Valahogy úgy vagyok ezzel a Zack Galifianakis fickóval, a Másnaposok szakállas barmával, hogy egyáltalán nem jön be nekem ténykedése a filmiparban, ezért sem értettem, miért ülök le még egy olyan film elé a Terhes társaság után, amiben Ő játszik. Az a film terhes volt szó szerint, de hála az égnek a mai filmben legalább nem a központi szerepet kapta.  

A 16 éves öngyilkosjelölt Craig (Keir Gilchrist) szülei tudtán kívül elmegyógyintézetbe jelentkezik, hogy kezeltesse magát szorongásai miatt. Arra azonban nem számított, hogy a fiatalkorúaknak fenntartott részleg éppen felújítás alatt áll, ezért a felnőttek közé helyezik. Itt aztán hamar rájön - persze már későn -, hogy mekkora hibát követett el, hiszen azok a betegek, akik itt tartózkodnak, nem véletlenül kerültek ide. Az öt napig tartó terápia alatt a mentorává váló Bobby (Zack Galifianakis) és a szintén 16 éves Noelle (Emma Roberts) segítik őt megértetni, miért is jó élni, hogy mi is az a szerelem, és mi minden szükséges a felnőtté váláshoz……

Ez is az a film volt, amit szinte végigmosolyogtam úgy, hogy közben még véletlenül sem kellett hallanom egyetlen alpári - altesti fárasztó humort. Már az ember a kezdő képsorok után is felteszi magának azt a kérdést, hogy a főszereplő srácot nem véletlenül ebből az intézetből ”hozták” ki?, mert ha az ember ránéz, egyből hagyná is hogy leugorjon a hídról, annyira szerencsétlen balek figurának tűnik. Ez az igen depresszív srác a szokásos tini problémákkal küszködik, úgy, mint a továbbtanulás, a szülök, a barátok és a csajok.  Azonban ezeket a roppant nagy problémákat kis buksija az átlagnál nehezebben dolgozza fel, és egyből az egész film helyszínéül szolgáló kórház pszichiátriájára jelentkezik gyógykezelésre. 

Szerencsére a főhősünk nyomasztó lelkivilága, mivel vígjátékról van, a filmre nem terjed át.  Egészen viccesre sikerült, persze nem abból a könnyesre röhögöm, csapkodom a térdem fajtából. Ahogy haladunk a vége felé, egyre jobban tetszik, annak ellenére is, hogy a vége természetesen teljesen kiszámítható happy end. Az egész film a mellékszereplőkre épül, akik szinte egytől egyig igen változatos karakterek. Ott van ugye Bobby a főszereplőnk segítő barátja, aki vagy hétszer akart öngyilkos lenni, de egyszer sem sikerül neki, már  eleve, ha ránézünk bolondnak gondoljuk és még akkor meg sem kell szólalnia. Aztán van még egy csomó különféle érdekes személy, mint pl.: idős hölgy, akinek a hazafiassági törvény bevezetése után rögeszméjévé vált, hogy Bush minden telefonba lehallgatót szereltetett, vagy Solomon a zsidó, aki egy haszid LSD partin száll el úgy vagy 1000 bélyeget szárazra nyalva, hogy azóta sem tért  magához és még folytathatnám a ping-pong bajnokon át egészen a Don Juan pasiig, mind egy szálig nagyon eltalált szereplők.  

Bepillantást kapunk különféle terápiákba, mint a képzőművészeti vagy a zenei szakkör. Az utóbbihoz tartozik a legnagyobb filmélményem is, hiszen Queen rajongó lévén öröm volt nézni mikor az Under Pressure számot előadják. Persze rengeteg olyan vicces jelenet van (pl. a pontozásos rendszerük, amit senki nem számol), még amire nem szeretnék kitérni, mert csak a film élvezeti értékét rombolnám. Úgy gondolom nem egy tipikus felvilágosító film tinédzsereknek, de egy próbálkozást mindenképpen megér. Nem tökéletes, de cseppet sem bántam meg, hogy megnéztem. Egy dolog nem tetszett a filmben, elvileg főszereplőnk a legjobb barátjának a barátnőjébe volt szerelmes, de szerintem egyáltalán nem illettek össze.

Keir Gilchrist (Halálos hallgatás) ámokfutásával csak egy problémán volt, hogy szinte végig azzal a béna tekintetével játszott az elejétől a végiig. Ez lehet sok embert irritál majd, de túl lehet esni rajta. Nekem állandóan Pindorch Csaba jutott róla az eszembe. Totálisan úgy néz ki, csak egy tízessel fiatalabb. Zack Galifianakisra (Másanaposok) végre azt mondhattam, hogy tetszett a bénázása, nem volt annyira erőltetett, mint mondjuk a Terhes társaságban. Most már csak kíváncsi leszek, hogy ezekből a szerepekből miként fog kibújni a későbbiekben. Azért továbbra sem a szívem csücske. Annál inkább Emma Roberts (Aquamarine) akiből még lehet valaki. Szimpatikus nagyon a 20 éves hölgy. Biztos szép halála lesz majd a Sikoly 4. részében. A további mellékszereplők szép számának betudható, hogy inkább fel sem sorolom őket, mert hamar betelne az oldal, de mindenkinek jár a pont.

Anna Boden és Ryan Fleck (Fél/Nelson) rendező – író páros duó egészen remek módon rakták össze a filmet. Ahhoz képest, hogy egy pszichiátriai osztályon lévő betegek köré filmet írni kényes téma is lehet és áteshet a ló túlsó oldalára, ők egy teljesen szerethető és élvezhető karakteres filmet teremtettek számunkra.  Azt nem mondom, hogy nem láttunk már hasonlót ahol felhívják a figyelmünket a tinik problémájára, de ebben a filmben meglepően eredeti módon tálalják. A film címéből kiindulva tényleg egy vicces sztori!

Szeretném azoknak a nézőknek ajánlani, akik nem rémülnek még meg Zack G.-től és adnak neki még egy esélyt és természetesen azoknak, akik szeretnének mosolyogva felkelni a foteljükből, mert bizony még mindig vigyorgok, ha a filmre gondolok.

75%

A bejegyzés trackback címe:

https://gonduzo.blog.hu/api/trackback/id/tr352745547

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.