Orosz filmet nem sokat láttam mostanában, no nem azért, mert távol áll tőlem a nyelv (pedig tanultam vagy 10 évig), vagy valami fenntartásom lenne velük szemben, hanem mert nem volt olyan, amire felfigyeltem volna. Ezért érdeklődve vettem elő ezt a II. világháború kezdetén játszódó háborús drámát.  

A film egy zenész gyerek (trombitás) szemszögéből, elbeszélésén keresztül mutatja be nekünk 1941. június 22-ét, mikor a náci csapatok megkezdik az első támadásukat a Brest-i erődítmény ellen. Láthatjuk, miként keresi a csaták alatt elvesztett barátnőjét, miként veszi ki részét aktívan a harcokból, és hogyan próbálja túlélni a soha nem látott borzalmakat. A gyerek elbeszéléséből megtudhatjuk, hogy a bombázások után a szétszakadt erőd védelmére felállított egységek vezetői Pyotr Mikhailovich Gavrilov ezredparancsnok, Efim Moiseevich Fomin Komiszár és Andrey Mitrofanovich Kizhevatov 9. szakasz vezetője miként próbálják megállítani a támadó náci seregeket……….…… (sajnálom, de soha többé nem akarom leírni a nevüket)

Az erődítmény falain belül nem csak a katonák életét figyelhetjük meg, hanem az ott élő emberek mindennapjait. Közel 8000 katona a családtagokkal, és egyéb kiszolgáló személyzettel tartózkodott a falakon belül. Doktorok, szakácsok, zenészek mind élik vidáman az életüket és nem hisznek a háború kitörésében, annak ellenére sem, hogy néhányuk már a pontos napját is tudja az offenzíva megindulásának. Mikor megindulnak a bombázások, mindenki azt hiszi, hogy ez csak gyakorlat, nem hisznek a fülüknek, a szovjet csapatok egyáltalán nem voltak felkészülve a támadásra. A támadók álruhában megérkezve okosan elvágják az energiavezetékeket, megbénítják a kommunikációt, megsemmisítik a fegyverraktárakat, és amikor küzdelemre kerül sor agresszíven, úgy verik szét a laktanyában a katonákat, mint ahogy egy éhes farkas tenné a legszebb báránycsordával.

Egészen addig a pillanatig, amíg a védekező erők szétverve több kisebb egységben össze nem szedik magukat. (kell egy vezető). A későbbiekben is azt láthatjuk, hogy a védelmi erők teljesen reménytelen küzdelmet folytattak a megszálló csapatok ellen és nagyon jól tudják, hogy ennek az ütközetnek csak egy vége lehet. Bíznak utolsó pillanatig a felmentő sereg megérkezésében, az utánpótlásban. A falakon belül kevés az élelem, víz, gyógyszer, sok a sérült, sokáig nem maradhatnak a körülvett erődben. Több nap eltelte után, az utolsó ütközetben, hitetlenkedve figyelhetjük a mai szemmel nézve bizony vakmerő bátorságot, ahogyan a katonák utolsó erejüket összeszedve kirohannak a falakon kívülre a többszörös túlerőben lévő náci sereg elé. A filmben bemutatott orosz emberek hozzáállása későbbiekben rávetíthető majd az egész szovjet népre a II. világháború folyamán.  Azt hiszem ez a fanatizmus, ez a hazaszeretet segítette megnyerni végül is nekik a háborút. Utána olvasva megtudtam, hogy itt a keleti fronton vesztették el a náci csapatok az embereiknek közel 5 %-át az első hetekben.  

A film elméletileg valósághűen ábrázolja a megtörtént eseményeket. Hatalmas, véres csaták, drámai pillanatok, mind felfedezhetők a filmben. Írhatnék nagyon durva jelenetről is, amit ritkán lát az ember a filmben, de ugye ne csak a megrázó jelenetekért legyen emlékezetes egy történelmi film. Bár lehet, hogy a mai ifjúság már csak ezt veszi észre a filmből és ebből tanul. Megjegyzem még, hogy számomra egy kicsit hosszú volt, és bizony voltak olyan jelentek, amik lassították a filmet, de nem lehet két órában csak az akciójelenetekre koncentrálni.

A szereplőkről csak annyit írnék, mint amikor keletről érkező filmeket nézek, hogy soha életemben nem láttam még őket más filmben, és ha az elkövetkezőkben néznék is tőlük valamit, biztos, hogy nem ismerném fel egyiket sem. Azonban ez nem jelenti azt, hogy nem passzoltak volna tökéletesen a filmhez, nem tudok semmi rosszat írni, de nem is akarok, tuti hazájukban elismert színészek. Jók voltak és kész. Különösen a kissrác.

