Rust And Bone poster.jpgVasárnap délutáni kikapcsolódásnak nem biztos, hogy az ember olyan drámára vágyik, ahol egy nő lábak nélkül próbálkozik kapcsolatot teremteni a külvilággal. Ha azt nézem azonban, hogy ki rendezte a filmet és kik a főszereplők, nem kifejezetten a szórakozást keresem, hanem magát a filmélményt, hogy mit is tud nyújtani a film, akár lehúz, akár felemel a csillagos égig. Na, hát ez nem az utóbbi volt.

Feleségét elhagyva Ali (Matthias Schoenaerts) kisfiával, Sam-mel Franciaországba utazik nővéréhez, hogy munkalehetőség után nézzen. Kidobó emberként elhelyezkedve az első éjszakáját követően „megismerkedik” Stéphanieval (Marion Cotillard), akit a disco előtti bunyó után kocsijával hazavisz. A lány semmiféle érdeklődést nem mutat a férfi iránt, Ali mégis megadja a telefonszámát, ha később bármilyen segítségre szorulna, nyugodtan hívja fel. Négy hónap után Ali telefonja megcsörren és teljesen összetörten a lány bejelentkezik, de addigra Stéphanie egy sajnálatos baleset miatt már mindkét lábát elvesztette. Különös baráti kapcsolat alakul ki közöttük….

Alapvetően ismét egy remek filmet láttam, de nem voltam ráhangolódva és nem igazán tudom, hová is tegyem ezt a filmet. Nem egy felhőtlenül kacarászós vasárnap délutáni film, de ezzel már kezdéskor tisztában voltam és ezért nem is nyafogok. Olyan szintű stíluskeverék van a filmben, hogy nehéz kategorizálni. Kemény dráma, ahol még egy véres ökölharc is megszépül. Valahogy így tudnám egyszerűen összefoglalni. Modern szépség és szörnyeteg sztori, ahol a szépség nem szép és a szörnyetegnek nincs szíve.

Rust And Bone 8.jpgKét szálon futó történetben az egyik oldalon Ali lepukkant életébe kapunk bepillantást, hogy mennyire megy előre rendíthetetlenül, akár a sportról van szó, akár a szexről, akár a gyereknevelésről, akár az élet egyéb rejtelmeiről. Hajtja az adrenalin és nem törődik senki mással csak magával. Edzésre jár, fut, sportol, dolgozik, csajokat bámul (sikerrel), csak a fiát hagyja ott a suliban. Egyszerű ember életében nincs hely érzékenységnek. Nyers, tapintatlan, külső szemlélőnek ő az igazi talpig bunkó ember. Beszélgetés egyáltalán nem az erőssége, de ha mégis szükséges a párbeszéd, nem ért semmit. Érdekes élet ez, mikor az ember fel sem fogja, mi a rossz.

Rust And Bone 13.jpgA másik részről viszont ott van Stéphanie, Ali szöges ellentéte, aki a szörnyű balesete óta csak a depressziójával küzd a kórházban, az sem érdekli, hogy az életét is eldobja. A korábban delfinidomárként dolgozó, magabiztos nő fél az utcára kimenni, fél az emberektől, nem vágyik társaságra, csak az ablakon keresztül szívja magába a függöny mögül beáramló gyógyító erejű napfényt. Teljesen kiszolgáltatott, mikor a férfi szó szoros értelmében felkarolja. Tudja, hogy milyen szembenállás van nézeteik között, de mégis úgy látja, hogy van valami a férfiban, ami talán segíthetne neki visszatérni az életbe, akár úgy is, hogy az eddigi szemléletét félresöpörve kell újra életre kelnie.

Rust And Bone 11.jpgAlit teljesen hidegen hagyja a nő, szinte átnéz rajta, ha nem a melleit bámulja. Azon kívül, hogy segít neki, nem nézi meghódítandó nőnek. Stéphanie-t sem fogja meg elsőre Ali, azonban kiszolgáltatottsága miatt egyre többet gondol rá, mint férfi. Közömbössége kezd megváltozni. Ezek a romantikus hiú ábrándok lufiként robbannak szét, mikor az egyszerű hím kinyitja a száját és klasszikus első randis szövegnek nem éppen nevezhető módon közli a lánnyal, hogy „akarsz d..ni?”. Nem írom le a folytatást.

