hacksaw-ridge-poster01.jpgSzáműzetésből reaktivált rendezőnk azt tette, amihez a legjobban ért, visszatért egy olyan háborús filmmel, amelyre garantáltan emlékezni fogunk és nem a fél tucat Oscar jelölése végett. Mel Gibson egy állat, ha véres jelenetek maximális részletességgel történő ábrázolásáról van szó. Ehhez ért az biztos, de hogy idén ez a film a „Best Motion Picture of the Year” kategóriája között szerepeljen azért egy kicsit meredek.  

A film Desmond Doss (Andrew Garfield) történetét dolgozza fel. Ő volt az első katona, aki önként vonult be a seregbe bajtársaival együtt, de vallási okokra hivatkozva (a hatodik parancsolatra) fegyverét kézbe nem akarta venni. Ennek ellenére a II. világháború vége felé felcserként vett részt a csendes-óceáni hadszíntér egyik legvéresebb csatájában, az okinavai ütközetben. Maga az erődsziget a japánok utolsó védelmi vonala volt az anyaország elérése előtt. A hadműveletben több hajó és katona vett részt, mint a normandiai partraszállásban. Desmond egy rosszul sikerült visszavonulás után egyedül, saját életét kockára téve 75 ember életét mentette meg a biztos haláltól. Egy igazi hőssé vált…

hacksawridge_andrew-garfield-teresa-palmer.jpgAlapjáraton nem volt ez olyan rossz, csak egy kicsit későn tolta vissza a szívatót a rendező és mire teljesen felbőgött a motor, már elment a filmnek több mint a fele. Egy biztos, ha nem lett volna ilyen intenzív az utolsó szakasz, akkor simán rávágom, hogy nem tetszett. De a vége megmentette. Az volt az érzésem, hogy az egész film a csatajelenetre épül, a többi csak sallang a háború és a vallás propagandájáról. Amúgy Desmond története megtörtént - true story -, szóval nem kell annyira félni attól, hogy bármi olyat mondanék el róla, ami nincs benne a történelemben.  Aki szeretne gondolkodni a filmben felvetődő kérdésekre az tegye, engem most ezek annyira nem kötöttek le. Amiben hiszünk, örökké hiszünk? Tettünk büszkeség vagy csökönyösség? Tényleg a saját akaratunkat teljesítjük vagy az Úrét? Igazából nem is kapunk ezekre a kérdésekre válaszokat, csak arra, hogyan születik meg egy hős. És a hősök nem átlagos emberek. Vagy talán áldozatok?  

andrew-garfield-in-mel-gibsons-hacksaw-ridge2.jpgA film 3 részből áll, mint egy fogalmazás. Bevezetés, tárgyalás és a befejezés. Itt a bevezetést a gyerekkori momentumok teszik ki, ami abból áll, hogy megtudjuk, honnan is ered főszereplőnknek ez a bizonyos fegyverundora. A tesójának levágott tasli oly nagyra sikerült egy ártatlan bunyó alatt, ami majdnem végzetes lesz. Megfogadja, hogy nem fog erőszakoskodni senkivel. Desmond ki nem állhatja a kitüntetett, háborús veterán apját, aki nem mellesleg igen jóban van az itallal és nem tejet iszik. Egy közúti baleset során ébre rád – segítőkészsége után -, hogy mi is szeretne lenni, ha egyszer „felnő”. Ennek a balesetnek köszönheti azt is, hogy a szerelem szele úgy megcsapja, mintha egy két oldalról szellőztetett panelban a huzattól becsapódó ajtó. Azonnal templomba vinné Dorothyt, a kedvesét, ha nem látná azt, hogy a vele egykorúak mind elmentek már a hazájukat szolgálni a háborúba.  Nem ülhet otthon tétlenül, miközben mások érte harcolnak, még akkor sem, ha a háború nem olyan, mint amilyennek el tudjuk elképzeli.

hacksaw-ridge-681048l.jpgA második szakasza a filmnek Fort Jacksonban lévő tábori kiképzés megpróbáltatásai. Kicsit könnyebb hangvételű kezdetben, ami még mosolyt is csal arcunkra. Ugratások, szivatások, amit a seregben töltött idő megkíván. Felkészülés a „sátán” elleni harcra. Itt szembesülnek a többiek azzal, hogy a puska kézbe vétele nem mindenkinek megy alapból, különösen akkor nem, ha a hite nem engedi. A többieknél persze ez kiveri a biztosítékot, mivel akkor ki fogja majd a másik hátát védeni a csatában? Hogyan lehetne számítani rá? Ami másnak természetes, emberünknek nem megy és foggal-körömmel ragaszkodik elképzeléséhez. Felettesei, bajtársai nem értik ezt a hozzáállást és amint lehet, minden eszközzel szeretnék elűzni a seregből. Desmond viszont képtelen lenne otthon szembenézni magával, ha nem tenné azt, amit a haza megkíván tőle, mindenáron szeretne a hadsereget felcserként szolgálni. Őrmestere beszólásain kellemesen húzzuk a szánkat addig a pontig, míg ki nem derül Desmond erőszakmentessége, utána már nem zárjuk annyira szívünkbe. (A többieket sem)

hacksaw-ridge-k.jpgA harmadik rész viszont a brutális véres valóság, 1945 Okinava. Na, itt aztán felébredünk és a lassan lecsukódó szemünk maximálisan kinyílik. Háborút ilyen élethűen bemutatni azt hiszem még senkinek sem sikerült, kivéve a dokumentumfilmeket. Aki látta a Ryan közlegény megmentését és bejött neki a normandiai partraszállós jelenet durvasága, valósághű bemutatása, annak ez a rész különösen katarzist fog okozni. Elég erős idegrendszerűnek tartom magam és nem fordulok el a vér látványától, de itt egy kicsit már átesünk a túlsó oldalra. Tudjuk, hogy a rendező ebben éli igazán ki magát és fel lehettünk rá készülve, hogy a Passió vagy akár az Apocalypto jelenetei sem kisiskolásoknak készültek, de ennyi borzalmat csatajelenetekben még nem láttam. Az a baj, hogy innentől kezdve teljesen elfelejtettem a film első kétharmadát, mert szinte nem érdekelt, hogy mi is volt korábban, annyira elhalványítja az egészet. Hozzáteszem tényleg irtó profi munka lett, és le a kalappal Gibson előtt. Viszont sok embernek nem jönnek majd be a férgektől hemzsegő holtesteket rágó patkányok látványa, hogy csak egy gyengébb képet ábrázoljak. Mint egy patológia kifordítva szabad ég alatt.

hacksaw-ridge-men.jpgMivel egy megtörtént eset lett feldolgozva, ezért tudjuk a végkifejletet, hősünk ebben a szakaszban éri el hazafiasságának tetőpontját és legendává válását. „Hadd mentsek meg még egyet!” Nem tudom, hogy normális emberre jellemző cselekedet volt-e, amit ő tett, de az biztos, hogy bármit is tett, megérdemelte a megfilmesítést. A film végén a stáblista előtt még kapunk egy kis dokumentumfilmes bevágást az igazi szereplőkkel, ami még el is hiteti, hogy így volt minden.

hacksaw-ridge-20160348.jpgA főszereplő személye jó választás volt, de én nem bírom én ezt a pasit, bárhogy is szerettem volna megkedvelni. Elismerem, hogy Andrew Garfield remek színészi teljesítményt nyújtott, egy igazi tehetség és még sokkal többre is viszi, de nekem nem tartozik a szimpatikus színészeim közé és ehhez a korábbi Pókember szerepe sem segíti hozzá. Vince Vaughn (Szakíts, ha bírsz) Howell őrmester szerepében okozta a legkellemesebb pillanatokat, különösen beszólásaival. Nekem ő abszolút pozitív volt az apát játszó Hugo Weavinggel (Matrix) együtt. Teresa Palmer (Holtpont) játszotta Dorothyt, akiről csak az jut eszembe, hogy helyes lány. A többiek számomra totál semmilyenek voltak, nem is nőttek a szívemhez. Sam Worthington (Avatar) is olyan halovány volt, mint a szivárvány eső elállta után.

