sa-poster-3.jpg„Élj a pillanatnak”. És ebben van valami, ha már egyszer üveggömbünk elvesztette fényét és megfakult. Betegségről filmet nézni ugyanúgy nem jó, mint sivatagban víz nélkül gyalogolni. Akkor az ember miért is néz emberi életeket tönkretevő tragédiákat? Fene tudja. Talán azért, hogy felfigyeljen olyan mondatokra, amivel írásomat elindítottam. Szembesüljünk minden esetben azzal, hogy élni most kell, amíg lehet vagy bírunk, nem pedig arra az elcseszett jövőre készülni, amiről még fogalmunk sincs. Varázslók pedig még nem vagyunk.

Dr. Alice Howland (Julianne Moore) a Columbia Egyetem megbecsült nyelvészprofesszora, akinek kutatásait és könyveit mérföldkőnek tartják világszerte. Ötvenedik születésnapja után nem sokkal egy nagyon ritka Alzheimer-kórt diagnosztizálnak nála. Alice még teljes szellemi tudatában próbál küzdeni és később felkészülni a betegséggel járó folyamatos értelmi képességeinek elvesztésére…

still-alice-22.jpgAz élet kemény, keményebb bármi másnál. Mert mi lehet annál rosszabb, mint átélni a teljes leépülésünket ép ésszel. Amiért egész életünkben dolgoztunk, eltűnik a süllyesztőbe és csak marad a fehér fény. Egy pötty egy fekete gömbben. A felejtés az egyik legszemetebb dolog, mert hiába mondom azt, hogy élj a mának, ha előbb-utóbb a saját gyerekedet nem ismered fel. Ha elvész a múlt, kit érdekel a jövő. Akinek nem elég szomorú az élete, nyugodtan álljon neki, és garantáltan lehangoltabb lesz, mint valaha. Igazságtalan az élet, minden téren. Bár rengeteget ad, ha elvesz, az sokkal fájóbb. És ezen sajnos átesünk, akarva-akaratlanul.


kate-bosworth-kristen-stewart-get-ready-for-work-on-still-alice-set-31.jpgA film végigmegy mindazon, amit igazából nem szeretnénk tudni, de mivel ezért készült, megnézzük. Megnézzük a szenvedést, amit mindenki szeretne elkerülni, vagy ahogyan a főszereplőnk mondja, más betegségre cserélni. Alice kezdeti stádiumban egyetemi oktatás alatt felejti el a szavakat, próbálja elméjét frissen tartani, de később már futás közben is eltéved, és csak zavarodottan bolyong a nagyváros utcáin. Állapota rohamos sebességgel romlik (minél intelligensebb valaki, annál gyorsabb lefolyású), de az igazi kegyelemdöfést csak az jelenti, mikor közlik vele, hogy a betegsége a gyermekeire 50%-osan öröklődik és génhordozók lehetnek. Milyen lehet már bejelenteni a családnak, hogy csinálják meg a tesztet? Szemét dolog, mert csak magunkat hibáztathatjuk. A betegség különféle szakaszait igen durván mutatja annak elutasításától kezdve a beletörődésig, majd a végső belerokkanásig. Mikor meglátogatja a rehabilitációs központot, ahol az utolsó stádiumban lévő betegek csak vegetálnak és néznek maguk elé, az ember csak egyre tud gondolni, hogy ezt így nem és kész. Úgy fogyasztja könnyeinket szépen folydogálva, hogy mégsem megy át csöpögős, nyálas szentimentalizmusba. Az eseményekben nincsenek fordulatok, meglehetősen lineáris, úgy haladunk előre, mint egy zuhanó vasgolyó a kezemből kiejtve.

still-alice-kristen-stewart-julianne-moore-talking.jpgA család meglepően normálisan fogja az eseményeket, próbálnak melléállni teljes bedobással, amíg lehet. Az élet megy tovább, mindenki teszi a dolgát, és ahogyan idejük engedi, segítenek. Különösen a legkisebb lány az, aki édesanyja mellett kitart a végsőkig. Igaz kicsit kilóg a többi diplomás (orvos, jogász) gyerek közül, de mégis kettőjük közötti beszélgetések a legerősebbek és legértelmesebbek. Az utolsó együtt töltött közös jelenet igazán belénk vésődik, mert a szeretet az, ami még megmarad és mint emlék örök, kitörölhetetlen. Ha könnycsepptengert feszített víztükrű lenne, túlcsordulna biztosan és elöntene.

ar-ah974_holida_p_20141126103138.jpgJulianne Moore (Vakság, 2008) előtt többen is kaptak oscar-t olyan szerepért, amiben egy adott betegséget játszottak el. Most nem sorolom őket, lehet rajta gondolkodni. Idén is ketten „hadakoztak” ezért, hogy megkapják ezt az elismerést, csak a másik illető Eddie Redmayne a férfi oldalon volt jelölve A mindenség elmélete c. filmért (nyert is). Julanne Moore szerintem jobban megérdemelte, egyáltalán nem véletlenül kapta meg az aranyozott szobrot. Kijárt amúgy is már neki. Rettentően hitelesen játszotta el szerepét. Remek, átgondolt, profi alakítás. Látszik, hogy szépen felkészítették.  Alec Baldwinról már ugyanakkor ez nem mondható el, olyan semmilyen volt az irgalmatlan nagy fejével. Elveszett a filmben, nem is értem, hogy került bele. Kristen Stewart-ot szeretem, no nem az Alkonyat sorozatért, hanem pl. az Út a vadonban c. film rövid szerepéért. Nem mondom ugyanakkor, hogy ez a film az élete szerepe, de most is azt éreztem, hogy szívesen nézem a filmvásznon. A többiek számomra nem sok vizet zavartak.

kristen-stewart-and-julianne-moore-on-the-set-of-still-alice_3.jpgRichard Glatzer (Pedro, 2008) és Wash Westmoreland író és társrendező páros Lisa Genova regényéből adaptálva, szívbemarkoló természetességgel mutatja be azt a gyógyíthatatlan betegséget, melyről igazából nem is jó filmet nézni. Talán inkább figyelemfelhívásként közlik nekünk, hogy vannak ők is, akik már nem tudnak magukról és mégis közöttünk élnek, egy különös bezárt világban. Kegyetlenség a film szempontjából az, hogy pont egy olyan nőt állítanak a középpontba, akinek a nyelvismeretnek és az idegrendszernek a kapcsolata a fő profilja kutatásaiban. A rendezők tényleg elénk tárják a natúr valóságot, olykor már úgy, mintha egy dokumentumfilmet néznénk. Az operatőri munka profi. Gyors vágások, elhomályosított jelenetek kiválóan adják vissza a zavarodottságot, azt a megtébolyulást, amit szeretnének bemutatni. A film zenéje tökéletes. Sikerült az egészet csöpögés mentessé elkészíteni. Keserves egy dráma.

Azoknak ajánlom, akik szeretik a nehezen fogyasztható filmeket. Nem egy könnyű darab, nem olyan, hogy csak nekiállok és megnézem. Nagy levegőt kell venni hozzá és végigülni könnyes szemmel. Hogy miért jó nézni ezeket a filmeket, azt pedig mindenki döntse el saját maga. Én megtartom magamnak.

80%

duckit 2015.02.09. 20:08

'71 ('71, 2014)

poster-71-03.jpgMost ezt a címet nem hiszem, hogy le kéne fordítani, bár biztos valaki érez majd kis hazánkban késztetést, hogy kitaláljon rá valami fals baromságot. Vasárnap esti matinénak azt hiszem sikerült egy egészen sokkoló filmet összekaparnom a virtuális lerakatból. Dicsérhetném magamat és veregethetném a vállam, hogy ráéreztem én erre, de igazából erről a történelmi akciófilmről semmit sem tudtam a főszereplő személyén kívül. 

A film 1971. március 10-ei belfasti márciusi darázsfészekbe repít vissza, ahol a brit újonc katona, Gary Hook (Jack O’ Connel) közlegény szemszögéből látjuk a kegyetlen vérengzéseket a protestánsok és katolikusok között, aki véletlen következmények miatt, a szakaszától elszakadva, majd hátrahagyva, két tűz között kénytelen átvészelni a brutális éjszaka eseményeit. Versenyfutás a túléléséért.

_71_1.jpgEgy éjszaka, egy halálom a katonámat megtalálom bármi áron. Na, hát ez ebben a formában jelen esetben nem feltétlen helytálló. Most kivételesen nem tudom azt leírni, hogy pontosan így történt meg az eset, mert nem volt kiírva az elején, de feltételezem azért mindenki hallott arról, hogymi is volt Belfast utcáin 1971-72-ben.Történelmi jártasságaim hiányában nem bocsátkoznék nagy okoskodásba, különösen nem szeretnék magyarázatokkal szolgálni és ezért csak röviden említeném meg, hogy a protestánsok és a nacionalista katolikusok nem szerették egymást és ezt egészen agresszív módon meg is mutatkozott Észak–Írországban. Persze ez az ellenségesedés nem most kezdődött, hanem több évszázadra nyúlik vissza. Korábban már több film is feldolgozta az eseményeket, az 1972-s vérengzésbe fordult vasárnapról készült is egy nagyon jó film. Ha valakit jobban érdekel, majd szépen utána olvas, engem valahogy mindig hidegen hagyott egyetemes történelmünk ezen része.

71_social_images1.jpgKegyetlen egy film, ami magába szippant az elejétől a végégig, úgy mint egy turbina a porszemet a hangárban. Feszült adrenalin bomba, ami elvétve hagy csak néhány lélegzetvételnyi szüntetet. Véres, naturális, olykor gyomorforgató, erős idegzetűeknek való. Sokkolóan sokáig mutatott jelenetek, melyek megviselik a nézőt (leszúrt srác a lépcsőházban). Sokat nem beszélnek benne, leginkább csak a képek, melyek utcán felgyújtott kocsikból, szarral, vizelettel, kövekkel dobáló gyerekekből, elbarikádozott utcákból és forrongó fiatalokból állnak, mint egy igazi háborús övezetben, ahol az indulatokat már nehéz megállítatni. A látvány magáért beszél, sötét és komor, mint maga az egész film. Katasztrófaövezet, ahol az emberek nem szívesen mennek az utcára, mert nem biztos, hogy hazatérnek. 

