hacksaw-ridge-poster01.jpgSzáműzetésből reaktivált rendezőnk azt tette, amihez a legjobban ért, visszatért egy olyan háborús filmmel, amelyre garantáltan emlékezni fogunk és nem a fél tucat Oscar jelölése végett. Mel Gibson egy állat, ha véres jelenetek maximális részletességgel történő ábrázolásáról van szó. Ehhez ért az biztos, de hogy idén ez a film a „Best Motion Picture of the Year” kategóriája között szerepeljen azért egy kicsit meredek.  

A film Desmond Doss (Andrew Garfield) történetét dolgozza fel. Ő volt az első katona, aki önként vonult be a seregbe bajtársaival együtt, de vallási okokra hivatkozva (a hatodik parancsolatra) fegyverét kézbe nem akarta venni. Ennek ellenére a II. világháború vége felé felcserként vett részt a csendes-óceáni hadszíntér egyik legvéresebb csatájában, az okinavai ütközetben. Maga az erődsziget a japánok utolsó védelmi vonala volt az anyaország elérése előtt. A hadműveletben több hajó és katona vett részt, mint a normandiai partraszállásban. Desmond egy rosszul sikerült visszavonulás után egyedül, saját életét kockára téve 75 ember életét mentette meg a biztos haláltól. Egy igazi hőssé vált…

hacksawridge_andrew-garfield-teresa-palmer.jpgAlapjáraton nem volt ez olyan rossz, csak egy kicsit későn tolta vissza a szívatót a rendező és mire teljesen felbőgött a motor, már elment a filmnek több mint a fele. Egy biztos, ha nem lett volna ilyen intenzív az utolsó szakasz, akkor simán rávágom, hogy nem tetszett. De a vége megmentette. Az volt az érzésem, hogy az egész film a csatajelenetre épül, a többi csak sallang a háború és a vallás propagandájáról. Amúgy Desmond története megtörtént - true story -, szóval nem kell annyira félni attól, hogy bármi olyat mondanék el róla, ami nincs benne a történelemben.  Aki szeretne gondolkodni a filmben felvetődő kérdésekre az tegye, engem most ezek annyira nem kötöttek le. Amiben hiszünk, örökké hiszünk? Tettünk büszkeség vagy csökönyösség? Tényleg a saját akaratunkat teljesítjük vagy az Úrét? Igazából nem is kapunk ezekre a kérdésekre válaszokat, csak arra, hogyan születik meg egy hős. És a hősök nem átlagos emberek. Vagy talán áldozatok?  

andrew-garfield-in-mel-gibsons-hacksaw-ridge2.jpgA film 3 részből áll, mint egy fogalmazás. Bevezetés, tárgyalás és a befejezés. Itt a bevezetést a gyerekkori momentumok teszik ki, ami abból áll, hogy megtudjuk, honnan is ered főszereplőnknek ez a bizonyos fegyverundora. A tesójának levágott tasli oly nagyra sikerült egy ártatlan bunyó alatt, ami majdnem végzetes lesz. Megfogadja, hogy nem fog erőszakoskodni senkivel. Desmond ki nem állhatja a kitüntetett, háborús veterán apját, aki nem mellesleg igen jóban van az itallal és nem tejet iszik. Egy közúti baleset során ébre rád – segítőkészsége után -, hogy mi is szeretne lenni, ha egyszer „felnő”. Ennek a balesetnek köszönheti azt is, hogy a szerelem szele úgy megcsapja, mintha egy két oldalról szellőztetett panelban a huzattól becsapódó ajtó. Azonnal templomba vinné Dorothyt, a kedvesét, ha nem látná azt, hogy a vele egykorúak mind elmentek már a hazájukat szolgálni a háborúba.  Nem ülhet otthon tétlenül, miközben mások érte harcolnak, még akkor sem, ha a háború nem olyan, mint amilyennek el tudjuk elképzeli.

hacksaw-ridge-681048l.jpgA második szakasza a filmnek Fort Jacksonban lévő tábori kiképzés megpróbáltatásai. Kicsit könnyebb hangvételű kezdetben, ami még mosolyt is csal arcunkra. Ugratások, szivatások, amit a seregben töltött idő megkíván. Felkészülés a „sátán” elleni harcra. Itt szembesülnek a többiek azzal, hogy a puska kézbe vétele nem mindenkinek megy alapból, különösen akkor nem, ha a hite nem engedi. A többieknél persze ez kiveri a biztosítékot, mivel akkor ki fogja majd a másik hátát védeni a csatában? Hogyan lehetne számítani rá? Ami másnak természetes, emberünknek nem megy és foggal-körömmel ragaszkodik elképzeléséhez. Felettesei, bajtársai nem értik ezt a hozzáállást és amint lehet, minden eszközzel szeretnék elűzni a seregből. Desmond viszont képtelen lenne otthon szembenézni magával, ha nem tenné azt, amit a haza megkíván tőle, mindenáron szeretne a hadsereget felcserként szolgálni. Őrmestere beszólásain kellemesen húzzuk a szánkat addig a pontig, míg ki nem derül Desmond erőszakmentessége, utána már nem zárjuk annyira szívünkbe. (A többieket sem)

hacksaw-ridge-k.jpgA harmadik rész viszont a brutális véres valóság, 1945 Okinava. Na, itt aztán felébredünk és a lassan lecsukódó szemünk maximálisan kinyílik. Háborút ilyen élethűen bemutatni azt hiszem még senkinek sem sikerült, kivéve a dokumentumfilmeket. Aki látta a Ryan közlegény megmentését és bejött neki a normandiai partraszállós jelenet durvasága, valósághű bemutatása, annak ez a rész különösen katarzist fog okozni. Elég erős idegrendszerűnek tartom magam és nem fordulok el a vér látványától, de itt egy kicsit már átesünk a túlsó oldalra. Tudjuk, hogy a rendező ebben éli igazán ki magát és fel lehettünk rá készülve, hogy a Passió vagy akár az Apocalypto jelenetei sem kisiskolásoknak készültek, de ennyi borzalmat csatajelenetekben még nem láttam. Az a baj, hogy innentől kezdve teljesen elfelejtettem a film első kétharmadát, mert szinte nem érdekelt, hogy mi is volt korábban, annyira elhalványítja az egészet. Hozzáteszem tényleg irtó profi munka lett, és le a kalappal Gibson előtt. Viszont sok embernek nem jönnek majd be a férgektől hemzsegő holtesteket rágó patkányok látványa, hogy csak egy gyengébb képet ábrázoljak. Mint egy patológia kifordítva szabad ég alatt.

hacksaw-ridge-men.jpgMivel egy megtörtént eset lett feldolgozva, ezért tudjuk a végkifejletet, hősünk ebben a szakaszban éri el hazafiasságának tetőpontját és legendává válását. „Hadd mentsek meg még egyet!” Nem tudom, hogy normális emberre jellemző cselekedet volt-e, amit ő tett, de az biztos, hogy bármit is tett, megérdemelte a megfilmesítést. A film végén a stáblista előtt még kapunk egy kis dokumentumfilmes bevágást az igazi szereplőkkel, ami még el is hiteti, hogy így volt minden.

hacksaw-ridge-20160348.jpgA főszereplő személye jó választás volt, de én nem bírom én ezt a pasit, bárhogy is szerettem volna megkedvelni. Elismerem, hogy Andrew Garfield remek színészi teljesítményt nyújtott, egy igazi tehetség és még sokkal többre is viszi, de nekem nem tartozik a szimpatikus színészeim közé és ehhez a korábbi Pókember szerepe sem segíti hozzá. Vince Vaughn (Szakíts, ha bírsz) Howell őrmester szerepében okozta a legkellemesebb pillanatokat, különösen beszólásaival. Nekem ő abszolút pozitív volt az apát játszó Hugo Weavinggel (Matrix) együtt. Teresa Palmer (Holtpont) játszotta Dorothyt, akiről csak az jut eszembe, hogy helyes lány. A többiek számomra totál semmilyenek voltak, nem is nőttek a szívemhez. Sam Worthington (Avatar) is olyan halovány volt, mint a szivárvány eső elállta után.

hacksaw-ridge-5-e1479432724825.jpgMel Gibson Hollywood kitaszított, majd visszafogadott, szeretett nem szeretett színész rendezője sok év kihagyás után ismét maradandót alkotott azok számára, aki rajonganak háborús filmekért és ki tudják várni a film utolsó harmadát. Az akciójelenetek nagyon profik, részletesen kivitelezettek. Szinte minden egyes puskából távozó golyó becsapódási helye arcul csap. Persze a film kapott néhány valóságtól elrugaszkodott, hihetetlen jelenetet is, ami kizökkenthet. Sajnos néha szirupos, túlzottan nyálas, pont átcsordult már. A film pátoszos zenéje sem fogott meg, egészen a csata jelentekig.  Ott aztán bekeményítenek ahhoz, hogy megfelelő méretűre összehúzzuk magunkat. A lassítások sokaságát sem szerettem. Sok. Már untam. Felemás film lett. Kicsit negatív a hozzáállásom így a végére, pedig nem mondhatom rossznak. Sőt! De vannak a mesternek jobban sikerült munkái, amelyek bizony jobban tetszettek. Örülök, hogy készülnek háborús hősökről filmek, de itt például a japán oldal csak arra volt jó, hogy kaszabolják őket. Mint valami ész nélkül menetelő zombik, akik csak arra vannak kitalálva, hogy feláldozzák magukat. Amúgy Gibson forgathatna egy jó kis horrorfilmet is, kíváncsi lennék, mit hozna ki belőle.

A filmet erősebb idegzetűeknek ajánlom, nem egy piros szívecske film a fejünk felett, maximum csak a film fele, bár aki ismeri a rendező korábbi munkáit, ezzel nagyjából tisztában is van. 

75%

cafe-de-flore-cartel1.jpgVannak olyan filmek, amik a megnézésük után nem engedik el az embert. Mikor még másnap is merengő bamba tekintettel és lehunyt szemmel a történetén gondolkodunk, aztán rájövünk arra, hogy már nem is a filmről töprengünk, hanem a saját magunkról. Szemét az élet, és erről filmet készíteni igazán felkavaró annak, aki életében már megtapasztalta az oly csodálatos létünk negatív oldalát. Az alábbi film nem most készült, de néha nagyszerű dolog hallgatni a barátokra és elővenni olyan alkotásokat, amelyek valami oknál fogva kimaradtak az elmúlt években.

