanná váltak. Ezen a „Hosszú forró nyáron” öt nap alatt több, mint 40 haláleset történt, gyerekek is áldozatul estek. A kivezényelt katonaság a rendőrséggel együtt próbálta a rendet helyreállítani. Az egyik éjszaka az Algiers szállodából lövést hallottak a rendfenntartók. Egy katonával és egy biztonsági őrrel együtt a helyszínre vonultak, ahol a fekete mulatozó vendégeken kívül két fehér lány is tartózkodott. Az inzultálásuk tragédiába torkollt……    

detroit_8.jpgElég összetett volt és sok mindent lehet írni róla. A film kezdetén, a felvezető introban, csak nagy vonalakban kapunk információt arról, hogy milyen tragikus események vezettek a Mitchingen államban kialakult zavargásokhoz. Ez a dokumentarista stílus az egész filmen jelen van. Megpróbálták rekonstruálni az eseményeket, ezért az összeomlás több jelentős, szomorú pillanatát is megjelenítik a filmben. A kocsmarajtaütéstől, és az első hátba lőtt sráctól kezdve a négyéves kislány haláláig, akit a katonák mesterlövésznek néztek és tankkal lőttek ki az ablakból. Ez mind “szép”, de mégis úgy éreztem, hogy fontos részek maradtak el. Hogy pontosan mi volt az alapja ennek az egésznek, pl. hogy a razzia miért kezdődött a Vak Malacnál? Mi okozta? Vagy ha arra akartak inkább fókuszálni, ami a hotelben történt, az is elég lett volna. Mindenből egy kicsit kapunk, de a lényeg elmarad.  

detroit_1.JPGÉs igen. A hotel. A meglehetősen széles látószögben mozgó dokumentarista stílusban felvázolt háttérben, a mindennapossá vált, kisebbséget érintő atrocitások a film közepétől egy szállodába szorulnak be. Ebben a kis helységben, a kis szobákban mutatják be az egész forrongás zsigerig maró hatását, amelytől tényleg összeszorul a szívünk. 

Ez a rész olyan, mintha egy külön film lenne a filmben. Tényleg ezért érdemes megnézni, mert itt van a legjobban kidolgozva, ezen a kis helyen, hogy mekkora feszültség uralkodott az egész városban. A rettegés és a félelem pillanatai. A gyanúsítottak, akiket falhoz támasztottak és a vádló rendőrök között. Korábban már mindenkiről kaptunk némi információt, hogy pont elég szerethetőek vagy ellenszenvesek legyenek. Ezek tényleg a film legjobb pillanatai. Megdöbbentő, véres és sokkoló, hogy ezek a rasszista emberek mekkora állatok, de ebbe nem megyek bele.

detroit_9.jpgA film további részében a bírósági tárgyalás már inkább levezető, ami engem nem is igazán érdekelt. Elvesztette a varázsát, feszültség semmi, bizony kellett volna már az olló. Rendben van az, hogy érdekességképpen bemutatásra került, de pl. ha csak a film végén a stáblista előtt leírják, nekem az is megfelelt volna. Totál kizökkentett a filmből és ezt a végén érezni nem jó.  

Végül is történelem leckének klassz volt, még akkor is, ha nem mutatott teljes, átfogó képet a kialakult eseményekről. Akit részletesebben érdekel a sztori, az úgyis utánanéz. Amúgy 1992-ben is történt hasonló eset Los Angelesben, csak ott nem haltak meg olyan sokan, és ezért nem készült róla film. 

detroit_2.jpgWill Poulter (A visszatérő) a fiatal rasszista rendőr srác, mégha nem is csinált volna semmit, a tenyérbe mászó képe miatt akkor is utálatnak örvendett volna nálam. Csípem a srácot a kis rohadék fejével. Igazán remek csapatot alkotott zsíros hajú társával Ben O’Toole-al (A fegyvertelen katona) együtt. Jó választás volt mindkettő erre a hálás szerepre. John Boyega (Star Wars: Az ébredő erő) bamba tekintetével, kevés szövegével nem sok vizet kavar fel. Szimpatikus a srác, de jelenleg nem tudom még hova tenni. Szóval a színészekre nem lehetett panaszom. 

detroit_4.jpgKathryn Bigelow (Bombák földjén) korábbi filmjeiben sem volt soha tabutéma a rasszizmus megjelenése. Ebben a filmjében, amit Mark Boal állandó írótársával együtt készített, csúcsosodik ki igazán ez a vonal. A filmnek vannak egészen kiváló pillanatai, de mégis az összképben valami zavart éreztem. Tipikus esete annak, hogy sokat akart a szarka, de…kurva hosszú lett és csak egy részét éreztem profin kidolgozottnak. Ez annyit tesz, hogy szinte mindent bele szerettek volna zsúfolni és sajnos ez nem igazán ment. Úgy éreztem a végén, hogy vagy az egészet kellett volna megmutatni végig “felszínesen”, vagy az eseményeknek csak egy részére fókuszálni, ami viszont üssön. Egyértelműen a középső, hoteles rész menti meg a filmet.

Amúgy Detroit hanyatlása ma is tart.  Az egykor autógyártásáról híres fellegvár még az 1920-as években több mint egymillió lakossal rendelkezett. Manapság már alig éri el a 700 ezres számot, és a lakosság több, mint a 80%-a fekete, a fehérek többnyire elvándoroltak. Az egy főre jutó átlagkereset alig éri el a létminimumot, és még sorolhatnám.

 Ajánlom azoknak, akik szerették a rendezőnő korábbi műveit, de aki kommerszebb Bombák földje vagy akár egy ”Osama” filmet akar látni, az csalódni fog.

 70% 

 

duckit 2018.01.16. 18:17

Stronger (Stronger, 2017)

stronger_poster2.jpgVannak olyan filmek, amelyeket érdemes egyedül, nyugalomban megnézni. Amikor úgy rákészülsz, hogy ez most nem egy kimondottan felszabadító, kacarászós alkotás lesz, de most nem is ilyenre vágysz. Nem pattogtatsz kukoricát, nem pirítasz sós szotyit sem. Csak szépen csendben beülsz a mozi elé és élvezni akarod a drámai pillanatokat a nyugodt, sötét szobában. Feltéve ha nem dől össze egy perc alatt a meghitt kis magányod,  amikor a párod felpörögve a vártnál korábban érkezik haza egy remek Boban Markovic koncertről, és nem érti mi ez a letargia.

2013.04.15-én a bostoni maraton célegyenesében két bombát robbantott egy testvérpár. A három halálos áldozatot és több mint 180 sebesültet követelő merényletben többen is maradandó sérülést szereztek. Köztük volt a barátnőjének szurkoló Jeff Bauman (Jake Gyllenhaal) is. Közvetlenül mellette robbant fel az egyik bomba. A terrorakcióban Jeff mindkét lábát térdtől lefelé elvesztette. Mivel emlékezett a merénylőre, segített a tettesek gyors elfogásában. Igazi nemzeti hős lett, akinek viszont szembe kellett néznie a mozgáskorlátozottak világával…

stronger_5.jpgIsmét egy amerikai történelemben végrehajtott merénylet, amely után az egyszerű szupermarketes csirkepakolóból nemzeti hőst faragtak. Írhatnám, hogy ezt sosem lehet megunni, ami valószínűleg nem lenne teljesen igaz, de ebben a filmben sok olyan momentumot találtam, amiért érdemes volt megnézni. Az amerikai propaganda behálózó gépezetével, hogy mit miért tesznek, és miért háborúznak, most nem szeretnék behatóan foglalkozni. Véleményt sem igazán formálnék erről, mert elég vékony jégen táncolnék, ha belemerülnék a politikai háttérbe. Mégha árnyaltan mindvégig benne is volt a filmben, nem erről szólt, vagyis én nem ezt akartam kivenni belőle, nem ez volt a hangsúlyos számomra.

stronger_1.jpgSokkal érdekesebb volt maga az “emberi történet”, a tragikus szerencsétlenséget elszenvedett Jeff felépülésének küzdelmei. Mégha ezt nem is tudja a film a maga totalitásában bemutatni, (mert ugye ez azért lehetetlen), egy kis szeletét szépen elénk tárja a “natúr valóságnak”.  Ebben nemcsak a hétköznapi élet leküzdésének nehézségei szerepelnek, hanem magának a poszttraumás stressz okozta hatások elhatalmasodásának problémái is. A film igazán ebben szeretne jeleskedni, és ez részben sikerül is. Viszonylag részletesen mutatja be a kórházi ápolástól kezdve, az otthoni nehézségeken át, egészen a végső összeomlásig, majd a felépülésig tartó utat.

stronger_3.jpgA filmben a szívszorító jeleneteken kívül - mely azért még a seggemet is összehúzta néhány esetben -, találunk mosolygósabb pillanatokat is. Ezek valamennyire oldják a hangulatot, de azért túl sokáig nem hagyják arcunkon a vigyort, mert többnyire az egész film szomorú. Szomorú, mert egy ember tragédiája, aki pont rosszkor volt rossz helyen, egy emberé, aki akaratán kívül vált médiasztárrá, aki egyáltalán nem akart nemzeti hős lenni, főleg nem ilyen áron.  A film végén azért csak nem tudtak a készítők kilábalni a nemzeti propagandából és ez egy kicsit beárnyékolta az egészet. És az az annyira jellemző kissé molettebb kislány a végén az óriás hot-dogjával miért kellett?????

