Sajnálom, hogy nem rendelkezem több idővel, mert ha végtelen lenne és nem csak 24 órám egy nap, akkor az összes filmet megnézném, amit a füzetemben évközben összegyűjtök. A következő filmet is tuti kihagytam volna, mert annyi más jobban érdekel, mint egy másik földrész szeméttelepéről készült dokumentumfilm. Egészen véletlenül viszont megnéztem a bemutatóját és leesett az állam. Eszméletlen. Bevallom a New Yorkban élő Vik Muniz brazil származású kortárs művészről soha életemben nem hallottam, ami még persze nem jelent semmit, de amint elolvastam, hogy szemétből, lekvárból és mogyoróvajból készít képeket és ehhez különböző gondolatmeneteket is párosít egyből érdekesebbnek tűnt a pasi.

Filmünkben Muniz és filmes stábja a világ legnagyobb szemétlerakó helyéhez utazik a Rio De Janeiro mellett található Gramachóra, hogy az ott élő guberáló emberekkel megalkossa legújabb projectjeit. A telepen naponta közel 3000 „gyűjtögető” dolgozik, szelektálja a hulladékot, éli a számunkra felfoghatatlan életét olyan mennyiségű mocsokban, hogy az embert akkor is kirázza a hideg, ha utólag rágondol is. Művészünk ezekből az emberekből választja ki azt a néhány szerencsést, akinek a portréját „megfesti”. Persze ez a grandiózus vállalkozás nem csak kifejezettem magára a képekre koncentrál, hanem azokra az egyénekre is, akikből az alkotások készülnek. Így volt lehetséges az, hogy az egész film elkészítése az elejétől a végéig több mint két évbe tellett.

A filmben megismerjük az egész telep vezetőjét és ennek az egyesületnek az elnökét a fiatal Tiaot, aki műveltségét a kidobott könyvekből szedte magára. Igazából azt hirdeti, hogy ők tulajdonképpen nem is szemétszedők, hanem szelektív újrahasznosító termékgyűjtők. Egészen szépen hangzik így. Tiao barátját Zumbit, aki a helyiek számára a kikukázott könyvekből egy egész könyvtárat alapított. Érdekes volt őt hallgatni Machiavelliről filozofálni. Megismerjük még Irmát, a helyi szakácsot, akinek a főztjéből nem szívesen ennék, hiszen a mindennapi betevőt többnyire a földről szedi össze, továbbá a két gyerekes 18 éves Suelemet, aki annak örül, hogy van mit dolgoznia és nem prostitúcióból él mint a többi vele egykorú sorstársa. Bepillantást nyerünk életükbe, miközben a „műteremben” lassan elkészülnek a képek. Ők segítenek a szükséges termékeket összeszedni és a földre kifeszített vászonra felhelyezni Muniz dirigálása mellett.

A film közben folyamatosan járt az agyam és nem csak azon mekkora egy zseni ez a pasi, hanem azon is, hogy ezek az emberek hogyan és miből élnek. Egyszerűen leírhatatlan. Az, aki már attól is irtózik, hogy megfogjon egy kilincset, szerintem a film nézése közben a töménytelen szutyok láttán az biztos, hogy lehányja majd a tv készülékét. Részletezni nem szeretném a látottakat, de aki látta például a Gettó milliomos c. filmet maga elé tudja vetíteni. Őszintén, felrakott lábaimmal a kényelmes fotelomban ülve colát iszogatva ezek a képsorok bizony kényelmetlenné tettek a filmezést. Számomra mégis a film egyik legmeglepőbb mondanivalója is ide kívánkozik, ezeknek az embereknek a dolgokhoz való pozitív hozzáállása, a büszkeségük, hogy igen is szeretik azt, amit csinálnak és boldogan teszik, nem sajnáltatják magukat. Félelmetes. Persze balesetekről és tragédiákról is mesélnek, ami ide sodorta őket, de felfogják, hogy Rioban van még ennél lejjebb is, hiszen az ebben a rétegben a narkó és a prostitúció mindent visz. Most itt lehet, hogy az egész csak a film kedvéért van, de nem hiszem.