Közel 50 év különbséggel a film párhuzamosan két történetet mesél el. Napjainkban a sikeres 40-es éveiben járó Montrealban élő Antoine (Kevin Parenet) luxus életét követhetjük nyomon, akinek mindene megvan, óriási ház medencével, szülők élnek és egészségesek, két klassz gyermek és egy szép barátnő, akibe őrült módon szerelmes. A másik szál 1961-től indul Párizsban, és egy Dawn szindrómás kisfiú Laurent (Marrin Gerrier) és édesanyja Jacqueline (Vanessa Paradise) történetét meséli el, akiknek viszont nem adatott meg minden a boldogsághoz. Két idősíkban játszódó történetben szinte minden téren nagy a kontraszt, de a múltban és a jelenben mégis egyetlen dolog a közös, ami mindenkit összeköt és az pedig a nagybetűs: Szeretet.

art-flore-420x0.jpgValahogy röviden és tömören ennyit a történetről. Ez az a mű, ahol nem is igazán a filmről lehetne sokat írni, hanem a melléképzelt, saját magunk által megélt dolgokról, amelyek velünk történtek meg és a film nézése közben jövünk rá, hogy amit látunk, az tulajdonképpen a saját életünk története is lehetne. Már annak, aki magára tudja vetíteni a szakítás utáni brutális érzést. Végre egy film, ami nem azért ütött nagyot, mert egy jól kitekert krimi végén a felfedett gyilkos személye után az állunk is leesett, hanem azért, mert a valóságtól az ember kiábrándul. Régen láttam ilyen filmet, ahol csak ültem a végén és azon gondolkodtam, hogy vajon mit is rontottam el. Miért is ülök itthon egyedül és miért nem a családommal nézem a filmet.

Őszintén megmondva, ne is álljon neki a filmnek úgy senki, hogy nincsen ráhangolódva. Nem egy felemelő, vidám történet a párkapcsolatok nehézségeiről és a gyereknevelésről. Kezdetben nem is igazán tudtam hova tenni az egészet. Nem tudtam miről szól, csak szépen leültem elé és értetlenül néztem. Bár nem akarok párkapcsolati blogot vezetni, mert azt hiszem, igen hülyén hangzana a számból, de elmélkedés nélkül nem tudok elmenni mellette. Több érdekes témát is érint rengeteg kérdéssel. Szerencsés az az ember, akinek nem volt még szakításban része, mert gyakorlatilag a mai világ már az elváltakból és majd elválókból áll (de egy szép szó). Ritka már az, hogy örökkévalóságig fogadott hűségünket ténylegesen meg is valósítjuk.

cafe_de_flore_0878-2.jpgAz első és a legfontosabb mondanivalója a szakítás utáni elengedés. Vajon a szeretet mit bír el? Lehet-e szeretni bárkit is annyira, hogy lemondjunk róla végérvényesen. Az elengedés után miként tudja a „vesztett” fél feldolgozni, hogy a párja másvalaki oldalán próbálja elképzelni továbbiakban életét, különösen úgy, hogy már húsz éve együtt voltak, hisz neki adta az első csókot és csak ő volt az egyetlen az életében. Vajon meddig van hit és remény, hogy visszajön, mert hisszük azt, hogy csak egy múló kaland, ami előttünk történik? Meddig bízunk abban, hogy ennyi eltöltött év után is minket szeret még annyira, hogy várjuk az ajtóban állva, megbocsátva? Mikor döbbenünk rá végérvényesen, hogy bizony el kell engedni a szeretett társunkat, mikor fordul át az bennünk, hogy a volt párunk boldogságát akarjuk? Létezik egyáltalán ilyen? Tényleg jót akarunk neki?

20 év után a lelki kapcsolat sosem szűnik meg, különösen akkor, ha az ember társa elgondolása szerint maga volt az ikerlángja. Amiről szintén oldalakat lehetne írni és ódákat zengeni mennyire nagyszerű dolog vagy pedig az ellenkezőjét, hogy mennyire kegyetlen éppen. Bár sosem hittem benne, hogy létezik ilyen, de mégis van, és ha az ember rájön erre, hogy ki az, bizony nehezen ereszti el ezt az érzést, ha egyáltalán valaha ellehet. Most nem akarom leírni, hogy mi is ez az ikerlángos maszlag, hiszen a net tele van vele, akit érdekel, olvasson utána szépen. Röviden elég felejthetetlen és fájdalmas. A filmben azért kiderül, hogy nem elég az, ha csak az ikerláng az egyik oldalon pislákol.

cafe-de-flore-jean-marc-vallee-l-3k1slh.jpegAki tizenkilencre lapot húzott, az számoljon is a következményivel, hogy az újdonsült jövevény elfogadása a család számára irtó nehéz. Nem csak a gyerekekkel való elfogadtatás, akik foggal–körömmel ragaszkodnak mindkét szülőhöz, hanem a nagyszülőkkel szembeni megfelelési kényszer. Hiszen a szülök mindent megadtak (vagy nem) a korábbi, elfogadott társunknak, most pedig, amikor egy idegen felbontotta a szövetséget, nehéz megállni, hogy ne bántsák akarva-akaratlanul. Régi családi idilli kép összeomlik, hiszen az „öregek” más korban, más nevelésben nőttek fel, ahol a család még szent és sérthetetlen volt, és mind felett állt. Szerintem ezt is tapasztalták már többen, hogy mennyire nehéz a beilleszkedés, amikor a fürkésző tekinteteket még a hátunk közepén is érezzük, hogy „ez” akkor most mit keres itt. „Őazokamindennek” érzés, ami kifúrja a hátunkat.

Persze aztán beszélhetnék még elvált szülők esetében a gyereknevelésnek azon részéről, hogy kinél is legyen a gyerek, mikor menjen, akar-e jönni, amikor gyakorlatilag a kicsik a hátuk közepére nem kívánják a mostohát. Mit kell azért megtennünk, hogy elfogadtassuk a párunkat a gyerekekkel. Mennyire szólhatunk bele abba, hogy mit tehetnek meg és mit nem. Nem egyszerű úgy, hogy ne legyen belőle sértődés és harag.

A továbbiakban, mivel tényleg sok mindent belevettek a készítők (reinkarnáció, hit kérdése), már nem szeretném boncolgatni az egészet, mert tényleg baromi sokat lehetne írni róla és a közhely szótáram véges. Mindenki majd saját maga szépen felfedezi azt, amit szeretne belőle kivenni.

original-569653-201.jpgMindezek ellenére, hogy azért még a filmről is írjak néhány keresetlen mondatot, a történet az elején kicsit zavaros, nehezen állt össze. Persze, ahogy haladunk a vége felé, tisztul a kép, de így is azt éreztem, hogy ezt jobban is ellehetett volna készíteni. Túl sok az időbeli ugrálás, amitől elveszítjük a jelenetek utáni megértés lehetőségét és ezért néha szétesett nekem. Vagy lehet a lassú filmekhez szoktam, és a felfogásom végett kicsit érthetetlen. A film vége szintén kétesélyes, bárki bármit gondolhat rá, lehetett volna egyértelműbben megoldani a befejezését, hogy az amúgy sem egyszerű film ne legyen kétértelmű. Két dolog között agyalok, amit most nem írok le, de szerintem mindenki, aki majd megnézni ezen fog majd vitatkozni (vagy nem). Mivel a film két síkon mozog, arról sem szeretnék beszélni a felfedezés örömét meggátolva, hogy a múltban a szereplők kiket testesítenek meg. Egy pici ésszel kitalálható, ha valaki esetleg a kelleténél tovább gondolkodna rajta. Direktben nem írtam a múltban játszódó eseményekről, mert gyakorlatilag elveszne szintén a filmnek a lényeges kapcsolódási pontja, ami kicsit meglepő módon nem ér össze.

496622_full.jpgA színészek közül nekem leginkább a gondoskodó anya szerepében nagyszerűen alakító Vanessa Paradise (Lány a hídon) játéka tetszett. Nem is emlékszem mikor láttam utoljára filmben. Szerettem még az elhagyott felesége Héléne Florent alakítását is, de mondjuk a film végi bizonytalanságomat pont neki köszönhettem, hogy nem tudtam eldönteni igazán, akkor most hogyan is gondoljam az egészet. Lehet nem jó alakítás ez vagy pedig direktben ilyen. Nem tudom. Nem tudok az mellet viszont elmenni, hogy szerintem nagyon szép nő, de ezzel vannak így még párán a filmvilágban. Kövezzenek meg, de többiek azért annyira kiemelkedőt nem nyújtottak. Nekem a férj, Kevin Parenet (A hívás) is az átlagosnál volt csak jobb. Bár volt egy pillanat a filmben, ami nagyon tetszett, mikor Carole és Antoine összenézett az ajtóban. A nő arcára egyszerre volt minden ráírva, bizony megható. Amúgy szerintem sokkal jobban összeillettek, mint Evelyne Brochuval (Tom a farmon), aki olyan sok vizet szintén nem zavart, mert a többiek elvették tőle. A Dawn szindrómás kissrác Marrin Gerrier a filmben még mindenképpen említést érdemel, akinek a története igazán szívhez szólóan sajnálatos.

cafe-de-flore1.jpgJean-Marc Vallée rendező elég megosztó filmet készített, mert igazából nézhetjük ezt úgy is, mint egy elénk rakott mézesmadzagot, amit jól elhúztak előttünk, hogy egy szakítást szebbnek lássunk. Gyakorlatilag a másik oldalról nézve teljesen leegyszerűsítve és semmi misztikumot nem keresve benne mondhatom azt is, hogy ez egy gerinctelen féreg meséje, aki megcsalta a feleségét, akivel 20 évig együtt volt és otthagyta a gyerekeit egy fiatalabb jobb testért. Vagy mondhatjuk azt is, hogy a férfi nézők megnyugtatására készült alkotás, hogy bármit lehet, úgyis megbocsátanak. Kinek mi jön le. Egy biztos, érdemes elé leülni és végignézni. Lehet valaki szenvedni fog alatta, valaki meg elalél. Ha valaki fogékonyabb és befogadóképesebb, talán könnyebben megérti a filmkészítők törekvéseit, a másik oldal viszont értetlenül áll majd fel a fotelból. Hogy akkor most mi a fene volt ez. A zenéjére külön fejezetet lehetne nyitni. Többször elővettem a telefonon és próbáltam meghatározni, hogy ki is az előadója a hallható soundtrack-nak. Biztos vagyok benne, hogy később is szeretném meghallgatni. Nagymértékben hozzájárul a film hangulatához. Én ezt a filmet megvettem, annak ellenére, hogy látom benne a negatívumokat.

Azt, hogy kinek ajánlhatom, azt most nem olyan könnyű behatárolnom, mert még a művészfilmek rajongói oldaláról is találnék ellenvetéseket, hogy ez most jó volt vagy nem. Az biztos, és akkor nem hibázok mellé, hogy nem egy akciófilm és nem egy randi film.  

