Vannak olyan emberek, akik megunják a civilizáció adta örömöket, és felperzselve maguk mögött mindent, elindulnak a nagyvilágba. Azért kelnek útra, hogy lehántsák magukról a “felgyülemlett koszt” és egyedül legyenek egy gyönyörű helyen, gondolataikba zárva. Aztán vannak mások, akiknek egyszerűen csak zabszem van a seggükben, és nem tudnak nyugodtan megülni és megelégedve bámulni a Celeb vagyok ments ki innen őserdei tájainak szépségeit.Ők azok, akik akár az életük árán is keresik a kalandokat, az izgalmakat. Az így szerzett feltöltődés megér nekik annyit, hogy beledögöljenek az élmény adta gyönyörbe.A természet azonban nem mindig simogató, megnyugtató, és nem nagyon szereti, ha bolygatják. Ismét egy film, ami nagy pofont ad kalandvágyó természetjáróinknak.

1980-ban három kalandra éhes turista, eltérő szándékoktól vezérelve elindul egy idegenvezetővel a bolíviai dzsungel mélyére. Egy olyan élményre vágynak, amelyben korábban még sosem volt részük.Az útjuk során a vártnál sokkal keményebb nehézségekbe ütköznek, és a társaság is szétszakad.A szívósabb és rendíthetetlenebb része a csapatnak nem adja fel, és folytatja a menetelést az ismeretlen tájakon. Az út azonban kifog rajtuk, és végképp szétszedi őket. A film a dzsungel mélyén egyedül bolyongó Yossi Ghinsberg (Daniel R.) küzdelmes, embert próbáló napjainak történetét meséli el.

Szép, színes, úti film, de olykor kegyetlen képekkel. Természet kontra ember. Ritka, amikor az ember győzedelmeskedik, de ha meg igen, az bizony nagy mák. Amúgy ha valakit érdekel, a teljes történetet el tudja olvasni a wikipédián.Ami a dzsungelt illeti, a film befejezése után sem változott meg a véleményem, hogy enné meg a rosseb. Nem a mi világunk ez, nem minket teremtettek oda, hogy hódítsuk meg az ismeretlent. Persze mindig is lesznek, akik a másra vágynak, akik ki akarnak tűnni, és szeretik a veszélyeket.Ha egyszer eljutnék Dél-Amerikába, és lehetne választani, hogy a turistacsalogató Machu Picchu-t nézzem-e meg, vagy egy kis aranyásó kalandra induljak el a helybéli bennszülöttekkel a dzsungel mélyére, tuti nem az utóbbit választanám. Az is lehet, hogy inkább egy helyi krimóban üldögélnék naphosszat.

Mivel a készítők megtörtént esetet dolgoztak fel, nem rugaszkodhattak el teljesen a valóságtól.Bár sosem jártam arra, és az olvasottságom is mindössze addig terjed a témában, hogy a dzsungelben maximum két-három napot lehet kibírni minden nélkül, ha nem születtél Bear Grylls-nek, ezért akár még igaz is lehet a sztori. Bár ha van víz, akkor állítólag három hétig is húzhatjuk. (szintén a nagy túlélőtől tudom). Szóval ez az a hely, ahová nem kell karóra. A dzsungel tényleg megmutatja, mik is vagyunk valójában a természethez képest. Gyakorlatilag senkik. Ha valaki többnek gondolja magát, hajrá.

A filmből igazából az jön le, hogy nem a rovarok, kígyók és békák állandóan vizslató tekintete között élni a legnehezebb, mégha nem is kedvelnek téged annyira. Nem az a gáz, hogy nem tudsz aludni a ragadozók folyamatos közelsége miatt, akik szagolják az izzadt tested párolgását. Még csak nem is az ingoványos talajon való közlekedés a durva, amely beszippant. Hanem az, hogy hogyan is viselkedik az emberi elme vészhelyzetben, adott helyen és időben.

Az egyedüllét és az ebből eredő folyamatos éberség parája visz a sírba, de legalábbis a meggondolatlan cselekedetekbe. Nemcsak a tabletták tudnak hallucinációt okozni, hanem a reményvesztett őrület, ami ránk tör legsötétebb magányunkban. A film az arcunkba nyomja, hogy soha ne adjuk fel, és bízzunk magunkban, hogy a lehetetlent is meg tudjuk csinálni. Mindig van remény. A másik oldalról pedig azt üzeni, hogy egy barát a bajban mutatja meg az igazi arcát. Nos, azt nem tudom, hogy tényleg így van-e, vagy csak egy kicsit hollywoodiasították a művet, de mindenesetre megható, hogy mikre vagyunk képesek. Vagy nem.

Két részre lehet osztani a filmet. Az első, a meglehetősen hosszúra nyúlt bevezető. Hogyan és mikor ismerkedett meg a kis csapat, mi vezérelte őket ide, és hogyan hergelik fel egymást az útra. Ez az egy óra lehet, hogy valakinek unalmas, és érdektelen lesz, de én néztem figyelmesen.Nem azt mondom, hogy ez a rész az erőssége a kész terméknek, de nem is volt annyira gáz, mint ahogy egy-két helyen lehetett olvasni. Amúgy meg aki szereti a természet csodáit, tátott szájjal fogja figyelni a szép, színes képeket, mert azok bizony lenyűgözőek a fotelból nézve is. Legalábbis addig, amíg nem egy csúnya férget mutatnak közelről, amelyik éppen egy sebből mászik elő.

Ahogyan embereink haladnak a céljuk felé, egyre jobban fáradnak, éheznek, és egyre ingerültebbek lesznek. Könnyes szemmel hallgatják “Papa”-ként tisztelt túravezetőjük tanácsait, egészen addig a pillanatig, amíg el nem szakad a cérna.

De ez már a film második fele. A feszültség szépen beköltözik a bőrünk alá, és a hányingert keltő képek felborítják lelki egyensúlyunkat, tovarebbentve az elmúlt óra gyönyörködtető képeit. Tényleg nem szép, amit művel velünk az az oly csodálatos természet. Lehet, hogy majomként kerültünk a földi planétára, de azért továbbfejlődtünk, és nem maradtunk bennszülöttek, akik kukacokon és magvakon élnek. Így jobb híján, vészhelyzetben szőröstül-bőröstül felfalunk egy majmot.

Igen csúnya képeket láthatunk, melyek sok embernél kiverheti a biztosítékot. Ha azonban a másik oldalt nézzük, éhen csak nem akarunk halni, ezért bármi ami elénk kerül és van hozzá gusztusunk, mehet feldolgozásra a gyomrunkba. Szóval a második egy óra lényegében elviszi az egész filmet, és enyhén szólva kiszakít minket abból a békés álláspontunkból, hogy egy National Geographic megrendelésére készült természetfilmet nézünk.

A vége egészen hatásosra sikeredett, átjött.

A film főszereplője Daniel Radcliffe, az egykori Harry Potter igazán odateszi magát. Szerintem klassz volt, és totál elhittem neki, hogy tényleg becsavarodik a körülményektől. Furcsa volt látni, hogy kinőtte korábbi szerepeit, és piszok jól játszik. Kicsit hasonlított nekem külsőleg Ben Fosterre a Lone Survivorból. A többiek igazából mellékszereplők (Alex Russell, Thomas Kretschmann, Joel Jackson) Nem nagyon érdekeltek a filmben, egy-két konfliktust leszámítva.