A filmben elég brutális és megalázó jelenetek vannak. Rust And Bone 12.jpgMegalázó, mert aki hajlamos megundorodni az erősebbik nemtől egy-két jelenet esetében biztos hányinger kerülgeti majd a férfi állatban rejlő primitívség miatt. A „discos” résznél már én éreztem marhára kellemetlenül magam. Brutális és nem csak a baleset – megjegyzem, ritkán üti el az embert egy kardszárnyú delfin a medence partján – miatt, hanem magának a mozgáskorlátozottságnak ennyire nyersen bemutatott részéi végett is. Akár a tengerben úszás, akár a szex jelenetek, de tulajdonképpen az egész hétköznapi élet nyers valóságának, a szükségletek kielégítésének bemutatásai is mind igazán emlékezetes képsorokat tárnak elénk. Többnyire azonban tényleg megpróbálják minél emberibben, befogadhatóbban bemutatni azt, amit nehéz józan ésszel felfognunk.

Rust And Bone 7.jpgPersze nem csak a naturális és véres képsorok maradtak meg bennem, hanem azok a szép árnyékképek, természetképek, melyekkel a rendező játszik, de beszélhetünk egész jelenetekről is, melyekre szívesen emlékszem vissza (pl. mikor lement a delfinhez és irányította az óriási üvegfalú medence mellett).  A film zenéje kicsit furcsán hat az egészre, mivel a mai discoslágerek valahogy nagyon ellentétei a látott dolgoknak. Nem egy pörgős film, de a végére még marad egy nagyon komoly és szomorú rész, amitől nagyon dühösek leszünk és egyből felébredünk hibernált állapotunkból.  

Rust And Bone 3.jpgAz Oscar-díjas Marion Cotillard (Piaf) és az Oscar-díjra jelölt belga származású Matthias Schoenaerts (Bikanyak) egyszerűen elképzelhetetlenül nagy színészek és az utóbbi nem csak a termete miatt. Végre egy olyan film, amire azt írhatom, hogy az „ellentétes kémia” működik köztük, ha létezik ilyen fogalom és nem azt, hogy mennyire csillog a szemük, mikor összenéznek. Nekem Cotillard jobban tetszett ebben a filmben, mint amiért Jessica Chastain megkapta idén a legjobb színésznőnek járó Arany Glóbusz díjat. Matthias már korábbi filmjében is zseniálisan játszotta az egyszerű embert, aki csak az erejének él. Ebben a filmjében továbbfejlesztette azt a képességét, amellyel még inkább maga mellé állítja a nézőt, pedig egyszerűen undorodunk tőle. Nem tudom másképpen leírni. Megemlíteném még a szöszi kissrácot, mert nagyon szerethető gyerek a filmben szomorú szemeivel.

Rust And Bone 2.jpgJacques Audiard rendező volt az első pont, amiért megnéztem. A Próféta című börtönös filmjét tartom az utóbbi időszak egyik legjobbjának a kategóriájában - a Cell 211 mellett. Hihetetlenül nyersen adja elő képeit, de mégis úgy, hogy átértékeljük a látottakat és nem fordulunk el tőle. Korábban már említettem azokat a képi megoldásokat melyekre fel lehet nézni más rendezőknek is. Kicsit elvont és morbid, mikor lassítva mutatják a kiütött véres emberi fogat, de mégis azt mondom, hogy a mondanivalója a lényeg. Igen szépek amúgy is a lassítások benne és nem csak a hatásvadászat miatt van - ami a nagy átlagnál megszokott -, hanem azért, hogy legyen idő gondolkodásra. Legalább is nekem ez jött le. Merengtem. A zenéjét szintén dicsértem már, de külön kiemelném, hogy Bruce Springsteentől a State Trooper-t remixelve bizony letöltöttem, annyira átjött (Pély Barnásan fogalmazva). Összegzésképpen és röviden, nem egyszerű film. Mikor vége van, ott maradsz előtte és feldolgozod azt élményt, mit is láttál valójában.

Talán azt, hogy kinek nem lesz ínyére a film, könnyebben össze tudnám szedni, mint azt, hogy kinek jön majd be. Az már nehezebben menne. Aki fogékony, könnyebben fogadja be a nehezen átérezhető dolgokat, tegyen vele próbálkozást, mert emlékezetes marad számára, de előtte vegyen mély lélegzetet.

80%

A bejegyzés trackback címe:

https://gonduzo.blog.hu/api/trackback/id/tr455049685

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.