deadpool-poster04.jpg„Must see” kategória. Egyszerűen szétröhögtem magam rajta. Tipikusan az a film még a vége után is a felidézett marhaságokon nevetsz. Végre egy figura, aki a szuperképességeivel nem a világot akarja megváltani, hanem saját magát szeretné helyrepofozni ahhoz, hogy egykori kedvese lábai között újra boldog legyen. És ezt olyan kellően bunkó és köcsög módon teszi, hogy élvezet nézni. Ilyen beszólásokat régen hallottam. Önirónia mesterfokon. A film elejétől a végéig szórakoztató, látványos, kellően véres és vicces. A poénok a legjobbkor ütnek. Talán azoknak is bejön a film, akik nem képregény figurákon nevelkedtek, mivel a kifigurázások nagy része a korábbi Marvel hősöket érinti. Ryan Reynolds sziporkázik, iszonyú hülye végig, de a kocsmáros haverja szintén állat. Hugh Jackmanes poén a végén zseniális. A filmet nem szabad otthagyni egyből stáblista megjelenésével, mert további jelenetek vannak. Amúgy most az egyszer sajnáltam, hogy csak 1.5 órás, néztem volna tovább.

80%

 

theeb_film_poster.jpgKatari-jordán-angol-emirátusbeli kalandfilmet nem minden nap nézek, de szerintem a következő éveimben sem igazán fogok, ha lesznek még. Mivel a film ott van a Saul fia mellett a legjobb öt között az idei gálán, ezért döntöttem úgy, hogy a vetélytársak közül is megnézek többet. Kicsit most melléfogtam ezzel.

Arab-sivatagban Hija, Oszman tartomány az I. Világháború idején. Theeb (Jacir Eid Al-Hwietat) és Husszein (Hussein Salameh Al-Sweilhiyeen) beduin testvérek, akik az édesapjukat elvesztették. Táborukba két idegen érkezik azzal a kéréssel, hogy a helyiek közül valaki mutassa meg és kísérje el őket egy meglehetősen veszélyes zarándokútvonalon, ami a Római kúthoz vezet. Az út tele van fosztogató bűnözőkkel, akik tesznek arról, hogy Theeb egyedül maradjon a sivatag közepén. Csapdába esés után a Theebnek rá kell ébredni, hogy ebben a világban az „erősebb mindig legyőzi a gyengét” és ahhoz, hogy túlélje, farkassá kell válnia.

2a19uvdr.jpegEzek a szép mondatok még a film elején hangzanak el. Ez a film olyan száraz volt, mint maga a sivatag. Néztem a filmet és egy pillanatig sem gondoltam azt, hogy ez a film vetélytársa lehet a mi oscar várományosunknak. Hozzáteszem, hogy a hazánkfia filmje sem volt a kedvencem, de azért az sokkal jobban összeszedett munka, már csak ha rendezését nézem, akkor is. Szóval röviden összefoglalva, ez nem egy olyan film, hogy emlékezzek rá akár már másnap is. Semmi extra, azon kívül, hogy szép képek előtt játszódik a történet, de ha meg képeket akarok nézegetni, megnézek egy párizsi Louvre-ról készült dokumentumfilmet. Na, azért nem ennyire vészes a helyzet, de valahogy így tudnám jellemezni az egészet.

c910bd15ef01843ee5d3bbb2431c0406.jpgSzép képek annak, akinek mondjuk tetszett a Star Warsból a Tatooine bolygó felszíne, mivel olyan sivár – bár milyen legyen egy sivatag? –, kopár és sziklás, mintha ott forgatták volna Skywalkerék filmjét. Amúgy tényleg szinte csak azt jegyzeteltem fel a filmből, hogy a képek egészen szépre sikerültek. Szóval itt ragad egyedül egy széles szurdokban Theeb, ahol aztán kiabálhat segítségért, maximum egy-két gekko hallja meg.

multiple-award-winning-film-theeb-2-qatarisbooming_com.jpgNehéz úgy egy filmről írni, hogy nem sok minden történik benne. A kissrác próbál alkalmazkodni a körülményekhez, ami eléggé adott a semmi közepén. Testvérének gyilkosai közül az egyik teveháton, sérülten visszaérkezik a helyszínre, hogy ne legyen egyedül az egész film alatt. Vele történő ismerkedés teszik ki a film legnagyobb részét és a csattanója is vele zárul. Röviden ennyi. Látunk egy lövöldözést, egy vízgyűjtőből való kimászást, temetést, egy tőrrel való műtétet és rengeteg legyet. Engem egész film alatt az a rengeteg légy idegesített a legjobban, mert mindenhol azok másztak a szereplőinken. Testükön, fejükön, a sebeken, a kaján és még szereplőnk szájába is szinte egymás után érkeztek. Gusztustalan. Hátha másért nem, ezét kaphatnak majd képzeletbeli Bear Grylls túlélődíjat.