Greg McLean a Wolf Creek című horrorfilm rendezője igaz nem egy életre szóló élményfilmet készített Yossi Ghinsberg könyvéből, de azt se mondhatom, hogy egyből kiment volna a fejemből. Nem volt ez rossz. Út a vadonba kicsit másképpen. Egy-két jelenet, amely szerintem a rendező szívéhez közelebb állt, kimondottan ütött. Egészen konkrétan majdnem elhánytam magam. A közel két órás játékidő alatt nem nagyon volt olyan pillanat, amikor elterelődött volna a figyelmem a filmről. A fényképezése egészen kiváló, bár “hozott anyagból dolgozik”, hiszen csodálatos a táj. Mondjuk ezt azért tudni kell filmre is vinni. Ha kicsit kötözködni kellene, bár sokan észre sem veszik ezeket, és nem is fontos rá kitérni, akkor azt mondanám, hogy a vágó olló az elején okozott érthetetlen pillanatokat. Egy-egy jelenetet úgy lenyisszantottak, hogy csak mosolyogva néztem, ez most hogyan került ide. A zene, amikor kellett felvitte az adrenalint, lehetett rajta izgulni. A raftingolás szerelmeseinek kifejezetten tanulságos.

Ez az a film, amit érdemes egyszer megnézni. Azt tudtuk, gondoltuk, hallottuk, hogy a dzsungel veszélyes, de most láttuk is. Hogy most ebből tényleg mennyi az igaz, azt meg mindenki döntse el saját maga.

Ajánlom azoknak a kalandoroknak, akik szeretnek képeslapokon látott tájakon gyalogolni, túrázni, hajókázni. Akik szeretik a “sohaneadjukfel” filmeket, azoknak is kötelező.

70%

Szerettem gyerekkoromban Greystoke Lordjának történeteit, Edgar Rice Burroughs könyveit, Johnny Weissmüller fekete-fehér filmjeit (amikor lefutotta a mellé vetített orrszarvút), és szerettem még a Christopher Lambert főszereplésével készült Tarzan filmet is, amiben kis túlzásokkal az első fél órában nem is beszélnek. Nagy reményekkel vártam már, hogy újra elővegyék kedvenc kalandregény hősömet, mivel igen régen készült feldolgozás a mai kornak megfelelően kivitelezve. Szándékosan nem is olvastam semmilyen kritikát róla, nehogy befolyásoljon, de már a bemutatójától is negatív érzések fogtak el, nemhogy a film után.

John Clayton (Alexander Skarsgard) Greystoke 5. lordja, a Lordok házának tagja, egykoron Tarzanként a dzsungelben nevelkedett majomember egy évtizede már úriemberként a ködös Albionban vár arra, hogy valami történjen életében, és ezt az arisztokrata álcát ledobhassa. Fohásza meghallgatásra talál, mikor egy napon a polgárháborús ex-katona, George Washington Williams (Samuel L. Jackson) rossz hírt hoz. Tarzan szülőhazájában, Kongóban szörnyű dolgok történnek, így nem lehet tovább maradása nyugodalmas házában, hiszen a dzsungelben élő barátai veszélybe kerülnek a belga király zsoldosa, Léon Rom (Christoph Waltz) kapitány hathatós közreműködése miatt. Feleségével Jane-nel (Margot Robbie) odautazik, hogy a civilizáció szörnyű romboló hatását saját szemével is lássa és a kegyetlen bányatulajdonos ördögi tervét meghiúsítsa. Az út során Jane-t elrabolják és Tarzannak a dzsungel élőlényeivel együtt közösen kell szembeszállnia, hogy az ellenséget legyőzze….

Samuel L. Jacksont idézném fel a filmből: „Hát ez nem volt semmi!” A szó szoros értelmében nem volt semmi. Fél órája néztem a filmet és még mindig a nagy semmi. Ahhoz, hogy egy kalandfilm ennyire érdektelen legyen, nagy tehetség kell a készítőktől. A film kissé bonyolult történelmi háttere talán az egyetlen olyan momentum, amely a valóságot tükrözte és egy kis figyelmet érdemelt még az elején, de mivel ez nem egy History Channel által készített történelmi film, ezért a későbbiek során már a kutyát sem érdekelte, hogy milyen belpolitikai maszlag van Afrikában. Igazából az egész film a „kinek a kije ölt meg kit és ezért bosszút állunk” sémára épül. Egyszerű, mint a szög, hiába is akartak egy teljesen logikátlan szövevényes szálat beletenni.  Tarzan félmeztelenül, nadrágban és végig csizmában történő monoton menetelése egy gőzhajó után, picit sem kötött le. Kényelmetlenül fészkelődtem végig ezt a lagymatag szuperhős utánzatot, amely oly csalódás volt számomra, mintha a strandon 40 fokban kifogyott volna a jéghideg barna Staropramen.

Értem én, hogy új erőt akartak lehelni gyerekkorunk hősébe, mivel a modernizálás minden dzsungellakót előbb-utóbb utolér, de úgy, ahogyan sikerült Mauglinak megújulnia, sajnos Tarzannak ez a reaktiválás nem állt jól. Akinek sok az, hogy itt már a dzsungelben robog a vonat, Maxim géppuskákkal lövöldöznek és hajók robbannak a folyón, Tarzan nadrágban és cipőben lohol végig a dzsungelben, az ne is álljon neki. Ez bizony már az új generációnak készült. Az erdőben sziklává és szinte legyőzhetetlenné nevelkedett hősünket szépen megpróbálták szuperhős képességekkel felruházni és így már nem csupán elemi erejére támaszkodhatott, hanem futurisztikus képességeire is. És most itt nem konkrétan lézer szemekre gondolok (max. a radar fülekre).  Azonban az 50 méteres fára történő sziklaugrás vagy akár a végletekig eltúlzott liánon való eszméleten gagyi egy kézzel való közlekedés, mind olyan ellenszenvet váltott ki, mint amit akkor érzek, mikor a szomszédom komposztáló gödre megtelik. Nekem sokkal szerethetőbbek a régi fekete-fehér filmek kamun mellévetített és felgyorsított részei, mint ebben a filmben bármi, azok legalább mosolygást csaltak az arcomra, ezek viszont kínos nevetést.    

Ami eredeti talán az egészben és pozitívumnak írható fel, hogy nem dolgozták a régi történetet fel újra és megpróbáltak valami mást kitalálni, mintha új könyvet vittek volna színre. Azonban, mint már említettem, sajnos ez az egész követhetetlen zagyvaság. Tarzan felnőtté válását visszaemlékezésekből tudjuk meg, hogy hogyan került a dzsungelbe, merre nevelkedett, kik voltak a szüleik és hogyan találkozott élete párjával. (No de hol van Csita? Mondjuk szegény 80 éves korában már meghalt, de akkor is.) Ezek a flashbackek viszont totál elveszik a filmből még azt a kis maradék lendületet is, amely néhol még fellelhető. Amúgy meg valahogy mindig az volt az érzésem, hogy a múlt képeit pont rosszkor szúrják be. Külön említést érdemelnének a párbeszédek, amelyek egyszerűen szánalmasak. Talán Jackson figurájának voltak összefüggő mondatai, amelyek egynél több sorból álltak és még oda is figyeltünk rá, de Tarzan és Jane egysoros „jelbeszéde” egy picit sem tette szerethetőbbé egysíkú szerelmüket. Igaz majomként nevelkedett, de egy kokszi a fejre számunkra nem jelentett sokat.  

