hacksaw-ridge-poster01.jpgSzáműzetésből reaktivált rendezőnk azt tette, amihez a legjobban ért, visszatért egy olyan háborús filmmel, amelyre garantáltan emlékezni fogunk és nem a fél tucat Oscar jelölése végett. Mel Gibson egy állat, ha véres jelenetek maximális részletességgel történő ábrázolásáról van szó. Ehhez ért az biztos, de hogy idén ez a film a „Best Motion Picture of the Year” kategóriája között szerepeljen azért egy kicsit meredek.  

A film Desmond Doss (Andrew Garfield) történetét dolgozza fel. Ő volt az első katona, aki önként vonult be a seregbe bajtársaival együtt, de vallási okokra hivatkozva (a hatodik parancsolatra) fegyverét kézbe nem akarta venni. Ennek ellenére a II. világháború vége felé felcserként vett részt a csendes-óceáni hadszíntér egyik legvéresebb csatájában, az okinavai ütközetben. Maga az erődsziget a japánok utolsó védelmi vonala volt az anyaország elérése előtt. A hadműveletben több hajó és katona vett részt, mint a normandiai partraszállásban. Desmond egy rosszul sikerült visszavonulás után egyedül, saját életét kockára téve 75 ember életét mentette meg a biztos haláltól. Egy igazi hőssé vált…

hacksawridge_andrew-garfield-teresa-palmer.jpgAlapjáraton nem volt ez olyan rossz, csak egy kicsit későn tolta vissza a szívatót a rendező és mire teljesen felbőgött a motor, már elment a filmnek több mint a fele. Egy biztos, ha nem lett volna ilyen intenzív az utolsó szakasz, akkor simán rávágom, hogy nem tetszett. De a vége megmentette. Az volt az érzésem, hogy az egész film a csatajelenetre épül, a többi csak sallang a háború és a vallás propagandájáról. Amúgy Desmond története megtörtént - true story -, szóval nem kell annyira félni attól, hogy bármi olyat mondanék el róla, ami nincs benne a történelemben.  Aki szeretne gondolkodni a filmben felvetődő kérdésekre az tegye, engem most ezek annyira nem kötöttek le. Amiben hiszünk, örökké hiszünk? Tettünk büszkeség vagy csökönyösség? Tényleg a saját akaratunkat teljesítjük vagy az Úrét? Igazából nem is kapunk ezekre a kérdésekre válaszokat, csak arra, hogyan születik meg egy hős. És a hősök nem átlagos emberek. Vagy talán áldozatok?  

andrew-garfield-in-mel-gibsons-hacksaw-ridge2.jpgA film 3 részből áll, mint egy fogalmazás. Bevezetés, tárgyalás és a befejezés. Itt a bevezetést a gyerekkori momentumok teszik ki, ami abból áll, hogy megtudjuk, honnan is ered főszereplőnknek ez a bizonyos fegyverundora. A tesójának levágott tasli oly nagyra sikerült egy ártatlan bunyó alatt, ami majdnem végzetes lesz. Megfogadja, hogy nem fog erőszakoskodni senkivel. Desmond ki nem állhatja a kitüntetett, háborús veterán apját, aki nem mellesleg igen jóban van az itallal és nem tejet iszik. Egy közúti baleset során ébre rád – segítőkészsége után -, hogy mi is szeretne lenni, ha egyszer „felnő”. Ennek a balesetnek köszönheti azt is, hogy a szerelem szele úgy megcsapja, mintha egy két oldalról szellőztetett panelban a huzattól becsapódó ajtó. Azonnal templomba vinné Dorothyt, a kedvesét, ha nem látná azt, hogy a vele egykorúak mind elmentek már a hazájukat szolgálni a háborúba.  Nem ülhet otthon tétlenül, miközben mások érte harcolnak, még akkor sem, ha a háború nem olyan, mint amilyennek el tudjuk elképzeli.

hacksaw-ridge-681048l.jpgA második szakasza a filmnek Fort Jacksonban lévő tábori kiképzés megpróbáltatásai. Kicsit könnyebb hangvételű kezdetben, ami még mosolyt is csal arcunkra. Ugratások, szivatások, amit a seregben töltött idő megkíván. Felkészülés a „sátán” elleni harcra. Itt szembesülnek a többiek azzal, hogy a puska kézbe vétele nem mindenkinek megy alapból, különösen akkor nem, ha a hite nem engedi. A többieknél persze ez kiveri a biztosítékot, mivel akkor ki fogja majd a másik hátát védeni a csatában? Hogyan lehetne számítani rá? Ami másnak természetes, emberünknek nem megy és foggal-körömmel ragaszkodik elképzeléséhez. Felettesei, bajtársai nem értik ezt a hozzáállást és amint lehet, minden eszközzel szeretnék elűzni a seregből. Desmond viszont képtelen lenne otthon szembenézni magával, ha nem tenné azt, amit a haza megkíván tőle, mindenáron szeretne a hadsereget felcserként szolgálni. Őrmestere beszólásain kellemesen húzzuk a szánkat addig a pontig, míg ki nem derül Desmond erőszakmentessége, utána már nem zárjuk annyira szívünkbe. (A többieket sem)

hacksaw-ridge-k.jpgA harmadik rész viszont a brutális véres valóság, 1945 Okinava. Na, itt aztán felébredünk és a lassan lecsukódó szemünk maximálisan kinyílik. Háborút ilyen élethűen bemutatni azt hiszem még senkinek sem sikerült, kivéve a dokumentumfilmeket. Aki látta a Ryan közlegény megmentését és bejött neki a normandiai partraszállós jelenet durvasága, valósághű bemutatása, annak ez a rész különösen katarzist fog okozni. Elég erős idegrendszerűnek tartom magam és nem fordulok el a vér látványától, de itt egy kicsit már átesünk a túlsó oldalra. Tudjuk, hogy a rendező ebben éli igazán ki magát és fel lehettünk rá készülve, hogy a Passió vagy akár az Apocalypto jelenetei sem kisiskolásoknak készültek, de ennyi borzalmat csatajelenetekben még nem láttam. Az a baj, hogy innentől kezdve teljesen elfelejtettem a film első kétharmadát, mert szinte nem érdekelt, hogy mi is volt korábban, annyira elhalványítja az egészet. Hozzáteszem tényleg irtó profi munka lett, és le a kalappal Gibson előtt. Viszont sok embernek nem jönnek majd be a férgektől hemzsegő holtesteket rágó patkányok látványa, hogy csak egy gyengébb képet ábrázoljak. Mint egy patológia kifordítva szabad ég alatt.

hacksaw-ridge-men.jpgMivel egy megtörtént eset lett feldolgozva, ezért tudjuk a végkifejletet, hősünk ebben a szakaszban éri el hazafiasságának tetőpontját és legendává válását. „Hadd mentsek meg még egyet!” Nem tudom, hogy normális emberre jellemző cselekedet volt-e, amit ő tett, de az biztos, hogy bármit is tett, megérdemelte a megfilmesítést. A film végén a stáblista előtt még kapunk egy kis dokumentumfilmes bevágást az igazi szereplőkkel, ami még el is hiteti, hogy így volt minden.

hacksaw-ridge-20160348.jpgA főszereplő személye jó választás volt, de én nem bírom én ezt a pasit, bárhogy is szerettem volna megkedvelni. Elismerem, hogy Andrew Garfield remek színészi teljesítményt nyújtott, egy igazi tehetség és még sokkal többre is viszi, de nekem nem tartozik a szimpatikus színészeim közé és ehhez a korábbi Pókember szerepe sem segíti hozzá. Vince Vaughn (Szakíts, ha bírsz) Howell őrmester szerepében okozta a legkellemesebb pillanatokat, különösen beszólásaival. Nekem ő abszolút pozitív volt az apát játszó Hugo Weavinggel (Matrix) együtt. Teresa Palmer (Holtpont) játszotta Dorothyt, akiről csak az jut eszembe, hogy helyes lány. A többiek számomra totál semmilyenek voltak, nem is nőttek a szívemhez. Sam Worthington (Avatar) is olyan halovány volt, mint a szivárvány eső elállta után.

hacksaw-ridge-5-e1479432724825.jpgMel Gibson Hollywood kitaszított, majd visszafogadott, szeretett nem szeretett színész rendezője sok év kihagyás után ismét maradandót alkotott azok számára, aki rajonganak háborús filmekért és ki tudják várni a film utolsó harmadát. Az akciójelenetek nagyon profik, részletesen kivitelezettek. Szinte minden egyes puskából távozó golyó becsapódási helye arcul csap. Persze a film kapott néhány valóságtól elrugaszkodott, hihetetlen jelenetet is, ami kizökkenthet. Sajnos néha szirupos, túlzottan nyálas, pont átcsordult már. A film pátoszos zenéje sem fogott meg, egészen a csata jelentekig.  Ott aztán bekeményítenek ahhoz, hogy megfelelő méretűre összehúzzuk magunkat. A lassítások sokaságát sem szerettem. Sok. Már untam. Felemás film lett. Kicsit negatív a hozzáállásom így a végére, pedig nem mondhatom rossznak. Sőt! De vannak a mesternek jobban sikerült munkái, amelyek bizony jobban tetszettek. Örülök, hogy készülnek háborús hősökről filmek, de itt például a japán oldal csak arra volt jó, hogy kaszabolják őket. Mint valami ész nélkül menetelő zombik, akik csak arra vannak kitalálva, hogy feláldozzák magukat. Amúgy Gibson forgathatna egy jó kis horrorfilmet is, kíváncsi lennék, mit hozna ki belőle.