2015-635765401682181973-218.jpgSzereplőinkről sok mindent szintén nem tudok írni. A gyerek Jacir Eid Al-Hwietat helyes, meg aranyos és kellően kócos, de ennyi. Kis barna szemével nézett bambán. Semmilyen szempontból nem tudtam kötődni hozzá. Sajnálom. A többi szereplő meg kellően jelentéktelen a filmben ahhoz, hogy emlékezzünk rájuk. És képtelen lennék még egyszer leírni a neveket.

theeb_abu_dhabi_film_festival.jpgNaji Abu Nowar filmje nem nyerte el a tetszésemet. Kizárt, hogy nem készülnek a világon ennél jobb filmek ahhoz, hogy bekerüljenek a legjobb ötösbe. Semmi olyan extrát nem tudnék felsorolni, ami az operatőri munkán túl megfogott volna. A zenéje tipikus arab zene. Akinek bejönnek az arab énekek, biztos nagyobb lelkesedéssel hallgatja. Szerintem egy közepes film, persze ez csak az én véleményen. Nem mondom, hogy elvesztegettem másfél órát, de ha ezt kihagyom, akkor sem vesztettem volna semmit.

Azoknak ajánlom, akik szeretnék megtudni, hogy milyen a felhozatal az Oscar gálára a nagy reményekkel várt szobrocskánk előtt. Csak nehogy hoppon maradjunk, bár nem ettől a filmtől kell tartani.

65%

 

duckit 2016.02.22. 09:47

A szoba (Room, 2015)

room_poster.jpgSajnos a való világban elég aberrált állat van ahhoz, hogy megfelelő alapot biztosítsanak egy könyv megírásához, vagy akár egy film elkészítéséhez. Nem kell saját kútfőből táplálkozni ahhoz, hogy kitaláljunk rémeket, amikor amúgy is simán körülvesznek minket. Így történt ez Emma Donoghue A szoba című könyv megírása esetében is, hiszen nem is olyan régen az osztrák Josef Fritzl nevű pasitól volt hangos az egész ország (20 évig tartotta fogva és erőszakolta lányát, aki később teherbe is esett), és megfelelő alapot szolgáltatott ahhoz, hogy elkészüljön a regény és az ebből adaptált film.

Joy (Brie Larson) elrablása után már 7 éve szenved kisfiával, Jackkel (Jacob Trembley) egy tíz négyzetméteres fészerbe bezárva. Édesanyja Jacket ötödik születésnapja után próbálja felvilágosítani, hogy ez a világ, amiben eddig éltek, nem a valóság. Ez csak egy szoba, ahol a Vén Patás (Sean Bridgers) fogva tartja őket. Az igazi dolgok a falakon kívül történnek, ahol várja őket a nagymama és nagypapa. Azok az emberek, akiket eddig a tévében látott, mind igaziak és nem pedig csak kiszínezett lapos emberek. Nem maradhatnak tovább ebben a szobában, segítenie kell Jacknek a szökésben……

room01.jpgIsmét sikerült egy nagyon szomorú filmmel indítani a hetemet. Úgy látszik, jól esik továbbra is szenvedtetnem magam, mivel a filmet könnyes szemmel fészkelődtem végig. Nem volt jó nézni, de nem azért, mert a film rossz lett volna, hanem rettentően sajnáltam az egész szituációt. Sajnos a regény kimaradt eddigi életemből, de amint lehetőségem adódik rá, mindenképpen pótolom, mivel más személy véleményét meghallgatva, aki olvasta, rengeteg apróság kimaradt még a filmből, ami közelebb visz minket az anya és a gyerek megpróbáltatásaihoz és viselkedésének megértéséhez a külvilágban. Így, hogy az első pillanattól kezdve tudtam, hogy miről fog szólni az egész, különösen rossz érzés volt bennem. Nehéz lesz spoilermentesen írnom, de megpróbálom.