hacksaw-ridge-5-e1479432724825.jpgMel Gibson Hollywood kitaszított, majd visszafogadott, szeretett nem szeretett színész rendezője sok év kihagyás után ismét maradandót alkotott azok számára, aki rajonganak háborús filmekért és ki tudják várni a film utolsó harmadát. Az akciójelenetek nagyon profik, részletesen kivitelezettek. Szinte minden egyes puskából távozó golyó becsapódási helye arcul csap. Persze a film kapott néhány valóságtól elrugaszkodott, hihetetlen jelenetet is, ami kizökkenthet. Sajnos néha szirupos, túlzottan nyálas, pont átcsordult már. A film pátoszos zenéje sem fogott meg, egészen a csata jelentekig.  Ott aztán bekeményítenek ahhoz, hogy megfelelő méretűre összehúzzuk magunkat. A lassítások sokaságát sem szerettem. Sok. Már untam. Felemás film lett. Kicsit negatív a hozzáállásom így a végére, pedig nem mondhatom rossznak. Sőt! De vannak a mesternek jobban sikerült munkái, amelyek bizony jobban tetszettek. Örülök, hogy készülnek háborús hősökről filmek, de itt például a japán oldal csak arra volt jó, hogy kaszabolják őket. Mint valami ész nélkül menetelő zombik, akik csak arra vannak kitalálva, hogy feláldozzák magukat. Amúgy Gibson forgathatna egy jó kis horrorfilmet is, kíváncsi lennék, mit hozna ki belőle.

A filmet erősebb idegzetűeknek ajánlom, nem egy piros szívecske film a fejünk felett, maximum csak a film fele, bár aki ismeri a rendező korábbi munkáit, ezzel nagyjából tisztában is van. 

75%

the-finest-hours-poster01.jpgKedvenc Miki egér stúdiónk biztosra akart menni, amikor 2011-ben megvásárolta Casey Sherman és Michael J. Tougis 2009-ben megírt, The Finest Hours című könyvének megfilmesítési jogait, amely a múlt évszázad legnagyobb kishajós mentéséről szól. Disneytől kicsit ódzkodik az ember, ha egy izgalmas filmre vágyik, de legalább minőségi kifogással – különösen mostanában - nem lehet vele szemben élni. Az már csak plusz, hogy a filmjük olyan lesz, mint egy allergiásnak a parlagfű mezőn kaszálni, a szem garantáltan nem marad szárazon. Persze ez sajnos visszájára is üthet, de azért bíztam bennük.   

1952 február 18-án az Egyesült Államok keleti partvidékére a történelem egyik legnagyobb vihara csapott le. Cape Cod-nál a nagy sebességű szél szinte végig letarolt mindent, velük együtt a partok közelében tartózkodó hajókat is, köztük az SS Pendleton tankerhajót, amelyet a vihar szabályosan kettétört 20 mérföldre Nantucket városától. Kapitány híján, a fedélzeten maradt közel 30 matróz koordinálását Ray Sybert (Casey Affleck) tiszt vette át és velük együtt a hánykolódó hajócsonk irányítását. A pánikba esett emberek nagy nehézségek árán fogták csak fel, hogy csakis együtt, közösen, összefogott munkával maradhatnak életben. Eközben a szárazföldre Daniel Cruff (Eric Bana) által vezetett massachusetts-i parti őrséghez is eljutott a katasztrófa híre, aki azonnali mentőexpedíciót indított a félbe tört roncs felkutatására. Az éjszaka folyamán egy fából készült, 12 ember befogadására képes mentőcsónak Berni Webber (Chris Pine) kormányzása alatt elindult négy fővel a fedélzetén szinte navigáció nélkül, 30 méteres hullámok között megkeresi a legénység megmaradt tagjait…

the-finest-hours-disney_1.jpgÉs megérte bízni. A nagyfülű stúdió nem biztos, hogy a katasztrófafilmjeiről lesz híres, de ez nem volt rossz. Sőt, mondhatom, hogy nagy magányomban még tetszett is. A természet vs. ember csatájában nem mindig a természet győz. Nem azt mondom, hogy egy kiemelkedő alkotás, de akinek bejönnek a Viharzóna és társai stílusú filmek, azok szerintem nem csalódnak benne. Kicsit lassú, kicsit érzelmes, néhol hihetetlen, de ha valaki is rendelkezik egy kicsi szentimentális hajlammal, annak bizony szívbemarkoló lesz, mert a tőrt lassan nyomja a szívünkbe. Ép ésszel felfoghatatlan, hogy az emberi bátorság mire képes, hol van az a határ, amit már nem csinálunk meg másokért, hiszen otthon vár a családunk, feleségünk, gyerekünk. Maximális tisztelet Bernie Webbernek és társainak, akik részt vettek ebben a mentésben. Kellenek az ilyen filmek.

the-finest-hours-disney_7.jpgA film alapvetően három szálon fut, az egyik izgalmasabb, mint a másik, vagy pont nem. Kinek melyik jön be. A film a parton lévő szerelmi szállal indít, ami annyira feltűnően meg lett vágva, hogy mosolygásra készteti a nézőt (aki figyel erre), olyan gyorsan ugrálnak a térben és időben, mint a Vissza a jövőben szereplői.  Miriam és Bernie ismerkedését mutatja be nekünk, ahol tulajdonképpen arra jövünk rá, hogy a nadrágot a hölgy hordja. Nem is értem, hogy többnyire miért nem szimpatikusak nekem azok a lányok, akik egyből felteszik az I-re a pont és nekiszegezik egy férfinak azt a kérdést, hogy „Elveszel-e feleségül?”… Ezek a részek maximum akkor izgalmasak, amikor kocsival közlekednek a hóesésben, hogy ki ne csússzanak. Persze valakinek a romantikus szálak okoznak örömöt, édes puszilkodás, közös tánc, de itt nagyon lassan indulnak be az események. Később Miriam és Cluff közötti szópárbajok is feszültségekkel teliek, de én azért ezt a feleselést kapitányként két percig bírtam volna. Drámázás későbbiekben is van a parton, de ennyi elég belőle.

the-finest-hours-disney_4.jpgA másik szál a szerencsétlenül járt tartályhajó kálváriáját követi végig, amely mértani pontossággal ketté lett vágva. Speciel nem értettem, hogy maradhatott a hajó a felszínen, de nem is vagyok szakértője eme kérdésnek. A lényeg, hogy nem süllyed el és a matrózoknak esélyt adott az életre. Ez mondjuk köszönhető a meglehetősen hallgatag Sybert tisztnek is, aki nem hagyta magára a legénységet és jobbnál jobb ötletekkel navigálta a kormány nélküli tat részt. Ezek a pillantok már kellő feszültséget okoztak, mivel csak néhány órájuk maradt a csonk elsüllyedéséig. Nem csak a tengerbe való fulladás idegtépő, hanem az emberek egymással szemben tanúsított magatartása is, amely ebben a helyzetben azért elég valóságos is lehet. Nehezen fogadták be a tiszt ténykedését, de végül is a szakértelem győzött. Igen érdekes, hogy mekkora technikai tudással rendelkezett Sybert és milyen szerencséjük is volt a mentésig.

the-finest-hours-disney_0.jpgA harmadik vonal, amely egy pillanatig sem hagy nyugton, az a Webber és 3 fős legénységének a hullámtörőn való átjutását és a hajó keresését mutatja, amely néhol egészen a hihetetlenség határait súrolja. Az a kis hajó olyan törékenynek tűnik a 30 méteres hullámok között, mint egy hangya a tapír markában. Persze minden legyőzhető, csak akarni kell, és ami nem megy, azt erőltesd, akár az életed árán is. Itt már igazi csatát láthatunk a fokozódó szél és a sötét tenger ellen.  Nem nehéz kitalálni a film végkimenetelét, mégis szorítunk nekik, hogy navigáció nélkül, szintén az emberi tudásra támaszkodva találják már meg azt az elcseszett magára maradt roncsot. Az hogy nem fordulnak vissza és nem adták fel, tiszta őrület volt részükről. Tényleg respect.

