Borús téli, zord időjáráshoz igazán remek borús téli, zord helyen játszódó filmet nézni, hogy még véletlenül se gondoljak melegségre.  Ettől a filmtől úgy lehűlt a levegő a szobámban, hogy látszott a leheletem is. Bár az Izlandi környezet nem az én világom és ilyenkor örülök annak, hogy nem északra születtem. Jelenlegi képességeimmel abban a környezetben tuti egy nap alatt megfagynék és még a gondolattól is borsózik a szőr a hátamon, ha csak egy kicsit is bele kéne mennem a jeges tengerbe.

1984-ben Breki nevezetű izlandi halászhajó a Westman-szigetek északi oldalán felborult a tengerészekkel együtt. Mentőcsónak nélkül képtelenség lenne túlélni a katasztrófát, de mégis a halászok egyikének, Gullinak (Ólafur Darri Ólaffson) sikerült.  Hat órát küzdött a jeges Atlanti-óceánban, mire a partra úszott és további két órát gyalogolt egy szál pólóban, mezítláb, mire hazaért. Ez az embertelen tortúra nemzeti hőssé tette őt, de kételkedők mindig is lesznek,: vajon hogyan sikerülhetett neki…..

Hát igen. Tipikus északi film. Még véletlenül se okozna egyetlen percre sem boldogságot, viszont annál inkább letargiát, szomorúságot. Nem egy kiemelkedő alkotás, nem fogom a rendező legjobb munkájának tekinteni, de az biztos, hogy nem felejtem el, úgy, mint az izlandi emberek Fóka Gullit sem.

Mivel megtörtént eset szolgáltatja a film alapját, ezért sok dolgot nem tudnék a történethez pluszban hozzátenni, hiszen fellelhető az egész sztori archív formában a neten. A filmről is rengeteg kritikát lehet már olvasni.  Amit véghezvitt a pali, az tényleg egy valódi csoda. Aki tudja, milyen érzés jéghideg vízbe belemerülni, mondjuk szauna után, annak sejtése lehet arról, hogy milyen lehet több órát egy hűtőszekrényben tölteni, és akkor még az úszásról nem is beszéltem a háborgó tengeren. Ilyen képesség csak az állatoknál figyelhető meg, tudományos magyarázatát pedig csak próbálják megfejteni. Az biztos, hogy egy földi halandó max. 15-20 percig képes életben maradni fagyos 4 fokos vízben (akkor én 2 percig vagy max. addig a tudatig, hogy bele kell mennem és ott halok meg helyben) és utána beáll a hipodermia, leáll az agyműködés, már akinek van.

Három szakaszra osztott film talán csak az első részében pörög kicsit jobban. Bemutatásra kerülnek a halászok, a hozzátartozók és a hajó kikötőből való kifutása. Viccelődés, élcelődés és a közös filmezés lehetősége, majd felborul a bárka. Második szakasz a tipikus drámai rész, amiben főhősünk irgalmatlan szenvedését követhetjük végig, míg a vízből hazatér. A film ebben a részben a legerősebb. Emberfeletti megpróbáltatások között kicsi „fekete humor” is becsempésződik a filmbe, egy sirállyal folytatott beszélgetés képében. A harmadik szakaszra számomra egy kicsit leült az egész. Itt láthatjuk a nép ujjongását és kételkedését, a média figyelmét, a tudományos kísérleteket és végül a hazatérést kis lelkizéssel fűszerezve.    

Az egésznek a hangulata olyan hűvös, mint egy éjszaka a fekete jeges tengerben. Szomorú történet szomorú emberekkel, akiket még az ág is húz. Korábbi vulkán kitörés miatt már egyszer elhagyták az otthonunkat és úgy települtek vissza a szigetre. Egy-két régebbi bejátszásból felépítik a kis sziget történetét, amiből mindezeket megtudjuk. Persze erről is vannak korabeli dokumentumok, ha a gugli a barátunk. A film végére megkapjuk a csattanót is. Bármi is történik egy izlandi halász életében, tenger nélkül mégsem élet az élet. Különösen szeretem, ha régi felvételekkel összehasonlítják a filmben lévő szereplőket, itt sem csalódtam, mivel érdekes volt látni a valódi túlélőt és különösen megható volt az, ahogyan beszélt.

Gullit (Ólafur Darri Ólaffson) alakító színész a nagy zömök testével, és mégis ártatlan kinézetével mindig a zöld színtől mentes Shreket jutatta az eszembe. Nagyon jól játssza azt az óriást, akinek szíve hatalmas. Nagyon szerettem nézi és tényleg izgultam miatta, hogy csak élje túl az egészet, annak ellenére is, hogy tudtam mi is lesz a sztoriban.

Baltasar Kormákur (Csempészek, 2 kaliber) hollywoodi kitérője után ismét hazája környezetében forgatta le Izland nemzeti hőséről készült filmjét. Korábbi filmjeiből merítve és az álomgyár tapasztalatait ötvözve meglehetősen vegyes filmet forgatott le, amit azért szívesen néz meg az ember, még akkor is, ha a leheletétől a bajszára deres zúzmara rakódik le. Hűvös hideg képeinek egyszerű csodálatossága, a víz alatti képek profizmusa és szereplőinek tehetsége mind kiemeli őt az átlagos rendezői székből.  Az operatőri munka, a film és a film zenéje is kiemelkedő. A film kisebb hibái tényleg csak a kötözködésem szüleménye, mert bármennyire is belassul a „harmadik felvonásra”, azért végig érdekes marad.

Ajánlanám azoknak, akik szeretik az ember kontra természet filmeket, ahol most kivételesen az ember diadalmaskodik. Remek film egy óriási emberről, akinek nem csak a termete hatalmas, hanem a szíve is.

75%

Nincsenek jó napjaim. Egymás után már a második romantikus drámát néztem meg. És ez nem csak a közeledő téli szomorkás időjárásnak a következménye. 2013. év rettentően - szavakban sem tudom kifejezni - rossz volt. A lelkem melegségre vágyik és ezért keresem azokat a filmeket, melyek feltöltenek szeretettel. (Jézusom ezt én írtam) Mielőtt azonban elcsöpögnék a nyáltengertől és visszatérnék a skandináv filmek merev ridegségéhez leszögezem, hogy az alábbi filmet kár lett volna kihagynom.

Borgensék egy igazi író család volt, míg szét nem estek. Bill (Greg Kinnear) sikeres író, aki miután felesége Erica (Jennifer Connelly) elhagyott egy fiatalabb srácért, egyetlen sort sem gépelt le. Éjszakáit volt neje háza körül kémkedéssel és azzal járó sóvárgással tölti, délutánjait vigasztalásként pedig saját ágyában a fiatal házas szomszéd lánnyal, Triciával (Kristen Bell) „mulatja”. Bill neveli a meglehetősen bonyolult lelki világú tinédzser gyerekeit, Samanthát (Lily Collins) és Rustyt (Nat Wolff). Samantha első regényét publikálja nagy sikerrel. Rámenős, lényegre törő lány, aki szkeptikus a szerelemmel kapcsolatban és egy milliószor kisebb IQ-jú seggfejeknek adja oda magát. Minden megfordulni látszik azonban, mikor megismerkedik Louval (Logan Lerman) a kedves osztálytárssal, aki megpróbálja kinyitni a szemét és a csapongó életét rendezni. A fiatalabb tesó, Rusty viszont éppen ellenkezője. Törekvő fantázia regény író, aki még keresi az élet tapasztalatait. Romantikus gondolatokkal telve beleesik a zavaros életvitelű Kate-be (Liana Liberato), akitől megkapja a szerelem és csalódás minden formáját….

Szép családregény lenne, ha könyv lenne, de így „csak” egy egészen kellemes mese a szerelemről, annak megtalálásáról, elvesztéséről. Miképpen kezdődik, és hogyan végződik egy új vagy egy régi kapcsolat. Ismét egy remek film a családi kötelékről, az örömről, a bánatról, az élet rossz és negatív oldaláról, de ugyanakkor a szépségéről és varázslatosságáról. Mikor szerelmesek vagyunk,sírunk és nevetünk - hiszen vele jár -, de az biztos, hogy még így is az egyik legjobb dolog az életben. Az életet azonban nem lehet újraírni,ha megbotlunk, ha elrontunk valamit a kapcsolatunkban. És ha meg is tudnánk tenni, pont azt veszítenénk el, amiért érdemes élni.Vajon van-e második lehetőségünk? Érdemes-e újrakezdeni? Jár-e még egy esély?

