the-legend-of-tarzan-pstr01.jpgSzerettem gyerekkoromban Greystoke Lordjának történeteit, Edgar Rice Burroughs könyveit, Johnny Weissmüller fekete-fehér filmjeit (amikor lefutotta a mellé vetített orrszarvút), és szerettem még a Christopher Lambert főszereplésével készült Tarzan filmet is, amiben kis túlzásokkal az első fél órában nem is beszélnek. Nagy reményekkel vártam már, hogy újra elővegyék kedvenc kalandregény hősömet, mivel igen régen készült feldolgozás a mai kornak megfelelően kivitelezve. Szándékosan nem is olvastam semmilyen kritikát róla, nehogy befolyásoljon, de már a bemutatójától is negatív érzések fogtak el, nemhogy a film után.

John Clayton (Alexander Skarsgard) Greystoke 5. lordja, a Lordok házának tagja, egykoron Tarzanként a dzsungelben nevelkedett majomember egy évtizede már úriemberként a ködös Albionban vár arra, hogy valami történjen életében, és ezt az arisztokrata álcát ledobhassa. Fohásza meghallgatásra talál, mikor egy napon a polgárháborús ex-katona, George Washington Williams (Samuel L. Jackson) rossz hírt hoz. Tarzan szülőhazájában, Kongóban szörnyű dolgok történnek, így nem lehet tovább maradása nyugodalmas házában, hiszen a dzsungelben élő barátai veszélybe kerülnek a belga király zsoldosa, Léon Rom (Christoph Waltz) kapitány hathatós közreműködése miatt. Feleségével Jane-nel (Margot Robbie) odautazik, hogy a civilizáció szörnyű romboló hatását saját szemével is lássa és a kegyetlen bányatulajdonos ördögi tervét meghiúsítsa. Az út során Jane-t elrabolják és Tarzannak a dzsungel élőlényeivel együtt közösen kell szembeszállnia, hogy az ellenséget legyőzze….

legend-tarzan-jane-robbie-skarsgard-movie.jpgSamuel L. Jacksont idézném fel a filmből: „Hát ez nem volt semmi!” A szó szoros értelmében nem volt semmi. Fél órája néztem a filmet és még mindig a nagy semmi. Ahhoz, hogy egy kalandfilm ennyire érdektelen legyen, nagy tehetség kell a készítőktől. A film kissé bonyolult történelmi háttere talán az egyetlen olyan momentum, amely a valóságot tükrözte és egy kis figyelmet érdemelt még az elején, de mivel ez nem egy History Channel által készített történelmi film, ezért a későbbiek során már a kutyát sem érdekelte, hogy milyen belpolitikai maszlag van Afrikában. Igazából az egész film a „kinek a kije ölt meg kit és ezért bosszút állunk” sémára épül. Egyszerű, mint a szög, hiába is akartak egy teljesen logikátlan szövevényes szálat beletenni.  Tarzan félmeztelenül, nadrágban és végig csizmában történő monoton menetelése egy gőzhajó után, picit sem kötött le. Kényelmetlenül fészkelődtem végig ezt a lagymatag szuperhős utánzatot, amely oly csalódás volt számomra, mintha a strandon 40 fokban kifogyott volna a jéghideg barna Staropramen.

the-legend-of-tarzan01.jpgÉrtem én, hogy új erőt akartak lehelni gyerekkorunk hősébe, mivel a modernizálás minden dzsungellakót előbb-utóbb utolér, de úgy, ahogyan sikerült Mauglinak megújulnia, sajnos Tarzannak ez a reaktiválás nem állt jól. Akinek sok az, hogy itt már a dzsungelben robog a vonat, Maxim géppuskákkal lövöldöznek és hajók robbannak a folyón, Tarzan nadrágban és cipőben lohol végig a dzsungelben, az ne is álljon neki. Ez bizony már az új generációnak készült. Az erdőben sziklává és szinte legyőzhetetlenné nevelkedett hősünket szépen megpróbálták szuperhős képességekkel felruházni és így már nem csupán elemi erejére támaszkodhatott, hanem futurisztikus képességeire is. És most itt nem konkrétan lézer szemekre gondolok (max. a radar fülekre).  Azonban az 50 méteres fára történő sziklaugrás vagy akár a végletekig eltúlzott liánon való eszméleten gagyi egy kézzel való közlekedés, mind olyan ellenszenvet váltott ki, mint amit akkor érzek, mikor a szomszédom komposztáló gödre megtelik. Nekem sokkal szerethetőbbek a régi fekete-fehér filmek kamun mellévetített és felgyorsított részei, mint ebben a filmben bármi, azok legalább mosolygást csaltak az arcomra, ezek viszont kínos nevetést.    

the-legend-of-tarzan02.jpgAmi eredeti talán az egészben és pozitívumnak írható fel, hogy nem dolgozták a régi történetet fel újra és megpróbáltak valami mást kitalálni, mintha új könyvet vittek volna színre. Azonban, mint már említettem, sajnos ez az egész követhetetlen zagyvaság. Tarzan felnőtté válását visszaemlékezésekből tudjuk meg, hogy hogyan került a dzsungelbe, merre nevelkedett, kik voltak a szüleik és hogyan találkozott élete párjával. (No de hol van Csita? Mondjuk szegény 80 éves korában már meghalt, de akkor is.) Ezek a flashbackek viszont totál elveszik a filmből még azt a kis maradék lendületet is, amely néhol még fellelhető. Amúgy meg valahogy mindig az volt az érzésem, hogy a múlt képeit pont rosszkor szúrják be. Külön említést érdemelnének a párbeszédek, amelyek egyszerűen szánalmasak. Talán Jackson figurájának voltak összefüggő mondatai, amelyek egynél több sorból álltak és még oda is figyeltünk rá, de Tarzan és Jane egysoros „jelbeszéde” egy picit sem tette szerethetőbbé egysíkú szerelmüket. Igaz majomként nevelkedett, de egy kokszi a fejre számunkra nem jelentett sokat.  

