Sajnálom, hogy nem rendelkezem több idővel, mert ha végtelen lenne és nem csak 24 órám egy nap, akkor az összes filmet megnézném, amit a füzetemben évközben összegyűjtök. A következő filmet is tuti kihagytam volna, mert annyi más jobban érdekel, mint egy másik földrész szeméttelepéről készült dokumentumfilm. Egészen véletlenül viszont megnéztem a bemutatóját és leesett az állam. Eszméletlen. Bevallom a New Yorkban élő Vik Muniz brazil származású kortárs művészről soha életemben nem hallottam, ami még persze nem jelent semmit, de amint elolvastam, hogy szemétből, lekvárból és mogyoróvajból készít képeket és ehhez különböző gondolatmeneteket is párosít egyből érdekesebbnek tűnt a pasi.

Filmünkben Muniz és filmes stábja a világ legnagyobb szemétlerakó helyéhez utazik a Rio De Janeiro mellett található Gramachóra, hogy az ott élő guberáló emberekkel megalkossa legújabb projectjeit. A telepen naponta közel 3000 „gyűjtögető” dolgozik, szelektálja a hulladékot, éli a számunkra felfoghatatlan életét olyan mennyiségű mocsokban, hogy az embert akkor is kirázza a hideg, ha utólag rágondol is. Művészünk ezekből az emberekből választja ki azt a néhány szerencsést, akinek a portréját „megfesti”. Persze ez a grandiózus vállalkozás nem csak kifejezettem magára a képekre koncentrál, hanem azokra az egyénekre is, akikből az alkotások készülnek. Így volt lehetséges az, hogy az egész film elkészítése az elejétől a végéig több mint két évbe tellett.

A filmben megismerjük az egész telep vezetőjét és ennek az egyesületnek az elnökét a fiatal Tiaot, aki műveltségét a kidobott könyvekből szedte magára. Igazából azt hirdeti, hogy ők tulajdonképpen nem is szemétszedők, hanem szelektív újrahasznosító termékgyűjtők. Egészen szépen hangzik így. Tiao barátját Zumbit, aki a helyiek számára a kikukázott könyvekből egy egész könyvtárat alapított. Érdekes volt őt hallgatni Machiavelliről filozofálni. Megismerjük még Irmát, a helyi szakácsot, akinek a főztjéből nem szívesen ennék, hiszen a mindennapi betevőt többnyire a földről szedi össze, továbbá a két gyerekes 18 éves Suelemet, aki annak örül, hogy van mit dolgoznia és nem prostitúcióból él mint a többi vele egykorú sorstársa. Bepillantást nyerünk életükbe, miközben a „műteremben” lassan elkészülnek a képek. Ők segítenek a szükséges termékeket összeszedni és a földre kifeszített vászonra felhelyezni Muniz dirigálása mellett.

A film közben folyamatosan járt az agyam és nem csak azon mekkora egy zseni ez a pasi, hanem azon is, hogy ezek az emberek hogyan és miből élnek. Egyszerűen leírhatatlan. Az, aki már attól is irtózik, hogy megfogjon egy kilincset, szerintem a film nézése közben a töménytelen szutyok láttán az biztos, hogy lehányja majd a tv készülékét. Részletezni nem szeretném a látottakat, de aki látta például a Gettó milliomos c. filmet maga elé tudja vetíteni. Őszintén, felrakott lábaimmal a kényelmes fotelomban ülve colát iszogatva ezek a képsorok bizony kényelmetlenné tettek a filmezést. Számomra mégis a film egyik legmeglepőbb mondanivalója is ide kívánkozik, ezeknek az embereknek a dolgokhoz való pozitív hozzáállása, a büszkeségük, hogy igen is szeretik azt, amit csinálnak és boldogan teszik, nem sajnáltatják magukat. Félelmetes. Persze balesetekről és tragédiákról is mesélnek, ami ide sodorta őket, de felfogják, hogy Rioban van még ennél lejjebb is, hiszen az ebben a rétegben a narkó és a prostitúció mindent visz. Most itt lehet, hogy az egész csak a film kedvéért van, de nem hiszem.