A film egészen kellemesen taglalja a fenti kérdéseket. Meglehetősen cinikusan képsorokkal indul, de ezt a bizonyos cinizmust a mozi szépen lassan idővel átalakítja szerethető emberi tulajdonságokká. Szinte várod, hogy mindenki mindenkivel jóban legyen, hogy minden szép és jó létrejöjjön, annak ellenére is, hogy azért meglehetősen életszerűtlen szituációkkal találkoztam a filmben. Számomra kicsit hiteltelen volt ez a regénykiadásos felhajtás Samantha körül (ha-ha 19 évesen az élet nagy tapasztalatiról írt, lsd. Szepesi N.) - sorolhatnék többet is -, azonban mégis elsiklottam felette, mert a film hangulata és a reménykeltő stílusa elvitt a kétkedéseimtől.Mert igen is jóleső érzés volt látni azt a bizakodást, ahogyan Bill hisz még a volt feleségében, hogy talán észhez tér és visszamegy hozzájuk. Az a tisztelet, ahogyan beszélt róla, hogy egyszer már ő is megvárta mikor megbotlott az életben. A mentori szerepe, miként próbálja egyedül terelgetni a gyerekeit a való világban, miközben saját magával is ellentétekbe ütközik. Felkészíti a fiát, hogy semmi sem fáj annyira, mint az első szakítás,amikor először törik össze az ember szívét. Aki látta a filmet tudja, miről beszélek, persze ezek lehet, hogy csak nekem okoztak élvezetet. Számos apró örömforrással és bánattal találkozhatunk, amitől egészen kellemesen elérzékenyülünk, amennyiben képesek vagyunk befogadni ezeket a jeleneteket. Elég megható, amikor visszaveszi a gyűrűjét az ablakpárkányról, vagy amikor az ex-nek szánt terítéket leveszik már végre.

A film vége, a boldog hálaadásos rész- bármennyire is giccses volt-, annyi melegséget adott, hogy tényleg feltöltötte lelkemet egy ideig. Boldog voltam tőle és már ezért megérte megnézni. És férfiasan közlöm, hogy bizony kicsordult egy könnyem, de ezt egyáltalán nem szégyellem. Régen volt úgy is ilyen.

Sajnos, mint már megszokhattuk ebben is filmben is már központi szerepet kap a drog. Itt is úgy szívják a spanglit, mint csecsemő az anyatejet. Bár azt hallottam, hogy az írók képzelete akkor szárnyal csak igazán. Szóval nekik kicsit megengedett. Stephen King is akkor alkotott nagyokat, mikor hajdanán elmerült a füstben. Hogy miért őt említem? Mert a filmben megszólal a teljes valóságban, igaz csak telefonon keresztül halljuk a hangját. Tényleg ő beszél. Mondjuk ez is elég túlzás, de most ez  sem érdekelt.

A szereplők közül a két szülőt alakító Greg Kinneart(A család kicsi kincse) és Jennifer Connellyt (Rekviem egy álomért) is megszerettem a végére. Nagyon jók voltak, és igazán meghatóra sikeredett az utolsó jelentük. A „gyerekek” közül a srácot alakító Nat Wolff(Szilveszter éjjel) játéka nekem jobban bejött – ígéretes tehetség -, mint a testvér Lily Collins (Tükröm, tükröm) elsőre nem szimpatikus szerepe. Igazán nagyszerűek ők is. Kristen Bellnek (Minden kút Rómába vezet) meg csak az a szerep jutott, hogy szép. Más nem nagyon, sajnos. Logan Lermannak(Egy különc srác feljegyzései) és Liana Liberatonak (Túszjátszma) szintén kevesebb szerep jutott, amit az előbbi esetében igazán sajnálok, mert ő tényleg jó. Érdekesség még, hogy filmben feltűnik Schwarzenegger fia, Patrick is néhány pofon leosztásáig. Nem baj, valahol el kell kezdeni.

Feltörekvő ifjúságunk újabb ígérete lehet Josh Boone elsőfilmes rendező. Igazán szerethető alkotást készített ebből a meglehetősen komplex családi drámából, amit a saját forgatókönyvéből követett el.Lehet rajta sírni és lehet rajta nevetni - akár egyazon jelenten is -, azonban közömbösen ülni előtte biztos, hogy nem lehet. Tudom, hogy nem mindenkinek jön majd be az, hogy meglehetősen megkérdőjelezhető dolgok vannak benne (szex, drog, 16 és egy 19 éves lány tapasztalata, stb.),de - mint ahogyan a bevezetőmben is említettem - egészen rossz időszakomban talált meg és ezért most érzékenyebben is érintett. Talán ezért ütött nagyobbat a kelleténél. Fényképezése egészen kiválóra sikerült Tim Orr személyében igazán remek társa van a rendezőnek. Zenéket nagyon jól eltalálták. Kitűnő soundtrack válogatást hoztak össze. A mozi pénztáraknál biztos, hogy nem fog robbantani, nem az a kategória.

Frissen szakított embereknek mindenképpen érdemes megnézni, hiszen ebben a filmben is beteljesül az, hogy a remény hal meg utoljára. Érdemes leülni elé. Egészen jó érzéssel, boldogan lehet felállni mellőle, ami iszonyú pozitívum.

75%

Számlista:

1	Nosebleed (Score)
2	At Your Door - Nathaniel Walcott and Mike Mogis featuring Big Harp
3	Peeping Tom (Score)
4	You Are Your Mother's Child - Conor Oberst
5	American Man - Rio Bravo
7	Polkadot - Like Pioneers
8	Rusty Tucks Kate In (Score)
9	Will You Be By Me - Wallpaper Airplanes
10	Goodbye (Score)
11	I Won't Love You Any Less - Nat & Alex Wolff
12	Between the Bars - Elliott Smith
13	Bill Gets Dressed (Score)
14	The Calendar Hung Itself... - Bright Eyes
15	Bill Tells Sam the Truth (Score)
16	A Mountain, A Peak - Bill Ricchini
17	Erica at the Door (Score)
18	Somersaults in Spring - Friends of Gemini

Szerintem nem állok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy a legjobb II. Világháborús filmek eddig Németországból érkeztek. Ezért is örültem ennek a filmnek, hiszen egy kis ausztrál tőke bevonásával egészen valóságos filmet sikerült készíteni – a nálunk még nem kapható - Rachel Seiffert: The Dark Room című regényéből. 

A II. Világháború végén a szövetséges haderők keresztülmasíroznak Németországon. A háborús SS tisztek menekülnek, magukra hagyva akár a családjukat is. A 15 éves Lore (Saskia Rosendahl) négy testvérével, a húgával (Liesel - Nele Trebs), az ikrekkel (Jurgen - Miki Siedel és Gunther - Andre Frid),  a csecsemő Peterrel - miután az anyja feladja magát az amerikaiaknak - kénytelen közel 500 km-es utat megtenni a megosztott Németországon keresztül a nagymama házáig.  A Fekete-erdő mélyéből elindulva szeretnének eljutni egészen a Hamburg mellett lévő kis faluig. Nem elég az, hogy zord és barátságtalan útjuk során hihetetlen nehézségeken mennek keresztül, Lora rádöbben arra is, hogy az egész életében belénevelt ideák mennyire hamis voltak.  Az apja nem az volt, akinek mondta magát és tulajdonképpen az egész führeri eszme nem az, aminek hitte….

Kegyetlenül szép volt. A filmben szépen bemutatásra kerül, hogy hogyan próbálják gyerekfejjel felfogni, mi is történhetett igazából. Nem szeretek a történelmi dolgokba belemenni, mert csak vitaalapot generálna. Hogy mennyire volt ez reális, mennyire nem, döntse el mindenki maga, de azt azért nagyjából sejtjük, hogy valahogy így történhetett a háború elvesztése utáni náci pucolás. Futunk, amerre látunk és mentsük, ami menthető. Ez valakinek sikerül, valakinek nem. Ez utóbbi elnyerte méltó büntetését. A többi meg sajnálatos történelem.

Nem egy pörgős film, de legalább a letisztult, lassú képek elég időt adnak megemészteni a látottakat. „Nincs győzelem, szenvedés nélkül”, mint ahogyan a filmben is elhangzott, na de ennyi? Szenvedtek a németek is a háború után. Kivételesen ebben a filmben nem azt az oldalt nézzük, amit próbáltak leigázni.  Persze, akik megérdemelték, azért nem kár, de ezek gyerekek voltak. Téves gondolatokkal, amiket a szüleik neveltek beléjük. A gyerkőcök túl kicsik bármiféle büntethetőséghez. Az ikrek hol hallottak volna a haláltáborokról? Kivégzőszagokról? Csak kergetőznek az erdőben. Játszanak. Azt hiszik, hogy az apjuk Fehéroroszországban harcol a hazájáért.  