A filmet erősebb idegzetűeknek ajánlom, nem egy piros szívecske film a fejünk felett, maximum csak a film fele, bár aki ismeri a rendező korábbi munkáit, ezzel nagyjából tisztában is van. 

75%

duckit 2015.11.06. 09:44

1944 (1944, 2015)

1944_poster.pngRövid történelemlecke azoknak, akik pont nem értek rá történelemórákra bejárni. 1940-ben Szovjetunióhoz csatlakozik Észtország, közel 55 ezer hadköteles férfit mozgósítanak a hadseregbe. 1941-ben Németország elfoglalja Észtországot és 72 ezer észt vonultat be a német fegyveres erőkhöz. 1944-ben a Szovjet hadsereg megjelenik a határon és felszabadítja az elfoglalt területeket. Tömören ennyi vagy valami ilyesmi, amit a filmhez kéne tudni.

Remek európai háborús road-movie a második világháború végéről. A film két észt katona történetét meséli el nekünk, akik közül az egyik az SS kötelékein belül küzd a túlélésért, a másik pedig a Vörös Hadseregben teljesít szolgálatot és szabadítja meg a földjét a gonosztól, akik jelen esetben többnyire saját honfitársai. Harcolnak, menetelnek emlékeznek és beszélgetnek a háború értelmetlenségéről, hol a németeket, hol a szovjeteket fricskázzák. Közben hol kevesebben lesznek, mivel a háború nem válogat, hol pedig többen, mert az újoncok meg folyamatosan jönnek. Szépen bemutatja mennyire okos dolog saját országon belül egymást lőni, ha már egyszer úgy hozta a sors, hogy két ellentétes oldalon állnak honfitársaik. Érdekesség, de ebben a filmben egy nép írtja értelmetlenül egymást, mivel sok német és orosz katona nem szerepel benne. Igazából elég keményen megszívták, hogy két oldal közé beszorultak. A csatajelenetek nem egy Spielbergi magaslatokban bővelkedő vérontások, de semmi okom nem volt panaszra. A szereplők változatosak, olyan igazi észtek, bár igazán egyiknek sem volt esélye a szívemhez nőni, mivel amikor már megkedveltem volna őket, szépen elhaláloztak. A vége egészen megható, a zenéje szépen fülbemászó, a fényképezése kiváló. Az egész filmen érződik a törődés és odafigyelés. Nem véletlen, hogy a kinti pénztáraknál kasszasiker és rekordokat döntöget. Nem rossz, na. De nálunk kizárt a bemutatása.

70%

the-water-diviner-poster01.jpgKenguruk hazájából érkező filmet sajnos ritkán nézek, pedig mindig kellemesen csalódok bennük. Valahogy érzem, hogy jó lesz, de félve állok neki. Bár ebben a filmben van egy kis török és amerikai kéz is, de fogadjuk el inkább ausztrálnak, már csak a rendező személye miatt is. Russell Crowe számomra sosem tartozott a legjobb színészek közé bármennyire is sikeres filmekben játszott, ezért is kíváncsian ültem le rendezői bemutatkozása elé, hátha mostanában megcsordult nimbuszán tud valamit javítani.  

1915-ben a Gallipoli csatában az ausztrál kútfúró farmer Connor (Russell Crowe) elveszti mindhárom gyermekét. Négy évvel a tragédia és felesége halála után, ígéretének eleget téve elindul megkeresni a háborúban elhunyt fiúk földi maradványait, hogy szülőhazájában édesanyjuk mellett legyenek eltemetve. Utazása során Isztambulban megismerkedik Ayshe-vel (Olga Kurylenko), szállásának üzletvezetőjével, aki segít neki abban, hogy ezekben a nehéz időkben sértetlenül megtalálja az utat Gallipoliba.

537117-0e795258-6abe-11e4-b185-fd998d90ddfa.jpgNa, hát ez egy kellemesen szomorú film volt, ami után csendben nyugtázzuk magunkban, hogy bizony vannak még olyan emberek, akik sosem nyugszanak, mikor már minden reményük tovaszállt az elkedvtelenített földi élet után. Szívbemarkoló utazás vissza a múltba, ahol nincs már más, mint egy régi csata emlékképe, hamu és csont. De a remény hal meg utoljára, és amíg hiszünk benne, addig kapaszkodunk is az utolsó szalmaszálba körömszakadtáig. Sosem szabad feladni és ebben a megtörtént esetben ezt nagyszerűen mesélik el.

the-water-diviner01.jpgElsőre szeretném leírni, hogy ez nem egy igazi háborús film, mivel eleve a háború után játszódik, hanem inkább egy dráma. Ugyan bevágtak a múltból háborút bemutató részeket, van egy kis akció, lövöldözés, ágyúzás, irgalmatlan körülmények, de nem ezért kell megnézni ezt a filmet, hogy szétkaszabolt, aknára futott rohant csonkolt emberek láthassunk. Azért megemlítem, hogy végtelenül profin elkészített, igen látványos részeket ezek. Azonban sokkal inkább az emberi tettek, motivációk, a párbeszédek és az azokra épülő érzelmek, erkölcsök, melyek visszaviszik a nézőt a múltba főszereplőnkkel együtt. Nézzük és szurkolunk a megfáradt apának, aki mindenét elvesztette már hazájában, egy igazi hősnek, aki testi épségét sem kímélve olyan utazásban vesz részt, ahol számos akadályba ütközik egy idegen kultúrában.  Aki elvesztett valaha valakit, szülőt, testvért, gyereket, barátot, mindegy hogy kit, az biztos, hogy jobban átérzi majd a filmet és tűkön ülve szurkol azért, hogy nem utazzon emberünk hiába.

letoltes.jpgA Gallipoli-félsziget ostroma közel egy évig tartott és rengeteg emberáldozatot követelt a török és az Antant részről is (becslések szerint közel 400 ezer ember halt meg). A film ritka betekintést nyújt a korabeli háborúk utáni halottak azonosításába, ami azért mostanság már egyszerűbben megy. Furcsa látni, hogy az egykoron ütközetben szemben álló felek egymást segítve, a nagy csatákat elmesélve próbálják az elhunytakat közösen megkeresni. A film érdekesen mutatja be egy másik ország kultúráját, erkölcsi normarendszerét, ami azért – tegyük hozzá – a megszokottól eltér a szemünkben. Nem tudom, hogy ki mennyire szeretne magának egy második feleséget a jelen levő mellé, de itt ebben a filmben ez természetes. De az is érdekes, hogy az eltűnt fiúk keresésében a legnagyobb gátat saját szövetségesünk kapitánya okozza. És még sorolhatnám tovább azokat a részeket, melyekre felkaptam a fejem, de akkor meg tök felesleges lenni bárkinek is megnézni. Ezek működtetik a filmet és visznek előre. Azért megjegyzem azt is, hogy kezdetben nem igazán tudtam hova tenni a filmet, érdekel vagy nem. Még gondolkodtam is rajta, hogy nézek valami mást, de ahogyan haladt előre az egész történet, úgy vált egyre érdekesebbé és kikapcsolhatatlanabbá.

