cafe-de-flore-cartel1.jpgVannak olyan filmek, amik a megnézésük után nem engedik el az embert. Mikor még másnap is merengő bamba tekintettel és lehunyt szemmel a történetén gondolkodunk, aztán rájövünk arra, hogy már nem is a filmről töprengünk, hanem a saját magunkról. Szemét az élet, és erről filmet készíteni igazán felkavaró annak, aki életében már megtapasztalta az oly csodálatos létünk negatív oldalát. Az alábbi film nem most készült, de néha nagyszerű dolog hallgatni a barátokra és elővenni olyan alkotásokat, amelyek valami oknál fogva kimaradtak az elmúlt években.

Közel 50 év különbséggel a film párhuzamosan két történetet mesél el. Napjainkban a sikeres 40-es éveiben járó Montrealban élő Antoine (Kevin Parenet) luxus életét követhetjük nyomon, akinek mindene megvan, óriási ház medencével, szülők élnek és egészségesek, két klassz gyermek és egy szép barátnő, akibe őrült módon szerelmes. A másik szál 1961-től indul Párizsban, és egy Dawn szindrómás kisfiú Laurent (Marrin Gerrier) és édesanyja Jacqueline (Vanessa Paradise) történetét meséli el, akiknek viszont nem adatott meg minden a boldogsághoz. Két idősíkban játszódó történetben szinte minden téren nagy a kontraszt, de a múltban és a jelenben mégis egyetlen dolog a közös, ami mindenkit összeköt és az pedig a nagybetűs: Szeretet.

art-flore-420x0.jpgValahogy röviden és tömören ennyit a történetről. Ez az a mű, ahol nem is igazán a filmről lehetne sokat írni, hanem a melléképzelt, saját magunk által megélt dolgokról, amelyek velünk történtek meg és a film nézése közben jövünk rá, hogy amit látunk, az tulajdonképpen a saját életünk története is lehetne. Már annak, aki magára tudja vetíteni a szakítás utáni brutális érzést. Végre egy film, ami nem azért ütött nagyot, mert egy jól kitekert krimi végén a felfedett gyilkos személye után az állunk is leesett, hanem azért, mert a valóságtól az ember kiábrándul. Régen láttam ilyen filmet, ahol csak ültem a végén és azon gondolkodtam, hogy vajon mit is rontottam el. Miért is ülök itthon egyedül és miért nem a családommal nézem a filmet.

Őszintén megmondva, ne is álljon neki a filmnek úgy senki, hogy nincsen ráhangolódva. Nem egy felemelő, vidám történet a párkapcsolatok nehézségeiről és a gyereknevelésről. Kezdetben nem is igazán tudtam hova tenni az egészet. Nem tudtam miről szól, csak szépen leültem elé és értetlenül néztem. Bár nem akarok párkapcsolati blogot vezetni, mert azt hiszem, igen hülyén hangzana a számból, de elmélkedés nélkül nem tudok elmenni mellette. Több érdekes témát is érint rengeteg kérdéssel. Szerencsés az az ember, akinek nem volt még szakításban része, mert gyakorlatilag a mai világ már az elváltakból és majd elválókból áll (de egy szép szó). Ritka már az, hogy örökkévalóságig fogadott hűségünket ténylegesen meg is valósítjuk.

cafe_de_flore_0878-2.jpgAz első és a legfontosabb mondanivalója a szakítás utáni elengedés. Vajon a szeretet mit bír el? Lehet-e szeretni bárkit is annyira, hogy lemondjunk róla végérvényesen. Az elengedés után miként tudja a „vesztett” fél feldolgozni, hogy a párja másvalaki oldalán próbálja elképzelni továbbiakban életét, különösen úgy, hogy már húsz éve együtt voltak, hisz neki adta az első csókot és csak ő volt az egyetlen az életében. Vajon meddig van hit és remény, hogy visszajön, mert hisszük azt, hogy csak egy múló kaland, ami előttünk történik? Meddig bízunk abban, hogy ennyi eltöltött év után is minket szeret még annyira, hogy várjuk az ajtóban állva, megbocsátva? Mikor döbbenünk rá végérvényesen, hogy bizony el kell engedni a szeretett társunkat, mikor fordul át az bennünk, hogy a volt párunk boldogságát akarjuk? Létezik egyáltalán ilyen? Tényleg jót akarunk neki?