Lore piszok kemény utazáson vesz részt lovas kocsival, teherautóval, csónakkal, vonattal, de többnyire gyalog. Viszi előre a testvéreit a nagyihoz, miközben azt állítja a piciknek, hogy anya és apa Hamburgban várja majd őket. Felfoghatatlan dolgokon megy keresztül. Nem csak a földön fekvő véres hullák látványa, ami szörnyű és visszataszító, hanem maga a hiú ábrándjának az összetörése, amikor tudatosítják benne a náci horrort, a haláltáborok borzalmait, amikben a saját szülei is tevékenyen részt vettek. Később jön csak rá, hogy apja nem egy háborúban szolgált katonaként, hanem egy „táborban” volt parancsnok.   

Küzdenek az életben maradásért. Éheznek, áznak és fáznak, de csak mennek mezőkön és erdőkön keresztül, sárban és lápban fel északra.  Szívem szakadt meg a baba láttán, mikor csak úgy kitették a földre és ő csak sírt és sírt. Ha baba van a kézben, az emberek könnyebben adnak ételt.  Ékszereket adnak el, amiket még az anyjuk adott nekik oda, hogy kapjanak kaját. Érdekes jelenet, mikor ötükre kapnak egy tojást!! Későbbiekben csatlakozik hozzájuk egy koncentrációs táborból szabaduló zsidó fiú is, akit Lora neveltetése révén nem fogad el, pedig nélküle sehova nem jutottak volna. Viaskodik a belé nevelt ideákkal, azzal, hogy: „Ő csak egy parazita!”  

Nem gyenge idegzetű embereknek készült film. Szinte nulláról mutatják a véres képeket. Elég visszataszító, mikor a hangyák mászkálnak a megerőszakolt nő lábán vagy a fejbelőtt hullán. Picit azért elgondolkodunk, hogy kell ez? Bizony kell. Brutális részek, mint például a folyón való átkelés, ahol nem tudod eldönteni, hogy maga a német pasi gusztustalansága vagy a kővel való fejbeverés bemutatása a gyomorforgatóbb. A feszültséget nem akciókkal teremtik meg, hanem a gyönyörű és kegyetlen képekkel, amiket szépen lassan hoznak elő. Fájdalmasak, de az biztos, hogy hatásosak.

Saskia Rosendahl nagyon jó Lore szerepében, pedig csak az első filmszerepe. Látszik rajta a naivság, az ártatlanság, hogy esélye se lett volna túlélni, ha nincs segítsége. Mikor énekel azért, hogy átkeljenek a folyón, annyira szánalmasan keserű, hogy nézni is rossz volt. Látszik a filmben, hogy felnő. Kai-Peter Malina (A fehér szalag) a zsidó fiúként sokat nem beszél, viszont amit elmond, bőven elég. Tetszett, hogy még véletlenül sem voltak tisztának beállítva, koszosak és büdösek voltak. Még arra is törekedtek, hogy a fiú tarkóján a pattanás látszódjék. Tudom, ezek apró dolgok, de ha egy westernfilmben tökéletes fogsort látnék, az sem tetszene. A baba nagyon szép, helyes kis német kölök, de a többiek is tipikus német ártatlan srácok. Jók voltak mind. A mellékszerepekben az öregeket megemlíteném, hogy jól sikerült őket összeválogatni, mert szinte egytől egyig ellenszenvesek.

Cate Shortland (Cigánykerék) ausztrál rendezőnőnek második filmjében sikerült egy olyan időszakot megmutatni a történelemből (1945 tavaszát), ami - a Führer halála után - kevés embert érdekelt már. Mert ki a fenét izgatott már az, hogy mi játszódott le a menekülésre késztetett németekkel, mikor annyi sok szenvedést okoztak? Le akartak igázni mindenkit, akkor meg nehogy már sajnáljuk őket. Na, hát ez a film picit segít azt is megértetni, hogy valójában az ott élők sem tudtak mindent és csak a vége előtt rakták össze azt a képet, amit már tudunk. Hogy ki hiszi ezt el, az már nem az én dolgom, nekem viszont bejött, és nem tartottam hatásvadásznak egyáltalán. Lehet, hogy a gyerekszereplők miatt van ez így, nem tudom, de az biztos, hogy sajnáltam őket végig. Adam Arkapaw (Snowtown, Animal Kingdom) fényképezése piszok jó. A 10 cm-ről forgatott természet képek tényleg odaszegezik a tekintetünket. Brutálisan szép látványt nyújtanak, mint egy szép természetfilmben: a virágok, a fák csodálatosak. Ahhoz képest milyen sötét időszakot mutat meg a film, a színek nagyon élénkek. A zenéje már az első perctől megfogott. Továbbra is azt tartom, hogy a zongora hegedűvel kísérve a legjobb. Közhelyként és unalomig ismételt dolog, de leírom, hogy ez is egy olyan film, amit érdemes megnézni suliknak. A filmet idén jelölték a legjobb idegen nyelvű Oscar-díjra is.

Történelemfilmek kedvelőinek bátram ajánlom. Érzéki és szívszaggató dráma a háború befejezését követően.   

75%

Vannak azok a filmek, melyeket csak azért szemelek ki, mert az értékelése meghaladja az átlagot. Leginkább akkor fordul ez elő, ha amerikai filmpiac választékán kívülről válogatok, hiszen ebben az esetben nem mindig ismerem a rendezőket, esetleg a szereplőket. Ezeket a filmeket többnyire jegelem egy ideig és egy elgyengült pillanatomban - mikor nem találok jobbat - előkerülnek. Az alábbi filmet is addig melengettem, míg fel nem olvadt.

Komona (Rachel Mwanza) egy 14 éves dél-afrikai lány. Születendő gyermekének mesél életéből egy igen maradandó részletet: lázadó katonák szülőfalujából elrabolják 12 évesen és rákényszerítik, hogy csatlakozzon véres polgárháborújukhoz. A harcok során azonban kivételes képessége révén – valami oknál fogva megérzi az ellenséges katonák jelenlétét – előléptetik boszorkánnyá, aki szerencsét hoz közvetlenül a lázadók vezérének. Tapasztalatok szerint ebben a babonás brutális világban ez a különleges státusz rövid életűnek szokott bizonyulni, ezért az újdonsült barátja rábeszéli, hogy dezertáljanak a többnyire gyerekekből álló seregből. Komona fizikai és szellemi sérülések árán párja mellett megtalálja a menekülést ebből a sérült lelkületű világból, felvállalva azt is, hogy a lázadók újból megtalálják őket….

Nem véletlenül tettem ezt a filmet az „egyszer csak rászánom magam és megnézem” polcra. Érleltem magamban, mert megéreztem, hogy nehéz film lesz. Ezek az alkotások szerintem nem az átlag közönségnek készülnek, pedig igazán érdemes lenne mindenkinek vetni rá legalább egy pillantást. Én is így álltam neki, és nem is tudtam abbahagyni. Elgondolkodtató és csodálatos, feledhetetlen és szörnyű utazás a pokolban.

Mert milyen világ az, ahol 10 gyerekre 20 darab AK-47-es jut? Az aknavetőket úgy pakolgatják kézről kézre, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. A tizenéves srácok úgy lövik egymást halomra, mintha csak ártalmatlan számháború lenne, csak éppen, ha itt kiesel, ott is maradsz a földön örökre.  A gyerekekkel a saját szüleiket lövetik agyon könyörületből csak azért, hogy nehogy machetével kelljen szétszabdalni őket! Itt a gyerekeknek az új apjuk és az anyjuk a fegyver, amit egy pillanatig sem szabad magára hagyni, mint ahogyan egy szülőnek sem a gyerekét! Az emberek annyi golyót lőnek az ég felé egy megnyert csata után gépfegyverükből, hogy nincs annyi csillag az égen. Elcseszett egy nép értelmetlen küzdelme, amit nehéz ép ésszel felfogni.

Amúgy a film története komolyan megható. Komona elbeszélésén keresztül életének igazán csak két évébe látunk bele, de az bőven elég. 13 évesen már harci boszorkánya lesz egy olyan tábornoknak, akinek azonnal életfogytiglant adnánk. Látjuk, hogyan viszik el a gyerekeket és hogyan oktatják ki őket a fegyverek használatára. Csak figyeljük, hogy menyire nem ér nekik az élet semmit, simán a kölyköket küldik előre a csatákban, hadd mészárolják le őket egyből.  Komona 14 évesen már férjhez megy és szül egy gyereket, amit úgy mutatnak meg, ahogy filmen ritkán látni. Bambuljuk, hogyan küzdenek meg a napi kajáért (nincs válogatás az biztos), miként szimulálnak műbalesetet, hogy pénz csaljanak ki emberektől. Ez nem az a hely, ahol visszük az okos telefont és facebookon chatelünk. Itt még a házasság feltétele is elég vicces. Kíváncsi lennék nálunk hányan házasodnának, ha hasonló fehér kakast kéne találni. Sajnos hiába drukkoltam már szegény szerencsétlen srácnak, hogy találjon már egy nyamvadt kukorit, meglehetősen rövid életűre sikeredett párkapcsolata, köszönhetően a Nagy Tigris embereinek.  