Látványelemek közül, már ha ebben az esetben beszélhetünk ilyenről, egyedül Skarsgard felsőteste emelhető ki az egész film során, de mivel nem tartozom azon emberek közé, akiknek ez okoz élvezetet, ezért inkább néztem az animált állatokat, amik viszont egészen szépen kidolgozottak. Akinek tetszettek A Dzsungel könyvének állatai (ismét hozzá hasonlítom, pedig nem érdemli meg), ezek az animált lények is bejönnek majd, igaz itt nem beszélnek egy mukkot se. Azért bámulatos hova fejlődik a technika. Sajnos a többi látványelem – a felsőtesten és az állatokon kívül - nem nevezhető fogyaszthatónak. A gorillával verekedős rész, vagy akár már említett liánon való ugrálás, mind szánalmas. A széjjelvágott koreografálatlan verekedős jelenetek nulláról felvéve, a 300 című filmből átvett lassítások kifejezetten idegesítőek már a mai filmes piacon. Lehet direkt ilyen burleszkre csinálták, de akkor ahhoz tényleg gagyi. Hősünk úgy úszott a víz alatt, mint a Vlagyimir Korenyev A kétéltű ember című filmben, ezt a delfinmozgást ott láttam utoljára. Irigylésre méltó.

A szereplőkről sem tudok úgy írni, hogy ne legyen ez senkinek se fájdalmas. Christoph Waltzot (Becstelen Brigantik) most találtam eddig pályafutása során a leggyengébbnek. Olyan volt, mint a régi Pampalini, egy cseppet sem volt félelmetes a halálos nyakláncával együtt, inkább esetlen és béna. Margot Robbiet két nap alatt már másodszor láttam és az a furcsa, hogy még mindig a Wall Street farkasában nyújtott jelenete jut róla eszembe, amikor meztelenül beáll az ajtóba. Semmi több. Talán, ha több vizespólós jelenetet kapott volna. Alexander Skarsgard (Csatahajó), mint a legjobban kidolgozott felsőtestű Tarzan díját megkaphatja, de a mélaszájú, búsképű hős lovag érdemrendet is. Nekem egyáltalán nem jött be. Végül is Samuel L. Jackson vitte a prímet, akinek egész kellemesre sikerült bugyuta szerepe. Külön kiemelném még azt a fekete bőrű színészt, aki a törzsfőnököt játszotta, mert a film végén a könnyes szemével eljátszott megható jelenete volt talán az egész filmben a leggázabb.

David Yates (Harry Potter) rendezőnek ebben a filmben sikerült Tarzan legendáját kinyuvasztania. Még így hétfő este ellenére sem mondhatom, hogy kalandfilmnek elmegy. Ennél sokkal jobb választás a Tenger szívében című alkotás, ha már ebben a kategóriában keresünk filmet. A forgatókönyvírók (Adam Cozad és Craig Brewer) nem tudom hány órát dolgozhattak rajta, de valami olyan szintű zagyvaságot hoztak össze, hogy az egész filmet nyugodtan átírhatták volna az elejétől fogva, hogy egy teljesen új dolgot kapjunk.  Sajnos a XXI. századi Tarzant nem így képzeltem volna el. Ez a film nem jó. Nem tudom ki látott benne fantáziát, de kegyetlenség volt elkészíteni. Szerettem volna szeretni, vártam, de 10 perc nézés után a pokolba kívántam. Másodszor nyúltam film terén mellé egy hét alatt. Lelombozó.

Azoknak ajánlom, akiknek még örömet okoz szenvedni egy film alatt, vagy csak azért nézik meg, hogy szóljon valami a háttérben, de akkor kapcsolják inkább be a rádiót. Kicsit (sokkal) negatívabban írtam, mint kellett volna, mert egykoron szerettem Tarzan legendáját.

55%

John Lasseter (Jégvarázs, Hős6os) átigazolásával a Disney tovább szárnyal. Az 55. rajzfilmjével sem hibázott és hozza a mostanában tőle megszokott magas színvonalat. Sőt, túl is tesz rajta. A szereplőkre tekintettel mondhatom azt, hogy ez valami állati volt. Nem szerettem volna hosszabban írni róla, de nem bírtam ki. (Hála az égnek nem kellett Pestig utaznom érte.)

Judy Hoops (Ginnifer Goodwin) nyuszinak az álma valósul meg, mikor felveszik a rendőrakadémiára és évfolyam elsőként „egyedüli” nyúlként sikeresen levizsgázik. A vizsga után szüleit és mind a 265 testvérét hátrahagyva vidékről felköltözve az emlősök fővárosában, Zootropolisban kap közrendőrként munkát. Judynak nem zajlik zökkenőmentesen az elfogadtatása, hiszen termetéből adódóan a társai átnéznek(lépnek) felette. Minden egyes nap meg kell küzdeni a beilleszkedéssel egy olyan városban, ahol nyüzsögnek a ragadózok. Mikor egy eltűnt vidra megkeresésére kap véletlen során megbízatást, még nem is sejti, hogy a város egyik legnagyobb összeesküvésébe csöppen bele. Nick Wilde-al (Jason Bateman) a szélhámos adócsaló rókával közösen megpróbálják az életük kockáztatásával felgöngyölíteni ezt a meglehetősen bonyolult ügyet, ami akár a város összeomlásához is vezethet.

Na valahogy így kell egy animációs filmet elkészíteni, ami nem csak a gyerekeknek nyújt szórakozást, hanem a felnőtteknek is egy laza másfél órát. Gyerekfilmet gyerekeknek ugyebár, ami megállapítás ebben az esetben egy kicsit necces, mert bizony a túlzottan kicsi gyerkőcöknek azért lesz kézmorzsolás és anyu (apu) ölébe történő ugrálás. Nem véletlen a 6-os karika a film plakátján, mert bizony az izgalmasabb részek tényleg egészen ijesztőek még felnőtteknek is, hát még a gyerekeknek. Pont az a színt aminek később az lesz az eredménye, hogy a gyerek nem marad a saját szobájában lefekvés után.

Amúgy a filmről kapásból a Halálos fegyver sorozata ugrott be csak animálva. A zöldfülű rendőrnyúl és a rutinosabb róka pont olyan, mint egykoron Mel Gibson és Danny Glover akció vígjáték orgiája, csak nem káromkodnak benne annyit és a szereplők is mind állatok. Bár néha Gibson is az volt. Ebben a metropoliszban tényleg van minden, az elefánttól a legkisebb pocokig, nagyságától függetlenül mindenki él és mozog, teszi a dolgát. A története nem túl bonyolult (mivel azért csak mese), de mégis végig nagyon szórakoztató és érdekes. Felnőttként egyszer sem unatkoztam rajta.

Hihetetlenül látványos, és most már nem csak a mozgó szőrszálakra kell gondolni, mert ez már lassan alap a mai világban. A nagyvárosban szinte pezseg az élet mikor távlatból mutatják. Roppantul tetszett a körzetek elosztása, a kicsi és a nagyobb állatok külön felépített világa. Szintén nagyon átjön az, ahogyan a Disney ráülteti a régi filmjei figuráinak báját a mai gyereknek készült rajzfilmekre. Annyira szerethetőek a karakterei, hogy öröm nézni a vásznon őket és ezek után majd később a Happy Meal menüben. Persze nem csak a cukisági fok van a maximumra növelve, hanem a mosolyogtató részek száma is. A lajháros irodai jelenet (amit ugye a bemutatóban ellőnek sajnos) hatalmas benne.