the-water-diviner02.jpgA film tényleg nagyon jól működik, de azért voltak túlzásba vitt jelenetek, melyek sanda mosolyt csaltak az arcomra (pl. a gyertyafényes közös vacsora, mint egy virrasztáskor meggyújtott megszámlálhatatlan égő gyertyával), de azért ezek nem olyan jelentősek, el lehetne siklani felettük, mert csak én vagyok szemét, hogy megjegyzem. Azért a végén volt számomra egy „értelmezhetetlenebb” erkölcsi dolog, ami nagyon fontos a film szempontjából, de hála az égnek magammal nem tudtam összeveszni ezen. Sosem tettem volna ilyet, még ha tüzes karóval döfnének szíven, akkor sem. (mondjuk akkor már mindegy). És el lehet gondolkozni akkor, hogy a mennyire értelmetlen ez az egész.

the-water-diviner05.jpgRussell Crowe, mélabús arcával, mint egykori gladiátor régi önmagát hozta, amiért korábban esetleg szerettük. Igazán hihetően hozta szerepét a kis pocakjával. Sokkal szimpatikusabb, mint valaha. Olga Kurylenko (Hitman) továbbra is nagyon szép, de ez még mindig nagyon kevés, ahhoz hogy elismerjék. Pedig ebben a filmben nyújtotta számomra eddigi legjobb formáját. Olyan, mintha színészkedett volna. Hasant alakító török színész Yilmaz Erdogan viszont félelmetes, az arcát fürkészve a szemét figyelve szinte az egész nyomorúságos háború benne van. Amúgy rettentő szimpatikus karakter, tökéletes. De a többi szereplőt is remekül válogatták össze.   

the-water-diviner03.jpgA film rendezője és főszereplője is egyben ennek a három ausztrál Oscar-díjjal jutalmazott keserű drámának, aminek megnézése után érzelmesebb nézők biztos, hogy könnycseppeket hullajtanak. Na, nem olyan zokogó sírásra gondolok, hanem arra, amikor a szépségtől kicsordul magától egy könnycsepp és végigfolyik az arcon. Mint amikor megkérdezik, hogy sírtál? És azonnal letagadod, hogy nem, pedig igen, csak cikinek veszed. Amúgy még pont azon a határon táncol, ami még fogyasztható és nem megy át túlzott érzelmi támadásba. Ezért nem csak magát a rendezőt lehet dicsérni, - aki elsőfilmesként tényleg maradandót alkotott – hanem az egész profi stábot az operatőrtől a zeneszerzőig.  A helyszínek, a gyönyörű tájak, a képek (természeti jelenségek), a szimpatikus karakterek, a forgatókönyv, a kellemes zenéje, mind olyan szintet képvisel, amit sokat szeretnének elsőre megütni, de nem sikerül nekik (ugye Angelina). Nem akarok túlzott ömlengésbe átmenni és ezért inkább befejezem. Ez egy nagyon jól összerakott film, amit a kisebb hibáin túllépve, érdemes és érdekes volt nézni. Sőt szívesen megnézem újra.

Ezeket a filmeket tudnám igazából hétvégi kikapcsolódásnak ajánlani, amikor az ember nem bánja, ha leteszi maga mellé a könyvét és megnéz helyette egy filmet, mert a rászánt idő, nem pazarlásra megy el. Jó film, érdemes megnézni.

75%

duckit 2013.03.19. 18:40

Lore (Lore, 2012)

Lore-poster.jpgSzerintem nem állok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy a legjobb II. Világháborús filmek eddig Németországból érkeztek. Ezért is örültem ennek a filmnek, hiszen egy kis ausztrál tőke bevonásával egészen valóságos filmet sikerült készíteni – a nálunk még nem kapható - Rachel Seiffert: The Dark Room című regényéből. 

A II. Világháború végén a szövetséges haderők keresztülmasíroznak Németországon. A háborús SS tisztek menekülnek, magukra hagyva akár a családjukat is. A 15 éves Lore (Saskia Rosendahl) négy testvérével, a húgával (Liesel - Nele Trebs), az ikrekkel (Jurgen - Miki Siedel és Gunther - Andre Frid),  a csecsemő Peterrel - miután az anyja feladja magát az amerikaiaknak - kénytelen közel 500 km-es utat megtenni a megosztott Németországon keresztül a nagymama házáig.  A Fekete-erdő mélyéből elindulva szeretnének eljutni egészen a Hamburg mellett lévő kis faluig. Nem elég az, hogy zord és barátságtalan útjuk során hihetetlen nehézségeken mennek keresztül, Lora rádöbben arra is, hogy az egész életében belénevelt ideák mennyire hamis voltak.  Az apja nem az volt, akinek mondta magát és tulajdonképpen az egész führeri eszme nem az, aminek hitte….

Lore-02.jpgKegyetlenül szép volt. A filmben szépen bemutatásra kerül, hogy hogyan próbálják gyerekfejjel felfogni, mi is történhetett igazából. Nem szeretek a történelmi dolgokba belemenni, mert csak vitaalapot generálna. Hogy mennyire volt ez reális, mennyire nem, döntse el mindenki maga, de azt azért nagyjából sejtjük, hogy valahogy így történhetett a háború elvesztése utáni náci pucolás. Futunk, amerre látunk és mentsük, ami menthető. Ez valakinek sikerül, valakinek nem. Ez utóbbi elnyerte méltó büntetését. A többi meg sajnálatos történelem.

lore2.jpgNem egy pörgős film, de legalább a letisztult, lassú képek elég időt adnak megemészteni a látottakat. „Nincs győzelem, szenvedés nélkül”, mint ahogyan a filmben is elhangzott, na de ennyi? Szenvedtek a németek is a háború után. Kivételesen ebben a filmben nem azt az oldalt nézzük, amit próbáltak leigázni.  Persze, akik megérdemelték, azért nem kár, de ezek gyerekek voltak. Téves gondolatokkal, amiket a szüleik neveltek beléjük. A gyerkőcök túl kicsik bármiféle büntethetőséghez. Az ikrek hol hallottak volna a haláltáborokról? Kivégzőszagokról? Csak kergetőznek az erdőben. Játszanak. Azt hiszik, hogy az apjuk Fehéroroszországban harcol a hazájáért.  

lore 03.jpgLore piszok kemény utazáson vesz részt lovas kocsival, teherautóval, csónakkal, vonattal, de többnyire gyalog. Viszi előre a testvéreit a nagyihoz, miközben azt állítja a piciknek, hogy anya és apa Hamburgban várja majd őket. Felfoghatatlan dolgokon megy keresztül. Nem csak a földön fekvő véres hullák látványa, ami szörnyű és visszataszító, hanem maga a hiú ábrándjának az összetörése, amikor tudatosítják benne a náci horrort, a haláltáborok borzalmait, amikben a saját szülei is tevékenyen részt vettek. Később jön csak rá, hogy apja nem egy háborúban szolgált katonaként, hanem egy „táborban” volt parancsnok.   

lore 01.jpgKüzdenek az életben maradásért. Éheznek, áznak és fáznak, de csak mennek mezőkön és erdőkön keresztül, sárban és lápban fel északra.  Szívem szakadt meg a baba láttán, mikor csak úgy kitették a földre és ő csak sírt és sírt. Ha baba van a kézben, az emberek könnyebben adnak ételt.  Ékszereket adnak el, amiket még az anyjuk adott nekik oda, hogy kapjanak kaját. Érdekes jelenet, mikor ötükre kapnak egy tojást!! Későbbiekben csatlakozik hozzájuk egy koncentrációs táborból szabaduló zsidó fiú is, akit Lora neveltetése révén nem fogad el, pedig nélküle sehova nem jutottak volna. Viaskodik a belé nevelt ideákkal, azzal, hogy: „Ő csak egy parazita!”  

Lore-09-1024x682.jpgNem gyenge idegzetű embereknek készült film. Szinte nulláról mutatják a véres képeket. Elég visszataszító, mikor a hangyák mászkálnak a megerőszakolt nő lábán vagy a fejbelőtt hullán. Picit azért elgondolkodunk, hogy kell ez? Bizony kell. Brutális részek, mint például a folyón való átkelés, ahol nem tudod eldönteni, hogy maga a német pasi gusztustalansága vagy a kővel való fejbeverés bemutatása a gyomorforgatóbb. A feszültséget nem akciókkal teremtik meg, hanem a gyönyörű és kegyetlen képekkel, amiket szépen lassan hoznak elő. Fájdalmasak, de az biztos, hogy hatásosak.

