Most ezt a címet nem hiszem, hogy le kéne fordítani, bár biztos valaki érez majd kis hazánkban késztetést, hogy kitaláljon rá valami fals baromságot. Vasárnap esti matinénak azt hiszem sikerült egy egészen sokkoló filmet összekaparnom a virtuális lerakatból. Dicsérhetném magamat és veregethetném a vállam, hogy ráéreztem én erre, de igazából erről a történelmi akciófilmről semmit sem tudtam a főszereplő személyén kívül. 

A film 1971. március 10-ei belfasti márciusi darázsfészekbe repít vissza, ahol a brit újonc katona, Gary Hook (Jack O’ Connel) közlegény szemszögéből látjuk a kegyetlen vérengzéseket a protestánsok és katolikusok között, aki véletlen következmények miatt, a szakaszától elszakadva, majd hátrahagyva, két tűz között kénytelen átvészelni a brutális éjszaka eseményeit. Versenyfutás a túléléséért.

Egy éjszaka, egy halálom a katonámat megtalálom bármi áron. Na, hát ez ebben a formában jelen esetben nem feltétlen helytálló. Most kivételesen nem tudom azt leírni, hogy pontosan így történt meg az eset, mert nem volt kiírva az elején, de feltételezem azért mindenki hallott arról, hogymi is volt Belfast utcáin 1971-72-ben.Történelmi jártasságaim hiányában nem bocsátkoznék nagy okoskodásba, különösen nem szeretnék magyarázatokkal szolgálni és ezért csak röviden említeném meg, hogy a protestánsok és a nacionalista katolikusok nem szerették egymást és ezt egészen agresszív módon meg is mutatkozott Észak–Írországban. Persze ez az ellenségesedés nem most kezdődött, hanem több évszázadra nyúlik vissza. Korábban már több film is feldolgozta az eseményeket, az 1972-s vérengzésbe fordult vasárnapról készült is egy nagyon jó film. Ha valakit jobban érdekel, majd szépen utána olvas, engem valahogy mindig hidegen hagyott egyetemes történelmünk ezen része.

Kegyetlen egy film, ami magába szippant az elejétől a végégig, úgy mint egy turbina a porszemet a hangárban. Feszült adrenalin bomba, ami elvétve hagy csak néhány lélegzetvételnyi szüntetet. Véres, naturális, olykor gyomorforgató, erős idegzetűeknek való. Sokkolóan sokáig mutatott jelenetek, melyek megviselik a nézőt (leszúrt srác a lépcsőházban). Sokat nem beszélnek benne, leginkább csak a képek, melyek utcán felgyújtott kocsikból, szarral, vizelettel, kövekkel dobáló gyerekekből, elbarikádozott utcákból és forrongó fiatalokból állnak, mint egy igazi háborús övezetben, ahol az indulatokat már nehéz megállítatni. A látvány magáért beszél, sötét és komor, mint maga az egész film. Katasztrófaövezet, ahol az emberek nem szívesen mennek az utcára, mert nem biztos, hogy hazatérnek. 

Kész káosz, úgy, mint megkülönböztetni azt is, ki kivel is van. Legalább is nekem nem nagyon sikerült elsőre (másodikra sem), persze tudom az én hibám, de a fiatalkori Kövér László klónok nekem mind egyformák voltak és nem igazán értettem, hogy akkor most ki szövetkezik kivel. Nekem elsőre ez volt az egyetlen negatívum, amúgy meg másodikat meg nem találtam. Tényleg nagyon jól átadja a film azt a parát, hogy senkiben se bízz, állandóan figyelni kell, hogy mikor támadnak hátba. Nem semmi egy időszak volt a Szigetlakóknak.

Amúgy bármennyire is állítottam a bevezetőmben, hogy jó érzéssel nyúltam a lerakathoz, igazából semmi más miatt nem álltam neki megnézni ezt a filmet, mint Jack O’ Connell (Rendíthetetlen) személye miatt, akiről nem is olyan régen megemlékeztem a Rendíthetetlen c. filmben. Akkor azt mondtam róla, hogy szerintem tehetséges ez a srác bár akkor nem igazán bontakozott ki. Most is azt mondom, továbbra is fenntartva az állításom, hogy remek ez a fiatal angol srác, és tényleg sokra viszi. Itt sem kellett mondjuk sokat beszélni, de amit a nyakába kapott szépen elvitte, és nem görnyedt bele a súlyától. A többi szereplőről meg tényleg annyit, hogy a fiatal angol srác, Seant alakító Barry Keoghan (Stay) személyén kívül nem sok mindenkit tudtam megkülönböztetni a bajusz, pajesz és hosszú haj miatt. Sean meg úgy nézett ki mintha az Eden Lake c. filmből került volna át, annyira kellemesen ellenszenves feje van. Amúgy Richard Dormer (Öt perc mennyország), Paul Anderson (Scherlock Holmes: Árnyjáték), Sam Reid (Anonymus) színészek játszottak már szép számmal előtte is remek filmekben, szóval a szereplőgárdára nem lehet semmi rosszat mondani.

Yann Demange elsőfilmes rendező filmje odavág. Le a kalappal előtte. Minden tekintetben szinte profi munka. Várom a következő munkáját. Azért megemlítem, hogy néha nekem a kézi kamerás részek soknak bizonyultak, de tisztában vagyok, hogy a feszültséget így jobban lehet fokozni. Néha meg olyan volt, mintha egy dokumentumfilmbe csöppentem volna a leállított kamerákkal.  A zenéje mélynyomóra kihegyezett dübörgés, ami rengeti szépen az ablakokat. Amúgy nem rossz, tényleg rezgett a padló és nem csak néhány másodpercig tombolt a zene. Azt hiszem maga a film, amit akart, sikeresen átadta a nézőknek. Nyomorúságos egy időszak volt meg kell mondani és akkor finoman fogalmaztam.

Ajánlom mindenkinek szíves figyelmébe, hiszen ha nem is vagyunk mindnyájan túlműveltek erről a területről, időszakból, jó tudni róla, hogy mi is játszódott le egy másik nemzet életében több tíz évvel ezelőtt. Aki meg tudja mi történt, annak ez a film szerintem kötelező. Nem egy szórakoztató alkotás, de annál inkább emlékezetes. 

80%

Szakítok a hagyományokkal és nem írom tele a képernyőt. Inkább csak röviden ajánlok egy filmet szűkösebb hétköznapokra, mikor az embernek tele van már mindennel a feje és még véletlenül se szeretne gondolkodni. Nekem ez amúgy roppant egyszerűen megerőltetés nélkül megy. Nem egy mai film, de talán érdemes másnak is megnézni.

No. Ebben a filmben is már megint a nők miatt van a balhé, mondhatnám undok módon a gyengébbik nem ellen, de ha így van, hát így van. A biztonsági őrként dolgozó Robertet (Denzel Washington) jól felbőszítik, mikor az újonnan megismert kis barátnőjét Terit (Chloe Grace Moretz) kórházba küldik egy kiadós veréssel. Nekiáll egymaga gyakorlatilag puszta kézzel legyilkolni a New Yorkban lebzselő teljes orosz maffiát.

Röviden ennyi. Hosszú játékideje és a teljesen hihetetlen sztorija ellenére egészen nézhető volt. Szerettem, ahogyan főszereplőnk felhasználja munkahelyének adottságait, és különféle eszközökkel írtja az ellenséget, legyen az kalapács, fúró, szögbelövő vagy akár egy teljes tekercs szögesdrót, de azt is láthatjuk mire jó egy dugóhúzó, ha nem a rendeltetésének megfelelően használjuk. Aki színészi alakításokban bízik, az is boldog lehet, hiszen néhány esetben az akciómentes jelenetek bizony erősebbre sikeredtek, mint a frappánsan kivitelezett kivégzések.

