the-legend-of-tarzan-pstr01.jpgSzerettem gyerekkoromban Greystoke Lordjának történeteit, Edgar Rice Burroughs könyveit, Johnny Weissmüller fekete-fehér filmjeit (amikor lefutotta a mellé vetített orrszarvút), és szerettem még a Christopher Lambert főszereplésével készült Tarzan filmet is, amiben kis túlzásokkal az első fél órában nem is beszélnek. Nagy reményekkel vártam már, hogy újra elővegyék kedvenc kalandregény hősömet, mivel igen régen készült feldolgozás a mai kornak megfelelően kivitelezve. Szándékosan nem is olvastam semmilyen kritikát róla, nehogy befolyásoljon, de már a bemutatójától is negatív érzések fogtak el, nemhogy a film után.

John Clayton (Alexander Skarsgard) Greystoke 5. lordja, a Lordok házának tagja, egykoron Tarzanként a dzsungelben nevelkedett majomember egy évtizede már úriemberként a ködös Albionban vár arra, hogy valami történjen életében, és ezt az arisztokrata álcát ledobhassa. Fohásza meghallgatásra talál, mikor egy napon a polgárháborús ex-katona, George Washington Williams (Samuel L. Jackson) rossz hírt hoz. Tarzan szülőhazájában, Kongóban szörnyű dolgok történnek, így nem lehet tovább maradása nyugodalmas házában, hiszen a dzsungelben élő barátai veszélybe kerülnek a belga király zsoldosa, Léon Rom (Christoph Waltz) kapitány hathatós közreműködése miatt. Feleségével Jane-nel (Margot Robbie) odautazik, hogy a civilizáció szörnyű romboló hatását saját szemével is lássa és a kegyetlen bányatulajdonos ördögi tervét meghiúsítsa. Az út során Jane-t elrabolják és Tarzannak a dzsungel élőlényeivel együtt közösen kell szembeszállnia, hogy az ellenséget legyőzze….

legend-tarzan-jane-robbie-skarsgard-movie.jpgSamuel L. Jacksont idézném fel a filmből: „Hát ez nem volt semmi!” A szó szoros értelmében nem volt semmi. Fél órája néztem a filmet és még mindig a nagy semmi. Ahhoz, hogy egy kalandfilm ennyire érdektelen legyen, nagy tehetség kell a készítőktől. A film kissé bonyolult történelmi háttere talán az egyetlen olyan momentum, amely a valóságot tükrözte és egy kis figyelmet érdemelt még az elején, de mivel ez nem egy History Channel által készített történelmi film, ezért a későbbiek során már a kutyát sem érdekelte, hogy milyen belpolitikai maszlag van Afrikában. Igazából az egész film a „kinek a kije ölt meg kit és ezért bosszút állunk” sémára épül. Egyszerű, mint a szög, hiába is akartak egy teljesen logikátlan szövevényes szálat beletenni.  Tarzan félmeztelenül, nadrágban és végig csizmában történő monoton menetelése egy gőzhajó után, picit sem kötött le. Kényelmetlenül fészkelődtem végig ezt a lagymatag szuperhős utánzatot, amely oly csalódás volt számomra, mintha a strandon 40 fokban kifogyott volna a jéghideg barna Staropramen.