tarzan_780x430.jpgLátványelemek közül, már ha ebben az esetben beszélhetünk ilyenről, egyedül Skarsgard felsőteste emelhető ki az egész film során, de mivel nem tartozom azon emberek közé, akiknek ez okoz élvezetet, ezért inkább néztem az animált állatokat, amik viszont egészen szépen kidolgozottak. Akinek tetszettek A Dzsungel könyvének állatai (ismét hozzá hasonlítom, pedig nem érdemli meg), ezek az animált lények is bejönnek majd, igaz itt nem beszélnek egy mukkot se. Azért bámulatos hova fejlődik a technika. Sajnos a többi látványelem – a felsőtesten és az állatokon kívül - nem nevezhető fogyaszthatónak. A gorillával verekedős rész, vagy akár már említett liánon való ugrálás, mind szánalmas. A széjjelvágott koreografálatlan verekedős jelenetek nulláról felvéve, a 300 című filmből átvett lassítások kifejezetten idegesítőek már a mai filmes piacon. Lehet direkt ilyen burleszkre csinálták, de akkor ahhoz tényleg gagyi. Hősünk úgy úszott a víz alatt, mint a Vlagyimir Korenyev A kétéltű ember című filmben, ezt a delfinmozgást ott láttam utoljára. Irigylésre méltó.

629385_028.jpgA szereplőkről sem tudok úgy írni, hogy ne legyen ez senkinek se fájdalmas. Christoph Waltzot (Becstelen Brigantik) most találtam eddig pályafutása során a leggyengébbnek. Olyan volt, mint a régi Pampalini, egy cseppet sem volt félelmetes a halálos nyakláncával együtt, inkább esetlen és béna. Margot Robbiet két nap alatt már másodszor láttam és az a furcsa, hogy még mindig a Wall Street farkasában nyújtott jelenete jut róla eszembe, amikor meztelenül beáll az ajtóba. Semmi több. Talán, ha több vizespólós jelenetet kapott volna. Alexander Skarsgard (Csatahajó), mint a legjobban kidolgozott felsőtestű Tarzan díját megkaphatja, de a mélaszájú, búsképű hős lovag érdemrendet is. Nekem egyáltalán nem jött be. Végül is Samuel L. Jackson vitte a prímet, akinek egész kellemesre sikerült bugyuta szerepe. Külön kiemelném még azt a fekete bőrű színészt, aki a törzsfőnököt játszotta, mert a film végén a könnyes szemével eljátszott megható jelenete volt talán az egész filmben a leggázabb.

the-legend-of-tarzan04.jpgDavid Yates (Harry Potter) rendezőnek ebben a filmben sikerült Tarzan legendáját kinyuvasztania. Még így hétfő este ellenére sem mondhatom, hogy kalandfilmnek elmegy. Ennél sokkal jobb választás a Tenger szívében című alkotás, ha már ebben a kategóriában keresünk filmet. A forgatókönyvírók (Adam Cozad és Craig Brewer) nem tudom hány órát dolgozhattak rajta, de valami olyan szintű zagyvaságot hoztak össze, hogy az egész filmet nyugodtan átírhatták volna az elejétől fogva, hogy egy teljesen új dolgot kapjunk.  Sajnos a XXI. századi Tarzant nem így képzeltem volna el. Ez a film nem jó. Nem tudom ki látott benne fantáziát, de kegyetlenség volt elkészíteni. Szerettem volna szeretni, vártam, de 10 perc nézés után a pokolba kívántam. Másodszor nyúltam film terén mellé egy hét alatt. Lelombozó.

Azoknak ajánlom, akiknek még örömet okoz szenvedni egy film alatt, vagy csak azért nézik meg, hogy szóljon valami a háttérben, de akkor kapcsolják inkább be a rádiót. Kicsit (sokkal) negatívabban írtam, mint kellett volna, mert egykoron szerettem Tarzan legendáját.

55%

 

drinking-buddies-poster01.jpgIdőtöltésnek való filmeket nem nehéz találni. Bármikor elő lehet venni olyan alkotásokat, melyek csak arra valók, hogy néhány órára elvegyék az ember figyelmét a fontosabb dolgokról, ami manapság nem is árt. Kihúzzuk vele addig az időt, míg nem jön álom a szemünkre. Ennél a filmnél ez a jelenség előbb érkezett meg, mert már fél óra után elragadott az oxigénhiány.