Saskia Rosendahl nagyon jó Lore szerepében, pedig csak az első filmszerepe. Látszik rajta a naivság, az ártatlanság, hogy esélye se lett volna túlélni, ha nincs segítsége. Mikor énekel azért, hogy átkeljenek a folyón, annyira szánalmasan keserű, hogy nézni is rossz volt. Látszik a filmben, hogy felnő. Kai-Peter Malina (A fehér szalag) a zsidó fiúként sokat nem beszél, viszont amit elmond, bőven elég. Tetszett, hogy még véletlenül sem voltak tisztának beállítva, koszosak és büdösek voltak. Még arra is törekedtek, hogy a fiú tarkóján a pattanás látszódjék. Tudom, ezek apró dolgok, de ha egy westernfilmben tökéletes fogsort látnék, az sem tetszene. A baba nagyon szép, helyes kis német kölök, de a többiek is tipikus német ártatlan srácok. Jók voltak mind. A mellékszerepekben az öregeket megemlíteném, hogy jól sikerült őket összeválogatni, mert szinte egytől egyig ellenszenvesek.

Lore-06.jpgCate Shortland (Cigánykerék) ausztrál rendezőnőnek második filmjében sikerült egy olyan időszakot megmutatni a történelemből (1945 tavaszát), ami - a Führer halála után - kevés embert érdekelt már. Mert ki a fenét izgatott már az, hogy mi játszódott le a menekülésre késztetett németekkel, mikor annyi sok szenvedést okoztak? Le akartak igázni mindenkit, akkor meg nehogy már sajnáljuk őket. Na, hát ez a film picit segít azt is megértetni, hogy valójában az ott élők sem tudtak mindent és csak a vége előtt rakták össze azt a képet, amit már tudunk. Hogy ki hiszi ezt el, az már nem az én dolgom, nekem viszont bejött, és nem tartottam hatásvadásznak egyáltalán. Lehet, hogy a gyerekszereplők miatt van ez így, nem tudom, de az biztos, hogy sajnáltam őket végig. Adam Arkapaw (Snowtown, Animal Kingdom) fényképezése piszok jó. A 10 cm-ről forgatott természet képek tényleg odaszegezik a tekintetünket. Brutálisan szép látványt nyújtanak, mint egy szép természetfilmben: a virágok, a fák csodálatosak. Ahhoz képest milyen sötét időszakot mutat meg a film, a színek nagyon élénkek. A zenéje már az első perctől megfogott. Továbbra is azt tartom, hogy a zongora hegedűvel kísérve a legjobb. Közhelyként és unalomig ismételt dolog, de leírom, hogy ez is egy olyan film, amit érdemes megnézni suliknak. A filmet idén jelölték a legjobb idegen nyelvű Oscar-díjra is.

Történelemfilmek kedvelőinek bátram ajánlom. Érzéki és szívszaggató dráma a háború befejezését követően.   

75%

duckit 2013.02.28. 23:10

Rebelle (War Witch, 2012)

war-witch-poster01.jpgVannak azok a filmek, melyeket csak azért szemelek ki, mert az értékelése meghaladja az átlagot. Leginkább akkor fordul ez elő, ha amerikai filmpiac választékán kívülről válogatok, hiszen ebben az esetben nem mindig ismerem a rendezőket, esetleg a szereplőket. Ezeket a filmeket többnyire jegelem egy ideig és egy elgyengült pillanatomban - mikor nem találok jobbat - előkerülnek. Az alábbi filmet is addig melengettem, míg fel nem olvadt.

Komona (Rachel Mwanza) egy 14 éves dél-afrikai lány. Születendő gyermekének mesél életéből egy igen maradandó részletet: lázadó katonák szülőfalujából elrabolják 12 évesen és rákényszerítik, hogy csatlakozzon véres polgárháborújukhoz. A harcok során azonban kivételes képessége révén – valami oknál fogva megérzi az ellenséges katonák jelenlétét – előléptetik boszorkánnyá, aki szerencsét hoz közvetlenül a lázadók vezérének. Tapasztalatok szerint ebben a babonás brutális világban ez a különleges státusz rövid életűnek szokott bizonyulni, ezért az újdonsült barátja rábeszéli, hogy dezertáljanak a többnyire gyerekekből álló seregből. Komona fizikai és szellemi sérülések árán párja mellett megtalálja a menekülést ebből a sérült lelkületű világból, felvállalva azt is, hogy a lázadók újból megtalálják őket….

war-witch10.jpgNem véletlenül tettem ezt a filmet az „egyszer csak rászánom magam és megnézem” polcra. Érleltem magamban, mert megéreztem, hogy nehéz film lesz. Ezek az alkotások szerintem nem az átlag közönségnek készülnek, pedig igazán érdemes lenne mindenkinek vetni rá legalább egy pillantást. Én is így álltam neki, és nem is tudtam abbahagyni. Elgondolkodtató és csodálatos, feledhetetlen és szörnyű utazás a pokolban.

war-witch05.jpgMert milyen világ az, ahol 10 gyerekre 20 darab AK-47-es jut? Az aknavetőket úgy pakolgatják kézről kézre, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. A tizenéves srácok úgy lövik egymást halomra, mintha csak ártalmatlan számháború lenne, csak éppen, ha itt kiesel, ott is maradsz a földön örökre.  A gyerekekkel a saját szüleiket lövetik agyon könyörületből csak azért, hogy nehogy machetével kelljen szétszabdalni őket! Itt a gyerekeknek az új apjuk és az anyjuk a fegyver, amit egy pillanatig sem szabad magára hagyni, mint ahogyan egy szülőnek sem a gyerekét! Az emberek annyi golyót lőnek az ég felé egy megnyert csata után gépfegyverükből, hogy nincs annyi csillag az égen. Elcseszett egy nép értelmetlen küzdelme, amit nehéz ép ésszel felfogni.

war-witch07.jpgAmúgy a film története komolyan megható. Komona elbeszélésén keresztül életének igazán csak két évébe látunk bele, de az bőven elég. 13 évesen már harci boszorkánya lesz egy olyan tábornoknak, akinek azonnal életfogytiglant adnánk. Látjuk, hogyan viszik el a gyerekeket és hogyan oktatják ki őket a fegyverek használatára. Csak figyeljük, hogy menyire nem ér nekik az élet semmit, simán a kölyköket küldik előre a csatákban, hadd mészárolják le őket egyből.  Komona 14 évesen már férjhez megy és szül egy gyereket, amit úgy mutatnak meg, ahogy filmen ritkán látni. Bambuljuk, hogyan küzdenek meg a napi kajáért (nincs válogatás az biztos), miként szimulálnak műbalesetet, hogy pénz csaljanak ki emberektől. Ez nem az a hely, ahol visszük az okos telefont és facebookon chatelünk. Itt még a házasság feltétele is elég vicces. Kíváncsi lennék nálunk hányan házasodnának, ha hasonló fehér kakast kéne találni. Sajnos hiába drukkoltam már szegény szerencsétlen srácnak, hogy találjon már egy nyamvadt kukorit, meglehetősen rövid életűre sikeredett párkapcsolata, köszönhetően a Nagy Tigris embereinek.  

war-witch02.jpgA film véres és bizony sokszor sokkolóan brutális. Mikor a tábornokon a bosszút végrehajtják, többen felszisszenünk, hogy na, ez azért mégis sok, bár megérdemli.  Hála az égnek azért látunk szebb részeket is és igazán pozitív karaktereket, mint például a nagybácsi, akit a falubeliek egyszerűen csak Hentesnek hívnak, akinek kivételesen tényleg ez a szakmája. Az azért tanulságos a filmben, hogy Komona életét mégiscsak azok mentik meg, akik ellen kényszerítve küzdött. És végül csak visszaérünk a kezdetekhez.

war-witch03.jpgA főszereplő lány Rachel Mwanza és gyakorlatilag az összes szereplő számomra egyáltalán nem nőttek a szívemhez, de ez nem baj. Azt azonban el kell ismernem, hogy nagyon komolyan játszották a szerepüket. Nekem a szőke sötétbőrűek eléggé idegennek tűntek ebben a környezetben. Mondhatni szörnyen néznek ki. Biztos van ilyen, én még nem találkoztam velük, maximum csak focimeccsen, de ott is ritkán.

war-witch04.jpgKim Nguyen (La Cité) kanadai rendező és forgatókönyvíró meglehetősen rétegfilmet forgatott le azok számára, akik hajlandóak más kultúrákba is betekintést nyerni. Azt mondjuk nem tudom, hogy lehet-e azt egyáltalán kultúrának nevezni, mikor emberek lövik egymást halomra. Az biztos, hogy rendezésével semmi bajom nem volt, végig érdekesen adagolta a forgatókönyvében leírtakat. Operatőri munka szintén dicséretet érdemel. Zenéje különösen bejöhet azoknak, akik szeretik az igazi afrikai zenét. Meglehetősen fogyasztható volt még számomra is, de ez elmondható az egész filmről. Megjegyzem, 2013-ban jelölték a legjobb idegen nyelvű Oscar-díjra.