stronger_6.jpgTetszett az a tipikus amerikai összetartó családkép, ami megjelenik a filmben. Az anya, a tesók, a volt férj, akik azonnal, mint a hiénák lecsaptak a lehetőségre, hogy a katasztrófából a legtöbbet tudják kihozni. Piálás, kajálás, bulik, interjúk ahova főszereplőnk egyáltalán nem kívánkozott. Bemutatja, hogy “a ragadozók” hogyan rontanak a vérszagra, hogy széttépjék emberünket az utolsó leheletéig.

stronger_5.jpegAmi még tetszett, bár ez elég rossz szó erre, hogy tényleg betekintést kapunk egy mozgáskorlátozott ember életébe, hogyan is küzd meg a mindennapokkal, a számunkra oly természetesnek tűnő dolgokkal. Ilyenkor jön az elő, hogy mennyit is ér valójában az egészség, ami a legfontosabb dolog az életben. Na jó, ez nem egy ilyen blog, hogy tovább elemezzem. Egy mondanivaló azért ebben a filmben is keményen átjön, hogy bizony hiába akarja más, hogy éljünk, és újra reméljünk, ha mi nem akarjuk ezt, nem fog sikerülni talpra állni. Csak akarni kell, és meglátni a célt, mely elvisz a felemelkedéshez.

stronger_2.jpgNa de ami az egész filmet megmenti az Jake Gyllenhaal (Éjjeli féreg), akinek lábait hibátlanul sikerült eltűntetni. Ennek a pasinak az utóbbi filmjei kivétel nélkül tetszettek. Remek színész lett. Élmény nézni. Csak azt nem értem, hogy hogy nem öregszik? Vagy csak én vagyok féltékeny rá. Ami még tetszett, az alkoholista anya szerepében Miranda Richardson (Az órák), aki tényleg kellően ellenszenves volt az egész film alatt. Ha szemét lennék, akkor azt mondanám, hogy nekem tipikusan az amerikai átlagember megtestesítője volt. A barátnő szerepében Tatiana Maslany (Eastern promises - Gyilkos ígéretek) viszont ellensúlyozta a szülői hátteret, és kellően vissza tudott rázni a valóságba.

stronger_4.jpgDavid Gordon Green (Ananász expressz) rendező filmjével végül is elérte célját. Nem azt mondom, hogy minden szempontból lekötött, de igazából nem is tudok az árnyalt mondanivalón kívül negatív dolgot említeni. Mivel megtörtént eset, ezért nem nagyon tudott elrugaszkodni a valóságtól. Egy szerencsétlenül járt emberről, és az ő szenvedéséről amúgy sem hálás filmet forgatni, és igazából tök érthető, hogy még nézni sem könnyű. Ami a lényeg, hogy a film rendezése jó, a képek néha többet is mutatnak a kelleténél, és bizony még a szag is átjön, már ha valaki érti mire gondolok a film megnézése után. Azt azért őszintén bevallom, hogy akkora hatást nem váltott ki belőlem az egész. Tényleg nem rossz, és egyszeri megnézést megért, de a sérült Jaken kívül nem sok mindenre fogok emlékezni.

Amúgy érdekesség, hogy pont párhuzamosan forgatták a terrorista testvérpár hajtóvadászatáról és elfogásáról készült a Hazafiak napja (Patriots Day) című filmmel együtt, amit sajnos még nem láttam, de így a kettő együtt szerintem egészen tiszta képet adna azokról a fájdalmas napokról.   

Azoknak ajánlom, akiket érdekel ez a téma, eléggé rétegfilm, eléggé nyomasztó. Nem az a tipikus „hőst faragunk” alkotás.

65%

duckit 2018.01.04. 17:55

Thelma (Thelma, 2017)

thelma_poster_1.jpgMi lehetne jobb választás a két ünnep közötti szombat délután meghitt eltöltésére, mint egy norvég, leszbikus, romantikus, „telekinézises” film? Garantált szórakozást jelent annak, akinek a befogadóképessége meglehetősen széles intervallumot ölel fel, és hajlandó a két bejgli közé beszorult látókörét szélesre tárni. Még az is lehet, hogy a végén elismerően konstatálja majd, hogy a fene egye meg, ezek az északiak megint egy remek filmet készítettek. 

A meglehetősen vallásos családban nevelkedett Thelma (Eili Harboe) egyetemi tanulmányai miatt Osloba költözik. Ott ismerkedik meg osztálytársával Anja-val (Kaya Wilkins), aki iránt  kezdettől fogva erős vonzalmat érez. A szülői nyomás, Thelma érzelmi “feleszmélései” vívódásai, és a benne lakozó természetfeletti erő miatt a szerelem beteljesülése nem a vártak szerint alakul, sőt, végzetes következményekkel jár. Thelma belső küzdelmei és szorongásai miatt pszichokinetikus képességeit egyre nehezebben tudja kordában tartani…

Na, ugye milyen szép XXI. századi “Júlia és Júlia” romantikus történet?

thelma_1.jpgÉrdekes film volt, bár tapasztalatom szerint, ha valamire azt mondjuk, hogy érdekes, az valójában nem tetszik az embernek. Amúgy egyfolytában Stephen King Carrie c. műve jutott róla eszembe. A történet a visszahúzódó kislányról, akit fanatikusan vallásos szülő nevelt fel és úgyszintén meg van áldva telekinetikus képességekkel, amelyek a stressz hatására jönnek elő. Ezzel nagyjából ki is merül a két film közötti hasonlóság. Mégsem tudtam ettől elvonatkoztatni, attól függetlenül, hogy ezt a filmet más “képességek” mozgatják, és amit láttunk azt nem lehet Sissy Spacek különös képességeihez mérni. Amúgy nem volt ez olyan rossz film, mint amit a történet leírásából várhat az ember, különösen akkor nem, ha nincsenek nagy elvárásaink.

thelma_8.jpgA film nem horror, nem is thriller, és nem is igazán borzalmas, viszont mindvégig fenntartja a feszültséget. Az elejétől a végéig szinte kiegyensúlyozott tempójú, szépen, nyugodtan, csendesen adagolva a néznivalót, és most nem kifejezetten a két lány egymás testének felfedezésére gondolok. Hagyja az emberben feldolgozni a látottakat. Mégsem mondhatom, hogy az álmosító filmek közé tartozna. A film közepén egy kicsit szürreálisabb, de még éppen elfogadhatóan. Ofidiofóbiásoknak tetszeni fog.

thelma_2.jpgA képek a jelen és a múlt között mozognak. A múlt eseményeit, az egésznek a hátterét flashbackek formájában tárja elénk, kitisztítva vele a látott képet. Aki nagy csavart vár a végétől, az mondjuk csalódni fog. Vagyis számomra szinte az „elvárható magatartás elve” jött be, bármennyire is drasztikus lépés. 

thelma_6.jpgNem tudom, hogy magát a történetet mennyire kellene jelen esetben boncolgatni és mögöttes tartalmat keresni benne. Ha nagyon akarnék, bele tudnék magyarázni dolgokat, hogy pl.: a manipulatív szülői fészekből való kirepülés után mennyire nehezen találjuk meg önmagunkat, stb. Nehéz az elszakadás, főleg, ha mindennapos a telefonterror. A vallás és a másság, és egyéb „erkölcstelenségek” (pia, drog) alapban nehezen összeegyeztethetőek, de ha ebbe mélyebben belemerülnék, valószínűleg megköveznének. Szerintem totál felesleges ebben az esetben. Bár azt megjegyezném, hogy a szülői háttér ismét rányomja a gyerekre a bélyeget. A fürdőkádas kép például eléggé nyomasztó és visszataszító.

thelma_5.jpgValószínűleg aki hisz ezekben a pszichokinetikus dolgokban, az még jobban bele tudja élni magát a történetbe, és alapvetően érdekesebbnek találja majd, mint az átlag. Én maradok egy kicsit a földön még, ezért szimplán csak tudomásul veszem, hogy létezik a világban ilyen. (vagy nem)

A film főszereplője Eili Harboe egészen kiválóan alakítja a visszafogott lány szerepét. Nem lehet hibát találni benne. Viszi a hátán az egészet. Igazából sok párbeszéd nincs is, ezért a film inkább a színészi játékra támaszkodik és ezzel a többi szereplő (Kaya Wilkins, Henrik Rafaelsen, Ellen Dorrit Petersen) is simán megbirkózik.

thelma_4.jpgJoachim Trier rendező egy egészen eredeti történetből forgatott le egy egészen eredeti filmet.  Szinte művészi. Kicsit tényleg lassú, kicsit tényleg hosszú, de mégis végig érdekes, feszültségkeltő. A fényképezése kiváló. A hosszan tartott képek hatásosak. A film zenéje az akciómentességet egészen kellemesen kárpótolja.

Szóval minden adott ahhoz, hogy akinek a befogadóképessége szélesebb egy remek, bár az átlagnál visszafogottabb filmet nézzen. Nem mondom, hogy újranézős, de egy esélyt megkapott és élt vele. Nem egy szórakoztató matiné, de fesztiválfilmek kedvelőinek kötelező.