Denzel Washingtonnak továbbra is jól áll ez a visszafogott „megtorló” szerep. Chloe Grace Moretz (Engedj be!) sokat nem szerepel. Viszont Marton Csokás (Noé) egészen gonoszan tud nézni.   

Antoine Fuqua (Kiképzés) rendezőnek filmjében igazából nem csalódtam, nem vártam tőle mély gondolatokat és érzéseket, gyakorlatilag elismerem, hogy igazából semmit sem vártam. Azonban kellemes időtöltésnek bizonyult, bár kicsit hosszúra sikerült és már vártam a végét. Úgy kikapcsolt, mint egy levert biztosíték. Mire vége lett már nem is gondoltam rá többet.

70%

Szeretem a háborús filmeket. Szeretem az I. és II. világháborúról készülteket, szeretem a mai korban forgatottakat, mikor az amerikaiak lenyomják a terroristákat Irakban, akár a tálibokat Afganisztánban. Totál mindegy ki, miért és hol, mert ha akarunk, a múltban vagy a jelenben mindig találunk olyan ellenséget, akikre bátran ráfoghatjuk, jogosan vagy jogtalanul, hogy ők bizony rosszat akarnak nekünk és valakiknek csak meg kell mentenie minket! Nem akarok politikai háttérrel foglalkozni, nekem az a lényeg, hogy szórakoztasson. Hogy mi szórakoztat mások öldöklésében, az megint más tészta, de az a két óra arra legyen jó, hogy  varázsoljon el szépen a hétköznapokból.

2005-ben az „Operation Red Wings” fedőnevű akció alatt négy tengerészgyalogos, Marcus (Mark Wahlberg), Michel (Taylor Kitsch), Danny (Emile Hirsch) és „Axe” (Ben Foster) a hírhedt tálib vezérek egyikének, Ahmad Shahd-nak (Yousuf Azami) likvidálására kapnak parancsot Afganisztánban. A falu határában lévő hegységben - még a tűzparancs végrehajtása előtt - háromfős birkanyájat legeltető tálib férfiak csapatába botlanak bele, illetve esnek át rajtuk. Mivel a parancsnokságot a rádiójuk működésképtelensége miatt elérni nem tudják, ezért négyüknek kell dönteni, hogy mi legyen az elfogottak sorsa. A döntés nem a legjobban sikerült, mivel elengedik őket és ennek következményeként hamarosan az erdős sziklás hegységben egész falunyi felhergelt Talib katona kezdi meg a felkutatás az igen engedékeny, maroknyi Navy Seal egység után………..

Piszkosul véres, kemény akciófilm. Régen éreztem azt, hogy a fegyverektől beszakad a dobhártyám. Eszméletlen megvalósítású, kegyetlenül izgalmas, pörgős és érzelmektől mentes film. Olyan jelenetek vannak benne, hogy még nekem is fájt nézni a kényelmes székből. És jó ezt végre leírnom, hogy nincs amerikai zászló lassítva! Nem éreztem egyáltalán, hogy propaganda lenne. Bár egy ilyen film után ki nem akarna fegyvert fogni. (én) Kellett már nagyon egy igazi férfifilm. Gyenge idegzetű lányok meg hagyják inkább ki.

Induláskor bedobott kiképzési jelenetek megadják a hangulatot. Az eredeti felvételekkel megmutatott képeken olyan testi-lelki megtörést látunk, amit nézni is rossz, de közben meg azt érezzük, hogy ezeket az embereket eljátszó színészek igaziak lesznek a filmben. Csak találgatni tudom, hogy mi veszi rá az embert, hogy beálljon közéjük. Minden tiszteletem ezeknek a katonáknak, és nem érdekel, hogy milyen célból teszik. Élcelődések, viccelődések, és az új tag beavatása után már bent is vannak az embereink a küldetésben, és nem is kellett ezzel még fél órát sem várni. Már akkor láttam olyan képeket, melyek engem a Szakasz c. filmre emlékeztettek. Az éjszakai hegytetőn sétálunk, hátulról a hold fényében megvilágítva leveszi az embert a lábáról (vagy nagyot ásít rajta).  Majd a gyönyörködtető fenyőerdő után beleszaladunk közel egy órás olyan őrületbe, hogy minden az izgalomtól elfelejtettem levegőt venni.   

Az m4-esek és az Ak fegyverek hangjai, az RPG-k robbanásai olyan brutál jól szólnak, annyira tisztán, hogy majdnem kitörtek az ablakaim.  A jelenetekre meg csak úgy kapkodtam a fejem. Embereink szedik magukba a golyókat, és nem kicsi szúnyogcsípéseket. Úgy estek-keltek a sziklákon, hogy fájdalmas nézni. A tálibok meg csak jöttek rendületlenül előre, egy egész hadsereg négy ember ellen, szívem szerint én is beálltam volna lőni őket egy jó kis távcsöves puskával, akár egy játékban jó messziről, hogy még véletlenül se találjanak el. Volt olyan pillanat a filmben, mikor hangosan kimondtam, hogy ezek egyszerűen állatok. Amit kapnak, ép ésszel nem lehet felfogni. Érdekes volt számomra, hogy ezek az állig profi cuccal felszerelt amerikai katonák mégis egy rohadt rádió miatt kerültek ekkora szarba. Pont akkor nem működik semmi, amikor kell.

A film végéhez közeledve az a nagy hév kicsit csillapodik, pedig még úgy vártam volna a folytatást, amit persze tudtam, hogy nem lesz. Nem ül le, csak egy kicsit a túlpörgetett adrenalintól nehéz visszaállni. Úgy gondolom egészen jó a vége is, nincs nagyon túlragozva, hogy hősök vannak, lesznek és kellenek. Az elhangzó konklúzió is egészen jól átgondolt, nem hülyeség. Ezek a katonák úgy szerették egymást, mint a testvérek. A hazafiasság, a becsület, az egymásban való hitük egyszerűen elképesztő.

Imádtam mind a négy szereplőt. Szakálluk alatt kiélhették férfias szerepüket. Mark Wahlberg (A harcos), Taylor Kitsch (Vadállatok), Emile Hirsch (Út a vadonba), és Ben Foster (Pandorum) között nem fogok kiemelni senkit. Fostert egyre jobban szeretem. Félelmetes, ahogyan szomorú szemeivel néz. Mellékszereplőként feltűnik Erik Bana (Hulk) is, aki az egész művelet irányítójaként szerepel, de sok vizet nem zavar.

Egykori Navy Seal katona mesélte el erről a filmről, hogy megvalósítása 100 %-osan pontos. Most nem konkrétan a párbeszédekre gondolt, hanem a külső megjelenítésre. A szakállak, a napszemüvegek, a festett fegyverek, a Merell túra bakancsok, egy az egyben ugyanazok a filmben, mint amik nekik is voltak. Maga a rendező is fél évet töltött a tengerészgyalogosok között. Az elhunyt katonák emlékére kiállított képek, még 9 év után is megtalálhatók a Tengerészgyalogos központban.