Sajnos szerintem nem sok ember fog beülni rá, ha egyszer valaha vetítik majd nálunk, de a mai szélessávú internet világában, ha valakinek sikerül egészen véletlenül megszereznie, tegyen vele nyugodtan egy próbálkozást, mert megéri. Persze ne egy könnyű vasárnapi matinéra készüljünk.

75%

Hogy mit keres Christian Bale kínai filmben elsőre a kérdés kicsit furcsának tűnik, de végignézve a filmet totálisan megértem. El kell adni azt a filmet más országoknak is. Muszáj volt találni egy aktuális sztárt ehhez a nem éppen egyszerű alkotáshoz, hiszen a szenvedő felek szeretnék tudatni a világgal mi is történt velük 1937-ben.   

Az 1937-ben játszódó történetben John Miller (Christian Bale) temetkezési vállalkozó megérkezik Kínába Nanjing városába a kínai – japán háború utolsó napjai végén, hogy felravatalozzon egy halott papot a helyi katolikus templomban. Megérkezése után a templomban azonban egyedül találja magát egy tucatnyi zárdában nevelkedett tanulólánnyal és a helyi bordélyházból elmenekült prostituált hölgyekkel. A megszálló japán seregek véres és brutális kegyetlenkedéseitől akaratán kívül, papnak álcázva magát megvédi a társaságot amíg lehet, de tudja, hogy egy napon menekülnie kell mindenkinek…..

Piszok jó film volt. Ennyit elsőre. Egy - két nyugalmasabb jelenettől eltekintve végig érdekes és izgalmas volt ez a felejthetetlen történelemlecke. Mert ez bizony megtörtént. A filmet Minnie Vantrin naplójából készítették el, aki misszionáriusként a háború ideje alatt rengeteg nőnek mentette meg az életét Nanjingban. Mivel sosem hallottam korábban a nankingi mészárlásról ezért utána olvastam, miszerint a történelem egyik legnagyobb tömegmészárlása, elfeledett holokausztja, amit a legkevésbé ismerünk. Akit érdekel részletesebben a téma fellelhető a Wikin, de röviden még annyit, hogy közel 300.000 kínait gyilkoltak le különösen kegyetlen módon, nem kímélve nőket és gyerekeket sem. A film brutálisan bemutat ebből a háborúból egy szeletet.

Már a kezdés nem semmi. Olyan jelenettel indítanak a készítők, amit bármelyik amerikai háborús film megirigyelhetne. Azonnal meghatározta a filmhez való hozzáállásomat. A félelmet nem ismerő hátramaradt kínaiak, a soha el nem fogyó korszerűbb fegyverzettel felszerelt japán katonák ellen. Különösen naturálisan bemutatott részek után ismét elcsodálkozunk azon, hogyan tudták ezek a katonák kamikaze akciókkal feláldozni saját életüket az országukért. Persze lehet ez csak nekem furcsa így magyar szemmel. Ezek a háború borzalmait bemutató részek iszonyú hatásosra sikeredtek és tátva is maradt a szám nem kevés esetben. A látvány amúgy is brutális, talán hasonlót a Zongorista című filmben a lebombázott Varsó képei után láttam.

Az igen intenzív pergő részek után kicsit visszavesznek a tempóból, és oldják a hangulatot humorosabbnak tűnő részekkel, már akinek viccesnek hat egy piás embernek meg nem kapott pénze utáni sóvárgása. Megtudjuk, hogy valójában jóemberünket csak a lóvé hajtotta és semmi más. Amúgy mi másért menne háborús övezetbe az ember külföldiként segédkezni. Ahogyan múlik az idő, minden általalakul és rájön, hogy bizony a benne rejtőzködő hit és becsület mennyire fontos belső tulajdonságok. Erre mondjuk a készítők sok időt nem pazaroltak, de minek is tették volna, hiszen az ellenséges terület közepén voltak. Na és akkor ennyi nagyjából a sztoriból elég, mert a film élvezetét nem akarom tovább fölöslegesen rontani. Igazából a filmet a zárdában nevelkedett egyik kislány elbeszéléséből hallhatjuk, velünk elhitetve hogy mi is történhetett valójában és az említett prostituált hölgyeknek emléket állítva. Azért írtam, hogy velünk elhitetve, mert érdemes lenne a másik fél szemszögéből is megnézni az egészet, mint ahogyan a német – orosz „barátságról” készült filmek esetében nemegyszer történt.  

Christian Bale nem hibázik. Felismerhetetlenül hülyén néz ki szakállban és egészen jól játssza a kezdeti ellenszenvesnek tűnő figuráját. Ahogy változik arcképén a szőr mennyisége, úgy állunk mi is későbbiekben pozitívan hozzá. Mondogatnak itt Oscart és hasonló díjakat, de én nem láttam semmi mást csak azt, hogy ezt is ugyanolyan profin megoldotta, mint a többi eddig eljátszott szerepét. A többi hölgyben nem véltem felfedezni ismerős arcot, de miért is lett volna erre lehetőségem, hiszen szinte mindenki ugyanúgy néz ki számomra. Ez mondjuk erős túlzás, de az biztos, hogy nehéz megkülönböztetni a felnőtteket, és akkor még a gyerekekről nem is beszéltem. Amúgy is ez a nyelv  totál idegen (mandarin és a  japán), de ha ehhez hozzávesszük a sírásukat, bizony kiráz tőle a hideg. Persze még mindig sokkal jobb eredeti nyelven nézni, mintha szinkronizálták volna őket. Röviden (ami sosem megy) teljesen hihetően játszotta mindenki a szerepét.

Yimou Zhang rendező bizony nem csak az országhatárain belül ismert név. Az Oscar díjra jelölt Hős és A repülő tőrök klánja című filmekre talán több ember is felkapja a fejét, de a sportszerető emberek hallhatták a nevét a 2008-as Pekingi olimpia nyitó és zárójelenetének megrendezésénél is. Szerintem filmje zord külseje ellenére, átgondolt és lenyűgözően szépen elkészített. 90 millió dolláros költségvetésből bőven jutott a vizuális effektek tökéletes elkészítésére. A megható és a brutális jelenetek váltakozása mesterien adagolt. Nekem egy jelenetnél mondjuk leült a film, de ezt inkább a fáradtság számlájára írom. Zenéje az ázsiai filmek szintjét bőven megüti. Az operatőri munkáról lapokat lehetne írni annyi jelenet van ami megfogja az embert. Egész film barna és szürke. Gyönyörű és szokatlanul színes a képi világhoz képest a templom festett ablaküvege. A szétbarmolt város látványa extra részletes és még sorolhatnám. Talán ezek a dolgok, amiket nem lehet letagadni, hogy valójában is így nézhetett ki, mert bizony a Japánok annyira nem örülnek és foggal-körömmel küzdenek az ellenkezőjének beállításáról. Állítólag készítettek egy dokumentumfilmet is, hogy az egész csak kamu. Kíváncsi leszek, hogy szeretett forgalmazóink mikor hozzák be hazánkba.  

Ajánlhatom a történelemfilmeket kedvelőknek, akik szeretnének más kultúra más borzalmairól is tudomást szerezni és nem csak az öreg földrész fájdalmas múltján töprengeni. Érdemes megnézni.

80%

duckit 2011.05.06. 22:10

Libanon (Lebanon, 2009)

Francia-izraeli-libanoni-német közös produkcióban készült filmet nemigen néztem még a pályafutásom során. Ezt a filmet is csak azért iktattam be a szerda esti mozinap alkalmából, mert A tengeralattjáró c. filmhez hasonlították, azzal a különbséggel, hogy az egész film nem a víz alatt játszódik, hanem szárazföldön egy tankban. Talán ez az, ami megfogott benne és odaültem elé.

1982-ben az első Libanoni háború kezdetén négy fiatal katona, Shmulik (Yoav Donat) ágyúsként, Assi (Itay Tiran) parancsnokként, Hertzel (Oshri Cohen) ágyútöltőként és Yigal (Michael Moshonov) sofőrként egy tankban ülve könnyűnek ígérkező felderítő küldetést próbál végrehajtani egy ellenséges izraeli városban. A küldetésük nem úgy alakul, ahogy eltervezik és a város közepén ragadnak. Az ellenséggel körülzárva szeretnék megélni a másnapot.………..