70%

duckit 2017.12.24. 19:20

Dzsungel (Jungle, 2017)

jungle_poster.jpgVannak olyan emberek, akik megunják a civilizáció adta örömöket, és felperzselve maguk mögött mindent, elindulnak a nagyvilágba. Azért kelnek útra, hogy lehántsák magukról a “felgyülemlett koszt” és egyedül legyenek egy gyönyörű helyen, gondolataikba zárva. Aztán vannak mások, akiknek egyszerűen csak zabszem van a seggükben, és nem tudnak nyugodtan megülni és megelégedve bámulni a Celeb vagyok ments ki innen őserdei tájainak szépségeit.Ők azok, akik akár az életük árán is keresik a kalandokat, az izgalmakat. Az így szerzett feltöltődés megér nekik annyit, hogy beledögöljenek az élmény adta gyönyörbe.A természet azonban nem mindig simogató, megnyugtató, és nem nagyon szereti, ha bolygatják. Ismét egy film, ami nagy pofont ad kalandvágyó természetjáróinknak.

jungle_9.jpg1980-ban három kalandra éhes turista, eltérő szándékoktól vezérelve elindul egy idegenvezetővel a bolíviai dzsungel mélyére. Egy olyan élményre vágynak, amelyben korábban még sosem volt részük.Az útjuk során a vártnál sokkal keményebb nehézségekbe ütköznek, és a társaság is szétszakad.A szívósabb és rendíthetetlenebb része a csapatnak nem adja fel, és folytatja a menetelést az ismeretlen tájakon. Az út azonban kifog rajtuk, és végképp szétszedi őket. A film a dzsungel mélyén egyedül bolyongó Yossi Ghinsberg (Daniel R.) küzdelmes, embert próbáló napjainak történetét meséli el.

jungle_8.jpgSzép, színes, úti film, de olykor kegyetlen képekkel. Természet kontra ember. Ritka, amikor az ember győzedelmeskedik, de ha meg igen, az bizony nagy mák. Amúgy ha valakit érdekel, a teljes történetet el tudja olvasni a wikipédián.Ami a dzsungelt illeti, a film befejezése után sem változott meg a véleményem, hogy enné meg a rosseb. Nem a mi világunk ez, nem minket teremtettek oda, hogy hódítsuk meg az ismeretlent. Persze mindig is lesznek, akik a másra vágynak, akik ki akarnak tűnni, és szeretik a veszélyeket.Ha egyszer eljutnék Dél-Amerikába, és lehetne választani, hogy a turistacsalogató Machu Picchu-t nézzem-e meg, vagy egy kis aranyásó kalandra induljak el a helybéli bennszülöttekkel a dzsungel mélyére, tuti nem az utóbbit választanám. Az is lehet, hogy inkább egy helyi krimóban üldögélnék naphosszat.

jungle_5.pngMivel a készítők megtörtént esetet dolgoztak fel, nem rugaszkodhattak el teljesen a valóságtól.Bár sosem jártam arra, és az olvasottságom is mindössze addig terjed a témában, hogy a dzsungelben maximum két-három napot lehet kibírni minden nélkül, ha nem születtél Bear Grylls-nek, ezért akár még igaz is lehet a sztori. Bár ha van víz, akkor állítólag három hétig is húzhatjuk. (szintén a nagy túlélőtől tudom). Szóval ez az a hely, ahová nem kell karóra. A dzsungel tényleg megmutatja, mik is vagyunk valójában a természethez képest. Gyakorlatilag senkik. Ha valaki többnek gondolja magát, hajrá.

jungle_3.jpegA filmből igazából az jön le, hogy nem a rovarok, kígyók és békák állandóan vizslató tekintete között élni a legnehezebb, mégha nem is kedvelnek téged annyira. Nem az a gáz, hogy nem tudsz aludni a ragadozók folyamatos közelsége miatt, akik szagolják az izzadt tested párolgását. Még csak nem is az ingoványos talajon való közlekedés a durva, amely beszippant. Hanem az, hogy hogyan is viselkedik az emberi elme vészhelyzetben, adott helyen és időben.

jungle_7.jpgAz egyedüllét és az ebből eredő folyamatos éberség parája visz a sírba, de legalábbis a meggondolatlan cselekedetekbe. Nemcsak a tabletták tudnak hallucinációt okozni, hanem a reményvesztett őrület, ami ránk tör legsötétebb magányunkban. A film az arcunkba nyomja, hogy soha ne adjuk fel, és bízzunk magunkban, hogy a lehetetlent is meg tudjuk csinálni. Mindig van remény. A másik oldalról pedig azt üzeni, hogy egy barát a bajban mutatja meg az igazi arcát. Nos, azt nem tudom, hogy tényleg így van-e, vagy csak egy kicsit hollywoodiasították a művet, de mindenesetre megható, hogy mikre vagyunk képesek. Vagy nem.

jungle_10.jpgKét részre lehet osztani a filmet. Az első, a meglehetősen hosszúra nyúlt bevezető. Hogyan és mikor ismerkedett meg a kis csapat, mi vezérelte őket ide, és hogyan hergelik fel egymást az útra. Ez az egy óra lehet, hogy valakinek unalmas, és érdektelen lesz, de én néztem figyelmesen.Nem azt mondom, hogy ez a rész az erőssége a kész terméknek, de nem is volt annyira gáz, mint ahogy egy-két helyen lehetett olvasni. Amúgy meg aki szereti a természet csodáit, tátott szájjal fogja figyelni a szép, színes képeket, mert azok bizony lenyűgözőek a fotelból nézve is. Legalábbis addig, amíg nem egy csúnya férget mutatnak közelről, amelyik éppen egy sebből mászik elő.

Ahogyan embereink haladnak a céljuk felé, egyre jobban fáradnak, éheznek, és egyre ingerültebbek lesznek. Könnyes szemmel hallgatják “Papa”-ként tisztelt túravezetőjük tanácsait, egészen addig a pillanatig, amíg el nem szakad a cérna.

jungle_4.jpegDe ez már a film második fele. A feszültség szépen beköltözik a bőrünk alá, és a hányingert keltő képek felborítják lelki egyensúlyunkat, tovarebbentve az elmúlt óra gyönyörködtető képeit. Tényleg nem szép, amit művel velünk az az oly csodálatos természet. Lehet, hogy majomként kerültünk a földi planétára, de azért továbbfejlődtünk, és nem maradtunk bennszülöttek, akik kukacokon és magvakon élnek. Így jobb híján, vészhelyzetben szőröstül-bőröstül felfalunk egy majmot.

Igen csúnya képeket láthatunk, melyek sok embernél kiverheti a biztosítékot. Ha azonban a másik oldalt nézzük, éhen csak nem akarunk halni, ezért bármi ami elénk kerül és van hozzá gusztusunk, mehet feldolgozásra a gyomrunkba. Szóval a második egy óra lényegében elviszi az egész filmet, és enyhén szólva kiszakít minket abból a békés álláspontunkból, hogy egy National Geographic megrendelésére készült természetfilmet nézünk.

A vége egészen hatásosra sikeredett, átjött.

jungle_6.jpgA film főszereplője Daniel Radcliffe, az egykori Harry Potter igazán odateszi magát. Szerintem klassz volt, és totál elhittem neki, hogy tényleg becsavarodik a körülményektől. Furcsa volt látni, hogy kinőtte korábbi szerepeit, és piszok jól játszik. Kicsit hasonlított nekem külsőleg Ben Fosterre a Lone Survivorból. A többiek igazából mellékszereplők (Alex Russell, Thomas Kretschmann, Joel Jackson) Nem nagyon érdekeltek a filmben, egy-két konfliktust leszámítva.

jungle_1.jpgGreg McLean a Wolf Creek című horrorfilm rendezője igaz nem egy életre szóló élményfilmet készített Yossi Ghinsberg könyvéből, de azt se mondhatom, hogy egyből kiment volna a fejemből. Nem volt ez rossz. Út a vadonba kicsit másképpen. Egy-két jelenet, amely szerintem a rendező szívéhez közelebb állt, kimondottan ütött. Egészen konkrétan majdnem elhánytam magam. A közel két órás játékidő alatt nem nagyon volt olyan pillanat, amikor elterelődött volna a figyelmem a filmről. A fényképezése egészen kiváló, bár “hozott anyagból dolgozik”, hiszen csodálatos a táj. Mondjuk ezt azért tudni kell filmre is vinni. Ha kicsit kötözködni kellene, bár sokan észre sem veszik ezeket, és nem is fontos rá kitérni, akkor azt mondanám, hogy a vágó olló az elején okozott érthetetlen pillanatokat. Egy-egy jelenetet úgy lenyisszantottak, hogy csak mosolyogva néztem, ez most hogyan került ide. A zene, amikor kellett felvitte az adrenalint, lehetett rajta izgulni. A raftingolás szerelmeseinek kifejezetten tanulságos.

Ez az a film, amit érdemes egyszer megnézni. Azt tudtuk, gondoltuk, hallottuk, hogy a dzsungel veszélyes, de most láttuk is. Hogy most ebből tényleg mennyi az igaz, azt meg mindenki döntse el saját maga.

Ajánlom azoknak a kalandoroknak, akik szeretnek képeslapokon látott tájakon gyalogolni, túrázni, hajókázni. Akik szeretik a “sohaneadjukfel” filmeket, azoknak is kötelező.

70%

wind_river_poster.jpgA kihűlt test, az elzsibbadt végtagok és a kilélegzett lehelet szürke füstként tovaszálló képe egy meleg szobában nem egy szokásos pillanatkép, még akkor se, ha a gyorsan bekövetkezett klímaváltozás miatt a téli időjárás ránk szakadna pár óra alatt. A korábban a Sicario – A bérgyilkos című film forgatókönyvét jegyző Taylor Sheridan filmje viszont elérte nálam azt, hogy szinte megdermedve keltem fel az ágyból.