A film véres és bizony sokszor sokkolóan brutális. Mikor a tábornokon a bosszút végrehajtják, többen felszisszenünk, hogy na, ez azért mégis sok, bár megérdemli.  Hála az égnek azért látunk szebb részeket is és igazán pozitív karaktereket, mint például a nagybácsi, akit a falubeliek egyszerűen csak Hentesnek hívnak, akinek kivételesen tényleg ez a szakmája. Az azért tanulságos a filmben, hogy Komona életét mégiscsak azok mentik meg, akik ellen kényszerítve küzdött. És végül csak visszaérünk a kezdetekhez.

A főszereplő lány Rachel Mwanza és gyakorlatilag az összes szereplő számomra egyáltalán nem nőttek a szívemhez, de ez nem baj. Azt azonban el kell ismernem, hogy nagyon komolyan játszották a szerepüket. Nekem a szőke sötétbőrűek eléggé idegennek tűntek ebben a környezetben. Mondhatni szörnyen néznek ki. Biztos van ilyen, én még nem találkoztam velük, maximum csak focimeccsen, de ott is ritkán.

Kim Nguyen (La Cité) kanadai rendező és forgatókönyvíró meglehetősen rétegfilmet forgatott le azok számára, akik hajlandóak más kultúrákba is betekintést nyerni. Azt mondjuk nem tudom, hogy lehet-e azt egyáltalán kultúrának nevezni, mikor emberek lövik egymást halomra. Az biztos, hogy rendezésével semmi bajom nem volt, végig érdekesen adagolta a forgatókönyvében leírtakat. Operatőri munka szintén dicséretet érdemel. Zenéje különösen bejöhet azoknak, akik szeretik az igazi afrikai zenét. Meglehetősen fogyasztható volt még számomra is, de ez elmondható az egész filmről. Megjegyzem, 2013-ban jelölték a legjobb idegen nyelvű Oscar-díjra.

Sajnos szerintem nem sok ember fog beülni rá, ha egyszer valaha vetítik majd nálunk, de a mai szélessávú internet világában, ha valakinek sikerül egészen véletlenül megszereznie, tegyen vele nyugodtan egy próbálkozást, mert megéri. Persze ne egy könnyű vasárnapi matinéra készüljünk.

75%

Hétfő este mit ne nézzen az ember? Tévét. Alapszabály. Inkább választom a néma magányos olvasást, mint azt, hogy rám förmedjen valami a tévé képernyője mögül. Persze olvasni sem mindig jó - főleg ha fáj az ember szeme – ezért inkább csemegézek az online tékák állandóan megújuló választékában. Mit is keressen az ember a hét elején? Drámát nézni nem jó hétfőn, elég csak a reggeli munkakezdésre gondolnom, bőven megrázza az embert a hat órai kelés. Marad a krimi. Francia. Die Hard, Taken, 24 keveréke. Meg is találtam, ami kell.

Egy balul sikerült drograblás során a helyi maffia-főnök közeli hozzátartozója a tettesek sörétes puskájától örök nyugalomba szenderül. Az elkövetők rendőrök voltak, akik szabadidőben kivételesen nem a törvényt szolgálták. Vincent (Tomer Sisley) rendőrnyomozó lelepleződik a rablás során, mikor a maszkot a fejéről letépik. Az elrabolt drogot jogos tulajdonosa mielőbb szeretné viszontlátni, ezért a banda tagjai Vincent fiát a csere lebonyolításáig magukhoz veszik megőrzésre. A tárgyi és személyi feltételek cseréjébe azonban hiba csúszik be, mikor az elrejtett drogtáska az átadás előtt elveszik.

Egészen szórakoztató volt. Az kell mondanom, - amit már régen is állítottam -, hogy a franciák igen is remek akciófilmeket készítenek. Tengerentúli társaikhoz képest tele vannak élettel, ötlettel, földhözragadtsággal és nem mellékesen a takarékosabb költségvetésű akciójeleneteikkel sem kell egyáltalán szégyenkezniük.

A film kezdése élményszámba megy. Szerintem egy ismeretlen film esetében egy ilyen nyitójelenet hatalmas lendületet ad a folytatáshoz és meghatározza a későbbi pozitív hozzáállást. Nyers, erőszakos és feszült. Kár, hogy csak néhány percig tartott.

A továbbiakban, - miután megismertették velünk főszereplőnk családi háttérét és tudatták velünk, hogy nem egyszerű a zsaruk élete sem, különösen akkor, ha a helyi maffia-vezért bosszantjuk fel – a film átköltözik egy hatalmas éjszakai szórakozóhely sötét világába. A hely nagyságára jellemző, hogy akkora, mint egykoron a BNV területén a 2. és a 3. pavilon ágymáson lenne. Hatalmas. Itt szinte minden stílus megtalálható a nyugisabb, lágyabb zenével átszőtt éjszakai bártól kezdve egészen a dübörgő hosue-partis teremig, ahol úgy vonaglanak az emberek, mint a heringek párzáskor. A korrupt zsaruk és bűnözők macska – egér kergetőzése és ámokfutása ebben a végtelen labirintusban folyik egészen – az utolsó jelenetet kivéve – a film végéig. Lehet, hogy valakit elriaszt, ez a zárt környezet, azonban szerintem olyan tökéletes helyzetet teremt, mint egykoron Bruce Willisnek a Nakatomi torony. (csak egy kicsit gyengébb kivitelben természetesen)

A belépő színvonalát sajnos a film nem tudja végig tartani. Maga a történet néhány helyen megbillen és leül, azonban mindig vesz egy újabb lendületet és egészen kellemes meglepetésekkel odaszegez a képernyő elé. A nyugodtabb pillanatokban kapunk egy kis drámázást, a törvénynek nem éppen helyes oldalán álló főszereplőnk lelki vívódásából, de hála az égnek nem olyan sokat, hogy pont megunjuk a filmet. Nem mondhatom, hogy a film soron következő lépéseit előre ki lehet találni, mert mindig szolgált valami remek fordulattal. Egyaránt nem kiszámítható, hogy mi lesz a vége. Szereplőink nem igazán szimpatikus figurák, szinte mindenkiről kiderül valami negatív. Itt megjegyezném, hogy szerintem a „gonoszok" lehetnének gonoszabbak. Simán belefért volna a filmbe egy-két keményebb jelenet, és ezt annak ellenére mondom, hogy így sem volt gyerekfilm.

A verekedős részeknél ne várjunk totálisan megkoreografált, profi módon előadott, Jason Bournet megszégyenítő jeleneteket. Lehet, ez is hozzátesz egy kis pluszt, hogy ezt nézve azon gondolkodunk, így még mi is tudnánk bunyózni (földön fekve hátrafelé csúszva kredencajtókkal védekezni, miközben az ellenség felmosó fával próbál agyonütni). Vicces, de feltűnő volt, hogy az akciójelenetek többsége a konyhában zajlik. Biztos itt lehetett a legtöbb dolgot szabadon és látványosan összetörni vagy a rendezőnek szakács múltja van.

Szereplőink teszik a dolgukat, ütnek, rúgnak, vágnak, és megfelelően szenvednek. Igazából nem emelnék ki senkit, - amúgy sem ismert színészek számomra - de az átlagnál egy kicsivel jobban voltak. Tomer Sisley (Largo Winch) stand – up-os múltját ebben a filmjében nem igazán tudja kamatoztatni. Színészi teljesítménye messze van még Willis papától. Talán nekem egy kicsit a rendőrnő Lizzie Broncheré (One To Another) szerepe lógott ki, valami hibádzott benne, de nem tudnám megmondani, hogy mi volt az.

Frédéric Jardin (Cravate Club) rendező egy olyan filmet készített, amit ha megnézünk, egyáltalán nem bánjuk meg és jó szájízzel kelünk fel mellőle. Nem akar többnek tűnni, mint aminek valójában készült, egy korrekt akciófilmnek. A forgatókönyv egészen remek, amiért szintén a rendező személye dicsérhető. A film lezárása szerintem igazán színvonalasra, - európaira – sikeredett. Kiemelném különösen az operatőri munkát, a látványvilágot, és a film feszültséget teremtő zenéjét. A discoban hallott Queen dalért odavoltam. A vágások, a lassítások igényesek. Voltak annyira eltalált helyről fényképezett, érdekes pozícióban forgatott jelenetek, hogy már nézése közben hangosan megjegyeztem, hogy ez milyen jól sikerült. Nem akarom tovább ragozni, nem nagyon bejött az egész. Szinte kiállt egy feldolgozásért valamelyik híres akciósztárral.

