me-before-you-poster01.jpgJojo Moyes Mielőtt megismertelek című romantikus bestseller regényéről ódákat zengtek a gyengébbik nem fanatikus képviselői. Sokáig vezette a könyvesboltok eladási listáit. Lehet még most is, de nincs kedvem megnézni. Nagyjából tisztában vagyok vele, hogy nem kevés mennyiségű könnyfacsaró regényt hozott már össze Zewa és társai nagy örömére. Ezért gondolom remegve várta már a nagyközönsége, hogy mikor készítenek már belőle filmet. Hát, elkészült.

Lou Clark (Emilia Clarke) egy havi bérrel a kezében szomorúan veszi tudomásul, hogy a munkahelyén eltöltött hat ledolgozott év után az bezárja kapuit. A kisvárosban munkalehetőség híján gondozói állást ajánlanak fel neki egy rokkant férfi mellé hat hónapos határozott időre, kitűnő fizetéssel. Mivel a szülei támogatására pénzre van szüksége, ezért nem kérdéses, hogy a lehetőséget elfogadja. A melegszívű, cserfes, élettel teli Louis még nem is tudja, hogy mibe csöppen bele, mikor megismeri Will Traynort (Shal Claflin), aki két évvel azelőtti közúti balesete után tolókocsiba kényszerült. A két fiatal a kezdeti zsörtölődések és megpróbáltatások után megtalálja a közös hangot és a nézők szívéhez vezető utat….

Rettentő eredeti, úgy, mint a filmben hallható megállapítás: „Csak akkor lehet segíteni valakin, ha hagyja!”  Az egész film már az elejétől úgy bűzlik, mint a város szélére frissen telepített dögkút.  És elnézést kérek bárkitől is, akinek nem ez jutott egyből eszébe, de ez akkora koppintás, mint az Asylum filmstúdió filmjei, de azokon legalább hasat fogva tudok nevetni komolytalanságuk miatt. De ez elméletileg egy romantikus komédia, amit az imdb közönsége egészen 7.6-os pontig osztályozott. A nagy számok törvénye szerint, akkor elméletileg ez egy nagyon jó film!

me-before-you02.jpgSemmi esetre sem tudtam elvonatkoztatni a zseniális Életrevaló című francia filmtől. Aki nem ismeri a regényt, annak folyamatosan az lebeg az ember szeme előtt, hogy ez most csak egy gyenge feldolgozás. Csak a szereplőket cserélték ki, mivel ez nem egy Túl a barátságon című film.  Fényévekre van a francia műtől. Ennek ellenére végignéztem és bármennyire is negatív hangvételű az írásom, voltak jelenetek, amelyeken elmosolyodtam. El kell ismernem, ha nem lett volna „előzménye”, egy fokkal felszabadultabban ültem volna ide. És talán nem lennék ennyire elégedetlen.   

me-before-you01.jpgTipikus mese. Bár biztos létezik hasonló a történelemben, de ezért ne engem kövezzenek meg, ha nem tudok róla. Az egész film az elejétől fogva kiszámítható. Biztosra ment a regényíró és a készítő. Festői környezetben lévő tipikus kisváros, ahol az számít normálisnak, ha a „Csendet kérünk!” táblát kitehetik. Csodálatosan gyönyörű ház (és az angliai táj) a még csodálatosabb kertjével megfelelő környezet biztosít ahhoz, hogy az ember legeltesse a szemét a gazdag család fényűző, de oly szomorú és keserves életén, és a szerethető szegény lány botladozásain. Lou tátott szájjal bámul Willre és gyakorlatilag az egész film alatt mindenre, folyamatosan, minden egyes képkockán. A kezdeti nem éppen baráti fogadtatás után - amire azt is mondhatnám, hogy Wiil úgy köcsög, ahogy kell -, Louis kitartásának köszönhetően egyre inkább megszokják egymás jelenlétét és úgy simulnak egymáshoz zökkenőmentesen, mint egy dunsztosüveg a celofánhoz befőzés után. A későbbiekben már teljesen kitalálható a cselekmény, amiről jobb, ha nem is írok. Talán a vége egy kicsit más, mint a hasonló filmeknek, de annyira nem rendített meg, és különösen aggasztott, hogy egy ilyen nehéz témát belekevertek ebbe filmbe.  És az a sárga-fekete zokni borzasztó. (de a pulóverek sem semmik)

me-before-you04.jpgAz azért szemétség lenne részemről, ha nem említeném meg, hogy bizony voltak olyan pillanatok amelyek igen is kicsaltak egy málészájú mosolyt az arcomra. A 22. és 29. és a 38. percekben egész kellemes pillanatokat éltem át, amikor a srác által tett megjegyzések kinyitották éppen lecsukódni készülő szemeim. 

Bármennyire is sajnálatra méltó karakter  Will a kerekesszékében, nem tudtam komolyan venni hitelességét, hogy tényleg azon betegek egyike, akik rettentő sokat szenvednek.  Lehet nem is tudták vagy akarták ezt így konkrétan bemutatni a filmben, de gondolom a könyvben sokkal közelebb viszik az olvasókhoz. Aztán attól a megállapításától is égnek állt a hajam, (különösen, hogy az előző blog bejegyzésemben pont erről írtam) hogy férfi létére az Armageddon című film a gyengéje. Will kezdetben egész nap csak bámul ki az ablakon és hallgatja a mai drum n’ bass zenét jó hangosan, és csak később nyílik ki a szeme a gondozója láttán. Sajnos ezekbe a jelenetekbe sem vettem észre olyan kémiát, ami közelebb hozta volna karakterét. Tényleg volt egy-két mosolygásra késztető beszólása, de nekem ez kevés. Főleg a fim végén éreztem azt, hogy ez bizony így nagyon üres volt. Semmi pluszt nem adott.

me-before-you03.jpgLou karaktere tényleg olyan volt, mint az éhes Hófehérkének, amikor először meglátta a teli tálakat a törpék kunyhójában és a csodálkozástól az egész film alatt tátva maradt a szája. Bár nem akarom összehasonlítani szegény párát a mi Louisonkkal. Rossz volt nézni a fejétől szinte külön életet élő vastag szemöldökével együtt, amivel eljátszhatott volna egy egész estés bábszínházat.  Olyan volt, mint egy bolond, aki ebből nem csinál problémát. „Csak csukná be a száját egyszer is” - könyörögtem magamban. Aztán amikor lehetősége adódott a sok kikölcsönzött könyvtől szinte azonnal professzor lett. Nem bírtam. Egyáltalán nem. Külön említést érdemel még az extra öltözködési stílusa, ami elég távol áll sokunktól. A 60-as évekbeli színes ruhatár sok esetben bejött volna, de most még ez sem tetszett. Persze a végére azért próbált már egészen elviselhetően felöltözni, de valami minidig romba döntött elképzelését és vele együtt szimpátiáját.

me-before-you05.jpgA színészi játék Emilia Clarke (Trónok harca) és Shal Claflin (A Vadász és a Jégkirálynő) esetében is kimerítette azon határokat, melyek max. háromféle arcjátékról szólt. Lehet, hogy erre is törekedtek, de ez így édeskevés maradt. Voltak kecsegtető pillanatok, amelyek után még azt hittem, hogy megváltozhat minden, de aztán hiú ábránd maradt. A mellékszereplők közül egyébként Nathan volt még szimpatikus, aki tényleg úgy viselkedett, mint akit a helyi kórházból hívtak meg egy segédápoló szerepre.

me-before-you07.jpgThea Sharrock rendezőnő első nagyjátékfilmjével nem lopta be magát a szívembe. Hiába írta Moyes saját regényéből a forgatókönyvet, nem emiatt nem lesz a kedvencem. Persze nem is én voltam a 100-as papírzsebkendőt magával cipelő célközönség azon tagja, aki a film megnézése után azonnal ujjongásban tör ki, bármit is látott. Konkrétan nem nekem készült, mivel nem én vagyok az, akinek egy cuki fehér nyuszi megjelenésétől is azonnal könnybe lábad a szeme. Ez a film megpróbált úgy az érzelmekre hatni, hogy közben nem adott semmit. Akartam, szerettem volna, de alig vártam, hogy vége legyen. Különösen az utolsó 5 percet nem bírtam már. Nem vagyok egy érzelmektől mentes ember, de végig azt éreztem, hogy erőlködés az egész. Gagyi. Különösen azok után, hogy évek során is emlékezetes maradt mindannyiunkban az Életrevalók című film és a remek karakterei. Magával a rendezéssel nem volt problémám, se a szövegekkel, mert olyan amilyen, egyszer fogyasztható. Az A képek szépek, az angliai táj magával ragadó. Ezen kívül nem nagyon van benne kiragadni való momentum. A film zenéje változatos annak, akinek elég tágas a befogadóképessége a komolyzenétől a Drum n’ Bass-ig. Elment. Nem tudtam sok jót írni, de ez az én hibám. Másnak biztos, hogy sokkal jobban fog tetszeni, mint nekem.