Jared Bush, Byron Howard, Rich Moore rendezése alatt egy egészen kiváló, már már tökéletes animációs akciófilm született. Kár, hogy a vége túlontúl Disneysre sikeredett. Ennek ellenére egészen intelligens, vicces, látványos, kicsit félős, de remek film. Egy hajszál választja el, hogy klasszikus legyen. Egy dolog azért foglalkoztatott. Ha mindenki békességben él egymással, akkor mi a fenét esznek a ragadozók? Persze ezen a gyerekek nem fognak gondolkodni. Nem lennék meglepve, ha ennek a rajzfilmpárosnak lenne még közös ügye.

Mindenkinek ajánlom, mert tökéletes családi kikapcsolódás. Már annak, akinek van családja.

85%

Kalandfilmre vágyóknak egészen kellemes mozi. Izgalmas, látványos, szórakoztató és drámai popcorn. Nem hiszem, hogy kell ennél több egy olyan film esetében, melyen a gondolkodást messze szeretnéd elkerülni. Moby Dick történetéről kevés ember van, aki nem hallott. (nem a zenész testrésze) Az a nagy fehér bálna, aki feldühített állapotában jól megkergeti a mentőcsónakban túlélésért küzdő tengerészeket, kiknek hajója éppen a nagyra nőt emlős közreműködésével süllyedt el. A film magának a regénynek a megszületése köré építkezik, de persze nem tér el a korábban már elkészített Mobyk (’56, ’98, 2010) történetétől csak egy kicsit szebb és profibb köntösben tálalják. Kemény idők jártak akkor még a tengerészekre, mikor évekig egy hajóra közösen voltak bezárva reménytelenül a semmi közepén csak magukra és a szélre támaszkodva. Nemhogy melósként, de még kapitányként sem vettem volna részt hasonló extrém túrákon bálnákra vadászva, amik köztudottan nem kicsi állatok. Természet vs. ember küzdelmében Chris Hemsworth a film végére egészen szarul néz ki. Kizárt, hogy Thor kalapácsát ezek után elbírná mégegyszer. Amúgy remek mellékszereplő színészek, úgy mint Cilian Murphy, Tom Holland, Ben Whishaw semmi maradandót nem alkottak, tényleg olyanok, mint valami mesefigurák, de azért szeretem őket továbbra is. Az amúgy kiváló Ron Howard (Egy csodálatos elme) Oscar díjas rendező mesemondásból mindig jeleskedett. Most is, bár ez egy kicsit hullámzó, mint az óceán, néhol kicsit szélcsendes, néhol viharos, de a film után mégis úgy kelsz fel, hogy nem bántad meg, hogy megnézted, mert elringatott. Álomba is.

70%

„Must see” kategória. Egyszerűen szétröhögtem magam rajta. Tipikusan az a film még a vége után is a felidézett marhaságokon nevetsz. Végre egy figura, aki a szuperképességeivel nem a világot akarja megváltani, hanem saját magát szeretné helyrepofozni ahhoz, hogy egykori kedvese lábai között újra boldog legyen. És ezt olyan kellően bunkó és köcsög módon teszi, hogy élvezet nézni. Ilyen beszólásokat régen hallottam. Önirónia mesterfokon. A film elejétől a végéig szórakoztató, látványos, kellően véres és vicces. A poénok a legjobbkor ütnek. Talán azoknak is bejön a film, akik nem képregény figurákon nevelkedtek, mivel a kifigurázások nagy része a korábbi Marvel hősöket érinti. Ryan Reynolds sziporkázik, iszonyú hülye végig, de a kocsmáros haverja szintén állat. Hugh Jackmanes poén a végén zseniális. A filmet nem szabad otthagyni egyből stáblista megjelenésével, mert további jelenetek vannak. Amúgy most az egyszer sajnáltam, hogy csak 1.5 órás, néztem volna tovább.

80%

Katari-jordán-angol-emirátusbeli kalandfilmet nem minden nap nézek, de szerintem a következő éveimben sem igazán fogok, ha lesznek még. Mivel a film ott van a Saul fia mellett a legjobb öt között az idei gálán, ezért döntöttem úgy, hogy a vetélytársak közül is megnézek többet. Kicsit most melléfogtam ezzel.

Arab-sivatagban Hija, Oszman tartomány az I. Világháború idején. Theeb (Jacir Eid Al-Hwietat) és Husszein (Hussein Salameh Al-Sweilhiyeen) beduin testvérek, akik az édesapjukat elvesztették. Táborukba két idegen érkezik azzal a kéréssel, hogy a helyiek közül valaki mutassa meg és kísérje el őket egy meglehetősen veszélyes zarándokútvonalon, ami a Római kúthoz vezet. Az út tele van fosztogató bűnözőkkel, akik tesznek arról, hogy Theeb egyedül maradjon a sivatag közepén. Csapdába esés után a Theebnek rá kell ébredni, hogy ebben a világban az „erősebb mindig legyőzi a gyengét” és ahhoz, hogy túlélje, farkassá kell válnia.

Ezek a szép mondatok még a film elején hangzanak el. Ez a film olyan száraz volt, mint maga a sivatag. Néztem a filmet és egy pillanatig sem gondoltam azt, hogy ez a film vetélytársa lehet a mi oscar várományosunknak. Hozzáteszem, hogy a hazánkfia filmje sem volt a kedvencem, de azért az sokkal jobban összeszedett munka, már csak ha rendezését nézem, akkor is. Szóval röviden összefoglalva, ez nem egy olyan film, hogy emlékezzek rá akár már másnap is. Semmi extra, azon kívül, hogy szép képek előtt játszódik a történet, de ha meg képeket akarok nézegetni, megnézek egy párizsi Louvre-ról készült dokumentumfilmet. Na, azért nem ennyire vészes a helyzet, de valahogy így tudnám jellemezni az egészet.

Szép képek annak, akinek mondjuk tetszett a Star Warsból a Tatooine bolygó felszíne, mivel olyan sivár – bár milyen legyen egy sivatag? –, kopár és sziklás, mintha ott forgatták volna Skywalkerék filmjét. Amúgy tényleg szinte csak azt jegyzeteltem fel a filmből, hogy a képek egészen szépre sikerültek. Szóval itt ragad egyedül egy széles szurdokban Theeb, ahol aztán kiabálhat segítségért, maximum egy-két gekko hallja meg.

Nehéz úgy egy filmről írni, hogy nem sok minden történik benne. A kissrác próbál alkalmazkodni a körülményekhez, ami eléggé adott a semmi közepén. Testvérének gyilkosai közül az egyik teveháton, sérülten visszaérkezik a helyszínre, hogy ne legyen egyedül az egész film alatt. Vele történő ismerkedés teszik ki a film legnagyobb részét és a csattanója is vele zárul. Röviden ennyi. Látunk egy lövöldözést, egy vízgyűjtőből való kimászást, temetést, egy tőrrel való műtétet és rengeteg legyet. Engem egész film alatt az a rengeteg légy idegesített a legjobban, mert mindenhol azok másztak a szereplőinken. Testükön, fejükön, a sebeken, a kaján és még szereplőnk szájába is szinte egymás után érkeztek. Gusztustalan. Hátha másért nem, ezét kaphatnak majd képzeletbeli Bear Grylls túlélődíjat.