71-film-still-010.jpgKész káosz, úgy, mint megkülönböztetni azt is, ki kivel is van. Legalább is nekem nem nagyon sikerült elsőre (másodikra sem), persze tudom az én hibám, de a fiatalkori Kövér László klónok nekem mind egyformák voltak és nem igazán értettem, hogy akkor most ki szövetkezik kivel. Nekem elsőre ez volt az egyetlen negatívum, amúgy meg másodikat meg nem találtam. Tényleg nagyon jól átadja a film azt a parát, hogy senkiben se bízz, állandóan figyelni kell, hogy mikor támadnak hátba. Nem semmi egy időszak volt a Szigetlakóknak.

71-36689_3.jpgAmúgy bármennyire is állítottam a bevezetőmben, hogy jó érzéssel nyúltam a lerakathoz, igazából semmi más miatt nem álltam neki megnézni ezt a filmet, mint Jack O’ Connell (Rendíthetetlen) személye miatt, akiről nem is olyan régen megemlékeztem a Rendíthetetlen c. filmben. Akkor azt mondtam róla, hogy szerintem tehetséges ez a srác bár akkor nem igazán bontakozott ki. Most is azt mondom, továbbra is fenntartva az állításom, hogy remek ez a fiatal angol srác, és tényleg sokra viszi. Itt sem kellett mondjuk sokat beszélni, de amit a nyakába kapott szépen elvitte, és nem görnyedt bele a súlyától. A többi szereplőről meg tényleg annyit, hogy a fiatal angol srác, Seant alakító Barry Keoghan (Stay) személyén kívül nem sok mindenkit tudtam megkülönböztetni a bajusz, pajesz és hosszú haj miatt. Sean meg úgy nézett ki mintha az Eden Lake c. filmből került volna át, annyira kellemesen ellenszenves feje van. Amúgy Richard Dormer (Öt perc mennyország), Paul Anderson (Scherlock Holmes: Árnyjáték), Sam Reid (Anonymus) színészek játszottak már szép számmal előtte is remek filmekben, szóval a szereplőgárdára nem lehet semmi rosszat mondani.

9-71.jpgYann Demange elsőfilmes rendező filmje odavág. Le a kalappal előtte. Minden tekintetben szinte profi munka. Várom a következő munkáját. Azért megemlítem, hogy néha nekem a kézi kamerás részek soknak bizonyultak, de tisztában vagyok, hogy a feszültséget így jobban lehet fokozni. Néha meg olyan volt, mintha egy dokumentumfilmbe csöppentem volna a leállított kamerákkal.  A zenéje mélynyomóra kihegyezett dübörgés, ami rengeti szépen az ablakokat. Amúgy nem rossz, tényleg rezgett a padló és nem csak néhány másodpercig tombolt a zene. Azt hiszem maga a film, amit akart, sikeresen átadta a nézőknek. Nyomorúságos egy időszak volt meg kell mondani és akkor finoman fogalmaztam.

Ajánlom mindenkinek szíves figyelmébe, hiszen ha nem is vagyunk mindnyájan túlműveltek erről a területről, időszakból, jó tudni róla, hogy mi is játszódott le egy másik nemzet életében több tíz évvel ezelőtt. Aki meg tudja mi történt, annak ez a film szerintem kötelező. Nem egy szórakoztató alkotás, de annál inkább emlékezetes. 

80%

lone-survivor-poster01.jpgSzeretem a háborús filmeket. Szeretem az I. és II. világháborúról készülteket, szeretem a mai korban forgatottakat, mikor az amerikaiak lenyomják a terroristákat Irakban, akár a tálibokat Afganisztánban. Totál mindegy ki, miért és hol, mert ha akarunk, a múltban vagy a jelenben mindig találunk olyan ellenséget, akikre bátran ráfoghatjuk, jogosan vagy jogtalanul, hogy ők bizony rosszat akarnak nekünk és valakiknek csak meg kell mentenie minket! Nem akarok politikai háttérrel foglalkozni, nekem az a lényeg, hogy szórakoztasson. Hogy mi szórakoztat mások öldöklésében, az megint más tészta, de az a két óra arra legyen jó, hogy  varázsoljon el szépen a hétköznapokból.

2005-ben az „Operation Red Wings” fedőnevű akció alatt négy tengerészgyalogos, Marcus (Mark Wahlberg), Michel (Taylor Kitsch), Danny (Emile Hirsch) és „Axe” (Ben Foster) a hírhedt tálib vezérek egyikének, Ahmad Shahd-nak (Yousuf Azami) likvidálására kapnak parancsot Afganisztánban. A falu határában lévő hegységben - még a tűzparancs végrehajtása előtt - háromfős birkanyájat legeltető tálib férfiak csapatába botlanak bele, illetve esnek át rajtuk. Mivel a parancsnokságot a rádiójuk működésképtelensége miatt elérni nem tudják, ezért négyüknek kell dönteni, hogy mi legyen az elfogottak sorsa. A döntés nem a legjobban sikerült, mivel elengedik őket és ennek következményeként hamarosan az erdős sziklás hegységben egész falunyi felhergelt Talib katona kezdi meg a felkutatás az igen engedékeny, maroknyi Navy Seal egység után………..

lone-survivor01.jpgPiszkosul véres, kemény akciófilm. Régen éreztem azt, hogy a fegyverektől beszakad a dobhártyám. Eszméletlen megvalósítású, kegyetlenül izgalmas, pörgős és érzelmektől mentes film. Olyan jelenetek vannak benne, hogy még nekem is fájt nézni a kényelmes székből. És jó ezt végre leírnom, hogy nincs amerikai zászló lassítva! Nem éreztem egyáltalán, hogy propaganda lenne. Bár egy ilyen film után ki nem akarna fegyvert fogni. (én) Kellett már nagyon egy igazi férfifilm. Gyenge idegzetű lányok meg hagyják inkább ki.

lone-survivor-image05.jpgInduláskor bedobott kiképzési jelenetek megadják a hangulatot. Az eredeti felvételekkel megmutatott képeken olyan testi-lelki megtörést látunk, amit nézni is rossz, de közben meg azt érezzük, hogy ezeket az embereket eljátszó színészek igaziak lesznek a filmben. Csak találgatni tudom, hogy mi veszi rá az embert, hogy beálljon közéjük. Minden tiszteletem ezeknek a katonáknak, és nem érdekel, hogy milyen célból teszik. Élcelődések, viccelődések, és az új tag beavatása után már bent is vannak az embereink a küldetésben, és nem is kellett ezzel még fél órát sem várni. Már akkor láttam olyan képeket, melyek engem a Szakasz c. filmre emlékeztettek. Az éjszakai hegytetőn sétálunk, hátulról a hold fényében megvilágítva leveszi az embert a lábáról (vagy nagyot ásít rajta).  Majd a gyönyörködtető fenyőerdő után beleszaladunk közel egy órás olyan őrületbe, hogy minden az izgalomtól elfelejtettem levegőt venni.   

lone-survivor-picture02.jpgAz m4-esek és az Ak fegyverek hangjai, az RPG-k robbanásai olyan brutál jól szólnak, annyira tisztán, hogy majdnem kitörtek az ablakaim.  A jelenetekre meg csak úgy kapkodtam a fejem. Embereink szedik magukba a golyókat, és nem kicsi szúnyogcsípéseket. Úgy estek-keltek a sziklákon, hogy fájdalmas nézni. A tálibok meg csak jöttek rendületlenül előre, egy egész hadsereg négy ember ellen, szívem szerint én is beálltam volna lőni őket egy jó kis távcsöves puskával, akár egy játékban jó messziről, hogy még véletlenül se találjanak el. Volt olyan pillanat a filmben, mikor hangosan kimondtam, hogy ezek egyszerűen állatok. Amit kapnak, ép ésszel nem lehet felfogni. Érdekes volt számomra, hogy ezek az állig profi cuccal felszerelt amerikai katonák mégis egy rohadt rádió miatt kerültek ekkora szarba. Pont akkor nem működik semmi, amikor kell.

lone-survivor-image02.jpgA film végéhez közeledve az a nagy hév kicsit csillapodik, pedig még úgy vártam volna a folytatást, amit persze tudtam, hogy nem lesz. Nem ül le, csak egy kicsit a túlpörgetett adrenalintól nehéz visszaállni. Úgy gondolom egészen jó a vége is, nincs nagyon túlragozva, hogy hősök vannak, lesznek és kellenek. Az elhangzó konklúzió is egészen jól átgondolt, nem hülyeség. Ezek a katonák úgy szerették egymást, mint a testvérek. A hazafiasság, a becsület, az egymásban való hitük egyszerűen elképesztő.

