Végre tavaszodik, és a gyötrő téli hónapok után sütkérezik a nap, ami nagyban hozzájárul hangulatom regenerálódásához. Ha ehhez az időhöz hozzáveszem még Willem Dafoe vadász drámáját a kettő együtt egészen klassz napot teremt. Ritkán látunk filmben ennyire gyönyörű természetképeket. Talán utoljára (kicsi túlzással) az Út a Vadonban c. műnek a látványa ragadott meg ennyire.  A film elején pedig fogalmam sem volt, hogy a tasmán tigris legendája ma is érdekes lehet, hiszen vagy ötven éve (vagy több) kihalt állatról beszélünk. Vagy mégsem?

Martin David (Willem Dafoe) főállású vadászt Tasmániába küldi egy titokzatos biotechnológiai cég azzal a feladattal megbízva, hogy kutassa fel a tasmán tigris utolsó példányát, mivel az állat DNS-éből előállított gyógyszer csodákra lenne képes. Megérkezése után Martin a leszervezett szállásán egy kisfiút és egy kislányt talált, valamint egy beteg anyukát Lucyt (Frances O’Connor), akinek a férjét néhány éve titokzatos körülmények között a dzsungel elnyelte. Erről a meglehetősen nomád erdőszéli házból indul el magányosan nyomokat keresni, csapdákat állítani, vadászni akár napokra eltűnve. Próbálkozásai csalódással végződnek, mivel max. csak tasmán ördöggel találkozik, ami meg ugye nem ugyanaz, mint a tigris. A házhoz való visszatérésekor kikapcsolódás gyanánt férfiember hiányában a ház körüli teendőket látja el, miközben egyre közelebb kerül a családhoz. A kisebbik fiú bizalmának elnyerése után a sráctól kap egy rajzot, ami nem más, mint egy feltételezett térkép a tigris megtalálásához. Határideje vészesen fogy, beleveti magát ismét az erdőbe, de közben érzi, hogy még sincs valami rendben, valaki figyeli őt, nincs egyedül..……..

Határozottan tetszett, nem volt egy pörgős film, de a hangulatomhoz tökéletes passzolt. Nyugodt tempójához hozzászoktam, és hagytam magam beleolvadni Ausztrália gyönyörű kis szigetének képeibe, hiszen a film legalább 80 százaléka a Tasmán vadon bemutatásával telik. Ha valakit ez zavar ne is álljon neki, mert befordul nyomban, de nekem meg pont ezért tetszett, mivel soha az életben nem jutok el oda és így legalább a képernyőn keresztül látom. Végre olyan kaland film, amitől nem lett tócsa alattam az izgulástól.  

Vadászunk egy hallgatag, kemény, rezzenéstelen arcú ember, akit kezdetben csak a küldetése motivál. Martin szótlanul árkon-bokron keresztülmegy és folyamatosan csak a csapdáit állítja, miközben sejti, hogy valami nem stimmel küldetésével. Ha segítséget elsőre nem is, de ellenséget kapásból szerez a helyi favágók személyében, akik úgy néznek rá, mintha egymaga képes lenne megakadályozni az esőerdők kivágását. Mivel a zöldek keze mindenhova elér, ezért nem szívesen veszik a helyiek, ha idegenek mászkálnak munkahelyük területén. Izgalmasabb részei a filmnek többnyire ezekben a részekben fedezhetők fel. Szállásán azonban MacGyverként tevékenykedve megkedveli a kis családot, és olyan segítségre talál a kisfiú személyében, amit álmában sem remélt.  A film drámai részeit, amiből azért lényegesen kevesebb van, a melegséget adó kuckóban láthatjuk, ahol szereplőink barátkoznak egymással. Megjegyzem a film vége egészen szomorkásra sikeredett.

Willem Dafoera arca olyan mintha összegyűrt kartonpapírból rakták volna össze. Mimikája abszolút korlátozott arcán látható markáns mélyedéseitől. Félelmetes tekintet, égszínkék szemek, remek szinte néma játék. Nehéz nem őt nézni mikor szerepel, megszűnik körülötte még a táj is, hiszen akaratlanul magára irányítja tekintetünket. Nagyszerűen viszi az egész filmet, mások szinte kizárva. Sam Neill (Zongoralecke) kevés szerephez jutott. A cserfes kislány kezdeti káromkodásait nem értettem, de végül is aranyosak voltak együtt a sráccal. Frances O’Connor (A.I. Mesterséges értelem) olyan visszafogott volt, hogy majd eltűnt ő is a dzsungelben.

Daniel Nettheim tévésorozatokon nevelkedett rendező filmje teljesen levett a lábamról. Kell hozzá egy nyugodt hangulat, ami viszont azt a veszélyt rejti magában, hogy elalszunk rajta, mivel egyáltalán nem egy pörgős film. Maga a sztori Julia Leight regényéből készült és legyünk őszinték, nem egy nagy durranás, de ami kárpótol mindenért az Robert Humphrey fényképezése. Eszméletlen szép képeket kapunk, amitől csak tátjuk a szánkat, hogy ilyen is létezik földünk másik oldalán.  Ráadásul a film zenéje tökéletesen passzol a látványhoz. Érdemes megkeresni amúgy a neten hazánkban   Erszényesfarkasként anyakönyvezett állatot, hiszen ritka furcsa (ronda) egy példány volt és ha már mi nem is találkozunk vele, legalább tudjunk róla.

Természetjáró embereknek, akik amúgy is szeretnek eltávolodni a betondzsungelektől mindenképpen ajánlom, hiszen a filmben látható ritka látvány számukra biztos, hogy örömet okoz, de aki szeretne egy nyugodt tempójú kellemes vasárnap délutáni filmhez nyúlni, ne keressen tovább, vegye elő ez a filmet és nézze meg.   

70%

Beteszem még ide érdekességnek amit a Wikin találtam, Gerald Durell angol természettudós mondatát, hiszen tökéletesen passzol a filmhez: "Az ember eleget tud ahhoz, hogy elpusztítson egy fajt, de még nem jött rá, hogyan lehetne újrateremteni, amit elpusztított".

 

A bejegyzés trackback címe:

https://gonduzo.blog.hu/api/trackback/id/tr544285084

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

mt-03 2016.08.12. 00:00:24

epp most van a dunan.