Orosz filmet nem sokat láttam mostanában, no nem azért, mert távol áll tőlem a nyelv (pedig tanultam vagy 10 évig), vagy valami fenntartásom lenne velük szemben, hanem mert nem volt olyan, amire felfigyeltem volna. Ezért érdeklődve vettem elő ezt a II. világháború kezdetén játszódó háborús drámát.  

A film egy zenész gyerek (trombitás) szemszögéből, elbeszélésén keresztül mutatja be nekünk 1941. június 22-ét, mikor a náci csapatok megkezdik az első támadásukat a Brest-i erődítmény ellen. Láthatjuk, miként keresi a csaták alatt elvesztett barátnőjét, miként veszi ki részét aktívan a harcokból, és hogyan próbálja túlélni a soha nem látott borzalmakat. A gyerek elbeszéléséből megtudhatjuk, hogy a bombázások után a szétszakadt erőd védelmére felállított egységek vezetői Pyotr Mikhailovich Gavrilov ezredparancsnok, Efim Moiseevich Fomin Komiszár és Andrey Mitrofanovich Kizhevatov 9. szakasz vezetője miként próbálják megállítani a támadó náci seregeket……….…… (sajnálom, de soha többé nem akarom leírni a nevüket)

Az erődítmény falain belül nem csak a katonák életét figyelhetjük meg, hanem az ott élő emberek mindennapjait. Közel 8000 katona a családtagokkal, és egyéb kiszolgáló személyzettel tartózkodott a falakon belül. Doktorok, szakácsok, zenészek mind élik vidáman az életüket és nem hisznek a háború kitörésében, annak ellenére sem, hogy néhányuk már a pontos napját is tudja az offenzíva megindulásának. Mikor megindulnak a bombázások, mindenki azt hiszi, hogy ez csak gyakorlat, nem hisznek a fülüknek, a szovjet csapatok egyáltalán nem voltak felkészülve a támadásra. A támadók álruhában megérkezve okosan elvágják az energiavezetékeket, megbénítják a kommunikációt, megsemmisítik a fegyverraktárakat, és amikor küzdelemre kerül sor agresszíven, úgy verik szét a laktanyában a katonákat, mint ahogy egy éhes farkas tenné a legszebb báránycsordával.

Egészen addig a pillanatig, amíg a védekező erők szétverve több kisebb egységben össze nem szedik magukat. (kell egy vezető). A későbbiekben is azt láthatjuk, hogy a védelmi erők teljesen reménytelen küzdelmet folytattak a megszálló csapatok ellen és nagyon jól tudják, hogy ennek az ütközetnek csak egy vége lehet. Bíznak utolsó pillanatig a felmentő sereg megérkezésében, az utánpótlásban. A falakon belül kevés az élelem, víz, gyógyszer, sok a sérült, sokáig nem maradhatnak a körülvett erődben. Több nap eltelte után, az utolsó ütközetben, hitetlenkedve figyelhetjük a mai szemmel nézve bizony vakmerő bátorságot, ahogyan a katonák utolsó erejüket összeszedve kirohannak a falakon kívülre a többszörös túlerőben lévő náci sereg elé. A filmben bemutatott orosz emberek hozzáállása későbbiekben rávetíthető majd az egész szovjet népre a II. világháború folyamán.  Azt hiszem ez a fanatizmus, ez a hazaszeretet segítette megnyerni végül is nekik a háborút. Utána olvasva megtudtam, hogy itt a keleti fronton vesztették el a náci csapatok az embereiknek közel 5 %-át az első hetekben.  

A film elméletileg valósághűen ábrázolja a megtörtént eseményeket. Hatalmas, véres csaták, drámai pillanatok, mind felfedezhetők a filmben. Írhatnék nagyon durva jelenetről is, amit ritkán lát az ember a filmben, de ugye ne csak a megrázó jelenetekért legyen emlékezetes egy történelmi film. Bár lehet, hogy a mai ifjúság már csak ezt veszi észre a filmből és ebből tanul. Megjegyzem még, hogy számomra egy kicsit hosszú volt, és bizony voltak olyan jelentek, amik lassították a filmet, de nem lehet két órában csak az akciójelenetekre koncentrálni.