Wyoming állam zord vidékén Wind River indiánrezervátumban dolgozik Corey (Jeremy Renner) vadőrként. Új küldetése során egy vérbe fagyott fiatal női holttestet fedez fel.  A lányról hamar kiderül, hogy gyilkosság áldozata lett, de az itteni törvények szerint csak akkor intézkedhet a helyi rendőrség, ha a gyilkos és az áldozat is indián. Az ügy megoldásához a szövetségi iroda a területhez legközelebb tartózkodó zöldfülű FBI ügynököt Janet (Elizabeth Olsen) rendeli ki, aki gyilkossági nyomozásban meglehetősen tapasztalatlan.  A terület magányos elzárkózott emberek gyülekezete, nem nagyon állnak szóba idegenekkel és a helyi rendőrség sem éppen a segítőkészségéről híres. Az ügynök a vadász segítségét kéri - kinek személyi tragédiája miatt is érdeke -, hogy együtt álljanak neki a gyilkos felkutatására.

wind_river_4.jpgAmely végül is oly egyszerű, melyet Mr. Holmes kisujjából is megoldana 10 perc alatt, ha mondjuk, nem mínusz 30 fokban kellene nyomoznia, de Agatha Christie Poirot felügyelője keresztbe rakott lábakkal laza gőzölgő kávéjával a kézben első korty után is simán levezetné fél perc alatt.  Ha valaki hatalmas akciózást szeretne átélni, ne ezt a filmet nézze meg, de a krimi-thriller vonal miatt sem fogjuk lerágni a körmünket. Szóval semmiféle nyakatekert szétizgulni való dologra ne számítsunk, ami megdolgoztatná agytekervényeinket.  Van két szál és kész, na meg a megoldás. Ennek ellenére szinte odaragasztott a fotelbe. A nyomasztó fagyos környezet, a film atmoszférája teljesen magába szippantott, annak ellenére, hogy sok helyszint nem is tartalmaz, de mégis kellően elég ahhoz, hogy beleéljük magunkat ebbe az igazi lidérces „semmibe”. A hideg, barátságtalan végeláthatatlan havas tájba, és ezzel együtt az itt élő emberek nyomorába.

wind_river_1.jpgMert ezen a vidéken aztán tényleg nincs mit csinálni, a fiatalokból bűnöző lesz, drogos vagy piás. A felnőttek meg ennek a hatványai, ha van munkád még a jobbik eset, de munkából adódó feszültséget valahol csak le kell vezetni.  Hol marad a szórakozás lehetősége? Mert ezek a férfiak bizony nem egy jó könyvre vágynak esténként.  Jobb esetben meg amint tudsz, elhúzol melegebb éghajlatra egy motoros szánnal. A hőmérséklet mínusz 30 fokig hűl le, 100 méterfutás után a még a tüdőd is felrobban. A film ezekben a kilátástalanságot bemutató képekben rettentően erős, hiszen tökéletesen érzékelteti mindazt, hogy mi is vezethet egy tragédia bekövetkeztéig, ami mondjuk, senkinek sem jelenthet mentséget.  A film mondanivalója - mert az is van azért, mivel megtörtént eseményeken alapszik -, teljesen átjön.

wind_river_2.jpgTényleg nincs sok szereplő és helyszín sem. Az események lassan zajlanak, van időnk bőven nagyokat kortyolgatni a colánkból és szép nagyokat ásítani. Néha melankóliánkból azonban felriaszt egy – egy komolyabb jelenet. Ezek viszont maximumra pumpálják az adrenalint. Míg a Sicario abszolút a feszültségkeltésben jeleskedik ez a film pont az ellenkezője. A vége viszont annyira brutális enyhe túlzással, mintha Tarantino hozta volna össze. Én is csak néztem, hogy ez most akkor komoly?

wind_river6.jpgJeremy Rennert a Bombák földjén című film óta nem láttam ennyire jól játszani.  Nem egy hatalmas eszköztárral játszó színész, de mégis egészen tökéletesen adja vissza a magányos, zárkózott téli cowboy szerepét a kicsit túlzott bölcsességeivel együtt is. A „fogadjuk el a fájdalmat, és akkor élvezhetjük az emlékeket” és társai helyett lehetett volna mondjuk egy kis kimerevített csendes képi világ, és akkor nem gondolnám azt, hogy a szánkba akarnak rágni valamit az élet nehéz dolgairól. Persze ezek felett is elvisz a hangulat, szóval egyáltalán nem bántó. Az pedig, hogy mi nyomja a szívét, egészen szomorú és meg is értjük tetteinek jelentőségét. Elizabeth Olsen (Oldboy) egy olyan színésznő, akiben ismét nem csalódtam. A kezdeti megilletődöttsége után, szépen lassan magába szippantja a környezete és nagyszerűen átalakul. Mindenezek nélkül az utolsó jelenete hiteltelen lett volna, így viszont tényleg átjött.  

wind_river_3.jpgTaylor Sheridan a Préri urai és a Sicario forgatókönyveinek megírása után úgy döntött, hogy saját maga is rendezi meg leírt művét.  Ha azt vesszük, hogy az előző két munkája is mennyire belénk ivódott, a Wind River – Gyilkos nyomomról sem mondhatok mást, mint hogy ez is nehezen lesz felejthető. Sheridan most már a kamera végén ülve is letette névjegyét és igazán szívbemarkoló filmet készített.  Nem azt mondom, hogy minden elemében tökéletes és lehet, hogy nem fog akkorát szólni, mint a korábbi művei, de aki fogékony a lassú történetvezetésű, kifogástalan atmoszférájú thrillerekre, az tuti nem fog csalódni benne. Egészen letisztult, mindenféle hollywoodi klisétől mentes alkotás. Az egészből árad a nyers természetesség, ami annyira ritka manapság a filmekben. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy tényleg egy bizonyos céllal készült a film. Figyelemfelhívás, de ez majd a filmből kiderül. Ékes példája ez a film annak, hogyan is lehet egyszerű történettel remekül bánni.  Azokhoz a filmekhez tartozik, amikor az ember nem szívesen indul el a moziból egyből az utolsó jelenet után, hanem csendben merengve, elkezdi olvasni a készítők névsorát. Persze ehhez ébren kell maradnia. Érdekes, de a film még most is a fejemben motoszkál, pedig egy nappal ezelőtt néztem és ez azért nem olyan rossz dolog. Még egyszer nézős lesz.

Akik szuper színes, szuper izgalmas, látványos thrillerre vágynak, messze kerüljék el, viszont akik egy kellemesen hűvös, okos ”skandináv” hangulatú filmet szeretnének nézni, semmi esetre se hagyják ki.

85%

the-autopsy-of-jane-doe-poster_1.jpgKi az a barom, aki fent a hegyen az erdőszélen, sötétben este 10-kor nekiáll egyedül horrorfilmet nézni, miközben a szél veri a zsalugátereket? Nem nehéz kitalálni. Nem emlékszem arra, hogy mikor gondolkodtam el azon utoljára, hogy kikapcsolok egy filmet és megnézem később a haverokkal, de most átvillant az agyamon. Persze végül nem így történt és utólag nem is bántam meg, mert a norvég André Øvredal filmje minden képzeletemet felülmúlta.

A Tilden család férfitagjai családi vállalkozásban krematóriumot üzemeltetnek három generáció óta a házuk pincéjében, ahol korboncnoki feladatokat is ellátnak. A helyi sheriff egy éjjelen azonosítást kér egy fiatal lány esetében, akinél semmiféle papírt nem találtak és az ujjlenyomatai alapján sem azonosítható. Az eset sürgős, mivel a helyi sajtó válaszokat vár. Tommy (Brian Cox) és a fia, Austin (Emile Hirsch) azonnal nekiáll a földből kiásott lány boncolásának és a halál oka megállapításának. Azonban minél jobban belemélyednek a lány átfogó vizsgálatába, annál különösebb események történnek a ház alagsorában….

Egy biztos, ha kint a teraszajtónak valami nekiütődött volna a film alatt, azonnal összef..tam volna magam, annyira megijedtem pár esetben, pedig felkészültem rá. Egyedül nézve egészen szépen elfehéredhettem a film végére. A mai posvány horrorfilmek között igen figyelemre méltó alkotás. Olyan nyomasztó atmoszféra lengi körül az egészet, amit ritkán lehet tapasztalni. Bár ehhez azért nagyban hozzájárul a ház alatti patológia helyszíne, amit ugye nem lehet egy rózsakerthez hasonlítani.

autospy_of_jane_doe_5.jpgElőször is, kicsi segítség a Jane Doe névhez, mivel nem mindenki tudja valójában a név jelentését és a film alatt sem jövünk rá, hogy mit is takar. Vagy csak én nem emlékszem, hogy felhívták volna rá a figyelmet. Na, szóval a wikipédia szerint az amerikai kultúrában a Joe Doe egy személynév, egy átlagos, név nélküli emberre vonatkozik. Gyakorlatilag így hívják a beazonosíthatatlan hullákat, ennek megfelelője női változatban a Jane Doe. Én se tudtam.