Peter Berg rendező filmjét már vártam. Szerettem a Királyság (2007) c. filmjét is, ez még annál is jobban tetszett. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy ez az egyik legrealisztikusabb modern háborús sztori, amit láttam. Az egész brutálisan valóságos, teljesen beleéltem magam. Az tuti, hogy nem nőknek készült, de ez ne vegye el a kedvét párkapcsolatban élőknek, úgy is rá lehet beszélni a másikat, hogy majd akkor legközelebb vígjátékot nézünk. Szóval az operatőr fut, rohan, ugrik, csúszik-mászik, piszkosul gyorsan pörögnek az események, kevés nyugodt pillanatot hagy meg nekünk és annyira profin tálalva, hogy még nekünk is fájnak a lövések, törések. A zenéje nem az a tipikusan „lassítva megyünk és az Aerosmith lassú számára elcsöpögünk” típusú. Belenyom minket a fotelba és és összegömbölyödve izgulhatunk. Megjegyzem, hogy Peter Gabriel 2010-ben Heroes c. száma a stáblista alatt kifejezett eltalált, már a címe miatt is. Ha jól tudom Haiti katasztrófára készült. Egyszóval ez az a film, amit moziban meg kell nézni még egyszer, mert úgy érzem, hogy akkor kihagyok még egy élményt, amit itthonira rátesz még egy lapáttal.

Kifejezettem ajánlom minden férfitársamnak, különösen annak, aki nagyon szeretett játszani a Medal Of Honor-al, vagy akár a Call Of Duty-val. Szerintem bármennyire is erőszakos, be lehet csalni rá a moziba a párunkat is, csak ki lehet majd utána engesztelni mással. 

„Elveszve a rengetegben, vagy akár egyedül a tengerben” - mondhatná a film rendezője is. Ilyen abszolút egyszereplős drámát nem egyszerű eladni, ehhez valami olyan plusz kell, ami magával ragadja az embert, odaszegezi a képernyő elé és elveszik benne. Ezt a pluszt most Robert Redford jelentette. 

Szumátrai szorosoktól 1700 tengeri mérföldre egy vitorlás hajó konténernek ütközik, ami egyenesen felnyársalja a hajó oldalát, úgy beleakadva, mint ahogyan egy horog akad a halba. A hajó egyetlen utasa a léket befoltozza, de az éjszakai vihar miatt az ideiglenes tapasz felenged és a több sebből vérző hajó szépen lassan buborékolva hullámsírba kényszerül. Emberünk a mentőcsónakban csodára várva hánykolódik a tengeren, míg viszi az áramlat…

Viharzóna egyedül, ami hirtelen eszembe jutott. Önmagában kevés lenne és láttunk is már hasonlót, de ebben a némafilmben Robert Redford egyszerűen olyat nyújt, ami miatt tényleg érdemes filmet nézni és akkor azt mondom, hogy teljesen mindegy miről szól. Nem tudom, hogy a film megtörtént eseményeken alapul-e, de elképzelhető, hogy volt már hasonló, legalábbis én elképzelem, mert miért ne.

A film egy tipikus egyszerű mozi, egyszerű történettel, szép képekkel. Az égvilágon semmi extra nincs benne, csak az, hogy ismét megtudjuk belőle, a tenger csodás, hatalmas, kegyetlen, és nincsen hatalmunk felette. Különösen egyedül. Petőfi megmondta a Föltámadott a tenger.. művében:  „Azért a víz az úr!” Számomra amúgy totál elképzelhetetlen, hogy valaki csak így kimegy a tengerre hajókázni, bár igaz arról nem is volt szó, hogy mit keresett ott. Mi értelme elvonulni ennyire és megsértődni a világra. Oké csodás lehet az tény, nyugtató, lehet feltölt pozitív energiákkal, de akkor is. Mivel egyből belecsapunk a történésekbe és figyelünk emberünk mutatványaira, nagyon nem is tettem fel nézés közben ezt a kérdést. Azt viszont többször is eszembe jutott, hogy miért is jó emberi tragédiákról filmet nézni? Szenvedjünk mi is? Vagy tanuljunk belőle? Ha erre van, akkor jó, mert akkor tudom, hogy nem nekem készült. Bátran kijelenthetem ugyanis, hogy sosem fogok az indonéz partok közelében, de akár a Balatonunk partján sem hajózni. Egyedül. Ja, hogy ahhoz hajó is kéne?

Az elején látjuk, hogy miként készül fel a vihar láttán arra, amit már mi is tudtunk, hogy itt nem lesz sokáig ringatózó vízmentes hajó. Mivel rádió nincs, kommunikáció sincs, ezért várható mentőhajó sincs, max. csak akkor ha hasonló szituációban odakerülne egymás mellé a két hajó. Viszont mentőcsónak és felszerelés van, ami hamarosan elő is kerül szépen lassan kipakolva. Tényleg semmi olyan kirívó nincs, amit nem gondolnánk, viszont egy-két érthetetlen dolog van, ami szerintem egy tapasztalt tengerész biztos nem követne el! De most én lőjem le a poént? Na, jó, egyet, ami azonnal szembetűnik, hogy hol van a mentőmellény?! Minden van, de az pont nincs? Ez engem annyira idegesített egész film alatt. Egy ilyen hajón kötelező, de még egy utolsó tutajhoz is alapfelszerelés. Még egy. Azért ha egy hajó megpördül a víz alatt, nem hiszem, hogy csak így simán kirántja az embert újra a fedélzetre. De tényleg. Ezeken nem is gondolkodtam, csak most, ahogyan folyamatosan írok és eszembe jutnak ezek a fura gondolatok. (Másodszor megnézve a filmet jóval több kérdés merül már fel) Az sem volt semmi, és elég bátor vállalkozásnak tűnt, mikor a viharban átugrott a mentőcsónakba, de fogjuk ezt a sokk okozta gondolkodásmentes cselekedetnek.

Inkább nem folytatom, mert ezekkel a negatív sorokkal mások szórakozását venném el a filmtől, amit nem nagyon szeretnék. Úgy is szubjektív az egész. Gondolom tapasztalt kapitányok rengeteg hibát felfedeznének. Szóval ez egy film és mégha nem is tűnik utólag reálisnak minden egyes perce, azért én élveztem az elejétől a végéig. Mint már korábban említettem, hogy ez egyben Robert Redford örömjátékának volt köszönhető. Sok szöveget nem kellett megtanulnia, szinte semmit, mivel minden az arcára volt írva. Nem éreztem azt, hogy túljátssza a szerepét, hanem inkább azt, hogy ért hozzá. Ért ahhoz, amit csinál a filmben és ez szerintem nagyon jó, hiszen ez volt a lényeg. Átadni mindent szöveg nélkül is. Azért megjegyzem azt is, szerintem ennyire némán nem lehet kibírni ezt a sok szerencsétlen szituációt, az ember csak káromkodik egy jó nagyot, hogy a felgyülemlő dühöt levezesse! És ez csak egyszer fordult elő. Volt még egy borotválkozós jelenete a vihar előtt, amit nem nagyon értettem bár a rajongóknak biztos bejött. Kicsit azért megöregedett már, 77 év nagyon szép kor. Minden tisztelet megérdemel ezért a filmért.

J.C.Chandor rendező korábban bemutatkozó filmként készített egy egészen jót Krízispont (2011) címmel, igen nagynevű sztárokkal. Ez a filmje nem kifejezetten azért tetszett, mert annyira egyedi lett volna, hanem azért, mert igen elfogult voltam Redforddal. Nagy forgatókönyvet nem kellett írni hozzá. Szövegkörnyezet nincs.  Az óceán jelenetei adottak, tényleg szépek, a trükkök szerintem jól sikerültek (azért néha száraz maradt főszereplőnk haja a nagy viharban). És bizony vannak benne olyan jelenetek, melyek megmaradnak az ember fejében. Azért biztos lesznek szkeptikusuk - akik értenek a hajózáshoz -, és csak azt látja majd, hogy mi ez a hülyeség.  A film zenéjére azt írtam fel, hogy olyan mintha a tenger fenekéről a szírének énekhangja szólna. Fülbemászó, bár sok helyen nincs. Egyszóval úgy gondolom, bátran megér egy próbát. A reményt sose adjuk fel.