the-legend-of-tarzan01.jpgÉrtem én, hogy új erőt akartak lehelni gyerekkorunk hősébe, mivel a modernizálás minden dzsungellakót előbb-utóbb utolér, de úgy, ahogyan sikerült Mauglinak megújulnia, sajnos Tarzannak ez a reaktiválás nem állt jól. Akinek sok az, hogy itt már a dzsungelben robog a vonat, Maxim géppuskákkal lövöldöznek és hajók robbannak a folyón, Tarzan nadrágban és cipőben lohol végig a dzsungelben, az ne is álljon neki. Ez bizony már az új generációnak készült. Az erdőben sziklává és szinte legyőzhetetlenné nevelkedett hősünket szépen megpróbálták szuperhős képességekkel felruházni és így már nem csupán elemi erejére támaszkodhatott, hanem futurisztikus képességeire is. És most itt nem konkrétan lézer szemekre gondolok (max. a radar fülekre).  Azonban az 50 méteres fára történő sziklaugrás vagy akár a végletekig eltúlzott liánon való eszméleten gagyi egy kézzel való közlekedés, mind olyan ellenszenvet váltott ki, mint amit akkor érzek, mikor a szomszédom komposztáló gödre megtelik. Nekem sokkal szerethetőbbek a régi fekete-fehér filmek kamun mellévetített és felgyorsított részei, mint ebben a filmben bármi, azok legalább mosolygást csaltak az arcomra, ezek viszont kínos nevetést.    

the-legend-of-tarzan02.jpgAmi eredeti talán az egészben és pozitívumnak írható fel, hogy nem dolgozták a régi történetet fel újra és megpróbáltak valami mást kitalálni, mintha új könyvet vittek volna színre. Azonban, mint már említettem, sajnos ez az egész követhetetlen zagyvaság. Tarzan felnőtté válását visszaemlékezésekből tudjuk meg, hogy hogyan került a dzsungelbe, merre nevelkedett, kik voltak a szüleik és hogyan találkozott élete párjával. (No de hol van Csita? Mondjuk szegény 80 éves korában már meghalt, de akkor is.) Ezek a flashbackek viszont totál elveszik a filmből még azt a kis maradék lendületet is, amely néhol még fellelhető. Amúgy meg valahogy mindig az volt az érzésem, hogy a múlt képeit pont rosszkor szúrják be. Külön említést érdemelnének a párbeszédek, amelyek egyszerűen szánalmasak. Talán Jackson figurájának voltak összefüggő mondatai, amelyek egynél több sorból álltak és még oda is figyeltünk rá, de Tarzan és Jane egysoros „jelbeszéde” egy picit sem tette szerethetőbbé egysíkú szerelmüket. Igaz majomként nevelkedett, de egy kokszi a fejre számunkra nem jelentett sokat.  

tarzan_780x430.jpgLátványelemek közül, már ha ebben az esetben beszélhetünk ilyenről, egyedül Skarsgard felsőteste emelhető ki az egész film során, de mivel nem tartozom azon emberek közé, akiknek ez okoz élvezetet, ezért inkább néztem az animált állatokat, amik viszont egészen szépen kidolgozottak. Akinek tetszettek A Dzsungel könyvének állatai (ismét hozzá hasonlítom, pedig nem érdemli meg), ezek az animált lények is bejönnek majd, igaz itt nem beszélnek egy mukkot se. Azért bámulatos hova fejlődik a technika. Sajnos a többi látványelem – a felsőtesten és az állatokon kívül - nem nevezhető fogyaszthatónak. A gorillával verekedős rész, vagy akár már említett liánon való ugrálás, mind szánalmas. A széjjelvágott koreografálatlan verekedős jelenetek nulláról felvéve, a 300 című filmből átvett lassítások kifejezetten idegesítőek már a mai filmes piacon. Lehet direkt ilyen burleszkre csinálták, de akkor ahhoz tényleg gagyi. Hősünk úgy úszott a víz alatt, mint a Vlagyimir Korenyev A kétéltű ember című filmben, ezt a delfinmozgást ott láttam utoljára. Irigylésre méltó.