Két jóbarát, Luke (Jake Johnson) és Kate (Olivia Wilde) munkatársak egy chicagói sörgyárban. Életük nagy részét az üzemben töltik, ahol a meló mellett piálással és flörtöléssel mulasztják az időt. Tökéletesek lennének egymásnak, ha nem lenne mindig ott az a bizonyos ha. Mindketten kapcsolatban vannak. Luke házasságát tervezi Jill-el (Anna Kendrick), akivel közel hat éve már együtt van. Kate pedig a meglehetősen hűvös és tartózkodó producer barátjával, Chris-szel (Ron Livingstone) próbálja a kapcsolatát fenntartani.  A párok jól ismerik egymást, és egy közös hétvégi kiruccanás után ráébrednek arra, hogy tulajdonképpen a kapcsolatuk hamis és a barátjuk párja sokkal több, mint egy jóbarát….

drinking-buddies05.jpgNesze semmi fogd meg jól. Ennyi. Mikor vége lett szinte fellélegeztem és megkönnyebbültem, hogy végre mehetek az ágyamba. Nem tetszett. Röviden ennyi volt a véleményem a film után. Tudom, hogy független filmesek ezt hívnák szuper realisztikus alkotásnak – és talán van is benne valami -, de úgy érzem, ez most sajnos nem állt össze elképzelhetőnek.

drinking-buddies01.jpgOlivia Wilde rajongók persze fényesre dörzsölhetik a tenyerüket, hiszen szeretett színésznőjük egészen kellemes jelenség még egy sörgyárban is, különösen úgy, hogy percenként vedeli a sört, majd a következő jelenetben bikiniben vagy anélkül ugrál a tengerbe, de engem már nem hozott lázba és nem azért mert nem szimpatizálok vele. Az egész sztori unalmas, számomra kevés és bosszantó volt. A szereplők sekélyesek, és maga a dilemma is, - hogy hol van a határ a barátság és a több mint barátság között? – egészen lerágott csont, ami még nem is lenne baj, de mivel a színészek sem kerülnek közelebb hozzánk a film alatt, így az egész film sem. Ettől érdektelenné válik az egész. Tudom, kellemetlen érzés és idegesítő, ha az ember a jelenlegi kapcsolatában másra gondol, mással érzi magát jól és csak sodródik előre végzete felé, és mégsem tesz ellene semmit, de valahogy azt érzem ezt sokkal jobban át lehetett volna adni, nem pedig úgy, mintha csak a szomszédom mesélné el a történetét halál unalmas stílusban.

drinking-buddies02.jpgNéztem a filmet és arra jöttem rá, hogy ennyi erővel nézhettem volna a meteorvadászokat a Discovery-n, mert pont annyira érdekel. Szinte végigásítottam a filmet és csak akkor nyílt ki jobban a szemem, mikor a tábortűz fényénél kedvenc „tizenhármasunk” levette a felsőjét. Bár a film elején még egészen komolyan bámultam a tévémet, de nem azért, mert annyira érdekelt volna, hanem, mert a felírat olyan gyors volt, ahogyan még a nagyigmándi szélturbinák sem képesek pörögni viharban. Nem szeretnék mélyebb elemzésbe bonyolódni. Amúgy elég sok pozitív kritikát olvastam a filmről és lehet én láttam az egészet rosszul, de vállalom a leírtakért a felelősséget.

drinking-buddies06.jpgSzereplőink közül csak a női színészeket emelném ki, de nem olyan magaslatokba, hogy ne látnánk őket a felhők fölött. Olivia Wilde (Lopott idő) egészen nézhető volt annyiszor rebegtette meg a szempilláit. Kicsit természetesebb, mint ahogyan addigi szerepeiben láttuk. Bár Jake Johnsonnal (Csak szexre kellesz) egyáltalán nem működött az a bizonyos „kémia”, amit adott esetben mindig emlegetünk és talán ez volt számomra az egyik legnagyobb hiba. Nem éreztem őket egyáltalán összeillőnek semmilyen szempontból, csak amikor egyszerre fogták meg a sörös kancsóikat. Most kövezzenek meg, de igen is leírom, hogy számít a „külső” és nem kell mindig a „belső” értékkel jönni. Anna Kendricket (Tökéletes hang) szeretem, szerintem egészen remek színésznő és lehet, ezért sem akarok semmi rosszat írni róla, amúgy is csak másodhegedűs most. Nem élete műve, de a mi kellett ehhez a nem túl összetett szerephez, simán hozza. Ron Livingstone (Démonok között) pedig csak úgy lebegett a semmibe. Totál nem emlékszünk majd rá.

drinking-buddies03.jpgEgyébként értettem, hogy a meglehetősen fiatal Joe Swanberg (V/H/S) rendezőnek, mi volt a célja ezzel a filmmel, de sajnos ennek üzenetnek az átélése nem jött át. Most nem éreztem ezt jónak. Úgy gondolom, hogy a túlzott realizmusra törekvés inkább a visszájára fordult és eltaszított a nézésétől. Érdekesebben megírva, szerethetőbb karakterekkel esetleg nézhetőbb lett volna. Még azt sem mondhatom, hogy a szövegek annyira rosszak, de mégis álmosító, szürke volt az egész. Ennyire unalmas lenne tényleg a való életben ez a téma? Nem hiszem. Szerintem sokkal izgalmasabban és drámaibban előadható. És meg merem kockáztatni, hogy viccesebben is. Az operatőrnek néhány esetben úgy remegett a keze, hogy csak a vibrált a szemem tőle. A zenéje egészen szerethető tingli-tangli. Újbóli megtekintését - netán szinkronosan is - szerintem kihagyom. Lehet, hogy csak marha rossz napot fogtam ki és azért szóltam le. Amúgy aki nem akarja az egész filmet végignézni, nyugodtam álljon neki a lenti bemutatónak, mert szinte a történetnek az összes lényeges pontja benne van.