Azoknak ajánlhatom, akik a hét eleji filmezést egy kellemes és könnyen fogyasztható akciófilmmel szeretnék kezdeni. Tökéletes választás hétfőre, keddre, mikor nehezen indul be a hét. Engem feldobott teljesen.

75%

Gyilkos Józsi odavágott szépen. Régen láttam ennyire morbid művet. A filmek rendszertanába sem igazán sikerül besorolnom. Az biztos, ha lenne olyan kategória, hogy az „elvont népének szeretettel", akkor ez a film is beférne az első tízbe. Az amerikai társadalom újabb aberrált, fényes ékkövével van dolgunk. William Friedkin rendező fesztivál kedvenc filmje kellően elborult és erőszakos ahhoz, hogy ép lelkületűek kihagyják kedvenc időtöltéseik közül, azonban ha valaki ráfanyalodik és szereti a hasonló beteg filmeket, gyorsan álljon neki, mert talál magának benne bőven olyan jelenetet, ami simán boldoggá teszi későbbiekben a napját.

Az anyagilag nem éppen toppon lévő Chris (Emile Hirsch) az apjához fordul segítségért, mivel a helyi maffiánál 25 ezer dolláros tartozással beragadt. Az apának, Anselnak (Thomas Haden Church) kanyi vasa sincs, nemhogy ekkora összeget a fiának bármikor is találomra előteremtsen. Közösen azonban kieszelnek egy tervet Chris anyjának, Ansel ex-feleségének megölésére, hogy megkaparintsák azt a biztosítási pénzt, ami elhalálozása után járna, Chris húgának Dottie-nak. Dottiet (Juno Temple) a tervbe beveszik, mivel sérelmei miatt Ő is szívesen látná anyját a mennyekben. A terv megvalósításához a híres zsarut, Killer Joe-t (Matthew McConaughey) fogadják fel, aki másodállásban profi bérgyilkos. Az egész terv biztosítékaként azonban Joe - pénz híján - Dottiet szeretné zálogként. A terv kész, már csak el kell végezni....

Pont így kell végezni egy filmmel, még véletlenül se gondold azt, hogy megértettél volna belőle valamit. Illetve mindenki érti, hogy milyen társadalmi problémákat érint (csalás, gyűlölet, családon belüli erőszak, gyilkosság stb.) és a végét is meglehet magyarázni, hogy na, akkor most ez a vége, de tök fölösleges ezen gondolkodni. Ez így volt jó, ahogy befejezték. Lehet valakinek ez kevés, de ha őszinték leszünk magunkhoz, azért vártuk már, hogy végre vége legyen, bőven elég volt az eszement agymenésből. Különben is az egész filmet igazából csak az utolsó 20 percért érdemes végignéznünk, esetleg egyeseknek szenvedniük.

Chris, Joe, Ansel, Dottie,Sharla öt elcseszett személy, igencsak finoman fogalmazott elcsúszott élettel. Mindenkinek megvan a problémája, saját szétbarmolt élete, amit többnyire maguknak köszönhetnek. Chris egy szerencsejátékos lúzer, aki inkább költi a pénzét lovira, mint saját magára, miközben úgy gondolja, hogy szent küldetése húga életét rendes mederbe terelni. Dottie, a szűzlány éppen szeretne megértést találni szobája falán kívül is egy tisztességes vőlegény személyében, ezért az első adandó alkalommal megfelel saját felállított elvárásainak. Joe, a korrupt rendőrök legszebb példányát hivatott életre kelteni. Nála perverzebb zsarut még nem igazán hordott hátán a föld, különösen akkor, ha az esti vacsorára rántott csirkecombot szolgálnak fel. (aki látta a filmet tudja, mire gondolok) Megnyerő modorával és külsejével azonnal a szívünkbe zárja magát, pedig akkor még nem is tudjuk, hogy keblünkre öleltük az ördög bérgyilkosát. Ansel, az igazi családfenntartó, békefenntartó apa, akinek életében 1000 dollár még nem volt a kezében, nem éppen az ideális férfit testesíti meg, azonban tőmondataival megfelelően oldja a majdnem unalomba fulladó filmet. Kedvesével, Sharlaval - akinek szájából jobban ömlik a káromkodás, mint a whisky olvadt jégkockával -, tökéletesen kiegészítik egymást.

Ez a szép társaság egy megfelelő egyveleget alkot ahhoz, hogy kellő undorral gondoljunk az egész film alatt rájuk. Ennyi negatív figurát összehozni egy filmben ritka alkalom. Szinte mindenkinek van konfliktusa a másikkal, mindenkinek van egy – két keresetlen szava a másikhoz. Több-kevesebb sikerrel élvezhető párbeszédekkel édesítik számunkra az amúgy sem extra gyorsan pergő filmet. Kiemelném József barátunk és Dottie között lezajló beszélgetéseket, melyek igazi ínyencségek voltak a füleimnek, hiszen annyira eltérőek voltak a manapság hallható forgatókönyvben elhangzó szövegektől. A lány őszinte válaszai élményszámba mentek számomra és mosolyt csaltak az arcomra.

A film elején extrán meglepődünk Gina Gershon elénk tárulkozó meztelen alsótesti látványán, amiből a későbbiekben sem vesznek vissza. A hölgyek naturális ábrázolását totál természetesen tálalják a filmben mindenféle tabu és borotva nélkül. Back to the Future! Kivételesen nem önös érdekből használják ezeket a képeket. Nem éreztem azt, hogy csakis azért vannak pucéran a szereplők, hogy minél több férfi üljön le elé. Amúgy is az egész film az erősebb nemnek készült. Korábban felvezettem már, hogy a film vége igazán meglepő, de egyáltalán nem mulatságos. Extra kemény durvulás, de még a tűréshatáron belül (azt hiszem), ami azért nem süllyed le mondjuk a Red, White & Blue c. film szintjéig. Valakinek biztos emlékezetes marad. Én még ma is emlékeztem világosan a konzervdobozra.

Megjegyzem még, hogy a helyszín kiválasztása zseniális. A texasi lakókocsipark tökéletesen ideális egy gyilkosság megtervezéséhez. Mindenhol kosz és nyomor. Háttérben villámlás, mennydörgés, állandó kutyaugatás. Klassz képek, remek jövő.

A szereplők fenomenálisak. Mást nem tudok mondani. Matthew McConaugheyt mindig is szerettem, mondjuk nem kifejezettem a Bolondok aranya című filmjéért. Volt ebben a filmjében egy pillanat, amikor azt mondtam rá, tisztán hasonlít Christian Bale-re. Amit így elsőre nehéz elképzelni, de tényleg. Gusztustalanul hozza a rá osztott Józsi szerepét. Thomas Haden Church (Pókember 3) annyira jól játssza az egyszerű tuskót, hogy tényleg sajnálatra méltó lesz a film végére és azt mondjuk rá, hogy ez az igazi balek (finoman fogalmazva). Juno Temple (A sötét lovag: Felemelkedés) remek színésznő, ebben a filmben is jól adja át a hányatott sorsú szűzlány szerepét. Gina Gershon (Fülledtség) egykoron szebb napokat látott színésznő igazán jól hozza szerepe kedvéért a bűn ronda ellenszenves hölgyeményt. (Sminkszoba biztos egyéne.) Emile Hirscht az Út a vadonba c. film óta szeretem. Talán az ötös közül ő itt a leggyengébb láncszem, de még így is elfogadható. Szegénynek nem jutott hálás szerep, többször is rommá verik.

William Friedkin kiváló rendező közel 77 éves bácsi, amit az elmúlt időszak átlagos filmjeiben mondjuk egyáltalán nem lehetett felfedezni (sokat mondjuk nem forgatott, talán évi egyet). Mindenki az Ördögűző rendezőjeként ismeri és talán még a halála után is így fognak rá emlékezni. Azért éljen még sokáig. A mostani filmjében tényleg megmutatta azt, hogy miért is lehetett egykoron a nagyok között emlegetni. Ebből a filmből kihozta azt a maximumot, amit Tracy Letts saját színdarabjából átírt forgatókönyve megengedett. Engem a film végig lekötött a morbid humorával, keménységével és a színészi teljesítményével. A film képei Friedkin jellemző stílusjegyeit viselik. A zenéje szerintem nem kiemelkedő, de illik az egész alá.

A legnehezebb az, hogy kinek is ajánlhatom. Talán azoknak, akik szeretnének egy átlagosnál eltérőbb film elé ülni. Kellőképpen megrökönyödni és utána elfelejteni az egészet. Vasárnap délutáni közös családi matinénak nem ajánlom, mert az biztos, hogy az asszony otthagy a fenébe a film felénél.