room.jpgA film olyan, mintha félbe vágták volna. Az első rész maga a börtönlét, a szoba bemutatása, míg a folytatásban a szökés utáni beilleszkedést mutatja be. Izgalmas, feszült részek, különösen a kiszabadulás megszervezése és végrehajtása, majd később pedig az erkölcsi, lelki kérdések, melyek a szabadban feldolgozásra várnak. Annak nagyon örültem, hogy az egész film nem csak abban a lyukban játszódik, és nem mennek bele abba, hogy az egész film a menekülés megszervezéséről szólt volna. Szerintem ez így volt tökéletes. Sőt, az az igazi kemény dolog, amikor szegényeknek a „Hogyan tovább?” kérdésén kell gondolkodniuk.

room07.jpgA kissrác narrációjával indul a film és gyakorlatilag mindent a saját szemszögéből látunk és élünk át. Ő meséli el a történetet. Amikor meghalljuk és meglátjuk Jacket, és nem születtünk érzéketlennek, szinte azonnal könnybe lábad a szemünk, annyira édes kis teremtés. Az édesanyja egy olyan világot teremt meg neki, amelyet egy tizenkét négyzetméteres szoba adhat. Mesél neki, tanítja, sütnek-főznek, játszanak, amivel csak tudnak. Jack világa maga a szoba, rajta kívül minden csak fikció. Tudatosítja magában, mi az igazi és mi nem. Számára van a szoba, meg a világűr, meg az összes tv-bolygó, utána a mennyország. A növény igazi, de a fák nem, a pók is igazi és egyszer a szúnyog is az volt, ami kiszívta a vérét, de a mókusok és a kutyák csak a tévében vannak. Akinek nincs gyereke, az el sem tudja képzelni, mennyire borzasztó hallgatni ezt az egész abszurd képtelenséget. Összeszorul az ember szíve minden egyes jeleneten. Mikor megjelenik a Vén Patás, ahogy az emberrablót nevezik és követeli az anyjától, ami jár neki, hányingerünk támad.

room08.jpgAz anyja tudja, hogy a szoba egyre szűkebb lesz kettőjük számára, ezért kénytelen beavatni a fiút, hogy amiről eddig tudott, az csak egy mese volt, amit ő talált ki neki, és ami kint van a falakon kívül az az igazi. Menniük kell, nem maradhatnak tovább. A tér beszűkül, mikor Jake tudata beindul és elkezd gondolkodni. Kérdéseire a válaszok érthetetlenek, mivel ebben a környezetben nőtt fel. Mindent tagad és hazug mesének hisz, hiszen ki fogná fel egyből, hogy az eddig kis felépített élete csak egy jól felépített álomvilág? De mégis be kell látnia, hogy a felszínre vezető út csak az ő segítségével történhet, és amikor meglátja először a kék eget, azt hiszem mindenkinek csordultig telítődik a szeme.

room02.jpgA film másik fele, már a rehabilitáció időszakát mutatja, a feldolgozás és az elfogadás részét mindkét fél részéről. A gyereknek meg kell értenie, hogy az emberek mégsem laposak és nem színezettek és hogy nem minden falevél zöld. Nem suttogásból áll a beszéd, vannak lépcsők, játékok és hogy van nagypapa, nagymama, és a világ tele van baktériummal, amit a szervezete még nem ismer. Jack is csak ugyanolyan kisfiú, mint a többiek, semmivel sem különb. Joy számára azonban a visszailleszkedés még nehezebb, hiszen 7 év ment el fiatalságából. Idegileg kikészült, nehezen dolgozza fel a dobozba zárt múltat. Ügyvédek, jogászok, a média emberei követik, és teszik fel a hülyébbnél hülyébb kérdéseiket. „Nem érzi magát önzőnek, hogy nem tette ki fiát egy kórház elé?” Hozzáteszem, hogy a filmben szó sem esett pl. egy korábbi szülésről! A második szakasz kicsit lassabb, több olyan kép is van, mikor szereplőink csak némán merengve ülnek egymással szemben. Érdekes elgondolkodtató részek. Itt jön ki igazán a film második felében az anya és a fiú közötti kötődés mennyire nagy, és mégis mennyire ingatag.

room05.jpgA két szereplő zseniális. Az alig 9 éves Jacob Trembley minden egyes jelenetét ámulattal néztem. Hosszú haja kezdetben megtévesztően kislányos külsőt kölcsönzött neki, de idővel megszokható. Szerethető, édes kisfiú, akinek még a hangja oly kedves. Brie Larsont (Átmeneti állomás) alakítása is magával ragadó, meg is kapta érte a legjobb női szereplőért járó BAFTA díjat, ami ugye a legjobb barométer az Oscar-díjakhoz. Joan Allen bármennyire is kedves a nagymama szerepére, nekem sajnos nem szimpatikus sosem. William H. Macy sajnos nem sokat szerepelt.