75%

 

beasts_nation_1-620x918.jpgÖrülök annak, hogy Magyarországra születtem, bár lehet kicsit nyugatabbra jobb lett volna. Míg van hova hazamennem és nem kell a felkelő hold árnyékában a szabadban feküdnöm, vagy akár egy ködös reggelen gépfegyverrel az erdőben rohangálnom, addig jó. Örülök, hogy nem egy olyan országban élek, ahol mindenki lő mindenkit és a legszebb örömöm az lenne, hogy egy machetét kapok a kezembe. Végül örülök, hogy volt hol felnőnöm, volt gyerekkorom, és vannak igenis klassz emlékeim. Cary Joji Fukunaga (True Detective) alkotása nem hagy minket kétségben arról, hogy az a hely, ahol most élünk, a hibái ellenére mindennél szebb és jobb.

Tizenéves Agu (Abraham Attah) családját a szeme láttára mészárolják le a magukat kormányzati erőknek valló katonák, akik semmivel sem jobbak, mint a felkelő gerilla csapatok tagjai, hiszen szemrebbenés nélkül végzik ki az ártatlan lakosságot, statáriumot hirdetve. Agu a dzsungel mélyére menekül, ahol semmije és senkije nincs, csak a saját ártatlan kis ábrázata és a hozzá járó árnyéka. Itt csatlakozik a felkelők karizmatikus vezetője által irányított lázadó gyerekcsapathoz, ahol a bosszútól és drogoktól vezérelve napról napra válik kegyetlen emberállattá…

720x405-beast_pds_008_h.jpgŐrület, ez a szó jutott a végén eszembe. Nem volt ez sem egy felemelő alkotás, könnyed szórakozás, felhőtlen kacarászás így hétköznap estére. Gyakorlatilag több alkalommal gondolkodtam el, hogy kikapcsolom és nem azért, mert a film rossz lett volna, hanem a gyerekektől látva ez a fajta naturálisan bemutatott, számomra értelmetlen kegyetlenség, ez a fajta erőszakosság még nekem is sok. Számos film van, ami a fekete kontinensen lévő helyzetet elég nyilvánvalóan és valóságosan mutatja meg (Hotel Ruanda, Véres Gyémánt) és hála az égnek, még napjainkban is érkeznek olyan alkotások, amelyek nem engedik azt, hogy ezek az országok feledésbe menjenek a civilizáció számára. Itt a napi feladat maga a túlélés, egy olyan világ, ahol a cipőt és ruhát a halottaktól lehet csak örökölni.

24541564.jpgEz egy szép, kerek,átfogó történet a metamorfózisról. Gyakorlatilag ahonnan elindulunk, oda is jutunk vissza. Az hogy mi miért történik, már az elején látszódik. Agu családjának lemészárlása tulajdonképpen saját fejlődésének következményeként vetíthető előre. Mert melyik oldalra is állhatna az a gyerek, aki végignézi a szülei, testvérei kivégzését? Hát a gerillák közé (fordított esetben meg a másik oldalra).A lázadók felkarolják őt, megetetik, itatják és beszélnek hozzá. Egy gyereknek kell ennél több egyedül a dzsungelben? Itt egy gyerekjáték nem egy beszélő plüssmaci, amely oldalra fordítva brummog, hanem egy AK-47-es géppuska. A filmben kellő „szépségben” mutatják, hogyan halad kis emberünk az új dzsungelcsaládja hatására az elkerülhetetlen végzete felé, ahol a partizánná válás útján a gyengék elhullnak, az erősek pedig a drogok és az istenként tisztelt parancsnokuk közreműködésével átváltoznak átideologizált, érzéketlen gyilkoló géppé. Emberi mivoltából felszabadulván már nem is a bosszúvágy viszi előre, hanem a véreres tekintet mögötti gondolkodás nélküli ösztön. Na, meg persze a gandzsa.

beastofnonation-e1441385878980.jpgA helyszín Afrika valamely meg nem határozott állama, azon belül is az úgynevezett védett zóna, egy elszigetelt terület, amelyet a nigériai semleges erők katonái védenek. Végül is tökmindegy, hol játszódik, mert a számtalan polgárháború sújtotta ország közül éppen bármelyikben lehetne. A politikai csatározás állását, hogy ki vezet éppen a kormányerők vagy a lázadók, a háttérben hallható rádió és tv sugárzásából tudjuk nyomon követni. Ezek a védett zónák azonban előbb – utóbb valamely oldal által el- és visszafoglalásra kerülnek, és az ott élők – akik próbálnak élhetőbb körülményeket teremteni -, mindig menekülésre kényszerülnek. Nem is olyan nehéz ez után a film után elképzelni, mi is az a migráció. És valójában kik is azok a migránsok.

lead_960.jpgMár a kezdő képsorok után gondolhatja az ember - melyek barátságosan viccelődő, kibelezett tv-s doboz mögül játszadozó gyerekeket mutatnak, akik a katonáknak szinte minden próbálnak elsózni élelem reményében -, hogy itt bizony valami nagyon szörnyű dolog fog történni. A túlzott vidámságot, viccelődést, a család idilli képét hamar porrá zúzzák, amikor megjelennek a „rendfenntartó” egységek. Azok az emberek, akikben elméletileg bízhatnának a falubéliek. Persze ez nem egy mese.

maxresdefault_1.jpgA film három alkalommal átment számomra a tűréshatáron, pillanatra megállítottam, mert nem akartam látni mi is fog történni. Gyerekkel kapcsolatos bármiféle brutalitás még nálam is kiveri a biztosítékot. Ideges lettem ezektől a jelenetektől, mert bármennyire is a szüleiért áll bosszút egy gyerek, igazából fogalma sincs, hogy mit tesz, és mi a következménye, persze ezt nem is kell magyarázni. Az első a hídnál a matchetés próba és az életéért könyörgő „hídépítő” ember jelenete, mely után még a kamera lencséje is véres lesz. A második mikor a parancsnok kénye-kedve szerint játszadozik a gyerekekkel, az még gusztustalanabb volt. A harmadik mikor a saját anyjával összekeveri a nőt, az hagyján, hogy még meg is erőszakolják ezek az állatok, de a földön fekvő kislányt még bántják is. Ezek nem gyenge idegzetűeknek való képek.

beasts-of-no-nation.jpegA gyerekszínészek, különösen a főszereplő hihetetlenül nagyon alakít a filmben. De a többiek is, akiket felesleges felsorolnom, majdnem annyira hihetően adják elő magukat, mintha tényleg ezzel foglalkoznának. Igazából ezeknél a filmeknél a legnagyobb problémám, az hogy nem tudom ki kivel van. Ha felvennének mondjuk kék meg a fehér sapkákat, mint egy pólómeccsen, remek lenne a megkülönböztetés lehetősége, de így sajnos elvesztem abban, hogy ki lődöz kicsodákat, mert számomra mindenki egyforma volt. Vajon nekik is mind egyformák vagyunk? Idris Elba (Prometheus) a parancsnoki szerepében piszok jó. Mindent megtesz azért, hogy kellően utáltjuk.

beasts_of_no_nation_trailer_2_t.jpgCary Joji Fukunaga (Törvény nevében sorozat) filmje igen nyersen és egyszerűen mutatja be valójában az egész kontinensen zajló pokoli népirtást. Egy olyan háborút, amelynek sosem lesz vége. Az emberi élet vajmi keveset ér. Hatásvadász jelenetek nélkül forgatott, meglehetősen véres, nem átlagos nézőknek készült alkotás. A képi világa zseniális. A zenéje tökéletesen passzol az egész drámához. Mint ahogy a bevezetőmben kezdtem, azzal is szeretném lezárni. Örüljünk annak amink van és ne veszítsük el.

Nehéz azon gondolkodnom, kinek is lehetne jó szájízzel ajánlanom ezt a filmet, mert nem könnyű darab. Persze, moziban biztos nem lesz, ezért nem kell attól félni, hogy erről beszélnek majd az emberek, pedig lehet, hogy kéne. Bár kizárt, hogy sok embert érdekelne és én sem akarok álszent lenni. Az biztos, érdemes megnézni, de ne szombat délután a gyerekekkel és a nagyival.

75%

 

duckit 2016.01.05. 19:27

Carol (Carol, 2015)

carol-poster04.jpgSzép dolog a szerelem. Különösen akkor, ha azonos neműek között történik. A másságról készíteni filmet nem mindig kifizetődő téma, de annál hálásabb a nagy fesztiválok hamvasszőke hajú zsűrijének szemében, hiszen nagyon szeretik mindenféle díjjal elhalmozni őket - vödröket megtelítő nyálcsorgatásuk közepette. Nincs ez másképpen most sem, mivel Patricia Highsmith regényének filmadaptációjában szereplő kisasszony is megkapta érte az Arany szobrocskát Cannes-ban.

A 20-as éveiben járó Therese (Ronney Mara) 645-ös számú beosztottként dolgozik egy Manhattani bevásárlóközpontban, eladóként. Jobb életről való álmodozásai közepette kis piros mikulássapkájában modellvasutakat ad el a játékrészlegen a téli ünnepek közeledtén. Ott találkozik az igazi dámaként szédelgő, szőrmebundájában tökéletes feltűnést keltő, nagyon vonzó Carollal (Cate Blanchett), aki éppen a négy éves kislányának szeretne ajándékot vásárolni karácsonyra. Az áruházban egy szempillantás alatt a két nő között szikraként robban fel valami különös mámoros fény. Carol egészen véletlenül ottfelejti a kesztyűjét és innen már csak egy lépés egy újabb találkozás megszervezése. Ez után amilyen szép, olyan fájdalmas utazás veszi kezdetét minkét fél részéről…

carol01.jpgNehéz lábakkal álltam fel a film után, és nem azért, mert végig rajta ültem és elzsibbadt, hanem bármennyire is hihetetlen, de ez a film eléggé meghatott, annak ellenére, hogy nem vagyok oda a másságot bemutató filmekért, bármennyire is szépen vannak adagolva számunkra. Bár még így is inkább nézem a női erkölcsöket másként bemutató mozifilmeket, mint hozzám azonos neműekről készült simulékony alkotásokat. Úgy érzem, hogy ez a film több témájában is feltéphet elfelejtett sebeket.

