duckit 2012.01.14. 14:32

50/50 (Fifti-fifti, 2011)

Mint sivatagban a kikötő olyan ritka az a film, melynek témáját tekintve a komolyabb drámák között lenne a helye, de mégis megvalósítása szempontjából a könnyedebb stílus felé vette az irányt.  Daganatos betegségekről készült filmeket többnyire drámák és dokumentumfilmek között kéne keresnünk, nem pedig a vígjátékok kategóriájában. Az alábbi film viszont tökéletes példája, miként lehet egy szörnyű betegséget megfelelő módon tálalni úgy, hogy ne menjen el az életkedve senkinek a megtekintése után.

Megtörtént eset középpontjában egy 27 éves rádiós programszerkesztő Adam (Joseph Gordon-Levitt) áll, akinek a napjai totál átlagosan telnek. Korán kel, elmegy futni, bemegy dolgozni, semmi extra, egészen addig, míg a hátfájdalmai miatt orvoshoz kell fordulnia. A doki egy igen ritka gerincdaganatot állapít meg nála, ami elméletileg gyógyítható, gyakorlatban meg ugye 50/50. A diagnosztizálás után a legjobb barátja Kyle (SethRogen), édesanyja Diana (AnjelicaHuston) és egy fiatal doktornő Katherine (Anna Kendrick) segít neki felbolygatott életének helyreállításában….

Több - kevesebb sikerrel. Azt hiszem így kell egy depressziómentes drámát készíteni, szépen csendesen és mégis úgy, hogy ne felejtsük el. Bármennyire is komoly a téma, a könnyed stílusa teljesen magával ragad. Az egész film viccesen átgondolt. Tökéletes az egyensúly a vígjáték és a dráma határa között, mivel a humor remekül van adagolva a filmben, sosem tolongott, mindig időben jött, éppen akkor mikor bebólintottam volna már. Főleg a film első felére jellemzők a viccesebb jelenetek, de ahogy haladunk a vége felé bizony arcunkra fagy a mosoly. Egyszer megnevettet, máskor megsirat. Persze a vicces részeknél ne gondoljuk, hogy fetrengenénk a röhögéstől és a sírás esetében max. könnycseppekről beszélhetünk.

Lewitt jeleneteit igazán lehet szeretni, bárkivel is szerepel együtt a vásznon. Akár a doktornővel, akár az öregekkel, akár Rogennel láthatjuk. Rogen szerepénél amúgy is megjegyzem, hogy most először éreztem azt, hogy nem valami „parasztot” játszik, hanem tényleg egy barátot. Önmagához és szerepeihez képest visszafogott. A Patrick Swayze „vicce” egy kicsit húzósabb mércét üt meg és még a későbbiekben is neki köszönhetünk egy két alpáribb poént, de tényleg a tűréshatáron belül áll meg mindegyik. A vicces sütik bevitel a filmbe egész merész húzás, de fogjuk úgy fel, hogy fájdalomcsillapításra használták. Perverz színjáték volt betépve a halottak között az a bizonyos korházi folyosón „sétálós” jelenet is, ami azért tegyük a szívünkre a kezünket, és mondjuk ki, elég morbid. Rákra, mint betegségre való hivatkozásra sem hallottam volna még, hogy buknának a csajok diszkóban, de nem is szeretném megtudni. Mielőtt azonban körbemosolyognánk a fejünket egyes jeleneteken és beskatulyáznánk a filmet a szokásos „feelgood” filmek közé, a felemelkedőbb hangulat megtörik.

Az „öregek”nek köszönhetően visszazökkenünk abba, hogy ez a betegség bizony valós és nem válogat bármennyire is jó fej az illető. Hála az égnek ezeket a szomorúbb jelenetek is kipipálhatjuk giccsmentesnek. Érdekes, hogy Adam barátnőjét Rachaelt már a diagnosztizálás előtt is kitettem volna az utcára, annyira irritáló volt. Szerepét előre lehetett tudni, úgy, mint az agyturkász vonzódását a páciense iránt. Rachael festményének lassított kivégzése külön fénypontja a filmnek. Továbbá érdekes volt látni az anya és fia kapcsolatának átalakulását. Kezdetben még az elutasítást, majd a lassú közeledést egymás felé. Sajnos sok esetben ezeket a közeledések már csak későn vesszük észre, mikor már süllyed a hajó.

Igazán klassz szereplőgárda! Joseph Gordon-Levitt (Eredet) napjaink sztárja lett R. Goslingal együtt. Ebben a filmben is hatalmasat alakított. Szívbemarkoló és felemelő egyidejűleg. Szerepében folyamatos nyugtalanságot áraszt, amitől valóságosabbnak érezzük. Seth Rogen számomra egy talány. Érdekes eleme a filmeknek. Zöld darazsunkat lehet szeretni és ki nem állhatni. Ritka esetek egyike jelen filmje, mikor teljesen elvoltam morgolódó egyéniségével. Üdvözítő volt újra látni kicsit férfias tekintetű Anjelica Hustont (Addams Family) Igaz kétszer akkora volt, mint a fia, de nem baj. Szerethető volt az anya szerepében. Anna Kendrick kötözködő szerepét csíptem már az Egek urában is Clooney mellett, de itt a kis szende dokinéni alakjában igazán kedves volt. Bryce Dallas Howard (Terminátor – Megváltás) tulajdonképpen idegesítő szerepében sok mindent nem nyújtott, de mivel azt kellett adnia, hogy ne szeressük, ezt tökéletesen bejött neki. Sajnos még a The Help c. filmjéhez nem volt szerencsém, de kíváncsian várom.

Jonathan Levine (The Wackness) rendező filmje teljesen megfogott. Forgatókönyvírójának Will Reisernek saját történetét mesélte el nekünk igazán fogyasztható módon. Nem szeretném tovább ragozni az egészet, bizony nem emlékszem hasonló filmre, ahol egy szomorú népbetegséget így tudtak volna bemutatni filmen keresztül. Külön most nem szeretnék kitérni a képekre, látványra mert minek, nem arról szól az egész. Zenéjére sem nagyon emlékszem, viszont a filmre sokáig fogok. Nem lesz mindenkinek korszakalkotó, de én akkor is azt mondom rá, érdemes megnézni.

Ajánlom szinte mindenkinek. Ennyi.

75%

A bejegyzés trackback címe:

https://gonduzo.blog.hu/api/trackback/id/tr443545326

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.