A szereplőkről csak annyit írnék, mint amikor keletről érkező filmeket nézek, hogy soha életemben nem láttam még őket más filmben, és ha az elkövetkezőkben néznék is tőlük valamit, biztos, hogy nem ismerném fel egyiket sem. Azonban ez nem jelenti azt, hogy nem passzoltak volna tökéletesen a filmhez, nem tudok semmi rosszat írni, de nem is akarok, tuti hazájukban elismert színészek. Jók voltak és kész. Különösen a kissrác.

Alexander Kott nagyszerű történelmi filmet rendezett felhasználva a Brest-i Múzeum által őrzött dokumentumokat az erődítmény ostromáról. Igazából ez a történelem egy része, nem egy olyan dolog, amit illett volna szebbé varázsolni, ezt látni kell az utókor számára is és nem csak a volt Szovjetunió területén. Nekem egy filmélmény, amiben lehetne keresni hibát, de minek. Ha kicsit is okosodik az ember, tanul belőle, akkor elhagyja azokat a dolgokat, amik neki nem tetszettek. Persze lehet, hogy ezek csak nekem nem jöttek be, de valójában meg így volt reális.  A látvány az biztos, hogy tökéletes, durva, és megrázó, megfogják az ember. Olyan, hogy szívesen beszél róla az ember másnap. A zenéje csak úgy térnék ki, ami egy kicsit meglepő, hogy nekem az Elemi ösztön ugrott be róla.

Akik szeretik a hősökről készült alkotásokat, akik szeretik a valós történelmi eseményekről készült filmeket, aki szerette a Sztálingrádot (bár szerintem az jobb) azoknak ne hagyják ki ezt sem. Megrázó háborús dráma.

75% 

Ma délután "könnyed" kis háborús filmre vágytunk a barátaimmal. Választásunk egy koreai filmre esett, amely az Észak – Dél konfliktust dolgozza fel. Mivel a Harcosok szövetsége (Tae Guk Gi: The Brotherhood Of War) az egyik kedvenc polgárborús filmem, gondoltam ez sem lehet sokkal rosszabb. Ráadásul a bemutatója is igen tetszetősre sikeredett.

1950-ben az Északi-korai csapatok folyamatosan visszavonulásra késztetik a Dél-koreai egységeket. Egy stratégiailag fontos, elhagyatott középiskolában, a déliek hátrahagynak szinte kiképzés nélkül 71 újonc önkéntes egyetemistát, néhány katonával kiegészítve, hogy az ellenséget a megérkező erősítésig próbálják feltartani. A velük maradt katonák közül az egyiket parancsnoknak nevezik ki. Ő próbálja az ifjúságot valamiféle katonai alakulatnak átalakítani. Ezek a srácok korábban egyáltalán nem fogtak fegyvert a kezükben, azt sem tudták, hogy mi az a gránát, nevetgéltek, táncoltak, ugratták egymást és nem gondoltak a háborúra. Közben a déli seregek egészen a partokig húzódnak vissza, hogy ott összepontosítsák az egységeiket, ahol minden egyes katonára szükségük van.  A fennmaradt emlékiratok szerint a srácok 11 órán keresztül tartóztatták fel egy igen komoly haderőt képviselő Északi sereget…..