carol05.jpgAz egyik téma a szerelem. Nincsenek véletlenek, előbb-utóbb eltalál minket Ámor nyila, de ha nem vigyázunk rá, hamar véget is ér. Mint egy körforgás. Amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan távozhat is. A szakításnál az ember csak hálás lehet azért, ha előbb következik be és nem később, mikor már mélyebb és fájdalmasabb. Bár igazából az eredmény ugyanaz, egyik sem jobb, különösen a vesztes félnek. No, de mi van akkor, ha minkét fél veszít? A másik a gyerek, bár tehettem volna ezt inkább az első helyre. A legkényesebb téma, hiszen az egyik legszebb és legcsodálatosabb érzés, mikor a nyakunkba ugranak, és azt mondják, hiányoztál, szeretlek. Az élet értelme. A harmadik téma a válás. Hogyan tudod úgy megoldani, hogy gyereked az ártatlan tiszta gyerekkori boldogságából ne veszítsen el semmit, ne sérüljön szegény, hogy mindig lásd a szemén azt az örömöt, hogy van apa, van anya, még akkor is, ha ők ketten már nem tehetik azt, hogy egy időben, egy helyen legyenek vele. Na, nem csaptam át pszichológusba és nem is szeretnék az lenni, de azért gondoltam leírom, mivel elég sok ember beleesik abba a hibába, hogy saját érdekét veszi figyelembe, ahelyett, hogy figyelné mi is azaz önzetlen érdek.

carol02.jpgA két nő szinte mindenben egymásnak ellentéte, ellentétes körökből, társadalmi rétegből, erre mondják az emberek a szokásos közhelyet és nem azt, hogy a borsó meg a héja. Amit most csak azért sem írok le, mert piszok nehéz kitalálni. Az helyszín az 1950-es évek New Yorkja, ahol azért még nem igazán volt elfogadott dolog a saját nemünkhöz való vonzódás felismerése, beismerése, és esetleg megtapasztalása. Terese a film elején szinte meglepődik magán, hogy mi is ez az új érzés, amely megszállta őt. Küzd magával, hiszen nem tudja hova tenni érzéseit. Hallott már ilyen emberekről, de nem tudja kik azok. Elmondása szerint, hogyan tudhatná az ember, mi a rossz, mikor mindenre csak igennel tud válaszolni. Remeg szinte a keze a tudatlanság érzésétől, a kíváncsisággal átitatott vágytól. Az se érdekli, hogy barátja megkérte már a kezét és bombázza őtrendületlenül, de mégsem akarja beadni derekát, és még a megspórolt pénzéből történő Európai utazás gondolata is már a múlté. Hiszen már mást akar, másvalakit szeretne maga mellett látni. Carol, mint ahogyan korábban is írtam, pont az ellentéte, a megtestesült határozottság, aki mindig tudja, mit tesz, mivel nem először csinálja. Férjével házassága tönkrement már, éppen válófélben vannak Carol korábbi kapcsolata miatt, aki szintén nem férfi volt. A mássága miatt elég egyértelmű a gyerekelhelyezés a bíróságon, láthatósági végzés a tárgyalásig, ami majdhogynem kivégzés számára. Vitázik is a férjével rendületlenül, aki viszont szeretné a családot újra együtt látni, bármennyire is megalázó számára.

carol-image10.jpgA filmben vannak apró és finom jelenetek, nézések és érintések. Apró vállsimogatások, kéz érintése asztal felett, piciny célzások, melyek arra utalnak, hogy több van a két szereplő között, mint barátság. Jelenetek, melyben a néma csendben is megfagy a levegő. Később persze bekövetkezik a férfinézők szívét megdobogtató intimebb rész is, melyet csak egy szóval tudnék leírni, izgató. Mármint annak, aki szeret két női testet egymás mellett látni, egyéb dolgot le sem írok. Aki esetleg nem akarja az egész filmet végignézni, az nyugodtan pörgessen 1 óra 18 percig. Azért senki ne várjon olyan filmet, olyan jeleneteket, mint az Adéle élete (Blue Is the Warmest Colour) című filmben volt, ami korábban szintén éppen Cannes-ban tarolt, hasonló beállítottságú szereplőinek köszönhetően. A film végén, az utolsó képkockán fellelhető örömöt szeretném látni én is egyszer magamon.

carol-image05.jpgAzért megjegyezném, annak ellenére, hogy megragadt az utolsó kép bennem, hiányérzetet adott a film. És nem is érettem jó pár dolgot már a kezdő képsoroktól. Az egyik leglényegesebb, amit nem, hogy miért pont Thereset választja ki Carol? Még ha azt mondhatnám róla, hogy egy átütő szépség a kis sapkájában, de nem. Olyan volt, mintha tökmindegy kihez ment volna oda, csak a lényeg legyen meg, hogy valakit elcsábítson. Carollal bármennyire is szerettem volna, nem tudtam igazából szimpatizálni. Ott van, hogy küzd a lányáért, de mégsem adja ezt vissza a film. Vesz egy játékot, amivel igazából ő saját maga játszik, hol van a kislány, akiért odavan? És még sorolhatnám, de nincs kedvem leszólni, mert alapvetően tetszett, de mégis kevés.

carol-image08.jpgMindkét női szereplő félelmetesen jó, az egész film szinte teljesen rájuk épül és ők viszik el a teljes filmet a hátukon. Rooney Mara (A tetovált lány), amennyire szürke kisegér, annyival színesebb egyéniség. Cate Blanchett (Benjamin Button különös élete) a film felétől mintha átvenné az egész irányítást. Tündököl a filmben és mindenkit háttérbe szorít. És a nézése, hát, felejthetetlen. Kyle Chandler (A Wall Street farkasa) a férj szerepében a két hölgy mellett szinte eltörpül. Bár gondolom ez is volt a terv, hogy ne legyen meg a férj-feleség közötti összhang - mivel éppen válófélben vannak -, de ha kettőjük közötti nagy szerelmet kéne elképzelnem, akkor inkább maradjon a kisasszonnyal. Hozzáteszem, valahogy megértettem a pasit, kicsit sajnáltam, mert nem lettem volna a helyében. Persze, csak kicsit. Sara Paulsonnak (12 év rabszolgaság) volt még egy kisebb mellékszerepe, mint Carol barátnője, de igazából csak a kis kocsmában töltött Theresevel folytatott párbeszéde fogott meg.

carol-picture09.jpgTodd Haynes (Távol a mennyországtól) rendező igazán elegánsan finom filmet készített két nő barátságáról, szerelméről. Nincsen benne annyi intimitás, mint amelyet úgy nagyjából „elvárna” az ember, ebben a filmben inkább az apróbb részletek fogják meg az embert. Az 50-es éveket hűen visszaadó korabeli díszletért, jelmezekért csillagos ötös jár, nagyban hozzájárul ehhez a visszafogott, de mégis szikrázó hangulathoz, melyben néha a csend többet jelentett, mint a felhangzó zene, ami amúgy csodaszép fülbemászó zongora szinte végig. A fényképezése érdekes, a néhol látható szemcsés képek remek megoldások a régimódiság visszaadására. Senki ne várjon pörgős filmet, lassú tempójú, ami hagyja az embert kiélvezni a látottakat. Erről a filmről rengeteget lehetne még írni, nagyon sok mindent. Engem elvarázsolt egy kis időre, és csak utána kezdtem el egy kicsit gondolkodni azon, hogy valójában tele van olyan dologgal, ami nagyon sok embernek bizony nem fog tetszeni.

Persze én is a mozi híve vagyok, de most azt írom, hogy ezt a filmet érdemes otthon megnézni, hogy még véletlenül se zavarjanak meg a melletted ülők egy jó kis pattogatott kukoricacsámcsogással. Romantikus filmek kedvelőinek mindenképpen ajánlom, régen néztem hasonló filmet meg, és senkit ne tántorítson el a témája, amit azért ma már könnyebben viselünk el, mint abban az időben lehetőségünk lett volna.

75%

the-water-diviner-poster01.jpgKenguruk hazájából érkező filmet sajnos ritkán nézek, pedig mindig kellemesen csalódok bennük. Valahogy érzem, hogy jó lesz, de félve állok neki. Bár ebben a filmben van egy kis török és amerikai kéz is, de fogadjuk el inkább ausztrálnak, már csak a rendező személye miatt is. Russell Crowe számomra sosem tartozott a legjobb színészek közé bármennyire is sikeres filmekben játszott, ezért is kíváncsian ültem le rendezői bemutatkozása elé, hátha mostanában megcsordult nimbuszán tud valamit javítani.  

1915-ben a Gallipoli csatában az ausztrál kútfúró farmer Connor (Russell Crowe) elveszti mindhárom gyermekét. Négy évvel a tragédia és felesége halála után, ígéretének eleget téve elindul megkeresni a háborúban elhunyt fiúk földi maradványait, hogy szülőhazájában édesanyjuk mellett legyenek eltemetve. Utazása során Isztambulban megismerkedik Ayshe-vel (Olga Kurylenko), szállásának üzletvezetőjével, aki segít neki abban, hogy ezekben a nehéz időkben sértetlenül megtalálja az utat Gallipoliba.

537117-0e795258-6abe-11e4-b185-fd998d90ddfa.jpgNa, hát ez egy kellemesen szomorú film volt, ami után csendben nyugtázzuk magunkban, hogy bizony vannak még olyan emberek, akik sosem nyugszanak, mikor már minden reményük tovaszállt az elkedvtelenített földi élet után. Szívbemarkoló utazás vissza a múltba, ahol nincs már más, mint egy régi csata emlékképe, hamu és csont. De a remény hal meg utoljára, és amíg hiszünk benne, addig kapaszkodunk is az utolsó szalmaszálba körömszakadtáig. Sosem szabad feladni és ebben a megtörtént esetben ezt nagyszerűen mesélik el.

the-water-diviner01.jpgElsőre szeretném leírni, hogy ez nem egy igazi háborús film, mivel eleve a háború után játszódik, hanem inkább egy dráma. Ugyan bevágtak a múltból háborút bemutató részeket, van egy kis akció, lövöldözés, ágyúzás, irgalmatlan körülmények, de nem ezért kell megnézni ezt a filmet, hogy szétkaszabolt, aknára futott rohant csonkolt emberek láthassunk. Azért megemlítem, hogy végtelenül profin elkészített, igen látványos részeket ezek. Azonban sokkal inkább az emberi tettek, motivációk, a párbeszédek és az azokra épülő érzelmek, erkölcsök, melyek visszaviszik a nézőt a múltba főszereplőnkkel együtt. Nézzük és szurkolunk a megfáradt apának, aki mindenét elvesztette már hazájában, egy igazi hősnek, aki testi épségét sem kímélve olyan utazásban vesz részt, ahol számos akadályba ütközik egy idegen kultúrában.  Aki elvesztett valaha valakit, szülőt, testvért, gyereket, barátot, mindegy hogy kit, az biztos, hogy jobban átérzi majd a filmet és tűkön ülve szurkol azért, hogy nem utazzon emberünk hiába.