629385_028.jpgA szereplőkről sem tudok úgy írni, hogy ne legyen ez senkinek se fájdalmas. Christoph Waltzot (Becstelen Brigantik) most találtam eddig pályafutása során a leggyengébbnek. Olyan volt, mint a régi Pampalini, egy cseppet sem volt félelmetes a halálos nyakláncával együtt, inkább esetlen és béna. Margot Robbiet két nap alatt már másodszor láttam és az a furcsa, hogy még mindig a Wall Street farkasában nyújtott jelenete jut róla eszembe, amikor meztelenül beáll az ajtóba. Semmi több. Talán, ha több vizespólós jelenetet kapott volna. Alexander Skarsgard (Csatahajó), mint a legjobban kidolgozott felsőtestű Tarzan díját megkaphatja, de a mélaszájú, búsképű hős lovag érdemrendet is. Nekem egyáltalán nem jött be. Végül is Samuel L. Jackson vitte a prímet, akinek egész kellemesre sikerült bugyuta szerepe. Külön kiemelném még azt a fekete bőrű színészt, aki a törzsfőnököt játszotta, mert a film végén a könnyes szemével eljátszott megható jelenete volt talán az egész filmben a leggázabb.

the-legend-of-tarzan04.jpgDavid Yates (Harry Potter) rendezőnek ebben a filmben sikerült Tarzan legendáját kinyuvasztania. Még így hétfő este ellenére sem mondhatom, hogy kalandfilmnek elmegy. Ennél sokkal jobb választás a Tenger szívében című alkotás, ha már ebben a kategóriában keresünk filmet. A forgatókönyvírók (Adam Cozad és Craig Brewer) nem tudom hány órát dolgozhattak rajta, de valami olyan szintű zagyvaságot hoztak össze, hogy az egész filmet nyugodtan átírhatták volna az elejétől fogva, hogy egy teljesen új dolgot kapjunk.  Sajnos a XXI. századi Tarzant nem így képzeltem volna el. Ez a film nem jó. Nem tudom ki látott benne fantáziát, de kegyetlenség volt elkészíteni. Szerettem volna szeretni, vártam, de 10 perc nézés után a pokolba kívántam. Másodszor nyúltam film terén mellé egy hét alatt. Lelombozó.

Azoknak ajánlom, akiknek még örömet okoz szenvedni egy film alatt, vagy csak azért nézik meg, hogy szóljon valami a háttérben, de akkor kapcsolják inkább be a rádiót. Kicsit (sokkal) negatívabban írtam, mint kellett volna, mert egykoron szerettem Tarzan legendáját.

55%

 

poster-13-hours-ssob-03.jpgSokat alapból nem szokásom gondolkodni, hogy mivel kezdem a bevezetőmet, most viszont egy kicsit élettelenül álltam neki. Próbálok úgy filmet választani, hogy azért nagyon ne lőjek mellé. Mert ugye minek is néznék olyat, ami nem érdekel. Okos ötlet amúgy. Michael Bay filmjeiért általában valahogy nem rajongok, no, nem azért mintha művészlélek lennék. Elismerem, filmjei kasszasikerek és voltak olyanok, amelyek tetszettek nekem is, de belőlem a filmjeinek jelképévé vált amerikai zászló lassított mutogatása pont az ellenkezőjét váltja ki, és alig várom, hogy a hazafiasság eme formájának bemutatásáról tovább lépjen.

2012-ben az Egyesült Államoknak 12 olyan diplomáciai kirendeltsége volt a világon szétszórva, amelyet különösen fenyegetettnek minősítettek. Ezek közé tartozott Líbiában a főváros Tripoli és a második legnagyobb város Bengáz is. 2011-ben az amerikai, brit és francia erők légitámadásokat indítottak Líbia ellen.  Míg zajlott a támadás, a nép 42 év zsarnoki uralom után erőszakkal lemondatta Moammer Kadhafit. A milicisták a diktátor fegyverraktárait felhasználva ádáz csatározásokba kezdtek. Szinte minden egyes területért hatalmas harcok dúltak. Gyakorlatilag minden nagykövetség bezárt egy amerikai diplomáciai kirendeltséget és egy CIA titkos bázist kivéve, ahol halálos fegyverek után kutattak. A CIA falakkal biztosított területét hat zsoldos - egykori elit - katona védte. Amikor egy tragikus incidens után a líbiai lázadók megrohamozzák a bázist, elszabadul a pokol és a zsoldosoknak 13 órán keresztül kell helytállniuk a feldühödött tömeg ellen…