Szereplőinkről sok mindent szintén nem tudok írni. A gyerek Jacir Eid Al-Hwietat helyes, meg aranyos és kellően kócos, de ennyi. Kis barna szemével nézett bambán. Semmilyen szempontból nem tudtam kötődni hozzá. Sajnálom. A többi szereplő meg kellően jelentéktelen a filmben ahhoz, hogy emlékezzünk rájuk. És képtelen lennék még egyszer leírni a neveket.

Naji Abu Nowar filmje nem nyerte el a tetszésemet. Kizárt, hogy nem készülnek a világon ennél jobb filmek ahhoz, hogy bekerüljenek a legjobb ötösbe. Semmi olyan extrát nem tudnék felsorolni, ami az operatőri munkán túl megfogott volna. A zenéje tipikus arab zene. Akinek bejönnek az arab énekek, biztos nagyobb lelkesedéssel hallgatja. Szerintem egy közepes film, persze ez csak az én véleményen. Nem mondom, hogy elvesztegettem másfél órát, de ha ezt kihagyom, akkor sem vesztettem volna semmit.

Azoknak ajánlom, akik szeretnék megtudni, hogy milyen a felhozatal az Oscar gálára a nagy reményekkel várt szobrocskánk előtt. Csak nehogy hoppon maradjunk, bár nem ettől a filmtől kell tartani.

65%

A Királynőért, a hazáért, a bajtársainkért. Mondja a felirat a film bemutatója végén. Igazi éjszakai film, ami szinte semmilyen örömöt nem szolgáltat, azon kívül, hogy szépen kizökkenti az embert a nyugodt alvásidejéből. Éjjel 11-kor nekiállni filmet nézni nagy marhaság, kivéve akkor, ha nem kazánfűtő vagy egy könyvtárban. Viszont ha azt szeretnéd, hogy ébren maradj az éjszaka közepén is, akkor ezt a filmet nyugodtan nézd meg, garantált az álmatlanság.

2006.09.05-én játszódó igaz történetben újra átélhetjük egy szakasz katonának a megpróbáltatásait, akik egy tálib útlezárást próbálnak semlegesíteni az afganisztáni Helmond tartományban a Kajaki gát közelében. A lázadók felé közeledve aknamező közepén ragadnak. Mivel egy légi mentés azt kockáztatná, hogy felrobban az egész terület, ezért a szakasz tagjai próbálnak egymásért és a túlélésért elkeseredetten küzdeni…

Nem egy felemelő boldogsághormon. Szemét film. Minek szenvedést külön bámulni, elég a való életben körbenézni. Nem kellenek ahhoz távolságok, több 100 kilométerek, nézzünk csak végig magunkon.Ezt a filmet gyötrelem volt végignézni, és nem azért, mert szar lett volna, mert baromi jó, hanem tényleg a szenvedésről szól a film háromnegyede. Olyan kockás lesz a hasad a film után,mintha edzettél volna a padon másfél órát, annyiszor húzod össze. A kőkemény, gusztustalan és véres jelenetek nem csak préselik a gyomrodat, hanem szépen meg is forgatják, és örülhetsz annak, ha nem hánysz az ágyad mellé. Nem is értem, hogy kinek és miért jó haldokló embereket nézni, abszolút perverz.

A film persze nem erről szól, mert nem a Fűrész sorozat újabb remek darabja. Olyan, otthonuktól távol levő hősöket mutat be,akik az életüket áldozzák a hazájukért ezen a holdbéli tájon. Az, hogy most miért is vannak ott, minek mentek oda, mit csinálnak, nem a blogom fogja megoldani. Egy biztos, az ember halandó, és ha rálépsz egy aknára az nagyon szemét és fájdalmas dolog. Az hagyján, hogy millió darabban szétvitt lábadat esélyed sincs megkeresni, de ha nem jön a segítség, szépen lassan elvérzel, és ott helyben megrohadsz. Az viszont még nagyobb gáz, ha a társaid körülötted vannak, és mégsem tudnak segíteni, mert öngyilkosságot max. a fanatikusok szeretnek elkövetni.

Egyetlenegy nap pár óráját rögzítették a szemeinknek.A film háromnegyed része, mint egy kamaradarab, néhány négyzetméteren játszódik, csak nem színházban, hanem külső katasztrofális helyszínen.Kezdetben megmutatják, hogy mennyire sivár, ingerszegény ez a hely, esőerdőhöz nemhogy köze sincs, de egy darab zöld fűszálat nem látunk. Minden tiszta homok, por és kő és sárga és vörös és ez a végtelenségig, ameddig csak ellátunk. Az ejtőernyős ezred tagjai unatkoznak (láttunk már ilyet mondjuk filmen), mivel elcseszettül nincs ott semmi, csak akkor kapják fel a fejüket, ha újabb szállítmány pornóújság érkezik. A társaság tagjai edzenek, ugratják egymást vagy esetleg ásványvizes palackokkal sakkoznak. A film szemléltetni akarja az egymáshoz való kötödést, egymásrautaltságot, hogy bizony ez a kis csoport összetartozik, együtt isznak – esznek, lélegeznek, ez még jobban felerősíti azt a nyugtalanító érzést, hogy ha tovább nézzük, itt bizony valami nagyon fájni fog valakinek.

A táj bámulásán kívül tényleg nem történik velük semmi, ezért is kapnak egyből az alkalmon, hogy lemenjenek az útlezáráshoz, amihez vezető út egy sziklákkal körbevett meder egy egész elcseszett aknamező.Végtelenül feszült, idegőrlő minden egyes megtett lépés. A mederbe lezúduló kő okozta sokk remekül illusztrálja a pattanásig feszült helyzetet. Az aknára lépés elkerülhetetlen. A véres és közelről megmutatott csonkmaradványok egészen gusztustalanok, azoknak, akiknek mondjuk nem korboncnok a végzettségük. Tényleg naturális az egész és nem csak a képek kellemetlenek a szemnek, hanem a hozzá adott vajúdás hangok is a fülnek. Zenei aláfestés hiányában rettentően felerősödik minden egyes elénk vágott kép és hang. Talán egy résznél oldottabb a hangulat és még nekem is mosolyt csalt az arcomra, mikor kínjukban egymást szórakoztatják a katonák,de ezt is inkább keserédes nevetésnek nevezném, mert kinek van kedve akkor őszintén röhögni, mikor kezeid között folyik szét gyakorlatilag a bajtársad.Azt hiszem ennyi bőven elég ahhoz, hogy elmenjen mindenkinek a kedve a megnézésétől. A filmben rettentő sokat káromkodnak, szerencsére egészen remek szókincsünk van nekünk is, hogy velük együtt nyomjuk mi is a kendőzetlen szavakat.

Az angol színészgárda nem tartozik közvetlenül az élvonalhoz, de Mark Stanley-vel (Trónok harca) az élen remekül helytálltak ezeken az amúgy cseppet sem hálás szerepekben. Scott Kyle (Szesztolvajok), David Elliot (The Wee Man) és a többiek is teljesen átélve adták vissza azokat a megpróbáltatásokat, szenvedéseket, amiket ez a szerencsétlen szakasz átélt. A film alatt azért eljátszik az ember a gondolattal, akinek van egy kis ideje ezen filózni, hogy vajon milyen lehetett ezt eljátszani? Biztos, hogy nem örvendetes dolog egész nap feküdni a kövek között és szívni a tüdőnkbe azt a jóságos port. Persze van az a pénz.