A 66. Velencei Filmfesztiválon elnyerte az Arany Oroszlán díjat, ami ugye a legjobb filmnek jár. Kritikusok szerint az utóbbi évek legjobb izraeli filmjét láthattuk. Na, hát itt látszik, hogy én nem vagyok kritikus, mert nekem ez a film nem nagyon jött be és akkor tényleg finoman fogalmaztam. Illetve szebben mondva, nem nagyon éltem bele magam. Lehet köszönhető ez annak is, hogy utoljára tankot ”élőben” talán még a 80-as években láttam Május 1-i ünnepségek alkalmával, de ezek az emlékek már elég haloványak.  Mondjuk tv-ben annál többet, de azokat meg csak kívülről és nem is nagyon érdekeltek.  

Samuel Maoz rendezőnek elmondása szerint 25 évébe került, míg a saját bőrén megtapasztalt borzalmakból leforgatta filmjét. Biztos, hogy kemény lehetett, egyszerű filmnézők el sem tudják azt képzelni, hogy miket élhettek át, de nekem folyamatosan olyan érzésem volt, hogy itt valami sántít. És ezzel most nem a film valóságtartalmát akartam megkérdőjelezni, nem a sztoriját, mert az gondolom tényleg így volt, hanem inkább a sok technikai dolog zavart benne. Mivel nem tudom, hogy egy tank belső része mekkora, ezért csak arra támaszkodhatom, amit a velem együtt filmező barátok mondtak, hogy kizárt, hogy ennyi ember elférjen benne egyszerre, s főleg nem állva. De elég illúzióromboló volt az is, hogy az ember azt várná, hogy a tank egy belülről bezárt fém kapszula, különösen háborús övezetben, de ebbe a T-nemtomhányasba úgy közlekedtek az emberek felülről befelé, mintha a 6-os villamosra szállnának le és fel. Nem kéne zárva tartani? Azt sem tudják, hogy ki ugrik be, de fentről simán nyitják és zárják. Oké, elméletileg a saját embereik veszik őket körül és ha látnak ellenséget közelíteni csak lepuffantják mielőtt elérnék a tankot, de ebben a világban hallottunk nem egy két őrültről, aki simán magát használva tntrúdnak beugrik a belsejébe és bumm. Aztán ami még érdekes volt a külső környezet mutatása bizonyos ”zúmoló” távcsövön keresztül. Komolyan több távcső is megirigyelhetné azt az élességet és komoly közelítést, amit itt ezzel a műszerrel bemutattak. Mondhatni, hogy hülyeség ezzel rontani a filmélményt, de most kivételesen ezen  járt az eszem, nem tudtam elmenni mellette.

Sajnos ezek a dolgok annyira elvették a figyelmemet azokról az emberi magatartásokról, viselkedésekről, arról, hogy ezek a fiatal katonák is tulajdonképpen emberi érző lények, amiről végül is szólt volna a film, hogy nem igazán tudtam rá koncentrálni. Az biztos, hogy pusztító lehetett átélni azokat a borzalmakat, amiken végigmentek és felfoghatatlan érzés lehet egy ilyen dobozban manőverezni úgy, hogy folyamatosan lőnek ránk, de ebből az érzésből csak alig-alig jött át valami. Talán még az elején, mint pl. mikor remegett a srácnak a keze és nem lőtt, de ez kevés.  Kár, mert az egész filmnek ezt a bezárt klausztrofób hangulatot kellett volna árasztania. Aztán a feszültségteremtéssel is voltak problémáim, hiszen egy pillanatot sem lehetett izgulni rajta, egy kicsi izgalom nem ártott volna.  És szerintem a külső képek is jót tettek volna a filmnek, nem csak a távcsövön látott környezet.

Mint ahogy a bevezetőmben is említettem, A tengeralattjáró c. filmhez hasonlítják, de szerintem egyáltalán nem lehet a két filmet összemérni, mert az klasszisokkal jobb. Még sajnálni sem tudom ezt, mert nem nőtt a szívemhez, érteni értettem, hogy mi az üzenete, de a beleélésem hiányában csak úgy fogok rá emlékezni, hogy egy elhalasztott lehetőség. Láttunk ennél már lényegesebb jobb filmet hasonló témában.

A katonákat játszó színészeket nem ismertem eddig, és szerintem ezek után sem fogom felismerni, de ez persze nem az ő hibájuk, mivel földrajzi határaik korlátozottak. Szerintem kifogástalanul játszottak, bár a megirt szerepük, amit nem zárok ki, hogy tényleg ez a valóság, némelyiknek idegesítő volt. A karakterfejlődéssel sem nagyon törődtek a forgatókönyvírók, hiszen ebből sem vettem észre semmit. Utána olvasva Ashraf Barhomot (a filmben a tiszt, aki folyamatosan ki-be ugrált a tankba) láthattuk több Hollywoodi szerepben is, mint pl. az Agora, A királyság és a Titánok harca.

Samuel Maoz rendező filmjében dicsérendő a megvalósítandó ötlet, hogy 90 percet leforgat egy tank belsejéből, de szerintem ez a teljes játékidőhöz kevés. Talán ha a realisztikusság hiányába nem vesztem volna el ennyire, akkor jobban bejött volna. Lehet. Nekem, mint már említettem nem tetszett. Sem forgatókönyve, sem az elhangzott párbeszédek. Talán a képi világában (azért vannak háború borzalmait bemutató képek) vannak érdekességek. Nem értem, hogyan lett ez a legjobb film Velencében.

Érdekességet kedvelőknek azért mindenképpen ajánlhatom, hiszen tényleg nem mindennapos az, hogy egy tank belsejéből készítenek egész estés filmet. Nem beszélnék le ezért róla senkit, mert ha nem úgy állnak neki, ahogy én tettem, akkor elképzelhető, hogy remeknek találják majd, úgy mint a lagúnák városának zsűrije.

Alapjában, ha az ember kétszer egymás követő napon ugyanazt a filmet nézni, akkor vagy nincs más a tarsolyában vagy annyira tetszett neki, hogy ismételni akar. Nekem ennél a filmnél az utóbbi jött be. Ez a film tényleg fejbevágott. Nem mondom, hogy percekig, de az biztos, hogy sokáig ültem még a sötétben a film végén és gondolkodtam. Nem tudtam róla azon kívül semmit, hogy nem ő nyerte idén az idegen nyelvű Oscart. Az Egy jobb világ-ot (a győztes) még nem láttam, de az biztos, hogy nagyobb durranásnak kell lennie ahhoz, hogy ezt a filmet letaszítsa a képzeletbeli trónomról. Nagyon nehéz lesz neki.

Elhunyt anya Nawal Marwan (Lubna Azabal) végrendeletében szereplő utolsó kívánság az volt, hogy ikreit Jeannet (Mélissa Désormeaux-Poulin) és Simont (Maxim Gaudette) elküldje apjuk és bátyjuk felkutatására Közel Keletre Libanonba. Apjukat eddig halottnak hitték, bátyjukról nem is tudtak. Útjuk során felbolygatják elhunyt anyjuk  múltját, mely hatalmas titkok rejt a gyerekek számára……  

Elsőre egy jó tanács még így az elején, ajánlatos a filmet kipihenve megnézni! Nem egy feszes pörgős akciófilm. Tényleg nagyon lassú, de aki szereti a hasonló értelmes filmeket, semmiféle döcögés nem győzi le. A múltkor azt írtam, hogy szerencsés vagyok, mert két film is tetszett egymás után és itt van a harmadik, mely mindegyiknél jobban bejött. Sajnos kevesebb időm volt mostanában filmet nézni, viszont így legalább válogathattam az összeszedett listámból.

Az elején egyáltalán nem éreztem még azt az érdeklődést, ami miatt érdemes lett volna néznem, de mégis ahogy haladtam a filmmel, egyre jobban rám jött egy bizonyos izgalom, kíváncsiság, ami egészen a végig bennem maradt.  Talán egy kicsit lassan indult be, de aztán volt valami varázslat a történetvezetésben, ami teljesen levett a lábamról. Sajnos kevesen jutnak majd túl a negyedén és kikapcsolják, mert nem tetszik, mert ugye otthon megadatik ez a lehetőség, de vétek lenne megfosztani magunkat ettől a filmélménytől.