A film alatt láthatjuk azt is, ahogyan a készítők moralizálgatnak, hogy vajon mi legyen majd a munka befejezése után a „kiragadottakkal”, akiknek azért bőven megváltozott az életük, hiszen a stáb „tiszta” munkát adott nekik és megmutatta, hogy a szeméten kívül is van élet. Mi legyen velük, hiszen bármennyire is boldogok voltak új munkájuk előtt, egyikük sem vágyik már vissza a mocsokba. Tulajdonképpen sajnáltam őket és többször eszembe jutott, hogy az ember könnyen megszokja a jót és ha már nem lesz rájuk szükség piszok kemény lesz a visszarendeződés. Hála az égnek, aminek külön örültem és nem lett elfelejtve a stáblista megjelenésekor néhány sorban, de leírják, hogy mi történt a továbbiakban „szereplőinkkel” és azzal nem árulok el nagy titkot, hogy többnyire mindenkinek rendeződött a sorsa.

Magáról a művész úrról nem szeretnék sokat írni, neten kering róla sok minden, elég csak annyi, hogy gondoljunk bele, mekkora észnek kell már ahhoz lenni, hogy néhány kidobott PET palackból, söröskupakokból, rozsdás fürdőkádból be tud nekünk mutatni egy emberi sorsot. Persze annak, aki fogékony rá. És mielőtt még azt gondolnánk, hogy kihasználta ezeket az embereket és csak az olcsó munkaerő miatt utazott odáig, leírom, hogy ezek a képek egészen London legdrágább aukciós házáig jutottak, ahol nem kevés összegért kerültek értékesítésre és ezeknek az összegeknek egy része visszakerült az alkotásban résztvevőkhöz is.

A filmet Lucy Walker rendezőnő forgatta, aki állítólag nagy „rajongója” a szemétnek és régi vágya volt már, hogy készítsen hasonló témában dokumentumfilmet. Ez annyira jól sikerült neki, hogy 2011. évi Oscar gálán jelölték is a filmjét, de végül is a szobrot nem kapta meg. Szomorkás filmje nem csak magáról a művészről szól, hanem Jardin Gramachón élő gyűjtögető emberekről is. Egy két érzelmesebb embernél bizony könnycseppeket vált ki a film befejezése, de ez teljesen természetes reakció lesz, hiszen többnyire örömkönnyekről beszélünk. A film zenéjét Moby szolgáltatja. Producerek között felfedeztem Fernando Meirelles nevét is, aki olyan nagy filmeket köszönhetünk, mint az Isten városa, Vakság és Az elszánt diplomata.   

A filmet ajánlom azoknak, akik nem csak Rio De Janeiro látványos karneváljáról szeretnének hallani, vagy turistacsalogató Copacabana strandjáról ábrándozni, hanem egy olyan más részéről, amit útikönyvekből sosem tudnánk meg. Vik Muniz rajongók pedig még véletlenül se hagyják ki.    

80% 

Csodagyerek. Végre egy filmcím, amit nehéz lenne félrefordítani. Bár első hallásra, ha valaki ajánlana ezzel a névvel egy filmet, nem biztos, hogy azonnal rohannék a fotelomhoz, annyira nem tűnik valami figyelemfelkeltőnek, illetve megint valami újabb Marvelles „superheros” filmre gondolnék, amitől meg már falra mászok. Pedig ennél a filmnél ez az előítélet egyáltalán nem helytálló, mert egy egészen kellemes alacsony költségvetésű bosszúfilmmel lesz dolgunk.

Sean (Caleb Steinmeyer) édesanyját Maryt (Tracy Middendorf) gyerekkorában a szeme láttára szabályosan kivégzik a szülei autójában Brooklynban. A gyilkost sosem kapták el. Sean következő 10 évét azzal tölti, hogy megszállottan keresi a tettest. Nappal jó tanuló csendes, visszahúzódó srác, éjjel viszont kijön belőle a hős. Testét átalakítva különféle adrenalininjekciókkal ítéletvégrehajtóként az utcát járva bosszút áll azokon, akik korábban sérelmet követettek el gyengébbek ellen. Kettős életének határvonalai egybemosódnak és egyre nehezebb döntenie a helyes és a rossz irány között, míg végül megtalálja édesanyja gyilkosát……

Határozottan tetszett. Nem mondom, hogy nem láttam már hasonló témában sokkal jobbat, de így hétköznap estére tökéletes volt. Ezeknél a kisköltségvetésű filmeknél többnyire a sztorinak és a hangulatnak kell különlegesnek lennie, ami továbbvisz a nézésében. Ebben az esetben szerintem mindkettő megvolt és egy két álmosítóbb jelenettől eltekintve a film rendben van.  