letoltes.jpgA Gallipoli-félsziget ostroma közel egy évig tartott és rengeteg emberáldozatot követelt a török és az Antant részről is (becslések szerint közel 400 ezer ember halt meg). A film ritka betekintést nyújt a korabeli háborúk utáni halottak azonosításába, ami azért mostanság már egyszerűbben megy. Furcsa látni, hogy az egykoron ütközetben szemben álló felek egymást segítve, a nagy csatákat elmesélve próbálják az elhunytakat közösen megkeresni. A film érdekesen mutatja be egy másik ország kultúráját, erkölcsi normarendszerét, ami azért – tegyük hozzá – a megszokottól eltér a szemünkben. Nem tudom, hogy ki mennyire szeretne magának egy második feleséget a jelen levő mellé, de itt ebben a filmben ez természetes. De az is érdekes, hogy az eltűnt fiúk keresésében a legnagyobb gátat saját szövetségesünk kapitánya okozza. És még sorolhatnám tovább azokat a részeket, melyekre felkaptam a fejem, de akkor meg tök felesleges lenni bárkinek is megnézni. Ezek működtetik a filmet és visznek előre. Azért megjegyzem azt is, hogy kezdetben nem igazán tudtam hova tenni a filmet, érdekel vagy nem. Még gondolkodtam is rajta, hogy nézek valami mást, de ahogyan haladt előre az egész történet, úgy vált egyre érdekesebbé és kikapcsolhatatlanabbá.

the-water-diviner02.jpgA film tényleg nagyon jól működik, de azért voltak túlzásba vitt jelenetek, melyek sanda mosolyt csaltak az arcomra (pl. a gyertyafényes közös vacsora, mint egy virrasztáskor meggyújtott megszámlálhatatlan égő gyertyával), de azért ezek nem olyan jelentősek, el lehetne siklani felettük, mert csak én vagyok szemét, hogy megjegyzem. Azért a végén volt számomra egy „értelmezhetetlenebb” erkölcsi dolog, ami nagyon fontos a film szempontjából, de hála az égnek magammal nem tudtam összeveszni ezen. Sosem tettem volna ilyet, még ha tüzes karóval döfnének szíven, akkor sem. (mondjuk akkor már mindegy). És el lehet gondolkozni akkor, hogy a mennyire értelmetlen ez az egész.

the-water-diviner05.jpgRussell Crowe, mélabús arcával, mint egykori gladiátor régi önmagát hozta, amiért korábban esetleg szerettük. Igazán hihetően hozta szerepét a kis pocakjával. Sokkal szimpatikusabb, mint valaha. Olga Kurylenko (Hitman) továbbra is nagyon szép, de ez még mindig nagyon kevés, ahhoz hogy elismerjék. Pedig ebben a filmben nyújtotta számomra eddigi legjobb formáját. Olyan, mintha színészkedett volna. Hasant alakító török színész Yilmaz Erdogan viszont félelmetes, az arcát fürkészve a szemét figyelve szinte az egész nyomorúságos háború benne van. Amúgy rettentő szimpatikus karakter, tökéletes. De a többi szereplőt is remekül válogatták össze.   

the-water-diviner03.jpgA film rendezője és főszereplője is egyben ennek a három ausztrál Oscar-díjjal jutalmazott keserű drámának, aminek megnézése után érzelmesebb nézők biztos, hogy könnycseppeket hullajtanak. Na, nem olyan zokogó sírásra gondolok, hanem arra, amikor a szépségtől kicsordul magától egy könnycsepp és végigfolyik az arcon. Mint amikor megkérdezik, hogy sírtál? És azonnal letagadod, hogy nem, pedig igen, csak cikinek veszed. Amúgy még pont azon a határon táncol, ami még fogyasztható és nem megy át túlzott érzelmi támadásba. Ezért nem csak magát a rendezőt lehet dicsérni, - aki elsőfilmesként tényleg maradandót alkotott – hanem az egész profi stábot az operatőrtől a zeneszerzőig.  A helyszínek, a gyönyörű tájak, a képek (természeti jelenségek), a szimpatikus karakterek, a forgatókönyv, a kellemes zenéje, mind olyan szintet képvisel, amit sokat szeretnének elsőre megütni, de nem sikerül nekik (ugye Angelina). Nem akarok túlzott ömlengésbe átmenni és ezért inkább befejezem. Ez egy nagyon jól összerakott film, amit a kisebb hibáin túllépve, érdemes és érdekes volt nézni. Sőt szívesen megnézem újra.

Ezeket a filmeket tudnám igazából hétvégi kikapcsolódásnak ajánlani, amikor az ember nem bánja, ha leteszi maga mellé a könyvét és megnéz helyette egy filmet, mert a rászánt idő, nem pazarlásra megy el. Jó film, érdemes megnézni.

75%

la_isla_minima_poster_1.jpgNyugodt vasárnap délutánhoz, nyugodt vasárnap délutáni thriller illik, mikor egy jobban sikerült ijesztgetős jelenet után nem kell feltétlenül félelmünkben az égbe ugranunk ölünkbe kiszórva a pattogatott kukoricát. Végre láttam ismét egy remek spanyol filmet, amit az interneten csak úgy emlegetnek, mint A törvény nevében (True Detective) sorozat európai egész estét megfelelője. Végül is van benne valami.

Spanyolország déli mocsárvidékén 1980-as évek elején két serdülőkorú lányt brutálisan megerőszakolnak és meggyilkolnak. A gyilkos felkutatásában részt vevő helyi (okosak) erők mellé két madridi nyomozót, Juant (Javier Gutiérrez) és Pedrot (Raúl Arévelo) vezénylik, hogy segítsék az ügyet megoldani. Kettőjüknek nem csak az aberrált gyilkos felkutatása okoz nehézséget, hanem az egymással való összeférhetetlenség megoldásának problémája is. Mindkettőjüknek a saját gondját háttérbe szorítva kell küzdeniük azért, hogy a gyilkost közösen elkapják, mielőtt újabb áldozatára lecsapna…


1280x720-5_m_1.jpgRemek kis film volt ez, és nem csak azért, mert a téli időszakban a nyári hőséget bámulni akár még tévén keresztül is felüdülés. Nem volt egy akkora alkotás, de a néma vasárnapi csendben mégis nagyot szólt, mint amikor a vadász puskája eldörren az erdőben. Hallottad a lövést, de mégsem tudod merről jött. Szóval nem véletlenül kapott a spanyol akadémiától (Goya) 2015-ben 10 kategóriában is díjat, köztük a legjobb film, rendezés, forgatókönyv, férfi szereplő és sorolnám, ha tudnám. És azóta is szépen gyűjti tovább trófeákat. Szénsavmentes üdítő kategória a megtörtént eseményeket feldolgozó filmek dömpingjei között. Tényleg hasonlítható a True Detective-hez, mivel ebben is szuper lápos környezetben nyomoz, két defektes zsaru egy sorozatgyilkos után.

la-isla-minima-actores_2.jpgNem igazán az eget rengető történet fogott meg benne, mert láttunk már szép számmal hasonlót, hanem magának a film cselekményének felépítése. Az egésznek a miliője. A történet köré épülő személyek, a környezet (ide beletartozik minden: föld, víz, levegő), a párbeszédek, mind olyan aprólékosan lettek kidolgozva, mint a ’63-as nagy vonatrablás London felé. Öröm volt nézni és hallgatni. Mármint annak, aki szereti az értelmesebb filmeket. Igaz, nem mondhatom, hogy rettentően pörögnének az események, de mégis folyamatosan a kíváncsiságot fenntartotta az elejétől egészen a feszült végkifejletig. Nincsenek a múltba visszanyúló emlékezések, nincsenek benne meglepő fordulatok és hatalmas csavarok, amitől a tátott szánkból kilógó nyelvünkre rátelepedett legyet sem vennénk észre, és nem is az a film, amiről ódákat zengünk és éjszakákat beszélünk. De mégis hatásos. Tehát működik. Ez egy végtelenül profin elkészített alkotás, ami után nyugodt szívvel fekszünk le és nem érezzük elvesztegetett perceknek a rászánt időt. Ami azért elég megnyugtató egy ismeretlen film, rendezés és szereplők esetében.

la-isla-minima_3.jpgA film remek képet fest az 1980-as évek spanyol korszakáról. A falusiak tényleg zárt közösséget alkotnak, mindenki ismer mindenkit és senki nem tud semmit, mintha mindenki vak lenne, nem lát, nem hall senki, mintha fényes nappal is egy sötét városban bolyonganának nyomozóink. Elég nyomorúságos időszak volt, politikai zűrzavar uralkodott, senki nem tudta, mit hoz a másnap. A főszereplőkről tényleg hisszük, hogy nem puszipajtások és csak azért vannak egymás mellett, mert a szükség nagy úr. Két ellentétes személyiség titkokkal a múltjukban, két egymástól eltérő nyomozási módszer, az agresszív kihallgatástól kezdve a lágy, andalító vallatásig. A szövevényes szálat mégis együtt próbálják meg kibogozni, akár egymásnak háttal állva, külön utakon járva, pénzzel vagy drasztikus módszerrel megoldva. Talán azt is le merem írni (mivel az én blogom), hogy jobban érdekelt mi van a két pasival, mint azzal, hogy ki is a gyilkos, mert az a nagy katarzis a végére sem jött elő, mikor a szálak már fonódnak a gyilkos körül. De ennek ellenére egészen meglepően erőszakosra sikeredett a vége, bár sok embernek lehet, hogy nem fog tetszeni. Elég kétértelmű. Bár megemlítem, hogy egy-két dologra tényleg nem derül fény.

la-isla-minima-003_2.jpgJavier Gutiérrez (Elszabott frigy) és Raúl Arévelo (Sötétkékmajdnemfekete) tényleg nagyot alakított, de mégsem olyan színészek, akiket a legközelebbi filmjeikből egyből felismernék és nem biztos, hogy a remek bajusz miatt lenne. Javier alakítása talán erősebb, karaktere jobban kidolgozottabb, bonyolultabb ember. Raúl fejlődése kicsit visszafogottabb. Azonban mindketten tényleg hatalmas arcok, teljesen hitelesek és tökéletesen beleillenek a filmbe.

la-isla-minima-013_2.jpgAlberto Rodrigez (Hetes osztag) rendező Guadalquiviri mocsárvidékén forgatott lassú történetvezetésű thrillere ritka profi jelenség a piacon. Komótossága ellenére egyáltalán nem unalmas. Az operatőri munka olyan, mint valami tájvédelmi körzetet bemutató természetfilm a Discovery csatornán. A felülről fotózott kimerevített képek nagyon jól sikerültek, a mocsárvidéken forgatott naplementés jelenetek az élénk színeivel magával ragadnak és nem is kell szentimentális töltettel rendelkezni ahhoz, hogy ezek a képek bejöjjenek. A flamingók szépsége, a madarak hangjai, a békák brekegései, mint tökéletes fojtó mocsárszagú atmoszférát nyújtanak. A zene lassú gitárpengetése csak fokozza feszültséget és tökéletes elegyet alkot a képekkel. Régen éreztem azt, hogy a film minden egyes kockáján érződik a mű iránti elkötelezettség, a profizmus.