Azoknak ajánlom, akik a szereplők szimpatizánsai és nagy fanatizmussal habzsolják kedvenceik minden egyes megmozdulásait és most nem Livingstonra gondoltam. Romantikusnak nem romantikus, drámainak nem elég drámai és egyáltalán nem vicces.

55%

ui,: Aki, szeretné megnézni a filmet hagyja ki a bemutatóját, mert tényleg minden benne van.

A manapság oly divatos áldokumentumfilmnek elkészített horror thriller a kenguruk földjéről nem tűnik első választásnak rossznak azok számára, akik még nem unják e műfaj buktatóját, a rengő kamerát. Én mindig adok esélyt ezeknek a filmeknek, de a végén rájövök, hogy nem az én stílusom, bármennyire is erőltetem.    

Négy főből álló társaság (újságíró, híradós és 2 kamerás) dokumentumfilmet szeretne készíteni Sydney alatt lévő elhagyatott metróalagútban azzal a céllal, hogy cáfolják az otthontalanokról a kormány valótlan állításait, feltérképezzék azt a felszínre hozható vízmennyiséget, amiből pótolni lehetne Sydney apadó vízmennyiségét. És van még egy plusz küldetésük is, amiről nem beszél a városban senki, se a rendőrség, se a szemtanuk, hogy a sötétben, lent a mélyben bizony rejtélyes és különös módon több személynek is nyoma vész.

A Blair Witch Project, a REC, a Paranormal Acitvity után ismét egy áldokumentumfilmről van szó. Ezt azért hangsúlyozom a bevezetőm után már másodszor is, mert ez az érdekes műfaj gyakorlatilag kifogyhatatlan lehetőségeket teremt, mivel szinte mindenki képes egy olcsó és jó minőségű (de igazából nem is kell, hogy tökéletes legyen) kamerát leakasztani a Tesco polcáról és felvenni vele bármit. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy rettegj valamitől, elég, ha nem látod, mert sötét van és teszel hozzá egy kis hangeffektet, amitől kiugrik a szíved a leváratlanabb pillanatban. Ebben az esetben elég egy eléd ugró szarvasbogár is, ami szintén ijesztő és rémisztő tud lenni és akkora hangja van, hogy egyből agyhalott leszel, ha rád száll. A zsebed meg ugye dagad, hiszen a gazdaságos kamerád csak termeli a lóvét. Minimál költségvetés, nagy haszon. Így kéne élnem nekem is.

A film gyakorlatilag semmi újat nem adott, talán egyszer ment fel az adrenalin szintem, de az is csak a délutáni kávétól. Nem akarom bántani a filmet, mert végül is az este 10 órai kezdés ellenére sem aludtam el rajta, ami azért manapság pozitívum. A hangok tényleg jók, a dokumentum része számomra unalmas volt, a szereplők ügyesen beleélik magukat, hogy mibe is azt nem tudom, de rettegni azt tudnak. A végén sok magyarázatot ne várjunk, vagy csak én nem vettem ki a filmből, hogy tulajdonképpen mit is láttam. A poént azért nem akarom lelőni. (amúgy is ”hatalmas”)

Ez az a film, aminek jóval nagyobb a hatása, ha egyedül a sötétben nézzük meg fülhallgatóval a fejünkön. Mivel eme technikai eszköz nem adatott meg számomra, el is maradt a ”falfehéren felállok a film után” érzés. Különösen az első 30 percben, ami azért felvezetőnek egy kicsit sok volt, nem történik szinte semmi és utána sem sok. Csak a nagy menekülés. (mi elől is?) Tényleg nem sok minden van a filmben csak az alagútrendszer és a sötétség. Valahogy az volt az érzésem, hogy ennek a forgatókönyve egy sor volt, a többit meg improvizálták.

A szereplőket nem ismertem fel, de utána olvasva sem lettem okosabb, hogy kik is voltak. Rosszat nem akarok mondani, mert elhatároztam, hogy nem bántom őket, annyira szépen adják elő, hogy ők voltak az áldozatok, hogy majdnem el is hittem.

Carlo Ledesma rendező nem hiszem, hogy ezzel a filmjével fogja meghódítani Hollywoodot. Két rövidfilmmel és egy dokumentumfilmmel a háta mögött vágott neki leforgatni ezt a teljesen átlagos horrorfilm szüleményt, aminek egy nagy hibáját még kiemelnék, ami miatt végül is készült. Az ember elhiggye azt, hogy ez valójában megtörtént. Nekem a véleményem adott, nem akarok senkit befolyásolni, de kevesen lesznek azok, akik tényleg elhiszik ezt a sztorit, akik pedig igen, még véletlenül se menjenek metró közelébe, mert ki tudja mi lesz a mélyben az ellenőrökön kívül. Nekem a film posztere sokkal jobban bejött, mint maga az alkotás.

Fanatikusoknak ajánlom, akik imádják a szétrángatott kézi kamerás filmeket és szeretik a zöld éjjellátón keresztül nézni a nagy sötétséget. Amúgy kizárt, hogy eljut hozzánk a moziba, szóval annyira nem kell izgulni, hogy már játsszák.  

55%

Ha a filmek között lehetne olyan kategóriát teremteni, hogy a világ legtahóbbjai, akkor ez biztos, hogy az első ötben szerepelne. Ez az a film, amit társasággal nézve sokkal hatásosabb, mint egyedül, hiszen végigröhögöd az egészet a többiekkel együtt, de közben meg mindegyikőtök tudja, hogy bődületesen hülye egy film.