autospy_of_jane_doe_4.jpgA film történetéről szokás szerint nem szeretnék sokat elárulni, elégedjünk meg annyival, hogy sikerült a viszonylag rövid játékidőt végig telepakolni feszültséggel és ijesztgetéssel, no és persze kellő gusztustalansággal. Aki nem bírja a nagytotálban bemutatott boncolást, az már az első 5 percben kidobhatja a taccsot. Még nekem is sok volt néha az emberi test szétkapásának natúr ábrázolása. Kis bonclecke kezdőknek. Totálban mutatnak be egy teljes anatómiai elemzést, a test külső vizsgálatától kezdve, a belső szervek kipakolásáig. Hát nem szép, de nem tehetünk róla, ha egyszer így nézünk ki ugye kifordítva belülről. A szike ilyen élesen még sosem vágott a húsba.

autospy_of_jane_doe_3.jpgA film elejét körbelengi a misztikusság, a kíváncsiság érzése, és csak a felétől megy át horrorba. Bár örültem volna, ha nem így történik. Különösen a vége miatt, hiszen aki látott már hasonló filmet az már jóval a finis előtt kitalálhatta a magyarázatot, ami így utólag visszagondolva nem egy eget rengető meglepetés. Addig is jó pár ugrasztó jelenet van, ami ugye azon típusból kerültnek elő, mint pl. az ajtó kis repedésén való kukucskálás, majd hirtelen elénk ugorva megjelenik valami. Mindenesetre hiába tudod mi lesz, akkor is lúdbőrzöl, mert a kivitelezése ezeknek a jeleneteknek nagyon profi lett. Kint persze szakad az eső és fúj a szél, az „évszázad vihara” készül a híradások szerint, ami nem visz közelebb minket nyugodtságunk eléréséhez. A parafaktor fokozódik és a megmagyarázhatatlan jelenségek megszaporodnak, de ennyi elég is erről, mert csak az „élményt” venném el.  

autospy_of_jane_doe_3_1.jpgA két szereplő, Brian Cox  (A rettenthetetlen) és Emile Hirsch (Út a vadonba) amúgy szépen viszik a filmet. Bár őszintén bevallva most nem a kettőjük kapcsolata járt a fejemben és az sem, hogy mi történt eddigi életük során. Ennek ellenére Cox tapasztalata, a maga 70 évével simán elhalványítja a fiatalabb színész teljesítményét, amit azért nem volt nehéz túlszárnyalnia. Mindegy, nekem akkor is az egyik kedvencem színészem marad az Út a vadonban szerepe miatt. Olwen Catherine Kelly meg szépen adta a testét az egészhez. Hát nem egy hálás szerep.

autospy_of_jane_doe_2.jpgAndré Øvredal (A trollvadász) rendező igazán aranyos kis kamaradarabot forgatott le nekünk. Az, hogy most mi is volt az egésznek a lényege, és kinek hogy fog átjönni, majd szépen mindenki maga eldönti. Sokat nem kell tőle várni.  Én mindenesetre megvettem a filmet, de azt sem mondhatom, hogy a kedvencem lett. Lehet azért volt ennyire hatásos, mert egyedül néztem és nem társasággal. A zenéje, fényképzése igazán jó. A hanghatások ütősek. Végig van egy feszültsége az egésznek, ami már a film elejétől belenyom a fotelbe. Az, hogy most mi történt a másik négy hullával, amivel kezdődött a film, kit érdekel.

Kellemes kikapcsolódás azoknak, akik szeretnek fenébe kívánni egy filmet. Nem több, nem kevesebb. Ha lehet, ne a pároddal állj neki, mert még a végén az öledbe borítja az italát.

70%

live-by-night-new-poster.jpg„Amit a világnak adsz, azt a világ visszaadja, de soha nem úgy, ahogyan szeretnéd.” Dennis Lehane az egyik kedvenc regényíróm, nem véletlenül vártam már ezt a filmet, annak ellenére, hogy a könyvet még nem sikerült megszereznem. Korábbi munkáiból nagyon jó filmeket készítettek, de bármennyire is remek film a Titokzatos folyó, Hideg nyomon vagy akár a Piszkos pénz, még így sem érték el a könyveinek színvonalát, hiába kaptak Oscar-díjakat. Ben Affleckel pedig már dolgoztak közösen egyszer, ezért is szerettem volna, hogy kettőjük ismételt párosításából valami klassz dolog születne.

Joe Coughlin (Ben Affleck) katonaként ment a háborúba, de bűnözőként tért vissza Bostonba. Apja (Brendan Gleeson) 37 éve rendőr, főkapitány helyettes, kinek intő szavai nem érnek semmit fiánál. Rablás, rablás hátán 10 hosszú évig.  Joe szerelemes Emmába (Sienna Miller), az ír maffia főnökének - Albert White (Robert Glenister) - nőjébe. A szerelem tiltott, a lebukás elkerülhetetlen, ami Pescatore (Remo Girone), a digó maffia vezérének kezére sodorja. Pescatore szeszcsempész üzlet beindítására a napfényes floridai Tampába küldi Joet. A helyszínen, régi társával, Dionnal (Chris Messina) nem várt nehézségekbe ütköznek, mivel a konkurencia, a politika, a hit prédikátora és maga a Ku Klux Klán sem veszi jó néven az üzlet beindulását…

live-by-night_3.jpgNem volt ez rossz film, egyáltalán nem, és nem az elfogultságom miatt mondom. Manapság ritkán készítenek amúgy is noir hangulatú maffiafilmet. Egy napot ráaludva még jobban is álltam már hozzá, mint nézése közben nagy ásításokkal tarkítva, mert néhány akciójelenetet leszámítva nem mondhatom pörgős filmnek. Mondjuk ez elég nagy hátrány annak, aki éjszakai műszak után szeretné megnézni. Sajnos nem véletlenül bukta ez a pénztáraknál, és nem azért, mert minőségileg kifogásolható lenne. Mert kik azok, akiket érdekelne? A nőket? Nem hiszem! A férfiakat? Talán, akik nem csak annak mondják magukat. A mai huszonéves korosztályt pedig szinte kizárt, tisztelet a kivételnek. Valljuk be őszintén, igazából nem sok ember figyelmét kelti fel egy 30-as évekbeli amerikai szesztilalom idején játszódó gengszterfilm. És még az sem segít a helyzeten, hogy közben még a kritikusok sem dicsérték.

live-by-night-15869-large.jpgPedig örülni kéne annak, hogy végre nem egy true story. Története azonban nem bonyolult. Sok évet ölel át bukástól a felemelkedésig, Bostontól Kubáig. Pontosan nem érzékeltem, hogy hány évről van szó, de annyira nem lenne nehéz kiszámolni. Annyi biztos, hogy a narráció 1917-től meséli el főszereplőnk életét. Mivel ez egy gengszterfilm, a szokásos sémákra épül. Zsarolás, átvágás, alkudozás, Ku Klux Klán, pia és a nők, melyek megkeserítik szépen az ember életét különösen akkor, ha a bandavezér nőjébe vagyunk szerelmesek. Mert ki az az állat, aki ebbe belemegy? Senki és semmi nem biztos, csak egyedül a bűn az, amely a válságban is fent marad, mikor már a bankok is bedőlnek. Pénz az úr, no meg a fegyver, és akinek a kezében van. Alkudozás kirakott fegyverrel, ahol, ha ellenkezel vagy felülsz a vonatra önszántadból vagy alá kerülsz, de nem saját akaratodból.

live-by-night_7.jpgAz olasz és az ír maffia szembenállását, a klubok és a casinók nyitását, a pia és a rum kereskedelmi útvonalainak megszervezését és szétterítését láttuk már jó pár filmben, ha nem is egyben, de külön – külön biztosan. Szép korrupt volt a világ. Az utálat ideje, mikor a nemzetek között mindenki utál mindenkit, de mindig van egy közös ellenség, akit meg mindenki összevontan utál. Remek kor, ahol „Nem az az erős, aki megszegi a szabályokat, hanem az, aki saját szabályokat hoz!”

live-by-night_8.jpgVan minden, ami kell egy ilyen filmhez. Remek korhű hangulat, szuper járgányok, forgótáras géppuskák, szeszfőzdék, szivar hegyek, kurvák és remek frizurák. Akkor mégis mi az, ami hiányzott? Valahogy az, hogy túl sokat akart a szarka. Affleck beleesett abba a hibába, hogy mindent akart egyszerre. Rendezni, forgatókönyvet írni és még villogni is a mimikamentes arcával és szomorú szemével. Ez pedig így egyszerre még neki sok. Pedig az összkép nem rossz, de Lehane könyvével most bizony nem tudott megbirkózni. Hideg nyomon című film is nagyon kevés volt a könyvhöz képest, de ez nem Affleck hibája, pedig nagyon jó adaptáció volt és a rendezése is kiváló.  Kicsit sok minden került bele és mégis kevés. Remek akciók után csendes nyugodt csordogálás, ott ahol nincs beszéd, tökéletes, ahol viszont van, valahogy elfogy. Bár én szeretem a lassú filmeket, de sok embernek unalmassá válik a tökéletes helyszíneken történő filozofáló cseverészés.  

live-by-night_9.jpgA film második fele viszont - ahogy haladunk a végkifejlet felé - egész jól sikerült. Nem csak a Saldana vagy Elle Fanning (Demóna) kisasszonyok megjelenésére gondolok, hanem a pörgésre, a durvulásra, és a főszereplőnk talán komolyabb játékára is, ahogyan a rumpiac királyává válik.  Kicsit több is a humoros rész, ami elég fanyar mosolyt csal a szánkra, de aki ismeri az író könyveit, ezen egyáltalán nem lepődik meg.  A vége kifejezett nyers és durva, de kiszámítható. Talán a legeslegvégén van egy kis dolog, ami nem kifejezetten szerethető, de ez nem egy romkom, hogy minden szép és jó. És egy kicsit hosszúra is nyújtották.