Sajnos nem ütötte meg a bevezetőmben említett film mércéjét, de nem volt rossz. Olyan felemás. Voltak remek dolgok benne, és voltak olyanok, melyeket egyáltalán nem értettem. Például  amikor az erdőn át tőrbe csalják őket, elég bénák kezdetben idegesített, de aztán átértékelve mégis arra jöttem rá, hogy nem ők voltak a bénák, mit tudták ők, hova rohantak egymás után kiabálva. Utána ismét visszaestem abba, hogy ezek mégis hülyék, hogy ennyi eszük volt. Nem tetszett, hogy több jelenetet is elvicceltek, olyan burleszkesre vették, valahogy több komolyságot vártam volna. Aztán nekem az Északi parancsnok valamelyik westernfilm hősére emlékeztetett, inkább vicces volt a motoron, mint félelmetes. Amikor az északi kissrácot lelőtték – na, nem azért, mert nem szeretem a gyerekeket -, arra viszont azt mondtam, igen, végre valami.  A kezdő jelenetet a filmben nagyon eltalálták, lőnek, robbantanak benne nem is keveset. Persze ez a film utolsó 20 percére is elmondható. Használtak szép számmal pirotechnikai elemet. Amúgy kellően véres a film, de azért ne várjuk azt, hogy minden percben hullnak a végtagok. Végül is összességében jók a speciális effektek. Azért kíváncsi lennék, Hollywoodban 10 milliós költségvetés mire lenne elég. Nemhogy egy egész filmet, de még egy jelenetet sem tudnának összehozni ennyiből. A végső csatában, amikor nagyon izgulni kell, húztam megint a számat nem egyszer, hogy most ezek tényleg ennyire hülyék, hogy csak úgy kirohannak az ajtón, hogy lőjék egyből fejbe őket?! Most északi katonákra gondoltam. Azonban mégsem mondhatom azt, hogy nem volt meg benne az a kellő izgalom, kellő drámázás, keménység,  amiket egy háborús filmben látni akartam. Az a két óra játékidő hamar elillant.

A szereplők elemzésére nem nagyon szeretnék kitérni, mert igazán senki nem tűnt ki, de nem azért mert nem lehetett őket megkülönböztetni. Jók voltak. Bár nem ismerném meg őket másik filmben.  Őszintén még utánanézve (imdb) sem találtam meg, hogy ki – kicsoda. Szégyenszemre csak úgy neveztem őket, hogy a ferdeszemű, a dagi, a Harry Potter…….  Amit elvárhattunk, félelem, reszketés, öröm, tökéletesen átjött.

John H. Lee rendező az egyik elhunyt diák levelezéseiből készítette a filmet Mivel megtörtént eseményeken alapult, nagyban nem térhetett el tőle, bár többször is eszembe jutott, hogy ez biztos így volt? Vagy csak a filmhez találták ki. Azért néhol elég viccesre vették. Ahogy írtam már, ennyi dollárból azért ilyen filmet összehozni nem semmi. Ezért gratuláció. Kitűnő csatajelenetek, kis drámázás, és mint ahogy elvárható egy koreai filmtől tökéletes zenei aláfestés.

Ajánlhatom egy olyan estére vagy délutánra, amikor egy kis keménységre, hangos és véres csatajelenetekre vágyunk, asszony vagy barátnő nélkül. De ha nézi ő is, az se baj nem fog félelmében az ölünkbe ugrani. Sajnos nagyon nem tudtam magam beleélni az egyetemisták helyébe, de azért minden tiszteletem az övék. Ennél sokkal gyávább lettem volna.

65%

Kb. egy hónappal ezelőtt figyeltem árgus tekintettel utoljára dokumentumfilmet, Michael Moore valamelyik antihazafi agymenését, ami nem nagyon fogott meg. Erről a filmről nem sokat hallottam korábban, és csak annyit tudtam, hogy 2010-ben Sundenceben elnyerte a legjobb doksi film díját. Bár ettől még elmehettem volna mellette, de a bemutató megnézése után, csak hagytam magam rávenni.