75%

Nem tudom, mire képesek még ezek az Ausztrálok, de az biztos, utóbbi években kiadott nyomasztó hangulatú filmjeikkel tutira viszik a „deviáns emberekről” szóló filmeknek szánt képzeletbeli díjakat. Ehhez a filmhez szintén kell egy idegzet mire végignézi az ember, de aki megpróbálja alávetni magát a kenguruföld leghíresebb sorozatgyilkosságáról készült műnek, garantáltan arcon vágja magát nem is egyszer a film alatt.

Adelaide lepusztult külvárosi környezetében él a 16 éves Jamie (Lucas Pittaway) anyjával Elizabethel (Louise Harris) és két testvérével Alexel és Nicholasal. Otthonuk szociális segélyekből élő emberek zsúfolt közösségének velejéig romlott közepe. Jamie szeretne kitörni ebből a nyomasztó, erőszakos és reménytelen környezetből, ami körülveszi őt. Megváltóként néz fel anyja új barátjára, Johnra (Daniel Henshall), aki váratlanul érkezett a szétesett család megsegítésére. Mivel John egyre több időt tölt Elizabethel és a fiúkkal, tapasztalatával olyan egyensúlyt teremt a család számára, amit korában elképzelni sem tudtak volna. John nevelőapaként Jamiet beleneveli egy olyan világba, ahol az emberek csordultig tele vannak rosszakarattal, gyűlölettel, mocsokkal. John és társai tetteikkel a legsötétebb képzeletünket is túlszárnyalják…….

Ritka az a film, mely olyan szinten nyomasztó és sötét atmoszférájú, mintha légópincében kéne egyedül lámpa nélkül végigmenni. Nehéz szavakat találni rá, egyszerűen ideges lettem a filmre miközben néztem. Többnyire a film zenéjéről írásaim végén szokásom megemlékezni, de most itt az elején már megemlítem, hogy nagyban hozzájárult ahhoz, hogy kitépjem a biztosítékot a falból. Amint elindult az úthenger felém már tudtam, hogy elbotlottam és nem menekülök. Az eredeti sztoriról nem hallottam („testek a hordókban” szalagcímekkel illeték a gyilkosságsorozatot az 1990-s években), mivel nem követem az ausztrál kriminológiát, de ha ezek a gyilkosságok valójában így történtek meg, csoda, hogy eddig nem filmesítették meg.  

A film több szálon fut, meglehetősen lassan felvezetve az eseményeket, elég időt hagyva megismerni „elcseszett” szereplőinket. A piás anyát, aki kicsit későn veszi észre, hogy szomszédja csak úgy fotózgatja meztelenül három gyerekét. A srácokat, akik mintha ez a világ természetes velejárója lenne, csak némán tűrik, hiszen végre valami történik velük unalmas világukban. A szomszédokat, kik szinte egytől-egyig reményvesztett emberek.

Azonban mielőtt a család eltűnne a süllyesztőben, megérkezik az összetartó férfikéz. John első látásra szerethető, segítőkész, vicces figura, akit már úgy vártak a gyerekek a családba, mint egy bányász a hűségpénzét. Azonban a szakáll alatt rejtőző megnyerő mosoly mögött Ausztrália leghíresebb sorozatgyilkosa rejtőzik. Az igazi arcának leleplezése előtt azonban szinte mindenkit a családon belülről és a környékbeli szomszédokból megnyer és csatasorba állít maga mellé. Összejövetelek alatt hergeli közönségét, hogy valójában fejlődésük gátja az a homoszexuális, narkós, pedofil emberek társasága, ami körülveszi kis világukat. Jamiet teljesen behálózza, ujjai köré csavarja és vele együtt elindul a társaság megtisztítani a „gonoszoktól” lakhelyüket. Szereplőink azonban késve veszik észre, hogy valójában John ördögi tervének végrehajtói, ők a hóhérok, de ebből már nincs visszaút. 

A kegyetlenkedéseknek, a könyörületmentességnek, az ember megbecstelenítését bemutató képsoroknak ennyire naturális ábrázolását filmen bizony régen láttam. Szinte dokumentumfilmekre jellemző stílusjegyekkel mutatják be a brutális valóságot. Ilyen fajta lelki terrort ritkán látni filmben, de hála az égnek nem kifejezetten erre építkezik a mű, hogy ezeket bemutassa. A film nem ebből él. Pont jókor, ha lehet ilyet mondani, jó időben kapjuk ezeket a sokkoló képeket, de mégis, azt mondom, hogy a leghatásosabbak és legnyugtalanítóbbak azok a jelenetek, melyeket csak a fantáziánkra bíznak. Nem látjuk csak halljuk és a bőrünkön érezzük.   

Számomra ismeretlen szereplők közül Daniel Henshall pszichopata gyilkosként egyszerűen félelmetes. Annyira rideg az egész játéka, annyira látszott rajta, hogy mosolyogva hülyének néz mindenkit, hogy kirázott tőle a hideg. Pedig első ránézésre Zach Galifianakis jutott róla az eszembe a Másnaposokból. Félelmetes egy arc. Azt hiszem, ha rendőr lennék, Ő lenne az, akit utoljára gyanúsítanék. Játékát látva az a baj, hogy totál el lehet hinni, hogy az utcákon igen is vannak ilyen érzelemmentes pszichopaták. Lucas Pittaway némafilmbe illő játékával azonnal az a vesztes srác jut az eszembe, aki a Maratonon a cél előtt összeesik. Ide jöhet az a közhely, hogy kettőjük játéka viszi a filmet, ha lehetne ennél a filmnél ilyenről beszélni. Az biztos a mozivászon egy ritka bizarr kapcsolatát láthatjuk. A többi színész az anyától a szomszédokig tökéletesen beleillenek ebbe a filmbe. A transzvesztita pasitól az ember pedig simán hanyatt dobja magát. 

Justin Kruzel elsőfilmes rendező készített egy maradandó alkotást, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Kevés ember bírja végignézni, de ha sikerül is valakinek, kizárt, hogy ne illetné valamilyen negatív jelzővel. Végletek filmje, vagy tetszik, vagy utálod nagyon. Nekem az első kategóriába esett, de mint már említettem az eleje megadta a hangulatot hozzá. Emelkedett állapotban megnézve is tuti letaszít a mélybe. Az operatőri munka (a ritka, minimális környezet), a vágások és a film zenéjének tökéletes szinkronja megteremtette azt a feszültséget, ami szinte végig arra kényszerített, hogy kényelmetlenül érezzem magam. Azonban, aki horrorfilmnek gondolja vagy egy jó kis krimire számít, bizony csalódni fog, ez nem az a film, oltári messze van tőle. Elég sok díjat bezsebelt, de kizártnak tartom, hogy a hazai mozikban bármikor is érkezik bevethető formája, ezért ha valakit érdekel, inkább keresse online tékákban.

Az biztos nem szívesen ajánlom délutáni matinénak, hogy na, akkor most tegyünk be egy filmet és szórakozzunk jól. Ehhez bizony kell egy „hangulat”, amit igazán nem tudok leírni, vagy tudjuk, mikor jön el, vagy ne is álljunk neki. Azért aki fogékony a hasonló filmekre próbálja ki, semmit nem veszít vele, legfeljebb az ajánlásom után elküld melegebb éghajlatra.  

75%

Mint sivatagban a kikötő olyan ritka az a film, melynek témáját tekintve a komolyabb drámák között lenne a helye, de mégis megvalósítása szempontjából a könnyedebb stílus felé vette az irányt.  Daganatos betegségekről készült filmeket többnyire drámák és dokumentumfilmek között kéne keresnünk, nem pedig a vígjátékok kategóriájában. Az alábbi film viszont tökéletes példája, miként lehet egy szörnyű betegséget megfelelő módon tálalni úgy, hogy ne menjen el az életkedve senkinek a megtekintése után.

Megtörtént eset középpontjában egy 27 éves rádiós programszerkesztő Adam (Joseph Gordon-Levitt) áll, akinek a napjai totál átlagosan telnek. Korán kel, elmegy futni, bemegy dolgozni, semmi extra, egészen addig, míg a hátfájdalmai miatt orvoshoz kell fordulnia. A doki egy igen ritka gerincdaganatot állapít meg nála, ami elméletileg gyógyítható, gyakorlatban meg ugye 50/50. A diagnosztizálás után a legjobb barátja Kyle (SethRogen), édesanyja Diana (AnjelicaHuston) és egy fiatal doktornő Katherine (Anna Kendrick) segít neki felbolygatott életének helyreállításában….