A film alatt láthatjuk azt is, ahogyan a készítők moralizálgatnak, hogy vajon mi legyen majd a munka befejezése után a „kiragadottakkal”, akiknek azért bőven megváltozott az életük, hiszen a stáb „tiszta” munkát adott nekik és megmutatta, hogy a szeméten kívül is van élet. Mi legyen velük, hiszen bármennyire is boldogok voltak új munkájuk előtt, egyikük sem vágyik már vissza a mocsokba. Tulajdonképpen sajnáltam őket és többször eszembe jutott, hogy az ember könnyen megszokja a jót és ha már nem lesz rájuk szükség piszok kemény lesz a visszarendeződés. Hála az égnek, aminek külön örültem és nem lett elfelejtve a stáblista megjelenésekor néhány sorban, de leírják, hogy mi történt a továbbiakban „szereplőinkkel” és azzal nem árulok el nagy titkot, hogy többnyire mindenkinek rendeződött a sorsa.

Magáról a művész úrról nem szeretnék sokat írni, neten kering róla sok minden, elég csak annyi, hogy gondoljunk bele, mekkora észnek kell már ahhoz lenni, hogy néhány kidobott PET palackból, söröskupakokból, rozsdás fürdőkádból be tud nekünk mutatni egy emberi sorsot. Persze annak, aki fogékony rá. És mielőtt még azt gondolnánk, hogy kihasználta ezeket az embereket és csak az olcsó munkaerő miatt utazott odáig, leírom, hogy ezek a képek egészen London legdrágább aukciós házáig jutottak, ahol nem kevés összegért kerültek értékesítésre és ezeknek az összegeknek egy része visszakerült az alkotásban résztvevőkhöz is.

A filmet Lucy Walker rendezőnő forgatta, aki állítólag nagy „rajongója” a szemétnek és régi vágya volt már, hogy készítsen hasonló témában dokumentumfilmet. Ez annyira jól sikerült neki, hogy 2011. évi Oscar gálán jelölték is a filmjét, de végül is a szobrot nem kapta meg. Szomorkás filmje nem csak magáról a művészről szól, hanem Jardin Gramachón élő gyűjtögető emberekről is. Egy két érzelmesebb embernél bizony könnycseppeket vált ki a film befejezése, de ez teljesen természetes reakció lesz, hiszen többnyire örömkönnyekről beszélünk. A film zenéjét Moby szolgáltatja. Producerek között felfedeztem Fernando Meirelles nevét is, aki olyan nagy filmeket köszönhetünk, mint az Isten városa, Vakság és Az elszánt diplomata.   

A filmet ajánlom azoknak, akik nem csak Rio De Janeiro látványos karneváljáról szeretnének hallani, vagy turistacsalogató Copacabana strandjáról ábrándozni, hanem egy olyan más részéről, amit útikönyvekből sosem tudnánk meg. Vik Muniz rajongók pedig még véletlenül se hagyják ki.    

80% 

duckit 2011.05.16. 23:19

Catfish (Catfish, 2010)

Az alábbi filmet egy kedves és segítőkész ismerősöm blogján találtam/olvastam, hogy mindenképpen ajánlatos megnézni, ha valaki egy igazi Facebookról szóló filmet szeretne látni David Fincher után kicsit más szemszögből.

A 23 éves fotós Nev Schulman összeismerkedik a Facebook közösségi oldalon az alig 8 éves Abbeybel. Az egész ismerkedés azzal indul, hogy Abbey festőpalántaként készít egy portrét Nev újságban megjelent képéről és net-en keresztül elküldi neki az államok túlsó végébe. Cyberbarátság alakul ki kettőjük között, ami ugye azzal jár, hogy egyre több ”ismerős/barát” jelöli be Abbey hozzátartozói közül. Itt fedezi fel a táncos modell Megant, a kislány egyik testvérét, akivel egyre sűrűbb és bizalmasabb levelezés után, látatlanul vonzalom alakul ki közöttük. Nev testvére Ariel Schulman és az egyik haverjuk Melody az egész kialakuló kapcsolatot filmre veszik, ami egyre csak bonyolódik.

Na, a tartalom leírásáról ennyi bőven elég. Se több se kevesebb. Ez is azon filmek táborát bővíti, amiről ”spoiler” nélkül nem igazán lehetne írni. Talán a sztori nem tűnik érdekfeszítőnek, de azért a látszat itt is csal. A bevezetőmben elfelejtettem megemlíteni, hogy ez most tényleg egy ”real” dokumentumfilm, amit még a film elején el is mondanak (mi meg gyorsan el is hisszük) arról, ha valakinek még fogalma sem lenne, hogy vajon miről is szólnak ezek a közösségi oldalak. A film mögött elég nagy nevű szponzorokat olvastam (Brett Ratner, Andrew Jarecki) , ezért mondjuk a valósághűség kicsit sántít, de ezt döntse el mindenki saját maga, a véleményem megvan nekem is.