Ajánlom a filmet azoknak, akik nem egy agyhalott filmre vágynak, hanem egy szépen kidolgozott, kontinensünkön forgatott majdnem tökéletes alkotásra. Nem árt azért kipihenve nekiállni, mert az oxigénhiány okozta ásítások hamar ledöntik az embert mellőle.

75%

6967_poster_iphone.jpgNem meglepő az a kijelentésem, hogy az őrültek köztünk járnak kelnek, lehet az a szomszédunk, a munkatársunk, de akár saját barátunk is. Társadalmi rétegtől függetlenül szegény, de akár kő gazdag milliárdos, aki azt hiszi bármit megtehet bárkivel. A pénz nem boldogít, de annál jobb, ha van és akár vásárolhatsz magadnak egy egész válogatott birkózócsapatot is, aki gyakorlatilag a saját vitrinednek nyeri a világ és olimpiai érmeket. Az alábbi film ékes példája ennek az idióta világnak. A film megtörtént eseményt dolgoz fel (ugye milyen meglepő ez mostanában?), ami szintén az amerikai történelemben fordult elő nem is annyira régen.

Az amerikai birkózó testvérek, Mark (Channing Tatum) és David Schultz (Mark Ruffalo) a Foxcatcher egyesülethez szerződnek a híres milliárdos, John E. du Pont (Steve Carell) hívására, hogy általa oly nagyra becsült sportág és ezzel együtt Amerika újra régi fényben pompázzon a legnemesebb színnel az éremtáblázatokon. Szeretné, ha az emberek újra büszkék lennének ezekre a kemény emberekre, mert szerinte a nemzetük nem tiszteli eléggé a birkózókat. A „pénz nem számít” elvek alapján a két testvért megvásárolva próbálja az elképzeléseit megvalósítani…

foxcatcher02.jpgLehangoló és szomorú film, ami után egyáltalán nem fogunk a térdünkre csapva felállni mellőle, hogy „na ez most boldoggá tett”. Tényleg nyomasztó valós történet, amit ledöbbenéssel lehet figyelni az elejétől a végéig, hiszen érzed és tudod, hogy itt történnie kell valaminek, és az a dolog nem fog örömet okozni. Persze, ha éltél a 90-es években és közöd volt ehhez a sportághoz, de akár azt is mondanám, hogyha alapvetően szereted a sportot, hallhattál erről a megrázó történetről, mert még a csapból is ez folyt 1996-ban, akkora volt a visszhangja. Szóval nyílt titok ennek a filmnek a végkifejlete, de én inkább mellőzöm a leírást, mert magam sem voltam tisztában azzal, hogy mi történik majd. Ezért ezt az érzést másnak is meghagyom.

foxcatcher03.jpgJohn E du Pont a világ legnagyobb vegyi gyárának az egyetlen örököse, ornitológus, író és bélyeggyűjtő (és csigaházkutató???). A nem kicsit bogaras du Pont rendelkezett a világ leghíresebb postabélyegjével (brit-guyanai egycentes magenta), amit néhány éve adtak el potom 3.7 milliárd forintnak megfelelő összegért. Nem mellesleg rajongott a sportért és azon belül őrült módon a birkózásért. Szinte az édesanyja haláláig a bűvöletében élt, akit nem tudott soha megérteni, egyszerűen nem tudod érvényesülni mögüle. Ugyanakkor egy igazi amerikai zászlóba bugyolált hazafi (érdemes lenne összeszámolni a filmben, hogy hány helyen van amerikai zászló a rezidenciájában), aki mindent megtett azért anyagilag, hogy újra az égi magasságokban lássa szeretett országát. Ezért is keresi fel a testvéreket, hogy egy mesés ajánlattal mindent megadva nekik elcsábítsa őket a lakhelyéül szolgáló Newtown Square-be, ahol igazán profi körülményekkel felépített bázist alakított ki a nemzeti birkózó csapatnak.  

foxcatcher-1.jpgMark és David két különböző mentalitású és háttérrel rendelkező sportoló. Szüleik korán elváltak és a válás után Mark nevelése többnyire az idősebb testvér feladata lett. Mark egyedülálló, magányos ember, aki keveset beszél, mint egy remete az erdőben. (Megjegyzem az 1994-es Los Angles-i olimpián aranyérmes, majd rá egy évre Budapesten lett világbajnok) du Pont ajánlata után azt érzi, hogy végre tehetne magáért és életéért valamit, kitörhetne testvére árnyékából. Ezzel szemben David családos, társaságkedvelő, tehetős boldogan élő családapa (szintén világ és olimpiai bajnok), aki nem is szeretné feladni otthonát és a felépített karrierjét, hogy elköltözzön az ismeretlenbe. Persze, amíg a pénz az úr, az is visz mindent, nehéz ellenállni neki és a tervei megavalósításában hajtatlan emberünk sikeresen veszi a testvérekkel a versenyeket egészen addig míg az eredmények jönnek. A többi meg már történelem és a filmben vagy a híradó archívumban fellelhető.

foxcatcher.jpgA film már-már túlontúl reális. Mintha egy dokumentumfilmet nézne az ember. Borzasztóan jól adja elő a testvérek között, valamint du Pont és az anyja (akit szinte nem is mutatnak) közötti szeretet és szeretetlenség, a megfelelni és az átlagból való kiemelkedni vágyás érzését, ami sajnos az utóbbi esetében a beteg elméjében elhatalmasodik és tragédiába torkollik. Igazából nincsenek benne meglepő fordulatok, nincs hatalmas csattanó a végég, szögegyszerűen megy előre a végkifejlet felé, úgy, mint ahogyan az elfogyasztott pia után érezzük a véráramba szétáramló alkohol hatását. És annak ellenére, hogy tudjuk, a gonosz eljön, mégis fejbe vág és lemerevedünk. Mert amit látunk, az bárhol és bármikor előjöhet, akár most ebéd után az utcán is.

foxcatcher-5_1.jpgHatalmas alakításokat láthatunk. John du Pontot alakító Steve Carrell-t (Őrült, dilis, szerelem) sosem láttam még ennyire jónak, nem is hittem el, hogy őt látom ilyen bizarr szerepben, annyira hülye filmjei voltak. Sajnos óriási orral rendelkező Miki egérnek maszkírozták, mint egy karikatúra. Tényleg akkora szaglószervet kapott, hogy ha megfordul, az orra miatt le kell hajolni, annak, aki mellette áll. Valójába, ha a valódi képeket megnézzük, ez az illető nem volt ennyire eldeformálódva. Az viszont, ahogyan nézett a tátott szája fölött az üres semmitmondó tekintetével, félelmetes. Channing Tatum (Magic Mike) meg úgy néz ki, mint egy debil, akit kiengedtek az intézetből, hogy csodálkozzon rá a világra, majd este menjen vissza még sötétedés előtt. Ebben a szerepben persze nem csak a hatalmas termetét és kidolgozott testét lehet megcsodálni, ha a tudását is, amit színészetnek hívnak. Minden elismerésem a szerepéhez. Mark Ruffalo (Szemfényvesztők) a testvérét körülölelő védőbástya szerepében mutat maradandót. Tényleg, ehhez a filmhez tökéletes választás volt ez a triumvirátus.

o-foxcatcher-trailer-facebook.jpgBennett Miller (Pénzcsináló) minimalista, vérszegény, színtelen, majdnem dokumentarista stílusú filmje az utóbbi időszak egyik legnyomasztóbb alkotása. Bár sajnos akármennyire remek, csigalassúságú az egész. Lehetett volna vágni szerintem ebből egy feszesebb tempót, mert nem mindenkinek jön be ez a lassúság. Végigásítani egy filmet nem olyan jó érzés és szenvedést von maga után. Amúgy a film kitűnő retrofeelinget ad. A külső képek, a tárgyak, a ruhák, de akár a birkózójelenetek mind szépen visszaadják a 80-as évek hangulatát. A zenéje? Vannak olyan filmek, melyek már a kezdő képsorok után felhangzó zenével magával ragadnak és elveszünk a továbbiakban, na ennél a filmnél a zene a 20. perc környékén hallatszik először. És őszintén megmondom, nem is nagyon emlékszem rá. Mindent összevetve érdekes egy film, bár tapasztalatom szerint, aki valamire azt mondja, hogy érdekes, az neki nem tetszik, de most ezt ebben az esetben kivételesen cáfolom.

Annak ellenére, hogy dicsértem, mégsem merem jó szájízzel ajánlani mindenkinek, mert tudom, hogy nem sok mindenkinek jönnek be a lassú filmek. Sőt beszéltem olyannal, aki egyenesen kikapcsolta, mert idegesítette. Szóval, aki szerette a Capote-t vagy akár a Pénzcsinálókat, mindenképpen nézze meg a rendező harmadik filmjét is. Érdemes.

75%

the-salvation-poster02.jpg10 hónap eltelt az utolsó bejelentkezésem óta. Megpróbálom újra összeszedni magam és folytatni. Azt nem mondanám, hogy ennyi idő alatt ne néztem volta filmet, csak sem kedvem nem volt, sem időm ideülni és azért szenvedni, hogy valamit is kipréseljek magamból. Ha nem jön ösztönösen, nem kell erőltetni, hiába szeretem azt a mondást, hogy ami nem megy, azt erőltesd. Most, hogy korán sötétedik és rám szakadt a szabadidő délutánonként, szeretnék legalább hetente egy – egy olyan filmről írni, amiről talán kevesebbet hall az ember.

Visszatérésem alkalmából kapásból beleszaladtam egy olyan filmbe, amit 5 perc után kikapcsoltam és nem azért, mert nem lehetett volna jó, hanem a lelkiállapotomhoz és a kikészített fröccsömhöz valahogy nem illet. Ha maradnék (If I Stay) című romantikus drámával indítottam és nem bírtam tovább egy nagyobb leheletnél. Biztos megnézem, de majd máskor.  A kincses ládámat tovább pörgetve (amit szépen nyáron feltöltöttem) megakadtam egy olyan filmen, amiről nem is értem miért feledkeztem meg.  Anders Thomas Jensen (Ádám almái) írásából egy western! Egy dán western!

A dánok 1864-es németektől elszenvedett veresége után két testvér, Jon (Mads Mikkelsen) és Peter (Mikael Persbrandt) átkelnek az Atlanti – óceánon szebb jövő reményében. A testvérek több évig küzdöttek saját földért, miközben Jonnak nélkülöznie kellett feleségét és kisfiát. 1871-ben elérkezi k végre az - az idő, mikor a család újra összejöhetne, ha a birtokra történő hazaút nem torkolna szörnyű tragédiába. A helyi bandavezér testvére börtönből szabadulva éppen ugyanabba a lovas kocsiba száll be, amiben hazafelé tart Jon, Mariet és a fiúk boldogan…

the-salvation03.jpgEnnyi elég is a történetről, én még ennyit sem tudtam a filmről. Egyszerű, de ütős. Nem több, nem kevesebb, mint aminek készült. Nincs túlbonyolítva. Igényes fejhajtás Sergio Leone westernfilmjei előtt, de hasonlíthatnám Clint Eastwood Nincs bocsánat c. filmjéhez is. Ami western egy film feelingjéhez kell minden megtalálható benne.