Maaskatjeben öt utcaseprő jóbarát (Rirchard,Rikkert,Barrie,Robbie,Garrie) a gazdasági válság, és persze a saját baromságaik miatt elveszítik állásukat. Mivel segélyt nem igazán kapnak, összebútoroznak és együtt tengetik reménytelen életüket.  Elhatározzák, hogy bevezetik a nem fizetek semmiért rendszert. Se a kajáért, se a piáért, se a benzinért, se a számlákért, semmiért nem hajlandóak pénz kidobni, hiszen nincs is nekik. Gyakorlatilag minden ingyen van számukra, futni tudnak, és az Opel Mantájukkal simán elmenekülnek még a rendőrök elől is. A helyi média felkarolja őket, aminek a következménye az lesz, hogy több környező városban lázongás tör ki az új ”nem fizetek” rendszer reményében. Belgium és Hollandia közben a háború küszöbére sodródik………………………..

Szóval így kell egy jó bunkó filmet összehozni. Amúgy ez egy Hollandiában futó tv sorozat mozira átírt változata. A sorozatról nem tudok nyilatkozni, nem láttam. Egyesek azt mondanák a filmről, hogy ez már annyira rossz, hogy már jó. Már akinek. Nem tagadom társasággal nézve, fröccsözve az embert magával viszi a többiek jókedve és röhög ezen az állatságon, mint egy hülyegyerek, de amint vége van, a gyors felejtés helyett, bizony azt gondolom, hogy ez nagyon szar volt. Ugyanakkor, nem tagadom, egy cseppet sem unatkoztam rajta, van egy ”hangulata” ami végül is megfogott, de utána meg csak azt érzed, hogy te is beálltál abba a sorba, hogy röhögtél egy olyan filmen, olyan jeleneten, amin egyáltalán nem kellett volna. 

Már az kezdő képsorai is meghatároznak mindent. Ennyi hülyén kinéző IQ bajnok bundesliga sérós pornóbajuszú pasit összeszedni is nehéz lehetett, és amikor megszólalnak, ömlik a szájukból a bunkóság. Pont olyan a beszédük, ahogy kinéznek. Semmi dolguk sincs, állnak az utcán és leszólnak mindenkit menő csávók módjára. Az egyik srácnak van egy zöld színű Opel Mantája, amiből a legrosszabb 80-as évek disconak nem nevezhető förmedvénye üvölt teljes hangerőn és ezzel kocsikáznak jobbra-balra, birkák módjára. Igazából semmi több. Kicsit belepillantunk a családi hátterükbe is, hadd rökönyödjünk meg még jobban, mekkora állatok. Eddig még vicces is lenne, illetve az is, csak aztán ledöntenek minden tabut és átlendülnek a ló túlsó oldalára. Nem akartam leírni, de megteszem. Azt még ”elviseli” az ember, hogy egy rendőr balfaszságból lelövi a társát, és ezen ”röhög” az ember, mert ilyet már láttunk számtalan idióta vígjátékban, de egy kutyának minek kell szétloccsantani a fejét az ágynak a lábával és még mutatják is, de ne is kelljen az állatokig elmenni, hiszen a terhes nőt bántani sem emberi lényre vall. És akkor a többiről már tényleg nem is vagyok hajlandó írni.  

Nem ismerem a holland nyelvet, különösen a káromkodásainak választékosságát, hogy ugyanolyan lehet-e mint a magyarban, mert ebben a filmben kevés olyan mondat van, amiben az b..d m.g szócska, vagy valamelyik extra változata ne szerepelne. Ennyire elcseszettül trágár filmet régen láttam. Nehéz azt hinnem róla, hogy csak a felírat fordítójának képzeletének szülemény lenne. Mondjuk, ezen még túl lehet tenni magunkat, de a fentebb említett dolgokon, úgy gondolom, nem.

Végül is nem bántam meg, hogy megnéztem, de ha kihagyom, akkor sem vesztettem volna semmit. Ez a fajta humor tudom még mindig sok embernek tetszik, de ahogy öregszünk egyre kevésbe fog tetszeni, ha ezt egyáltalán humornak vagy vígjátéknak lehetne nevezni.  

A szereplőkről annyit, hogy iszonyat, de szerintem ez elég tudatos, hogy így játszanak. Borzasztó volt nézni őket, de ugyanakkor meg vicces, ami azért nem nagyon illik össze. Elég ellenszenves karaktereket kaptak eljátszani. Amúgy tv-sorozatokban szerepeltek többnyire a srácok.  

Steffen Haars rendező az eredeti tv-sorozat elkövetője egy meglehetően szélsőséges filmet készített, ami vagy valakinek nagyon tetszik vagy az ellenkezője. Nekem nem tetszett, mert nem szeretem ezeket a bunkó és paraszt poénokat. Amiért esetleg magasabb pontot tudok neki adni az az, hogy a ledöbbenéstől végül is simán végignéztem, és nem kapcsoltam ki az első 20 perc után. Nem tudom, hogy mit dicsérjek benne, mert igazából nincs benne semmi olyan, ami megérdemelné, de ugyanakkor mégsem gyorsan felejthető alkotás. A film techno zenéje sokkoló. Barátokkal kicsit ittasan biztos nagyobb hatást ér el, mintha egyedül nézné az ember.

Mivel az a film gondolom, messze elkerüli majd a mozi pénztárakat, ezért nem aggódom, hogy sokan fogják megnézni.  Az biztos, hogy teljesen nagy baromság, és akinek ez a fajta humor bejön, lehet első helyre teszi a polcára. Azt hiszem, ezt a lehetőséget most kihagyom.