Imádtam mind a négy szereplőt. Szakálluk alatt kiélhették férfias szerepüket. Mark Wahlberg (A harcos), Taylor Kitsch (Vadállatok), Emile Hirsch (Út a vadonba), és Ben Foster (Pandorum) között nem fogok kiemelni senkit. Fostert egyre jobban szeretem. Félelmetes, ahogyan szomorú szemeivel néz. Mellékszereplőként feltűnik Erik Bana (Hulk) is, aki az egész művelet irányítójaként szerepel, de sok vizet nem zavar.

lone-survivor-image06.jpgEgykori Navy Seal katona mesélte el erről a filmről, hogy megvalósítása 100 %-osan pontos. Most nem konkrétan a párbeszédekre gondolt, hanem a külső megjelenítésre. A szakállak, a napszemüvegek, a festett fegyverek, a Merell túra bakancsok, egy az egyben ugyanazok a filmben, mint amik nekik is voltak. Maga a rendező is fél évet töltött a tengerészgyalogosok között. Az elhunyt katonák emlékére kiállított képek, még 9 év után is megtalálhatók a Tengerészgyalogos központban.

lone-survivor-image08.jpgPeter Berg rendező filmjét már vártam. Szerettem a Királyság (2007) c. filmjét is, ez még annál is jobban tetszett. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy ez az egyik legrealisztikusabb modern háborús sztori, amit láttam. Az egész brutálisan valóságos, teljesen beleéltem magam. Az tuti, hogy nem nőknek készült, de ez ne vegye el a kedvét párkapcsolatban élőknek, úgy is rá lehet beszélni a másikat, hogy majd akkor legközelebb vígjátékot nézünk. Szóval az operatőr fut, rohan, ugrik, csúszik-mászik, piszkosul gyorsan pörögnek az események, kevés nyugodt pillanatot hagy meg nekünk és annyira profin tálalva, hogy még nekünk is fájnak a lövések, törések. A zenéje nem az a tipikusan „lassítva megyünk és az Aerosmith lassú számára elcsöpögünk” típusú. Belenyom minket a fotelba és és összegömbölyödve izgulhatunk. Megjegyzem, hogy Peter Gabriel 2010-ben Heroes c. száma a stáblista alatt kifejezett eltalált, már a címe miatt is. Ha jól tudom Haiti katasztrófára készült. Egyszóval ez az a film, amit moziban meg kell nézni még egyszer, mert úgy érzem, hogy akkor kihagyok még egy élményt, amit itthonira rátesz még egy lapáttal.

Kifejezettem ajánlom minden férfitársamnak, különösen annak, aki nagyon szeretett játszani a Medal Of Honor-al, vagy akár a Call Of Duty-val. Szerintem bármennyire is erőszakos, be lehet csalni rá a moziba a párunkat is, csak ki lehet majd utána engesztelni mással. 

disconnect-poster01.jpgNéhány kihagyott, de azért filmezéstől nem mentes hónap után újra jelentkezem. Kicsit bele kell rázódnom újra az írásba…. Nyáron hallottam a VOLT fesztiválon: „Ami nem megy, azt erőltesd!” Talán ha ezt a mondást követem, csak sikerül valamit összehoznom. Erről a filmről mindenképpen szeretem volna néhány sort legépelni, mert a téma annyi embert érint már a mai internet által behálózott szép kis bolygónkon, hogy nem hagytam elveszni a fejemben.   

Rich (Jason Bateman) munkamániás ügyvéd, aki családjával csak futólag érintkezik, mivel a telefonja szinte a füléhez nőtt. Cindy (Paula Patton) és Derek (Alexander Skarsgard) egy idegileg kikészült pár, akiknek nem elég, hogy a babájuk elvesztését is fel kell dolgozniuk, de emellett elég kellemetlen helyzetbe kerülnek, amikor egy veszélyes online bűnűző a személyes adataikat is ellopja. Mike (Frank Grillo) megözvegyült ex-zsaru egyedül neveli kamasz fiát, Jasont (Colin Ford), aki a neten keresztül az egyik haverjával az osztálytársát terrorizálja. Egy feltörekvő újságírónő, Nina (Andrea Riseborough) felnőtt (adult) tartalmú online oldal leleplezésétől várja karrierjének beindulását, miközben a szex oldal egyik fiatal szereplőjével, Kyle-al (Max Thieriot) ismerkedik. Mindenki idegen egymásnak, különböző társadalmi rétegből jöttek, teljesen átlagos, hétköznapi emberek, akik élete mégis összetalálkozik ebben az idegtépő online világban.  

disconnect-image03.jpgInternet megváltoztatta a világot, ez tény és már-már közhely. Egyesek örömére, mások bánatára. Van, akinek az életét jobbá tette, van, akiét tönkrevágta. Naponta találkozunk ezekkel az emberekkel, hiszen a szomszédjaink is lehetnének. Egy biztos, az online világ nem közömbös egyikünkre sem és láthatatlanul belénk épült. Ismét egy „NET”-es film, ami az emberi kapcsolatokról, érzelmekről, reményről, szeretetről, kitartásról és még sorolhatnám mi mindenről szól. Nem egyszerű róla beszélni és nem is nagyon szeretnék, a felfedezés örömét meghagynám mindenkinek saját magának. Nem egy felemelő alkotás, nem fogunk felhőtlenül tapsikolni a boldogságban utána. Maximum csak azért, mert láttunk egy igen komoly és mély üzenetű filmet, de készüljünk fel, hogy nem tölt fel.  

disconnect03.jpgAnnál inkább szomorú, rémes, sötét és nyomasztó, különösen annak fényében, hogy a szemünk előtt zajlik az egész, hiszen manapság erős túlzásokkal szinte a fél életünket a net előtt töltjük (ilyenkor kell azt írnom, hogy tisztelet a kivételnek), és nagyjából tisztában vagyunk vele, hogy bármelyikünkkel megtörténhet a baj, ha egy kicsit nem figyelünk oda magunkra vagy akár gyerekünkre. Hiszen ki az, aki nem használta már a „chat”-szobák bármely formuláját? Ki nem játszott már, ki nem próbált már ki valamely internetes játék adta őrültséget, esetleg követett el gyerekes viccet mások kárára? Léteznek még emberek, akik nem rendeltek interneten keresztül (gondolom azért igen), és nem töltöttek ki személyes adatokat kérő nyomtatványokat? Vagy a legjobb - és egyben az utolsó magamnak feltett kérdésem -, hogy van-e olyan valaki még, aki nem nézett rá akarva vagy akaratlanul felnőtt tartalmú oldalra? Egyszerűbben, pornó site-ra? Aki „fent” van a „net”-en szinte kizárt, hogy nem lépett át valamely képzeletbeli határt. Negatívan (naponta 25.000 embernek lopják el a személyes adatait) vagy pozitívan, de mindenképpen magába szippant a hálózat, ha hagyjuk magunkat.

disconnect-image06.jpgEbben a filmben három különböző család hihető és szomorú tragédiáját követhetjük végig, ahogyan darabokra hullik a web-kapcsolatokra száműzött életük, mivel nem figyelnek kellőképpen egymásra. Mentségükre legyen mondva, hogy nem csak saját hibájuk következménye. Láthatjuk, hogyan próbálnak küzdeni saját magukkal és a láthatatlan veszély ellen, hogy hogyan teszi próbára az „ellenség” a kapcsolatukat, de tényleg nem szeretnék részletesebben belemenni a történetbe.

disconnect-image01.jpgA film elég megrázóan indul, és elég kijózanítóan fejeződik be. Egészen lassú, hagyja az emberben az elhangzottakat ízlelgetni, hogy belülről érleljük a dolgokat ezzel is közelebb hozva szereplőink fájdalmát és megértsük tetteiket. Mondjuk igazából, a szövegkönyv nem tartalmaz hatalmas dialógusokat, és a jelenetek sem szolgálnak eget rengető újdonsággal, de mégis van valami, ami miatt érdekes az egész.  A film elején kicsit megijedtem, hogy hány szál is kerül bele a filmbe, de aztán később megnyugodtam, hogy pont megfelelő számú a szereplőgárda ahhoz, hogy egy szépen összerakott, lassan egymásba érő film épüljön fel a szemem előtt. Döcögve, de ugyanakkor mégis feszülten haladunk a végkifejlet felé, amit talán egy kicsit bátrabbra, merészebbre gondoltam, de legalább nem találtam ki.

disconnect04.jpgA színészeket szinte kivétel nélkül dicséret illeti a gyerekektől a felnőttekig. Jason Bateman (Förtelmes Főnökök), az elfoglalt ügyvéd drámai alakítása nagyszerűen hozza a „felébredő apát”. Talán ő az akit elsőre szívből kiemelnék. Paula Patton (Mission Impossible: Fantom protokoll) az elhanyagolt feleség szerepében tényleg fájdalmat és sajnálatot ébreszt. Max Thieriot (Jumper) amikor jelen van, nem lehet a szemünket levenni róla. A gyerek színész Colin Fordról (Az igazi kaland) elhiszem, hogy csak egy ártatlan tréfát akart véghezvinni, de ha mindenkiről szeretnék írni néhány sort, betelne hamar az oldal. Elégedjünk meg annyival, hogy Frank Grillo (A műszak végén), Alexander Skarsgard (Csatahajó), Andrea Riseborough (Feledés) és Hope Davis (Vasököl) játékán egy csöppet sem láttam azt, hogy nem hiteles az egész, amit szerepük megkívánt. Nem annyira szerethetőek a karakterek, de a játékuk kifogástalan.

disconnect06.jpgHenry Alex Rubin dokumentumfilmeken edződött rendező brutálisan jó filmet készített. A Gyilkos-labda a kerekesszék harcosai (Murderball, 2005) című filmjéért Oscar-díjra jelölték. A mostani filmjében is meglátszik a rendezői múltja. Bravúros, érdekes, aktuális és különleges atmoszférájú alkotás, amin el lehet gondolkodni és el is kell, mert csak így van értelme az egésznek. Sötét, rémisztő, de ez is a lényeg.  Az egész alkotás nagyszerűen van „elmesélve”, végig ébren tartva a bennünk szunnyadó nyugtalanságot, a tehetetlenséget. Figyelemfelkeltést akart, ami számomra nagyszerűen átjött. Nagy erénye a filmnek, hogy beleéljük magunkat és elgondolkodunk, hogy valójában mi mennyi időt is fordítunk egymásra és hogy hagyjuk már a gépeket a polcon.

disconnect10.jpgA fényképezése egészen bravúros. A színek külön fejezetet érdemelnének. Olyan technikai beállítások vannak, hogy csak bambultam. Mégis azt mondom, hogy az egészet elronthatta volna ha a film vágását elrontják. De nem sikerült, nagyszerűen áll össze a kép.  A zenéjét Max Richter (Viharsziget) követte el, amit élvezettel és beleéléssel lehetett hallgatni. Szerintem napjaink egyik fontos filmje lesz, bár ez csak az én véleményem.