Romantikus filmek kedvelőinek bármikor ajánlom, mert találnak benne olyan momentumot, ami széppé varázsolja az estét. A többieknek meg csak egyszeri fogyasztásra.

60%

unbroken-poster03.jpgAngelina Jolie még a végén megtanul filmet forgatni  is. Vékony szépségünk – már akinek az – kicsit közelít már hozzá, de még nagyon messze van, annak ellenére, hogy elméletileg a Coen tesók Laura Hillenbrand regényéből írtak neki egy forgatókönyvet, amivel sajnos nem nagyon tudott élni, bármennyire is jelölik idén három kategóriában Oscar-díjra (igaz nem a legfőbb kategóriákban). Talán ez a film más rendezővel kicsivel élvezhetőbb lett volna, de nem akarok egyből ezzel kezdeni.

A megtörtént eseményeken alapuló filmben a II. Világháború alatt az amerikai olimpikon Louis Zamperini (Jack O’Connel) és két társa egy szerencsétlen repülőgép baleset következtében a Japán partok közelében az óceánban zuhantak. Gumicsónakban 47 napig hánykolódtak, míg a japán haditengerészet kihalászásunk után hadifogolytáborba nem vitte őket, ahol több évig tartó megpróbáltatásukat követhetjük végig…

unbroken01.jpgNem csak nekik, nekem is az volt végigülni ezt a több mint két órás filmet. A film alapjául szolgáló regény közel egy éve figyel a polcomon, de még nem sikerült rávennem magam, hogy elolvassam. Ezért sajnos nem tudom összehasonlítani a filmmel, – ami most jelen esetben, nagy kár - pedig akkor gondolom még jobban kijöttek volna a film hiányosságai, melyekkel én úgy nagyjából tele is jegyzeteltem a noteszemet. És nem írtam sok dicsérő jelzőt.

unbroken-image04.jpgEz egy megható, érzelmekkel játszó tipikus amerikai hősről készült történet, hiszem Zamperini, vagy ahogyan ők nevezték, Torrence Tornado volt az amerikai történelem egyik leggyorsabb hosszútávfutója, aki érmet ugyan 1936-os berlini olimpián nem nyert, de egy olyan utolsó kört futott 5000 méteren, hogy Hitler azonnal meg akart vele ismerkedni. 1940-től pedig a bombázópilóta volt a csendes-óceáni szintérén. Küzdőképességének, akaratának és hitének segítségével legyőzte az elviselhetetlent, mert hiszen ahogy a filmben is elhangzik: „Egy pillanatnyi fájdalom, megér egy életre szóló dicsőséget!” Rendíthetetlenül ellenállt a japán kínzásoknak. Na, ezzel nem is lenne probléma és láttunk is már ilyet, de valahogy mégis számomra hiányzik valami ebből az egészből, mert azért az kevés, megtudjuk, hogy a sirály húsánál a nyers hal elfogyasztása egy valódi mennyei csoda.

unbroken05.jpgA film elején még nem is fészkelődtem, amikor a bombázók és a vadászrepülők lőtték egymást kegyetlenül, miközben visszapillantást látunk főszereplőnk gyerekkorából, - amolyan Fuss, Forrest, fuss elvet követve – arról, hogy miképpen kerül be legfiatalabbként a nemzeti csapatba, és mi történt az 1936-os olimpián. Mindezt kb. 10 percben egybesűrítve és vége. A továbbiakban az ég adta világon semmit nem tudunk meg a főszereplőnk életéről, nemhogy a többiekéről, és már benne is vagyunk újra a II. Világháborúban, egy bombázóban ülve. Szóval, akit érdekelne egy valódi életrajzi film, az ne ezzel kezdje, vagy olvassa el a könyvet, vagy keressen rá a wikipédián, mi is történt Zamperinivel valójában.  Itt ebben a filmben magáról a hosszúra elnyújtott vízi (háborgó tenger, cápák, éhség és vízhiány) és szárazföldi (kegyetlen parancsnok, kínzások) tortúráról van szó, amiből meg láttunk már sokkal jobban és brutálisabbat is.

unbroken08.jpgHa csak röviden és velősen tényleg csak erről lenne szó, akkor azt mondanám, hogy rendben legyen, ez egy ilyen egyszerű film, de a rendezőnk mégis megpróbálja kihegyezni a filmet a hadifogolytábor tenyérbe mászó parancsnoka és a főszereplőnk egyenlőtlen, gyakorlatilag párbeszéd nélküli párharcára is. De ebből is mit tudunk meg? Semmit, csak azt, hogy a japán tiszt egy kegyetlenül unszimpatikus kis mitugrász figura, aki bízik az előléptetésben, de mivel ez nem sikerül neki, ezért szarrá veri olimpikonunkat, hadd töltse már ki rajta bánatát. A többiekről a továbbiakban is néma csend, egy szót sem mondanak, mintha nem is igazán lennének. Na, nem mintha érdekelnének, mert a szívünk ezért egyikünk sem kerül közelebb. A főszerepelőnk meg csak tűri a megpróbáltatásokat, és bírja azt, amit józan ésszel már nehéz, megérteni, hogyan bírta mindezt ki.

unbroken-image03.jpgMert itt jön még az is elő, hogy a hitet, az akaratot, a küzdeni tudást nem igazán érzékeltették, talán csak a film elején, mikor még a csónakokban közösen szenvedtek. Kevés. Mivel a film végén bemutatott jelenetek arra engedtek következtetni, hogy itt bizony a hit, az Istenhez való megtérés a túlélésben nagy szerepet játszott. Igaz, nem vágytam nagy filozofálgatásokra már éjfél körül, de mégis szerettem volna egy pici dolgot, amire felfigyeltem volna, amitől az unalmas bamba tekintetemre valami értelem költözik, mivel ennyi szenvedéstől az emberi elme már rég elszállt volna, ha nem lenne valami kapaszkodója földöntúli dologhoz.

unbroken03.jpgRövidre zárva (ami nem megy), ez nem egy mélyreható életrajzi film. Nem is akciófilm. Nem is egy nagy dráma, ami után bőgve kelünk fel elérzékenyülésünk után, mert ezt a hatást a film sajnos nem érte el, és nagyon messze is volt tőle. Legalább is nálam, aki még a Bambi megnézése után is a könnyeivel patakot duzzaszt. És ehhez az sem segített, hogy a film hosszú játékideje ellenére úgy le van zárva, hogy még felocsúdni sem bírunk, persze ha vége a háborúnak, hát vége a háborúnak, nem kell tovább folytatni. Ebben az egyben biztos nem kételkedem.

unbroken06.jpgA szereplőkkel igazából semmi bajom nem volt, bár nem szerettem meg őket. Fiatalok, tehetségesek. Gondolom ezeket kéne mondanom róluk, ha a szimpátiámat elnyerték volna, de mivel ez a film nem tette lehetővé, ezért egekig nem dicsérem őket. Na, jó Jack O’ Connel (Eden Lake, de szerettem ezt a filmet) nem volt rossz. Ügyes. Szerepel ő még jó filmben és amint nézem 2015-ben éppen George Clooney és Julia Roberts oldalán.