live-by-night_4.jpgA színészek amúgy remekül teljesítenek, ki többet, ki kevesebbet szerepel, és van olyan is, aki eltűnik. Ben Affleck (A könyvelő) olyan amilyen. Megszoktuk. Szerethető egy karakter amúgy, csípem a pasit, de inkább a rendezői törekvéseiért, mint inkább szerepeiért. Jó lehet az ügynöke, mert nagyszerűen választ. Kiemelném még Zoe Saldana-t (Avatar), de őt is inkább csak azért, mert tökéletesen beleillett a környezetbe. Azok a ruhák, amiket viselt! Külön dicséret. Mivel rengeteg szereplőből építkezik a film, nem szeretnék senkit kiemelni, minden olajozottan működött! Sajnos tényleg nem volt sok idő egyiknek sem a szerepét mélyebben bemutatni. Sienna Milleren (Csillagpor) pedig el kellett gondolkodnom, hogy honnan is ismerős?

live-by-night_2.jpgNa, hát Ben Affleckre visszatérve pedig elmondhatjuk, hogy rendezőként egy jó közepest nyújtott. Nem rontotta el a filmet egyáltalán, mert így is tökéletesen nézhető volt. Csak talán a forgókönyv megírását adhatta volna másnak. Mint ahogyan korábban is említettem, nem a dialógusokkal volt a probléma, hanem talán a mennyiséggel. Nem véletlenül idéztem a filmből. Amúgy a gengszterfilm feeling megvolt. Magával ragadott, mert minden adott volt. Talán egy kicsit diktálhatott volna gyorsabb tempót, de akkor meg másból jutott volna kevesebb. A két helyszín közötti különbség szintén átjött. Az akciójelenetek profin elkészítettek. Az autó üldözés a Fordokkal szuper. A zenéjére spec. nem emlékszem. Szóval majd egyszer még újranézős lesz, de kicsit később. Előtte viszont a könyvet mindenképpen elolvasom, és akkor lehet, másképpen ítélem meg én is az egészet.

Jó film ez, nem kell tőle félni és nyugodtan be lehet rá fáradni a moziba. Vagy később akár a fotelből kényelmesen. Kicsit többet adok rá, de csak azért mert Lehane rajongó vagyok.  

 75%

 

hacksaw-ridge-poster01.jpgSzáműzetésből reaktivált rendezőnk azt tette, amihez a legjobban ért, visszatért egy olyan háborús filmmel, amelyre garantáltan emlékezni fogunk és nem a fél tucat Oscar jelölése végett. Mel Gibson egy állat, ha véres jelenetek maximális részletességgel történő ábrázolásáról van szó. Ehhez ért az biztos, de hogy idén ez a film a „Best Motion Picture of the Year” kategóriája között szerepeljen azért egy kicsit meredek.  

A film Desmond Doss (Andrew Garfield) történetét dolgozza fel. Ő volt az első katona, aki önként vonult be a seregbe bajtársaival együtt, de vallási okokra hivatkozva (a hatodik parancsolatra) fegyverét kézbe nem akarta venni. Ennek ellenére a II. világháború vége felé felcserként vett részt a csendes-óceáni hadszíntér egyik legvéresebb csatájában, az okinavai ütközetben. Maga az erődsziget a japánok utolsó védelmi vonala volt az anyaország elérése előtt. A hadműveletben több hajó és katona vett részt, mint a normandiai partraszállásban. Desmond egy rosszul sikerült visszavonulás után egyedül, saját életét kockára téve 75 ember életét mentette meg a biztos haláltól. Egy igazi hőssé vált…

hacksawridge_andrew-garfield-teresa-palmer.jpgAlapjáraton nem volt ez olyan rossz, csak egy kicsit későn tolta vissza a szívatót a rendező és mire teljesen felbőgött a motor, már elment a filmnek több mint a fele. Egy biztos, ha nem lett volna ilyen intenzív az utolsó szakasz, akkor simán rávágom, hogy nem tetszett. De a vége megmentette. Az volt az érzésem, hogy az egész film a csatajelenetre épül, a többi csak sallang a háború és a vallás propagandájáról. Amúgy Desmond története megtörtént - true story -, szóval nem kell annyira félni attól, hogy bármi olyat mondanék el róla, ami nincs benne a történelemben.  Aki szeretne gondolkodni a filmben felvetődő kérdésekre az tegye, engem most ezek annyira nem kötöttek le. Amiben hiszünk, örökké hiszünk? Tettünk büszkeség vagy csökönyösség? Tényleg a saját akaratunkat teljesítjük vagy az Úrét? Igazából nem is kapunk ezekre a kérdésekre válaszokat, csak arra, hogyan születik meg egy hős. És a hősök nem átlagos emberek. Vagy talán áldozatok?  

andrew-garfield-in-mel-gibsons-hacksaw-ridge2.jpgA film 3 részből áll, mint egy fogalmazás. Bevezetés, tárgyalás és a befejezés. Itt a bevezetést a gyerekkori momentumok teszik ki, ami abból áll, hogy megtudjuk, honnan is ered főszereplőnknek ez a bizonyos fegyverundora. A tesójának levágott tasli oly nagyra sikerült egy ártatlan bunyó alatt, ami majdnem végzetes lesz. Megfogadja, hogy nem fog erőszakoskodni senkivel. Desmond ki nem állhatja a kitüntetett, háborús veterán apját, aki nem mellesleg igen jóban van az itallal és nem tejet iszik. Egy közúti baleset során ébre rád – segítőkészsége után -, hogy mi is szeretne lenni, ha egyszer „felnő”. Ennek a balesetnek köszönheti azt is, hogy a szerelem szele úgy megcsapja, mintha egy két oldalról szellőztetett panelban a huzattól becsapódó ajtó. Azonnal templomba vinné Dorothyt, a kedvesét, ha nem látná azt, hogy a vele egykorúak mind elmentek már a hazájukat szolgálni a háborúba.  Nem ülhet otthon tétlenül, miközben mások érte harcolnak, még akkor sem, ha a háború nem olyan, mint amilyennek el tudjuk elképzeli.

hacksaw-ridge-681048l.jpgA második szakasza a filmnek Fort Jacksonban lévő tábori kiképzés megpróbáltatásai. Kicsit könnyebb hangvételű kezdetben, ami még mosolyt is csal arcunkra. Ugratások, szivatások, amit a seregben töltött idő megkíván. Felkészülés a „sátán” elleni harcra. Itt szembesülnek a többiek azzal, hogy a puska kézbe vétele nem mindenkinek megy alapból, különösen akkor nem, ha a hite nem engedi. A többieknél persze ez kiveri a biztosítékot, mivel akkor ki fogja majd a másik hátát védeni a csatában? Hogyan lehetne számítani rá? Ami másnak természetes, emberünknek nem megy és foggal-körömmel ragaszkodik elképzeléséhez. Felettesei, bajtársai nem értik ezt a hozzáállást és amint lehet, minden eszközzel szeretnék elűzni a seregből. Desmond viszont képtelen lenne otthon szembenézni magával, ha nem tenné azt, amit a haza megkíván tőle, mindenáron szeretne a hadsereget felcserként szolgálni. Őrmestere beszólásain kellemesen húzzuk a szánkat addig a pontig, míg ki nem derül Desmond erőszakmentessége, utána már nem zárjuk annyira szívünkbe. (A többieket sem)

hacksaw-ridge-k.jpgA harmadik rész viszont a brutális véres valóság, 1945 Okinava. Na, itt aztán felébredünk és a lassan lecsukódó szemünk maximálisan kinyílik. Háborút ilyen élethűen bemutatni azt hiszem még senkinek sem sikerült, kivéve a dokumentumfilmeket. Aki látta a Ryan közlegény megmentését és bejött neki a normandiai partraszállós jelenet durvasága, valósághű bemutatása, annak ez a rész különösen katarzist fog okozni. Elég erős idegrendszerűnek tartom magam és nem fordulok el a vér látványától, de itt egy kicsit már átesünk a túlsó oldalra. Tudjuk, hogy a rendező ebben éli igazán ki magát és fel lehettünk rá készülve, hogy a Passió vagy akár az Apocalypto jelenetei sem kisiskolásoknak készültek, de ennyi borzalmat csatajelenetekben még nem láttam. Az a baj, hogy innentől kezdve teljesen elfelejtettem a film első kétharmadát, mert szinte nem érdekelt, hogy mi is volt korábban, annyira elhalványítja az egészet. Hozzáteszem tényleg irtó profi munka lett, és le a kalappal Gibson előtt. Viszont sok embernek nem jönnek majd be a férgektől hemzsegő holtesteket rágó patkányok látványa, hogy csak egy gyengébb képet ábrázoljak. Mint egy patológia kifordítva szabad ég alatt.

hacksaw-ridge-men.jpgMivel egy megtörtént eset lett feldolgozva, ezért tudjuk a végkifejletet, hősünk ebben a szakaszban éri el hazafiasságának tetőpontját és legendává válását. „Hadd mentsek meg még egyet!” Nem tudom, hogy normális emberre jellemző cselekedet volt-e, amit ő tett, de az biztos, hogy bármit is tett, megérdemelte a megfilmesítést. A film végén a stáblista előtt még kapunk egy kis dokumentumfilmes bevágást az igazi szereplőkkel, ami még el is hiteti, hogy így volt minden.