Alexander Kott nagyszerű történelmi filmet rendezett felhasználva a Brest-i Múzeum által őrzött dokumentumokat az erődítmény ostromáról. Igazából ez a történelem egy része, nem egy olyan dolog, amit illett volna szebbé varázsolni, ezt látni kell az utókor számára is és nem csak a volt Szovjetunió területén. Nekem egy filmélmény, amiben lehetne keresni hibát, de minek. Ha kicsit is okosodik az ember, tanul belőle, akkor elhagyja azokat a dolgokat, amik neki nem tetszettek. Persze lehet, hogy ezek csak nekem nem jöttek be, de valójában meg így volt reális.  A látvány az biztos, hogy tökéletes, durva, és megrázó, megfogják az ember. Olyan, hogy szívesen beszél róla az ember másnap. A zenéje csak úgy térnék ki, ami egy kicsit meglepő, hogy nekem az Elemi ösztön ugrott be róla.

Akik szeretik a hősökről készült alkotásokat, akik szeretik a valós történelmi eseményekről készült filmeket, aki szerette a Sztálingrádot (bár szerintem az jobb) azoknak ne hagyják ki ezt sem. Megrázó háborús dráma.

75% 

Ezt a filmet talán még melóban ajánlotta nekem valaki, hogy az egyik legjobb börtönös film, már ha lenne ilyen kategória. Az ausztrál Chopperhez (Erik Bana főszereplésével) hasonlították, aki elég nagy legenda volt odakint.  Persze valós történeten alapszik, mivel a pasi még jelenleg is egy angol börtön vendégszeretetét élvezi.  

Michael Peterson már gyerekkorában sem volt egyszerű eset, mindegy, hogy ki jött vele szembe, kinek nem tetszett a képe, lehetett az diák vagy tanár, az biztos, hogy kapott egy jó nagy pofont. 1974-ben 19 éves korában elhatározta, hogy híres lesz és egy lefűrészelt csövű puskával a helyi postát kerek 26 fontért kirabolta. Mivel jellegzetes kopaszra borotvált feje volt enyhén vicces bajusszal, hamar le is csukták 7 évre, amiből a ”rossz” magaviselete miatt egyre több lett. Itt vette fel Charles Bronson színész után a becenevét. A börtönben minden olyan dolgot elkövetett, ami biztosan nem a megfelelő magatartás: amikor csak lehetett mániákusan ütötte-verte a börtönőröket, rabtársait, néha túszokat ejtett és nem mellékesen lázadást szított, aminek az lett a következménye, hogy diliházban kötött ki, majd mivel ott sem bírta a levegőt, újra áthelyezték a börtönbe, hogy ne okozzon több kárt a betegeknek. A mai napig 34 évet ült, amiből 30-at magánzárkában töltött és Ő most Anglia leghíresebb és legköltségesebb élő fegyence. Közel 120 börtön, fegyház és pszichiátriai intézet lakója volt.

Szerintem elérte a célját. Bár nekem nem volt annyira ”szimpatikus”, mint az ausztrál rokona Chopper, bár Chopper gyilkolt – elmondása szerint ugye csak azt, aki megérdemelte – mégsem volt annyira nagy marha, mint Bronson. A film kicsit furcsán, két szálon fut, abból az egyiken végigkövethetjük a gyerekkortól egészen napjainkig ezt az extra életpályát börtönről börtönre. Láthatjuk 69 napig tartó szabadon engedését, mialatt csöppet sem tud beilleszkedni a társadalomba. (nem is akar) Illegális bunyókon vett részt, emberekkel és kutyákkal verekedett. Megpróbált kapcsolatot létesíteni, szerelmet vallott, aminek a következménye egy pénz nélküli ezer fontos gyűrű elvétele az ékszerüzletből, jutalomból újra dutyi. (15perc alatt elkapták)