És ezek a sorok megrázóak: ”I’m sorry. I know that means little at this point, but I am. I tried. I think you would all agree that I tried. To be true, to be strong, to be kind, to love, to be right. But I wasn’t”

Egy kis érdekesség, hogy a filmben látunk egy hatalmas konténereketszállító hajót! Meglepő, de nem is olyan régen láttunk pont hasonlót a Phillips kapitány c. filmben. Azok is pont „Maersk” konténereket szállítottak! Lehet ők voltak a filmben, lehet a két filmnek ugyanaz a társaság a szponzora?

Ajánlom azoknak, akik szeretik az egyszemélyes drámákat, és azoknak is, akik nem szeretnek egyáltalán feliratos filmre beülni, mert itt azt a 40 sor csak kibírják! Az idősebb korosztálynak a főszereplő miatt mindenképpen érdemes megnézni.

70%

Mindig is érdekeltek a II. világháborúról készült történelmi drámák, melynek eseményei – elméletileg - megtörtént dolgot vázolnak fel, különösen akkor, ha skandináv országból érkezik a sztori. Ők valamiért másként, finoman fogalmazva is borúsabbnak látnak mindent. Sajnos kicsit csalódtam Petter Naess norvég rendező úr filmjében, mert nem tudtam annyira komolyan venni.

1940-ben két ellenséges repülő, egy angol és egy német, Norvégia kietlen hegyvidéke fölött kilövi egymást. Hamarosan az életben maradt pilóták ugyanabban a menedékházban húzzák meg magukat az elviselhetetlen időjárás ellen. Ahhoz, hogy túléljék a tél viszontagságos körülményeit, össze kellene fogniuk, ami nem alakul zökkenőmentesen…

Örök elégedetlenségem végett bizony vegyes gondolatokkal keltem fel megnézése után. Szeretném megjegyezni - nehogy a későbbiekben csalódást okozzon bárkinek is a film - hogy aki akciófilmre vágyik, ne is álljon neki. Ez egy dráma. Még az alaphelyzetet okozó repülős akciójelenetből is vajmi keveset látunk. Ez a film a túlélésről, a barátságról és a bajtársiasságról szólna, annak ellenére is, hogy két szembenálló eszme csap össze 20 négyzetméteren.

Elméletileg megtörtént események szolgáltatják a film alapját, de többször is elgondolkoztam, hogy most tényleg valóságos helyzetet próbálnak filmre vinni, vagy csak kiegészítik fikciókkal az alapokat. Mert a film legnagyobb hibája számomra az volt, hogy nem bírtam komolyan venni. A brit pilóták megjelenése után - ami már az első 10 percben bekövetkezett – a humor simán elvette a feszültséget. És ezt rettentően sajnáltam, mert nem erre készültem. Ugyanakkor hálátlan lennék a filmmel szemben, ha nem ismerném el, hogy a vicces beszólásokon bizony elmosolyodtam többször is.  Valahogy mindig az éreztem, kizárt, hogy ilyen dolgok és párbeszédek játszódjanak le ellenséges katonák között. (kivételesen egészen jól beszéltek angolul a német pilóták) Sőt, kívülállóként azt feltételezném, hogy már az első éjszaka után kinyírták volna egymást. Na, de akkor meg nem lenne miről filmet készíteni. Bár lehet, hogy tévesen elégedetlenkedem és inkább hinnem kellett volna a tisztek józan ítélőképességében, hogy tényleg így járnak el „vészhelyzetben”. Amúgy is ki tudja, hogy egy ilyen abszurd szituáció mit hoz ki az emberből. Lehet csak humorral bírták ki ezt az egészet, pont úgy, mint amikor horrorfilm alatt beszél az ember, hogy ne tojjon be és megölje a feszültséget.

Azt leszámítva, hogy az eredetiségbe vetett hitem nem volt maximális fokra állítva, egészen szórakoztatott az egész. A korszakalkotótól távol állt, de simán nézhető film.

A szereplőkön nem igazán múlt semmi. Florian Lukas (Good Bye Lenin), David Kross (Hadak útján)Stig Henrik Hoff (A dolog),Rupert Grint (Harry Potter) mind rutinos színész.  Nem volt velük problémám, hozták a két ellentétes nép forgatókönyv szerint megírt stílusjegyeit. A németek a merevségüket, a Fürerbe vetett megingathatatlan hitüket, az angolok meg ugye a lazaságot.

Petter Naes rendező készített már korábban meglepően jól sikerült filmet az amerikai piacra, amit a magyar fordításnak hála Hóbortos szerelem (Mozart and the Whale) címen adtak le. Ennek a filmnek az alapanyagából simán össze lehetett volna hozni egy igazán feszült és érdekes művet, de a rendező inkább a könnyedebb stílus felé vitte az irányt. Azért a vége egy kicsit szomorkásra sikeredett. Fényképezése, a látvány egészen jó, de nem is kerestem benne hibát. A párbeszédeken is lehetett volna még csiszolni, mert egy-két esetben elég kiábrándító volt. A zenéjére nem is emlékszem. 

Ajánlom azoknak, akik szeretik a megtörtént eseményeken alapuló történelmi drámák közül azokat, melyek ugyan kicsit elrugaszkodnak a valóságtól, de szórakoztatás szempontjából mégis megfelelően kielégíti az igényeket.

65%

Erőnek erejével! Mert miért is lenne más a magyar címe?! „Hasta la vista, Baby” ahogy Terminátorunk egykoron megmondta. Szót is fogadott a korábban szebb napokat is meglátott kormányzó úr és visszatért a gyökerekhez – sokunk örömére. Egy kisebb szerep kedvéért nem is olyan régen láthattuk már étterem tulajdonosaival közösen egy jó kis agyament akcióban, de főszerepben ez az első visszatérése politikai pályának befejezését követően. 

A korábban los angelesi rendőrség drogosztályán dolgozó Ray Owens (Arnold Schwarzenegger) sheriff nyugdíjas éveit tölti Sommerton nevű kisvárosban Mexikó hátárában, ahol az ég adta világon semmi nem történik. Az idilli kép egészen addig pillanatig tart, míg egy harmadik generációs FBI elől megszökött drogbáró, Gabriel Cortez (Eduardo Noriega) lopott Corvett C6 ZR1-s autójával feléjük nem száguld 300km/órás sebességgel. Bannister (Forest Whitaker) FBI ügynök felhívja a sheriffet a közelgő eseményre és figyelmezteti, hogy tartsa magát távol az elkövetkezendő eseményektől. Owens és helyettesei kiegészülve a kissé őrült Dinkum (Johnny Knoxville) helyi fegyverbolonddal azonban nem hallgatnak senkire és megpróbálják maguktól megakadályozni a kartell vezetőjének átszöktetését Mexikóba.

Öröm költözött a szívembe estére. Annyira boldoggá tett, mintha csak marcipános csokit ettem volna egész nap. Jóleső érzéssel mentem nyugovóra, hogy végre nem kellett az agysejtjeimet megerőltetnem. Hangosan röhögtem magamban a film alatt több esetben is, hiszen mi másért készülni egy ilyen film? Csak a szórakoztatásért! Még véletlenül sem szabad komolyan venni, mert aki ezt teszi, csak csalódással kel fel és egy nagy baromságnak tartja majd! Vissza a nyolcvanas években.