hacksaw-ridge-20160348.jpgA főszereplő személye jó választás volt, de én nem bírom én ezt a pasit, bárhogy is szerettem volna megkedvelni. Elismerem, hogy Andrew Garfield remek színészi teljesítményt nyújtott, egy igazi tehetség és még sokkal többre is viszi, de nekem nem tartozik a szimpatikus színészeim közé és ehhez a korábbi Pókember szerepe sem segíti hozzá. Vince Vaughn (Szakíts, ha bírsz) Howell őrmester szerepében okozta a legkellemesebb pillanatokat, különösen beszólásaival. Nekem ő abszolút pozitív volt az apát játszó Hugo Weavinggel (Matrix) együtt. Teresa Palmer (Holtpont) játszotta Dorothyt, akiről csak az jut eszembe, hogy helyes lány. A többiek számomra totál semmilyenek voltak, nem is nőttek a szívemhez. Sam Worthington (Avatar) is olyan halovány volt, mint a szivárvány eső elállta után.

hacksaw-ridge-5-e1479432724825.jpgMel Gibson Hollywood kitaszított, majd visszafogadott, szeretett nem szeretett színész rendezője sok év kihagyás után ismét maradandót alkotott azok számára, aki rajonganak háborús filmekért és ki tudják várni a film utolsó harmadát. Az akciójelenetek nagyon profik, részletesen kivitelezettek. Szinte minden egyes puskából távozó golyó becsapódási helye arcul csap. Persze a film kapott néhány valóságtól elrugaszkodott, hihetetlen jelenetet is, ami kizökkenthet. Sajnos néha szirupos, túlzottan nyálas, pont átcsordult már. A film pátoszos zenéje sem fogott meg, egészen a csata jelentekig.  Ott aztán bekeményítenek ahhoz, hogy megfelelő méretűre összehúzzuk magunkat. A lassítások sokaságát sem szerettem. Sok. Már untam. Felemás film lett. Kicsit negatív a hozzáállásom így a végére, pedig nem mondhatom rossznak. Sőt! De vannak a mesternek jobban sikerült munkái, amelyek bizony jobban tetszettek. Örülök, hogy készülnek háborús hősökről filmek, de itt például a japán oldal csak arra volt jó, hogy kaszabolják őket. Mint valami ész nélkül menetelő zombik, akik csak arra vannak kitalálva, hogy feláldozzák magukat. Amúgy Gibson forgathatna egy jó kis horrorfilmet is, kíváncsi lennék, mit hozna ki belőle.

A filmet erősebb idegzetűeknek ajánlom, nem egy piros szívecske film a fejünk felett, maximum csak a film fele, bár aki ismeri a rendező korábbi munkáit, ezzel nagyjából tisztában is van. 

75%

the-finest-hours-poster01.jpgKedvenc Miki egér stúdiónk biztosra akart menni, amikor 2011-ben megvásárolta Casey Sherman és Michael J. Tougis 2009-ben megírt, The Finest Hours című könyvének megfilmesítési jogait, amely a múlt évszázad legnagyobb kishajós mentéséről szól. Disneytől kicsit ódzkodik az ember, ha egy izgalmas filmre vágyik, de legalább minőségi kifogással – különösen mostanában - nem lehet vele szemben élni. Az már csak plusz, hogy a filmjük olyan lesz, mint egy allergiásnak a parlagfű mezőn kaszálni, a szem garantáltan nem marad szárazon. Persze ez sajnos visszájára is üthet, de azért bíztam bennük.   

1952 február 18-án az Egyesült Államok keleti partvidékére a történelem egyik legnagyobb vihara csapott le. Cape Cod-nál a nagy sebességű szél szinte végig letarolt mindent, velük együtt a partok közelében tartózkodó hajókat is, köztük az SS Pendleton tankerhajót, amelyet a vihar szabályosan kettétört 20 mérföldre Nantucket városától. Kapitány híján, a fedélzeten maradt közel 30 matróz koordinálását Ray Sybert (Casey Affleck) tiszt vette át és velük együtt a hánykolódó hajócsonk irányítását. A pánikba esett emberek nagy nehézségek árán fogták csak fel, hogy csakis együtt, közösen, összefogott munkával maradhatnak életben. Eközben a szárazföldre Daniel Cruff (Eric Bana) által vezetett massachusetts-i parti őrséghez is eljutott a katasztrófa híre, aki azonnali mentőexpedíciót indított a félbe tört roncs felkutatására. Az éjszaka folyamán egy fából készült, 12 ember befogadására képes mentőcsónak Berni Webber (Chris Pine) kormányzása alatt elindult négy fővel a fedélzetén szinte navigáció nélkül, 30 méteres hullámok között megkeresi a legénység megmaradt tagjait…

the-finest-hours-disney_1.jpgÉs megérte bízni. A nagyfülű stúdió nem biztos, hogy a katasztrófafilmjeiről lesz híres, de ez nem volt rossz. Sőt, mondhatom, hogy nagy magányomban még tetszett is. A természet vs. ember csatájában nem mindig a természet győz. Nem azt mondom, hogy egy kiemelkedő alkotás, de akinek bejönnek a Viharzóna és társai stílusú filmek, azok szerintem nem csalódnak benne. Kicsit lassú, kicsit érzelmes, néhol hihetetlen, de ha valaki is rendelkezik egy kicsi szentimentális hajlammal, annak bizony szívbemarkoló lesz, mert a tőrt lassan nyomja a szívünkbe. Ép ésszel felfoghatatlan, hogy az emberi bátorság mire képes, hol van az a határ, amit már nem csinálunk meg másokért, hiszen otthon vár a családunk, feleségünk, gyerekünk. Maximális tisztelet Bernie Webbernek és társainak, akik részt vettek ebben a mentésben. Kellenek az ilyen filmek.

the-finest-hours-disney_7.jpgA film alapvetően három szálon fut, az egyik izgalmasabb, mint a másik, vagy pont nem. Kinek melyik jön be. A film a parton lévő szerelmi szállal indít, ami annyira feltűnően meg lett vágva, hogy mosolygásra készteti a nézőt (aki figyel erre), olyan gyorsan ugrálnak a térben és időben, mint a Vissza a jövőben szereplői.  Miriam és Bernie ismerkedését mutatja be nekünk, ahol tulajdonképpen arra jövünk rá, hogy a nadrágot a hölgy hordja. Nem is értem, hogy többnyire miért nem szimpatikusak nekem azok a lányok, akik egyből felteszik az I-re a pont és nekiszegezik egy férfinak azt a kérdést, hogy „Elveszel-e feleségül?”… Ezek a részek maximum akkor izgalmasak, amikor kocsival közlekednek a hóesésben, hogy ki ne csússzanak. Persze valakinek a romantikus szálak okoznak örömöt, édes puszilkodás, közös tánc, de itt nagyon lassan indulnak be az események. Később Miriam és Cluff közötti szópárbajok is feszültségekkel teliek, de én azért ezt a feleselést kapitányként két percig bírtam volna. Drámázás későbbiekben is van a parton, de ennyi elég belőle.

the-finest-hours-disney_4.jpgA másik szál a szerencsétlenül járt tartályhajó kálváriáját követi végig, amely mértani pontossággal ketté lett vágva. Speciel nem értettem, hogy maradhatott a hajó a felszínen, de nem is vagyok szakértője eme kérdésnek. A lényeg, hogy nem süllyed el és a matrózoknak esélyt adott az életre. Ez mondjuk köszönhető a meglehetősen hallgatag Sybert tisztnek is, aki nem hagyta magára a legénységet és jobbnál jobb ötletekkel navigálta a kormány nélküli tat részt. Ezek a pillantok már kellő feszültséget okoztak, mivel csak néhány órájuk maradt a csonk elsüllyedéséig. Nem csak a tengerbe való fulladás idegtépő, hanem az emberek egymással szemben tanúsított magatartása is, amely ebben a helyzetben azért elég valóságos is lehet. Nehezen fogadták be a tiszt ténykedését, de végül is a szakértelem győzött. Igen érdekes, hogy mekkora technikai tudással rendelkezett Sybert és milyen szerencséjük is volt a mentésig.

the-finest-hours-disney_0.jpgA harmadik vonal, amely egy pillanatig sem hagy nyugton, az a Webber és 3 fős legénységének a hullámtörőn való átjutását és a hajó keresését mutatja, amely néhol egészen a hihetetlenség határait súrolja. Az a kis hajó olyan törékenynek tűnik a 30 méteres hullámok között, mint egy hangya a tapír markában. Persze minden legyőzhető, csak akarni kell, és ami nem megy, azt erőltesd, akár az életed árán is. Itt már igazi csatát láthatunk a fokozódó szél és a sötét tenger ellen.  Nem nehéz kitalálni a film végkimenetelét, mégis szorítunk nekik, hogy navigáció nélkül, szintén az emberi tudásra támaszkodva találják már meg azt az elcseszett magára maradt roncsot. Az hogy nem fordulnak vissza és nem adták fel, tiszta őrület volt részükről. Tényleg respect.

the-finest-hours-disney_6.jpgA film technikailag egészen hihetően van elkészítve, csak egy-két jelent esetében éreztem azt, hogy kamu, de többnyire teljesen klasszak az effektek. A film sötét, mind a tengeri jelenetek és a parton felvett részek is, bár milyen is lenne, ha már egyszer megtörtént esetet dolgoztak fel, csak nem lehetett fényes nappal. Ezért ajánlott este nézni otthon, mert úgy kigúvad a szemünk, hogy a fejük tetejére is fellátunk majd vele. Elméletileg nem ajánlott 3d-ben sem nézni, mert semmi hatást nem vált ki pont emiatt a sötétség végett.