the-finest-hours-disney_6.jpgA film technikailag egészen hihetően van elkészítve, csak egy-két jelent esetében éreztem azt, hogy kamu, de többnyire teljesen klasszak az effektek. A film sötét, mind a tengeri jelenetek és a parton felvett részek is, bár milyen is lenne, ha már egyszer megtörtént esetet dolgoztak fel, csak nem lehetett fényes nappal. Ezért ajánlott este nézni otthon, mert úgy kigúvad a szemünk, hogy a fejük tetejére is fellátunk majd vele. Elméletileg nem ajánlott 3d-ben sem nézni, mert semmi hatást nem vált ki pont emiatt a sötétség végett.

the-finest-hours-disney_5.jpgA szereplők közül nem mondom, hogy megszerettem az ezerarcú Chris Pine-t. Végül is semmi bajom nem volt vele, de az jobban érdekelt, hogy Webberként mit csinált. A filmbeli mátkája, Holiday Grainger sem a kedvencem jelenleg, de sok filmben még nem is láttam. Ben Fostert mindig is szerettem, most is tűrhető volt. Kayle Gallner és John Magaro mellékszereplőként szimpatikusan mutatkoztak be. Eric Bana halványabb a kelleténél, de szerintem ezt csak a szerepe okozta. Casey Affleck-et viszont 3 nap alatt harmadszor láttam és érik neki az Oscar-díj előbb utóbb. Na, nem ezért a szerepéért. A szenvedő hangját már csukott szemmel megismerem, annyira jellegzetes. Ebben a filmben is ő volt fölényesen a legjobb.

the-finest-hours-disney_3.jpgCraig Gillespie (Plasztik szerelem) rendező a Disney égisze alatt kihozta ebből a maximumot. Igazán kellemes iparos munka, amely a végére átmegy túlfűtött érzelmekbe. Ez lehet, hogy valakinek gondot okoz, de a filmkészítők részéről elvárható magatartás ekkora hősök esetében. A film forgatókönyvén lehetett volna még csiszolni, talán a vágásokon is, mint amit korábban említettem, de akiket ez nem zavar, semmi kivetni valót nem talál majd. A film zenéje feszült és a végére kellemesen szenvedősen sírós, könnycseppekre késztetős. Örülök, hogy láttam ezt a filmet, bár sokáig nem marad az emberben, de maga a történet igen.

Azoknak ajánlom, akik szeretik a megtörtént eseményeket feldolgozó filmeket, és annak ellenére, hogy tudjuk, mi lesz a vége, mégis végig tudjuk izgulni.

70%

 

spotlight-poster03.jpgIgaz történeten alapuló ellenszenvet és dühöt kiváltó, felkavaró film, olyan állatokról, akik gyerekeket használnak perverz játszadozásaikhoz. 2001-2002 években a Boston Globe napilap Spotlight oknyomozó rovatán dolgozó kis csapat felbolygatja a világot, mikor leleplező riportsorozatot készít a katolikus egyházban büntetlenül ténykedő pedofil papokról. Összegyűjtött bizonyítékaik alapján feltárt nyers valóságot már az egyház felső vezetése sem tudta eltussolni. A film nélkülöz mindenféle mellébeszélést, manipulációt, hatásvadász dolgokat, melyek elterelnék a figyelmet a tényleges mondanivalójáról. A sodró lendületű és magával ragadó alkotásban az a legjobb, hogy tényleg a feldolgozott téma a főszereplő, és nem az amúgy kiváló alakítást nyújtó remek színészek. A Michael Keaton, Mark Ruffalo, Rachel McAdams, Liv Schreiber, John Slattery, Billy Crudupt társaság közül nehéz lenne kiemelni bárkit is, hiszen olyan beleéléssel adják vissza mindnyájan az újságírással együtt járó szakmai elkötelezettséget, hogy mi is egyként összeszorított kézzel ülünk és drukkolunk nekik az igazság kiderítésében. Nincsenek benne sírások, nagymonológok, nincsenek benne fordulatok, de mégis lebilincselő az egész. Sima, natúr és fájdalmas, mint a köztévé adása. Tom McCarthy (A látogató) filmje ténylegesen megérdemelte az Oscar – díjat. Le a kalappal előtte. Egyetlen negatívum, hogy a végét túl gyorsan sikerült lezárni, kicsit kevésnek éreztem a záró képsorok utáni feliratokban történő leírást. Ennyi.

85%

into-the-white.jpgMindig is érdekeltek a II. világháborúról készült történelmi drámák, melynek eseményei – elméletileg - megtörtént dolgot vázolnak fel, különösen akkor, ha skandináv országból érkezik a sztori. Ők valamiért másként, finoman fogalmazva is borúsabbnak látnak mindent. Sajnos kicsit csalódtam Petter Naess norvég rendező úr filmjében, mert nem tudtam annyira komolyan venni.

into-the-white02.jpg1940-ben két ellenséges repülő, egy angol és egy német, Norvégia kietlen hegyvidéke fölött kilövi egymást. Hamarosan az életben maradt pilóták ugyanabban a menedékházban húzzák meg magukat az elviselhetetlen időjárás ellen. Ahhoz, hogy túléljék a tél viszontagságos körülményeit, össze kellene fogniuk, ami nem alakul zökkenőmentesen…

Örök elégedetlenségem végett bizony vegyes gondolatokkal keltem fel megnézése után. Szeretném megjegyezni - nehogy a későbbiekben csalódást okozzon bárkinek is a film - hogy aki akciófilmre vágyik, ne is álljon neki. Ez egy dráma. Még az alaphelyzetet okozó repülős akciójelenetből is vajmi keveset látunk. Ez a film a túlélésről, a barátságról és a bajtársiasságról szólna, annak ellenére is, hogy két szembenálló eszme csap össze 20 négyzetméteren.

into-the-white04.jpgElméletileg megtörtént események szolgáltatják a film alapját, de többször is elgondolkoztam, hogy most tényleg valóságos helyzetet próbálnak filmre vinni, vagy csak kiegészítik fikciókkal az alapokat. Mert a film legnagyobb hibája számomra az volt, hogy nem bírtam komolyan venni. A brit pilóták megjelenése után - ami már az első 10 percben bekövetkezett – a humor simán elvette a feszültséget. És ezt rettentően sajnáltam, mert nem erre készültem. Ugyanakkor hálátlan lennék a filmmel szemben, ha nem ismerném el, hogy a vicces beszólásokon bizony elmosolyodtam többször is.  Valahogy mindig az éreztem, kizárt, hogy ilyen dolgok és párbeszédek játszódjanak le ellenséges katonák között. (kivételesen egészen jól beszéltek angolul a német pilóták) Sőt, kívülállóként azt feltételezném, hogy már az első éjszaka után kinyírták volna egymást. Na, de akkor meg nem lenne miről filmet készíteni. Bár lehet, hogy tévesen elégedetlenkedem és inkább hinnem kellett volna a tisztek józan ítélőképességében, hogy tényleg így járnak el „vészhelyzetben”. Amúgy is ki tudja, hogy egy ilyen abszurd szituáció mit hoz ki az emberből. Lehet csak humorral bírták ki ezt az egészet, pont úgy, mint amikor horrorfilm alatt beszél az ember, hogy ne tojjon be és megölje a feszültséget.

into-the-white01.jpgAzt leszámítva, hogy az eredetiségbe vetett hitem nem volt maximális fokra állítva, egészen szórakoztatott az egész. A korszakalkotótól távol állt, de simán nézhető film.