Paul Katis rendezői bemutatkozására igazán sokkolóan szívszaggató filmet készített a háborúnak egy kis szeletéről, ami csatajeleneteket nélkülözve is simán megállja a helyét a háborús filmek széles piacán.Tom Williams forgatókönyvéből készített filmjében kendőzetlen realizmussal mutatja be azokat a hús-vér embereket, akik bizony fizikai és lelki megpróbáltatásokon keresztülmenve hátrahagytak magukból a csatamezőn egy darabot és sajnálatos, de ezt most lehet a szó szoros értelmében is annak venni. Alacsony költségvetése ellenére annyira profin van minden elkészítve, hogy nem találtam szinte hibát. Precíziós pontossággal működik az egész odaszegezve a képernyő elé minket.Nincs semmi mellébeszélés, felesleges kép. Semmi. A sminkmestereknek külön pont, a robbanások fizikai hatásai, nyomai az embereken, a tátongó nyílt sebek tényleg annyira realisztikusak, hogy a fejünket elfordítjuk, mert nem jó nézni. Nem úgy, mint egy horrorfilm esetében, ahol tudjuk, hogy kamu az egész. Zenéjéről sok mindent nem lehet elmondani, mivel nincs. A vége főcím után a szokásos jelenetsorok láthatóak, kivel mi történt, ennek mondjuk a mézédes muzsikája annyira nem jött be. A megnézése után ajánlatos Kathryn Bigelow A bombák földjén című filmjét újra elővenni.

Háborús filmeket kedvelőknek kötelezően ajánlom. Első randira mondjuk nem, csak akkor, ha igazán perverz a csaj és szereti nézni a szenvedést. Ki tudja, lehet ezek után még hagyja is magát elvenni.

 85%

Tengeralattjáróval továbbra sem óhajtok közlekedni. Nem mintha lehetőségem lenne rá vagy egyáltalán megfordult volna a fejemben itt a hegyen, de ennek a filmnek megnézése után továbbra is fenntartom azt, hogy sem a víz alatt, sem a levegőben nem kívánok szerepet vállalni. Régen láttam jó tengeralattjárós filmet (mivel nem is gyakran gyártanak), pedig remek helyszín klausztrofób emberek sanyargatására. Bár elég kötött a színtér és szinte mindegyikben ugyanazok a momentumok szerepelnek, azért mégis kicsit mindegyik más. És most nem szeretném felsorolni azt a 2-3 mérvadó hasonló jellegű filmet. Amúgy érdemes megnézni a bemutatóját, hangulatfokozónak. 

Robinson (Jude Law) 30 évet dolgozott britt tengeralattjáró fedélzetén a haditengerészetnél. Egy napon a munkaadója közli vele, hogy nincs szükség tovább tisztekre, de még tengeralattjárókra sem, ezért gyakorlatilag az utcára kerül szerződés híján, végkielégítés nélkül. Sokáig nem marad azonban meló nélkül, mivel a barátjától hallott kocsmabéli legenda szerint az orosz tenger mélyen II. világháborús arany fekszik, több mint két tonna mennyiségben. Az elbocsátott társaság egy szponzor tengeralattjáróval kiegészítve orosz matrózokkal elindul a veszélyes vizekre...

Tetszett, határozottan tetszett, annak ellenére, hogy a történetéből mindenki döntse el saját maga, hogy mit hisz el. 1941, gazdasági csőd szélén Németország, a Fürer kölcsönkér Sztálintól, küldetés teljesítve, egyezség megszegve, háború kitörve, arany a tengerbe, otthagyva, elmerülve. Hát én nem vettem be, de magát a filmet igen, már csak azért is, hogy ne kelljen már megint az Éden Hotel agyturkász párosait néznem, amiben bár lehet, hogy látványos elemeket vélek felfedezni, de azon kívül sok értelmet nem. Mondjuk, ebben a filmben sem, de ez legalább szórakoztatott. Szóval egy jó kis klausztrofóbiás kalandfilmet sikerült összehozni a készítőknek, semmi több.

Élvezetfaktoromat megakasztva rengeteget jegyzeteltem a filmről, mivel filmet olvasni és véleményt írni egyszerre még nem tudok. Minden volt benne, ami egy remek akciófilm kelléke. Már akit szórakoztat az, hogy egymást ölik az emberek egy rozsdás vascsőben több száz méter mélyen a tenger alatt. A stég melletti kifutástól és merüléstől kezdve szinte végig izgalmas volt. Nem igazán találkoztam üresjárattal, vagy felesleges résszel, végig lekötött és csak bambám bámultam a képernyőt. Már ez is érdeme egy filmnek, ha árgus szemekkel figyeli az ember, nem figyelve arra, hogy mennyire hihetetlen az egész. Nem akarok belemenni, hogy mennyi olyan dolgot tettek odalent, amihez egyáltalán nem értek, mert számomra semmivel nem különb egy ilyen jármű, mint a Star Warsból egy TieFighter. Ki tudja, lehet, hogy én vagyok a béna és többször kéne megnéznem a Das Boot c. filmet előzménynek.

A kulcsszó a filmben amúgy az arany. Tisztelet a kivételnek, de szinte mindenkinek elvenné az eszét, különösen akkor, ha esetleg több tonna is lenne belőle. Persze nem csak a fényes arany szúrja ki az ember szemét, hanem a saját bajtársad is abban az esetben, ha ez együtt jár egy matematikai művelet megoldásával. Az osztással. Mert ugye, ha sokan vannak, többet kell osztani, ha meg kevesebben, akkor? Nem többet, az biztos. A kevesebb a helyes válasz, de ha meg kevesebben vannak egy tengeralattjárón, akkor előbb utóbb a rendezőnek kellene beugrani vezetni a hajót, mert szereplői egyre többet találkoznának a tengerfenékkel.  Két ellentétes társaság, akik ki nem állhatják egymást, nyakukon egy újonccal, akik a babona szerint csak balszerencsét hoznak egy hajón. További problémák és gondok, az egész szerkezet egy rozsdás romhalmaz, nincsenek menekülő ruhák, a rádió csak egyetlen frekvencián működik, de igazán használni sem lehet, mert fent az orosz cirkálók köröznek. De nem is igazán az oroszoktól kell rettegni, hanem a hét főbűn egyikétől, a kapzsiságtól. Mert előbb utóbb valakinek, lassan, de biztosan ekkora teher (szó szoros értelemben) elveszi az eszét.

Az izgalmakat nem csak maga az arany, a tengeralattjáró és az összeverbuválódott különböző nemzetiségű emberek egy helyen való bezsúfolása jelenti. Hanem maga a mély tenger, amely rettentő sötét és rideg. Csak a motor zúgását lehet hallani, ami olyan hangos, hogy féltem a mélynyomó ládától felrobban a képernyő és elönt a sós víz. Minden adott, hogy ne menjen zökkenőmentesen a küldetés, szinte forr a levegő a jeges vízben. Amúgy voltak tényleg hihetetlen részek, melyeket komoly fenntartásokkal kezeltem, de ha írnék erről, akkor a kelleténél már kicsivel többet árulnék el a történetből. Olyan lehet egy ilyen szerkezetet vezetni a sötétben, mintha a Turul-madártól bekötött szemmel jönnék le kocsival a szerpentinen, megoldható csak nem egyben. Amúgy a film lezárása egészen jól sikerült, drukkoltam, hogy nehogy másképpen legyen.