Restrepo. Ez egy név. Nekem ugye nem mondott semmit. Juan Restrepo volt az első elhunyt katona  akit Afganisztánban a Korangal völgyében lévő előretolt támaszpont építése közben ért halálos lövés. Korangal völgyről annyit érdemes tudni, a világ egyik legveszélyesebb helye, az amerikai bombázások alkalmával a lezúdított bombák 70 %-át erre a völgyre dobták le, a katonák naponta 4-5 tűzharcba is belekeveredtek, folyamatos nyomás alatt voltak, szóval nem egy leszerelés előtt álló katonának való hely.  A film egy szakasznyi katona 15 hónapját követi végig megérkezéstől a leszerelésig. 

Sebastian Junger újságíró és Tim Hetherington fényképész hihetetlen képsorokon keresztül megmutatja a katonák bátorságát, hősiességét, egymás iránti bajtársiasságot, mindennapi tevékenységüket, hogyan szórakoztatják, ugratják egymást, egyszóval miképpen próbálják túlélni ez azt idő amit itt töltenek. Szinte a teljes háttérben végbemenő dolgokat.  Látjuk, miként építik meg a támaszpontot kb. 800 mre a központtól fent a hegytetőn, (végül is ezt egyszerűen úgy tudnám megfogalmazni, hogy a nagy központnak egy kis előretolt erődítményét) Továbbá megnézhetjük, hogyan figyelik az ellenséges erők mozgását és verik vissza a támadásokat, és láthatunk egy „Rock Avalanche” nevezetű hadműveletet is mélyen az ellenséges területen. Persze mindezt kőkeményen, folyamatos fegyverropogások és bombázások közepette egy olyan helyen ahol az ellenségét szinte csak akkor veszed észre, amikor már előtted van. Az meg már késő!  

Azonban nem csak harcokat láthatunk. Figyelemmel végigkísérhetjük, hogyan próbálják lekommunikálni a helyi vezetőkkel (öregekkel) az amerikaiak a jelenlétüket, miképpen szeretnék bemagyarázni, hogy jelen vannak azzal csak segítik az országuk fejlődését.  Bár így elnézve, tök fölösleges dolgok voltak ezek. Ezeknek a szegény embereknek, akik azt sem tudják, hogy 10 km-el arrébb kik laknak és soha nem is járnak arra felé, szerintem tök mindegy, hogy milyen új utakon fognak szállingózni mezítláb. Lehet 100 kecskével és 10 tehénnel többre mennének, mint az ígérgetéssel. Bár a filmből meg az derül ki, hogy inkább dollár kell nekik, nem a termék, mint pl. a lelőtt tehén esetében. Szóval lehet itt állást foglalni sok mindenről, de ezt tegyék meg az okosok, nem vagyok én szakértő.

A film végig érdekes, izgalmas, talán olyan, mintha egy Vietnámi háborús filmet vettek volna fel kézi kamerával.  Itt a katonák arcán azonban nem megjátszott félelmet, bánatot, sírást vagy örömöt láthatunk, hanem valójában a saját reakciójukat az adott helyzetben. Az emberek szemében tényleg könnyeket látsz, kétségbeesett szenvedést. Megrázó képsorokat, valódi csatát kapunk. Ez az a hely, amit soha nem felejtesz. Azonban aki magát a gyilkolást szeretné megnézni az csalódni fog. Ebben a filmben nincsen fröcsögő vér, szétroncsolódott, végtag nélküli hullák, egyáltalán nem mutatják közelről az ellenséget, de mégis úgy érezzük, hogy mindent látunk, hiszen benne vagyunk.

A filmet lehetne még tovább elemezgeti, de betelt az a4-s lapom. Érdekes, hogy a végén csak az elhunyt és megsebesült amerikai katonák számát közölték, azonban valahogy kihagyták azt, hogy tulajdonképpen számtalan ártatlan civil, köztük számtalan gyereket öltek meg itt a völgyben. Persze ez csak a saját megjegyzésem.