unbroken09.jpgKicsit keserű szájízzel álltam fel Angelina Jolie (A vér és méz földje) filmje után a fotelemből. Igazából látszanak a törekvések, hogy megpróbálnak egy jó filmet összerakni és biztos lesz olyan is akinek tényleg tetszett, de nekem ez csak egy közepes alkotás lett. A szépen fényképezett jeleneteket (Oscarra jelölik a szép naplementéket) túl hosszúak, a zenéje egészen mézes és még sorolhatnám. Tényleg sajnálom, hogy nem olvastam a regényt, mert akkor több jogom lett volna kritizálni, hogy tényleg csak ennyi van leírva? Ez a néhány év? És semmi több? Nem hiszem, de ezek után már egyre nehezebb lesz elolvasni. Azért az egy pozitív dolog, hogy egészen későn álltam neki, és a 137 perces játékidejéhez képest annyira sokat nem ásítottam rajta és nem egy oxigénnel dúsított szobában ültem. Szóval nézhető, de sokkal többet vártam és ahogyan a bevezetőmben is említettem, lehet más „kéz” alatt ez jobb lett volna. Nem tudom, mi lenne a jobb, hogy Jolie rendezői vénáját erősíteni vagy színészi képességét kéne még tovább csiszolni, mert egyenlőre kettőből semmi. És idén még további két filmen dolgozik (By the sea, Africa).

Nem szokásom sokat azon gondolkodni, hogy kinek is ajánljam a megnézett filmeket, mert az úgy egyből jön, de ezen megakadtam, mert nem egy olyan kikapcsolódás ez, hogy bátorítsak megnézésre bárkit is. Kiszúrni meg nem akarok senkivel. Vagy de.

60%

Sound of my voice p.jpgKorábban is készült már írásom (Martha Marcy May Marlene) bizonyos elvakult csoportosulásról, ahol a vezető jól megmondja, hogy a követői miként cselekedjenek rendes bábként a jövőben, mert ha nem így tesznek, bizony repülnek a közösségből és nem lesz többé jó dolguk. Nem szeretem ezeket a filmeket, mégis a kíváncsiság vezérel, miképpen tudják rávenni magukat emberek arra, hogy csatlakozzanak különféle szektákhoz. Ez a film is szépen bizonyította számomra, hogy lehet hinni, de nem mindenáron. 

Peter (Christopher Denham) és Lorna (Nicole Vicius) leleplező dokumentumfilmet szeretnének forgatni egy kisebb csoportról, akik hirdetik az igét egy pincében. Nem csak a csalást akarják a felszínre hozni, hanem a film eladásából származó jövedelemforrás is jól jönne nekik. Ehhez azonban be kell épülniük, ami nem egyszerű folyamat, hiszen többlépcsős próbákon kell keresztülmenniük. A csoport vezetője, Meggie azt állítja magáról, hogy a jövőből érkezett hozzájuk és csak ő tudja megmutatni nekik a helyes utat, azt, hogy hogyan lehet majd boldogulni az elkövetkezendő meglehetősen sötét jövőben. Peter teljesen elképzelhetetlennek tartja az állításokat, míg a párja kicsit elfogadóbb a furcsa dolgok hallatán. Minél több foglalkozáson vesznek részt azonban, a szemléletük megváltozik és a szerepek felcserélődnek. Maggie bűbája maga köré csavarja a férfit……..

Sound of my voice3.jpgErről a filmről úgy gondolom, nem kell sokat írnom, tipikusan az a film, amit nem azért nézel, mert annyira feszült lenne - mivel egy csepp izgalom sincs benne-, hanem várod, hogy mi a fészkes fene fog kisülni belőle. Úgy ásítottam folyamatosan végig a filmet, mint amikor egy ember kiszívja oxigénmentesre a szobáját.  Azért csak kiszenvedtem a végét és egyáltalán nem csalódtam, természetesen pozitívan, simán kitaláltam mi lesz a csattanó. Mert azt már az elején tudni lehetett, hogy bizony ebbe kell valami, mert Maggie szépsége édeskevés lesz a végére.

Sound of my voice9.jpgA filmet 10 fejezetre osztották, hogy miért, nem jöttem rá, és nagyon nem is akartam rajta gondolkodni. Biztos így érdekesebb. Nem szeretnék végigmenni mind a tízen, de az első még érdekes volt. Ékszerek le, kiadós zuhany, korházi köntös fel, kéz összekötése, szemek lezárása és elszállítás a titkos összejövetelek helyszínére, ami jelen esetben egy pince. Érdekesnek indult. Különösen a kézfogásos jelenet gyakorolt rám mély hatást, hiszen gyerekkorunkban mindig kitaláltunk mi is hasonló jelenetsort a kezünkkel. Aki ezt szerette, biztos ezen is élvezkedni fog. Aztán megjelenik a vérátömlesztésen átesett Meggie, aki olyan tényleg, mint egy földre szállt angyal szárnyak nélkül. Elmeséli történetét, miként is érkezett a jövőből vissza hozzánk és az erre befogadóképességekkel rendelkező hallgatótábor csak bólogat. Kérdezni persze nem lehet tőle az „újoncoknak”, mert azonnali fegyelemsértéssel jár. Másodikban fejezetben már megtudjuk azt is, hogy főszereplőink tulajdonképpen álhallgatók a táborban és csak a filmes karrierjüket szeretnék beindítani. Na még ez is érdekes volt.

Sound of my voice4.jpgA továbbiakban kis bejátszásokból megtudhatjuk Peter és Lora múltját. A többiekét persze nem, de valószínűleg a készítők nem is gondolták fontosnak. Ezért egy kicsit elveszik az érdekesség, csak úgy vannak, semmit az ég adta világon nem tudunk meg senkiről. Azért egy-két felszínes infót közölhettek volna másokról is, ne csak statisztáljanak 90 percig. Tulajdonképpen Meggieről is édeskevés az, amire az mondanánk, hogy elhiszünk neki mindent. (Azt azért nehezen, hogy 2054-ből jött ide) Többnyire megy a filozofálgatás az élet nagy dolgairól, ami picit sem érdekelt. Talán akkor volt izgalmasabb jelenet, mikor Peter becsempészte a rejtett kamerát a bélrendszerében. A szereplőinket nyávogtatják, idióta táncokra kényszerítik és egy letekert fóliára meghányattatják őket, hogy legyen valami gusztustalanság is benne a gilisztaevésen kívül. Csak úgy szürcsölik őket be a szájukba, mint egy spagettit. Azt is láthatjuk, hogy aki a főnök szavát kétségbe vonja, úgy repül, mint egy lapos kő az állóvízen.  

Sound of my voice8.jpgPersze a végére csak kiugrik a nyuszi a kalapból, hogy mit is szeretne Maggie a számára legszimpatikusabbtól, de addigra megjelenik már az igazságügytől is valaki, aki élénken érdeklődik a kis pincebanda iránt. Többet nem kell leírnom, mert még az a maradék érdekesség is elveszik.  Talán röviden ennyi a lényeg. Tényleg sok marha van a földön. Lehet itt gondolkodni, hogy miről is szól a film, lehet mögé rejtett tartalmat eldugni, de nálam sajnos pont a gondolkodásmentességet idézte elő.

Sound of my voice1.jpgA szereplőkkel semmi gondom nem volt, de nem volt egy nagy durranás egyik sem. Christopher Denham (Az Argo-akció), Nicole Vicius (500 nap nyár) személyiségváltozására lehetne talán felfigyelni, de mondom, sajnos hidegen hagyott mindkettő bamba tekintete. Brit Marling (Felettünk a Föld) viszont egészen kellemes megjelenés. Érdekességképpen megjegyzem, hogy a forgatókönyvírásba besegített.