13hours-1200x675.jpgEgy igaz történet a hazafiasságról, a bajtársiasságról és arról, hogy mit ki nem bír az ember, ha egy olyan helyen tartózkodik, ahol bármikor felrobbanhat a talpuk alatt a talaj.  De mint korábban sem, most sem megyek bele a politikai dolgokba, mert nem én leszek a megváltó, aki ezeket a problémákat megoldja fél óra alatt. A filmet viszont egy szóval jellemezném: állat. Állat, mert kőkemény, natúr, nyers és pont elég hiteles ahhoz, hogy megható legyen. Egy-két nyugalmasabb pillanattól eltekintve szinte végig pörög. Utoljára talán A túlélő (Lone Survivor) tetszett ennyire. És végre – persze nem kárörvendésből mondom – az amcsi zászló is rongyosan szétlőve a vízbe süllyed, amit azért a rendezőtől elég ritkán láttunk. Na jó, azért a film elején teljes valójában megmutatják nekünk – akkor még tisztán - a föld felett lebegve. Megbocsátható bűn.

13-hours-the-secret-soldiers-of-benghazi-6.jpgMint minden ilyen hasonló film, egyből feszültséggel teli összeütközés közepébe ránt minket, Bengáz mocskos utcái közé, ahol szereplőink épphogy elkerülik a konfliktust, megadva ezzel a hangulatot a későbbiekhez. Macsó, kemény férfiak közé kerülünk, akik egy eldugott vágóhíd mögé bújva tengetik egy rakáson a mindennapjaikat a CIA emberivel közösen összezárva. Bemutatják nekünk, hogy bármennyire is brutális pénzért bérelhető gyilkosok, azért az otthoniak telefonba mondott szép mondatai hatására elérzékenyülnek. Mivel szép summáért melóznak, kénytelenek feletteseik parancsait teljesíteni, még akkor is, ha nem értenek egyet a vezető utasításaival. A Harvardon, a Yale-n végzett kormányalkalmazottak le is nézik a katonákat, hiszen mást nem is látnak, csak hogy közöttük lábatlankodnak, napi ötször esznek és az edzésen kívül nem sok mindent csinálnak. Azonban mikor egy váratlan utazás során az amerikai nagykövet tiszteletét teszi Bengázban, és nem akar megszállni a titkos katonai bázison, mindenki tudja már, hogy ez bizony jó nagy baromság lesz a részéről. A nyugodt beszélgetések a családdal, a honvágy, hogy már mindenki megy haza és nem sok idő van hátra a szolgálatból, az egymás közötti viccelődések, mind azt vetítik elénk, hogy a délutáni napsütéses idillt valami kegyetlenül meg fogja zavarni. És kezdetét veszi a film.

13-hours-film.jpguwb1unx.jpgAki nem szereti ezeket a háborús filmeket, ahol csak lőnek egymásra, ne is üljön le elé, mert csak ideges lesz tőle. Itt bizony szinte mindenki lő mindenkit, megkülönböztetni szinte lehetetlen az embereket és nem csak a felkelőket. A fegyverek hangja, a robbanások, a sérülések, a halálozások, mind nagyon profin elkészített munka. A gépfegyverek simán keresztülvágják az embert, vért fröccsentve mindenfelé. Nem a gyengébbik nem képviselőinek való, de azt hiszem, sokan nem is ülnek le majd elé közülük.

13hours0038.jpgPersze ebben a sok kegyetlenkedésben mégis volt valami emberi, amit az otthon hagyott családtagokon keresztül próbálnak megmutatni. Hála az égnek egészen elviselhető módon bántak még ezekkel a jelenetekkel és pont nem léptek át a giccsesség határán. A fim vége talán még az érzelmesebb beállítottságú nézőt könnycseppekre is késztetheti. Ezért nem felhőtlen kacagással fogunk felkelni kis kanapénkról mikor végére érünk.