the-finest-hours-disney_5.jpgA szereplők közül nem mondom, hogy megszerettem az ezerarcú Chris Pine-t. Végül is semmi bajom nem volt vele, de az jobban érdekelt, hogy Webberként mit csinált. A filmbeli mátkája, Holiday Grainger sem a kedvencem jelenleg, de sok filmben még nem is láttam. Ben Fostert mindig is szerettem, most is tűrhető volt. Kayle Gallner és John Magaro mellékszereplőként szimpatikusan mutatkoztak be. Eric Bana halványabb a kelleténél, de szerintem ezt csak a szerepe okozta. Casey Affleck-et viszont 3 nap alatt harmadszor láttam és érik neki az Oscar-díj előbb utóbb. Na, nem ezért a szerepéért. A szenvedő hangját már csukott szemmel megismerem, annyira jellegzetes. Ebben a filmben is ő volt fölényesen a legjobb.

the-finest-hours-disney_3.jpgCraig Gillespie (Plasztik szerelem) rendező a Disney égisze alatt kihozta ebből a maximumot. Igazán kellemes iparos munka, amely a végére átmegy túlfűtött érzelmekbe. Ez lehet, hogy valakinek gondot okoz, de a filmkészítők részéről elvárható magatartás ekkora hősök esetében. A film forgatókönyvén lehetett volna még csiszolni, talán a vágásokon is, mint amit korábban említettem, de akiket ez nem zavar, semmi kivetni valót nem talál majd. A film zenéje feszült és a végére kellemesen szenvedősen sírós, könnycseppekre késztetős. Örülök, hogy láttam ezt a filmet, bár sokáig nem marad az emberben, de maga a történet igen.

Azoknak ajánlom, akik szeretik a megtörtént eseményeket feldolgozó filmeket, és annak ellenére, hogy tudjuk, mi lesz a vége, mégis végig tudjuk izgulni.

70%

 

don-t-breathe-poster01.jpg Nehéz dolog manapság valami újjal, egyedivel kirukkolni, és ha összejön, az még nem garancia arra, hogy minőségileg is megüti vagy esetleg átugorja majd azt a bizonyos képzeletbeli határt, ami emlékezetessé teszi. Nagy dolognak tartom, ha mégis sikerül egy filmnek még másnap is belém ragadnia, mint egy fenyőről csepegő viasznak a hajban. Ez a film úgy mar végig, mintha hangyabolyban feküdnél eszméletlenül, majd felébredve csak azt látod, hogy hiányzik a bőröd, mert húsig rágták.

Rocky (Jane Levy), Alex (Dylan Minnette) és Money (Daniel Zovatto) pitiáner bűnözök, akik egy füles után, a nagy summa reményében betörnek egy vak öregemberhez (Stephen Lang). Nem sejtik, hogy az egykori iraki veterán bizony nem adja egykönnyen a biztosítási összegből kapott pénzét. A három fiatal beragad a házba és elkezdődik a harc a túlélésre a lezárt épületben….

don-t-breathe3.jpgPiszok kemény. Azt gondolom, hogy az utóbbi évek egyik legidegtépőbb és legfeszültebb filmjét láttuk, amit nem is mondanék horrornak, inkább thrillernek. Bár elborzasztó az egész, de mégsem egy földöntúli jelenséggel van dolgunk, hanem hús-vér emberekkel, akik akár a szomszédaink is lehetnének. (de jó lenne). A brutálisabb jelenetek minősége még nem teremt azonnali horror kategóriát. Szerencsém van, mert mostanában láttam a Zöld szoba című filmet, ami hasonlóképpen tetszett, bár mindkét film más, de azért mégis hasonló, hiszen az emberi természet köti őket össze. A túlélni akarás. Az ösztön az életre.

don-t-breathe4.jpgKicsit féltem, hogy valami csapdákkal teli baromkodásról lesz benne szó (bemutatóját nem néztem), de hála az égnek nem A gyűjtő és társaiba ütközünk, hanem tényleg három fiatalba és egy öreg vak pasiba, akiknek majdnem teljesen normális a reakciójuk az eseményekre. Néha egy kicsit torz és mi nézők másképpen reagálnánk a dolgokra, de teljesen értelmetlen magunkat keresni állandóan a szereplőkben, mert nem mi vagyunk ott és általában - valljuk be őszintén - nem is lennénk a helyükben.

don-t-breathe8.jpgA film nagy erénye szerintem - annak ellenére, hogy szinte minden minimális, a szereplők száma, a történet, de akár a helyszín is, mert nem egy óriási kastélyban játszódik, hanem egy totál normál házban, ahol van egy emelet és egy pince -, hogy végig fent tudta tartani azt a feszültséget, intenzitást, amivel elkezdődött. Egy pillanatig sem éreztem azt rajta, hogy erőlködne, vagy nem működne az egész, pedig nem egy 80 perces filmről beszélünk. Jó volt néha fellélegezni egy-két izmosabb jelenet után, de ez nem azt jelentette, hogy a film leült volna. Szinte a szereplőkkel próbáltunk levegőt venni, hogy az öreg ne hallja meg, és mikor a „veszély” továbbment, akkor engedtük csak ki. Érdekes volt a moziban ülök reakcióját is figyelni, hallgatni - és most itt nem az idióta feszültségoldó tinik nevetéséről beszélek -, amikor együtt hördültünk vagy rökönyödtünk meg. Szóval igen is jár az a bizonyos pont a készítőknek. Persze van nyugalmasabb időszak is, de akkor meg jó időben jön az a kis csavar, amit tovább növeli elégedettségi faktorunkat. Azért nagy fordulópontra ne várjunk.

don-t-breathe5.jpgA helyszín tökéletes, ahogy írtam korábban, teljesen natúr. Nem olyan, mintha egy börtönbe csöppenünk volna, itt a biztonságot a reteszek, zárak és a lakatok jelentik. Nem pedig a szupertitkos berendezések, ahonnan nem lehet szabadulni. Illetve van egy kutya, egy dobermann, amitől annyira megijedtem az első jelenete láttán, hogy majd kiugrottam a székből. A film sötét, milyen is lenne, ha a házigazda vak. Ezek a jelenetek brutálisak, csak halvány fényben látszódnak a kontúrok, úgy, hogy magunk a szereplők persze nem látnak semmit. Ilyen viszonyoknál jön elő a film eredeti címe, ami ugye arra utal, hogy ne lélegezz. Remek ötlet.

don-t-breathe6.jpgA szereplők motivációjába is kapunk betekintést, de nem Mariana-árok mélységekig. Igazából nekem pont elég is volt ennyi. Talán Rocky karaktere a legkidolgozottabb arra vonatkozóan, hogy mit miért is tesz. A srácok meg vele rohannak. Az öreg viszont egészen érdekes figura, valahogy végig azon voltam, hogy ne legyen neki azért rossz vége annak ellenére, amit tett. Mert megérdemelne mindenféle büntetést, de elég neki így is a szánalmas, elcseszett élete. Amúgy meg dögöljön meg, mert nem derült volna ki sötét titka, ha nem törnek be hozzá. Érdekes kettősség. Az egyetlen társadalomkritika is az ő szájából hangzik el, hogy mit tehetnek meg a gazdagok. Hogy miért is tart otthon magánál ennyi pénzt, józan gondolkodással találunk rá választ, de nem segítek. Szerintem több variáció is létezik.

don-t-breathe9.jpgA szereplőgárda is kis létszámú. Jane Levy (Gonosz halott) remek sikolykirálynő lesz, ha továbbra is horror-thrillerben szerepel. Drukkoltam neki végig, hogy egyenlő legyen az állás Stephen Langgal (Avatar). Szülessen valami közös megegyezés, ami azért valljuk be lehetetlen. Lang szikár, rémisztő és félelmetes, olyan, mint egy nyugdíjas gép, aki megy előre vakon és mindent lekaszabol, ami idegen. Igazi pszichopata. Minden egyes kockában elrabolja a showt. Dylan Minette (Fogságban) helyes kis figura, és a hófehér bőrével még rikít is a sötétben, de semmi több. Daniel Zovatto (Valami követ) sok vizet nem zavart, már eleve eldőlt a film megkezdése előtt a szerepe.

don-t-breathe7.jpgFede Alvarez (Gonosz halott) három éve nem forgatott filmet, de ha ezen múlik, hogy minőséget tegyen le az asztalra, ám legyen. Tehetséges rendező már most látszik. A nagy öreg Sam Raimi felügyelete alatt született ismét egy olyan filmje, amiről minden thriller rajongónak megéri beszélni. Az, hogy ez a film szinte a minimális költségeit (10 millió alatt dollárban) már az első hétvégén megduplázta, azért jelent valamit. Remek fényképezés, minimális szöveg, vizuális mesélés jellemzi az egészet. A kamera mozgása állat, ahogyan követi szereplőink mozgását. A zenéje kimagasló, olyan szinten ránt bele a gatyába, hogy az ember összetojja magát. A film után kijössz a moziból és csak nézel magad elé, egy-két szóval elmormogva, hogy ez bizony jó volt. Érdemes moziban nézni!

Minden thriller rajongónak kötelező, azért nem írtam horrort, mert szerintem ez nem az. Az emberek még a popcornt sem eszik meg jóérzéssel alatta, és nem csak a csend miatt.

80%