Sound of my voice5.jpgZal Batmanglij rendezője és forgatókönyvírója volt egyben ennek a filmnek. Sajnos simán rá lehetne vágni, hogy koppintás, ha csak egy helyen játszódna, azonnal az Őslakó (The man from Eart) jutna az eszembe. (Ami lényegesen jobb alkotás.)  Hála az égnek nem vártam tőle sokat, és így nem is okozta azt a csalódást, hogy kár volt megnéznem. Igazából utána olvasva ez egy fesztiválfilm, nem széles közösségnek készült. Egy-két érdekes része tényleg volt, és aki nem látott hasonló filmet, lehet még élvezni is fogja. Rendezéssel amúgy nem volt problémám és végül a szöveggel sem. Zenéjéről kifejezetten az jutott az eszembe, hogy ennél még én is jobban válogattam volna alá. Az egész filmre talán az volt számomra a legjobb jelző, hogy olyan fura. Tipikus rétegfilm, ami nekem most nem jött át.  

Nem tudom ajánlani jó szívvel mindenkinek, inkább egy kis érdekesség azok számára, akik még tudnak hüledezni kis csoportok nagy marhaságán.

60%

és egy kis segítség a kézfogáshoz:

Sound of my voice t.jpg

Ennél a címnél már csak a filmnek kéne érdekesebbnek lennie. Kánikula elmúltával 50 fokos lakást lehűtve, hosszú idő után ismét elkapott az a bizsergés, ami arra kényszerít, hogy nekem feltétlen néznem kell valamilyen filmet. Könnyed filmre vágytam, nem egy nehezen emészthető darabra. Nem sokat hagytam az agysejtjeimet kétségek között, hiszen az alábbi film címének elolvasása után már nem is kutakodtam tovább felgyülemlett tékámban. A rendező, a szereplők mind ideálisnak tűntek egy elképzelt tökéletes szórakozáshoz.

Az álmodozó Muhanned Sejk (Amr Waked) meglehetősen extrém ötletet szeretne megvalósítani hazájában. Megálmodja, hogy békeidőben feltétlen lazacokat szeretne honosítani Jemenben. Ennek a drága sportolásnak a költségeit természetesen maga a Sejk állja, de a megvalósításához már bizony segítségre szorul, hiszen köztudottan a lazac nem éppen őshonos halfajta a sivatagi környezetben.  Ábrándjainak kielégítésére egy angol közvetítő irodában dolgozó alkalmazott Harriet (Emily Blunt) segít, aki felveszi a kapcsolatot a neves halbiológus szakemberrel Dr. Alfred Jones-al (Ewan McGregor). A szaki persze teljesen abszurdnak, értelmetlennek tartja az egész agyament küldetést, egészen addig, míg be nem kapcsolódik a brit kormány, országuk imásának növelése érdekében. A miniszter sajtófőnökével Patriciával (Kristin Scott Thomas) kiegészülve kész a teljes csapat a lehetetlen küldetésre…..

Ugye milyen jó kis sztori? Végre nem egy olyan közép keleti film ahol nem domináns jellem a terrorista és nem robbannak halomra az emberek. Mégis megnézése után inkább én robbantam volna fel. Elég csúnya megjegyzéssel illettem a filmet, amit most inkább kihagyok a leírásomból. Lehet álmos pillanatomban kapott el a vége, de nem jó szájízzel keltem fel mellőle az biztos. Mindig azt írtam korábban, és itt sincs másképpen, hogy értem én, a hit meg a szeretet, hozzáadva saját magunk felfedezését reklámszöveggel sok mindent el lehet adni, de ezt a filmet én speciel nem veszem meg. Előrebocsátom a film alapjául szolgáló regényt nem olvastam.

Pedig tényleg jól indul a film. Egészen komolyan mondom semmi kifogásom nem volt vele kapcsolatban egészen a film feléig. Addig az a romkom, kis angol humorral fűszerezve kifejezetten jól működik, de a felétől lévő csöpögős romantikus szál nem okozott semmilyen megható együttérzést szereplőinkkel. Tényleg vicces kellemes az eleje. Alfréd házas, megfontolt ember, aki a hétköznapok szürkeségébe már elveszett, Harriett egy érzéki kiegyensúlyozott nő, aki éppen útjára engedi katona barátját Afganisztánba, és Patricia a kemény határozott nő megtestesítője egy kellemes „jó érzéssel nézem hangulatot” teremtettek. Később, azonban ahogyan túljutunk a felén, rájöttem, hogy ez nem is olyan romantikus vígjáték, mint amilyennek gondoltam, hanem egy képtelen szerelmi történet a sivatagban, totális drámázás, amit már láttunk vagy tucatszor, csak ebben a forró köntösben még nem. Nem kívánok a sztoriról írni, inkább csak azt jegyezném meg, ami tényleg kihúzta nálam a biztosítékot még akkor is, ha ez egy teljesen ártalmatlan könnyű film. Ha én egy elcseszett háborús hős lennék, aki mellől szinte mindenki fűbe harapott egy szuper akció során, és egyedüli túlélőként visszatérek a nagy szerelmemhez, aki miatt érdemes volt túlélnem a nagy csapást, csak nem hagyom már, hogy egy mimóza lélek hazatértem után lenyúlja a csajomat egy jól sikerült, azért mert „szeretem” szöveggel!!! Hála az égnek nem vagyok katona és forgatókönyvíró sem, ezért inkább mélyen hallgatok. Na de a kézfogás naplementével. Ejej.

Amúgy Ewan McGregor (Trainspotting) egészen jó a félénk halbiológus megformálásában, bár a végén már őt sem szerettem nézni „nyálas” szerepében. Nem biztos, hogy ezek a szerepek jól állnak neki, de mégsem mondhatom rá, hogy egyoldalú színész lenne. Emily Blunt (Az ifjú Viktória királynő) kellemes hangulatot sugall végig, nem az ő hibája, hogy partnere nem lett a kedvencem ebben a filmben és igazán azt sem éreztem, hogy annyira működne köztük az a bizony sokat emlegetett „kémia”. A legjobb talán Kristin Scott Thomas volt, akinek azért lehetett jeleneteit élvezni. Azonban szegény, hol van már Az angol beteg c. filmjétől. Igazából, ha a sejkről Amr Waked (Sziriána) is szeretnék írni azt, mondanám, hogy az egyik legszimpatikusabb arab, akit filmen láttam.  

Lasse Hallström (Csokoládé, Árvák hercege) rendezőre igazán semmi okom rosszat mondani, mert a rendezése nem rossz, azonban mégis sikerült egyszer bealudnom rajta. Maga a sztori is érdekes, csak mégis úgy éreztem, hogy a könyvnek az adaptálása nem sikerült megfelelően. Gondolom Paul Torday könyve ezerszer jobbra sikeredett és nem véletlenül kaptam meg érte Nagy-Britannia irodalmi szórakoztató díját. Igazából nincs úgy komolyabb bajom a filmmel, de sajnos pont rossz idegállapotban ültem le elé, ezért lehet másnak teljesen más véleménye lesz és egekig dicséri majd a művet. Én most ezt nem teszem, kivéve a zenéjét, mert az egészen kellemesen észrevétlenül belemászik a fülbe. Ha valaki csak a látvány miatt szeretné megnézni, szerintem kicsit csalódni fog, mert a skót kastélyok látványán kívül sok mindent nem fedeztem fel, amit emlékezetembe véstem volna. Senkit nem szeretnék lebeszélni róla, mert azért érdemes egy próbát tenni vele.

Különösen ajánlom azoknak a sporthorgászoknak, akik szerény kis hazánkon kívül nem tudják máshol pergetni botjaikat. Amúgy, aki csak hűsölésre vágyik, az inkább tegye el későbbre, mert ez a film egyáltalán nem fogja lehűteni, talán télen szűkös hideg estéken nagyobb élményt fog adni.

60%

 

Most így az első felindultságomban egyből a film után azt írom le, hogy már elegem van az őrültekből, és azzal együtt őrültekről szóló filmekről. Ezt annak ellenére mondom, hogy ez egy családi dráma volt, ami 1999-ben megtörtént Ausztráliában.