13-hours-secret-soldiers-of-benghazi-2-1200x665.pngA szereplők teljesen jók, bár néha a vastag szakáll megtévesztő és még másodszori nézésre sem tudtam mindig megkülönböztetni, hogy ki kicsoda, mely csapatnak a tagja és hogy hova tartozik. Szóval nincs velük semmi gond. Amit a film megkíván, azt véghez is viszik. Amúgy tényleg elgondolkodtam többször is, hogy melyik filmekben láttam őket. És ez nem volt olyan egyszerű. Talán James Badge Dale-t ismertem fel, aki a Tégla című filmben játszott, de akkor sem ugrott volna be soha, hogy ez a neve. David Denmant (Az ajándék), Dominic Fumusat (Focus: A látszat csal), John Krasinkit (Egyszerűen bonyolult) és Max Martin (Philips kapitány) mind láttuk már filmekben, de sajnos utánjárás nélkül fogalmam sem volt, hogy kik is ők.

13_hours.jpgMichael Bay egy igazán jó akciófilmmel jelentkezett, amit sokkal szívesebben néztem, mint bármelyik Transformers filmet. Mitchell Zuckoff író regényét nem olvastam, így sok viszonyítási alapom nincsen, de a belőle adaptált szövegek teljesen fogyaszthatóak voltak. Az biztos, hogy a lényegesebb háttér információkat szereplőinkhez sikeresen áthozták, amely megfelelő érzelmi töltettel ruházza fel katonáinkat ahhoz, hogy szorult helyzetünkben velük érezzünk. Néha kicsit gyorsak a vágások, máshol meg a lassításokkal fárasztanak minket, de ezek a rendező filmjei után nem meglepetések. A vége – utolsó 5 perc – kicsit húzott, de még pont belefért az ideális lezárásba. Én mondjuk szeretem, ha nem kell egyből felállni a fekete képernyő után és tudom (kiírják), hogy mi is történt a való életben a későbbiekben az igazi szereplőkkel, akikkel mindez megtörtént. A film zenéje tökéletes adrenalin löket, amely megfelelő hangerővel beleragaszt a székbe. Nem akarok már mást írni csak azt, ez a film tökéletes kikapcsolódást, szórakozást nyújtott a témájától függetlenítve. Nem vártam sokat, de így többet is kaptam. Annyit azért még szeretnék megemlíteni, hogy mivel megtörtént eseményről van szó, azért ez az incidens elég nagy port kavart kint Obamáéknál.

Akik odavannak a rendező munkásságáért, azok tuti, hogy örömittasan fognak felállni a film után. Viszont nem egy lányfilm, ezért inkább a hölgyek szedjék össze a barátnőjüket és menjenek inkább kávézni.

80%

me-before-you-poster01.jpgJojo Moyes Mielőtt megismertelek című romantikus bestseller regényéről ódákat zengtek a gyengébbik nem fanatikus képviselői. Sokáig vezette a könyvesboltok eladási listáit. Lehet még most is, de nincs kedvem megnézni. Nagyjából tisztában vagyok vele, hogy nem kevés mennyiségű könnyfacsaró regényt hozott már össze Zewa és társai nagy örömére. Ezért gondolom remegve várta már a nagyközönsége, hogy mikor készítenek már belőle filmet. Hát, elkészült.

Lou Clark (Emilia Clarke) egy havi bérrel a kezében szomorúan veszi tudomásul, hogy a munkahelyén eltöltött hat ledolgozott év után az bezárja kapuit. A kisvárosban munkalehetőség híján gondozói állást ajánlanak fel neki egy rokkant férfi mellé hat hónapos határozott időre, kitűnő fizetéssel. Mivel a szülei támogatására pénzre van szüksége, ezért nem kérdéses, hogy a lehetőséget elfogadja. A melegszívű, cserfes, élettel teli Louis még nem is tudja, hogy mibe csöppen bele, mikor megismeri Will Traynort (Shal Claflin), aki két évvel azelőtti közúti balesete után tolókocsiba kényszerült. A két fiatal a kezdeti zsörtölődések és megpróbáltatások után megtalálja a közös hangot és a nézők szívéhez vezető utat….