Azért megjegyzem, hogy a filmhez nem volt nehéz szponzorokat találni, a nagy gyártók szépen tejelhettek, mert még véletlenül sem lettek kitakarva a reklámok (ugye Sony, Toshiba, Apple). (és még én is reklámozom őket)

Ezt a filmet kötelező megnézni, nem ajánlgatom külön senkinek. Kicsit vigyázzunk már magunkra és figyeljünk oda egymásra ebben a bedrótozott világban. Ne csak az a rohadt okos telefon legyen mindig a kezünkben, és a pihenés se abból álljon, hogy a laptop nyomja a hasunkat. Nem akarok tovább okoskodni, én is a netet használom, hogy megszülessen ez a néhány sor. Ki is kapcsolom, elég volt mára.

80%

Rust And Bone poster.jpgVasárnap délutáni kikapcsolódásnak nem biztos, hogy az ember olyan drámára vágyik, ahol egy nő lábak nélkül próbálkozik kapcsolatot teremteni a külvilággal. Ha azt nézem azonban, hogy ki rendezte a filmet és kik a főszereplők, nem kifejezetten a szórakozást keresem, hanem magát a filmélményt, hogy mit is tud nyújtani a film, akár lehúz, akár felemel a csillagos égig. Na, hát ez nem az utóbbi volt.

Feleségét elhagyva Ali (Matthias Schoenaerts) kisfiával, Sam-mel Franciaországba utazik nővéréhez, hogy munkalehetőség után nézzen. Kidobó emberként elhelyezkedve az első éjszakáját követően „megismerkedik” Stéphanieval (Marion Cotillard), akit a disco előtti bunyó után kocsijával hazavisz. A lány semmiféle érdeklődést nem mutat a férfi iránt, Ali mégis megadja a telefonszámát, ha később bármilyen segítségre szorulna, nyugodtan hívja fel. Négy hónap után Ali telefonja megcsörren és teljesen összetörten a lány bejelentkezik, de addigra Stéphanie egy sajnálatos baleset miatt már mindkét lábát elvesztette. Különös baráti kapcsolat alakul ki közöttük….

Alapvetően ismét egy remek filmet láttam, de nem voltam ráhangolódva és nem igazán tudom, hová is tegyem ezt a filmet. Nem egy felhőtlenül kacarászós vasárnap délutáni film, de ezzel már kezdéskor tisztában voltam és ezért nem is nyafogok. Olyan szintű stíluskeverék van a filmben, hogy nehéz kategorizálni. Kemény dráma, ahol még egy véres ökölharc is megszépül. Valahogy így tudnám egyszerűen összefoglalni. Modern szépség és szörnyeteg sztori, ahol a szépség nem szép és a szörnyetegnek nincs szíve.

Rust And Bone 8.jpgKét szálon futó történetben az egyik oldalon Ali lepukkant életébe kapunk bepillantást, hogy mennyire megy előre rendíthetetlenül, akár a sportról van szó, akár a szexről, akár a gyereknevelésről, akár az élet egyéb rejtelmeiről. Hajtja az adrenalin és nem törődik senki mással csak magával. Edzésre jár, fut, sportol, dolgozik, csajokat bámul (sikerrel), csak a fiát hagyja ott a suliban. Egyszerű ember életében nincs hely érzékenységnek. Nyers, tapintatlan, külső szemlélőnek ő az igazi talpig bunkó ember. Beszélgetés egyáltalán nem az erőssége, de ha mégis szükséges a párbeszéd, nem ért semmit. Érdekes élet ez, mikor az ember fel sem fogja, mi a rossz.

Rust And Bone 13.jpgA másik részről viszont ott van Stéphanie, Ali szöges ellentéte, aki a szörnyű balesete óta csak a depressziójával küzd a kórházban, az sem érdekli, hogy az életét is eldobja. A korábban delfinidomárként dolgozó, magabiztos nő fél az utcára kimenni, fél az emberektől, nem vágyik társaságra, csak az ablakon keresztül szívja magába a függöny mögül beáramló gyógyító erejű napfényt. Teljesen kiszolgáltatott, mikor a férfi szó szoros értelmében felkarolja. Tudja, hogy milyen szembenállás van nézeteik között, de mégis úgy látja, hogy van valami a férfiban, ami talán segíthetne neki visszatérni az életbe, akár úgy is, hogy az eddigi szemléletét félresöpörve kell újra életre kelnie.

Rust And Bone 11.jpgAlit teljesen hidegen hagyja a nő, szinte átnéz rajta, ha nem a melleit bámulja. Azon kívül, hogy segít neki, nem nézi meghódítandó nőnek. Stéphanie-t sem fogja meg elsőre Ali, azonban kiszolgáltatottsága miatt egyre többet gondol rá, mint férfi. Közömbössége kezd megváltozni. Ezek a romantikus hiú ábrándok lufiként robbannak szét, mikor az egyszerű hím kinyitja a száját és klasszikus első randis szövegnek nem éppen nevezhető módon közli a lánnyal, hogy „akarsz d..ni?”. Nem írom le a folytatást.

A filmben elég brutális és megalázó jelenetek vannak. Rust And Bone 12.jpgMegalázó, mert aki hajlamos megundorodni az erősebbik nemtől egy-két jelenet esetében biztos hányinger kerülgeti majd a férfi állatban rejlő primitívség miatt. A „discos” résznél már én éreztem marhára kellemetlenül magam. Brutális és nem csak a baleset – megjegyzem, ritkán üti el az embert egy kardszárnyú delfin a medence partján – miatt, hanem magának a mozgáskorlátozottságnak ennyire nyersen bemutatott részéi végett is. Akár a tengerben úszás, akár a szex jelenetek, de tulajdonképpen az egész hétköznapi élet nyers valóságának, a szükségletek kielégítésének bemutatásai is mind igazán emlékezetes képsorokat tárnak elénk. Többnyire azonban tényleg megpróbálják minél emberibben, befogadhatóbban bemutatni azt, amit nehéz józan ésszel felfognunk.

Rust And Bone 7.jpgPersze nem csak a naturális és véres képsorok maradtak meg bennem, hanem azok a szép árnyékképek, természetképek, melyekkel a rendező játszik, de beszélhetünk egész jelenetekről is, melyekre szívesen emlékszem vissza (pl. mikor lement a delfinhez és irányította az óriási üvegfalú medence mellett).  A film zenéje kicsit furcsán hat az egészre, mivel a mai discoslágerek valahogy nagyon ellentétei a látott dolgoknak. Nem egy pörgős film, de a végére még marad egy nagyon komoly és szomorú rész, amitől nagyon dühösek leszünk és egyből felébredünk hibernált állapotunkból.  

Rust And Bone 3.jpgAz Oscar-díjas Marion Cotillard (Piaf) és az Oscar-díjra jelölt belga származású Matthias Schoenaerts (Bikanyak) egyszerűen elképzelhetetlenül nagy színészek és az utóbbi nem csak a termete miatt. Végre egy olyan film, amire azt írhatom, hogy az „ellentétes kémia” működik köztük, ha létezik ilyen fogalom és nem azt, hogy mennyire csillog a szemük, mikor összenéznek. Nekem Cotillard jobban tetszett ebben a filmben, mint amiért Jessica Chastain megkapta idén a legjobb színésznőnek járó Arany Glóbusz díjat. Matthias már korábbi filmjében is zseniálisan játszotta az egyszerű embert, aki csak az erejének él. Ebben a filmjében továbbfejlesztette azt a képességét, amellyel még inkább maga mellé állítja a nézőt, pedig egyszerűen undorodunk tőle. Nem tudom másképpen leírni. Megemlíteném még a szöszi kissrácot, mert nagyon szerethető gyerek a filmben szomorú szemeivel.

Rust And Bone 2.jpgJacques Audiard rendező volt az első pont, amiért megnéztem. A Próféta című börtönös filmjét tartom az utóbbi időszak egyik legjobbjának a kategóriájában - a Cell 211 mellett. Hihetetlenül nyersen adja elő képeit, de mégis úgy, hogy átértékeljük a látottakat és nem fordulunk el tőle. Korábban már említettem azokat a képi megoldásokat melyekre fel lehet nézni más rendezőknek is. Kicsit elvont és morbid, mikor lassítva mutatják a kiütött véres emberi fogat, de mégis azt mondom, hogy a mondanivalója a lényeg. Igen szépek amúgy is a lassítások benne és nem csak a hatásvadászat miatt van - ami a nagy átlagnál megszokott -, hanem azért, hogy legyen idő gondolkodásra. Legalább is nekem ez jött le. Merengtem. A zenéjét szintén dicsértem már, de külön kiemelném, hogy Bruce Springsteentől a State Trooper-t remixelve bizony letöltöttem, annyira átjött (Pély Barnásan fogalmazva). Összegzésképpen és röviden, nem egyszerű film. Mikor vége van, ott maradsz előtte és feldolgozod azt élményt, mit is láttál valójában.

Talán azt, hogy kinek nem lesz ínyére a film, könnyebben össze tudnám szedni, mint azt, hogy kinek jön majd be. Az már nehezebben menne. Aki fogékony, könnyebben fogadja be a nehezen átérezhető dolgokat, tegyen vele próbálkozást, mert emlékezetes marad számára, de előtte vegyen mély lélegzetet.

80%

Zero Dark Thirty poster.jpgValószínűleg az Egyesült Államok Központi Hírszerző Ügynöksége 2011. május 1-je után sem fog unatkozni, de legalább eggyel kevesebb gondjuk van. Ez a dátum fedi az a napot, mikor az USA és talán az egész világ  legkeresettebb ellenségét, Osama bin Ladent kipucolták erődítményéből. A híres terroristavezért nem kell szerintem senkinek sem bemutatnom, mivel sajnálatos tevékenységét történelemkönyvek őrzik fájdalmas emlékként. Azt viszont kevesen tudják, hogy mekkora erőfeszítések árán sikerült felkutatni és likvidálni. És bizony Laden koma forogna a sírjában, ha megtudná, hogy egy törékeny kishölgy pecsételte meg a sorsát.