55% 

duckit 2011.05.06. 22:10

Libanon (Lebanon, 2009)

Francia-izraeli-libanoni-német közös produkcióban készült filmet nemigen néztem még a pályafutásom során. Ezt a filmet is csak azért iktattam be a szerda esti mozinap alkalmából, mert A tengeralattjáró c. filmhez hasonlították, azzal a különbséggel, hogy az egész film nem a víz alatt játszódik, hanem szárazföldön egy tankban. Talán ez az, ami megfogott benne és odaültem elé.

1982-ben az első Libanoni háború kezdetén négy fiatal katona, Shmulik (Yoav Donat) ágyúsként, Assi (Itay Tiran) parancsnokként, Hertzel (Oshri Cohen) ágyútöltőként és Yigal (Michael Moshonov) sofőrként egy tankban ülve könnyűnek ígérkező felderítő küldetést próbál végrehajtani egy ellenséges izraeli városban. A küldetésük nem úgy alakul, ahogy eltervezik és a város közepén ragadnak. Az ellenséggel körülzárva szeretnék megélni a másnapot.………..

A 66. Velencei Filmfesztiválon elnyerte az Arany Oroszlán díjat, ami ugye a legjobb filmnek jár. Kritikusok szerint az utóbbi évek legjobb izraeli filmjét láthattuk. Na, hát itt látszik, hogy én nem vagyok kritikus, mert nekem ez a film nem nagyon jött be és akkor tényleg finoman fogalmaztam. Illetve szebben mondva, nem nagyon éltem bele magam. Lehet köszönhető ez annak is, hogy utoljára tankot ”élőben” talán még a 80-as években láttam Május 1-i ünnepségek alkalmával, de ezek az emlékek már elég haloványak.  Mondjuk tv-ben annál többet, de azokat meg csak kívülről és nem is nagyon érdekeltek.  

Samuel Maoz rendezőnek elmondása szerint 25 évébe került, míg a saját bőrén megtapasztalt borzalmakból leforgatta filmjét. Biztos, hogy kemény lehetett, egyszerű filmnézők el sem tudják azt képzelni, hogy miket élhettek át, de nekem folyamatosan olyan érzésem volt, hogy itt valami sántít. És ezzel most nem a film valóságtartalmát akartam megkérdőjelezni, nem a sztoriját, mert az gondolom tényleg így volt, hanem inkább a sok technikai dolog zavart benne. Mivel nem tudom, hogy egy tank belső része mekkora, ezért csak arra támaszkodhatom, amit a velem együtt filmező barátok mondtak, hogy kizárt, hogy ennyi ember elférjen benne egyszerre, s főleg nem állva. De elég illúzióromboló volt az is, hogy az ember azt várná, hogy a tank egy belülről bezárt fém kapszula, különösen háborús övezetben, de ebbe a T-nemtomhányasba úgy közlekedtek az emberek felülről befelé, mintha a 6-os villamosra szállnának le és fel. Nem kéne zárva tartani? Azt sem tudják, hogy ki ugrik be, de fentről simán nyitják és zárják. Oké, elméletileg a saját embereik veszik őket körül és ha látnak ellenséget közelíteni csak lepuffantják mielőtt elérnék a tankot, de ebben a világban hallottunk nem egy két őrültről, aki simán magát használva tntrúdnak beugrik a belsejébe és bumm. Aztán ami még érdekes volt a külső környezet mutatása bizonyos ”zúmoló” távcsövön keresztül. Komolyan több távcső is megirigyelhetné azt az élességet és komoly közelítést, amit itt ezzel a műszerrel bemutattak. Mondhatni, hogy hülyeség ezzel rontani a filmélményt, de most kivételesen ezen  járt az eszem, nem tudtam elmenni mellette.

Sajnos ezek a dolgok annyira elvették a figyelmemet azokról az emberi magatartásokról, viselkedésekről, arról, hogy ezek a fiatal katonák is tulajdonképpen emberi érző lények, amiről végül is szólt volna a film, hogy nem igazán tudtam rá koncentrálni. Az biztos, hogy pusztító lehetett átélni azokat a borzalmakat, amiken végigmentek és felfoghatatlan érzés lehet egy ilyen dobozban manőverezni úgy, hogy folyamatosan lőnek ránk, de ebből az érzésből csak alig-alig jött át valami. Talán még az elején, mint pl. mikor remegett a srácnak a keze és nem lőtt, de ez kevés.  Kár, mert az egész filmnek ezt a bezárt klausztrofób hangulatot kellett volna árasztania. Aztán a feszültségteremtéssel is voltak problémáim, hiszen egy pillanatot sem lehetett izgulni rajta, egy kicsi izgalom nem ártott volna.  És szerintem a külső képek is jót tettek volna a filmnek, nem csak a távcsövön látott környezet.

Mint ahogy a bevezetőmben is említettem, A tengeralattjáró c. filmhez hasonlítják, de szerintem egyáltalán nem lehet a két filmet összemérni, mert az klasszisokkal jobb. Még sajnálni sem tudom ezt, mert nem nőtt a szívemhez, érteni értettem, hogy mi az üzenete, de a beleélésem hiányában csak úgy fogok rá emlékezni, hogy egy elhalasztott lehetőség. Láttunk ennél már lényegesebb jobb filmet hasonló témában.