Sean múltbeli történéseit szokás szerint főszereplőnk visszaemlékezéseiből tudjuk meg, mikor nagy komoran maga elé néz. Itt láthatjuk, hogy nem éppen kellemes családi háttérrel rendelkezett és nem úgy nőtt fel, ahogy normális esetben elvárható. Anyja zeneoktató, apja meg piás volt, valamint közeli kockákon látjuk miképpen is történt a gyilkosság. Röviden ennyi, többre igazán nem derül fény. 10 év távlatában Seanról csak annyi az információ, hogy rejtett zseniként éjszakáit a helyi rendőrőrsön adatok gyűjtésével tölti, amivel közelebb kerülhetne a rejtvényének megfejtéséhez. Azért írom rejtvénynek, mert van a filmben kirakós darab, amit fokozatosan illesztgetnek össze. Többnyire ezért is volt az-az érzésem, hogy érdekel ez a sztori és vártam is, hogy mi is hoznak ki belőle. 

Főszereplőnk első látásra nekem egyáltalán nem volt szimpatikus, aztán ha jól belegondolok a végére sem álltam annyira mellé. Ez viszont nem baj, mert így legalább nem azzal játszottak a készítők, hogy megfelelő szimpátiával azonosuljunk a tetteivel, mivel meglehetősen kíméletlen tinédzsert formál meg. Nem biztos, hogy az akció mozi rajongóit megfelelően kielégíti, de azért lehet benne találni elég brutális és naturális verekedős jeleneteket, ami miatt R kategóriássá tették a filmet. Nem gyerekfilm. Főszereplőnk tetteivel kapcsolatban volt egy két homály, amit nem értek, de azért többnyire tisztában voltam a tetteivel.

Kezdeti kliséhalmazok után a közepétől válik érdekessé az egész, és ami igazán érdekessé tette és egy fokkal jobban megemelte a film értékelését az a vége. Mivel megpróbáljuk mi is folyamatosan találgatni, hogy mi is történhetett emberünkkel, ebben az esetben nem sikerült megoldanom a megfejtést, amiért jár a pont. Érdekes volt számomra és többször is megjegyeztem magamnak, hogy régen láttam filmen ilyen zsarupárost. És nem azért mert két ellentétes neműről lenne szó. Ebben a filmben az erősebb nem képviselője igazán meglepően kőbunkó rendőrlányunkkal. Mivel tényleg low-budget kategória ezért tényleg ne várjunk hatalmas durranást, és így még kellemesebbnek találjuk.

Feljebb említettem, hogy nem voltam megbékélve Caleb Steinmeyerel (Lost sorozat), de ennek ellenére szerintem nem volt rossz. Nem ismertem korábban a srácot, mivel sorozatát kihagytam, és nem is biztos, hogy szívesen nézném később, de itt ebben a filmben teljesen jó volt. Az apját játszó színész Bill Sage (Brókerarcok) esetében ugyanezt éreztem. Egyedül, akivel jobban szimpatizáltam az a nyomozóhölgy Zulay Henao (Bunyó) volt, egészen kellemes külsővel rendelkezett. Bár nyomot nem hagyott. Ismertebb név volt James Russo (Közellenségek), aki viszont nem sokat játszott.

Michael Morrissey elsőfilmes rendező munkája egy kicsivel emelkedik az átlag felé. Ebben az osztályban teljesen nézhető kategóriát képviseli. Forgatókönyvét szintén saját maga írta, ami nekem bejött és a végéért tőlem külön dicséretet is megérdemel. Zenéje különösen tetszett, és nem csak Björk miatt. A film vágásait egy kicsit furcsállottam, mivel érdekesre sikeredett, de annyira nem zavart. Nem egy pörgős film, de nyugodt tempóját még mielőtt álomba zuhannánk, megzavarja egy két igazán drasztikusabb jelenet. Természetesen nem hibátlan, de időtöltésnek kiváló.

Ajánlom szürke hétköznapok estéjére minden akciófilm kedvelőnek, akik nem csak adrenalin bombára vágynak, hanem szeretnek gondolkodni is egy filmen.  

70%