2001. szeptember 11-ei támadások után Maya (Jessica Chastain) a CIA alkalmazottjaként első tapasztalatait az elfogott terroristák kihallgató tisztjeként szerzi meg. Munkájának ezt a részét nem szívesen végzi, mivel nem híve az extrém erőszaknak - kínzásoknak -, amellyel próbálják jobb belátásra bírni a már bezárt ellenséget. Tudja magában azonban, hogy az igazság kiderítésének ez elengedhetetlen eszköze . Több éven keresztül csak egyetlen cél vezérelte, hogy üldözze és felderítse az Al Qaeda (vagy al-Kaida) vezér igazi búvóhelyét. Az áttörés 2011-ben következett be, mikor közel egy évtizednyi gürcölés után általa 100 százalékig biztos tényekkel tudja igazolni, hogy a már halottnak hitt Osama él és virul Pakisztánban. Egy nagy probléma merül fel az elméletével kapcsolatban, hogy egyedüliként csak Maya biztos abban, hogy ténylegesen megtalálták a nagy Őt!

Zero Dark Thirty 6.jpgHuhh. Az új Django után még egy piszkosul jó film. Csak hát azok a fránya percek ismét pörögtek közel két és fél órán keresztül. A két film együtt majdnem öt óránál kicsivel több. Ez így már sok. Fellélegezve vettem tudomásul, hogy nem sikerült elcseszni! Igen is féltem tőle, hogy az Hollywoodi hagyományokhoz hűen egy „lassított amerikai zászlót közelről mutogatunk sok ideig és mi vagyunk a hősök” filmet kapok. Semmi nyálasság, semmi csepegés, csak szinte a kész tények. Nincs szétszabdalva akciókkal, csak néha egy-két robbantás (amitől viszont jól megijedtem), nincs túlbonyolítva, néhol már egészen dokumentarista stílusban kapunk egy olyan drámát, melyre a későbbiekben is emlékezni foguk és nem csak a sztori miatt. És ami jó benne még, nem kell amerikai állampolgárnak lennünk ahhoz, hogy megértsük a tényt, hogy ennek a bitang szakállas embernek az elfogása olyan megkönnyebbülést nekik, mint egy anyukának a szülés után az, amikor meghallja először gyermekének sírását.

Zero Dark Thirty 2.jpgA film viszont totál más, mint amire elsőre gondoltam. Mivel a világ egyik legnagyobb hírszerző irodájának egyik munkatársáról szól, csak nem lőnek annyira mellé, hogy telehazudják a filmet. Bár ki tudja?! Azért reménykedem, hogy nem rugaszkodtak el a készítők nagyon a valóságtól és megpróbálták hűen visszaadni azt, amit sosem láttunk, csak hallottunk róla. Igazából nem olvastam utána még egyetlen egy filmben elhangzott dolognak sem, ezért merész részemről leírni, hogy valósághoz közeli képet kaptunk, de hát a remény hal meg utoljára.

Zero Dark Thirty 3.jpgA film nagy részében tényleg csak azt a hihetetlen háttérmunkát mutatják be, amivel sikerült felkutatni az ellenség vezérét, egészen az utolsó fél óráig, ahol végül is kapunk egy kis akciót. Kegyetlen kihallgatásokon keresztül, átgázolva embereken, országokon, milliárd dollárok kidobásával zárul a hurok OBL körül. Igen, végre egy film, mely felvállalta azt, hogy megmutatja azokat az enyhén fogalmazva is drasztikus kihallgatási módszereket, melyekről mindenki hallott már a médián keresztül, de ilyen nyersen bemutatva csak ritkán. Ezzel szembemenve „tiszta a lelkiismeretünk, mi nem csináltunk a túszokkal semmit” kommunikációjukkal. Azt azért megemlítem, hogy a katonai vezetők a film bemutatása után úgy tiltakoztak, mint a diákok a tandíj ellen. Bizony ők nem voltak ilyen rosszak és az elfogott emberek maguktól úgy daloltak, mint a feketerigó párzáskor.

Zero Dark Thirty 1.jpgLáthatjuk azokat a kétségbeesett módszereket, emberáldozatokat követelő információszerzéseket, melyekre főszereplőnk rátette gyakorlatilag induló pályafutásának közel 10 évét, egészen addig, míg az Elnök rá nem bólintott, hogy mehet az akció. Szent meggyőződésétől, hogy amíg a „Főnök” él, mindig is lesznek vérengző terrorista megnyilvánulások, nem tudták eltéríteni, pedig többen is már csak egy misztikus elhunyt személynek tartották. Maya kikerülve az akadémiáról, semmi mást nem csinált, csak járta a világ országait és gyűjtötte azokat az információkat, melyek elvezettek egészen Pakisztánig, ahol végül is pályafutását megkoronázhatta. (Egy sportoló ilyenkor vonulna vissza.) Néhol kieresztve fullánkját szembement az egész vezérkarral, s egy szem nőként 100 százalékos meggyőződéssel rámutatott arra a pontra a térképen, ahová évek során több esetben is „vakra” repült katonák mehettek a dolgukat végezni.

Zero Dark Thirty 5.jpgPersze annak ellenére, hogy a háttérben mekkora gürizés folyik, látjuk azt is, hogy az előre haladást a bürokratikus vezetés mennyire is hátráltatja. Valószínűleg a felemésztett rengeteg pénz és a töménytelen emberáldozat miatt, - amit már felemésztett a hajtóvadászat - nem merte senki a hátát tartani, hogy kiadja már végre azt a nyamvadt parancsot utoljára, csak 100%-os meggyőződésre. Erre - bármennyire is hihetetlen - csak egy nő volt képes, egy olyan nő, akit nem kellett fekete lasztex ruhába öltöztetni azért, hogy hőssé váljon. Mert bizony ez a vékonyka hölgyemény egy olyan történelmi tettet hajtott végre, amelyre minden amerikai és velük együtt szimpatizáló nép büszke lehet.

Írhatnék még rengeteget, sok hülyeséget, belemagyarázott dolgot, de inkább nézzék meg a filmet, mert a 2013. évünk igen jól kezdődik.

Zero Dark Thirty 4.jpgJessica Chastain (A segítség) vitrinjében az Arany Glóbusz díjjal már egyszer boldog lehetett 2013-ban, hiszen a filmkritikusok őt választották a legjobb női előadónak ezért a szerepéért. Akkor én most mit írhatnék rá? Tényleg igazi ereje volt a filmnek! A végén mikor egyedül ül a repülőben és minden egyszerre rázúdul, meglepően hatásosra sikeredett. Jason Clarke (Fékezhetetlen), Mark Strong (Sherlock Holmes) és Kyle Chandler (King Kong) mellékszereplőkként tökéletesen asszisztálnak főszereplőnknek.  Mindegyik nagyon jól adja magát a szerepéhez.

Zero Dark Thirty 7.jpgKathryn Bigelow rendező és Mark Boal forgatókönyvíró már A bombák földjén c. filmjükért bekaszniztak rahedli aranyszobrocskát (6-ot), egyesek szerint kicsit érdemtelenül. Nekem ez a filmjük speciel még jobban tetszett. Bár nincs benne annyi akció, néhol kifejezetten lassú, kicsit erőszakos -főleg a kihallgatásos részeknél kapunk egy-két drasztikusabb képet -, és többnyire végigdumálják a filmet. Olyan, mintha kiolvastam volna egy kisebb novellát. Ennek ellenére mégis annyira érdekesen van tálalva, hogy egy percig sem éreztem unalmasnak vagy érdektelennek. Azért lesznek, akik ezzel ellenkeznek majd. Remekül felépített az egész, annak ellenére, hogy mindenki a „kommandós” részt várja, nekem sokkal jobban tetszett a felderítés, maga a kutatómunka felvázolása. A végén a bevetés szinte olyan, mintha a Call of Duty videojátékból egy átvezető animáció lenne, bár az meg már inkább sokkal akciódúsabb. Lehet többet várnak az emberek tőle, de ha csak „ennyi” volt, akkor meg minek túlcifrázni. A film zenéje tökéletesen visszaadja azt a feszültséget, amitől izgulhatunk rendesen. Látványilag hasonló, mint A bombák földje. Azt hiszem eleget dicsértem már. Számomra az év második legjobb filmje! Oscar után meg majd kiderül mennyire is volt igazam, bár az meg sokaknak nem mérvadó. Olvastam teljesen lehúzó kritikát is róla, teljesen más véleménnyel, mint az enyém, de hát ezért is jó különbözőnek lenni. Vannak összefüggésbeli hibák benne, de melyik filmben ne lennének? Írhatnék többet is, főleg a főszereplőnk mondatai között lehet érdekeset találni, de ez ne vegyen el az élményből. Nem kimondottan szórakoztató mozi, de kell nézni igen is ilyen filmeket.  

Ajánlom azoknak, akik nem zárkóznak el attól a gondolattól, hogy hősök nem csak képregényekben vannak, hanem a való életben, valós emberek között is.      

80%

Kon_Tiki p.jpgVoltak, vannak és lesznek is mindig olyan kalandvágyó őrültek, akik szeretnének valamely tudós által felállított elméletet megcáfolni laikus ember számára kellően emlékezetes módon. Azt csak maguk tudják megmondani, hogy miért is kockáztatják akár az életüket is az ismeretlenért. Az a teória, hogy még a történelmi idők előttről (1500 évvel ezelőtti időről van szó) Polinéziát Dél-Amerika felől is meg lehetett közelíteni a Csendes-óceánon keresztül, egy norvég néprajzkutató - felfedező fejéből pottyant ki. Az expedícióról egy 70 nyelvre lefordított nagy sikerű könyv, 1951-ben Oscar díjas film és 2012-ben egy igazán jól sikerült kalandfilm készült. Nem mellesleg 2013-ban a legjobb idegen nyelvű film kategóriában Oscar jelöltek között van.  