room03.jpgLenny Abrahamson (Frank) rendező nem csak egy feszült drámát készített, hanem egy elgondolkodtató művet, aminek nézése közben végig egyben van a gyomrunk. Nagyon jó megoldás gyerek szemszögéből bemutatni ez az egész rémálmot, így szinte beleéli magát akaratán kívül az ember. Emma Donoghue Írónő saját maga írta a forgatókönyvet a filmhez. Persze rengeteg dolog kimaradt a könyvből, de hát így is közel két órás. Azt nem mondom, hogy világmegváltó a rendezése (Pedig szintén aranyszoborra van jelölve), operatőri munka vagy a zenéje, de a történet mellett számomra most minden eltörpült. Remek szívszorító film anya-gyerek kapcsolatból, amit sajnos egy szomorú történeten keresztül mutatnak meg, és ebben az esetben még el sem mondható, hogy ez csak egy film, mert bizony a valóságban sokkal durvább volt.

Könnycsatornabomba filmek kedvelőinek ajánlom, mert ehhez a filmhez a 100-as zsepi kevés lesz. Szívszorító dráma thriller.

 80 %

 

 

 

cafe-de-flore-cartel1.jpgVannak olyan filmek, amik a megnézésük után nem engedik el az embert. Mikor még másnap is merengő bamba tekintettel és lehunyt szemmel a történetén gondolkodunk, aztán rájövünk arra, hogy már nem is a filmről töprengünk, hanem a saját magunkról. Szemét az élet, és erről filmet készíteni igazán felkavaró annak, aki életében már megtapasztalta az oly csodálatos létünk negatív oldalát. Az alábbi film nem most készült, de néha nagyszerű dolog hallgatni a barátokra és elővenni olyan alkotásokat, amelyek valami oknál fogva kimaradtak az elmúlt években.

Közel 50 év különbséggel a film párhuzamosan két történetet mesél el. Napjainkban a sikeres 40-es éveiben járó Montrealban élő Antoine (Kevin Parenet) luxus életét követhetjük nyomon, akinek mindene megvan, óriási ház medencével, szülők élnek és egészségesek, két klassz gyermek és egy szép barátnő, akibe őrült módon szerelmes. A másik szál 1961-től indul Párizsban, és egy Dawn szindrómás kisfiú Laurent (Marrin Gerrier) és édesanyja Jacqueline (Vanessa Paradise) történetét meséli el, akiknek viszont nem adatott meg minden a boldogsághoz. Két idősíkban játszódó történetben szinte minden téren nagy a kontraszt, de a múltban és a jelenben mégis egyetlen dolog a közös, ami mindenkit összeköt és az pedig a nagybetűs: Szeretet.

art-flore-420x0.jpgValahogy röviden és tömören ennyit a történetről. Ez az a mű, ahol nem is igazán a filmről lehetne sokat írni, hanem a melléképzelt, saját magunk által megélt dolgokról, amelyek velünk történtek meg és a film nézése közben jövünk rá, hogy amit látunk, az tulajdonképpen a saját életünk története is lehetne. Már annak, aki magára tudja vetíteni a szakítás utáni brutális érzést. Végre egy film, ami nem azért ütött nagyot, mert egy jól kitekert krimi végén a felfedett gyilkos személye után az állunk is leesett, hanem azért, mert a valóságtól az ember kiábrándul. Régen láttam ilyen filmet, ahol csak ültem a végén és azon gondolkodtam, hogy vajon mit is rontottam el. Miért is ülök itthon egyedül és miért nem a családommal nézem a filmet.