Persze nem hiszem, hogy a számítógéppel rendelkező emberkék között lenne bárki is, aki még ne hallott volna akár az említett oldalról, vagy akár a honosított társáról, az iwiwről. Igen mélyen el lehet veszni benne, nekem is van olyan ismerősöm, aki szinte az egész életét dokumentálja széles közönségének. Ezek a pótcselekvések aztán az embert felemésztik és függővé teszik és néha egész nevetségessé. Természetesen én is használom, de a kezdeti lelkesedésem után már egyre kevesebbszer. Azonban azt senki nem vitatja, hogy igen is vannak hasznos tulajdonságai, amit érdemes kihasználni. De vajon ilyen lenne a párkeresés is?

Erről az online szerelemről csak annyit, hogy vicces és drámai pillanatokból összevágott jelenetsorokból áll, de inkább azt mondanám rá, hogy a film egy kicsit szomorkás.  Igazából semmi extra újat nem mutat azoknak, akik rendszeresen használják az említett oldalakat. Annak a közönségnek szeretné felhívni a figyelmét az internet által nyújtott veszélyekre, csalódásokra, akiket még nem szippantott magába a nagy világháló eme formája.  

A szereplőkről mivel saját magunkat adják, nem igazán szeretnék beszélni. Talán annyit, hogy engem például néha már idegesített a főszereplő idétlen vigyorgása a hófehér fogaival. Lehet csak irigykedtem rá.

Nev és Ariel Schulman dokumentumfilmje meglehetősen jól sikerült, egy cseppet sem találtam unalmasnak vagy érdektelennek. Azonban hiányzott belőle egy olyan dolog, amire az emberek felkapnák a fejüket. Egyszerű emberek egyszerű filmet forgattak egyszerű emberekről. Ennyi. Amit be szerettek volna mutatni, végül is átjött. Inkább olyan filmnek kellett volna eladnia magát, hogy megtörtént eseményt dolgoz fel és akkor nem lehetne belekötni semmibe. Kicsit olyan mintha oktatófilm lenne eme digitális korszakból, ami abban segít, hogy ne essünk bele saját csapdánkba és nem minden az, aminek látszik. A zenéje nem túl választékos, néhol unalmas. A film hossza pont eltalált, hála az égnek nem húzták tovább egy percig sem. Azért a készítők örülhetnek, mert bármi is az igazság körülötte jócskán behozta az árát és végül is reklámnak sem utolsó. (Google Earth, Google Map)

Nem váltja meg a műfajt, de mindenképpen szorosan ajánlható Fincher filmjének megtekintése után. Amíg a rendezőzseni filmje a Facebook alapok megteremtését szeretné bemutatni nekünk játékfilmen keresztül, addig ez a dokumentumfilm a használatának a veszélyeire hívja fel a figyelmet. Együtt az igazi.

Nem kötelező, de érdemes megnézni. Örülök, hogy láttam, de a hazai nagyközönség, ha egyszer ilyen filmet is vetítenének, nem biztos, hogy megrohamozná a mozi pénztárakat.

70%

Nehéz mit mondani egy olyan film után, aminek a mondanivalója az ember csontjaiba velejéig belehatol. Ilyen megrázó dokumentumfilmet nagyon régen láttam. Sajnos voltam olyan hülye, hogy eddig kihagytam. Nem véletlenül kapott számtalan elismerést, díjat, és talán még nem késő felhívni a figyelmet erre az igenis félelmetesen nagy problémára.  

A film címében rejlő hely nem más, mint a japán Taiji faluban található öböl, ami arról hírhedt, hogy minden szeptemberben a bálnavadászok ide terelik be a delfineket és tömegesen mészárolják le őket a húsukért. Esetleg néhány ”szerencsésebb” példány delfináriumba kerül, hogy ott szórakoztassa az erre éhes nagyérdemű közönséget.  Az hagyján, hogy az a több ezer szerencsétlen elpusztult példány még az életében delfinként éldegélt a vízben, de mire a boltokba kerül, bálnahúsként szolgálják fel simán átverve az embereket, annak ellenére, hogy a hús igen nagy mennyiségű higanyt tartalmaz!