20 év után a lelki kapcsolat sosem szűnik meg, különösen akkor, ha az ember társa elgondolása szerint maga volt az ikerlángja. Amiről szintén oldalakat lehetne írni és ódákat zengeni mennyire nagyszerű dolog vagy pedig az ellenkezőjét, hogy mennyire kegyetlen éppen. Bár sosem hittem benne, hogy létezik ilyen, de mégis van, és ha az ember rájön erre, hogy ki az, bizony nehezen ereszti el ezt az érzést, ha egyáltalán valaha ellehet. Most nem akarom leírni, hogy mi is ez az ikerlángos maszlag, hiszen a net tele van vele, akit érdekel, olvasson utána szépen. Röviden elég felejthetetlen és fájdalmas. A filmben azért kiderül, hogy nem elég az, ha csak az ikerláng az egyik oldalon pislákol.

cafe-de-flore-jean-marc-vallee-l-3k1slh.jpegAki tizenkilencre lapot húzott, az számoljon is a következményivel, hogy az újdonsült jövevény elfogadása a család számára irtó nehéz. Nem csak a gyerekekkel való elfogadtatás, akik foggal–körömmel ragaszkodnak mindkét szülőhöz, hanem a nagyszülőkkel szembeni megfelelési kényszer. Hiszen a szülök mindent megadtak (vagy nem) a korábbi, elfogadott társunknak, most pedig, amikor egy idegen felbontotta a szövetséget, nehéz megállni, hogy ne bántsák akarva-akaratlanul. Régi családi idilli kép összeomlik, hiszen az „öregek” más korban, más nevelésben nőttek fel, ahol a család még szent és sérthetetlen volt, és mind felett állt. Szerintem ezt is tapasztalták már többen, hogy mennyire nehéz a beilleszkedés, amikor a fürkésző tekinteteket még a hátunk közepén is érezzük, hogy „ez” akkor most mit keres itt. „Őazokamindennek” érzés, ami kifúrja a hátunkat.

Persze aztán beszélhetnék még elvált szülők esetében a gyereknevelésnek azon részéről, hogy kinél is legyen a gyerek, mikor menjen, akar-e jönni, amikor gyakorlatilag a kicsik a hátuk közepére nem kívánják a mostohát. Mit kell azért megtennünk, hogy elfogadtassuk a párunkat a gyerekekkel. Mennyire szólhatunk bele abba, hogy mit tehetnek meg és mit nem. Nem egyszerű úgy, hogy ne legyen belőle sértődés és harag.

A továbbiakban, mivel tényleg sok mindent belevettek a készítők (reinkarnáció, hit kérdése), már nem szeretném boncolgatni az egészet, mert tényleg baromi sokat lehetne írni róla és a közhely szótáram véges. Mindenki majd saját maga szépen felfedezi azt, amit szeretne belőle kivenni.

original-569653-201.jpgMindezek ellenére, hogy azért még a filmről is írjak néhány keresetlen mondatot, a történet az elején kicsit zavaros, nehezen állt össze. Persze, ahogy haladunk a vége felé, tisztul a kép, de így is azt éreztem, hogy ezt jobban is ellehetett volna készíteni. Túl sok az időbeli ugrálás, amitől elveszítjük a jelenetek utáni megértés lehetőségét és ezért néha szétesett nekem. Vagy lehet a lassú filmekhez szoktam, és a felfogásom végett kicsit érthetetlen. A film vége szintén kétesélyes, bárki bármit gondolhat rá, lehetett volna egyértelműbben megoldani a befejezését, hogy az amúgy sem egyszerű film ne legyen kétértelmű. Két dolog között agyalok, amit most nem írok le, de szerintem mindenki, aki majd megnézni ezen fog majd vitatkozni (vagy nem). Mivel a film két síkon mozog, arról sem szeretnék beszélni a felfedezés örömét meggátolva, hogy a múltban a szereplők kiket testesítenek meg. Egy pici ésszel kitalálható, ha valaki esetleg a kelleténél tovább gondolkodna rajta. Direktben nem írtam a múltban játszódó eseményekről, mert gyakorlatilag elveszne szintén a filmnek a lényeges kapcsolódási pontja, ami kicsit meglepő módon nem ér össze.

