Orosz filmet nem sokat láttam mostanában, no nem azért, mert távol áll tőlem a nyelv (pedig tanultam vagy 10 évig), vagy valami fenntartásom lenne velük szemben, hanem mert nem volt olyan, amire felfigyeltem volna. Ezért érdeklődve vettem elő ezt a II. világháború kezdetén játszódó háborús drámát.  

A film egy zenész gyerek (trombitás) szemszögéből, elbeszélésén keresztül mutatja be nekünk 1941. június 22-ét, mikor a náci csapatok megkezdik az első támadásukat a Brest-i erődítmény ellen. Láthatjuk, miként keresi a csaták alatt elvesztett barátnőjét, miként veszi ki részét aktívan a harcokból, és hogyan próbálja túlélni a soha nem látott borzalmakat. A gyerek elbeszéléséből megtudhatjuk, hogy a bombázások után a szétszakadt erőd védelmére felállított egységek vezetői Pyotr Mikhailovich Gavrilov ezredparancsnok, Efim Moiseevich Fomin Komiszár és Andrey Mitrofanovich Kizhevatov 9. szakasz vezetője miként próbálják megállítani a támadó náci seregeket……….…… (sajnálom, de soha többé nem akarom leírni a nevüket)

Az erődítmény falain belül nem csak a katonák életét figyelhetjük meg, hanem az ott élő emberek mindennapjait. Közel 8000 katona a családtagokkal, és egyéb kiszolgáló személyzettel tartózkodott a falakon belül. Doktorok, szakácsok, zenészek mind élik vidáman az életüket és nem hisznek a háború kitörésében, annak ellenére sem, hogy néhányuk már a pontos napját is tudja az offenzíva megindulásának. Mikor megindulnak a bombázások, mindenki azt hiszi, hogy ez csak gyakorlat, nem hisznek a fülüknek, a szovjet csapatok egyáltalán nem voltak felkészülve a támadásra. A támadók álruhában megérkezve okosan elvágják az energiavezetékeket, megbénítják a kommunikációt, megsemmisítik a fegyverraktárakat, és amikor küzdelemre kerül sor agresszíven, úgy verik szét a laktanyában a katonákat, mint ahogy egy éhes farkas tenné a legszebb báránycsordával.

Egészen addig a pillanatig, amíg a védekező erők szétverve több kisebb egységben össze nem szedik magukat. (kell egy vezető). A későbbiekben is azt láthatjuk, hogy a védelmi erők teljesen reménytelen küzdelmet folytattak a megszálló csapatok ellen és nagyon jól tudják, hogy ennek az ütközetnek csak egy vége lehet. Bíznak utolsó pillanatig a felmentő sereg megérkezésében, az utánpótlásban. A falakon belül kevés az élelem, víz, gyógyszer, sok a sérült, sokáig nem maradhatnak a körülvett erődben. Több nap eltelte után, az utolsó ütközetben, hitetlenkedve figyelhetjük a mai szemmel nézve bizony vakmerő bátorságot, ahogyan a katonák utolsó erejüket összeszedve kirohannak a falakon kívülre a többszörös túlerőben lévő náci sereg elé. A filmben bemutatott orosz emberek hozzáállása későbbiekben rávetíthető majd az egész szovjet népre a II. világháború folyamán.  Azt hiszem ez a fanatizmus, ez a hazaszeretet segítette megnyerni végül is nekik a háborút. Utána olvasva megtudtam, hogy itt a keleti fronton vesztették el a náci csapatok az embereiknek közel 5 %-át az első hetekben.  

A film elméletileg valósághűen ábrázolja a megtörtént eseményeket. Hatalmas, véres csaták, drámai pillanatok, mind felfedezhetők a filmben. Írhatnék nagyon durva jelenetről is, amit ritkán lát az ember a filmben, de ugye ne csak a megrázó jelenetekért legyen emlékezetes egy történelmi film. Bár lehet, hogy a mai ifjúság már csak ezt veszi észre a filmből és ebből tanul. Megjegyzem még, hogy számomra egy kicsit hosszú volt, és bizony voltak olyan jelentek, amik lassították a filmet, de nem lehet két órában csak az akciójelenetekre koncentrálni.

A szereplőkről csak annyit írnék, mint amikor keletről érkező filmeket nézek, hogy soha életemben nem láttam még őket más filmben, és ha az elkövetkezőkben néznék is tőlük valamit, biztos, hogy nem ismerném fel egyiket sem. Azonban ez nem jelenti azt, hogy nem passzoltak volna tökéletesen a filmhez, nem tudok semmi rosszat írni, de nem is akarok, tuti hazájukban elismert színészek. Jók voltak és kész. Különösen a kissrác.

Alexander Kott nagyszerű történelmi filmet rendezett felhasználva a Brest-i Múzeum által őrzött dokumentumokat az erődítmény ostromáról. Igazából ez a történelem egy része, nem egy olyan dolog, amit illett volna szebbé varázsolni, ezt látni kell az utókor számára is és nem csak a volt Szovjetunió területén. Nekem egy filmélmény, amiben lehetne keresni hibát, de minek. Ha kicsit is okosodik az ember, tanul belőle, akkor elhagyja azokat a dolgokat, amik neki nem tetszettek. Persze lehet, hogy ezek csak nekem nem jöttek be, de valójában meg így volt reális.  A látvány az biztos, hogy tökéletes, durva, és megrázó, megfogják az ember. Olyan, hogy szívesen beszél róla az ember másnap. A zenéje csak úgy térnék ki, ami egy kicsit meglepő, hogy nekem az Elemi ösztön ugrott be róla.

Akik szeretik a hősökről készült alkotásokat, akik szeretik a valós történelmi eseményekről készült filmeket, aki szerette a Sztálingrádot (bár szerintem az jobb) azoknak ne hagyják ki ezt sem. Megrázó háborús dráma.

75% 

A bejegyzés trackback címe:

https://gonduzo.blog.hu/api/trackback/id/tr32638923

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.