Barber család 15 éves kislánya, a tehetséges táncos Rachel Barber (Kate Bell) egy este a barátjától való elbúcsúzása után nem ér haza. Elmondása szerint találkoznia kell egy nála idősebb nővel, aki egy jól fizető munkát ajánlott neki, de a „randiról” nem szabad neki elárulnia semmit, mert akkor a beígért pénzt nem kapja meg. Szülei meg ugye csak várnak és várnak………….

Kicsit felidegesített. Lehet mostanában olvasnom kellene, nem pedig filmet nézni. Nehéz felfogni mennyi beteg mászkál az utcán, aki bármelyik pillanatban elviheti a gyerekedet, hozzátartozódat és még fel sem fogják, mit tesznek. Felneveled gyerekedet és akkor jön egy hülye és elveszi, te meg dögölj meg a bánatban. Totálisan értelmetlen.

Ez az igaz történet is arról szól, miként dolgozza fel a család lányuk elvesztését napokra lebontva, szereplőket külön bemutatva. Nem tudnak beletörődni, mert miért tudnának, hogy nincs meg szeretett kislányuk, aki a légynek sem tudott volna ártani a klisészöveg szerint. A szülők hiába fordulnak szinte mindenkihez rendőrség, újság, tv csak nem akar előkerülni. A média hatására viszont elég nagy nyilvánosságot kap az ügy, ami miatt a rendőrökre hatalmas nyomás nehezedik és újrakezdik vizsgálni az egészet az elejétől.  Nem akarom leírni a teljes sztorit, de amúgy rá lehet keresni a neten. Szóval nem zsákbamacska, aki leül ez elé a film elé. 

Szép filmnek nem nevezhetném, inkább szomorúnak, lehangolónak. Ez sem a szórakoztatás végett készült az biztos, hanem inkább elrettentő példának, hogy bizony, ha késve vesszük észre barátainkon, ismerőseinken a depresszió jeleit, könnyen beüthet a baj. Úgy gondolom ez azért manapság gyógyítható, esetleg megelőzhető, csak figyelni kellene társainkat. Különösen manapság, mert egyre többen vannak akik zombulnak. Na, de itt ezt abba is hagyom, mert nem az én asztalom.  

A film szereplőivel nem voltam túl nagy barátságban, illetve inkább nem tudtam velük azonosulni. Guy Pearce (Mementó) és Miranda Otto (A Gyűrűk ura II-III) is szerintem igen visszafogottan játszik, bár biztos ezt kívánta a szerepük. Nem kétlem, hogy így viselkedtek a szülők. Ha ezt mondták nekik, ezt kell csinálni. Mások vagyunk, én biztos őrjöngtem volna hetekig vagy addig, míg elő nem kerül. Viszont Ruth Bradley (Flyboys – Égi lovagok) a kis duci, elég állat volt. Tenyérbe mászó szerepe kifejezetten idegesítő volt, tetszett. Sam Neil-t (Zongoralecke) a kevés jelentében csíptem.

Simone North rendezőnő első projectjén azért látszik, hogy női film. Egy durvább jelenettől (azért azt el kell ismernem, elég kemény volt) eltekintve meglehetősen csöndesen folydogál, ami annyit jelentett, hogy szétásítottam magam a filmen. Nem mondhatom ugyanakkor rossznak, mert végignéztem éjszaka kikapcsolás nélkül, ami viszont elég pozitív dolog. Végül is azt mondom, elég reálisra sikeredett, semmi extra nincs benne ebben a drámában, de lehet, mégis ezért működik. A sztori elmesélése sikerült, átjött, a tanulságot meg le lehet vonni. A film zenéje szerintem kifejezetten rossz volt.  

Azoknak ajánlom, akik nem találnak más programot estére és kíváncsiak rá filmen is, hogy mi történt Caroline Red-del 1999-ben.

60%

 

Minden filmszerető ember képzeletében vagy esetleg papírra vetve, van egy filmlista, amit szeretne megnézni, csak nincs lehetősége eljutni moziba vagy a „home” videózáshoz szükséges felírat hiányzik.  Ilyen film volt nekem a kedvenc színészeimmel készült alábbi alkotás is, amihez meglehetősen nagy reményeket fűztem, de így utólag belátva……

A 16 éves kislány Hanna (Saoirse Ronan) egyedülálló képességekkel rendelkezik. Erejét, gyorsaságát, ügyességét és műveltségét az ex CIA ügynök édesapjától Eriktől (Eric Bana) tanulta mindentől távol, Finnország sötét és hideg erdejében. Tökéletes gyilkost nevelt belőle. Hanna életében a fordulópont eljött, és elindul első küldetésére, hogy likvidáljon egy célszemélyt Marissa-t (Cate Blanchett). Fél Európát keresztülutazza nyakában ügynökökkel és bérgyilkosokkal. A végső célhoz közeledve azonban egyre több kérdés merül fel benne létezéséről és emberi mivoltáról……….

Sajnos ez a film nem tetszett. Elvesztette már elején azt a bizonyos szórakoztatási indexet, ami miatt odaültem elé. Azt gondoltam, hogy komolyabb film lesz, hogy ekkora szereplőgárda és egy klassz rendező Joe Wright nem tud hibázni.

Olyan illúzióromboló jelenetek voltak benne, amit nem szeretnék részletezni, de egyszerűen mellette nem lehet elmenni szó nélkül. (pl. a csatornából való kijutás) Az a kevés akció, ami a futáson kívül fellelhető a filmben, nem jó, rossz. Következetlen és megmagyarázhatatlan dolgok, amikre választ nem kapunk. És én bármennyire is szeretem Saoirse  Ronant nem hittem el neki egy pillanatig sem semmit, hogy ilyen könyörtelen gyilkoló gép legyen, ahhoz túlzottak anorexiás a drágám és a tekintete is inkább kedves, mint bájosan brutális. A verekedős jeleneteknél mindig az a problémám, hogy úgy gyorsítják, hogy szétvágják, itt viszont annyira lassúak, hogy szinte látszanak azok a dolgok, hogy meg sem ütik egymást.

Igaz elismerem, hogy inkább akcióthrillernek gondoltam, mint drámának és lehet ezért ért nagyobb csalódás, pedig általában felkészülök rá. Bár a drámai alakulása a kislánynak, mikor ráébred öntudatára, hogy valójában ki is ő és mi lesz vele nekem nem jött át, de addigra már ítélkeztem a film felett.

Tetszett viszont a pulzáló filmzenéje, amit köszönjünk meg a The Chemical Brothersnek, mert nélküle még ennyit sem ért volna a film. Igen manipulatívan használták fel a filmben. Már feljebb is említettem, hogy a filmben többet futnak, mint egy Bécs-Budapest maratonon és ezekhez a jelenetekhez ez a filmzene tökéletesen passzol. Tényleg jó hangulatfokozó.

Kiemelném még a változatos helyszíneket, a hideg Tundrát, a sziklás sivatagot, a nagyvárosi helyszíneket, stb. talán, ezek azok a dolgok amiket még pozitívumnak megemlíthetnék. Tényleg igen változatosan válogatták össze. És ami még megmosolyogtatott a filmben a bérgyilkosok megjelenése volt, úgy néztek ki, mintha a Rammstein zenekarból jöttek volna elő.

Saoisre Ronan (Komfortos mennyország, A visszaút) nagy tehetség, de ezt már többször is írtam. Bármennyire is szeretem, ez a film valahogy nem állt jól neki, és nem azért mert nem tudja eljátszani, hanem a testi adottságai alapján nem hittem el, hogy ezekre képes lenne. Eric Bana (München, Hulk) szintén mindig jó és itt tökéletes Cate Blanchett-el együtt, aki itt most úgy nézett ki, mint egy modernkori boszorkány.