A szereplőkön nem igazán múlt semmi. Florian Lukas (Good Bye Lenin), David Kross (Hadak útján)Stig Henrik Hoff (A dolog),Rupert Grint (Harry Potter) mind rutinos színész.  Nem volt velük problémám, hozták a két ellentétes nép forgatókönyv szerint megírt stílusjegyeit. A németek a merevségüket, a Fürerbe vetett megingathatatlan hitüket, az angolok meg ugye a lazaságot.

into-the-white05.jpgPetter Naes rendező készített már korábban meglepően jól sikerült filmet az amerikai piacra, amit a magyar fordításnak hála Hóbortos szerelem (Mozart and the Whale) címen adtak le. Ennek a filmnek az alapanyagából simán össze lehetett volna hozni egy igazán feszült és érdekes művet, de a rendező inkább a könnyedebb stílus felé vitte az irányt. Azért a vége egy kicsit szomorkásra sikeredett. Fényképezése, a látvány egészen jó, de nem is kerestem benne hibát. A párbeszédeken is lehetett volna még csiszolni, mert egy-két esetben elég kiábrándító volt. A zenéjére nem is emlékszem. 

Ajánlom azoknak, akik szeretik a megtörtént eseményeken alapuló történelmi drámák közül azokat, melyek ugyan kicsit elrugaszkodnak a valóságtól, de szórakoztatás szempontjából mégis megfelelően kielégíti az igényeket.

65%

Zero Dark Thirty poster.jpgValószínűleg az Egyesült Államok Központi Hírszerző Ügynöksége 2011. május 1-je után sem fog unatkozni, de legalább eggyel kevesebb gondjuk van. Ez a dátum fedi az a napot, mikor az USA és talán az egész világ  legkeresettebb ellenségét, Osama bin Ladent kipucolták erődítményéből. A híres terroristavezért nem kell szerintem senkinek sem bemutatnom, mivel sajnálatos tevékenységét történelemkönyvek őrzik fájdalmas emlékként. Azt viszont kevesen tudják, hogy mekkora erőfeszítések árán sikerült felkutatni és likvidálni. És bizony Laden koma forogna a sírjában, ha megtudná, hogy egy törékeny kishölgy pecsételte meg a sorsát.

2001. szeptember 11-ei támadások után Maya (Jessica Chastain) a CIA alkalmazottjaként első tapasztalatait az elfogott terroristák kihallgató tisztjeként szerzi meg. Munkájának ezt a részét nem szívesen végzi, mivel nem híve az extrém erőszaknak - kínzásoknak -, amellyel próbálják jobb belátásra bírni a már bezárt ellenséget. Tudja magában azonban, hogy az igazság kiderítésének ez elengedhetetlen eszköze . Több éven keresztül csak egyetlen cél vezérelte, hogy üldözze és felderítse az Al Qaeda (vagy al-Kaida) vezér igazi búvóhelyét. Az áttörés 2011-ben következett be, mikor közel egy évtizednyi gürcölés után általa 100 százalékig biztos tényekkel tudja igazolni, hogy a már halottnak hitt Osama él és virul Pakisztánban. Egy nagy probléma merül fel az elméletével kapcsolatban, hogy egyedüliként csak Maya biztos abban, hogy ténylegesen megtalálták a nagy Őt!

Zero Dark Thirty 6.jpgHuhh. Az új Django után még egy piszkosul jó film. Csak hát azok a fránya percek ismét pörögtek közel két és fél órán keresztül. A két film együtt majdnem öt óránál kicsivel több. Ez így már sok. Fellélegezve vettem tudomásul, hogy nem sikerült elcseszni! Igen is féltem tőle, hogy az Hollywoodi hagyományokhoz hűen egy „lassított amerikai zászlót közelről mutogatunk sok ideig és mi vagyunk a hősök” filmet kapok. Semmi nyálasság, semmi csepegés, csak szinte a kész tények. Nincs szétszabdalva akciókkal, csak néha egy-két robbantás (amitől viszont jól megijedtem), nincs túlbonyolítva, néhol már egészen dokumentarista stílusban kapunk egy olyan drámát, melyre a későbbiekben is emlékezni foguk és nem csak a sztori miatt. És ami jó benne még, nem kell amerikai állampolgárnak lennünk ahhoz, hogy megértsük a tényt, hogy ennek a bitang szakállas embernek az elfogása olyan megkönnyebbülést nekik, mint egy anyukának a szülés után az, amikor meghallja először gyermekének sírását.

Zero Dark Thirty 2.jpgA film viszont totál más, mint amire elsőre gondoltam. Mivel a világ egyik legnagyobb hírszerző irodájának egyik munkatársáról szól, csak nem lőnek annyira mellé, hogy telehazudják a filmet. Bár ki tudja?! Azért reménykedem, hogy nem rugaszkodtak el a készítők nagyon a valóságtól és megpróbálták hűen visszaadni azt, amit sosem láttunk, csak hallottunk róla. Igazából nem olvastam utána még egyetlen egy filmben elhangzott dolognak sem, ezért merész részemről leírni, hogy valósághoz közeli képet kaptunk, de hát a remény hal meg utoljára.

Zero Dark Thirty 3.jpgA film nagy részében tényleg csak azt a hihetetlen háttérmunkát mutatják be, amivel sikerült felkutatni az ellenség vezérét, egészen az utolsó fél óráig, ahol végül is kapunk egy kis akciót. Kegyetlen kihallgatásokon keresztül, átgázolva embereken, országokon, milliárd dollárok kidobásával zárul a hurok OBL körül. Igen, végre egy film, mely felvállalta azt, hogy megmutatja azokat az enyhén fogalmazva is drasztikus kihallgatási módszereket, melyekről mindenki hallott már a médián keresztül, de ilyen nyersen bemutatva csak ritkán. Ezzel szembemenve „tiszta a lelkiismeretünk, mi nem csináltunk a túszokkal semmit” kommunikációjukkal. Azt azért megemlítem, hogy a katonai vezetők a film bemutatása után úgy tiltakoztak, mint a diákok a tandíj ellen. Bizony ők nem voltak ilyen rosszak és az elfogott emberek maguktól úgy daloltak, mint a feketerigó párzáskor.

Zero Dark Thirty 1.jpgLáthatjuk azokat a kétségbeesett módszereket, emberáldozatokat követelő információszerzéseket, melyekre főszereplőnk rátette gyakorlatilag induló pályafutásának közel 10 évét, egészen addig, míg az Elnök rá nem bólintott, hogy mehet az akció. Szent meggyőződésétől, hogy amíg a „Főnök” él, mindig is lesznek vérengző terrorista megnyilvánulások, nem tudták eltéríteni, pedig többen is már csak egy misztikus elhunyt személynek tartották. Maya kikerülve az akadémiáról, semmi mást nem csinált, csak járta a világ országait és gyűjtötte azokat az információkat, melyek elvezettek egészen Pakisztánig, ahol végül is pályafutását megkoronázhatta. (Egy sportoló ilyenkor vonulna vissza.) Néhol kieresztve fullánkját szembement az egész vezérkarral, s egy szem nőként 100 százalékos meggyőződéssel rámutatott arra a pontra a térképen, ahová évek során több esetben is „vakra” repült katonák mehettek a dolgukat végezni.

Zero Dark Thirty 5.jpgPersze annak ellenére, hogy a háttérben mekkora gürizés folyik, látjuk azt is, hogy az előre haladást a bürokratikus vezetés mennyire is hátráltatja. Valószínűleg a felemésztett rengeteg pénz és a töménytelen emberáldozat miatt, - amit már felemésztett a hajtóvadászat - nem merte senki a hátát tartani, hogy kiadja már végre azt a nyamvadt parancsot utoljára, csak 100%-os meggyőződésre. Erre - bármennyire is hihetetlen - csak egy nő volt képes, egy olyan nő, akit nem kellett fekete lasztex ruhába öltöztetni azért, hogy hőssé váljon. Mert bizony ez a vékonyka hölgyemény egy olyan történelmi tettet hajtott végre, amelyre minden amerikai és velük együtt szimpatizáló nép büszke lehet.