A katonákat játszó színészeket nem ismertem eddig, és szerintem ezek után sem fogom felismerni, de ez persze nem az ő hibájuk, mivel földrajzi határaik korlátozottak. Szerintem kifogástalanul játszottak, bár a megirt szerepük, amit nem zárok ki, hogy tényleg ez a valóság, némelyiknek idegesítő volt. A karakterfejlődéssel sem nagyon törődtek a forgatókönyvírók, hiszen ebből sem vettem észre semmit. Utána olvasva Ashraf Barhomot (a filmben a tiszt, aki folyamatosan ki-be ugrált a tankba) láthattuk több Hollywoodi szerepben is, mint pl. az Agora, A királyság és a Titánok harca.

Samuel Maoz rendező filmjében dicsérendő a megvalósítandó ötlet, hogy 90 percet leforgat egy tank belsejéből, de szerintem ez a teljes játékidőhöz kevés. Talán ha a realisztikusság hiányába nem vesztem volna el ennyire, akkor jobban bejött volna. Lehet. Nekem, mint már említettem nem tetszett. Sem forgatókönyve, sem az elhangzott párbeszédek. Talán a képi világában (azért vannak háború borzalmait bemutató képek) vannak érdekességek. Nem értem, hogyan lett ez a legjobb film Velencében.

Érdekességet kedvelőknek azért mindenképpen ajánlhatom, hiszen tényleg nem mindennapos az, hogy egy tank belsejéből készítenek egész estés filmet. Nem beszélnék le ezért róla senkit, mert ha nem úgy állnak neki, ahogy én tettem, akkor elképzelhető, hogy remeknek találják majd, úgy mint a lagúnák városának zsűrije.

duckit 2011.02.28. 22:38

Azután (Hereafter, 2010)

Clint Eastwood filmjeit nagyon szeretem, különösen az utóbbi években készített számomra igen emlékezetes alkotásokat. Várakozással telve ültem le a legújabb filmje elé is, hiszen természetfeletti drámát nemigen forgatott eddig.  Egész tegnapig azt hittem, hogy nem tud tévedni, de most úgy gondolom, valamit elrontott.

A dráma középpontjában három személy áll, akik valamilyen formában kapcsolatban állnak a halottakkal. George (Matt Damon) amerikai gyármunkás, gyerekkorában elszenvedett balesete után túlvilági képességével érintkezik a halottakkal, Marie (Cécile De France) francia újságíró túlélte a 2004-es cunamit, a halál közeli élménye során különös jelenséget látott, amitől életfelfogása megváltozik, és végül ott van Marcus (George McLaren) a londoni iskolás srác, akinek ikertestvére autóbalesetben meghal és választ vár valakitől, hogy miért?  Ők hárman külön utakon, de keresik az igazságot, amely örökre megváltoztatta életüket…………

Vagy valami ilyesmi. Nekem ez a film nem jött be, fogalmazhatnám úgy is, hogy nem jött át. Bírom a lassú történetszövésből kialakuló több szálon futó filmeket, de ebben valami nem stimmelt. Borzasztó lassú, és mikor a végére értem, ott álltam fölötte, hogy most tulajdonképpen ezzel a filmmel mit is akartak közölni? Persze nagyjából sejtjük, és értjük, hogy a magányosság rossz dolog, új kapcsolatok felé nyitni sem egyszerű, anyai szeretet is fontos, hát még elveszíteni valakit, és az élet a halál után is sok embert foglalkoztat, de nekem ez így eléggé zavaros volt. Remélem ez a lényege, aztán lehet, hogy tényleg én nem értettem meg. Mire a történet kibontakozott, kitéptem a maradék hajamat is. Pedig a nyitó katasztrófajelenet elég érdekesre és izgalmasra sikerült. Utána meg, ahogy haladunk előre és megismerjük a szereplőket, tragédiájukat, életüket úgy ragadt el az unalom. Számomra az egyik legnagyobb probléma a lassúságon kívül, hogy egyik szereplőnek sem éreztem át a gondját. Érzéketlen voltam velük szemben. Mindegyiktől kapunk egy kicsi szomorúságot, hogy sajnáljuk egy kicsit, de nekem ennél többet nem adtak.

Ahogy haladunk a filmben előre, csak azt várjuk, vajon milyen módon fognak összeérni a szálak, és amikor összeér, hopp már vége is. És a vége, az mi volt? Sok kérdést felvet a film és úgy gondolja a rendező bácsi, hogy mi majd saját magunk rájövünk a válaszokra. Ez abban az esetben nagyszerű ötlet lenne, ha csukott szemmel is tudnék filmet nézni.

Cécile De France-nak (Magasfeszültség, Lakótársat keresünk) és Matt Damon-nak sem volt nehéz a szerepét eljátszani. Mindketten egészen visszafogottan, de jól játszottak. George McLaren elsőfilmes gyerekszínész viszont szerintem egészen kiváló alakítást nyújtott.

Clint Eastwood rendezője, producere, és a zeneszerzője is egyben ennek a drámának. Peter Morgan (A Királynő, Az utolsó skót király) forgatókönyvíróval közösen hozták össze ezt a filmet. Mindketten igen nagy mesterek, de ezt most elszúrták.  Tényleg úgy gondolom, hogy ezt a filmet valamivel fel kellett volna dobni középtájékon, hogy a mélyálom szintjét ne érjük már el a film felére. Talán valami akcióval vagy csavarral érdekesebb lett volna, de ez így bizony unalmas. Fényképezése viszont egészen szép. A nyitó ”cunamis” jelenetnél hiába is jelölték Oscar-ra, erősen látszik a CGI.