Őszintén megmondva, ne is álljon neki a filmnek úgy senki, hogy nincsen ráhangolódva. Nem egy felemelő, vidám történet a párkapcsolatok nehézségeiről és a gyereknevelésről. Kezdetben nem is igazán tudtam hova tenni az egészet. Nem tudtam miről szól, csak szépen leültem elé és értetlenül néztem. Bár nem akarok párkapcsolati blogot vezetni, mert azt hiszem, igen hülyén hangzana a számból, de elmélkedés nélkül nem tudok elmenni mellette. Több érdekes témát is érint rengeteg kérdéssel. Szerencsés az az ember, akinek nem volt még szakításban része, mert gyakorlatilag a mai világ már az elváltakból és majd elválókból áll (de egy szép szó). Ritka már az, hogy örökkévalóságig fogadott hűségünket ténylegesen meg is valósítjuk.

cafe_de_flore_0878-2.jpgAz első és a legfontosabb mondanivalója a szakítás utáni elengedés. Vajon a szeretet mit bír el? Lehet-e szeretni bárkit is annyira, hogy lemondjunk róla végérvényesen. Az elengedés után miként tudja a „vesztett” fél feldolgozni, hogy a párja másvalaki oldalán próbálja elképzelni továbbiakban életét, különösen úgy, hogy már húsz éve együtt voltak, hisz neki adta az első csókot és csak ő volt az egyetlen az életében. Vajon meddig van hit és remény, hogy visszajön, mert hisszük azt, hogy csak egy múló kaland, ami előttünk történik? Meddig bízunk abban, hogy ennyi eltöltött év után is minket szeret még annyira, hogy várjuk az ajtóban állva, megbocsátva? Mikor döbbenünk rá végérvényesen, hogy bizony el kell engedni a szeretett társunkat, mikor fordul át az bennünk, hogy a volt párunk boldogságát akarjuk? Létezik egyáltalán ilyen? Tényleg jót akarunk neki?

20 év után a lelki kapcsolat sosem szűnik meg, különösen akkor, ha az ember társa elgondolása szerint maga volt az ikerlángja. Amiről szintén oldalakat lehetne írni és ódákat zengeni mennyire nagyszerű dolog vagy pedig az ellenkezőjét, hogy mennyire kegyetlen éppen. Bár sosem hittem benne, hogy létezik ilyen, de mégis van, és ha az ember rájön erre, hogy ki az, bizony nehezen ereszti el ezt az érzést, ha egyáltalán valaha ellehet. Most nem akarom leírni, hogy mi is ez az ikerlángos maszlag, hiszen a net tele van vele, akit érdekel, olvasson utána szépen. Röviden elég felejthetetlen és fájdalmas. A filmben azért kiderül, hogy nem elég az, ha csak az ikerláng az egyik oldalon pislákol.

cafe-de-flore-jean-marc-vallee-l-3k1slh.jpegAki tizenkilencre lapot húzott, az számoljon is a következményivel, hogy az újdonsült jövevény elfogadása a család számára irtó nehéz. Nem csak a gyerekekkel való elfogadtatás, akik foggal–körömmel ragaszkodnak mindkét szülőhöz, hanem a nagyszülőkkel szembeni megfelelési kényszer. Hiszen a szülök mindent megadtak (vagy nem) a korábbi, elfogadott társunknak, most pedig, amikor egy idegen felbontotta a szövetséget, nehéz megállni, hogy ne bántsák akarva-akaratlanul. Régi családi idilli kép összeomlik, hiszen az „öregek” más korban, más nevelésben nőttek fel, ahol a család még szent és sérthetetlen volt, és mind felett állt. Szerintem ezt is tapasztalták már többen, hogy mennyire nehéz a beilleszkedés, amikor a fürkésző tekinteteket még a hátunk közepén is érezzük, hogy „ez” akkor most mit keres itt. „Őazokamindennek” érzés, ami kifúrja a hátunkat.

Persze aztán beszélhetnék még elvált szülők esetében a gyereknevelésnek azon részéről, hogy kinél is legyen a gyerek, mikor menjen, akar-e jönni, amikor gyakorlatilag a kicsik a hátuk közepére nem kívánják a mostohát. Mit kell azért megtennünk, hogy elfogadtassuk a párunkat a gyerekekkel. Mennyire szólhatunk bele abba, hogy mit tehetnek meg és mit nem. Nem egyszerű úgy, hogy ne legyen belőle sértődés és harag.