Joe Wright (Büszkeség és balítélet, Vágy és vezeklés) filmje speciel nekem nem tetszett, de akik velem együtt ültek és nézték végig, azoknak sem, bár a véleményük nem nagyon érdekel abban, hogy mit írok le vagy mit nem.  Lehet benne valami, hogy nem ezt vártam, bár ilyen csapdába nem szoktam beleesni. Igazából tényleg azok a hihetetlen és megvalósíthatatlan dolgok vették el a kedvemet, amire azért nem számítottam. Lehet, ha jobban koncentrálok a drámai vonulatra, teljesen más szemszögből nézem a filmet és ezektől függetlenítem magam. Tényleg csak a filmzene, - amit ugyan meghallgattam a film nélkül is és úgy már nem jött be, - és az operatőri munka, ami bejött.

Ennek ellenére nem szeretnék lebeszélni senkit a filmről, hiszen mindenki másképpen áll hozzá, én most beleestem ebbe a csapdába és a film végéig nem is szabadultam tőle. Azoknak ajánlhatom, akik szeretnének átélni egy kevésbé akciódús thriller mesét drámával fűszerezve.

 

Azért az IMDB film értékmérője nagymértékben befolyásolja a filmeket választó egyéneket. Számtalanszor beleestem már a csapdájába én is. Szerintem horrorfilmek esetében, mely eléri a hét pont feletti értéket érdemes megnézni, csak kár, hogy ritka is az, ami meg is érdemli. A széles közönségnek általában eme műfaj nem a kedvence, ami magyarra fordítva annyit jelent, hogy lepontozzák a horrort. Persze ebben az is közrejátszik, hogy dömpingszámra érkeznek ezek a filmek, melyek legyünk őszinték, többnyire borzasztóak és akkor finoman fogalmaztam. Hogy miért kezdtem így? Az alábbi alkotás 7.4-n áll jelen pillanatban.

Lambert család új otthonba költözik, egy hatalmas és gyönyörű házba. Minden békésen kezdődik, a beköltözés örömünnep a gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt.  Kezdetben, csak az anya Renai (Rose Byrne) vesz észre több apró jelet, hogy az új házban bizony nem stimmelnek a dolgok. Könyvek leesnek a polcról, hangok a bébiőrzőben, kaparászások a padláson és minden olyan dolog, amitől egy átlagember szívbajt kap.  Josh (Patrick Wilson) a férj, persze kétkedve fogadja felesége elméletét, hogy esetleg valami nem stimmel a házzal. Egy napon azonban a nagyobb fiúk Dalton (Ty Simpkins) a padláson leesik a létráról és beveri a fejét, valamit látott a sötét sarokban, s ez a valami megjelenik a szobájában……………………...   

Ugye milyen sablon sztori? Így leírva láttunk már hasonlót nem is egyet. Pedig ez a film kicsit más. Valami olyan szintű kettősséget éreztem a filmmel kapcsolatban, amit már nagyon régen. Kezdetben az gondoltam, hogy ez is egy hülye nagymama szellemes, kiugrok az ajtó mögül jól megijedek film lesz, aztán ahogyan haladtam vele egyre inkább változott a véleményem. Néhány apróbb jelenetből arra a következtetésre jutottam, hogy talán ez most más lesz. Kezdett kialakulni a sztori, és egyre jobban tetszett és érdekelt. Mondjuk azért tippjeim voltak merre is fog haladni és ki lesz a hunyó. (megint eltaláltam, de ez nálam nem gond) Aztán valami bezavart a képbe, de majd később folytatom a sztorit. 

Érdekes a PG-13-as besorolása, ami azért egy kicsit bizarr. Nem emlékszem még olyan filmre, aminek a hatására ennyiszer és ilyen sokáig lúdbőrzött a kezemen a szőr. Nem tudom, hogy másnál is így volt, de engem ez az egy dolog teljesen levett a lábamról. Úgy gondolom ezt az érzést a profi és jól kigondolt jelenetsoroknak köszönhetem. Mindig pont jókor és jó időben jött az ijesztgetés, pedig igazán fel lehetett rá készülni. Mindig tudtam, hogy na, most meg kell majd ijedni és mégis bejött. Ehhez még hozzájárultak azok a hanghatások, amik a csúcsra járatott idegállapotomat tovább tudták borzolni.  Ez az a film amit, ha moziban nézünk párral, akkor biztos, hogy az ölünkben fog landolni vagy rosszabb esetben máséban. Kizárt, hogy csöndben végig lehet majd nézni ugrálások nélkül.  

És akkor a pozitív dolog után jön az, amit egy horrorfilmnél szinte mindig elszúrnak, a magyarázatot és a végkifejletet. Számomra ennek a filmnek az utolsó 20 perce katasztrofális. Addig, amit felépítettek egy csapásra romba döntöttek a komolytalanságával. Még az ijedősnek szánt részeket is néma közönnyel ültem végig. Egyáltalán nem jött át, amit el akartak érni, talán csak a legeslegutolsó jelenet, de még az se nagyon, mert addigra már mérges voltam.  Egyszerűen nem is értem az alkotókat, hogy ezt most miért volt jó így? Talán az alacsony költségvetés miatt? Minden olyan gagyinak tűnt egy csapásra, talán egy rossz zombifilm elcseszett élőhalottjaihoz tudnám hasonlítani azt, ami történt a filmben. Téptem a hajam. Aztán meg ugye ott van az a két szerencsétlen ”szellemirtó”, akik inkább beférnének Bill Murray és Dan Aykroyd csapatába a Szellemirtókban, de nem ebbe a komolyra vett alkotásba, mert ezt nem vígjátéknak szánták az biztos.  Őket sem szerettem meg, de így van ez a ”nagyival” is, aki bármennyire is átélve játszotta szerepét, számomra teljesen hiteltelen maradt.

Végeredményben tetszett is meg nem is, de inkább az utóbbi. Van egy bizonyos hangulata még az első felében, de hogy utána mi történt? Nem értem. Kár, hogy leforgatták a végét is.

Szereplőkről sok mindent elmondani nem lehet. Hozták rendesen az ijedt család képét amennyire lehetett. Patrick Wilsonról (Watchmen, Cukorfalat) és Rose Byrneről (Felhangolva, Képlet) igazán nem tudok semmi extrát írni, viszont Barbara Hershey (Fekete hattyú) mellékszereplőként marha jó volt.

James Wan rendező és Leigh Whannell forgatókönyvíró páros, akik elindították a Fűrész franchise-t szerintem nem rossz ötletet találtak ki, de a kivitelezés hagy némi kívánni valót maga után és ezt annak ellenére mondom, hogy egyáltalán nem mondható el a filmről például az, hogy a fényképezése vagy mondjuk a zenéje nem tetszett,  mert mindkettő nagyon jó, de olyan érzésem volt, hogy spórolni és kaszálni akartak volna. Mondjuk ez viszont bejött nekik, ugyanis a 1.5 milliós költségvetés bőven megtérült már a nyitó hétvégén és onnan pedig csak szárnyal felfelé és dagadnak a zsebek. (50 milliónál jár jelen pillanatban és a legprofitképesebb filmnek tartják számon) De akkor sem írom most le, hogy tetszett. Akkor meg miért kapott 60 %-ot? Azért mert, az első felében tényleg elérte nálam azt, amit egy horrorfilmnek kell. Az igazi borzongást. (Én egy kicsit Poltergeist másolatnak találtam.)   

Mindenképpen ajánlom horrorfilm rajongóknak, mert tényleg egy kicsit másnak tűnik majd, mint a többi hasonló sztorijú film, de ha valakinek mégsem jön majd be, ne engem okoljon. Az biztos, hogy az első fele jól sikerült. Gyenge idegzetűek mindenképpen fedeles üdítőt vegyenek, mert még a végén kiöntik a szomszédjukra.

60%   

 

Asszem ennél elborultabb horrorfilmet nemigen láttam mostanában. A világválság utolérte már a horrorfilmeket is?  Ezek a kínaiak filmkészítésben állatok, nem tudok mást mondani rájuk.