Sok mindent nem lehet leírni a sztoriról, nagyjából csak annyit, mint a rövid leírásban felvázoltam. Egyszerűen csak működik és megy előre mindenféle csavarok nélkül, úgy mint régen az akciófilmek nagy többségében. Kicsit lassabban is indul az egész, de a végére egészen kellemesen felpörög a felállított díszletek között, majd hirtelen vége is lesz, kész mehetünk nyugalomban haza.

A „rettenetes” drogbáró és emberei, az FBI ügynökök, a sheriff helyettesei, a város lakói mind csak kirakat Swarci visszatérésének, aki két szótagú mondataival megvillantjai ismét azt, amiért szerette a generációnk. Öreg már, és nem is akarja szívatni magát idióta ugrabugrálásokkal, bunyókkal, inkább autós üldözésben vesz rész, amiben még talán el is hisszük, hogy jól megy neki (azért nem). Azonban az, hogy hagyja saját magát kifigurázni már a Feláldozhatók 2-ben is bejött. Főszereplőnk lőtt, látott és győzött a szememben. Még mindig betölti az egész képernyőt esélyt sem hagyva másoknak, akik esetleg kilátszanának mögötte.

A film a 80-as évekbeli akció – western filmek hangulatát próbálja megteremteni. Egy kicsit felturbózták a mai generáció számára is szerethető, meglehetősen véres jelenetekkel. Régen láttam már szétrobbanó, vagy akár gépágyúval szétkaszabolt embert a vásznon. Ezeket a jeleneteket kissé önmagukat parodizáló, néhol túlzottan is előtérbe jutó mellékszereplők próbálják feloldani idiotizmusukkal. Én meg aberrált ember módjára szinte csak mosolyogtam. De nem csak a vicces jeleneteken, hanem a fizika törvényeit meghazudtoló autós üldözéseken, vagy akár a filmvásznon még talán ennyire soha nem látott FBI ügynökök és SWAT kommandó bénázásán is. Lehet, ezek sok embert dühítenek majd és gagyinak tartják, számomra azonban így volt jó.

Igazából ez a 90 perc semmi másra nem szolgált, mint arra, hogy továbbra is azt a következtetést vonjam le, hogy Arnit továbbra sem azért szeretem, mert Shakespeare-t játszik, hanem azért mert egy jelenség, aki elvarázsol bármilyen hitvány filmben is szerepel. Kíváncsian várom a követező filmjét Stallonéval. Mellékszerepkők meg egytől egyig tökéletes kellékei a filmnek, szabadon rombolhatóak. Szegény Forest Whitaker (Az utolsó skót király) hol van már az Oscar szobrocskájától. Johhny Knoxville pedig egészen meglepő volt, hogy újra filmben látom, de rövid szerepében is kicsit soknak éreztem. Azért, aki szerette a Jackass-ben, itt is csípni fogja annyira agyatlan. A filmben élmény volt nézni Luis Guzmánnak (Boogie Nights) a bénázását a „bátor és profi” sheriff helyettes szerepében, ezzel szemben Eduardo Noriega (Nyisd ki a szemed) drogvezérként inkább vicces volt, mint félelmetes.

Kin Ji-Woom (Keserédes élet, Láttam az ördögöt) rendezőnek hollywoodi debütálása meglehetősen nagy buktának bizonyult Amerikában, nem szerették az emberek. Talán azért mert nem ezt várták. Azt nem mondom, hogy a rendezőtől nem ezt várták, mert szerintem azt sem tudják ki ez a dél-koreai pali. Lényegesen komolyabb filmeket készített korábban hazájában. Én úgy gondolom, hogy felnőtt már a mi korosztályunk, hogy az apró dolgoknak és tudjunk örülni egy – egy filmben. És ez a film pont ezekből állt. Nincsenek benne nagy dolgok a főszereplőnkön kívül, láttunk már sokkal jobb rendezést, forgatókönyvet és ebből is lehetett volna nagyobbat, jobbat, komolyabbat összehozni, de minek! Dőljünk hátra és élvezzük, biztos, hogy újranézem, amint lehet.

Ajánlom azoknak, akik csak arra vágynak, hogy ürítsék a fejüket egy nehéz nap után, mert arra tökéletes kikapcsolódást nyújt. És különben is, örüljünk a nagy visszatérésnek.

70%

Voltak, vannak és lesznek is mindig olyan kalandvágyó őrültek, akik szeretnének valamely tudós által felállított elméletet megcáfolni laikus ember számára kellően emlékezetes módon. Azt csak maguk tudják megmondani, hogy miért is kockáztatják akár az életüket is az ismeretlenért. Az a teória, hogy még a történelmi idők előttről (1500 évvel ezelőtti időről van szó) Polinéziát Dél-Amerika felől is meg lehetett közelíteni a Csendes-óceánon keresztül, egy norvég néprajzkutató - felfedező fejéből pottyant ki. Az expedícióról egy 70 nyelvre lefordított nagy sikerű könyv, 1951-ben Oscar díjas film és 2012-ben egy igazán jól sikerült kalandfilm készült. Nem mellesleg 2013-ban a legjobb idegen nyelvű film kategóriában Oscar jelöltek között van.  

Kon-Tiki (dél-amerikai istenség neve) volt annak a több mint 10 méter hosszú balsafa tutajnak a neve, melyet Thor Heyerdahl (Pal Sverre Valheim) és öt társa korabeli képek és a dél-amerikai őslakosok szájhagyománya alapján megépített 1947. április 28-án Peruból indult expedíció számára. A hat fős csapat tagjai számtalan megpróbáltatáson mentek keresztül, mire - megküzdve a természeten elemeivel - 8000 km után szárazföldre léphettek. Útjuk során az életüket nem kímélve és a tutaj előnyeit kihasználva számos tudományos felfedezéssel gazdagították az utókort.

Ez a film nem csak kalandfilmnek volt jó, hanem remek ismeretterjesztő filmnek is beillet. Látványos, érdekes, néhol izgalmas, remek történelmi kaland. Az, hogy maga az expedíció bátorság volt vagy hülyeség, döntse el mindenki saját maga, viszont ehhez a filmet látni kell, ha már utána olvasni nem akarunk. Mivel a filmmel kapcsolatban nem szeretnék hangulatfokozó összetevőt leírni, ezért ajánlom a Wikipédia böngészését, mert igen részletes információk találhatók az utazásról.  

Már a Csendes-óceán figyelése is önálló élménnyel gazdagított, mint egy természetfilmben. Hatalmas és csodás, ugyanakkor veszélyes és irgalmatlan, akár a jó anyós. A békés víz és a kék égbolt a tengeri szörnyeknek és a kegyetlen viharoknak a színtere, aki ide merészkedik, készüljön fel a legrosszabbra is!  A film első felében láthatjuk is a felkészülést, az anyagi források előteremtését, mennyire őrült és finanszírozhatatlan útnak látják az emberek az egész vállalkozást. Főszereplőnk rövid családi háttérének bemutatása után a csapat toborzása történik, ami persze egyáltalán nem egyszerű. Mégis elment az esze egy szakácsnak, két rádiósnak - akik korábban a norvég ellenállásban komoly érdekeket szereztek -, egy festőművésznek, aki másodállásban navigátor, és egy mérnöknek. Az óceán meghódítására és a tutaj elkészítésére öt norvég és egy svéd férfi állt az öngyilkos expedíció vezetőjének rendelkezésére. Az építés során semmiféle fém technikát nem használtak fel, segítség csak a haditengerészettől érkezett különféle tesztelésre váró élelmiszerek formájában. Mivel a társaság tagjai nem értenek a hajózáshoz (Thor még úszni sem tudott), ezért a külvilág sok reményt nem fűzött az átkeléshez.