A továbbiakban, mivel tényleg sok mindent belevettek a készítők (reinkarnáció, hit kérdése), már nem szeretném boncolgatni az egészet, mert tényleg baromi sokat lehetne írni róla és a közhely szótáram véges. Mindenki majd saját maga szépen felfedezi azt, amit szeretne belőle kivenni.

original-569653-201.jpgMindezek ellenére, hogy azért még a filmről is írjak néhány keresetlen mondatot, a történet az elején kicsit zavaros, nehezen állt össze. Persze, ahogy haladunk a vége felé, tisztul a kép, de így is azt éreztem, hogy ezt jobban is ellehetett volna készíteni. Túl sok az időbeli ugrálás, amitől elveszítjük a jelenetek utáni megértés lehetőségét és ezért néha szétesett nekem. Vagy lehet a lassú filmekhez szoktam, és a felfogásom végett kicsit érthetetlen. A film vége szintén kétesélyes, bárki bármit gondolhat rá, lehetett volna egyértelműbben megoldani a befejezését, hogy az amúgy sem egyszerű film ne legyen kétértelmű. Két dolog között agyalok, amit most nem írok le, de szerintem mindenki, aki majd megnézni ezen fog majd vitatkozni (vagy nem). Mivel a film két síkon mozog, arról sem szeretnék beszélni a felfedezés örömét meggátolva, hogy a múltban a szereplők kiket testesítenek meg. Egy pici ésszel kitalálható, ha valaki esetleg a kelleténél tovább gondolkodna rajta. Direktben nem írtam a múltban játszódó eseményekről, mert gyakorlatilag elveszne szintén a filmnek a lényeges kapcsolódási pontja, ami kicsit meglepő módon nem ér össze.

496622_full.jpgA színészek közül nekem leginkább a gondoskodó anya szerepében nagyszerűen alakító Vanessa Paradise (Lány a hídon) játéka tetszett. Nem is emlékszem mikor láttam utoljára filmben. Szerettem még az elhagyott felesége Héléne Florent alakítását is, de mondjuk a film végi bizonytalanságomat pont neki köszönhettem, hogy nem tudtam eldönteni igazán, akkor most hogyan is gondoljam az egészet. Lehet nem jó alakítás ez vagy pedig direktben ilyen. Nem tudom. Nem tudok az mellet viszont elmenni, hogy szerintem nagyon szép nő, de ezzel vannak így még párán a filmvilágban. Kövezzenek meg, de többiek azért annyira kiemelkedőt nem nyújtottak. Nekem a férj, Kevin Parenet (A hívás) is az átlagosnál volt csak jobb. Bár volt egy pillanat a filmben, ami nagyon tetszett, mikor Carole és Antoine összenézett az ajtóban. A nő arcára egyszerre volt minden ráírva, bizony megható. Amúgy szerintem sokkal jobban összeillettek, mint Evelyne Brochuval (Tom a farmon), aki olyan sok vizet szintén nem zavart, mert a többiek elvették tőle. A Dawn szindrómás kissrác Marrin Gerrier a filmben még mindenképpen említést érdemel, akinek a története igazán szívhez szólóan sajnálatos.

cafe-de-flore1.jpgJean-Marc Vallée rendező elég megosztó filmet készített, mert igazából nézhetjük ezt úgy is, mint egy elénk rakott mézesmadzagot, amit jól elhúztak előttünk, hogy egy szakítást szebbnek lássunk. Gyakorlatilag a másik oldalról nézve teljesen leegyszerűsítve és semmi misztikumot nem keresve benne mondhatom azt is, hogy ez egy gerinctelen féreg meséje, aki megcsalta a feleségét, akivel 20 évig együtt volt és otthagyta a gyerekeit egy fiatalabb jobb testért. Vagy mondhatjuk azt is, hogy a férfi nézők megnyugtatására készült alkotás, hogy bármit lehet, úgyis megbocsátanak. Kinek mi jön le. Egy biztos, érdemes elé leülni és végignézni. Lehet valaki szenvedni fog alatta, valaki meg elalél. Ha valaki fogékonyabb és befogadóképesebb, talán könnyebben megérti a filmkészítők törekvéseit, a másik oldal viszont értetlenül áll majd fel a fotelból. Hogy akkor most mi a fene volt ez. A zenéjére külön fejezetet lehetne nyitni. Többször elővettem a telefonon és próbáltam meghatározni, hogy ki is az előadója a hallható soundtrack-nak. Biztos vagyok benne, hogy később is szeretném meghallgatni. Nagymértékben hozzájárul a film hangulatához. Én ezt a filmet megvettem, annak ellenére, hogy látom benne a negatívumokat.

Azt, hogy kinek ajánlhatom, azt most nem olyan könnyű behatárolnom, mert még a művészfilmek rajongói oldaláról is találnék ellenvetéseket, hogy ez most jó volt vagy nem. Az biztos, és akkor nem hibázok mellé, hogy nem egy akciófilm és nem egy randi film.  

75%

 

süti beállítások módosítása