Rettentő eredeti, úgy, mint a filmben hallható megállapítás: „Csak akkor lehet segíteni valakin, ha hagyja!”  Az egész film már az elejétől úgy bűzlik, mint a város szélére frissen telepített dögkút.  És elnézést kérek bárkitől is, akinek nem ez jutott egyből eszébe, de ez akkora koppintás, mint az Asylum filmstúdió filmjei, de azokon legalább hasat fogva tudok nevetni komolytalanságuk miatt. De ez elméletileg egy romantikus komédia, amit az imdb közönsége egészen 7.6-os pontig osztályozott. A nagy számok törvénye szerint, akkor elméletileg ez egy nagyon jó film!

me-before-you02.jpgSemmi esetre sem tudtam elvonatkoztatni a zseniális Életrevaló című francia filmtől. Aki nem ismeri a regényt, annak folyamatosan az lebeg az ember szeme előtt, hogy ez most csak egy gyenge feldolgozás. Csak a szereplőket cserélték ki, mivel ez nem egy Túl a barátságon című film.  Fényévekre van a francia műtől. Ennek ellenére végignéztem és bármennyire is negatív hangvételű az írásom, voltak jelenetek, amelyeken elmosolyodtam. El kell ismernem, ha nem lett volna „előzménye”, egy fokkal felszabadultabban ültem volna ide. És talán nem lennék ennyire elégedetlen.   

me-before-you01.jpgTipikus mese. Bár biztos létezik hasonló a történelemben, de ezért ne engem kövezzenek meg, ha nem tudok róla. Az egész film az elejétől fogva kiszámítható. Biztosra ment a regényíró és a készítő. Festői környezetben lévő tipikus kisváros, ahol az számít normálisnak, ha a „Csendet kérünk!” táblát kitehetik. Csodálatosan gyönyörű ház (és az angliai táj) a még csodálatosabb kertjével megfelelő környezet biztosít ahhoz, hogy az ember legeltesse a szemét a gazdag család fényűző, de oly szomorú és keserves életén, és a szerethető szegény lány botladozásain. Lou tátott szájjal bámul Willre és gyakorlatilag az egész film alatt mindenre, folyamatosan, minden egyes képkockán. A kezdeti nem éppen baráti fogadtatás után - amire azt is mondhatnám, hogy Wiil úgy köcsög, ahogy kell -, Louis kitartásának köszönhetően egyre inkább megszokják egymás jelenlétét és úgy simulnak egymáshoz zökkenőmentesen, mint egy dunsztosüveg a celofánhoz befőzés után. A későbbiekben már teljesen kitalálható a cselekmény, amiről jobb, ha nem is írok. Talán a vége egy kicsit más, mint a hasonló filmeknek, de annyira nem rendített meg, és különösen aggasztott, hogy egy ilyen nehéz témát belekevertek ebbe filmbe.  És az a sárga-fekete zokni borzasztó. (de a pulóverek sem semmik)

me-before-you04.jpgAz azért szemétség lenne részemről, ha nem említeném meg, hogy bizony voltak olyan pillanatok amelyek igen is kicsaltak egy málészájú mosolyt az arcomra. A 22. és 29. és a 38. percekben egész kellemes pillanatokat éltem át, amikor a srác által tett megjegyzések kinyitották éppen lecsukódni készülő szemeim. 

Bármennyire is sajnálatra méltó karakter  Will a kerekesszékében, nem tudtam komolyan venni hitelességét, hogy tényleg azon betegek egyike, akik rettentő sokat szenvednek.  Lehet nem is tudták vagy akarták ezt így konkrétan bemutatni a filmben, de gondolom a könyvben sokkal közelebb viszik az olvasókhoz. Aztán attól a megállapításától is égnek állt a hajam, (különösen, hogy az előző blog bejegyzésemben pont erről írtam) hogy férfi létére az Armageddon című film a gyengéje. Will kezdetben egész nap csak bámul ki az ablakon és hallgatja a mai drum n’ bass zenét jó hangosan, és csak később nyílik ki a szeme a gondozója láttán. Sajnos ezekbe a jelenetekbe sem vettem észre olyan kémiát, ami közelebb hozta volna karakterét. Tényleg volt egy-két mosolygásra késztető beszólása, de nekem ez kevés. Főleg a fim végén éreztem azt, hogy ez bizony így nagyon üres volt. Semmi pluszt nem adott.