Írhatnék még rengeteget, sok hülyeséget, belemagyarázott dolgot, de inkább nézzék meg a filmet, mert a 2013. évünk igen jól kezdődik.

Zero Dark Thirty 4.jpgJessica Chastain (A segítség) vitrinjében az Arany Glóbusz díjjal már egyszer boldog lehetett 2013-ban, hiszen a filmkritikusok őt választották a legjobb női előadónak ezért a szerepéért. Akkor én most mit írhatnék rá? Tényleg igazi ereje volt a filmnek! A végén mikor egyedül ül a repülőben és minden egyszerre rázúdul, meglepően hatásosra sikeredett. Jason Clarke (Fékezhetetlen), Mark Strong (Sherlock Holmes) és Kyle Chandler (King Kong) mellékszereplőkként tökéletesen asszisztálnak főszereplőnknek.  Mindegyik nagyon jól adja magát a szerepéhez.

Zero Dark Thirty 7.jpgKathryn Bigelow rendező és Mark Boal forgatókönyvíró már A bombák földjén c. filmjükért bekaszniztak rahedli aranyszobrocskát (6-ot), egyesek szerint kicsit érdemtelenül. Nekem ez a filmjük speciel még jobban tetszett. Bár nincs benne annyi akció, néhol kifejezetten lassú, kicsit erőszakos -főleg a kihallgatásos részeknél kapunk egy-két drasztikusabb képet -, és többnyire végigdumálják a filmet. Olyan, mintha kiolvastam volna egy kisebb novellát. Ennek ellenére mégis annyira érdekesen van tálalva, hogy egy percig sem éreztem unalmasnak vagy érdektelennek. Azért lesznek, akik ezzel ellenkeznek majd. Remekül felépített az egész, annak ellenére, hogy mindenki a „kommandós” részt várja, nekem sokkal jobban tetszett a felderítés, maga a kutatómunka felvázolása. A végén a bevetés szinte olyan, mintha a Call of Duty videojátékból egy átvezető animáció lenne, bár az meg már inkább sokkal akciódúsabb. Lehet többet várnak az emberek tőle, de ha csak „ennyi” volt, akkor meg minek túlcifrázni. A film zenéje tökéletesen visszaadja azt a feszültséget, amitől izgulhatunk rendesen. Látványilag hasonló, mint A bombák földje. Azt hiszem eleget dicsértem már. Számomra az év második legjobb filmje! Oscar után meg majd kiderül mennyire is volt igazam, bár az meg sokaknak nem mérvadó. Olvastam teljesen lehúzó kritikát is róla, teljesen más véleménnyel, mint az enyém, de hát ezért is jó különbözőnek lenni. Vannak összefüggésbeli hibák benne, de melyik filmben ne lennének? Írhatnék többet is, főleg a főszereplőnk mondatai között lehet érdekeset találni, de ez ne vegyen el az élményből. Nem kimondottan szórakoztató mozi, de kell nézni igen is ilyen filmeket.  

Ajánlom azoknak, akik nem zárkóznak el attól a gondolattól, hogy hősök nem csak képregényekben vannak, hanem a való életben, valós emberek között is.      

80%

Régen szerettem volna már ezen a filmen túllenni, de mindig sajnáltam rá az időt, annyi rosszat olvastam róla. Most, hogy megnéztem, nem is érdemtelenül gondoltam azt, hogy túllenni. Tulajdonképpen nem is akartam írni, de egyáltalán nem esik nehezemre néhány keresetlen szóval illetnem a filmet. Michael Mann lánya Ami Canaan Mann kicsit mellélőt.

Texas egyik kisvárosában játszódó történetben Mike (Sam Worthington) a helyi gyilkossági nyomozó, partnerével, a New Yorkból érkezett Briannel (Jeffrey Dean Morgan) közösen nyomoznak egy szadista gyilkos után, aki áldozatait megcsonkítva a közeli mocsárban rejti el, amit a helyiek csak Gyilkos Mezőnek hívnak. Nyomozásukat nagyban hátráltatja, hogy ezek a gyilkosságok a hatáskörükön kívül esnek, de amikor az általuk pesztrált Anne (Chloe Grace Moretz) is eltűnik, kénytelenek versenyt futni az idővel, hogy elkapják a tettest és megmentsék a lány életét….

Akár mintha csapból folyna a sztori, annak ellenére, hogy megtörtént események szolgáltak a film alapjául. Azt hiszem régen láttam ennél unalmasabb sorozatgyilkosos filmet. Olyan érzésem volt, hogy nem csak én, hanem maguk a detektívek is elalszanak nyomozás közben. Vagy lehet, hogy ezt csak az álmos kisvárosi levegő tettette velük? Sajnos bármennyire is pozitívan álltam hozzá, nem sikerült megszeretnem a filmet. Mivel azonban volt időm megnézni, utólag kár már ezen bánkódnom.

A lassúsággal még nem is lett volna problémám, mert szeretem a döcögős filmeket, de ennél a filmnél a legnagyobb hibának a szétszórtságát rónám fel. Állandóan ugráltak a jelenetek. Felesleges és kidolgozatlan részek. A szereplőkről csepegtettek dolgokat, de ez kevés. A tettesről szinte semmit nem tudunk meg. Motivációját még véletlenül sem fogjuk kitalálni. Jó, lehet mondani rá, hogy most ez nem az a film, de akkor is. Az egész film olyan volt, mint egy lelkisegélyszolgálat, mindenkinek van valami problémája, mindenki meghallgatja a másikat, de még sincs az egésznek semmi mondanivalója. Valahogy nem így képzelnék el egy ilyen klassz helyszínen játszódó krimit. Lehetett volna sokkal keményebb, feszesebb, izgalmasabb, mint láttunk már megannyi filmben, de itt semmi extra, mindenki megy jobbra-balra és alig történik valami.  Szédelegnek a műben, egy két esetben a vége felé látunk talán izgalmasabb jeleneteket, de attól sem kell tartani, hogy kitépjük a karfát. Amúgy számomra a vége sem volt valami nagy durranás, de mivel megtörtént eset, könyveljük el úgy, hogy nem akartak változtatni rajta.

Úgy gondolom ennél a megtörtént esetnél megengedett lett volna egy picivel több fantázia kihasználása, hogy izgalmasabb legyen, mivel a történettel nem is lett volna gond, de ez a túlzott merevség szerintem hátrányt jelentett a filmnek.

Sam Worthington (Avatar) próbált küzdeni szerepével, látszik, hogy szeretne maradandót nyújtani, de tényleg csak a nagy átlagot sikerült ismét hoznia.  Jeffrey Dean Morgan (Watchmen) akiről külsőre Javier Barden jutott az eszembe kicsit jobb, mint a társa, de semmi extra. Jessica Chastain (Az élet fája) szintén sokkal jobb lett volna, ha a készítők karakterét jobban megírják. (vagy be sem teszik) Chloe Grace Moretz (Engedj be!) Tényleg egy nagy tehetség, de ebben a filmben tudását egyáltalán nem kellett kamatoztatnia.

Ami Canaan Mann második rendezése egyáltalán nem hozta azt a színvonalat, ami egy jó krimitől elvárható lett volna. Semmi izgalom, semmi misztikum, semmi olyan, ami megfogott volna a megtekintése közben. A közös nyomozás halvány reményét sem adta meg nekünk nézőknek, hogy együtt törjük a fejünket a gyilkos megtalálásában. (nem mellékesen már csak azért sem, mert 20 perc után megmondtam, ki a tettes) Forgatókönyvírójának hála kapunk egy teljesen összefüggéstelen filmet, ami egy percig sem köt le. Amit lehetett volna dicsérni az a kietlen mocsaras tájnak a felvételei, mert tényleg klassz helyszín egy ilyen filmnek, de csalódást keltően kevésszer mutatják. Talán röviden ennyi.