A nyílt vízre vontatás után kezdődhetett az igazi kaland, vagy egyeseknek az unalom. Gondolom abban is volt részük bőven, de ha arról szólt volna csak, akkor a filmet senki nem nézni meg, maximum a Discovery valamelyik csatornáján. A rendezők is tudták ezt, ezért a szebbnél szebb képek után megmutatják, hogy milyen is az, amikor igazán háborog az óceán. Közben a cápák csak azt várják, mikor kerül valamelyik szereplőnk az étlapjukra. Amúgy a film legizgalmasabb pillanatai Spielberg kedvenc állataihoz köthetők. Ezek viszont sosem lesznek az én kedvenceim.  Nyugodt pillanatokban, mondhatnám, szélcsendben tényleg bámulhatjuk a tenger különfélébbnél különfélébb egyedeit. Az igen ritka cápabálnát, kékbálnát, szárnyas halakat, világító medúzákat, de ha a többi halfajt is felismertem volna, akár hívhatnának David Attenboroughnak is (így maradjunk a Kacsánál).:)

Szeretem azokat a megtörtént eseményeket feldolgozó filmeket, melyek végén felsorolják, hogy a későbbiekben milyen csapások érték még a túlélőket az életben. Karrier, házasság, gyerek, stb. Itt sem kellett csalódnom, mert megfelelő információkkal szolgáltak, minden igényemet kielégítve. Továbbá azt is szerettem a filmben, hogy nem tolták annyira az arcunkba a hősiességet, a bajtársiasságot és az összes hasonló maszlagot. Egyáltalán nem egy csöpögős film. 

Női szemmel nézve a szereplők kiválasztása külön élményforrást nyújt. A szálkás kocka hasak négyzetméterre jutó átlaga elég magas. Igaz az illető egyedek a film végére már olyan arcszerkezettel rendelkeznek, mint Hófehérke törpéi. Pal Sverre Valheim Hagen (Max Manus, Zavaros víz) kezdetben álmodozó magatartásával, vékony testalkatával egyáltalán nem tűnik hódító Colombus imitátornak és a későbbiekben is elég nehezen hihető az, hogy sikerült neki megtenni az utat, de a színészi teljesítményével semmi probléma. Külön nem szeretnék senkit kiemelni a szereplők produkciójából, mert szerintem mindenki hozza a kötelezőt. Számomra ismeretlen színészek annak ellenére, hogy láttam már korábban egyiket-másikat norvég filmekben.  Ezt is csak azért tudom, mert nevük alapján gugliztam egyet.  Jók voltak és kész. Pont.

Valószínűleg a megnézésében az is közrejátszott, hogy Joachim Ronning és Espen Sandberg rendező páros korábbi filmje, a norvég partizánakciókról készült Max Manus nagyon tetszett. Harmadik alkotásukkal sikerült Norvégia legköltségesebb filmjét leforgatniuk sokunk örömére. Sajnos éves szinten nagyon kevés kalandfilm készül és azok közül is még kevesebb az, amelyik megérdemli a figyelmet. Ez az utóbbiak kicsiny táborát erősíti. Fantasztikus a fényképezése, már csak a látvány miatt is érdemes megnézni. Ezért is kapott magasabb értékelést tőlem az átlagnál.  Van több emlékezetes kép a filmben, de egyet kiemelnék, mikor a kamera az óceánról felemelkedik a csillagok közé és vissza. Láttunk már hasonlót filmekben, de engem ez mindig magával ragad. Párbeszédek nincsenek túlbonyolítva, a zenéje nagyon jó. Nem azt mondom, hogy hibátlan a film, de mindenképpen érdemes rá szánni egy kis időt, mondjuk a film végéig.

Azoknak ajánlom, akik a cápákat valódi környezetükben szeretnék látni, hogy miként is viselkednek a vér szagát megérezve, és nem csak a Tropicáriumban akarják simogatni őket. Történelmi kalandfilmek kedvelőinek pedig egyszerűen kötelező!

80%

Szerintem Stallone filmográfiájában kevés rosszabb film van, mint a főszereplésével készült Dredd bíró. (na jó, az Állj, vagy lő a mamám! azért nem semmi) Ezért is volt meglepő számomra, hogy a nem is annyira poros polcról elővették és leforgatták ismét az egészet. Nem tudom, hogy ki látott még benne akkora fantáziát, hogy a közel 30 éves képregényhőst újra elénk zúdítsa, de az biztos, hogy jól tette.  Egyáltalán nem bántam meg, hogy a Reszkessetek betörök egymilliomodik ismétlése helyett (amúgy is kihagytam volna) karácsonyi filmnek választottam. Hát elég perverz ötlet volt.

A jövő Amerikája sugárzástól szennyezett földrész, egy nagy romhalmaz Bostontól Washingtonig. A földből égig érő óriási Megavárosok tornyosulnak ki. A bandák uralta feldúlt utcákon a helyi zsaruk által csak „Bírók”-nak nevezett speciális egységek próbálják a káoszt megfékezni. A bírók egy személyben a rendőrök, ügyészek, ítélethozók és szükség esetén a végrehajtók is. Dredd (Karl Urban) a bírók legnagyobbika, aki először lő és csak utána kérdez. Mikor az egyik 200 emeletes Mega plázában három megnyúzott embert kidobnak a 100-ról, Dredd a rábízott vizsgára váró újonc Andersonnal (Olivia Thirlby) a helyszínre érkezik. A gyilkosságokat a prostituáltból drogbáróvá felemelkedett hírhedt Ma-Ma (Lena Headey) és könyörtelen bandája követte el, aki viszont hermetikusan lezárja az egész építményt és vérdíjat tűz ki Dreddék fejére….

Hát tényleg nem egy „X-mas” film volt. Megahentelés megafokon. Nagyjából tisztában vagyok vele, hogy ez most szenteste mennyire volt aberrált dolog részemről, de az biztos, hogy jót tett a lelkemnek, mert egy pillanatig nem kellett gondolnom az egyedüllétre, annyira kikapcsolt. Bizony régen láttam ennyire kegyetlenül véres filmet.

Sok mindent nem szeretnék írni, mert igazán nincs mit róla. A film címén kívül köze sincs a Stallone-s változathoz, az egy gyerekfilm ehhez képest. Erre simán ki lehetne tenni a tv mind a négy sarkába a 18-as piros karikát, annyira brutális. A történeten egy percet sem kell gondolkodnunk annyira szögegyszerű, de miért is kéne mindig? Tökéletes akció-sci-fi annak, aki szereti ezt a műfajt. Hozzáteszem, nem olvastam egyetlen egy Dredd képregényt sem, de simán elhiszem, hogy ez a film inkább közelebb áll hozzá, mint a korábban készült verzió.

A film az első képkockától belekezd. Brutális, amit a későbbiekben csak tovább fokoznak. Ritkán láttam ennyi ártatlan embert lemészárolni egy filmben. Ebben viszont minden megmutatnak és elég gusztustalan módon. Van a filmben egy jelenet, mikor három gépfegyvernek látszó valamivel szétlőnek egy egész szintet. Na, akkor mondtam magamban, hogy egy állat, aki ezt kitalálta. Amúgy az egész film egy épületben játszódik, ami leszűkíti a környezet változatosságának lehetőségeit, de mégsem éreztem a külső terek hiányát, mert a folyosókat, a zárt helyszíneket igazán remekül építették fel egy jó kis romboláshoz.  