me-before-you03.jpgLou karaktere tényleg olyan volt, mint az éhes Hófehérkének, amikor először meglátta a teli tálakat a törpék kunyhójában és a csodálkozástól az egész film alatt tátva maradt a szája. Bár nem akarom összehasonlítani szegény párát a mi Louisonkkal. Rossz volt nézni a fejétől szinte külön életet élő vastag szemöldökével együtt, amivel eljátszhatott volna egy egész estés bábszínházat.  Olyan volt, mint egy bolond, aki ebből nem csinál problémát. „Csak csukná be a száját egyszer is” - könyörögtem magamban. Aztán amikor lehetősége adódott a sok kikölcsönzött könyvtől szinte azonnal professzor lett. Nem bírtam. Egyáltalán nem. Külön említést érdemel még az extra öltözködési stílusa, ami elég távol áll sokunktól. A 60-as évekbeli színes ruhatár sok esetben bejött volna, de most még ez sem tetszett. Persze a végére azért próbált már egészen elviselhetően felöltözni, de valami minidig romba döntött elképzelését és vele együtt szimpátiáját.

me-before-you05.jpgA színészi játék Emilia Clarke (Trónok harca) és Shal Claflin (A Vadász és a Jégkirálynő) esetében is kimerítette azon határokat, melyek max. háromféle arcjátékról szólt. Lehet, hogy erre is törekedtek, de ez így édeskevés maradt. Voltak kecsegtető pillanatok, amelyek után még azt hittem, hogy megváltozhat minden, de aztán hiú ábránd maradt. A mellékszereplők közül egyébként Nathan volt még szimpatikus, aki tényleg úgy viselkedett, mint akit a helyi kórházból hívtak meg egy segédápoló szerepre.

me-before-you07.jpgThea Sharrock rendezőnő első nagyjátékfilmjével nem lopta be magát a szívembe. Hiába írta Moyes saját regényéből a forgatókönyvet, nem emiatt nem lesz a kedvencem. Persze nem is én voltam a 100-as papírzsebkendőt magával cipelő célközönség azon tagja, aki a film megnézése után azonnal ujjongásban tör ki, bármit is látott. Konkrétan nem nekem készült, mivel nem én vagyok az, akinek egy cuki fehér nyuszi megjelenésétől is azonnal könnybe lábad a szeme. Ez a film megpróbált úgy az érzelmekre hatni, hogy közben nem adott semmit. Akartam, szerettem volna, de alig vártam, hogy vége legyen. Különösen az utolsó 5 percet nem bírtam már. Nem vagyok egy érzelmektől mentes ember, de végig azt éreztem, hogy erőlködés az egész. Gagyi. Különösen azok után, hogy évek során is emlékezetes maradt mindannyiunkban az Életrevalók című film és a remek karakterei. Magával a rendezéssel nem volt problémám, se a szövegekkel, mert olyan amilyen, egyszer fogyasztható. Az A képek szépek, az angliai táj magával ragadó. Ezen kívül nem nagyon van benne kiragadni való momentum. A film zenéje változatos annak, akinek elég tágas a befogadóképessége a komolyzenétől a Drum n’ Bass-ig. Elment. Nem tudtam sok jót írni, de ez az én hibám. Másnak biztos, hogy sokkal jobban fog tetszeni, mint nekem.

Romantikus filmek kedvelőinek bármikor ajánlom, mert találnak benne olyan momentumot, ami széppé varázsolja az estét. A többieknek meg csak egyszeri fogyasztásra.

60%