Cheng Lai – Sheung (Josie Ho) fiatal telefonos kisasszony beteg édesapjával és testvérével külvárosi panelrengetegben éldegél. Merész álmokat szövöget, egész életében egy tágas tengerpartra néző lakásról álmodozik, azonban álmai megvalósításához rengeteg pénzre van szüksége, hiszen nem olcsók a Hongkongi ingatlanok. Végigspórolt évei alatt inkább lemondott a szórakozásról, utazásokról csak azért, hogy álmait megvalósítsa. Mikor apja halála miatt kapott biztosítás összege elegendő lenne a kinézett és később lefoglalózott ”álom” lakás megvételére, a tulajdonos meggondolja magát és felemeli az árát……….

Azt hiszem ez szintén az a film, aminek a jeleneteit sokáig megőrizzük elménkben. Mikor megnéztem fogtam a fejem a film végén, hogy nem hiszem el, hogy ez lenne a sztorija! Ki a fenének jut ilyen az eszébe?? Igazából vicces az egész, hogy egy hétköznapi lakásvásárlási problémáról ultra brutál filmet forgatnak! Lehetne ez egy kisvárosi családi dráma is, ha nem sokkolódnánk már a kezdő jelenet után. A film egy éjszaka alatt játszódik, visszaemlékezésekkel telepakolva, amiből megtudjuk, hogy miért lett főhősnőnkből gyilkoló gép.

Láthatjuk, hol nőtt fel, hogyan vigyázott apjára, jelenlegi munkahelyi körülményeit, és azt is, miképpen használja ki szeretője. A jelen időben pedig percről – percre követhetjük céljai megvalósításához szükséges tetteit. Elég ritkán lát az ember ilyen megtervezett véres gyilkolást horrorfilmben. Ezek bármennyire is morbidak, hihetetlen ötletesek. A belezésektől kezdve a nemi szerv levágásáig minden előfordul, de abszolút nem gagyi módon, és ezt úgy mutatják be, hogy közben bármennyire is hülyén hangzik, de mosolygunk rajta. Hát ez elég aberrált dolog az biztos, de másképpen nem tudom leírni. Folyamatosan azt mondogattam magamban, hogy ezt nem hiszem el, ha nem látom. Megjegyzem, hogy jó nagy paraszt jelenet volt a terhes nővel kapcsolatban, ami azért elég gáz volt számomra.

Azonban ez a morbid ”humor” végig kíséri az egész filmet. A megcsalt asszonyok közötti telefonbeszélgetések, valamint a benarkózott fiatalok gruppenszex körüli gondolatai igen viccesre sikerültek. Persze azért van itt mondanivaló a társadalomról és egyéb gazdasági problémákról is, mint például, hogy egy 56 nm-s lakás 175 millió ft-ban kerül átszámolva, de nem hiszem, hogy az marad majd meg bennünk. Azt írták a film elejére, hogy megtörtént esetet dolgozott fel, bár kizártnak tartom, hogy ez így volt, max. az ötletet merítették a való életből.

Josie Ho színésznő ártatlan kinézetéből elég nehéz elképzelni, hogy ilyen ”serial killerré” válik, de végül is megbirkózott a feladattal. A ”Flashback” bejátszásokkal megpróbálják a tetteit megértetni velünk, szeretnék kihozni belőlünk sajnálatunkat iránta és ez vicces.  Azért nem tudom, hogy milyen lelkivilága lehetett ez után a film után, mikor hazament a forgatásról, de nem hiszem el, hogy jól aludt. 

Nem láttam még Ho-Cheung Pang filmet korábban, de most ez után nem vágyok rá egy ideig. Kicsit sok volt. Azt nem mondom, hogy nem tetszett a maga nemében, de a meredek részek miatt húzós megnézni. Ilyen kaszabolást összehozni nem semmi, de fel is lehet tenni a kérdést is, hogy mi értelme? Ahhoz képest, hogy 37 éves a rendező ez volt a hetedik filmje. Többnyire drámákat forgatott ugyanilyen sötét humorral vegyítve.

A végére jön a neheze, hogy kinek? Aki vérben tocsogós kaszabolást akar látni, ne hagyja ki, de tuti megáll az ereiben a vér, mikor egy-két jelenet után felszedi az állát a padlóról. Azért a nagy többségnek nem ajánlom.

 60%    

ver.1.

Vasárnap délután, ha az ember ráér, nem igazán van ráállva a komolyabb filmekre, már csak azért sem, mert nem biztos, hogy nem zavarják meg telefonok, kutyát sétáltató barátok, esetleg egy gyerek, aki meg sem áll egész nap. Ezekben az esetekben még arra is engedékeny vagyok, hogy a film lehet szinkronos is. Ismét egy vígjáték. Ismét várom a katasztrófát.

Emma (Natalie Portman) és Adam (Ashton Kutcher) gyerekkoruk óta barátok, az évek múlásával egyre többet találkoznak, ezeknek a találkozásoknak nem lehet más a vége, mint az ágybabújás. Emma egyáltalán nem vágyik párkapcsolatra, csak szexre. Adamnak is tökéletesen megfelel a kapcsolat eme formája. Ezért megbeszélik, ha szükségük van egy kis összebújásra, csak hívják egymást és azt a kis időt nem beszélgetéssel töltik. Kezdetben remekül megértik a testbeszédet, így legalább nem kötődnek egymáshoz, nincsenek közös reggelik, nagy veszekedések, tehát minden olyan dolgot mellőznek, ami egy normális párkapcsolatban előfordul. Később azonban rájönnek, hogy így a dolog csak egy ideig működik, mert valamelyikük előbb-utóbb többet akar…………

Csak szexre kellesz! Asszem kevés olyan ember van, akinek ez a rövid mondat nem ment gondolatban keresztül a pici buksiján az eltelt évei során. E mondat köré felépítve egy egész klassz kis vígjátékot lehetett volna leforgatni. Ivan Reitman rendezőnek részben sikerült is. A sztori ebben a filmben is olyan, amit már százszor láttunk más filmekben. Kezdetben a két ellentétes nem vonzódásából kialakul a szex, majd a kötődés, majd a féltékenység, majd a hiány, ez mind így együtt alkotja a nagybetűs szerelmet. Itt is fordítva történik minden, mint ahogy az életben lenni szokott. Gyakorlatilag semmi extra. Talán csak a karakterek és a vicces beszólások változnak. Sajnos ebben a filmben a kitalált karakterek sem nyújtanak semmi olyan egyedi dolgot, ami kiemelné a szokásos ”romkomok” közül. Azt nem mondom, hogy a film elején nem mosolyogtam el párszor, de azt is inkább a viccesebb mellékszereplők beszólásai miatt. Sőt még azt is mondogattam magamban, hogy ez jobban tetszik, mint az előző nap látott Terhes társaság. Sajnos, ahogy múlik az idő, úgy jönnek elő az érzelmek és az érzelmeket követő sablonok és minden olyan dolog, amit már a film elején is tudni lehetett. Egyre inkább érdektelenebbé válik a szereplők közötti kapcsolat fenntartása, hiszen úgyis tudod mi lesz a vége. Ezért volt számomra felemás. Meg amúgy is mindenki tudja azt a közhelyet, hogy férfi és nő között nincs barátság, mert előbb vagy utóbb valamelyik fél többet akar.

Natalie Portmannak (Fekete hattyú, Testvérek) ez a szerep olyan volt, mint egy sportolónak az edzés utáni levezetés. A Fekete hattyú kicsit megviselhette és ezért választhatta ezt a kisujjból is eljátszom karaktert. Szeretem őt, mint színésznőt, de ebbe a filmbe ő is simán beleszürkült. Illetve aranyos volt, meg minden, de amúgy semmi. Ashton Kutchert a Pillangó-hatás után én egyszerűen nem láttam még közepesnél jobb filmben. Az örök mosoly a száján sosem kókad le és ez egy idő után engem idegesít. Bár ehhez a szerephez most tökéletesen elegendőnek bizonyult ez az egysíkú csábító mimika, de ha nem változtat, a későbbiekben nem fogom rá pazarolni az időmet. De a lényeg, hogy bizony volt egy két klassz mellékszereplő, mint Adam apja szerepében Kevin Kline (Dave), aki belőve mondott érdekes dolgokat, vagy Adam haverjai: a rapper Ludacris (Gamer - játék a végsőkig) és Jake M. Johnson (Felhangolva) beszólásai is egész kellemesre sikerültek. A női vonalon Lake Bell (Egyszerűen bonyolult) és Greta Gerwing (Greenberg) színésznők neveit érdemes megjegyezni, akik valamicskét emeltek a film színvonalán.        