A másik szál pedig egy színházi előadás keretében, közönség előtt előadott vízió, ahol Bronson életpályájának a rá mért hatásait figyelhetjük meg közelről, miképpen reagál az őt ért ingerekre. Nekem ezek amúgy annyira nem jöttek be. Igaz azt sem mondhatom, hogy a képek ne lennének látványosak. A színházi jelenetekből aztán tényleg megtudjuk, hogy a pasi nem százas. Ennyire nem félni a haláltól, ilyen önroncsolóan élni, ezerrel pörögni állandóan, csak a veszélyt keresni, mindenkire haragudni és menni előre dühösen, mint egy vadkan, kicsit sem arra enged következtetni, hogy az illető nem pszichiátriai eset. Kevés ember érti ezt meg. Ez kezelendő dolog, mondjuk sporttal, valamilyen küzdősporttal. Nekem nagyon kevés ahhoz, hogy mindez azért van, hogy híres legyek! Ennek ellenére a film teljesen szórakoztató, nyers, kellően véres és gusztustalan. Gusztustalanságból írhatnék le egy két dolgot, de sok embernek elmenne a kedve még az élettől is. Nekem a film első fél órája nagyon tetszett. A film utolsó jelenete egy kicsit megrázó, a pasi totálisan reménytelen esetnek tűnik. Sajnálatot, egy cseppet sem éreztem iránta.

Olyan érzésem volt, hogy a filmnek más szereplője szinte nem is volt, ritkán fordul ilyen elő, de Tom Hardy (Eredet, Spíler) uralta mindenhol a képernyőt annyira belement az agyamba. Biztos, hogy tanulmányozta Petersont, mert magától az ember nem közlekedik így, nem néz így, és még sorolhatnám. Viccesen félelmetes karakter. Tökéletesen játszotta a mániákus dühöngő bikát. Nem véletlenül fedezték fel ez után a nagyobb rendezők. A többiek tényleg csak mellékszereplők.

Nicolas Winding Refn (Elátkozott város, Valhalla Rising) végül is egy igen érdekes életrajzi filmet készített a maga nemében, egy olyan emberről, aki még ezzel a filmmel is csak jól jár, hiszen a célját éri el vele! Híres lesz, ahogy szerette volna. Az már más kérdés, hogy ki szimpatizál vele. A film amúgy jó, érdemes megnézni a sokkoló képei ellenére is.  A zenéjétől igaz falra másztam, a disco korszakban berobbant zenéktől kirázott a hideg, de amúgy vicces. Nem kell a film elé kaját készíteni, mert nem hosszú. 

Nem ajánlom nagyon a gyengébbik nem képviselőinek, viszont azok a férfiak, akik szeretnének megnézni egy nyers erőszakos filmet egy őrültről, azok mindenképpen nézzék meg. És a végére: Chopper rajongóknak kötelező! Nekem speciel mondjuk az jobban bejött Eric Banával.

60 % 

Christian Bale egy őrült. Mindig is sejtettem, hogy nem normális, de miután megnéztem a mai filmjét, ez keményen tudatosult bennem. Már a Gépész c. filmjében sem volt semmi, ahogy kinézett, de itt is közel ugyanannyit leadott testsúlyából. Félelmetes egy pasi. Maga a film volt az utolsó, amit még nem láttam a legjobb filmek közül, amit az Oscar – díjra jelöltek és azt kell, hogy mondjam, évek óta nem volt ennyire kiegyensúlyozott, erős mezőny.

A film megtörtént eseményt dolgoz fel egy bokszolóról, Micky ’Irish’ Wardról (Mark Wahlberg), aki miután szakít edzőjével, Dicky Eklunddal (Christian Bale), aki egyben a féltestvére, a sorozatos kudarcok után visszatér a szorítóba és a világbajnoki övért küzdhet. Korábban Dicky volt az egyetlen bokszoló, aki Sugar Ray Leonardod kiütötte a ringben, jelenleg azonban az HBO tv stáb elborzasztó dokumentumfilmet forgat a kábítószer függőségéről. Fivérével elválaszthatatlanok voltak, mind az edzőteremben és azon kívül is, azonban Dickyt kábítószer és egyéb bűncselekményei miatt lecsukják. Mialatt testvére börtönben van, Micky átgondolja életét és megtalálja élete párját Charlene Fleminget (Amy Adams). Szakít menedzserével, alkoholista anyjával Alice Wardal (Melissa Leo) és szinte az egész családjával, akik eddig csak kihasználták. Az új edzővel és ’team’-mal nekivág ismét a szorítónak, beindul a gépezet, siker sikert követ, azonban Dicky-t egy nap kiengedik…..