Ajánlanám azoknak, akik rettentően sok szabadidővel rendelkeznek, vagy esetleg influenzából kifolyólag táppénzes idejük alatt nem tudnak már mit kezdeni magukkal és mindenképpen valamilyen krimit szeretnének megnézni.

55%

 

Hogy mit keres Christian Bale kínai filmben elsőre a kérdés kicsit furcsának tűnik, de végignézve a filmet totálisan megértem. El kell adni azt a filmet más országoknak is. Muszáj volt találni egy aktuális sztárt ehhez a nem éppen egyszerű alkotáshoz, hiszen a szenvedő felek szeretnék tudatni a világgal mi is történt velük 1937-ben.   

Az 1937-ben játszódó történetben John Miller (Christian Bale) temetkezési vállalkozó megérkezik Kínába Nanjing városába a kínai – japán háború utolsó napjai végén, hogy felravatalozzon egy halott papot a helyi katolikus templomban. Megérkezése után a templomban azonban egyedül találja magát egy tucatnyi zárdában nevelkedett tanulólánnyal és a helyi bordélyházból elmenekült prostituált hölgyekkel. A megszálló japán seregek véres és brutális kegyetlenkedéseitől akaratán kívül, papnak álcázva magát megvédi a társaságot amíg lehet, de tudja, hogy egy napon menekülnie kell mindenkinek…..

Piszok jó film volt. Ennyit elsőre. Egy - két nyugalmasabb jelenettől eltekintve végig érdekes és izgalmas volt ez a felejthetetlen történelemlecke. Mert ez bizony megtörtént. A filmet Minnie Vantrin naplójából készítették el, aki misszionáriusként a háború ideje alatt rengeteg nőnek mentette meg az életét Nanjingban. Mivel sosem hallottam korábban a nankingi mészárlásról ezért utána olvastam, miszerint a történelem egyik legnagyobb tömegmészárlása, elfeledett holokausztja, amit a legkevésbé ismerünk. Akit érdekel részletesebben a téma fellelhető a Wikin, de röviden még annyit, hogy közel 300.000 kínait gyilkoltak le különösen kegyetlen módon, nem kímélve nőket és gyerekeket sem. A film brutálisan bemutat ebből a háborúból egy szeletet.

Már a kezdés nem semmi. Olyan jelenettel indítanak a készítők, amit bármelyik amerikai háborús film megirigyelhetne. Azonnal meghatározta a filmhez való hozzáállásomat. A félelmet nem ismerő hátramaradt kínaiak, a soha el nem fogyó korszerűbb fegyverzettel felszerelt japán katonák ellen. Különösen naturálisan bemutatott részek után ismét elcsodálkozunk azon, hogyan tudták ezek a katonák kamikaze akciókkal feláldozni saját életüket az országukért. Persze lehet ez csak nekem furcsa így magyar szemmel. Ezek a háború borzalmait bemutató részek iszonyú hatásosra sikeredtek és tátva is maradt a szám nem kevés esetben. A látvány amúgy is brutális, talán hasonlót a Zongorista című filmben a lebombázott Varsó képei után láttam.

Az igen intenzív pergő részek után kicsit visszavesznek a tempóból, és oldják a hangulatot humorosabbnak tűnő részekkel, már akinek viccesnek hat egy piás embernek meg nem kapott pénze utáni sóvárgása. Megtudjuk, hogy valójában jóemberünket csak a lóvé hajtotta és semmi más. Amúgy mi másért menne háborús övezetbe az ember külföldiként segédkezni. Ahogyan múlik az idő, minden általalakul és rájön, hogy bizony a benne rejtőzködő hit és becsület mennyire fontos belső tulajdonságok. Erre mondjuk a készítők sok időt nem pazaroltak, de minek is tették volna, hiszen az ellenséges terület közepén voltak. Na és akkor ennyi nagyjából a sztoriból elég, mert a film élvezetét nem akarom tovább fölöslegesen rontani. Igazából a filmet a zárdában nevelkedett egyik kislány elbeszéléséből hallhatjuk, velünk elhitetve hogy mi is történhetett valójában és az említett prostituált hölgyeknek emléket állítva. Azért írtam, hogy velünk elhitetve, mert érdemes lenne a másik fél szemszögéből is megnézni az egészet, mint ahogyan a német – orosz „barátságról” készült filmek esetében nemegyszer történt.  

Christian Bale nem hibázik. Felismerhetetlenül hülyén néz ki szakállban és egészen jól játssza a kezdeti ellenszenvesnek tűnő figuráját. Ahogy változik arcképén a szőr mennyisége, úgy állunk mi is későbbiekben pozitívan hozzá. Mondogatnak itt Oscart és hasonló díjakat, de én nem láttam semmi mást csak azt, hogy ezt is ugyanolyan profin megoldotta, mint a többi eddig eljátszott szerepét. A többi hölgyben nem véltem felfedezni ismerős arcot, de miért is lett volna erre lehetőségem, hiszen szinte mindenki ugyanúgy néz ki számomra. Ez mondjuk erős túlzás, de az biztos, hogy nehéz megkülönböztetni a felnőtteket, és akkor még a gyerekekről nem is beszéltem. Amúgy is ez a nyelv  totál idegen (mandarin és a  japán), de ha ehhez hozzávesszük a sírásukat, bizony kiráz tőle a hideg. Persze még mindig sokkal jobb eredeti nyelven nézni, mintha szinkronizálták volna őket. Röviden (ami sosem megy) teljesen hihetően játszotta mindenki a szerepét.

Yimou Zhang rendező bizony nem csak az országhatárain belül ismert név. Az Oscar díjra jelölt Hős és A repülő tőrök klánja című filmekre talán több ember is felkapja a fejét, de a sportszerető emberek hallhatták a nevét a 2008-as Pekingi olimpia nyitó és zárójelenetének megrendezésénél is. Szerintem filmje zord külseje ellenére, átgondolt és lenyűgözően szépen elkészített. 90 millió dolláros költségvetésből bőven jutott a vizuális effektek tökéletes elkészítésére. A megható és a brutális jelenetek váltakozása mesterien adagolt. Nekem egy jelenetnél mondjuk leült a film, de ezt inkább a fáradtság számlájára írom. Zenéje az ázsiai filmek szintjét bőven megüti. Az operatőri munkáról lapokat lehetne írni annyi jelenet van ami megfogja az embert. Egész film barna és szürke. Gyönyörű és szokatlanul színes a képi világhoz képest a templom festett ablaküvege. A szétbarmolt város látványa extra részletes és még sorolhatnám. Talán ezek a dolgok, amiket nem lehet letagadni, hogy valójában is így nézhetett ki, mert bizony a Japánok annyira nem örülnek és foggal-körömmel küzdenek az ellenkezőjének beállításáról. Állítólag készítettek egy dokumentumfilmet is, hogy az egész csak kamu. Kíváncsi leszek, hogy szeretett forgalmazóink mikor hozzák be hazánkba.  

Ajánlhatom a történelemfilmeket kedvelőknek, akik szeretnének más kultúra más borzalmairól is tudomást szerezni és nem csak az öreg földrész fájdalmas múltján töprengeni. Érdemes megnézni.

80%

Az elmúlt egy évben igen szép számmal néztem olyan II. világháborús alkotásokat, amelyeknek témája inkább az ellenállási mozgalmakra összpontosított. Említhetném a norvégoktól a Max Manus-t, a dánoktól a Flammen & Citronen-t, vagy az amerikaiaktól a nagy fülűvel forgatott Ellenállók c. darabot, de ha nem csak a történelemhűséget követem, ide lehet sorolni a Becstelen Brigantykat is. A következő a sorban egy francia alkotás, amely szintén egy megtörtént eseményt dolgoz fel.       

