Nem tudom, mire képesek még ezek az Ausztrálok, de az biztos, utóbbi években kiadott nyomasztó hangulatú filmjeikkel tutira viszik a „deviáns emberekről” szóló filmeknek szánt képzeletbeli díjakat. Ehhez a filmhez szintén kell egy idegzet mire végignézi az ember, de aki megpróbálja alávetni magát a kenguruföld leghíresebb sorozatgyilkosságáról készült műnek, garantáltan arcon vágja magát nem is egyszer a film alatt.

Adelaide lepusztult külvárosi környezetében él a 16 éves Jamie (Lucas Pittaway) anyjával Elizabethel (Louise Harris) és két testvérével Alexel és Nicholasal. Otthonuk szociális segélyekből élő emberek zsúfolt közösségének velejéig romlott közepe. Jamie szeretne kitörni ebből a nyomasztó, erőszakos és reménytelen környezetből, ami körülveszi őt. Megváltóként néz fel anyja új barátjára, Johnra (Daniel Henshall), aki váratlanul érkezett a szétesett család megsegítésére. Mivel John egyre több időt tölt Elizabethel és a fiúkkal, tapasztalatával olyan egyensúlyt teremt a család számára, amit korában elképzelni sem tudtak volna. John nevelőapaként Jamiet beleneveli egy olyan világba, ahol az emberek csordultig tele vannak rosszakarattal, gyűlölettel, mocsokkal. John és társai tetteikkel a legsötétebb képzeletünket is túlszárnyalják…….

Ritka az a film, mely olyan szinten nyomasztó és sötét atmoszférájú, mintha légópincében kéne egyedül lámpa nélkül végigmenni. Nehéz szavakat találni rá, egyszerűen ideges lettem a filmre miközben néztem. Többnyire a film zenéjéről írásaim végén szokásom megemlékezni, de most itt az elején már megemlítem, hogy nagyban hozzájárult ahhoz, hogy kitépjem a biztosítékot a falból. Amint elindult az úthenger felém már tudtam, hogy elbotlottam és nem menekülök. Az eredeti sztoriról nem hallottam („testek a hordókban” szalagcímekkel illeték a gyilkosságsorozatot az 1990-s években), mivel nem követem az ausztrál kriminológiát, de ha ezek a gyilkosságok valójában így történtek meg, csoda, hogy eddig nem filmesítették meg.  

A film több szálon fut, meglehetősen lassan felvezetve az eseményeket, elég időt hagyva megismerni „elcseszett” szereplőinket. A piás anyát, aki kicsit későn veszi észre, hogy szomszédja csak úgy fotózgatja meztelenül három gyerekét. A srácokat, akik mintha ez a világ természetes velejárója lenne, csak némán tűrik, hiszen végre valami történik velük unalmas világukban. A szomszédokat, kik szinte egytől-egyig reményvesztett emberek.

Azonban mielőtt a család eltűnne a süllyesztőben, megérkezik az összetartó férfikéz. John első látásra szerethető, segítőkész, vicces figura, akit már úgy vártak a gyerekek a családba, mint egy bányász a hűségpénzét. Azonban a szakáll alatt rejtőző megnyerő mosoly mögött Ausztrália leghíresebb sorozatgyilkosa rejtőzik. Az igazi arcának leleplezése előtt azonban szinte mindenkit a családon belülről és a környékbeli szomszédokból megnyer és csatasorba állít maga mellé. Összejövetelek alatt hergeli közönségét, hogy valójában fejlődésük gátja az a homoszexuális, narkós, pedofil emberek társasága, ami körülveszi kis világukat. Jamiet teljesen behálózza, ujjai köré csavarja és vele együtt elindul a társaság megtisztítani a „gonoszoktól” lakhelyüket. Szereplőink azonban késve veszik észre, hogy valójában John ördögi tervének végrehajtói, ők a hóhérok, de ebből már nincs visszaút. 

A kegyetlenkedéseknek, a könyörületmentességnek, az ember megbecstelenítését bemutató képsoroknak ennyire naturális ábrázolását filmen bizony régen láttam. Szinte dokumentumfilmekre jellemző stílusjegyekkel mutatják be a brutális valóságot. Ilyen fajta lelki terrort ritkán látni filmben, de hála az égnek nem kifejezetten erre építkezik a mű, hogy ezeket bemutassa. A film nem ebből él. Pont jókor, ha lehet ilyet mondani, jó időben kapjuk ezeket a sokkoló képeket, de mégis, azt mondom, hogy a leghatásosabbak és legnyugtalanítóbbak azok a jelenetek, melyeket csak a fantáziánkra bíznak. Nem látjuk csak halljuk és a bőrünkön érezzük.   