496622_full.jpgA színészek közül nekem leginkább a gondoskodó anya szerepében nagyszerűen alakító Vanessa Paradise (Lány a hídon) játéka tetszett. Nem is emlékszem mikor láttam utoljára filmben. Szerettem még az elhagyott felesége Héléne Florent alakítását is, de mondjuk a film végi bizonytalanságomat pont neki köszönhettem, hogy nem tudtam eldönteni igazán, akkor most hogyan is gondoljam az egészet. Lehet nem jó alakítás ez vagy pedig direktben ilyen. Nem tudom. Nem tudok az mellet viszont elmenni, hogy szerintem nagyon szép nő, de ezzel vannak így még párán a filmvilágban. Kövezzenek meg, de többiek azért annyira kiemelkedőt nem nyújtottak. Nekem a férj, Kevin Parenet (A hívás) is az átlagosnál volt csak jobb. Bár volt egy pillanat a filmben, ami nagyon tetszett, mikor Carole és Antoine összenézett az ajtóban. A nő arcára egyszerre volt minden ráírva, bizony megható. Amúgy szerintem sokkal jobban összeillettek, mint Evelyne Brochuval (Tom a farmon), aki olyan sok vizet szintén nem zavart, mert a többiek elvették tőle. A Dawn szindrómás kissrác Marrin Gerrier a filmben még mindenképpen említést érdemel, akinek a története igazán szívhez szólóan sajnálatos.

cafe-de-flore1.jpgJean-Marc Vallée rendező elég megosztó filmet készített, mert igazából nézhetjük ezt úgy is, mint egy elénk rakott mézesmadzagot, amit jól elhúztak előttünk, hogy egy szakítást szebbnek lássunk. Gyakorlatilag a másik oldalról nézve teljesen leegyszerűsítve és semmi misztikumot nem keresve benne mondhatom azt is, hogy ez egy gerinctelen féreg meséje, aki megcsalta a feleségét, akivel 20 évig együtt volt és otthagyta a gyerekeit egy fiatalabb jobb testért. Vagy mondhatjuk azt is, hogy a férfi nézők megnyugtatására készült alkotás, hogy bármit lehet, úgyis megbocsátanak. Kinek mi jön le. Egy biztos, érdemes elé leülni és végignézni. Lehet valaki szenvedni fog alatta, valaki meg elalél. Ha valaki fogékonyabb és befogadóképesebb, talán könnyebben megérti a filmkészítők törekvéseit, a másik oldal viszont értetlenül áll majd fel a fotelból. Hogy akkor most mi a fene volt ez. A zenéjére külön fejezetet lehetne nyitni. Többször elővettem a telefonon és próbáltam meghatározni, hogy ki is az előadója a hallható soundtrack-nak. Biztos vagyok benne, hogy később is szeretném meghallgatni. Nagymértékben hozzájárul a film hangulatához. Én ezt a filmet megvettem, annak ellenére, hogy látom benne a negatívumokat.

Azt, hogy kinek ajánlhatom, azt most nem olyan könnyű behatárolnom, mert még a művészfilmek rajongói oldaláról is találnék ellenvetéseket, hogy ez most jó volt vagy nem. Az biztos, és akkor nem hibázok mellé, hogy nem egy akciófilm és nem egy randi film.  

75%

 

A bejegyzés trackback címe:

https://gonduzo.blog.hu/api/trackback/id/tr898382924

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.