Kon-Tiki (dél-amerikai istenség neve) volt annak a több mint 10 méter hosszú balsafa tutajnak a neve, melyet Thor Heyerdahl (Pal Sverre Valheim) és öt társa korabeli képek és a dél-amerikai őslakosok szájhagyománya alapján megépített 1947. április 28-án Peruból indult expedíció számára. A hat fős csapat tagjai számtalan megpróbáltatáson mentek keresztül, mire - megküzdve a természeten elemeivel - 8000 km után szárazföldre léphettek. Útjuk során az életüket nem kímélve és a tutaj előnyeit kihasználva számos tudományos felfedezéssel gazdagították az utókort.

Ez a film nem csak kalandfilmnek volt jó, hanem remek ismeretterjesztő filmnek is beillet. Látványos, érdekes, néhol izgalmas, remek történelmi kaland. Az, hogy maga az expedíció bátorság volt vagy hülyeség, döntse el mindenki saját maga, viszont ehhez a filmet látni kell, ha már utána olvasni nem akarunk. Mivel a filmmel kapcsolatban nem szeretnék hangulatfokozó összetevőt leírni, ezért ajánlom a Wikipédia böngészését, mert igen részletes információk találhatók az utazásról.  

Kon_Tiki 6.jpgMár a Csendes-óceán figyelése is önálló élménnyel gazdagított, mint egy természetfilmben. Hatalmas és csodás, ugyanakkor veszélyes és irgalmatlan, akár a jó anyós. A békés víz és a kék égbolt a tengeri szörnyeknek és a kegyetlen viharoknak a színtere, aki ide merészkedik, készüljön fel a legrosszabbra is!  A film első felében láthatjuk is a felkészülést, az anyagi források előteremtését, mennyire őrült és finanszírozhatatlan útnak látják az emberek az egész vállalkozást. Főszereplőnk rövid családi háttérének bemutatása Kon_Tiki 4.jpgután a csapat toborzása történik, ami persze egyáltalán nem egyszerű. Mégis elment az esze egy szakácsnak, két rádiósnak - akik korábban a norvég ellenállásban komoly érdekeket szereztek -, egy festőművésznek, aki másodállásban navigátor, és egy mérnöknek. Az óceán meghódítására és a tutaj elkészítésére öt norvég és egy svéd férfi állt az öngyilkos expedíció vezetőjének rendelkezésére. Az építés során semmiféle fém technikát nem használtak fel, segítség csak a haditengerészettől érkezett különféle tesztelésre váró élelmiszerek formájában. Mivel a társaság tagjai nem értenek a hajózáshoz (Thor még úszni sem tudott), ezért a külvilág sok reményt nem fűzött az átkeléshez.

Kon_Tiki 9.jpgA nyílt vízre vontatás után kezdődhetett az igazi kaland, vagy egyeseknek az unalom. Gondolom abban is volt részük bőven, de ha arról szólt volna csak, akkor a filmet senki nem nézni meg, maximum a Discovery valamelyik csatornáján. A rendezők is tudták ezt, ezért a szebbnél szebb képek után megmutatják, hogy milyen is az, amikor igazán háborog az óceán. Közben a cápák csak azt várják, mikor kerül valamelyik szereplőnk az étlapjukra. Amúgy a film legizgalmasabb pillanatai Spielberg kedvenc állataihoz köthetők. Ezek viszont sosem lesznek az én kedvenceim.  Nyugodt pillanatokban, mondhatnám, szélcsendben tényleg bámulhatjuk a tenger különfélébbnél különfélébb egyedeit. Az igen ritka cápabálnát, kékbálnát, szárnyas halakat, világító medúzákat, de ha a többi halfajt is felismertem volna, akár hívhatnának David Attenboroughnak is (így maradjunk a Kacsánál).:)

Kon_Tiki 3.jpgSzeretem azokat a megtörtént eseményeket feldolgozó filmeket, melyek végén felsorolják, hogy a későbbiekben milyen csapások érték még a túlélőket az életben. Karrier, házasság, gyerek, stb. Itt sem kellett csalódnom, mert megfelelő információkkal szolgáltak, minden igényemet kielégítve. Továbbá azt is szerettem a filmben, hogy nem tolták annyira az arcunkba a hősiességet, a bajtársiasságot és az összes hasonló maszlagot. Egyáltalán nem egy csöpögős film. 

Kon_Tiki 7.jpgNői szemmel nézve a szereplők kiválasztása külön élményforrást nyújt. A szálkás kocka hasak négyzetméterre jutó átlaga elég magas. Igaz az illető egyedek a film végére már olyan arcszerkezettel rendelkeznek, mint Hófehérke törpéi. Pal Sverre Valheim Hagen (Max Manus, Zavaros víz) kezdetben álmodozó magatartásával, vékony testalkatával egyáltalán nem tűnik hódító Colombus imitátornak és a későbbiekben is elég nehezen hihető az, hogy sikerült neki megtenni az utat, de a színészi teljesítményével semmi probléma. Külön nem szeretnék senkit kiemelni a szereplők produkciójából, mert szerintem mindenki hozza a kötelezőt. Számomra ismeretlen színészek annak ellenére, hogy láttam már korábban egyiket-másikat norvég filmekben.  Ezt is csak azért tudom, mert nevük alapján gugliztam egyet.  Jók voltak és kész. Pont.

Kon_Tiki 8.jpgValószínűleg a megnézésében az is közrejátszott, hogy Joachim Ronning és Espen Sandberg rendező páros korábbi filmje, a norvég partizánakciókról készült Max Manus nagyon tetszett. Harmadik alkotásukkal sikerült Norvégia legköltségesebb filmjét leforgatniuk sokunk örömére. Sajnos éves szinten nagyon kevés kalandfilm készül és azok közül is még kevesebb az, amelyik megérdemli a figyelmet. Ez az utóbbiak kicsiny táborát erősíti. Fantasztikus a fényképezése, már csak a látvány miatt is érdemes megnézni. Ezért is kapott magasabb értékelést tőlem az átlagnál.  Van több emlékezetes kép a filmben, de egyet kiemelnék, mikor a kamera az óceánról felemelkedik a csillagok közé és vissza. Láttunk már hasonlót filmekben, de engem ez mindig magával ragad. Párbeszédek nincsenek túlbonyolítva, a zenéje nagyon jó. Nem azt mondom, hogy hibátlan a film, de mindenképpen érdemes rá szánni egy kis időt, mondjuk a film végéig.

Azoknak ajánlom, akik a cápákat valódi környezetükben szeretnék látni, hogy miként is viselkednek a vér szagát megérezve, és nem csak a Tropicáriumban akarják simogatni őket. Történelmi kalandfilmek kedvelőinek pedig egyszerűen kötelező!

80%

Flight poszter2.jpgNem tudom milyen angyal szállhatott Robert Zemeckisre, de végre a több évig tartó kísérletező kedvéből felébredt. Három egymást követő animációs filmje után végre visszatért a normál kerékvágásba és hajlandó volt leforgatni egy élőszereplős filmet, nem is akárkikkel. Persze elismert név a szakmában, de mégis hálás köszönet valakinek, aki oldalba lökte és elmondta neki, hagyja már a gyerekfilmeket. Nagy szükség volt már a visszatérésére, hiszen oly régen volt már a Forrest Gump...

Whip Whitaker (Denzel Washington) pilóta nem bír egy napot sem alkohol nélkül. Így volt ez akkor is, amikor a rábízott SouthJet 227-s járata a fedélzetén tartózkodó több mint 100 utassal lezuhant a kapitány irányítása alatt. Csak Whip rutinján és lélekjelenlétén múlt, hogy minimális áldozatot követelt a szerencsétlen „landolás”. A média és a nép valódi hőst ünnepelt személyében, aki egy igazi csodát hajtott végre, azonban a balesetet feltáró vizsgálóbizottság a valós okokra is kíváncsi, hogy vajon mi okozhatta a fellegekben a gép irányíthatatlanságát, műszaki vagy emberi mulasztás történt……

Mondjuk ez a Forresttől oly távol állt, mint az, hogy egyszer nekem Ferrarim lesz a jövőben. Komolytalanságot félretéve, ez a film bizony igen komoly húzás volt a rendező úr részéről. Szenvedélybetegségről filmet készíteni nem egy hálás feladat, mert el lehet csúszni rajta szépen, különösen a hitelességét illetően. Na, hát ez a film nem csúszott sehova, maradt a realitás talaján, a tanulságokat az arcunkba tolva.

Flight 3.jpgKonkrétan az alkoholizmust mutatja meg, minden mélységével együtt. A szenvedélybetegek több filmben is látott - csöppet sem sajnálható - függőségét vágyaik iránt. Mennyire nagy akarat kell ahhoz, hogy szembenézzenek a valósággal: ők bizony betegek. Szinte mindent lerombolnak maguk körül, felépített karriert, barátokat, szerelmeket. Nem vagyok orvos (és nem is leszek), de kevés az olyan ember ma kis hazánkban, aki ne találkozott volna már ezzel a jelenséggel és igazán nem is akarok a különféle tünetekről írni, hiszen mindenki tudja, mivel jár és most nem kell elővenni a bárszekrényből a vodka narancsot, hogy kipróbáljuk.

Flight 5.jpgMert ugye hazudni csúnya dolog, - mint a régi Feró számban elhangzik refrénként - és ha egyszer az ember elkezdi, nehezen áll le róla, úgy, mint ahogyan a piás az alkoholról. Aztán egyszer csak összeomlik minden és belekeveredünk a nagy hazugság adta képzelt világunkba és nehezen törjük át a falat, hogy visszatérjünk a valóságba. Ehhez persze igen nagy árat kell fizetnünk, de többnyire erre már csak akkor jövünk rá, mikor kurva késő mindent visszacsinálni és veszett fejsze nyelét csak kereshetjük. Kényszerleszállást hajtunk végre az életben is, csak valaki túléli, valaki nem. A film számomra maximálisan elérte hatását, megfelelően hiteles volt ahhoz, hogy átérezzem súlyosságát. Megpróbálta a szájbarágást maximálisan elkerülni, nem egy oktatófilm, a zuhanáson kívül nem játszik brutális képekkel, de mégis sikerült úgy átadni a tanulságot, hogy érthető legyen mindenki számára. Az utolsó képsorokban elhangzott mondatokkal - ahol összegzik az egész filmet lényegét – nem lebbennek át a másik oldalra, végig a földön maradnak és ezért is lett kiváló ez a film.      