Na, hát ezt a filmet is látni kellett ahhoz, hogy bebizonyosodjon, hogy bizony 2010-ben nehéz lesz eldönteni, melyik volt a legjobb film. Nem lesz egyszerű, mert bizony ez is jó volt. Ha másik bokszolós filmhez hasonlítanám, kapásból a Rocky első része ugrana be. Abban sem a boksz a lényeg. Ez is egy családi dráma elbújtatva sport háttér mögé. Mark Wahlberg és Christian Bale állnak a film középpontjában mögöttük pedig a kizsákmányoló család. Láthatjuk azt a családot, ahol Mellisa Leo a hadvezér, és Ő, mint a legfőbb hadúr hogyan manipulálja úgy a férjét és a lányait, mint a katonákat. Ellenkezés nincs. És ebben a filmben bizony az elnyomás nagy úr. Vicces az a kép, ahogy ülnek a lányok, legalább heten, mint a gonoszok és lesik anyjuk minden szavát. Parancsra mennek, mozognak. Megfigyelhetjük, Mark miként eszmél rá arra, hogy ez így nem mehet tovább, ha nem szakít a reménytelen bátyjával, süllyesztőbe kerül. Persze ehhez nagymértékben segít és hozzájárul a bárpultos barátnő Amy Adams, aki mindenben támogatja, még akkor is mikor az egész család ellene fordul.

A két testvér piszkosul jók együtt, két ellentétes karakter, két ellentétes színészi játék. Bár kezdetben feltűnő, hogy Bale mennyire ellopja a show-t, de aztán rájövünk, hogy bizony a modellből lett színész is a maximumot hozza ki magából. És ez most ebben a filmben tökéletesen elég. Hihetetlen érzés lehet egy munkásosztályból feltört sportoló életében olyan nagy napra visszaemlékezni, mikor egyedüliként kifektette a nagy Sugar Ray-t, gyakorlatilag ez tartja már életben, és borzasztó azt látni, hogy egy bálványként tisztelt bokszoló, sportoló, hogyan tud a pokol kapuján kopogtatni, mire képes a drog. És innen felállni, szinte lehetetlen, illetve nagyon nehéz. Az a kép, a szabadulása után, mikor megáll a drogosok házánál és továbbmegy, nagyon jó. Ott tudatosul benne, hogy ha már neki nem sikerült elérni a nagy célt, legalább a testvérének adassék meg és bizony Marknak szüksége van rá. Sok boksz jelenet nincs benne, illetve ha van is egy – egy perc, kivéve az utolsó összecsapást, ami nagyon érdekes, különösen abban a tudatban, hogy ez így is volt. Lehetne még bőven elemezni a filmet, de tegye meg mindenki maga, jobb érzés, mint elolvasni, így is sokat leírtam már belőle. Megérdemli, hogy a legjobb sportfilmek között legyen a helye, és nem véletlenül jelölték hét Oscar-díjra.

Christian Bale (A Sötét Lovag, Közellenségek), mint ahogy a bevezetőmben is említettem egy őrült, bár biztos van az a pénz, amiért az ember így megsanyargatja magát. Az már más kérdés, hogy mennyire egészséges dolog. Azt hiszem, ez egy igazi show volt számára, brillírozott. Már amint meglátod a képernyőn az ugrik be, hogy úr isten mennyire jó. Lehet előbb utóbb majd unalmassá válik, mert szinte mindig jó. Szerintem nem normális a pali, persze jó értelemben véve. Mark Wahlberg (Az olasz meló, Pancser Police) mögötte elhalványul is meg nem is, neki ez a szerep jutott, neki így kellett játszania. Ő így jó, ahogy van és ez most dicséret. Mellissa Leo (Mindenki megvan), Amy Adams (Szökőév, Kétely) szinte mindig jó, elfogultság nélkül írom. Szeretem mindkettőt. És a végére egy érdekesség, Mickey O’Keefe, aki a filmben a rendőr/edzőt játszotta, a valódi trénere volt az igazi Micky ’Irish’ Wardnak! Jelenleg is őrmesterként dolgozik a Lowelli rendőrségnél Massachusettsben.

David O. Russell (Sivatagi cápák) azt hiszem igen emlékezetes filmet készített egy nagyon nagy küzdeni akarással rendelkező sportolóról, akinek bizony az élete nem volt egyszerű. A filmben nekem szinte minden bejött. Kellően humoros, kellően drámai és szerethető karakterek.  Külön kiemelném a hihetetlen jó zenei anyagot, ritkán hallok filmben együtt Led Zeppelin, Aerosmith, Whitesnake, Red Hot Chili Peppers és Rolling Stones számokat.

Akik szerették a Rockyt, a Dühöngő Bikát, Millió dolláros bébyt, A remény bajnokát azok nehogy kihagyják ezt a szuper filmet! De minden sportszerető embernek ajánlhatom, akik nem csak csupán a sportot látják, hanem magát az embert is.

85%