Azoknak ajánlom, akik igen kipihentek és van két órájuk álmélkodni az élet és a halál jelentésén. Eastwood rajongók amúgy is megnézik, mert a filmjeit azért látni kell.

Gondolkodom hány százalékot adjak neki, mert elfogult vagyok, de tartom magam ahhoz, hogy nem tetszett. Bár lehet a tudatlanságom miatt nem értettem meg jobban a lényegét.

55%

Nem tudom, nekem valahogy mindig beigazolódni látszik, hogy nem vagyok oda a vígjátékokért. Oltárira sajnálom rá az időt, ha valamelyik nem tetszik, és mégis végignéztem. Ezért félve is ülök le elé, hogy ez most vajon milyen lesz. Az előjelek mindig jobbnak tűnnek, mint maga a film. A Másnaposokat szerettem, erre is kíváncsi voltam, ráadásul Robert Downey Jr.-t nagyon csípem, és az említett filmből a szakállas is jó fejnek tűnt.

Peter Highmannak (Robert Downey Jr.) véletlen egybeesések során kényelmes repülőút helyett autóval kell eljutnia terhes feleségéhez Los Angelesbe, aki öt nap múlva egy gyerekkel megörvendezteti szereplőnket. Sajnos már a reptér előtt összefut a színésznek készülő Ethan Tremblay-al (Zack Galifianakis) s ez a végzetes találkozás aztán egy olyan marhaság lavinát indít el, ami a későbbiek során végigköveti az egész filmet. Repülésről csak álmodhatnak Ethan idióta cselekedete végett, ezért Atlantából elindulva bérelt autóban összezárva, egymás idegeire menve elindul a duó Los Angelesbe…..

Pont ez volt az a film, amire nagy reményekkel ültem le, de egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Kicsit szórakoztatott, de többnyire nem. A sztori nem bonyolult. Egy merev pasinak el kell viselnie egy halálidegesítő embert több ezer kilométeren keresztül egy autóba bezárva. Velük utazik egy kutya, egy doboz és egy ideig Peter legjobb barátja is. Ezeken a filmeken mivel nem kell gondolkodni, ezért nem nehéz kitalálni, hogy a kezdeti ”súrlódások” után főhőseink mire végre elérik céljukat, megkedvelik egymást, annak ellenére is, hogy egy autóbaleset után törnek a végtagok és egy elsült pisztoly golyója is éppen szereplőnk lábába fúródik. Na, ezek után az lenne a barátom, akinek hét anyja van.  

Nem mondhatom, hogy nem voltak benne olyan poénok, amik ütöttek (azért nem akkorákat), de a film nagy részében, inkább kínosan mosolyogtam. Nem szeretem, ha egy filmben azon kell mosolyogni, hogyan maszturbál az illető (és a kutyája), hogyan hurcolják keresztül fél országon egy kávésdobozban egy elhunyt hamvait és azon viccelődnek milyen jóízű kávénak lefőzve a fater, hogyan veri ronggyá főszereplőinket egy tolókocsis háborús veterán és azt sem találtam viccesnek, miként ütnek hatalmas gyomrost egy gyerek hasába, aki kiterül a földön. A film ismét egy idióta ember szerencsétlenkedéseiből adódó bakikból építkezik. Ezt is unom már. Lehet rossz napot fogtam ki, vagy fáradt voltam, de nem jött be. Persze a film azért fogyasztható azoknak az embereknek, akik nem várnak semmi mást, csak egy kis agymenést, de a Másnaposoktól fényévekre elmarad.

Robert Downey Jr.(Vasember, Sherock Holmes) az ég adta világon semmi extrát nem adott a filmhez, alapból hozta a figuráját. Olyan semmilyen volt, de még is azt gondolom, hogy ha ő és a hülye haverja Zack Galifianakis (Másnaposok, Gyógyegér vacsorára) nem lett volna, még ennyit sem ért volna a film. De miért kellett neki úgy közlekednie, mint egy homokosnak? Szerepet kapott második vonalban fűárusként Juliette Lewis (Született gyilkosok, Cape Fear) kisasszony, akinek még a szeme sem állt jól, és a sofőr barátként Jamie Foxx (Ray, Törvénytisztelő polgár) is, aki miatt egy kis izgalom is felütötte a fejét a filmben.

Todd Phillips (Másnaposok) a film rendezője és producere is egyben. Filmjével biztosra akart menni az amerikai közönség számára, ez nem tagadható, be is jött már neki az első héten. (Simán behozta az árát) Viszont nekünk eme földrészen szerintem ezekből az altesti humorokra épülő vígjátékokból ”tökre” elegünk van. Legalább is én már unom őket. A két szereplő nélkül nem ért volna égvilágon semmit a film. Igazából azt sem írhatnám le tiszta szívvel, hogy magából az alapanyagból jobb filmet bárki más forgatott volna, ebből ennyit lehetett és kész. A Pink Floyd zenéjéért viszont megy a dicséret.

Akik a vígjátékokat helyezik előtérbe a filmes rangsorukban, mindenképpen nézzék meg, lehet nekik tetszeni fog. Nem biztos, hogy az a jó szemlélet, ahogy én néztem erre az alkotásra. Nem mondhatom, hogy minden elemében rossz volt, mert akkor hülyeséget írnék, de nekem ez a film kevés a jó kikapcsolódáshoz. Akik meg szeretik az említett két szereplőt, ne hagyják ki.

55%