A filmben érdekes hangulatfokozó lassításokat tettek, melyek már-már groteszkül élénken színesek, igazán rajzfilmszerű betéteket teremtve. A kegyetlenséget ezzel a technikával sikerült még látványosabbá tenni. A film elektronikus zenéjéről is csak jót tudok mondani, bár nem vagyok nagy rajongója eme stílusnak, de itt eltalálták nagyon, elegendő adrenalint tudnak pumpálni vele. Érdekes gyermeki rajongással néztem a fegyvereket, különösen Dredd bátyónk helyes kis pisztolyát, melyet hangbemondással kellett működtetni. Mindenre jó volt, akár gáz vagy villanógránátot kellett kilőni, vagy csak sima tűzgolyót küldeni az ellenségre.  

Főszereplőinkről Karl Urbanról (Star Trek) sem lehet sok mindent elmondani, hiszen csak a szája és az ajka látszik ki a maszk alól. Viszont annyit mindenképpen érdemes megemlítenem, hogy tényleg örülök annak, hogy feliratosan néztem. A pali hangja állat. Klassz, ahogyan a tőmondatait elmormolja, bár ez az Oscar alakításhoz asszem még kevés lesz, de Dreddnek kiváló volt. Olivia Thirlby (Juno) a végére egészen felpörgött, addig csak a folyamatosan nyitott szájára figyeltem fel. Amúgy a partnere egészen kellemesen szólogatott be neki, ami némi mosolyt is csalt az arcomra.  Lena Headey (300) arcát elég gonosszá maszkírozták ahhoz, hogy annak is tűnjön, de nekem ezek a női bandavezetők sosem fognak bejönni. Bár azt mondják, ők még kegyetlenebbek, mint a férfiak. Na, hát ebben a filmben is megkapjuk ezt, de akkor is…

Pete Travis (Nyolc tanú) közepesen sikerült filmjei után készített egy egészen - a maga nemében - kiváló filmet. Elejétől a végéig odateszi magát, egy percre sem áll le. Lehet, hogy a túlzott erőszakosság felróható a számlájára, de szerintem pont emiatt nem felejthető. Most ezért meg lehet kövezni, de a brutalitás nélkül semmitmondó átlagos akciófilm lenne. Remélem újabb alapokat nem szolgáltat valami tengerentúli nagy marhának egy iskolai mészárláshoz. Annak ellenére, hogy ellentétes nemű partnerek vannak a filmben, romantikus szál nincs. A látványvilág remek.  Az egész film szép élénk színeket kapott, tényleg rajzfilmszerű az egész. Sajnos nem állt módomban 3D-ben megfigyelni, de azt mondják róla, hogy a technika most végre hozzátesz a filmhez, bár mikor lesz nálunk ez a moziban nem tudom. Szerintem bátran kijelenthetem, hogy egyáltalán nem nőknek készült a film.  

Hardcore akciófilm rajongóknak kötelező. Más meg ne nézze meg, mert elmegy a maradék életkedve is a filmezéstől.

70%

Hétfő este mit ne nézzen az ember? Tévét. Alapszabály. Inkább választom a néma magányos olvasást, mint azt, hogy rám förmedjen valami a tévé képernyője mögül. Persze olvasni sem mindig jó - főleg ha fáj az ember szeme – ezért inkább csemegézek az online tékák állandóan megújuló választékában. Mit is keressen az ember a hét elején? Drámát nézni nem jó hétfőn, elég csak a reggeli munkakezdésre gondolnom, bőven megrázza az embert a hat órai kelés. Marad a krimi. Francia. Die Hard, Taken, 24 keveréke. Meg is találtam, ami kell.

Egy balul sikerült drograblás során a helyi maffia-főnök közeli hozzátartozója a tettesek sörétes puskájától örök nyugalomba szenderül. Az elkövetők rendőrök voltak, akik szabadidőben kivételesen nem a törvényt szolgálták. Vincent (Tomer Sisley) rendőrnyomozó lelepleződik a rablás során, mikor a maszkot a fejéről letépik. Az elrabolt drogot jogos tulajdonosa mielőbb szeretné viszontlátni, ezért a banda tagjai Vincent fiát a csere lebonyolításáig magukhoz veszik megőrzésre. A tárgyi és személyi feltételek cseréjébe azonban hiba csúszik be, mikor az elrejtett drogtáska az átadás előtt elveszik.

Egészen szórakoztató volt. Az kell mondanom, - amit már régen is állítottam -, hogy a franciák igen is remek akciófilmeket készítenek. Tengerentúli társaikhoz képest tele vannak élettel, ötlettel, földhözragadtsággal és nem mellékesen a takarékosabb költségvetésű akciójeleneteikkel sem kell egyáltalán szégyenkezniük.

A film kezdése élményszámba megy. Szerintem egy ismeretlen film esetében egy ilyen nyitójelenet hatalmas lendületet ad a folytatáshoz és meghatározza a későbbi pozitív hozzáállást. Nyers, erőszakos és feszült. Kár, hogy csak néhány percig tartott.

A továbbiakban, - miután megismertették velünk főszereplőnk családi háttérét és tudatták velünk, hogy nem egyszerű a zsaruk élete sem, különösen akkor, ha a helyi maffia-vezért bosszantjuk fel – a film átköltözik egy hatalmas éjszakai szórakozóhely sötét világába. A hely nagyságára jellemző, hogy akkora, mint egykoron a BNV területén a 2. és a 3. pavilon ágymáson lenne. Hatalmas. Itt szinte minden stílus megtalálható a nyugisabb, lágyabb zenével átszőtt éjszakai bártól kezdve egészen a dübörgő hosue-partis teremig, ahol úgy vonaglanak az emberek, mint a heringek párzáskor. A korrupt zsaruk és bűnözők macska – egér kergetőzése és ámokfutása ebben a végtelen labirintusban folyik egészen – az utolsó jelenetet kivéve – a film végéig. Lehet, hogy valakit elriaszt, ez a zárt környezet, azonban szerintem olyan tökéletes helyzetet teremt, mint egykoron Bruce Willisnek a Nakatomi torony. (csak egy kicsit gyengébb kivitelben természetesen)

A belépő színvonalát sajnos a film nem tudja végig tartani. Maga a történet néhány helyen megbillen és leül, azonban mindig vesz egy újabb lendületet és egészen kellemes meglepetésekkel odaszegez a képernyő elé. A nyugodtabb pillanatokban kapunk egy kis drámázást, a törvénynek nem éppen helyes oldalán álló főszereplőnk lelki vívódásából, de hála az égnek nem olyan sokat, hogy pont megunjuk a filmet. Nem mondhatom, hogy a film soron következő lépéseit előre ki lehet találni, mert mindig szolgált valami remek fordulattal. Egyaránt nem kiszámítható, hogy mi lesz a vége. Szereplőink nem igazán szimpatikus figurák, szinte mindenkiről kiderül valami negatív. Itt megjegyezném, hogy szerintem a „gonoszok" lehetnének gonoszabbak. Simán belefért volna a filmbe egy-két keményebb jelenet, és ezt annak ellenére mondom, hogy így sem volt gyerekfilm.