Missak Manouchian (Simon Abkarian) örmény költő által vezetett többnyire bevándorló fiatalokból állók csoportja a II. Világháború alatt titkos harcokat folytatott a náci megszállók ellen. A szabadságuk és eszményképük elérésé érdekében a 22 férfiből és egy nőből álló társaság brutális akciókat hajtott végre német katonák ellen. Mikor egy sikeres terrorakciót követően egy magas rangú SS tábornok is az áldozatuk között lesz, a Manouchian-csoport tevékenységének híre eljut egészen Berlinig…………

Mivel nem hallottam én még erről a csoportról soha az életemben, és ha hallottam volna is, már biztos, hogy elfelejtettem az évek alatt, ezért ismét egy egészen érdekes történelemleckén vettem részt. Az már megint más kérdés, hogy mit vehetünk ebből a filmből teljesen hihetőnek. Egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem. Az biztos, hogy a megszállt Franciaországban az első ellenállók csoportja többnyire magyar, legyen, olasz és örmény emigránsokból állt. Ezek az ellenállók kezdetben egyéni akciókat hajtottak végre, majd később, mikor Missak Manouchian az elveit felhagyva a csoport élére áll, létrehoz egy igen komolyan megszervezett hálózatot és külföldi pénzekkel megsegítve megalakítja a Manouchian-csoportot. Ez a szervezett társaság már igen komoly fejtőrést okoz a nácibarát francia rendőrségnek, hiszen a jól megtervezett akciók során brutális bombatámadásokat, szabotázsakciókat, szabályos kivégzéseket hajtottak végre, aminek a hírére már Németországban is felkapták a fejüket. A nácik az ellenállókat egy híres vörös plakáton keresztül próbálták bemocskolni, amin azt hirdették, hogy ők nem a felszabadítók, hanem a ”bűnözök serege”, hiszen mind kommunisták, bevándorlók és zsidók. Végül is a film a csoport megalakulását mutatja be egészen az 1944-s tevékenységük megszűnéségig. (és akkor szépen fogalmaztam)  

Azonos célért küzdő igen vegyes nemzeti csoportosulásban találkozhatunk zsidó úszóbajnokkal, magyar kommunistával, spanyol polgárháborús veteránnal és az egészet vezető örmény menekült értelmiségi költővel. Feltettem magamnak azért a kérdést, hogy franciák vajon miért nem? Vagy ha voltak is, egyáltalán nem voltak kidomborítva a filmben. Ennyire azért nem lehettek megfélemlítve, nem lehetett mindenki túsz a saját országában. Na, mindegy, ez az, amibe nem igazán szeretnék belemenni, mert nem értek hozzá. Amúgy az egész francia ellenállási mozgalmat többféle oldalról is szeretné bemutatni a film úgy, mint a rendőrség, a nácik, vagy éppen a szereplők családja szemszögéből, ami részben sikerül is. Konkrétan szintén nem szeretnék belemenni a zsidókkal, kommunistákkal kapcsolatos dolgokba, ami már megtörtént és ebben a filmben is szerepelnek. Itt is kapunk képet bőven belőle. A kegyetlenkedések elég dokumentarista stílusban vannak megjelenítve, mindkét oldalon láthatunk brutális dolgokat, a partizánakciók bombatámadásai vagy a francia rendőrök kínzási módszerei biztos, hogy emlékezetesek maradnak. Sok esetben nem hallunk magyar ”hősökről” a II. világháborúval kapcsolatban és ezért érdekes volt magyar neveket olvasni francia filmben, még ha a francia történelemről is van szó, különösen úgy, hogy ”meghalt Franciaországért”. Az biztos, hogy azon a híres vörös plakáton 10 ellenállóból 2 magyar volt.  

Nem egy idegtépően izgalmas alkotás, nincsenek benne hatalmas akciójelenetek, láttunk már hasonló filmet nem is egyet, mégis érdekes és élvezetes alkotásként marad meg bennem. Ez az a film, aminek inkább a története marad majd meg bennünk, mint maga a megvalósítás. Ebben a filmben is voltak olyan jelenetek, melyeket kizártnak tartok, hogy így lett volna a történelemben. Nem szeretnék ebben az esetben sem példákat felhozni, mert aki még nem látta, ne ezeket figyelje, nem akarom rontania a filmélményét.    

Igen érdekes és ellentétes karaktereket sikerült összeválogatni. Simon Abkarian (Casino Royale) érdekes átalakulása, felesége Virgine Ledoyen (A part) szépsége és visszafogott játszása, Marcell szerepében Robinson Stévenin (A kis Lili) brutális tekintete, az Elek Tamást alakító Grégoire Leprince-Ringuet (Kallódók) lázadó bombagyáros számomra mind csak pluszt jelentettek. A film velük kevesebb lett volna. Szeretném a szereplőkhöz hozzáfűzni még, hogy volt egy olyan érzésem, hogy egy kicsit sok karakterek zsúfoltak össze, ami még nem is lenne baj, de mindegyiket szerették volna túlontúl bemutatni, ami viszont kicsit sok volt.  Bár lehet nem így van és csak én gondolom ezt.

Robert Guédiguian (A nyugodt város) rendező filmjéhez nem tudom mit szóltak hazájában, de nem biztos, hogy annyira szerették. Nekem végül is tetszett a film, mint ahogy feljebb is említtettem egy érdekes történelemlecke.  Nem egy könnyű hétvégi film, nem teremt feldobott hangulatot. Lehetne bőven írni erről a filmről is és mélyen belemenni a történelembe, hogy mit miért csináltak, de tegye, aki akarja, én már befejezem soraimat. Virgine Ledoyen pedig tényleg nagyon szép.     

Ajánlhatom azoknak, akik szeretik az ellenállókról, kémekről szóló filmeket és egy érdekes történelmi II. Vh-s filmre vágynak. Viszont mindenképpen hosszú filmre készüljön, aki leül elé, mert a 140 perces időtartamot nem egyszerű egyhuzamban végigülni.  

70%    

Azt hiszem elhamarkodtan írtam, amikor azt fejtegettem korábban, hogy a női oscar díjat Natalie Portman kapja meg a  Fekete hattyú c. filmben nyújtotta alakításáért, a férfit pedig James Franco a 127 Hours c. filmjéért.  A női szobrocska Portman kisasszony kezébe landol az biztos, de Franco nem kapja meg, mert ma, amit láttam Colin Firthtől az egyszerűen bámulatos volt, de ezt ugyanakkor az egész filmről elmondhatom.

Az 1930-as évek elején a későbbi VI. György (Colin Firth) azaz Bertie, még Yorke hercegeként borzalmas beszédhibával küzdött, konkrétan dadogott és felolvasni szinte egyáltalán nem tudott. Hiába próbálkozott különböző orvosokkal, egyik sem tudott rajta segíteni. Felesége , a leendő Elizabeth királynő (Helena Bonham Carter) azonban talált neki egy olyan beszédterápiával foglalkozó ausztrál férfit, Lionel Loguet (Geoffrey Rush), aki meglehetősen egyedi módszerekkel dolgozott és kezdeti sikereket ért el nála. 1936-ban V. György (Michael Gambon) halála után a trónt Bertie bátyja a csapongó életet folytató David, VII. Edward (Guy Pearce) király kapja meg, aki azonban beleszeret egy amerikai elvált nőbe. Az öntörvényű Edward király nem hallgat a kormány tanácsára, - akik azt mondják, hogy az Angelikán egyház fejeként nem vehet el kétszeresen elvált asszonyt - ezért lemond. 1936-ban megválasztják fivérét VI. Györgyöt mielőtt még a Hitleri Németország kirobbantaná a háborút. Persze a dadogása és bátorsága nem sokat javult………    