Jude Law (Sherlock Holmes) nagy szerepe, bár elég régen láttam képernyőn. Én nem láttam még ilyen jónak sosem, vagy lehet, de már nem emlékeztem rá.  A kicsit megférfiasodott színészről nem tudtam eldönteni egészen a film végéig, hogy sajnáljam vagy utáljam a megfáradt, elkeseredett matróz szerepében. Ben Mendelsohn (Animal Kingdom), Tobias Menzies (Casino Royale), Davis Threlfall (Vaskabátok) is mind érdekes karakterek, akik tényleg jól játszanak, annak ellenére, hogy a balszerencsét hozó kissrácot Bobby Schofieldet, már az elejétől fogva mihasznának tartottam a bamba fejével. Az orosz színészek szintén dicsérő szavakat érdemelnek, Konstantin Khabenskiy (Z Világháború) az egyik legnépszerűbb orosz színész és mindenkinek jól jön egy kis orosz múltidéző nyelvlecke.

Kevin Macdonald (Az utolsó skót király, 2006) rendező  munkájáról lerí, hogy beletett apait anyait, ameddig a producerek pénze engedte, ha egy film készítése esetében lehet ilyenről beszélni. A történet még majdnem hihető is lehet, de nem az. Hogy kincsek vannak a tengerfenéken, az nem kérdéses, de az, hogy ily módon lehetne megszerezni, hát azért egy kicsit meredek. Ennek ellenére teljesen klassz, szórakoztató filmet sikerült összerakni. Egy esetben majdnem kirepült a szívem, úgy megijedtem. A film, ha nem is mélyen, de érinti ezeknek az embereknek az életvitelét is. Milyen nyomás van rajtuk, az egymásra való utaltságot, a hányatott sorsukat és gondjukat. Együtt élnek vagy halnak meg, más lehetőségük odalent nem igen van. Nem egyszerű szakma ez, valljuk be. Nem megy el olyan mélységig, mint mondjuk a korábban is megemlített Das Boot c. kultfilm, de a maga kategóriájában egészen kellemes. Furcsa amúgy az a 6.4-es szám az IMDB-n, kicsit méltatlannak tartom, nem ilyen rossz film ez, mint a számokból látszik.

Páros kikapcsolódásra semmiképpen nem ajánlom, ha lesz a mozikban, akkor esetleg úgy, hogy a nők addig elmennek a „plázázni”, addig a férfiak egyedül is élvezkedhetnek rajta, vagy nem. Szerintem érdemes megnézni.

70%

„Elveszve a rengetegben, vagy akár egyedül a tengerben” - mondhatná a film rendezője is. Ilyen abszolút egyszereplős drámát nem egyszerű eladni, ehhez valami olyan plusz kell, ami magával ragadja az embert, odaszegezi a képernyő elé és elveszik benne. Ezt a pluszt most Robert Redford jelentette. 

Szumátrai szorosoktól 1700 tengeri mérföldre egy vitorlás hajó konténernek ütközik, ami egyenesen felnyársalja a hajó oldalát, úgy beleakadva, mint ahogyan egy horog akad a halba. A hajó egyetlen utasa a léket befoltozza, de az éjszakai vihar miatt az ideiglenes tapasz felenged és a több sebből vérző hajó szépen lassan buborékolva hullámsírba kényszerül. Emberünk a mentőcsónakban csodára várva hánykolódik a tengeren, míg viszi az áramlat…

Viharzóna egyedül, ami hirtelen eszembe jutott. Önmagában kevés lenne és láttunk is már hasonlót, de ebben a némafilmben Robert Redford egyszerűen olyat nyújt, ami miatt tényleg érdemes filmet nézni és akkor azt mondom, hogy teljesen mindegy miről szól. Nem tudom, hogy a film megtörtént eseményeken alapul-e, de elképzelhető, hogy volt már hasonló, legalábbis én elképzelem, mert miért ne.

A film egy tipikus egyszerű mozi, egyszerű történettel, szép képekkel. Az égvilágon semmi extra nincs benne, csak az, hogy ismét megtudjuk belőle, a tenger csodás, hatalmas, kegyetlen, és nincsen hatalmunk felette. Különösen egyedül. Petőfi megmondta a Föltámadott a tenger.. művében:  „Azért a víz az úr!” Számomra amúgy totál elképzelhetetlen, hogy valaki csak így kimegy a tengerre hajókázni, bár igaz arról nem is volt szó, hogy mit keresett ott. Mi értelme elvonulni ennyire és megsértődni a világra. Oké csodás lehet az tény, nyugtató, lehet feltölt pozitív energiákkal, de akkor is. Mivel egyből belecsapunk a történésekbe és figyelünk emberünk mutatványaira, nagyon nem is tettem fel nézés közben ezt a kérdést. Azt viszont többször is eszembe jutott, hogy miért is jó emberi tragédiákról filmet nézni? Szenvedjünk mi is? Vagy tanuljunk belőle? Ha erre van, akkor jó, mert akkor tudom, hogy nem nekem készült. Bátran kijelenthetem ugyanis, hogy sosem fogok az indonéz partok közelében, de akár a Balatonunk partján sem hajózni. Egyedül. Ja, hogy ahhoz hajó is kéne?

Az elején látjuk, hogy miként készül fel a vihar láttán arra, amit már mi is tudtunk, hogy itt nem lesz sokáig ringatózó vízmentes hajó. Mivel rádió nincs, kommunikáció sincs, ezért várható mentőhajó sincs, max. csak akkor ha hasonló szituációban odakerülne egymás mellé a két hajó. Viszont mentőcsónak és felszerelés van, ami hamarosan elő is kerül szépen lassan kipakolva. Tényleg semmi olyan kirívó nincs, amit nem gondolnánk, viszont egy-két érthetetlen dolog van, ami szerintem egy tapasztalt tengerész biztos nem követne el! De most én lőjem le a poént? Na, jó, egyet, ami azonnal szembetűnik, hogy hol van a mentőmellény?! Minden van, de az pont nincs? Ez engem annyira idegesített egész film alatt. Egy ilyen hajón kötelező, de még egy utolsó tutajhoz is alapfelszerelés. Még egy. Azért ha egy hajó megpördül a víz alatt, nem hiszem, hogy csak így simán kirántja az embert újra a fedélzetre. De tényleg. Ezeken nem is gondolkodtam, csak most, ahogyan folyamatosan írok és eszembe jutnak ezek a fura gondolatok. (Másodszor megnézve a filmet jóval több kérdés merül már fel) Az sem volt semmi, és elég bátor vállalkozásnak tűnt, mikor a viharban átugrott a mentőcsónakba, de fogjuk ezt a sokk okozta gondolkodásmentes cselekedetnek.

Inkább nem folytatom, mert ezekkel a negatív sorokkal mások szórakozását venném el a filmtől, amit nem nagyon szeretnék. Úgy is szubjektív az egész. Gondolom tapasztalt kapitányok rengeteg hibát felfedeznének. Szóval ez egy film és mégha nem is tűnik utólag reálisnak minden egyes perce, azért én élveztem az elejétől a végéig. Mint már korábban említettem, hogy ez egyben Robert Redford örömjátékának volt köszönhető. Sok szöveget nem kellett megtanulnia, szinte semmit, mivel minden az arcára volt írva. Nem éreztem azt, hogy túljátssza a szerepét, hanem inkább azt, hogy ért hozzá. Ért ahhoz, amit csinál a filmben és ez szerintem nagyon jó, hiszen ez volt a lényeg. Átadni mindent szöveg nélkül is. Azért megjegyzem azt is, szerintem ennyire némán nem lehet kibírni ezt a sok szerencsétlen szituációt, az ember csak káromkodik egy jó nagyot, hogy a felgyülemlő dühöt levezesse! És ez csak egyszer fordult elő. Volt még egy borotválkozós jelenete a vihar előtt, amit nem nagyon értettem bár a rajongóknak biztos bejött. Kicsit azért megöregedett már, 77 év nagyon szép kor. Minden tisztelet megérdemel ezért a filmért.