Már a 3. percben megjelenik a klasszikus gőzmozdony pöfékelve, a szél fújja a port a sivár sivatagi tájon, szól a gitárzene és már csak az ördögszekér hiányzik, hogy elguruljon a tévénk előtt. A városlakók jönnek – mennek gyalog és lóháton, az egész környezet él és mozog. Szereplőink kellően hihetően leamortizáltak ahhoz, hogy elhiggyük sok mindent átéltek már. Bár a filmben indiánok nincsenek, azért természetesen néhány szó erejéig megemlékeznek róluk, hogy mennyire nincsenek barátságba velük.

f1440_the_salvation.jpgMeglehetősen szemét és brutális kezdés után pillanatig sem fogunk unatkozni a film végéig. Szépen végigvisznek minket a szokásos kliséken. Hála az égnek ez egy olyan film, ami még véletlenül sincs elnyújtva, sőt rettentően rövid. Hiszen az a 79 percnyi játékidő egyáltalán nem mondható megterhelőnek, még öt korsó sör elfogyasztása után sem, ha az ember meg szeretné állítani a filmet mellékhelység megkeresése ürügyén. Nincs sok szereplő, nincs sok szöveg, mellébeszélés, percegik megmerevedett tájképek, inkább kőkemény tettek. Tipikus bosszúfilm és ezzel nem árulok el nagy titkot, ahol nem mindig maradnak a jók életben, hát még a rosszak, ezért nem is kell nagy katarzist várni a film végétől. Úgy jó, ahogy van, nem is kell túlragozni.

10299939_794419940570229_5812880984731963812_n.jpgTalán egy pici negatívum, hogy az egész város felépítése valahogyan nekem túl makett szagot árasztott, bármennyire is próbálták élettel megtelíteni. Hozzáteszem egyáltalán nem zavaró, csak feltűnt, de lehet ez is kellett ahhoz, hogy  ne a részleteken merengjünk annyit.

10173720_794419803903576_8131094082354804956_n.jpgMads Mikkelsen (Ádám almái) el kell ismerni rettentő jó színész, bármit tökéletesen eljátszik. Nem kel őt dicsérni. A nézése és a kinézése félelmetes. Bár az oldalra nyalt haján mindig mosolygok. Kisujjból hozta ezt a szerepet. Jeffrey Dean Morgan (Loosers – Vesztesek bosszúja) igazán ellenszenves puskavégre való gonosz, kinek a hangjától az egész város összecsinálja magát. Igazán Eva Green (300 – A birodalom hajnalán) tetszett és nem csak a gyönyörű megjelenése miatt. Néma játékával egészen emlékezetes. Sok szöveget mondjuk nem kellett megtanulnia.  A lényeg az, hogy a szép szemeiből átjön a keserű fájdalom. A seriff-pap (Douglas Henshall) keveréke egy kicsit nyápic volt számomra, mivel csak dísznek lógott a stukker az oldalán. Feltűnik még a filmben az egykoron szebb napokat látott francia fociisten Eric Cantona is, aki már egészen hosszú filmes karrierrel rendelkezik, bár sokat nem láttam belőle.

362441.jpg-r_640_600-b_1_D6D6D6-f_jpg-q_x-xxyxx.jpgKristian Levring (Akitől félsz) rendezőnek és Anders Thomas Jensennek (jelen esetben, mint forgatókönyvíró) ez volt a második közös munkája. Semmi extrával nem tűnik ki a klasszikus western filmek közül, de mégis volt valami plusz benne, ami miatt jobban megfogott az átlagnál. Bár lehet, hogy csak az elfogultság beszél belőlem. Örültem, hogy megataláltam, de mégsem vártam tőle sokat és lehet ezért is adott többet. Végig feszes, tempós, unatkozni egy percig sem lehet. Sötét és véres dráma. Hála az égnek a csöpögős szerelmi szálat mellőzték, mondjuk nem véletlenül. Keményen odavág, úgy ahogyan kell, és úgy, ahogyan abban az időben illett (gondolom). A gyönyörűen fényképezett tájat Dél – Afrikában forgatták, mielőtt bári is azt hinné, hogy Dánia kezd elsivatagosodni. Fényképezése gyönyörű, legyenek azok külső helyek vagy belső helyszínek. A gitársémákra felépített zenéje különösen tetszett, amit azért néha egészen rendesen felpörgetnek adrenalin fokozás kedvéért.  

Lezárva és röviden. Kötelezően ajánlom minden westernfilm kedvelőnek. Nem lesz csalódás garantálom. Tökéletes ehhez az elcseszett beborult időhöz.   

75%

 

out-of-the-furnace-poster-uk.jpgFilmrajongók számára 2014. január igen jó hónap volt. Szinte egymást érték a jobbnál - jobb filmek. Csaknem minden hétre jutott egy-egy olyan alkotás, ami után egészen boldogan álltam fel, mivel hasznos időtöltésnek tartottam a megnézését. Az alábbi film is igen a szívemhez nőtt, hiszen nem csak a rengeteg sztárt felvonultató stáblista okozott örömöt, hanem a lassan csordogáló története is.

out-of-the-furnace04.jpgRussel (Christian Bale) és öccse, Rodney (Casey Affleck) szebb életről álmodoznak, egy olyan ingerszegény gyárvárosban, ahol az égvilágon nem történik semmi, azon kívül, hogy az emberek dolgozni járnak a helyi acélüzembe. Russelt egy napon ittasan balesetet okoz, amiért négy évre lesittelik. Szabadulása után szeretné a saját és öccse életét is rendes kerékvágásba terelni. Rodney, míg a testvére a sitten ült, katonaként Irakban töltött szolgálatot. Visszatérve a háború megváltoztatta és már nem ugyanaz az ember, mint aki előtte volt. Nem találja helyét a világban, dolgozni nem szeretne, ezért illegális ökölharcban próbálja leküzdeni félelmeit és tartozásait. Mivel szeretné a helyi kocsmatulajdonosnak és bukmékernek John Pattynek (Willem Defoe) tartozását visszafizetni egy utolsó bunyó megszervezését kéri északkelet kegyetlen bűnözőjének Degroat (Woody Harrelson) bevonásával, akinek viszont Petty tartozik……

out-of-the-furnace01.jpgOlyan lassú folyású, mint egy kis patak csörgedezése a hegy oldalán, mely szépen lassan marja a saját medrét. Nyomasztó, kemény, nyers, fájdalmas nézni annak, aki nem alszik el alatta. Nyugtalanság a nyugalomban, mikor semmi nincs csak kilátástalanság. A remény hal meg utoljára tipikus példája. Mit lehet olyan filmről mondani, mikor Eddie Wedder fájdalmas énekhangja már az ötödik percben megszólal? Csak annyit, hogy kegyetlenül jó film.

out-of-the-furnace02.jpgCsendes nyugodt, tipikus amerikai hegyi kisváros, ahol az emberek alig lézengenek az utcákon, akkor is vagy a kocsmába vagy a munkába menetelnek. A szépnek nem nevezhető városról készült képeket csak a háttérben füstölgő gyárak kéményei teszik még rondábbá. Sok pozitív inger nem éri az embereket, felkelnek, robotolnak és hazamennek. Ebben a háttérben helyezkedik el a két testvér különös kapcsolata. Bale az idősebb, nyugodtam, megfontoltabb, aki már családot szeretne, csendes, keveset beszél, gondolatait is inkább a tekintetéből tudjuk. Affleck ennek pont az ellenkezője. Hangos, indulatos, robbanékony, aki a háború következményeit nehezen tudja feldolgozni, mivel az átélt borzalmas képek örökre bevésődtek a fejébe. A feszültség levezetésére szolgál az illegális ökölharcban való részvétele is, nem feltétlen a tartozásainak kiegyenlítésére. A két testvér között az egyensúly egyáltalán nincs meg, csak a testvéri kötelék, ami szoros összetartja őket, mivel csak magukra, egymásra számíthatnak.

n-CASEY-AFFLECK-OUT-OF-THE-FURNACE-large570.jpgEzt a köteléket rombolja szét a végtelenül ellenszenves figurának beállított Harrelson, mikor nagyon szemét és kegyetlen módon elbánt a fiatalabb testvérrel, aki viszont szinte kereste a mennyországhoz való utat. Balenek ezek után kell választania, hogy a saját szabadsága, vagy a saját feje, saját igazságszolgáltatása útjára lép, és figyelmen kívül hagyja a rend őrét. Ez után érkezik el az a pillanat mikor a jó fiú összecsap a rossz lélekkel, a dühöngő narkós őrülttel, amit el lehetett volna rontani klisékkel, de ez a film most bizonyt másból állt. Az idősebb testvér mindent elvesztett, ami számára fontos volt és ezt a reménytelen helyzetet csak egyféleképpen tudja feldolgozni, úgy ahogyan magunk is tennénk a helyébe.

out-of-the-furnace05.jpgA film tele van olyan jelenettel, amit szinte azonnal torkomba ragadt a gombóc. Mikor Bale a hídon találkozik volt párjával Lenaval, és tudatosul benne, hogy végképpen elvesztett minden. Az a lemondás, ahogyan minden jót kíván a volt párjának szívszorító párbeszéd volt, az ember szíve megszakad. Fájdalmas volt nézni. De ott vannak a remek párhuzamos síkon futó részek is, mint mikor Bale az apja barátjával, Reddel szarvasra vadászott, miközben az öccse az utolsó meccsére készül. Zseniális, ahogyan az élet és a halál közötti párhuzamot összemossa. Vagy mikor Harrelson belövi magát, miközben a kommandós egység rohamozza a házat, remek rendezői megoldás.

out-of-the-furnace03.jpgAki a végére hatalmas akciójelenetre számít, az csalódni fog, mert – mint mondtam – nem egy szokásos film. Ezt a részt nem véletlenül elnyújtott, adnak elég időt gondolkodni, hogy mit tennék mi a főszereplőnk helyében. Szerintem sokunk azt, ami a filmben is történik. Bár ezekre a morális kérdésekre nem biztos, hogy elsőre jól válaszolnánk. Vajon mi meddig mennénk el? Szolgáltathatunk igazságot magunk is? Ki tudja. Valószínűleg mikor már körülötted ennyire elcsesződött minden, ennyire reménytelenné válna az életünk, nem biztos, hogy hallgatnék bárkire is, csak az első megérzésemre. Azt hiszem a film után, ha van valakinek kedve, gondolkozzon el rajta csak úgy elméleti síkon egy kicsit, ennyit megér.