Rick O’ Barry ifjúkorában delfintrénerként dolgozott Flipper, a sztárdelfin mellett, elmondása szerint rengeteg pénzt keresve, azonban mikor a karjaiban öngyilkos lett szeretett delfinje (van olyan képessége, hogy szándékosan nem vesz levegőt), megfogadta, hogy élete végéig küzdeni fog a befogásuk ellen. Elmondása szerint az állatvilág egyik legnagyobb átverése a delfinek mosolya! Az örök mosoly a szájukon rengeteg bánatot takar. Ezek az állatok is ugyanolyan érzékeny lények a hihetetlen intelligenciájuk mellett, mint az emberek. Szabadnak születtek. Azonban a nagyobb amerikai aqua-parkokban ezek a delfin-showk milliárdos üzleteket hoznak a tulajdonosoknak, és amíg pénz van belőle, mindig is lesznek ilyen parkok.  Egy delfin ára elérheti a 150 ezer dolláros értéket is.   

Rick volt a film egyik készítője, aki a saját és társai életét is kockáztatva vette fel mindenféle tikos eszközökkel, hő-és víz alatti kamerákkal és lehallgatókkal, mini léghajóra szerelt fényképezőkkel, hogyan öldösnek le több ezer állatot a helyi hülyék. Számára már az öböl megközelítése is nehézségekbe ütközött, különféle trükkökkel, álcákkal tudta megközelíteni ezt az helységet, mivel az évek során már annyiszor járt ebben a kis faluban, hogy a halászok és a rendőrök már messziről kiszúrták.  Az egész hely nemzeti parknak van feltüntetve a térképen, azonban szigorúan tilos tartózkodni a megjelölt helyeken, nemhogy még lekamerázni ezt a pusztítást. Ami nem áll másból, minthogy egy egész flottányi hajó zajt keltve tereli az állatokat ebbe a szűk öbölbe, ahol a kiválogatás utáni másnap reggel elkezdődik a mészárszék tűzpirosra festve az egész tengert.

A brutális öldösésen túl iszonyú felháborító volt látni, hogy bizonyítottan magas higanytartalmú húsokat adnak el embereknek, még akkor is, ha az országukon belül történik mindez, de amikor már iskolás gyereknek a kötelező menzán is az volt a menü, hát nem biztos, hogy talál rá az ember szavakat. A delfinhús hozzávetőlegesen a megengedettnél 5000-szer több higanyt tartalmaz! És mindenki statisztál hozzá, mindenki természetesnek veszi ezt az egész borzalmat, dolgozzon az halászként vagy élelmiszerellenőrként.

Sajnos vicc az egészben, hogy a Japán kormány arra hivatkozik, hogy náluk mások a kultúrák és semmilyen törvénytelenséget nem követnek el. Erre azért már kinyílik a bicska az ember zsebében. Én ezekre a halászokra vadásznék szívesen. A felvett dokumentumfilm bemutatását mégsem engedélyezték, egészen addig, amíg már akkora nemzetközi nyomás nehezedett rájuk, hogy kénytelenek voltak egy cenzúrázott változatot levetíteni.

A filmet a National Geographic volt fényképésze Louie Psihoyos rendezte búvárok segítségét felhasználva. Egy igazán páratlan drámát alkotott, aminek a megnézése után az ember sokadszor is elgondolkodik azon, hogy valójában az élővilágunk megsemmisítésével saját sírunkat ássuk meg. Komolyan több film megirigyelhetné azokat az izgalmas akciókat, amin keresztülmentek nem kímélve magukat a stáb tagjai.    

Dokumentumfilmek kedvelőinek, állatokat szerető embereknek amennyiben lehetősége adódik a megnézésére, semmi esetre se hagyják ki, mert bármennyire is szörnyen sajnálatos dolgok vannak benne, ezt látni kell. Vetíttetném iskolában is, és minden olyan helyen, ahol lehet még tanulni belőle.

