Folyamatosan jelennek meg új filmek és elég nehéz kiválasztanom, hogy melyiket is nézzem meg. Azonban néha akad olyan is, ami nem mostanában készült és eddig még nem láttam. A következő film is közel 10 éve jelent meg, és csak most akadtam rá.  Általában bejönnek a háborús filmek, különösen, ha az I. Világháború történetével kapcsolatos, ráadásul nem kitalált sztorit dolgoz fel, hanem megtörtént esetet.   

1918 októberében az I. Világháború utolsó heteiben Franciaországban az Ardenne hegység erdejében egy egész zászlóaljnyi amerikai katona közel 500 emberrel az ellenséges vonalak mögött csapdába kerül. A zászlóalj vezetője Charles White Whittlesey (Rick Schroder) volt, aki egykoron New Yorkban ügyvédként dolgozott. Neki és az embereinek - akik a New York-i gengszteréletből kerültek ki, ami többnyire olasz, ír, lengyel és zsidó bevándorlókból állt - kellett vállalkoznia erre az öngyilkos küldetésre a német seregek ellen, azonban a 77. hadosztályuktól elvágva mélyen bennrekednek az erdő mélyén, mindenféle támogatás és kommunikációs lehetőségeket mellőzve. Beásva, 5 napon keresztül tartják magukat élelem, víz, muníció és gyógyszerek nélkül…………

Na, ez az a film, ami után megint nem fogok nyomozni, hogy tényleg így történt-e meg, vagy csak megint kitalálták. Véleményem szerint kizárt, hogy így történt, de ez maradjon csak az én egyéni problémám. Sajnos, amit az iskolában tanultam, az régen volt már és nagyon elkopott. Az biztos, hogy mikor 1917-ben az amerikaiak beléptek a háborúba, már egy igen megfáradt német sereggel találták szembe magukat és a háború egy évre vége is tért. Hogy ez most nagymértékben nekik volt köszönhető, ezt történészek már tutira megfejtették, én nem fogom. Azonban amit a film megnézése után tudok mondani, hogy egy nagyon jó módon tálalt amerikai propagandafilm volt. Nem egy nagy durranás, de azért szórakozásügyileg simán elmegy hétfőtől csütörtökig bármelyik este.  

Ebben a filmben is azt látjuk, mint bármelyik más háborús filmben, ahogyan a tábornokok a háttérből irányítják a hadműveleteket a saját kis bunkerjükben, a kisebb parancsnokok pedig mennek csak a csatamezőn előre, mint egy gép. Az ágyúsok saját csapataikat bombázzák halálra a rosszul megadott koordináták miatt, s némely katona olyan bátor, hogy a legnagyobb lövöldözésben is állva nézelődik, hadd lője már le valaki, a kötelező távcsöves puskás ember, aki mindenkit lelő és még megannyi más dolog, amit láttunk már. Igazából a karakterek mélységébe nem nagyon mennek bele, talán egy két szereplővel tudott a film szimpátiát keltetni. Még a főszereplő Whittleseyről sem tudunk meg különösen sokat. Ezért nem is hiányoznak, amikor elesnek.

Azonban azt el kell ismernem, hogy a harci jelenetek hihetetlen látványosra sikerültek, különösen elmondható ez a gyalogsági támadásokról. Szemtől – szembe bajonettel. Köztudott, hogy az I. Vh. igen brutális volt és ilyet manapság már nehéz elképzelni. Azért érdekes a mai szemmel nézni ezeket a kemény és igen véres ütközeteket. Megkapunk mindent, amit a háború borzalmaival kapcsolatban képzeletünk elbír.  Nem szeretnék most az emberi testrészek sérülékenységéről többet írni, de anatómiai ismeretünk testfelépítésünkről a film megnézése után biztos, hogy bővebb lesz.   

A film kicsit a németek szemszögéből is mutat néhány jelenetet (azért ők is emberek voltak és nem szörnyek), akik nem akarnak hinni a szemüknek, hogy ezek az amcsik ilyen tökös gyerekek és nem értik, hogy miért nem adják fel, hiszen ezernyi sebből véreznek. Velük kapcsolatban volt a film egyik legnagyobb hülyesége, a német katonákat nem értettem az egész film alatt, mentek előre, annak ellenére is, hogy halomra lőtték őket, de soha nem bújtak fedezék mögé!! Nem voltak azért ők ennyire hülyék! Az amerikaiak pedig nem voltak ekkora királyok.

Mindent egybevetve ez a film akkor lett volna egészen jó, ha nem ragaszkodott volna ennyire a történelemhűséghez és inkább a megtörtént események köré egy jó, de kitalált sztorit kanyarítottak volna hozzá. Mondjuk, akkor meg másnak nem tetszene és azért morgolódna.  

Rick Schroder (Az utolsó esély) vezette csapatra nem lehet azt mondani, hogy nem álltak volna a helyzet magaslatán. Semmi kiemelkedőt nem nyújtva végezték a dolgukat. Nekem tetszettek az alakítások, de a robbanások és a fegyverropogás mellett amúgy sem ezekre fogunk összpontosítani. A postagalambok aranyosak voltak, de jellemző erre a filmre, hogy még sérülten is hazarepülnek!!!

Russel Mulcahy (Hegylakó) egészen elfogadható filmet készített. Nem mondhatom azt, hogy minden elemében jó volt, de azt sem, hogy nem tetszett. Pont azt lehet rá mondani, hogy nem véletlenül nem került mozikba, de ha tv-ben vetítik érdemes egyszer próbálkozni vele! Így legalább az ember nem gondolkozik el azon, hogy már megint fölöslegesen dobott ki pénzt az ablakon, max. csak az idejéből vett el másfél órát. Azért voltak remekül megvalósított jelenetek a filmben, amire azt mondtam igazán hatásosra sikerült. (pl. mikor a katona sisakja elgurult, miután egy bombától szétrobban az egész test.) de tényleg voltak benne olyanok is, amik egyáltalán nem tetszettek, de tökéletes filmet ritkán készítenek. Lehet, hogy másodjára megnézve már nem jön be egyáltalán.

Ajánlhatom azoknak az embereknek, akik szeretnének amerikai hős katonákról szóló filmet nézni olyan Katonák voltunk stílusban.

65%

A bejegyzés trackback címe:

https://gonduzo.blog.hu/api/trackback/id/tr612735821

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.