A verekedős részeknél ne várjunk totálisan megkoreografált, profi módon előadott, Jason Bournet megszégyenítő jeleneteket. Lehet, ez is hozzátesz egy kis pluszt, hogy ezt nézve azon gondolkodunk, így még mi is tudnánk bunyózni (földön fekve hátrafelé csúszva kredencajtókkal védekezni, miközben az ellenség felmosó fával próbál agyonütni). Vicces, de feltűnő volt, hogy az akciójelenetek többsége a konyhában zajlik. Biztos itt lehetett a legtöbb dolgot szabadon és látványosan összetörni vagy a rendezőnek szakács múltja van.

Szereplőink teszik a dolgukat, ütnek, rúgnak, vágnak, és megfelelően szenvednek. Igazából nem emelnék ki senkit, - amúgy sem ismert színészek számomra - de az átlagnál egy kicsivel jobban voltak. Tomer Sisley (Largo Winch) stand – up-os múltját ebben a filmjében nem igazán tudja kamatoztatni. Színészi teljesítménye messze van még Willis papától. Talán nekem egy kicsit a rendőrnő Lizzie Broncheré (One To Another) szerepe lógott ki, valami hibádzott benne, de nem tudnám megmondani, hogy mi volt az.

Frédéric Jardin (Cravate Club) rendező egy olyan filmet készített, amit ha megnézünk, egyáltalán nem bánjuk meg és jó szájízzel kelünk fel mellőle. Nem akar többnek tűnni, mint aminek valójában készült, egy korrekt akciófilmnek. A forgatókönyv egészen remek, amiért szintén a rendező személye dicsérhető. A film lezárása szerintem igazán színvonalasra, - európaira – sikeredett. Kiemelném különösen az operatőri munkát, a látványvilágot, és a film feszültséget teremtő zenéjét. A discoban hallott Queen dalért odavoltam. A vágások, a lassítások igényesek. Voltak annyira eltalált helyről fényképezett, érdekes pozícióban forgatott jelenetek, hogy már nézése közben hangosan megjegyeztem, hogy ez milyen jól sikerült. Nem akarom tovább ragozni, nem nagyon bejött az egész. Szinte kiállt egy feldolgozásért valamelyik híres akciósztárral.

Azoknak ajánlhatom, akik a hét eleji filmezést egy kellemes és könnyen fogyasztható akciófilmmel szeretnék kezdeni. Tökéletes választás hétfőre, keddre, mikor nehezen indul be a hét. Engem feldobott teljesen.

75%

Vitathatatlanul a skandináv krimi szerzők legnépszerűbb alakja a futballistából hivatásos íróvá vált Jo Nesbo.  Kizárt, hogy az ember ne találkozott volna könyveivel valamelyik nevesebb könyvesbolt polcán. Sokan hasonlítják Stieg Larssonhoz a Millenium-trilógia szerzőjéhez, azonban Larsson előtt már jóval 1997-ben kiadta az első könyvét.  Társadalmi problémákat felvonultató fordulatokkal teli, meglehetősen véres, brutális regényeit sokan szeretik olvasni. Sajnos én még nem tartozom a sokadalomhoz, mivel életművei kiestek eddigi vásárlási kedvemből. Hodejegerne c. regényét 2008-ban írta, amiből 2011-ben készítették az alábbi thrillert.

Roger Brown (Aksel Hennie) nappal az ország egyik legnépszerűbb fejvadász cégének dolgozik, éjszaka azonban profi műkincs tolvaj, aki fényűző életvitelét és gyönyörű feleségét Dianat (Synnove Macody Lund) szeretné finanszírozni az ellopott értékekből. Várja az igazi felülmúlhatatlan zsákmányt, ami a tolvajtörvények szerint az ember életében csak egyszer következik be, amivel végre szögre akaszthatja betörőkészletét és helyreállíthatja apadó bankszámláját. Felesége új galériájának megnyitóján összeismerkedik Clas Greve-el (Nikolaj Coster-Waldau), aki csak néhány hónapja költözött át Hollandiából Norvégiába új állás reményében. Beszélgetésükből megtudja, hogy Clas édesanyja lakásában olyan érték lapul, amiről mindig is álmodott. Rogersnek nincs sok ideje gondolkodni a betörésen, de álmában sem gondolta volna, hogy az események megtörténte után ennyire kicsúszik az irányítás a kezéből….

De még mennyire. Nagyszerű volt. Kicsit hihetetlenre sikeredett a vége, de értékéből számomra sokat nem vont le. Végig izgalmas, érdekes, feszült, olykor vicces, brutális és véres. Talán néha túlzottan is, hiszen emberünk, Bruce Willisnek a Nakatomi toronyban elszenvedett sérüléseit duplán átélve teljesít az egész filmben, ami nem kis teljesítmény.

Már a nyitó jelenet megnézés után tudtam, hogy tetszeni fog. Roger a bevezetőben felvázolja betörési technikájának lényegét és felesége melletti kisebbségi komplexusát. Kezdetben egyáltalán nem szimpatizáltam vele, nem egy szerethető figura és nem is mondom, hogy a végére a szívemhez nőtt volna, de az biztos, ahogy haladunk a filmben előre, egyre inkább sajnáljuk személyiségét. Karakterfejlődését a film nagyszerűen adja vissza, a nagystílű, lehengerlő modorú emberből a film végére egy visszafogott emberi roncs lesz, ami mondjuk nem lesz meglepő, hiszen a film felétől olyan tragédiákon megy keresztül, hogy csak kapkodjuk a fejünket.

A kerti wc-s jelenet gusztustalansága, a traktorral való menekülés humorossága, de akár a szakadékba repülés brutalitása, mind emlékezetes pillanat marad. Hála a forgatókönyvíróknak szinte egyetlen unalmas pillanat sincs benne, mindig találunk valami ötletes részt, amire felfigyelünk. Egy-két jelent már a Fargo c. filmet jutatta az eszembe morbidságával. Érdekes, de egy pillanatra sem éreztem, hogy előre tudnám a végét. Vártam, hogy mit hoznak ki belőle. Az egyetlen negatívum is a záró képsorokat illeti csak, amit végül is megpróbáltak megmagyarázni, de számomra nem nagyon sikerült.

A szereplők igazán nagyszerűek. Nem nagyon ismerem a norvég színészeket, de főszereplőt Aksel Henniet kapásból felismertem a Max Manus c. filmből, amiben szintén remekelt. Nincsenek túljátszott, túldrámázott szerepek, mindenki teszi a kötelezőt. Nikolaj Coster-Waldau-t korábban láthattuk már a nemzetközi piacon a Mennyei Királyság c. filmben. A feleséget játszó hölgy Synnove Macody Lund sajnos elég keveset szerepelt, pedig a kezdő képsorok láttán….

Morten Tyldum (Haverok) rendező filmje minden tekintetben megüti a képzeletemben felállított mércét, amit elgondolok egy jó krimi-thriller esetében. Lendületes, friss, okos. Végig érezhető volt a feszültség, bár néhány „humorosabb” résszel (már aki tud röhögni a kutyával történtek után) azért oldják ezt az állapotot. Az akciórészek egészen jóra sikeredtek. A forgatókönyv egy-két esetben egészen hihetetlen eseményeket produkál, de úgy érzem még a túlzás határain belül mozog. (bár ezen is lehetne vitatkozni) A film zenéjére speciel egyáltalán nem emlékszem. Az álomgyár már bejelentette, hogy készül a remake, de ezen egyáltalán már nem is érdemes csodálkozni.

Ajánlom azoknak, akik szeretnének szórakozni egy egészen hatásos, de nem éppen hagyományos krimin. Szinte minden megvan benne, amiért érdemes leülni elé. Sajnálatos, de ebben az estben is, a hazai mozikban majd csak remake formájában találkozhatunk vele. (talán egyszer)

80%