Nem csak azért szeretek ilyen filmeket nézni, mert minden perce remekre sikerült, hanem rájövök arra is, hogy bizony a történelemtudásom eléggé hiányos. A film a brit történelem egyik különösen fontos szakaszának eseményein végigmenve (II. Világháború előtti időszak), meglehetősen viccesen mutatja be két teljesen ellentétes társadalmi rangú ember kapcsolatát, majd később a közöttük kialakuló barátságot. Bertiet betegsége rettentően hátráltatja, bátortalanná teszi, ezt próbálja Lionel feloldani, úgy hogy közben orvosolja beszédhibáját. A vásznon látható közös jeleneteik a film csúcspontjai. Azok a párbeszédek, amik egymás között elhangzanak, zseniálisak! (”- Mondjon egy viccet! – Időzítés sajnos nem erősségem!”) Elméletileg egy emberi drámát látunk, egy embert miképpen küzd a betegsége ellen, de nekem, ennek ellenére egy két kivételtől eltekintve szinte végig mosoly ült az arcomra, sőt mikor a logopédus a cimboráját, - mert kezdetben így szólította Yorkie hercegét - ugrálásra, arcrázásra, szőnyegen való gurulásra kényszeríti hülyére röhögtem magam. Persze fény derül arra is, hogy gyakorlatilag az ember nem születik ”dadogósnak”, azt valami kiváltja gyerekkorban, ezért visszamegyünk Bertie múltjába is egy kicsit. Mivel a múltban játszódik eleve, megemlítem, hogy semmi olyan dolgot nem vettem volna észre, ami egy kicsit is kizökkentett volna a ’30-as London hangulatból. Lionel szobája, ahol a pácienseivel gyakorol, meglehetősen durva és nyers, ugyanakkor félelmetesen jól néz ki különösen azzal a kanapéval. Mind a külső jelenetek, mind a belső terek látványa rendkívül pazar. (Mondjuk, milyen legyen a Westminsteri templom, ha nem szép) A film maga történelmi dráma kategória, de valami olyan hangulata van, ami mégis könnyeddé fogyaszthatóvá teszi az alkotást és nem konkrétan a drámaiság felé viszi a nézőt. Bár az utolsó nagy rádiójelenetnél, amire az egész film alapoz, lehet izgulni szépen.  

Colin Firth (A Single Man, Mamma Mia) játékát nincsen olyan kritikus, aki ne magasztalná egekig, úgy gondolom, én is beállhatok a sorba, még ha csak egy mezei filmszerető ember vagyok is. Lenyűgöző alakítást nyújtott, simán elképzelem róla, hogy anyanyelvi szinten dadog. Élmény volt nézni. A szobor az övé. De egy cseppet sem volt rosszabb Geoffrey Rush (A Karib-tenger kalózai 1-3) és Helena Bonham Carter (Sweeney Todd, Alice Csodaországban) sem. Azt mondom, hogy nem lett volna ez ilyen jó film, ha nem lettek volna ennyire profik a színészek. A többi mellékszereplőt még meg sem említettem: mint Michael Gambon, Timothy Spall (mindkettő Harry Potter és a halál ereklyéi 1.rész), Guy Pearce (Memento), Derek Jacobi (Gladiátor).

Tom Hooper (Az elátkozott Leeds United-szintén nagyfilm) rendező az egyik legjobb filmet készítette el 2010-ben David Seidler forgatókönyvíró segítségével. A filmtől csak ámulni és bámulni lehet. Egy cseppet sem unalmas, végig érdekes történelemleckét láthatunk kellemes mosolygások között emberi drámába ágyazva. A látvány és a zene zseniális. Felsorolhatatlan mennyiségű Oscar-díjra jelölték a fimet, bár ez sok embernek amúgy nem mond semmit, de valamilyen szinten azért elismerése a műnek.  Úgy olvastam, hogy a filmet újravágják, beférjen a PG-13-as karikába is, mivel kicsit sokszor hangzik el a király szájából az a bizonyos angol F betűs káromkodás. (jelenleg ”R” besorolású, ami annyit tesz, felnőtt film) Arra, hogy hazánkban, miképpen fordítják majd le, kíváncsi leszek.

Mindenkinek ajánlom, aki szeretne hatalmas filmélménnyel gazdagodni! Továbbá aki szeretne a brit történelemből egy picivel többet megtudni, kötelező.

90 %

Mivel nagyon szeretem a háborús filmeket, és ráadásul még francia is, nem hagyhattam ki. Azokat a filmeket bátran merem ajánlani, melyeket álmosság jele nélkül is simán végignézek este 10 órai kezdéssel.  És nem azért mert hangos volt, vagy egy vibráló képernyő előtt néztem végig, hanem azért mert maga a film érdekes és leköt. Pedig a történelmi alapismeretem bevallottan hiányosak. Főleg az algériai háborúval kapcsolatban. Bár kinek nem.

1959 nyarán Terrien (Benoit Magimel) hadnagyot Kabiliaba (Algéria északi része) helyezik mélyen az ellenséges terület mögé. Át kell vennie a véletlenül saját bajtársai által megölt parancsnok helyét. Újonc vezetőként, őt és a szakaszát - a mindennapi őrjáratozásokon - kívül megbízzák, hogy találjon meg és likvidáljon egy bizonyos Slimane nevezetű helyi gerilla vezetőt. 

Terrien humánus beállítottságú emberként kezdetben nehezen tér magához, nehezen dolgozza fel bajtársai állati viselkedését, az emberélet semmibevételét, majd elvesztését, és minden olyan egyéb szörnyűséget, ami ebben az értelmetlen kaszabolásban arcul csapja. Minden egyes nap egy küldetés és egy rémálom. A feldolgozhatatlan sokk után láthatjuk átalakulását, hogyan olvad bele ebbe a háborúba, és miképpen válik egy kíméletlen önmarcangoló szörnyeteggé.     

Persze ez egy kitalált sztori, a lényeg azonban az, hogy a franciák nem véletlenül titkolóztak sokáig az algériai háborúval kapcsolatban, nem véletlen az sem, hogy csak 1999-ben ismerték el hivatalosan, hogy tényleg háború volt.  Én nem akarok történelemleckékben részt venni, mert mint egy mezei néző, erre nem vagyok felkészülve, de azt láttam, hogy simán bevettetek napalmot, simán kiirtottak egy egész falut, simán megkínozták az emberek és végezték ki őket teljesen mindegy volt, hogy azonos oldalon harcoltak a II. világháborúban és még sorolhatnám. (Azonban ez mindkét félre is vonatkozik.)

Azonban visszatérve a filmre, és nem magára a történelemre nagyon jó volt látni, ahogy a színészek megformálják ezeket az egyszerű embereket, nagyon átjött belőlük minden. Jó volt figyelni Dougnac őrmester (Albert Dupontel) vagy Vesoul (Aurélien Recoing) kapitány karakterét. Valahogy olyanok voltak, mintha egy régi western filmet néztem volna. Lehet ez csak nekem jött így át. Volt egy – két olyan jelenet, ami tényleg nagyon kemény, és sokáig belevésődik az emlékezetbe. Nem csak a vér és a halottak látványára gondolok konkrétan, hanem egyéb olyan dolgokra, mint pl. amikor elengedték a foglyot és az azt megelőző párbeszédre.  Ami érdekes volt még számomra az vége. Biztos, hogy egy katonának ez a megoldás? Ilyet sem lát sűrűn az ember. Végül is ezért film. Bár szerintem hülyeség.

A rendező Florent Emilio Siri, (Túszdráma, Splinter Cell videojáték) nagyon merész háborús filmet forgatott le, ami mellett nem lehet, csak úgy simán, szó nélkül elmenni. Biztos szerették a franciák is. Nagyon nem reklámozták a filmet az biztos. Nem azt mondom, hogy számunkra magyaroknak ez kötelező lenne tudni, hogy mi volt ott, hanem alapjába véve ugye nagyjából pl. a Vietnami háborúról sokkal több dolog jut eszünkbe. Szerintem nem lenne probléma egyáltalán, ha egy kicsivel többet ismernénk erről a 1954-1962-ig tartott ”gerilla” háborúról is. Mondjuk az más kérdés, hogy mennyire érdekel minket és ki mennyire szereti a Gallokat.

Végezetül, nem bántam meg egyáltalán, hogy megnéztem. Érdekes, megrázó, és élethű volt.  És sajnos megtörtént valóban.

75%