Több - kevesebb sikerrel. Azt hiszem így kell egy depressziómentes drámát készíteni, szépen csendesen és mégis úgy, hogy ne felejtsük el. Bármennyire is komoly a téma, a könnyed stílusa teljesen magával ragad. Az egész film viccesen átgondolt. Tökéletes az egyensúly a vígjáték és a dráma határa között, mivel a humor remekül van adagolva a filmben, sosem tolongott, mindig időben jött, éppen akkor mikor bebólintottam volna már. Főleg a film első felére jellemzők a viccesebb jelenetek, de ahogy haladunk a vége felé bizony arcunkra fagy a mosoly. Egyszer megnevettet, máskor megsirat. Persze a vicces részeknél ne gondoljuk, hogy fetrengenénk a röhögéstől és a sírás esetében max. könnycseppekről beszélhetünk.

Lewitt jeleneteit igazán lehet szeretni, bárkivel is szerepel együtt a vásznon. Akár a doktornővel, akár az öregekkel, akár Rogennel láthatjuk. Rogen szerepénél amúgy is megjegyzem, hogy most először éreztem azt, hogy nem valami „parasztot” játszik, hanem tényleg egy barátot. Önmagához és szerepeihez képest visszafogott. A Patrick Swayze „vicce” egy kicsit húzósabb mércét üt meg és még a későbbiekben is neki köszönhetünk egy két alpáribb poént, de tényleg a tűréshatáron belül áll meg mindegyik. A vicces sütik bevitel a filmbe egész merész húzás, de fogjuk úgy fel, hogy fájdalomcsillapításra használták. Perverz színjáték volt betépve a halottak között az a bizonyos korházi folyosón „sétálós” jelenet is, ami azért tegyük a szívünkre a kezünket, és mondjuk ki, elég morbid. Rákra, mint betegségre való hivatkozásra sem hallottam volna még, hogy buknának a csajok diszkóban, de nem is szeretném megtudni. Mielőtt azonban körbemosolyognánk a fejünket egyes jeleneteken és beskatulyáznánk a filmet a szokásos „feelgood” filmek közé, a felemelkedőbb hangulat megtörik.

Az „öregek”nek köszönhetően visszazökkenünk abba, hogy ez a betegség bizony valós és nem válogat bármennyire is jó fej az illető. Hála az égnek ezeket a szomorúbb jelenetek is kipipálhatjuk giccsmentesnek. Érdekes, hogy Adam barátnőjét Rachaelt már a diagnosztizálás előtt is kitettem volna az utcára, annyira irritáló volt. Szerepét előre lehetett tudni, úgy, mint az agyturkász vonzódását a páciense iránt. Rachael festményének lassított kivégzése külön fénypontja a filmnek. Továbbá érdekes volt látni az anya és fia kapcsolatának átalakulását. Kezdetben még az elutasítást, majd a lassú közeledést egymás felé. Sajnos sok esetben ezeket a közeledések már csak későn vesszük észre, mikor már süllyed a hajó.

Igazán klassz szereplőgárda! Joseph Gordon-Levitt (Eredet) napjaink sztárja lett R. Goslingal együtt. Ebben a filmben is hatalmasat alakított. Szívbemarkoló és felemelő egyidejűleg. Szerepében folyamatos nyugtalanságot áraszt, amitől valóságosabbnak érezzük. Seth Rogen számomra egy talány. Érdekes eleme a filmeknek. Zöld darazsunkat lehet szeretni és ki nem állhatni. Ritka esetek egyike jelen filmje, mikor teljesen elvoltam morgolódó egyéniségével. Üdvözítő volt újra látni kicsit férfias tekintetű Anjelica Hustont (Addams Family) Igaz kétszer akkora volt, mint a fia, de nem baj. Szerethető volt az anya szerepében. Anna Kendrick kötözködő szerepét csíptem már az Egek urában is Clooney mellett, de itt a kis szende dokinéni alakjában igazán kedves volt. Bryce Dallas Howard (Terminátor – Megváltás) tulajdonképpen idegesítő szerepében sok mindent nem nyújtott, de mivel azt kellett adnia, hogy ne szeressük, ezt tökéletesen bejött neki. Sajnos még a The Help c. filmjéhez nem volt szerencsém, de kíváncsian várom.

Jonathan Levine (The Wackness) rendező filmje teljesen megfogott. Forgatókönyvírójának Will Reisernek saját történetét mesélte el nekünk igazán fogyasztható módon. Nem szeretném tovább ragozni az egészet, bizony nem emlékszem hasonló filmre, ahol egy szomorú népbetegséget így tudtak volna bemutatni filmen keresztül. Külön most nem szeretnék kitérni a képekre, látványra mert minek, nem arról szól az egész. Zenéjére sem nagyon emlékszem, viszont a filmre sokáig fogok. Nem lesz mindenkinek korszakalkotó, de én akkor is azt mondom rá, érdemes megnézni.

Ajánlom szinte mindenkinek. Ennyi.

75%

Az előző bejegyzésemben veszélyes és kényes témájú filmről írtam, akkor még nem sejtettem, hogy következő választásom is olyan filmre esik, aminek a sztorija még brutálisabb.  Ráadásul ez a film még érzékenyebben érintett.    

Bill (Michael Sheen) és Kate (Maria Bello) házassága romokban hever, válás küszöbén állnak. Egy napon sokkoló hír járja be az országot. Azon az egyetemen, ahová 18 éves fiúk is jár tömegmészárlás történt. Tizenhét ember: diákok, professzorok és köztük a merénylő is meghalt.  A gyilkos, aki végzett a többiekkel, a gyerekük volt……………

Fenébe. Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen nehéz lesz, bár sejthettem volna előre, hogy nem mindennapos filmmel lesz dolgom. Suliban történt lövöldözésről igazából egyre többet hallunk híradásokban, és nem is kell ezért már átrepülni az óceánt, hiszen hasonló sajnálatos esemény hazánkban is történt nem is olyan régen. Természetes reakcióként az elhunyt személyeket és a hozzátartozóikat sajnáljuk, senki nem akar lenni a helyükben. Magáról a tettesről - aki jobb esetben saját maga is öngyilkosságot követett el - csak annyit említünk meg, hogy megérdemli. Mindez szörnyű, de ha jobban belegondolok, azt megtudni, hogy maga az elkövető a saját gyerekem volt, akkor aztán nem tudnám hova tenni magam, és valószínűleg kiátkoznám magam a világból. Vagy talán mégsem? Na, ez a film pont ezt a témát boncolgatja, szerintem meglehetősen hatásosan és sikeresen. Igazából totálisan azokat a reakciókat kapjuk meg, melyeket adott esetben mi is véghezvinnénk.

A tettes szüleinek szemszögéből láthatjuk az azonnal megváltozott világukat. Azt az őrlődést, ahogyan keresik a válaszokat a miértre. Az önmarcangolást, ahogy felteszik maguknak azt a kérdést miért nem figyeltek jobban oda. Azokat a jeleket keresik utólag, amiket nem vettek észre, amikről következtetni lehetett volna a közelegő katasztrófára.

A férfi és a női reakciók ellentétesek. Mert miért is lenne azonos. A nő hitetlenkedik, nem hiszi el, hogy ez megtörténhetett. Nem gyilkost lát elvesztett fiúkban, hanem mint anya a gyermekét, akit felnevelt, akivel együtt játszott és tanult, míg az apa dolgozott. A férfi viszont ítélkezik és leveszi a felelősséget magáról. Csak azt látja, hogy ez bizony nem az ő fia volt, ilyet nem tehetett, bizony Ő csak egy mészáros, akit megvet. Azonban ahogy telik az idő ez az érzés átfordul és ráébred, hogy bizony nagyon szerette elvesztett fiát és magában kezdi keresni azokat a hibákat, melyek idáig vezethettek. Vajon tőle örökölhette hirtelenharagú természetét? Figyelt-e egyáltalán a fiára előző este?

A külvilágtól elbarikádozott házukban, később a testvérnél, majd egy elhagyatott motelszobában próbálják átvészelni az újságírók figyelő tekinteteit, az állandó telefoncsörgések hangjait, a híradások sokkoló képeit, a szomszédok mutogatásait. Azonban egyszer csak haza kell menni és szembenézni a tényekkel. Vajon kik azok az emberek, akik ezek után szóba állnak veled? Léteznek-e egyáltalán akik még az életben melléd állnak? Kezdetben a férfi és nő egymás segítségét keresik, már majdnem a kapcsolatuk is rendbe jön, de ez a támogatás később mégis vádaskodásba megy át és a következmények a totális összeomláshoz vezetnek, aminek csak egy megoldása van, a szakítás…. Talpra állni innentől meg már nehéz.

Nem tudom kinek jutott eszébe erről filmet készíteni, de mégis azt kell mondanom zseniális húzás volt. Nézése közben szinte végig egyben volt a gyomrom. És ez a gombóc a film végéig bennem is maradt. Kegyetlen dolog lehet szülőként átélni. Sokszor láttuk már amerikai filmekben, hogyha csöngetnek a rendőrök párban az ajtó előtt, az bizony lesújtó hír lesz, de hogy ennyire??? Felfogni is nehéz.