80 % 

Mivel nagyon szeretem a háborús filmeket, és ráadásul még francia is, nem hagyhattam ki. Azokat a filmeket bátran merem ajánlani, melyeket álmosság jele nélkül is simán végignézek este 10 órai kezdéssel.  És nem azért mert hangos volt, vagy egy vibráló képernyő előtt néztem végig, hanem azért mert maga a film érdekes és leköt. Pedig a történelmi alapismeretem bevallottan hiányosak. Főleg az algériai háborúval kapcsolatban. Bár kinek nem.

1959 nyarán Terrien (Benoit Magimel) hadnagyot Kabiliaba (Algéria északi része) helyezik mélyen az ellenséges terület mögé. Át kell vennie a véletlenül saját bajtársai által megölt parancsnok helyét. Újonc vezetőként, őt és a szakaszát - a mindennapi őrjáratozásokon - kívül megbízzák, hogy találjon meg és likvidáljon egy bizonyos Slimane nevezetű helyi gerilla vezetőt. 

Terrien humánus beállítottságú emberként kezdetben nehezen tér magához, nehezen dolgozza fel bajtársai állati viselkedését, az emberélet semmibevételét, majd elvesztését, és minden olyan egyéb szörnyűséget, ami ebben az értelmetlen kaszabolásban arcul csapja. Minden egyes nap egy küldetés és egy rémálom. A feldolgozhatatlan sokk után láthatjuk átalakulását, hogyan olvad bele ebbe a háborúba, és miképpen válik egy kíméletlen önmarcangoló szörnyeteggé.     

Persze ez egy kitalált sztori, a lényeg azonban az, hogy a franciák nem véletlenül titkolóztak sokáig az algériai háborúval kapcsolatban, nem véletlen az sem, hogy csak 1999-ben ismerték el hivatalosan, hogy tényleg háború volt.  Én nem akarok történelemleckékben részt venni, mert mint egy mezei néző, erre nem vagyok felkészülve, de azt láttam, hogy simán bevettetek napalmot, simán kiirtottak egy egész falut, simán megkínozták az emberek és végezték ki őket teljesen mindegy volt, hogy azonos oldalon harcoltak a II. világháborúban és még sorolhatnám. (Azonban ez mindkét félre is vonatkozik.)

Azonban visszatérve a filmre, és nem magára a történelemre nagyon jó volt látni, ahogy a színészek megformálják ezeket az egyszerű embereket, nagyon átjött belőlük minden. Jó volt figyelni Dougnac őrmester (Albert Dupontel) vagy Vesoul (Aurélien Recoing) kapitány karakterét. Valahogy olyanok voltak, mintha egy régi western filmet néztem volna. Lehet ez csak nekem jött így át. Volt egy – két olyan jelenet, ami tényleg nagyon kemény, és sokáig belevésődik az emlékezetbe. Nem csak a vér és a halottak látványára gondolok konkrétan, hanem egyéb olyan dolgokra, mint pl. amikor elengedték a foglyot és az azt megelőző párbeszédre.  Ami érdekes volt még számomra az vége. Biztos, hogy egy katonának ez a megoldás? Ilyet sem lát sűrűn az ember. Végül is ezért film. Bár szerintem hülyeség.

A rendező Florent Emilio Siri, (Túszdráma, Splinter Cell videojáték) nagyon merész háborús filmet forgatott le, ami mellett nem lehet, csak úgy simán, szó nélkül elmenni. Biztos szerették a franciák is. Nagyon nem reklámozták a filmet az biztos. Nem azt mondom, hogy számunkra magyaroknak ez kötelező lenne tudni, hogy mi volt ott, hanem alapjába véve ugye nagyjából pl. a Vietnami háborúról sokkal több dolog jut eszünkbe. Szerintem nem lenne probléma egyáltalán, ha egy kicsivel többet ismernénk erről a 1954-1962-ig tartott ”gerilla” háborúról is. Mondjuk az más kérdés, hogy mennyire érdekel minket és ki mennyire szereti a Gallokat.

Végezetül, nem bántam meg egyáltalán, hogy megnéztem. Érdekes, megrázó, és élethű volt.  És sajnos megtörtént valóban.

75%