Flight 6.jpgNem mondom, hogy sokkolás terén sikerül mondjuk D. Aronofsky (Requiem egy álomért) szintjét megütni, mert azt nehezen lehet, de azt tényként írom le, hogy ilyen valósághű zuhanást még nem láttam filmben. Most konkrétan nem magára az emberre gondoltam, hanem a repülőgép szerencsétlenségre. Persze itt majd húzhatják az arcukat az igazi filmkedvelő pilóták, hogy ilyet megtenni egy repülővel képtelenség, de laikusként és földi halandóként engem megvettek vele kilóra. Háromszor is megnéztem, annyira egybe rántotta a gyomrom. Ha ez a manőverezés tényleg így működik (ugye biztos nem), mint amit a filmben láttunk, igen komolyan fontolóra veszem - erős túlzásokkal - felüljek-e úgy repülőre, hogy előtte tudom, hogy vihart jeleztek Á. Szilárdék. Igen is sokkoló volt. És ha valaki ezért a jelenetért nézi meg, nyugodtan élvezkedhet rajta, de utána kapcsolja ki az egészet, mert csak unalmas kockákat talál magának a későbbiekben és akkorát alszik, mint amekkorát egy F1-s közvetítés alatt lehet. (saját vélemény!) 

Flight 10.jpgDe ezt a lassú filmet úgy teszi érdekessé főszereplőnk, Denzel Washington, hogy a szemünket nem vesszük le a képernyőről, színészi teljesítményét élmény figyelni. Olyan show-t mutat meg, mint legalább Tom Hanks a Számkivetettben. Fantasztikus az, hogy minden egyes képkockán más és más. Viszont sok embernek lesz eleve a karaktere ellenszenves, mert ki tudna azonosulni egy drogos, alkoholista pilótával. Senki. Nem lesz meglepő, ha egy kopasz aranyszobrocskával tér haza februárban a 85. Oscar-gáláról. Játékát tökéletessé teszik a kiváló mellékszereplők, mint az ügyvéd Don Cheadle (Hotel Rwanda), akit még nem láttam rosszul szerepelni, vagy drogkereskedő John Goodman (Argo-akció), aki a film legemlékezetesebb pillanatait szerzi, hiszen humorával a feszültséget nagyszerűen oldja fel.  Kelly Reilly (Sherlock Holmes) számomra nem csak az egyik legjobban csengő nevű színésznő, hanem szerepében is elismerést érdemlő. Narkósként, ha nem is a szebb arcát adja, mindenképpen dicséret érdemel.

Flight 12.jpgRobert Zemeckis (Forrest Gump) filmjére, ha mindenáron szeretnék keresni negatív dogot, kettőt emelnék ki. (Van több is, de most nincs kedvem leírni.) Az egyik a hosszúsága, mert a közel 140 perces ideje igen elnyújtott. Hála az égnek - amilyen hülye vagyok - szeretem a lassú és hosszú filmeket és ezért ez nem okozott gondot. A második, ami már problémásabb, hogy ennyi reklámot régen láttam filmen és pont ami ellen szól, abból van a legtöbb benne (cigi és a pia). Ennek ellenére tényleg örülök egyszerű filmrajongóként, hogy  Zemeckis visszatért a valóságba és karrierjét nem vesztegeti tovább mindenféle mesékre, mert azért ennél lényegesen nagyobb tudás birtokában van. A film fényképezését Don Burgess-nak (Forrest G.) köszönhetjük, aki számtalan komoly filmhez készített tökéletes képi világot. A repülőgép szerencsétlenség filmre vitelét az év egyik legerősebb pillanatai közé sorolom. John Gatins forgatókönyvíró szavai jelentőséggel bírnak, nincs mellébeszélés, a végén főszereplőnk beszéde ütősre sikerült. A zenét Alan Silvestri komponálta, nem hivalkodó, nem kerül előtérbe, igazából nem is nagyon emlékszem rá, csak akkor figyeltem fel, amikor annál a bizonyos hotelszobás jelenetnél – a vodka a hűtő tetején – elhallgatott, ezzel olyan feszültséget teremtve, hogy még a zuhanásnál is jobban izgultam. Amúgy a zenei betétek felhozatala igen komoly. (Rolling Stonesm Red Hot C.P.stb.) Ez az életdráma, amit látni kell, feldolgozni, megérteni és tanulni belőle.Több hibája is van, ami nem tetszett, de a lényeget ki kell szűrni belőle.

Javaslom megnézését mindenkinek, aki egy kicsit is úgy érzi, hogy a kelleténél bizony több alkoholt fogyaszt a mindennapokban.Talán egy-két jelet felismer magán és elgondolkodik, milyen úton is jár valójában. Bár ez csak egy film, de napjainkat nagyon is érintő kérdésekkel, amik talán segítenek megváltoztatni életünket, de ehhez az kell, hogy felébredjünk és elmozduljunk. Ha egy embernek is segített,elérte célját.

80%

Egy kis érdekesség és segítség, mivel nagyon tetszett a soundtrack ezért megkerestem az előadókat, hátha rajtam kívül mást is érdekel:

1.“ALCOHOL” Performed by Barenaked Ladies

2. “FEELIN’ ALRIGHT” Performed by Joe Cocker

3. “UNDER THE BRIDGE” Performed by Red Hot Chili Peppers

4. “SWEET JANE” Performed by Cowboy Junkies

5. “SYMPATHY FOR THE DEVIL”  Performed by The Rolling Stones

6. “GIMME SHELTER” Performed by The Rolling Stones

7. “AIN’T NO SUNSHINE” Performed by Bill Withers

8. “NEVER GET OUT OF THESE BLUES ALIVE”

     Performed by John Lee Hooker featuring Van Morrison

9. “WHAT’S GOING ON” Performed by Marvin Gaye

10. “GOING DOWN” Performed by Jeff Beck Group

11. “WITH A LITTLE HELP FROM MY FRIENDS”

     Performed by John Lennon & Paul McCartney

12. “FEELIN’ ALRIGHT”  Performed by Traffic

Lawless poszter.jpgJohn Hillcoat és Nick Cave szerzőpáros már akkor belopta magát a szívembe, mikor az Ajánlat című munkájuk után jóleső érzéssel nyugtáztam magamban, hogy bizony még a XXI. században is lehet igazán ütős westernfilmet készíteni. Ez a harmadik közös filmjük és nem titkolom, vártam már nagyon. Mivel erről a filmről számtalan remek kritika napvilágot látott, ezért csak néhány saját gondolattal próbálom az érdeklődést felcsigázni. Megérdemli a film, hogy egy kicsit én is dicsérjem. 

1930-as évek elején, a nagy gazdasági világválság idején Chicagótól nem messze, Franklin megyében éltek a „halhatatlanságuktól” elhíresült Boundurant testvérek. Forrest (Tom Hardy), Jack (Shia LaBeouf) és Howard (Jason Clarke) az tette, mint mindenki más abban az időben. Benzinkútnak és hotelnek álcázott illegális szeszfőzdét üzemeltettek meglehetősen sikeres vállalkozás formájában. A helyi Sheriff és emberei szemet hunytak efelett, hiszen mindenki megkapta a maga nyereségét ebből a gyümölcsöző tevékenységből. A mutatvány egészen addig jól működött, míg egy Chicagóból átvezényelt korrupt rendőr, Charlie Rakes (Guy Pearce) kellőképpen nagy részesedést szeretett volna lenyúlni a fivérek által remekekül felépített jövedelemforrásból….

Lawless 11.jpgDe jól esett ez a lelkemnek! Nem hiába vártam, hiszen nem csalódtam benne. Mondjuk nem ért fel az előző munkájukkal, de még így is szépen hozta az átlag feletti szintet. A film megtörtént eseményeken alapul, egy 1930-as évekbeli amerikai legendás családról szól, akik szépen meggazdagodtak a világválság idején. A Bondurantok „halhatatlanok”, ahogyan a legenda emlegette őket, térségük kicsit sem egyszerű jelenségei voltak. Az tették, amihez a legjobban értettek: szeszt főztek, ahogyan akkor nevezték holdfény whiskeyt. Ebből a tevékenységükből kapunk egy kis ízelítőt, amit a készítők összegyúrtak gengszter és westernfilm egyvelegeként. Illegális lepárlókról nem sokat tudtam eddig sem és ez a film sem kifejezettem dokumentumfilmnek készült, de legalább kicsit felnyitották a szemem, hogyan is működhetett anno, mikor alkoholt csak fű alatt lehetett kapni. Kemény NAV mentes világ volt.

Lawless 02.jpgA film meglehetősen kiszámítható, csendesen folydogáló, szépen egyenletesen felépített, szinte ki lehetett találni, mi következik a későbbiekben. Ez a lineárisan felépített cselekményszál egyáltalán nem zavart, hiszen a film a hangulatán keresztül teljesen magába szippantott. Ez a feszült hangulat szinte végig tapintható és csak egy-két jelenetig enyhül. A törvénnyel és az erkölccsel való szembenállás a film szinte minden egyes képkockáján jelen van. A keménység egész idő alatt dominál. Meglehetősen brutálisra sikeredett, amit azért a rendezőtől el is vártunk. Úgy éreztem, hogy egy bizonyos fokú kettősség jellemző a filmre. Vagy komolyan veszed vagy csak mosolyogsz rajta. Az egész film feszült, mégis van egy kis giccsesség benne. Nem tudom másképpen fogalmazva leírni.

