Kicsit megkésve, de írok róla. Szeretem azokat a filmeket, melyekben Sean Penn játszik, sajnos nem kényeztet el minket, talán évente készít egy filmet. Igazán nagyszerű alkotással zártam le a hetemet. Utoljára politikai thrillerből a Szellemíró tetszett, ezért külön örültem neki, hogy ez a műfaj még mindig tartogat egészen jó alkotásokat. 

Valerie Plameról (Naomi Watts) 2003-ban derült ki személyazonossága, hogy közel 20 éve fedetten a CIA-nak dolgozik. Ez az információ egyben karrierjének végét is jelentette. A Fehér Ház által kiszivárogtatott információk bosszúból kerültek napvilágra, mivel Palm férje Joe Wilson (Sean Penn), aki abban az időben nagykövetként dolgozott és információkat szállított hazájának Niger és Irak urániumoxid kereskedésével kapcsolatban, 2003-ban New York Times újságírójának elmondta, hogy semmiféle nyom vagy erre utaló jel nem volt a két ország között, amit jelentett is a CIA-nek. Ez a cikk hatalmas visszhangot váltott ki, mivel akkor már az amerikaiak több hónapja megtámadták Irakot. Wilsont feleségén keresztül meszelte el a saját kormánya.

Igen, valahogy így kell szerintem egy profi politikai drámát készíteni megtörtént esetről, ami után az ember egészen kényelmetlenül áll fel az oly kényelmes foteljéből és csak annyit mond, hogy ez bizony kemény volt. A filmből megtudhatjuk, hogy a Bush kormány alatt mennyire manipulálták az embereket az iraki hadműveletekkel kapcsolatban.  Az amerikai-angol összeesküvés elméletről, hogy Irakban nukleáris és vegyi üzemek vannak szinte mindenki hallott, de így összeszedve amerikai filmben még nem láthattuk. (legalább is én) Nagyon mély következtetéseket nem szeretnék levonni a film tartalmával kapcsolatban, mert nem akarok politizálni, de azért azon el lehet gondolkodni, hogy néhány ember felelősségén múlik több ezer ember halála és gyakorlatilag büntetlenül.  Ezeket az embereket semmi és senki nem tudja megállítani céljuk elérése érdekében, hiszen minden a kezükben van. Ennyi.

A film két részből áll. Az első felében Plame munkáját követhetjük végig az államokon keresztül egészen a közel keleti hadműveletekig, láthatjuk a feltételezett terroristákkal való küzdelmét, miközben férje otthon várja és neveli két gyermekét.  Mutatnak nekünk veszekedésekbe torkolló baráti összejöveteleket, ahol a szereplők az aktuális politikai helyzetet próbálják társasági szinten megoldani. Ezekből a beszélgetésekből végül is megtudhatjuk, hogy az átlagembereknek fogalmuk sincs a kialakult helyzetről, hiszen a szeptember 11. utáni bosszúra éhes népet csak tovább butították. Számomra kicsit nehéz volt megérteni az elejét, többször is elvesztettem a fonalat, de azért csak összeállt a kép.

A film második része a leleplezés időpontjától átmegy egy komoly veszekedésekkel tarkított családi drámába. Megnézhetjük Plame családja hogyan küzd meg becsületük helyreállításáért és igazuk elismeréséért. Megtudhatjuk, hogy a média miképpen tud gyakorlatilag bárkit tönkretenni egy perc alatt és azt, hogy a Fehér házzal totálisan értelmetlen bárkinek is felvinnie a harcot, mert ilyen csak a mesében van. Ez egy életrajzi film, tehát elméletileg valós események, tények alapján készült, 2001. szeptember 11-e utáni eseményektől meséli el Valerie Plame életének egy részét egészen 2004-ig. Ebből a filmből egy intelligens és megtörhetetlen nőről kapunk képet, akit nagyon keményen megszívattak. Megemlítem, hogy CIA-s ügynök személyazonosságát felfedni, kiszivárogtatni az egyesült államokban az egyik legsúlyosabb bűnténynek számít.  Bár a film alapján láthatjuk, hogy mindig vannak kivételek.

Szerintem ez egy nagyon jól összerakott film, tempós, érdekes, egy percet sem unatkoztam rajta, végig odaszegezett a képernyő elé.

Azt kell, hogy mondjam mindkét főszereplő is nyújtott már kiemelkedőbb alakítást, mint ebben a filmben. Sean Penn (Milk) elég negatív figura volt egész végig, nem volt egy megszerethető karakter. Naomi Watts-tól (King-Kong, 21 Gramm) pedig úgy gondolom elég távol áll ez az ügynöki tevékenység. Nem volt rossz nem azt mondom, de egy kicsit hiteltelenebbé tenne a szerepet. Azonban rutinból, amit kívánt a szerepük eljátszották. Egyedül, aki szerintem nagyon jó, bár csak rövid szerepei voltak David Andrews (Harcosok klubja, Hannibal) volt. Igazán ellenszenveset nyújtott az elnök kabinetfőnökeként. 

Doug Liman (A Bourne-rejtély/Ultimátum) rendezőben személy szerint nem csalódtam. Nagyon jó thriller, kémfilm, dráma.  Forgatókönyvíróknak külön köszönet a remek dialógusokért, amit Valerie Palme: Tisztességes játszma: Életem ügynökként, elárulásom a Fehér ház által c. könyvből nagyon jól adoptáltak vászonra.  (Nagyon sokat beszélnek a film alatt, szóval, aki nem bírja a feliratos filmeket neki se álljon, mert nem fog bejönni neki.) A képi világa külön említést érdemel, nagyon profin fényképezett, azonban a kézi kamerás részeket továbbra sem szeretem. Miért kell azt a k..va kamerát rángatni? A háborús betétek - bár nem sok van benne - jól sikerültek. Érdekes megoldás volt, hogy a valós szereplőkön kívül, archív tv-, kép- és hanganyagot tettek a filmbe, az akkori elnök Bush, és alelnök Cheney beszédeikből, még valóságosabb hatást elérve.

Nem gyerekeknek való film, nem a tini közönségnek készült. Valódi politikai dráma, ami után még másnap is jár az agyunk, hogy ebben a világban valami nagyon el van cseszve, de tenni semmit nem tudunk, csak csöndben gondolkozunk.     

75% 

A bejegyzés trackback címe:

https://gonduzo.blog.hu/api/trackback/id/tr992786931

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.