Ivan Reitman (Ovizsaru, Junior, Dave, Ikrek) rendező még a 1990-es években tette le a névjegyét a vígjáték műfajban, 2000-ben azonban már csak három filmmel próbálkozott, több-kevesebb sikerrel. Ez a film azonban nem marad meg az emlékezetes alkotásai között, talán majd a Szellemirtók 3. részével nagyobb sikerrel jár, bár arra még több évet kell várnunk. Azonban nem nevezhető buktának, mert simán behozta az árát. Ismét csak azt írhatom le, hogy egy igazán jó vígjátékra még várni kell. Talán majd a Másnaposok második része.

Délutáni matinénak, tinédzsereknek elmegy, még csókolózni is lehet alatta, mert nem veszítünk vele semmit, ha kiesik egy két rész. Romantikus vígjáték, amire szerelmespárok simán beülhetnek, de nem biztos, hogy első randira ajánlatos, mert még valamelyik fél félreértheti a közlendőt. A kicsit idősebb nézőket azonban már nem fogja elvarázsolni a film. Engem sem.

60 %    

Dwayne Johnson pályafutását nem nagyon követtem, valahogy nem érdekeltek a filmjei. Ritkán van ilyen, mert gyakorlatilag mindent megnézek. Nem is nagyon emlékszem melyik filmet láttam utoljára tőle. Annyi tudok, hogy a kezdeti akciófilmjei után átnyergelt a könnyedebb vígjáték műfaj felé. A Pancser police, Fogtündér, Zsenikém mind olyan film, ami a közrejátszott abban, hogy még jobban eltávolodjon tőlem. Azért esélyt mindenki kaphat még egyszer.

Driver (Dwayne Johnson) sitten való raboskodása után szabadulva a cellatársaktól, kocsijáig rohanva, nevekkel, térképpel és egy pisztollyal elindul bosszút állni kegyetlen mérges szellemként azokon az embereken, akik elárulták őt. Mindenkit megkeres abból a bandából, akik egy sikeres bankrablás után rajtuk ütöttek, zsákmányukat elvitték, megölték társait és testvérét, végezetül még fejbe is lőtték őt. Tíz év börtönben töltött idő után, pénzzel megtömve, Chevrolett Chevelle autójába beülve, nyakában egy zsaruval (Billy Bob Thorton)és egy bérgyilkossal (Oliver Jackson-Cohen) városról városra végigjárva nem kegyelmez…………

DRIVER, COP, KILLER. Valamiért nem adtak neveket, valamiért úgy gondolták a készítők, hogy így titokzatosabbak a szereplők. Jól indul az egész. Már a kezdő jelenetsor meghatározza a film hangulatát. A remek zenék, lassított jelenetek és a könyörtelen első öt perc, egy igen jó kis bosszúfilmnek vetíti elő a megnézését.  Sajnos, ahogy haladunk előre a lassítások, a jó kis zene és legfőképpen a hangulata a filmek elvész. Kibontakozik maga a történet is, ami igazából szögegyszerű lenne, ha bonyolítás végett nem vittek volna bele olyan mellékszálakat, amik számomra teljesen letompították a filmet. Azt gondoltam, hogy ez kőkemény bosszúfilm lesz, helyette meg kaptam egy akciófilmbe oltott drámát, ami nem is lett volna baj, ha, érdekelt volna. De valahogy mégsem. A három szálon futó sztoriban az egyik a Zsarué, aki nem tudja lebirkózni narkófüggőségét, családjával próbálja a kapcsolatát rendbe hozni és nem mellékesen, már csak 10 napja van nyugdíjazásáig hátra. A másik szálon meg ott van a filmsztár kinézetű bérgyilkos a modell barátnőjével, akinek annyi pénze van a hobbijából, hogy akár a Holdon is vehetne házat. Rá is küldik kerek 1 dollárért (el is merengtem, hogy akkor miből van minden??) a mi Démonunkra, akit viszont nem sikerül egyből lapátra tennie és ez miatt oly mérhetetlenül dühös lesz, hogy nem is akar a visszavonulása előtt semmi mást, csak mindenáron teljesíteni elkezdett küldetését. Hát igen, a kitartás kevés embernek veleszületett tulajdonsága. A bérgyilkos is ember? Valami ilyesmire gondoltak szerintem.  

Szóval ezek a mellékszálak nekem speciel nem jöttek be. Teljesen hihetetlennek tűnt, mind a narkós és mind a mindent megvehetek, de ha nem tisztelsz, kinyírlak vonal.  Azt kell, hogy mondjam, nem kellett volna ide, de akkor meg, ahogy fentebb is írtam a szögegyszerű sztoriból, már csak a szög maradt volna meg. Az meg a mai világban nem érdekelt volna senkit.  Ebből is az látszik, hogy néha kevesebb több. Pedig tényleg tetszett az eleje. Mikor meg vége lett azt mondtam magban, hogy egy jó kis közepes film volt ez nem bántam meg, de ahogy telnek az órák már csak az autókra emlékszem belőle, ahogy kanyarogtak a hegyi  úton.  

Dwayne Johnsont (Pancser police) eltalálták a szerepre az biztos, valahogy elhiszem neki, hogy olyan megrendíthetetlen vasember. Könyörtelen, aki megy előre és nem kegyelmez. Érzelemmenetes sebhelyes arca, robosztus teste nagyon jól állt ehhez a karakterhez.  Azt azért sajnálom, hogy nem jöttem rá, mi volt az a tetoválás a bal karján, mert, aki meglátta kirohant a világból! Nyomulhatna tovább akciósztárként, simán nézném őt más hasonló jellegű filmekben még. Talán hallgat rám. Billy Bob Thortonról (Sasszem) az ugrott be egyből, hogy ez a pasi tuti narkós és nem csak ebben a filmben. Nem néz ki jól már. Csípem nagyon és itt is hozta az átlagot, semmi extra. Oliver Jackson-Cohenről (Hétmérföldes szerelem) először azt hittem, hogy a Twilightos srác, ami már eleve megbélyegezte sorsát, viszont a kedvesét játszó Maggie Grace (Kéjjel-nappal, Elrabolva) színésznőre érdemes vetni egy pillantást. Nem csúnya az biztos.

George Tillman Jr. (Notorius B.I.G. A N.A.G.Y. Rapper, Férfibecsület) rendező úr egy kicsit elrohant a forgatókönyv mellett. Lehet annyira örült neki, hogy végre forgathatott valamit, hogy nem vette észre a hibákat. A folyamatos törések miatt döcögött az egész film. Kár érte. Most vagy jobban ráállnak a mellékszálakra és még mélyebbre viszik az egészet vagy kihagyják a fenébe az egészet. Bár meg lehet nézni egyszer az biztos, de ennél lényegesen jobb ”revenge” filmet láttunk már. Tényleg az igazi jó dolog a filmben D. Johnson.(na és persze Maggie) Furcsa, hogy az elején még marha jó kis számokat nyomtak a jelenetek alá, de hova tűntek a végére? Amit szeretnék még megjegyezni, hogy kicsit érdekes pisztolypárbajok voltak a filmben. Most örüljünk annak, hogy öt méterről egyből nem találnak célt a golyók, vagy vegyük inkább gáznak egy ”tökös” akciófilmhez képest?

Ajánlhatom végül is bárkinek, aki akcióra vágyik, de annyira mégsem. Időtöltésnek elment az biztos, de azért elgondolkodtam rajta, hogy ennél lényegesen jobbat is lehetett volna forgatni. Azért nem kell megijedni, sok embernek tetszik majd.

60 %

süti beállítások módosítása