90%

ver.1.

duckit 2010.12.23. 15:26

Restrepo (Restrepo, 2010)

Kb. egy hónappal ezelőtt figyeltem árgus tekintettel utoljára dokumentumfilmet, Michael Moore valamelyik antihazafi agymenését, ami nem nagyon fogott meg. Erről a filmről nem sokat hallottam korábban, és csak annyit tudtam, hogy 2010-ben Sundenceben elnyerte a legjobb doksi film díját. Bár ettől még elmehettem volna mellette, de a bemutató megnézése után, csak hagytam magam rávenni.

Restrepo. Ez egy név. Nekem ugye nem mondott semmit. Juan Restrepo volt az első elhunyt katona  akit Afganisztánban a Korangal völgyében lévő előretolt támaszpont építése közben ért halálos lövés. Korangal völgyről annyit érdemes tudni, a világ egyik legveszélyesebb helye, az amerikai bombázások alkalmával a lezúdított bombák 70 %-át erre a völgyre dobták le, a katonák naponta 4-5 tűzharcba is belekeveredtek, folyamatos nyomás alatt voltak, szóval nem egy leszerelés előtt álló katonának való hely.  A film egy szakasznyi katona 15 hónapját követi végig megérkezéstől a leszerelésig. 

Sebastian Junger újságíró és Tim Hetherington fényképész hihetetlen képsorokon keresztül megmutatja a katonák bátorságát, hősiességét, egymás iránti bajtársiasságot, mindennapi tevékenységüket, hogyan szórakoztatják, ugratják egymást, egyszóval miképpen próbálják túlélni ez azt idő amit itt töltenek. Szinte a teljes háttérben végbemenő dolgokat.  Látjuk, miként építik meg a támaszpontot kb. 800 mre a központtól fent a hegytetőn, (végül is ezt egyszerűen úgy tudnám megfogalmazni, hogy a nagy központnak egy kis előretolt erődítményét) Továbbá megnézhetjük, hogyan figyelik az ellenséges erők mozgását és verik vissza a támadásokat, és láthatunk egy „Rock Avalanche” nevezetű hadműveletet is mélyen az ellenséges területen. Persze mindezt kőkeményen, folyamatos fegyverropogások és bombázások közepette egy olyan helyen ahol az ellenségét szinte csak akkor veszed észre, amikor már előtted van. Az meg már késő!  

Azonban nem csak harcokat láthatunk. Figyelemmel végigkísérhetjük, hogyan próbálják lekommunikálni a helyi vezetőkkel (öregekkel) az amerikaiak a jelenlétüket, miképpen szeretnék bemagyarázni, hogy jelen vannak azzal csak segítik az országuk fejlődését.  Bár így elnézve, tök fölösleges dolgok voltak ezek. Ezeknek a szegény embereknek, akik azt sem tudják, hogy 10 km-el arrébb kik laknak és soha nem is járnak arra felé, szerintem tök mindegy, hogy milyen új utakon fognak szállingózni mezítláb. Lehet 100 kecskével és 10 tehénnel többre mennének, mint az ígérgetéssel. Bár a filmből meg az derül ki, hogy inkább dollár kell nekik, nem a termék, mint pl. a lelőtt tehén esetében. Szóval lehet itt állást foglalni sok mindenről, de ezt tegyék meg az okosok, nem vagyok én szakértő.

A film végig érdekes, izgalmas, talán olyan, mintha egy Vietnámi háborús filmet vettek volna fel kézi kamerával.  Itt a katonák arcán azonban nem megjátszott félelmet, bánatot, sírást vagy örömöt láthatunk, hanem valójában a saját reakciójukat az adott helyzetben. Az emberek szemében tényleg könnyeket látsz, kétségbeesett szenvedést. Megrázó képsorokat, valódi csatát kapunk. Ez az a hely, amit soha nem felejtesz. Azonban aki magát a gyilkolást szeretné megnézni az csalódni fog. Ebben a filmben nincsen fröcsögő vér, szétroncsolódott, végtag nélküli hullák, egyáltalán nem mutatják közelről az ellenséget, de mégis úgy érezzük, hogy mindent látunk, hiszen benne vagyunk.

A filmet lehetne még tovább elemezgeti, de betelt az a4-s lapom. Érdekes, hogy a végén csak az elhunyt és megsebesült amerikai katonák számát közölték, azonban valahogy kihagyták azt, hogy tulajdonképpen számtalan ártatlan civil, köztük számtalan gyereket öltek meg itt a völgyben. Persze ez csak a saját megjegyzésem.

80 %