Talán ezzel nem árulok el nagy titkot, hogy két szálon történnek az események, az egyiken a múltban járunk, ahol az anya életútját követhetjük végig, a másikon pedig a két iker törekvéseit vetítik elénk, ahogyan a végrendeletben kért küldetésük teljesítésére törekszenek. A múltban láthatjuk a terror borzalmait, a muszlimok és a keresztények brutális harcait, és annak következményeit, és azt hogy a gyerekek anyja milyen dolgokon ment keresztül. A jelenben pedig a múlt eseményeinek hatását kapjuk meg a gyerekekre levetítve. Az egész egy nagy utazás és nyomozás a múlt titkainak feltárására.

Szokásaimtól eltérően igazából a filmről bármit is írni olyan értelemben vétek, hogy abszolút veszítene értékéből. Inkább csak a méltatásában veszem ki a részem, mert az nem nehéz. Ez egy csodálatos és megrázó történet, ami mellett az ember nem mehet el szó nélkül. Az egyik legjobb közel-keletről szóló alkotás, amit a pályafutásom alatt láttam.

Felejthetetlen képsorok, érzelmi megnyilvánulások, valamint irgalmatlan lassúság jellemzi a filmet. A szereplőkön elidőző kamera fájdalmukat nagyon jól érzékelteti. Közhely, de az igazság fájdalmas és néha tényleg jobb, ha nem tudjuk meg. Bár ellene meg küzdeni nehéz. Tényleg úgy gondolom, hogy van egy olyan jelenet benne, amit örökre az emlékezetünkbe vésünk. Borzalmasan valósághűen bemutatott háborús részeknél egy percig sem gondoltam azt, hogy ez csak fikció, hogy ilyen nem is létezett, hiszen annyira valósághűek ezek a jelenetek. Végül is a polgárháborúra okaira igazából nem térnek ki, nem ezzel foglalkoznak a filmben, vagy legalább is én ezt nem vettem észre. Érdekes, de egyszer sem volt kiírva, hogy melyik országban játszódik, persze enyhe földrajztudásaimmal azért kitaláltam. Kicsit nehéz volt az elején megkülönböztetni az anyát és a lányát játszó színésznőt. Elsőre úgy gondoltam, hogy egy és ugyanaz a személy mindkettő és nekem az évszámok is hiányoztak, hogy legalább tudjam, hogy melyik évben járunk. Persze azért ez nem befolyásolt semmiben.  

A két főszereplő az anya Lubna Azabal (Hazugságok hálója) zseniális. Ahogyan Azabal maga elé néz a semmibe, szinte olvassuk a gondolatát. Néma szenvedése minden esetben átjött. Pokoli úton ment keresztül. Bámulatos és lehengerlő a szerepben. A lány és a fiú Mélissa Désormeaux-Poulin és Maxim Gaudette számomra ismeretlen színészek, tökéletes oldották meg a szerepüket, kutatásuk során végig szorítottam nekik és bizony libabőrös lettem az igazság pillanatában.  

Denis Villeneuve rendezőről sem igazán hallottam eddig semmit, azonban minden téren szerintem fantasztikus dolgot hajtott végre. Büszke lehet a filmjére, nem véletlenül zsebelt be rengeteg díjat. Nagyon erős, hatásos és eredeti filmet készített, emlékezetes végkifejlettel. A fényképezése a filmnek hihetetlen látványos a maga nemében. A távolról fotózott romba döntött város képei nagyon hatásosak. A zenéjével kapcsolatban megemlítem a két betétdalt a Radiohead-től ”Like a Spinnig Plates” és a ”You And Whose Army” amit szintén eltaláltak a készítők annyira keserűen szólnak. Sajnos szintén az a kategória, amit széles közönség egyáltalán nem fog látni és ha már ezzel a néhány idevetett sorral is felkeltem az érdeklődését valakinek iránta, elértem a célomat vele, mert megérdemli ez a  mű.

Mély érzésű embereknek, akik szeretnének egy fájdalmas és megrázó drámát látni semmi esetre sem hagyják ki, mert különleges és egyben felejthetetlen filmélményben lesz részük! Garantálom, hogy nem felejtik el és örülni fognak annak, hogy ajánlottam ezt a filmet. Transformers rajongók ezt most felejtsék el.   

 90% 

Az elmúlt egy évben igen szép számmal néztem olyan II. világháborús alkotásokat, amelyeknek témája inkább az ellenállási mozgalmakra összpontosított. Említhetném a norvégoktól a Max Manus-t, a dánoktól a Flammen & Citronen-t, vagy az amerikaiaktól a nagy fülűvel forgatott Ellenállók c. darabot, de ha nem csak a történelemhűséget követem, ide lehet sorolni a Becstelen Brigantykat is. A következő a sorban egy francia alkotás, amely szintén egy megtörtént eseményt dolgoz fel.       

Missak Manouchian (Simon Abkarian) örmény költő által vezetett többnyire bevándorló fiatalokból állók csoportja a II. Világháború alatt titkos harcokat folytatott a náci megszállók ellen. A szabadságuk és eszményképük elérésé érdekében a 22 férfiből és egy nőből álló társaság brutális akciókat hajtott végre német katonák ellen. Mikor egy sikeres terrorakciót követően egy magas rangú SS tábornok is az áldozatuk között lesz, a Manouchian-csoport tevékenységének híre eljut egészen Berlinig…………

Mivel nem hallottam én még erről a csoportról soha az életemben, és ha hallottam volna is, már biztos, hogy elfelejtettem az évek alatt, ezért ismét egy egészen érdekes történelemleckén vettem részt. Az már megint más kérdés, hogy mit vehetünk ebből a filmből teljesen hihetőnek. Egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem. Az biztos, hogy a megszállt Franciaországban az első ellenállók csoportja többnyire magyar, legyen, olasz és örmény emigránsokból állt. Ezek az ellenállók kezdetben egyéni akciókat hajtottak végre, majd később, mikor Missak Manouchian az elveit felhagyva a csoport élére áll, létrehoz egy igen komolyan megszervezett hálózatot és külföldi pénzekkel megsegítve megalakítja a Manouchian-csoportot. Ez a szervezett társaság már igen komoly fejtőrést okoz a nácibarát francia rendőrségnek, hiszen a jól megtervezett akciók során brutális bombatámadásokat, szabotázsakciókat, szabályos kivégzéseket hajtottak végre, aminek a hírére már Németországban is felkapták a fejüket. A nácik az ellenállókat egy híres vörös plakáton keresztül próbálták bemocskolni, amin azt hirdették, hogy ők nem a felszabadítók, hanem a ”bűnözök serege”, hiszen mind kommunisták, bevándorlók és zsidók. Végül is a film a csoport megalakulását mutatja be egészen az 1944-s tevékenységük megszűnéségig. (és akkor szépen fogalmaztam)  

Azonos célért küzdő igen vegyes nemzeti csoportosulásban találkozhatunk zsidó úszóbajnokkal, magyar kommunistával, spanyol polgárháborús veteránnal és az egészet vezető örmény menekült értelmiségi költővel. Feltettem magamnak azért a kérdést, hogy franciák vajon miért nem? Vagy ha voltak is, egyáltalán nem voltak kidomborítva a filmben. Ennyire azért nem lehettek megfélemlítve, nem lehetett mindenki túsz a saját országában. Na, mindegy, ez az, amibe nem igazán szeretnék belemenni, mert nem értek hozzá. Amúgy az egész francia ellenállási mozgalmat többféle oldalról is szeretné bemutatni a film úgy, mint a rendőrség, a nácik, vagy éppen a szereplők családja szemszögéből, ami részben sikerül is. Konkrétan szintén nem szeretnék belemenni a zsidókkal, kommunistákkal kapcsolatos dolgokba, ami már megtörtént és ebben a filmben is szerepelnek. Itt is kapunk képet bőven belőle. A kegyetlenkedések elég dokumentarista stílusban vannak megjelenítve, mindkét oldalon láthatunk brutális dolgokat, a partizánakciók bombatámadásai vagy a francia rendőrök kínzási módszerei biztos, hogy emlékezetesek maradnak. Sok esetben nem hallunk magyar ”hősökről” a II. világháborúval kapcsolatban és ezért érdekes volt magyar neveket olvasni francia filmben, még ha a francia történelemről is van szó, különösen úgy, hogy ”meghalt Franciaországért”. Az biztos, hogy azon a híres vörös plakáton 10 ellenállóból 2 magyar volt.  