Kívülállóként a véleményem azért megvan, az aki 17 gyerek életét kioltja, egyáltalán semmilyen sajnálatot nem ébreszt bennem és a közvélemény szemében sem számíthat semmi jóra, de azon már nehezebb gondolkodni és megérteni, hogy ez az ítélet vajon a hozzátartozóknak is kijár-e? Szerintem nem, még akkor sem, ha a felelősséget biztos, hogy náluk kéne elsősorban boncolgatni. Mindig azok szívnak, akik maradnak. 

Mindkét szereplő Michael Sheen (Frost/Nixon) és Maria Bello (Erőszakos múlt) is hatalmasat játszik a filmben, nem lehet különbséget tenni közöttük. Odatették magukat rendesen, hogy elhiggyem, igen is hús vér emberek, kegyetlen és fájdalmas érzésekkel. Szerintem a szállodai jelenetük félelmetesre sikerült. Mellékszereplőként feltűnik a vásznon Meat Loaf is, akit én bizony nagyon régen láttam már filmen és nem is akaródzott addig felismerni, míg meg nem láttam a stáblistán.   

Shawn Ku rendező, színész és vágó is egy személyben. Érdekes, nem mindennapi drámát készített. Nem egy pörgős film, de ebben a műfajban ez megszokott. Engem mindenesetre végig lekötött, hála az égnek egy percig sem húzták tovább, pont ott van vége ahol lennie kell. Megvalósítása nem mindig tökéletes egy két résznél bizony leül, és nehezen indul tovább, de a hatásos részek egészen jól hatnak a szívre és a szemünkre. Különösen tetszett a zenéje. Hogy nálunk ezt vajon bemutatják a mozik? Kizártnak tartom.

Kinek ajánlhatom? Ebben az esetben bizony elbizonytalanodom. Aki szereti a drámákat mindenképpen érdemes próbálkoznia vele, mert a témája nem mindennapi, de hogy azon kívül valakinek is merném-e tiszta szívből ajánlani, hát nem is tudom.     

70%

Emberkereskedelem, prostitúció, kábítószer, nem hálás témák az biztos. Nem is nagyon szeretünk filmet nézni róluk, mert szerintem kevés olyan ember van, akit ne érintene meg valamilyen fokon más embertársunk leamortizálása, kivéve azokat az eseteket, ha önszántukból teszik magukkal. Lehet ezt még azzal is fokozni, hogyha a film valós eseményeket mesél el. (A film címének fordítását a feliratból vettem ki)

Kathryn Bolkovac (Rachel Weisz) nebraskai rendőrnő 1995-ben a szláv háború befejezése után Boszniába érkezik békefenntartóként. Megérkezését követően kegyetlen bűnszervezet nyomaira bukkan, melynek szálai igen magasra vezetnek. Veszélyes nyomozása során szinte minden körülmény ellene van, de nem adja fel és megpróbálja a lehetetlent…..  

Emberrablásról és kereskedelemről szóló filmek közül, ha csak az utóbbi éveket veszem figyelembe, a Tűzben edzett férfi, az Elrabolva, és ha jól tudom hazánkban még nem vetített Trade c. az, ami igazából maradandó nyomokat hagyott bennem. Az alábbi mű is igazán hatásos, bár kivitelezés terén kicsit más, mint a többi, mivel ez egyáltalán nem akciófilm, hanem inkább politikai dráma.

Azt gondolom, megnézése után, a film elég sok embernél kiveri majd a biztosítékot, és mérges lesz, hiszen nem is oly régen, és nem is oly távol történt meg kishazánktól. Sajnos valóságalapját eldönteni nem tudom, mert akkor nem itt ülnék már a gépem előtt és nagyon komolyan nem is szeretnék állást foglalni az ügyben, mert még sokáig szeretnék élni. (persze ezt nem komolynak szántam)  

A téma az brutális és hihetetlen. Brutális sajnos, azért mert ilyen biztos, hogy van, volt, lesz, amíg vannak úgynevezett embernek nevezett állatok, akik szinte bármit megtehetnek, mert csak tömegnek tekintik a fajtánkat. Brutális a tehetetlenség ellene is, hisz folyamatosan vannak elszegényedő országok, ahol a jobb élet elérése érdekében szinte mindent megtesznek akarva vagy akaratlanul is a belekeveredett személyek. Hihetetlen viszont az, hogy ebben olyan nagy szervezet neve is felvetődik, mint pl. az ENSZ, és az is hihetetlen továbbá, hogy ezt így el lehet tussolni, hiszen van akkora hatalma, hogy mindenkinek befogja a száját. Sosem gondoltam volna, hogy nem is annyira messze tőlünk létezhetett ilyen, mert azért, ha kinyitjuk a szemünket nem Dél-Amerikában ébredünk fel. Lehet engem naivnak nevezni, de ép ésszel felfogni is nehéz, hogy ennek van valóságalapja, és most itt persze nem a kisebbségi problémákra gondolok, amikről azért hallunk. A film elég keményen „feltárja” az igazságot, hogy gyakorlatilag a békefenntartók között bizony nem csak rendes emberek voltak, akik azért jöttek az említett országokba, hogy az újjáépítéséhez nyújtsanak jelenlétükkel segítséget. Továbbá az ENSZ-nek egy olyan oldalát mutatja meg, hogy még a hajunk is égnek áll. No Comment. 

A filmben bemutatott helyszíneket, a bombázások után marad romos tájakat, a temetők képeit, az aknamentesítésről szóló híradásokat, az etnikumi problémákat (Szerb, Bosnyák, Horvát) bizony többször is láttuk már a tv-kben, újdonsággal ezek a jelenetek számomra nem szolgáltak, de ugyanakkor mindig megjegyzem magamban, hogy mennyire értelmetlennek találtam ezt az egészet már akkor is.  Írni róluk nem szeretnék.

Rachel Weisz (Az elszánt diplomata) remekel. Hihetetlen jól játszik, nem véletlenül kapta már meg azt a kopasz arany szobrocskát korábban. (Nagyszerű jelenet mikor beront a kupiba és könyörög a lányoknak.) Monica Bellucciról (Maléna) kapásból az ugrott be, hogy ez meg hogy néz ki. Most vagy bűn rondára van maszkírozva vagy tényleg ennyire megöregedett. Sok szerepe nem volt mondjuk és az sem volt valami maradandó. Vanessa Redgrave (Vágy és vezeklés) és David Strathairn (Szigorúan bizalmas) annak ellenére, hogy keveset szerepelnek, annál mélyebb nyomot hagynak.   

Larysa Kondracki rendezőnő első filmjében meglehetősen merész és veszélyes témát boncolgat. (Kíváncsi lennék rá, hogy lesz e még filmje egyáltalán) Elég nyomasztó film, de megéri megnézni, sőt ajánlatos lenne, mert igen jól nyitja fel a szemünket olyan fontos dolgokról, melyekről azért mindenkinek tudnia kéne, mivel ez nem csak az említett ország határain belüli probléma. Az már más kérdés, hogy ezért foggal, körömmel egyesek tiltakozni fognak, ami meg egy természetes reakció, hiszen a lóvé nagyúr. A fényképezése, a zenéje nem igazán fogott meg, vagy inkább nem figyeltem fel rá annyira, mert maga a téma elvonta a figyelmem. Sajnos a kínos kérdések miatt a film halálra van ítélve, nem hiszem, hogy ezt itt Európában óriásplakáton reklámoznák, hogy gyerünk, rántsuk le a leplet saját magunkról.

Azoknak a gondolkodó embereknek ajánlom, akik szeretik azokat a valós drámákat, melyekről tényleg el is lehet hinni, hogy megtörténtek az életben, még ha sajnálatos eseményekről is van benne szó. Szerintem fontos film.  

75%

Érdekesség, amit a neten találtam :

”2001-ben az egyik szerelő megvádolta a DynCorpot, hogy boszniai alkalmazottai 12 éves lányokat erőszakolnak meg, és eladják őket szexrabszolgáknak. Az általa benyújtott vád szerint „az alkalmazottak és főnökeik perverz, törvénytelen és embertelen tevékenységet folytattak, törvénytelenül fegyverekkel, nőkkel és hamis útlevelekkel kereskedtek”. A szerelő látta, hogy a DynCorp alkalmazottai nőket adtak és vettek, és női rabszolgáik korával és adottságaival kérkedtek.
A DynCorp kirúgta a szerelőt, aki később azt mondta: „a DynCorp a lehető leginkább erkölcstelen és elit, minden szabályt megszegnek, amit csak tudnak”. A cég áthelyezte a szexkereskedelemmel vádolt alkalmazottakat az országból, néhányat ki is rúgott. Senki ellen nem indult bűnvádi eljárás.”