Számomra ismeretlen szereplők közül Daniel Henshall pszichopata gyilkosként egyszerűen félelmetes. Annyira rideg az egész játéka, annyira látszott rajta, hogy mosolyogva hülyének néz mindenkit, hogy kirázott tőle a hideg. Pedig első ránézésre Zach Galifianakis jutott róla az eszembe a Másnaposokból. Félelmetes egy arc. Azt hiszem, ha rendőr lennék, Ő lenne az, akit utoljára gyanúsítanék. Játékát látva az a baj, hogy totál el lehet hinni, hogy az utcákon igen is vannak ilyen érzelemmentes pszichopaták. Lucas Pittaway némafilmbe illő játékával azonnal az a vesztes srác jut az eszembe, aki a Maratonon a cél előtt összeesik. Ide jöhet az a közhely, hogy kettőjük játéka viszi a filmet, ha lehetne ennél a filmnél ilyenről beszélni. Az biztos a mozivászon egy ritka bizarr kapcsolatát láthatjuk. A többi színész az anyától a szomszédokig tökéletesen beleillenek ebbe a filmbe. A transzvesztita pasitól az ember pedig simán hanyatt dobja magát. 

Justin Kruzel elsőfilmes rendező készített egy maradandó alkotást, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Kevés ember bírja végignézni, de ha sikerül is valakinek, kizárt, hogy ne illetné valamilyen negatív jelzővel. Végletek filmje, vagy tetszik, vagy utálod nagyon. Nekem az első kategóriába esett, de mint már említettem az eleje megadta a hangulatot hozzá. Emelkedett állapotban megnézve is tuti letaszít a mélybe. Az operatőri munka (a ritka, minimális környezet), a vágások és a film zenéjének tökéletes szinkronja megteremtette azt a feszültséget, ami szinte végig arra kényszerített, hogy kényelmetlenül érezzem magam. Azonban, aki horrorfilmnek gondolja vagy egy jó kis krimire számít, bizony csalódni fog, ez nem az a film, oltári messze van tőle. Elég sok díjat bezsebelt, de kizártnak tartom, hogy a hazai mozikban bármikor is érkezik bevethető formája, ezért ha valakit érdekel, inkább keresse online tékákban.

Az biztos nem szívesen ajánlom délutáni matinénak, hogy na, akkor most tegyünk be egy filmet és szórakozzunk jól. Ehhez bizony kell egy „hangulat”, amit igazán nem tudok leírni, vagy tudjuk, mikor jön el, vagy ne is álljunk neki. Azért aki fogékony a hasonló filmekre próbálja ki, semmit nem veszít vele, legfeljebb az ajánlásom után elküld melegebb éghajlatra.  

75%

Hogy mit keres Christian Bale kínai filmben elsőre a kérdés kicsit furcsának tűnik, de végignézve a filmet totálisan megértem. El kell adni azt a filmet más országoknak is. Muszáj volt találni egy aktuális sztárt ehhez a nem éppen egyszerű alkotáshoz, hiszen a szenvedő felek szeretnék tudatni a világgal mi is történt velük 1937-ben.   

Az 1937-ben játszódó történetben John Miller (Christian Bale) temetkezési vállalkozó megérkezik Kínába Nanjing városába a kínai – japán háború utolsó napjai végén, hogy felravatalozzon egy halott papot a helyi katolikus templomban. Megérkezése után a templomban azonban egyedül találja magát egy tucatnyi zárdában nevelkedett tanulólánnyal és a helyi bordélyházból elmenekült prostituált hölgyekkel. A megszálló japán seregek véres és brutális kegyetlenkedéseitől akaratán kívül, papnak álcázva magát megvédi a társaságot amíg lehet, de tudja, hogy egy napon menekülnie kell mindenkinek…..

Piszok jó film volt. Ennyit elsőre. Egy - két nyugalmasabb jelenettől eltekintve végig érdekes és izgalmas volt ez a felejthetetlen történelemlecke. Mert ez bizony megtörtént. A filmet Minnie Vantrin naplójából készítették el, aki misszionáriusként a háború ideje alatt rengeteg nőnek mentette meg az életét Nanjingban. Mivel sosem hallottam korábban a nankingi mészárlásról ezért utána olvastam, miszerint a történelem egyik legnagyobb tömegmészárlása, elfeledett holokausztja, amit a legkevésbé ismerünk. Akit érdekel részletesebben a téma fellelhető a Wikin, de röviden még annyit, hogy közel 300.000 kínait gyilkoltak le különösen kegyetlen módon, nem kímélve nőket és gyerekeket sem. A film brutálisan bemutat ebből a háborúból egy szeletet.