out-of-the-furnace07.jpgSzámtalanszor leírtam már, hogy a Sötét lovagunk Christian Bale és Hideg nyomon magánnyomozója Casey Affleck mekkora tehetség. Sőt bátran állítom, hogy az utóbbi simán túlnőtt már idősebb testvérén, bár jóval több filmben láttam mostanában, mint bátyját.  Csak érteném, hogy mit mond, mert annyira tud dünnyögni az orra alatt, annyira szenvedve beszél, hogy nem lehet egyszerűen érteni. Legalább is én nehezen hámozom ki a mondatait. Balere írtam már, hogy minden rá van írva. Nagyon szeretem őt, csapzott zsíros hajú szerepe kimondottan szimpatikus volt.  Nem úgy, mint Woody Harrelsoné (Szemfényvesztők), akinek gonoszsága láttán simán belelőttem volna a képernyőbe. A nyalókás jelenete igazán visszataszító. Belegondolva, hogy 20 évvel ezelőtt forgatta le a Született gyilkosokat, ahhoz képest szinte nem sokat változott. A mellékszereplők, Willem Dafoe (Az orvvadász), Zoe Saldana (Colombiana), Forest Whitaker (Az utolsó skót király), Sam Sephard (Mud) most csak kiegészítő emberek, sok vizet zavarnak, azonban tudjuk, hogy mindegyik akár egy egész estét filmet is elvisz a hátán. Dafoe, ha játszik annak viszont mindig örülök.

out-of-the-furnace06.jpgScott Cooper rendező 2009-ben átvehette már az Őrült szív (Crazy Heart) c. filmjéért a legjobb filmnek járó szobrocskát. Ez a film idén most tuti, hogy nem lesz befutó, hiszen nem is jelölték. Azonban szerintem igen is figyelemreméltó. Ridley Scott és Leonardo DiCaprio szponzorálásából készült film nem a szokásos „revenge” filmek táborát erősíti. Borzasztóan lassan halad előre, amire Eddie Wedder zenéje sem segít rá. Még én is majdnem elaludtam rajta, de mégsem aggathatom rá, hogy unalmas lenne. Zseniális pillanatai vannak a filmnek, amiket oxigénhiányos fejünkben, ásítások között is észre lehet venni. Felnyitja záródó szemünk. Az operatőr munka a zene mind első osztályú. A film nem minden embernek fog tetszeni, nagyszerű színészei ellenére sem. Talán másodszori megnézése után még jobban megfogott, van egy nyomasztó hangulata, ami nekem nagyon bejött. Jelenleg az egyik kedvencem. Másmilyen volt, mint a többi. Amúgy kíváncsi leszek, hogyan fordítják majd le a címét magyarra.

Akciófilmre vágyóknak nem igen ajánlom, inkább azoknak, akik szeretnek egy – egy filmben megtalálni azt az örömöt, azt a pillanatot, amiért szeretünk filmet nézni. Én most megtaláltam.

 75%

opengraveposternew.jpgIgazán jó horror régen láttam. Ha láttam is az elmúlt időszakban, rémisztgetésen kívül semmi újat nem adott. Ami nem is lenne olyan ordítóan nagy probléma, hiszen legalább az adrenalin felmegy az emberben, és ez egy horrorfilmnél nem egy utolsó szempont. Vártam azonban már egy olyan filmet is, amiben nem egy démon veszi át hatalmat egy ártatlan család felett, nem egy mutáns szörny tép le fejeket, nem zombik rohangásznak ütőerek után és az nem valaminek a folytatása.  Nem mondom, hogy ezek az unalomig ismert sémák is lehetnek egészen nézhetőek, de azért az mindig jobban esik, ha egy új szakács jön a konyhára és másképpen melegíti a káposztát.

open-grave-sharlto-copley-279403-500x331.jpgÉjszaka közepén egy ismeretlen férfi – több sebből vérezve – egy gödörben, hullák között tér magához az erdő közepén. Fájdalmain túl, se nevére, se a személyazonosságára nem emlékszik, de azok az emberek se, akik segítsége után egy faházban ébredeznek közösen. Mindenki gyanús mindenkinek, nem tudják mi történt velük, hogyan kerültek oda. Csak kulcsok és rejtvények vannak. Nem tudnak hova menni, nem tudják merre induljanak, falakba és újabb kérdésekbe ütköznek. Ezek a falak azonban egyre inkább ledőlnek és a homályos képek egyre inkább egy tiszta, de szörnyű valóságot hoznak elő…..

Szerettem ezt a filmet az elejétől az utolsó képkockáig. Vétek lenne a sztorit jobban domborítani, hiszen abszolút „spoileres” magyarosan. A lényeg az, hogy végre egy olyan film, amit tudott újat nyújtani. Friss, lendületes, rémisztő és elég ronda ahhoz, hogy tudjunk rajta szörnyülködni és megbotránkozni. A film elején éreztem, hogy ez most valami más lesz. Amint megláttam a szereplőket, mér tudtam, hogy nem egy zsé-kategóriás egyveleg.

15Oct2013_OpenGrave-624x414.jpgKezdéstől a film végégi csavarják a történet. Apránként csöpögtetett kirakós darabkák morzsái végi odaszegeztek a képernyő elé. Nyitott szájjal bambulva és fejet vakarva gondolkoztam, hogy vajon miről is lesz itt szó. Most komolyan 2013 év végén törnöm kell a fejemet egy „horrorfilmen”? Igen és ez nagyszerű. Bár az is lehet, hogy csak az én agykapacitásom van már így az év végére telítődve, oly mértékben , mint  tavasszal a dunai áradás következtében a rakpart Pesten. Kellő lendülettel megáldva, kellő misztikummal átitatva kapunk egy olyan filmet, amire egy igazi „horror” rajongó régóta vágyott már. Az, hogy miért is teszem állandóan a horror jelzőt idézőjelbe, majd később kifejtem. Oly érzésem volt közben, hogy ez nem is hülyeség – persze volt már rá a történelemben, hogy tévedtem -, de akkor is. Elhitette a film velem, hogy lehet ilyen, és ez ezért elég nagy szó. Kételkedni lehet, mert ez a dolgunk egy filmen, de szórakozni sokkal jobb és ez a film arra készült. Már akinek a „horror” szórakozást jelent. (Végül is mi más jelenthetne, követendő példát. )

P82lC4l.jpgNem mondom, hogy tökéletes alkotás, mert ha fanyalogni szeretnék, találok benne olyan dolgokat, amelyeket mondjuk nem értettem, de ez lehet csak a saját fordításom hiányából adódó tudatlanság. Így is közel 15 órát foglalatoskodtam vele angol és olasz felírat elcseszett fordításából és ez egy 1.5 órás film esetében 10 szeres nézési idő. (na ez a matek) És különben is, ha minden tökéletes lenne, akkor mindenki életében maradva. Meg amúgy is, ez nem egy történelmi film, hogy kifogástalanul ábrázoljunk valamit, nem kell megfelelni annak a hűségnek, amint őseink lefektettek. Ez egy „horror”, amit készítők annak szántak ami, rettegjük tudatlanságtól, rettegjünk a tanácstalanságtól és az ismeretlentől és ez így van egészen a film végéig, amire garantáltan emlékezni fogunk, annyira jól sikerült. Talán utoljára az Azonosság c. film tetszett ennyire.

joseph-morgan-open-grave-still.jpgNem mondom, hogy annyira sok brutális dolog van benne, mert ez nem így van, de az a néhány jelenet, amit a szemünk elé vetnek, alapban is elég rémisztő és gusztustalan. Nincsenek benne nagy trancsírozós jelenetek, de mégis elég ahhoz, hogy a lélegzetünket visszatartva még véletlenül se dőljünk hátra nyugodtan a fotelunkba. Szeretem dicsérni ezt filmet, pedig vannak ennél sokkal jobbak is, de engem ez magával ragadott és nem szégyellem egyáltalán.

Sharlto Copley személye már eleve meghatározta a filmet. A District 9 és az Elysium szereplője erre a filmre is tökéletes választás. Végre nem egy olyan arc, akit csak úgy el lehetne felejteni, annyira jellegzetes a feje, hogy hátulról is fel lehet ismerni az arcát. De a többiekre sem lehetett semmilyen panaszom, nincs konkrétan az egész film csak a főszerelőre kihegyezve, mindenki lehetőséget kap a kibontakozásra. És az is jó volt, hogy nem volt olyan érzésem, hogy na most másodlagos sorozatszereplőket kapunk.

open-grave-foto-dal-film-4_mid.jpgSzerintem az Gonzalo López-Gallego (Apollo 83) spanyol rendező egyik legjobb filmje. (nem nehéz a választékából) Erre a filmre azért már fel lehet figyelni. A film rendezése, forgatókönyve egészen remekre sikeredett. Igazából a műfaját tekintve nem kifejezetten horror.  Inkább a thriller és a dráma keveréke. Mert ha a történetét nézem inkább dráma, ha a feszültséget inkább akkor inkább thriller, és ha az elemeit, akkor meg horrornak mondanám. Az operatőri munka szépen fényképezett, és nem csak a kis hazánk gyönyörű természeti szépségének köszönhető.(Zirc környéke, ha jól tudom) Élmény volt nézni hazán igazán jellegzetes növényeit, pl. a parlagfüvet az elhagyott épületnél. Külön pont az is, hogy nem játszódott az egész film éjszaka. Tényleg klassz képeket kapunk, lehet ez akár egy közelkép vagy egy távoli, mint amikor az éjszaka az erdőt hátulról megvilágították. (volt időm nézegetni) A soundtrack is tökéletes ahhoz a feszültséghez, ami a film alatt végig érzünk. És nem csak az izgalmasabb részekhez szánt zene keltette fel az érdeklődésemet, hanem a szomorú hangvételű motívumok is. Érdemes meghallgatni a film vége után a felhangzó számot, a zongora egyszerűen gyönyörű. Számomra nehezen felejthető alkotás (és nem csak a fordítása miatt), nem kiemelkedő, de akkor is emlékezetes. És még egy külön öröm, hogy végignézve a stáblistát 80%-ban szinte csak magyar közreműködő volt feltüntetve. Lehet nálunk azért jó filmet forgatni, csak meg kell találni az alapanyagot.

Azoknak ajánlom, akik már elalszanak szinte minden „horror” filmen, annyira unják már a műfaj zsánereit. Szerintem nem csalódnak benne, max. csak bennem, hogy én ezt ajánlottam. Nem szokásom ezt mondani, de érdemes megnézni amúgy a bemutatóját, mert végre nem mondja el az egész filmet, viszont kellően felcsigázza az érdeklődést.

75%