Lawless 12.jpgMind a főszereplők, mind a mellékszereplők érdekes figurák. Forrest hallgatag ember, aki a nagypapás kardigánjában iszogat esténként moteljuk verandáján – persze a saját kotyvasztott whiskeyből. Ritkán szólal meg, de akkor is csak dünnyög vagy morog valamit az orra alatt. Ha felidegesítik, akkor viszont üt egy akkor torkost, hogy nincs, aki felállna utána. Kicsit misztikus figurára sikeredet. Ő az, aki leginkább elhiszi a családból, hogy nem eshet bántódásuk. A legidősebb testvér Howard az őrült külsejével egyáltalán nem vezet félre, mert hozza magával az örült belsőt is. Olyan, mint egy ítélet végrehajtó, egy dühöngő bika, aki csak Forrest parancsára vár. Jack, a legfiatalabb fivér és egyben a legtenyérbemászóbb, Szeretne kitűnni a két báty árnyékából és meg is tesz minden azért, hogy felnézzenek rá. Igaz ezt, nem a várt eredménnyel éri el.  Ő kuszálja össze megfelelően az eseményeket, hogy még véletlenül se jöjjenek ki jól belőle. Ábrándokat kerget, hogy egyszer ő is olyan legenda lesz, mint a híres városi gengszter, Floyd Banner (Gary Oldman), akinek ténykedését simán néztem volna még több jelenetben. Kár, hogy kevesebbet szerepelt, mint mondjuk az a nyomorult városi zsaru, Charlie Rakes. Ő olyan volt, mintha képregényből lépett volna ki. Visszataszító külsejénél csak a ripacs viselkedése volt gusztustalanabb.

Lawless 05.jpgTermészetesen nők nélkül nem élet az erdőszéli élet. Maggie (Jessica Chastain) Chicagóból érkezett, ahol korábban táncoslányként tevékenykedett egy éjszakai bárban. Amikor állásra jelentkezik, még nem is sejti, hogy nem csak a hotel kocsmájában kap pultos szerepet, hanem Forrest néhanapján meglágyult szívében is. Mondjuk nem értettem, vagy csak nem figyeltem, hogy mi ösztönözte arra, hogy elutazzon és munkát vállaljon egy isten háta mögött lévő kocsmában. Bertha (Mia Wasikowska), az amish lány Jack szívét lobbantja lángra, az apjának tiltása ellenére is, hiszen a tiszteletes úr egyáltalán nem nézi jó szemmel a kibontakozó románcot a legkisebb Bounduranttal. A legnagyobb problémák éppen miattuk keletkeznek.

Lawless 03.jpgTom Hardynak (A sötét lovag: Felemelkedés) erről az egymimikás szerepéről sokáig nem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem. Végül is elgondolkodtam, hogy ő mindig így játszik, jól áll neki és tulajdonképpen rá írták ezt a szerepet is. Nagyon jó, nagy tehetség. Shia LaBeouf (Transformers) sosem lesz a szívem csücske. Talán ebben a filmben eddig a legjobb, mikor alapban az idegesítő figurát kellett játszania. Szegény úgy kikapott az film elején, hogy öröm volt nézni. Guy Pearce (Memento) nem fogott meg az elején, azt gondoltam simán túljátssza a rá bízott karakterét. Végül is a végére egész gusztustalan lett és negatív szerepe ellenére megkedveltem hátranyalt hajával együtt. Jason Clarke (Közellenségek) is hozta azt a színvonalat, amit a többiek. Ránézésre olyan, mint a fiatalkori Jack Nicholson. A lányok szintén jók. Mia Wasikowskaról (Jane Eyre) továbbra is az a véleményem, hogy bizony szép jövő előtt áll.

Lawless 09.jpgJohn Hillcoat (Az ajánlat, Az út) ismét bizonyította azt, hogy filmjei mellett megjegyzés nélkül nem lehet csak úgy elmenni. Kategóriáját tekintve nehezen besorolható filmet készített. Kicsit visszafogottabb, lassabb, mint a korábbi művei, de a keménységéből nem vesztett. A zenészből forgatókönyvíróvá vált Nick Caveről meg az a véleményem, hogy egy zseni. Így egyszerűen. Az biztos, hogy az írásaiból nagyon jó filmeket készített rendező barátja. Külön kiemelném a film fényképezése zseniális. A gyönyör képek kiégetik a szemünket. Szívesen néztem állóképként őket. Mikor Maggie autójával a hóesésben visszafordult a Hotelhez, hozzá a zenével, bámulatos összhangot teremtett. Jól felhangosítottam a lejátszómat! Csodás darab. Persze csak annak tetszik, aki nem a techno mezsgyéjén nevelkedett. Szerintem filmrajongóknak kötelező darab.

A filmet azoknak ajánlom, akik szeretik a különös és utánozhatatlan atmoszférájú filmeket. Akik pedig szerették a rendező korábbi műveit, semmiképpen se hagyják ki, nehéz elmenni mellette. Kipihenve ajánlatos nézni és kizárólag feliratos változatban, mert főszereplőink mormogása élményszámba megy.

80%

Vitathatatlanul a skandináv krimi szerzők legnépszerűbb alakja a futballistából hivatásos íróvá vált Jo Nesbo.  Kizárt, hogy az ember ne találkozott volna könyveivel valamelyik nevesebb könyvesbolt polcán. Sokan hasonlítják Stieg Larssonhoz a Millenium-trilógia szerzőjéhez, azonban Larsson előtt már jóval 1997-ben kiadta az első könyvét.  Társadalmi problémákat felvonultató fordulatokkal teli, meglehetősen véres, brutális regényeit sokan szeretik olvasni. Sajnos én még nem tartozom a sokadalomhoz, mivel életművei kiestek eddigi vásárlási kedvemből. Hodejegerne c. regényét 2008-ban írta, amiből 2011-ben készítették az alábbi thrillert.

Roger Brown (Aksel Hennie) nappal az ország egyik legnépszerűbb fejvadász cégének dolgozik, éjszaka azonban profi műkincs tolvaj, aki fényűző életvitelét és gyönyörű feleségét Dianat (Synnove Macody Lund) szeretné finanszírozni az ellopott értékekből. Várja az igazi felülmúlhatatlan zsákmányt, ami a tolvajtörvények szerint az ember életében csak egyszer következik be, amivel végre szögre akaszthatja betörőkészletét és helyreállíthatja apadó bankszámláját. Felesége új galériájának megnyitóján összeismerkedik Clas Greve-el (Nikolaj Coster-Waldau), aki csak néhány hónapja költözött át Hollandiából Norvégiába új állás reményében. Beszélgetésükből megtudja, hogy Clas édesanyja lakásában olyan érték lapul, amiről mindig is álmodott. Rogersnek nincs sok ideje gondolkodni a betörésen, de álmában sem gondolta volna, hogy az események megtörténte után ennyire kicsúszik az irányítás a kezéből….

De még mennyire. Nagyszerű volt. Kicsit hihetetlenre sikeredett a vége, de értékéből számomra sokat nem vont le. Végig izgalmas, érdekes, feszült, olykor vicces, brutális és véres. Talán néha túlzottan is, hiszen emberünk, Bruce Willisnek a Nakatomi toronyban elszenvedett sérüléseit duplán átélve teljesít az egész filmben, ami nem kis teljesítmény.

Már a nyitó jelenet megnézés után tudtam, hogy tetszeni fog. Roger a bevezetőben felvázolja betörési technikájának lényegét és felesége melletti kisebbségi komplexusát. Kezdetben egyáltalán nem szimpatizáltam vele, nem egy szerethető figura és nem is mondom, hogy a végére a szívemhez nőtt volna, de az biztos, ahogy haladunk a filmben előre, egyre inkább sajnáljuk személyiségét. Karakterfejlődését a film nagyszerűen adja vissza, a nagystílű, lehengerlő modorú emberből a film végére egy visszafogott emberi roncs lesz, ami mondjuk nem lesz meglepő, hiszen a film felétől olyan tragédiákon megy keresztül, hogy csak kapkodjuk a fejünket.

A kerti wc-s jelenet gusztustalansága, a traktorral való menekülés humorossága, de akár a szakadékba repülés brutalitása, mind emlékezetes pillanat marad. Hála a forgatókönyvíróknak szinte egyetlen unalmas pillanat sincs benne, mindig találunk valami ötletes részt, amire felfigyelünk. Egy-két jelent már a Fargo c. filmet jutatta az eszembe morbidságával. Érdekes, de egy pillanatra sem éreztem, hogy előre tudnám a végét. Vártam, hogy mit hoznak ki belőle. Az egyetlen negatívum is a záró képsorokat illeti csak, amit végül is megpróbáltak megmagyarázni, de számomra nem nagyon sikerült.

A szereplők igazán nagyszerűek. Nem nagyon ismerem a norvég színészeket, de főszereplőt Aksel Henniet kapásból felismertem a Max Manus c. filmből, amiben szintén remekelt. Nincsenek túljátszott, túldrámázott szerepek, mindenki teszi a kötelezőt. Nikolaj Coster-Waldau-t korábban láthattuk már a nemzetközi piacon a Mennyei Királyság c. filmben. A feleséget játszó hölgy Synnove Macody Lund sajnos elég keveset szerepelt, pedig a kezdő képsorok láttán….

Morten Tyldum (Haverok) rendező filmje minden tekintetben megüti a képzeletemben felállított mércét, amit elgondolok egy jó krimi-thriller esetében. Lendületes, friss, okos. Végig érezhető volt a feszültség, bár néhány „humorosabb” résszel (már aki tud röhögni a kutyával történtek után) azért oldják ezt az állapotot. Az akciórészek egészen jóra sikeredtek. A forgatókönyv egy-két esetben egészen hihetetlen eseményeket produkál, de úgy érzem még a túlzás határain belül mozog. (bár ezen is lehetne vitatkozni) A film zenéjére speciel egyáltalán nem emlékszem. Az álomgyár már bejelentette, hogy készül a remake, de ezen egyáltalán már nem is érdemes csodálkozni.

Ajánlom azoknak, akik szeretnének szórakozni egy egészen hatásos, de nem éppen hagyományos krimin. Szinte minden megvan benne, amiért érdemes leülni elé. Sajnálatos, de ebben az estben is, a hazai mozikban majd csak remake formájában találkozhatunk vele. (talán egyszer)

80%

 

süti beállítások módosítása