Már a kezdés nem semmi. Olyan jelenettel indítanak a készítők, amit bármelyik amerikai háborús film megirigyelhetne. Azonnal meghatározta a filmhez való hozzáállásomat. A félelmet nem ismerő hátramaradt kínaiak, a soha el nem fogyó korszerűbb fegyverzettel felszerelt japán katonák ellen. Különösen naturálisan bemutatott részek után ismét elcsodálkozunk azon, hogyan tudták ezek a katonák kamikaze akciókkal feláldozni saját életüket az országukért. Persze lehet ez csak nekem furcsa így magyar szemmel. Ezek a háború borzalmait bemutató részek iszonyú hatásosra sikeredtek és tátva is maradt a szám nem kevés esetben. A látvány amúgy is brutális, talán hasonlót a Zongorista című filmben a lebombázott Varsó képei után láttam.

Az igen intenzív pergő részek után kicsit visszavesznek a tempóból, és oldják a hangulatot humorosabbnak tűnő részekkel, már akinek viccesnek hat egy piás embernek meg nem kapott pénze utáni sóvárgása. Megtudjuk, hogy valójában jóemberünket csak a lóvé hajtotta és semmi más. Amúgy mi másért menne háborús övezetbe az ember külföldiként segédkezni. Ahogyan múlik az idő, minden általalakul és rájön, hogy bizony a benne rejtőzködő hit és becsület mennyire fontos belső tulajdonságok. Erre mondjuk a készítők sok időt nem pazaroltak, de minek is tették volna, hiszen az ellenséges terület közepén voltak. Na és akkor ennyi nagyjából a sztoriból elég, mert a film élvezetét nem akarom tovább fölöslegesen rontani. Igazából a filmet a zárdában nevelkedett egyik kislány elbeszéléséből hallhatjuk, velünk elhitetve hogy mi is történhetett valójában és az említett prostituált hölgyeknek emléket állítva. Azért írtam, hogy velünk elhitetve, mert érdemes lenne a másik fél szemszögéből is megnézni az egészet, mint ahogyan a német – orosz „barátságról” készült filmek esetében nemegyszer történt.  

Christian Bale nem hibázik. Felismerhetetlenül hülyén néz ki szakállban és egészen jól játssza a kezdeti ellenszenvesnek tűnő figuráját. Ahogy változik arcképén a szőr mennyisége, úgy állunk mi is későbbiekben pozitívan hozzá. Mondogatnak itt Oscart és hasonló díjakat, de én nem láttam semmi mást csak azt, hogy ezt is ugyanolyan profin megoldotta, mint a többi eddig eljátszott szerepét. A többi hölgyben nem véltem felfedezni ismerős arcot, de miért is lett volna erre lehetőségem, hiszen szinte mindenki ugyanúgy néz ki számomra. Ez mondjuk erős túlzás, de az biztos, hogy nehéz megkülönböztetni a felnőtteket, és akkor még a gyerekekről nem is beszéltem. Amúgy is ez a nyelv  totál idegen (mandarin és a  japán), de ha ehhez hozzávesszük a sírásukat, bizony kiráz tőle a hideg. Persze még mindig sokkal jobb eredeti nyelven nézni, mintha szinkronizálták volna őket. Röviden (ami sosem megy) teljesen hihetően játszotta mindenki a szerepét.

Yimou Zhang rendező bizony nem csak az országhatárain belül ismert név. Az Oscar díjra jelölt Hős és A repülő tőrök klánja című filmekre talán több ember is felkapja a fejét, de a sportszerető emberek hallhatták a nevét a 2008-as Pekingi olimpia nyitó és zárójelenetének megrendezésénél is. Szerintem filmje zord külseje ellenére, átgondolt és lenyűgözően szépen elkészített. 90 millió dolláros költségvetésből bőven jutott a vizuális effektek tökéletes elkészítésére. A megható és a brutális jelenetek váltakozása mesterien adagolt. Nekem egy jelenetnél mondjuk leült a film, de ezt inkább a fáradtság számlájára írom. Zenéje az ázsiai filmek szintjét bőven megüti. Az operatőri munkáról lapokat lehetne írni annyi jelenet van ami megfogja az embert. Egész film barna és szürke. Gyönyörű és szokatlanul színes a képi világhoz képest a templom festett ablaküvege. A szétbarmolt város látványa extra részletes és még sorolhatnám. Talán ezek a dolgok, amiket nem lehet letagadni, hogy valójában is így nézhetett ki, mert bizony a Japánok annyira nem örülnek és foggal-körömmel küzdenek az ellenkezőjének beállításáról. Állítólag készítettek egy dokumentumfilmet is, hogy az egész csak kamu. Kíváncsi leszek, hogy szeretett forgalmazóink mikor hozzák be hazánkba.  

Ajánlhatom a történelemfilmeket kedvelőknek, akik szeretnének más kultúra más borzalmairól is tudomást szerezni és nem csak az öreg földrész fájdalmas múltján töprengeni. Érdemes megnézni.

80%