Nem egy idegtépően izgalmas alkotás, nincsenek benne hatalmas akciójelenetek, láttunk már hasonló filmet nem is egyet, mégis érdekes és élvezetes alkotásként marad meg bennem. Ez az a film, aminek inkább a története marad majd meg bennünk, mint maga a megvalósítás. Ebben a filmben is voltak olyan jelenetek, melyeket kizártnak tartok, hogy így lett volna a történelemben. Nem szeretnék ebben az esetben sem példákat felhozni, mert aki még nem látta, ne ezeket figyelje, nem akarom rontania a filmélményét.    

Igen érdekes és ellentétes karaktereket sikerült összeválogatni. Simon Abkarian (Casino Royale) érdekes átalakulása, felesége Virgine Ledoyen (A part) szépsége és visszafogott játszása, Marcell szerepében Robinson Stévenin (A kis Lili) brutális tekintete, az Elek Tamást alakító Grégoire Leprince-Ringuet (Kallódók) lázadó bombagyáros számomra mind csak pluszt jelentettek. A film velük kevesebb lett volna. Szeretném a szereplőkhöz hozzáfűzni még, hogy volt egy olyan érzésem, hogy egy kicsit sok karakterek zsúfoltak össze, ami még nem is lenne baj, de mindegyiket szerették volna túlontúl bemutatni, ami viszont kicsit sok volt.  Bár lehet nem így van és csak én gondolom ezt.

Robert Guédiguian (A nyugodt város) rendező filmjéhez nem tudom mit szóltak hazájában, de nem biztos, hogy annyira szerették. Nekem végül is tetszett a film, mint ahogy feljebb is említtettem egy érdekes történelemlecke.  Nem egy könnyű hétvégi film, nem teremt feldobott hangulatot. Lehetne bőven írni erről a filmről is és mélyen belemenni a történelembe, hogy mit miért csináltak, de tegye, aki akarja, én már befejezem soraimat. Virgine Ledoyen pedig tényleg nagyon szép.     

Ajánlhatom azoknak, akik szeretik az ellenállókról, kémekről szóló filmeket és egy érdekes történelmi II. Vh-s filmre vágynak. Viszont mindenképpen hosszú filmre készüljön, aki leül elé, mert a 140 perces időtartamot nem egyszerű egyhuzamban végigülni.  

70%    

Folyamatosan jelennek meg új filmek és elég nehéz kiválasztanom, hogy melyiket is nézzem meg. Azonban néha akad olyan is, ami nem mostanában készült és eddig még nem láttam. A következő film is közel 10 éve jelent meg, és csak most akadtam rá.  Általában bejönnek a háborús filmek, különösen, ha az I. Világháború történetével kapcsolatos, ráadásul nem kitalált sztorit dolgoz fel, hanem megtörtént esetet.   

1918 októberében az I. Világháború utolsó heteiben Franciaországban az Ardenne hegység erdejében egy egész zászlóaljnyi amerikai katona közel 500 emberrel az ellenséges vonalak mögött csapdába kerül. A zászlóalj vezetője Charles White Whittlesey (Rick Schroder) volt, aki egykoron New Yorkban ügyvédként dolgozott. Neki és az embereinek - akik a New York-i gengszteréletből kerültek ki, ami többnyire olasz, ír, lengyel és zsidó bevándorlókból állt - kellett vállalkoznia erre az öngyilkos küldetésre a német seregek ellen, azonban a 77. hadosztályuktól elvágva mélyen bennrekednek az erdő mélyén, mindenféle támogatás és kommunikációs lehetőségeket mellőzve. Beásva, 5 napon keresztül tartják magukat élelem, víz, muníció és gyógyszerek nélkül…………

Na, ez az a film, ami után megint nem fogok nyomozni, hogy tényleg így történt-e meg, vagy csak megint kitalálták. Véleményem szerint kizárt, hogy így történt, de ez maradjon csak az én egyéni problémám. Sajnos, amit az iskolában tanultam, az régen volt már és nagyon elkopott. Az biztos, hogy mikor 1917-ben az amerikaiak beléptek a háborúba, már egy igen megfáradt német sereggel találták szembe magukat és a háború egy évre vége is tért. Hogy ez most nagymértékben nekik volt köszönhető, ezt történészek már tutira megfejtették, én nem fogom. Azonban amit a film megnézése után tudok mondani, hogy egy nagyon jó módon tálalt amerikai propagandafilm volt. Nem egy nagy durranás, de azért szórakozásügyileg simán elmegy hétfőtől csütörtökig bármelyik este.  

Ebben a filmben is azt látjuk, mint bármelyik más háborús filmben, ahogyan a tábornokok a háttérből irányítják a hadműveleteket a saját kis bunkerjükben, a kisebb parancsnokok pedig mennek csak a csatamezőn előre, mint egy gép. Az ágyúsok saját csapataikat bombázzák halálra a rosszul megadott koordináták miatt, s némely katona olyan bátor, hogy a legnagyobb lövöldözésben is állva nézelődik, hadd lője már le valaki, a kötelező távcsöves puskás ember, aki mindenkit lelő és még megannyi más dolog, amit láttunk már. Igazából a karakterek mélységébe nem nagyon mennek bele, talán egy két szereplővel tudott a film szimpátiát keltetni. Még a főszereplő Whittleseyről sem tudunk meg különösen sokat. Ezért nem is hiányoznak, amikor elesnek.

Azonban azt el kell ismernem, hogy a harci jelenetek hihetetlen látványosra sikerültek, különösen elmondható ez a gyalogsági támadásokról. Szemtől – szembe bajonettel. Köztudott, hogy az I. Vh. igen brutális volt és ilyet manapság már nehéz elképzelni. Azért érdekes a mai szemmel nézni ezeket a kemény és igen véres ütközeteket. Megkapunk mindent, amit a háború borzalmaival kapcsolatban képzeletünk elbír.  Nem szeretnék most az emberi testrészek sérülékenységéről többet írni, de anatómiai ismeretünk testfelépítésünkről a film megnézése után biztos, hogy bővebb lesz.   

A film kicsit a németek szemszögéből is mutat néhány jelenetet (azért ők is emberek voltak és nem szörnyek), akik nem akarnak hinni a szemüknek, hogy ezek az amcsik ilyen tökös gyerekek és nem értik, hogy miért nem adják fel, hiszen ezernyi sebből véreznek. Velük kapcsolatban volt a film egyik legnagyobb hülyesége, a német katonákat nem értettem az egész film alatt, mentek előre, annak ellenére is, hogy halomra lőtték őket, de soha nem bújtak fedezék mögé!! Nem voltak azért ők ennyire hülyék! Az amerikaiak pedig nem voltak ekkora királyok.

Mindent egybevetve ez a film akkor lett volna egészen jó, ha nem ragaszkodott volna ennyire a történelemhűséghez és inkább a megtörtént események köré egy jó, de kitalált sztorit kanyarítottak volna hozzá. Mondjuk, akkor meg másnak nem tetszene és azért morgolódna.  

Rick Schroder (Az utolsó esély) vezette csapatra nem lehet azt mondani, hogy nem álltak volna a helyzet magaslatán. Semmi kiemelkedőt nem nyújtva végezték a dolgukat. Nekem tetszettek az alakítások, de a robbanások és a fegyverropogás mellett amúgy sem ezekre fogunk összpontosítani. A postagalambok aranyosak voltak, de jellemző erre a filmre, hogy még sérülten is hazarepülnek!!!

Russel Mulcahy (Hegylakó) egészen elfogadható filmet készített. Nem mondhatom azt, hogy minden elemében jó volt, de azt sem, hogy nem tetszett. Pont azt lehet rá mondani, hogy nem véletlenül nem került mozikba, de ha tv-ben vetítik érdemes egyszer próbálkozni vele! Így legalább az ember nem gondolkozik el azon, hogy már megint fölöslegesen dobott ki pénzt az ablakon, max. csak az idejéből vett el másfél órát. Azért voltak remekül megvalósított jelenetek a filmben, amire azt mondtam igazán hatásosra sikerült. (pl. mikor a katona sisakja elgurult, miután egy bombától szétrobban az egész test.) de tényleg voltak benne olyanok is, amik egyáltalán nem tetszettek, de tökéletes filmet ritkán készítenek. Lehet, hogy másodjára megnézve már nem jön be egyáltalán.

Ajánlhatom azoknak az embereknek, akik szeretnének amerikai hős katonákról szóló filmet nézni olyan Katonák voltunk stílusban.

65%