J.C.Chandor rendező korábban bemutatkozó filmként készített egy egészen jót Krízispont (2011) címmel, igen nagynevű sztárokkal. Ez a filmje nem kifejezetten azért tetszett, mert annyira egyedi lett volna, hanem azért, mert igen elfogult voltam Redforddal. Nagy forgatókönyvet nem kellett írni hozzá. Szövegkörnyezet nincs.  Az óceán jelenetei adottak, tényleg szépek, a trükkök szerintem jól sikerültek (azért néha száraz maradt főszereplőnk haja a nagy viharban). És bizony vannak benne olyan jelenetek, melyek megmaradnak az ember fejében. Azért biztos lesznek szkeptikusuk - akik értenek a hajózáshoz -, és csak azt látja majd, hogy mi ez a hülyeség.  A film zenéjére azt írtam fel, hogy olyan mintha a tenger fenekéről a szírének énekhangja szólna. Fülbemászó, bár sok helyen nincs. Egyszóval úgy gondolom, bátran megér egy próbát. A reményt sose adjuk fel.

És ezek a sorok megrázóak: ”I’m sorry. I know that means little at this point, but I am. I tried. I think you would all agree that I tried. To be true, to be strong, to be kind, to love, to be right. But I wasn’t”

Egy kis érdekesség, hogy a filmben látunk egy hatalmas konténereketszállító hajót! Meglepő, de nem is olyan régen láttunk pont hasonlót a Phillips kapitány c. filmben. Azok is pont „Maersk” konténereket szállítottak! Lehet ők voltak a filmben, lehet a két filmnek ugyanaz a társaság a szponzora?

Ajánlom azoknak, akik szeretik az egyszemélyes drámákat, és azoknak is, akik nem szeretnek egyáltalán feliratos filmre beülni, mert itt azt a 40 sor csak kibírják! Az idősebb korosztálynak a főszereplő miatt mindenképpen érdemes megnézni.

70%

Voltak, vannak és lesznek is mindig olyan kalandvágyó őrültek, akik szeretnének valamely tudós által felállított elméletet megcáfolni laikus ember számára kellően emlékezetes módon. Azt csak maguk tudják megmondani, hogy miért is kockáztatják akár az életüket is az ismeretlenért. Az a teória, hogy még a történelmi idők előttről (1500 évvel ezelőtti időről van szó) Polinéziát Dél-Amerika felől is meg lehetett közelíteni a Csendes-óceánon keresztül, egy norvég néprajzkutató - felfedező fejéből pottyant ki. Az expedícióról egy 70 nyelvre lefordított nagy sikerű könyv, 1951-ben Oscar díjas film és 2012-ben egy igazán jól sikerült kalandfilm készült. Nem mellesleg 2013-ban a legjobb idegen nyelvű film kategóriában Oscar jelöltek között van.  

Kon-Tiki (dél-amerikai istenség neve) volt annak a több mint 10 méter hosszú balsafa tutajnak a neve, melyet Thor Heyerdahl (Pal Sverre Valheim) és öt társa korabeli képek és a dél-amerikai őslakosok szájhagyománya alapján megépített 1947. április 28-án Peruból indult expedíció számára. A hat fős csapat tagjai számtalan megpróbáltatáson mentek keresztül, mire - megküzdve a természeten elemeivel - 8000 km után szárazföldre léphettek. Útjuk során az életüket nem kímélve és a tutaj előnyeit kihasználva számos tudományos felfedezéssel gazdagították az utókort.

Ez a film nem csak kalandfilmnek volt jó, hanem remek ismeretterjesztő filmnek is beillet. Látványos, érdekes, néhol izgalmas, remek történelmi kaland. Az, hogy maga az expedíció bátorság volt vagy hülyeség, döntse el mindenki saját maga, viszont ehhez a filmet látni kell, ha már utána olvasni nem akarunk. Mivel a filmmel kapcsolatban nem szeretnék hangulatfokozó összetevőt leírni, ezért ajánlom a Wikipédia böngészését, mert igen részletes információk találhatók az utazásról.  

Már a Csendes-óceán figyelése is önálló élménnyel gazdagított, mint egy természetfilmben. Hatalmas és csodás, ugyanakkor veszélyes és irgalmatlan, akár a jó anyós. A békés víz és a kék égbolt a tengeri szörnyeknek és a kegyetlen viharoknak a színtere, aki ide merészkedik, készüljön fel a legrosszabbra is!  A film első felében láthatjuk is a felkészülést, az anyagi források előteremtését, mennyire őrült és finanszírozhatatlan útnak látják az emberek az egész vállalkozást. Főszereplőnk rövid családi háttérének bemutatása után a csapat toborzása történik, ami persze egyáltalán nem egyszerű. Mégis elment az esze egy szakácsnak, két rádiósnak - akik korábban a norvég ellenállásban komoly érdekeket szereztek -, egy festőművésznek, aki másodállásban navigátor, és egy mérnöknek. Az óceán meghódítására és a tutaj elkészítésére öt norvég és egy svéd férfi állt az öngyilkos expedíció vezetőjének rendelkezésére. Az építés során semmiféle fém technikát nem használtak fel, segítség csak a haditengerészettől érkezett különféle tesztelésre váró élelmiszerek formájában. Mivel a társaság tagjai nem értenek a hajózáshoz (Thor még úszni sem tudott), ezért a külvilág sok reményt nem fűzött az átkeléshez.

A nyílt vízre vontatás után kezdődhetett az igazi kaland, vagy egyeseknek az unalom. Gondolom abban is volt részük bőven, de ha arról szólt volna csak, akkor a filmet senki nem nézni meg, maximum a Discovery valamelyik csatornáján. A rendezők is tudták ezt, ezért a szebbnél szebb képek után megmutatják, hogy milyen is az, amikor igazán háborog az óceán. Közben a cápák csak azt várják, mikor kerül valamelyik szereplőnk az étlapjukra. Amúgy a film legizgalmasabb pillanatai Spielberg kedvenc állataihoz köthetők. Ezek viszont sosem lesznek az én kedvenceim.  Nyugodt pillanatokban, mondhatnám, szélcsendben tényleg bámulhatjuk a tenger különfélébbnél különfélébb egyedeit. Az igen ritka cápabálnát, kékbálnát, szárnyas halakat, világító medúzákat, de ha a többi halfajt is felismertem volna, akár hívhatnának David Attenboroughnak is (így maradjunk a Kacsánál).:)

Szeretem azokat a megtörtént eseményeket feldolgozó filmeket, melyek végén felsorolják, hogy a későbbiekben milyen csapások érték még a túlélőket az életben. Karrier, házasság, gyerek, stb. Itt sem kellett csalódnom, mert megfelelő információkkal szolgáltak, minden igényemet kielégítve. Továbbá azt is szerettem a filmben, hogy nem tolták annyira az arcunkba a hősiességet, a bajtársiasságot és az összes hasonló maszlagot. Egyáltalán nem egy csöpögős film. 

Női szemmel nézve a szereplők kiválasztása külön élményforrást nyújt. A szálkás kocka hasak négyzetméterre jutó átlaga elég magas. Igaz az illető egyedek a film végére már olyan arcszerkezettel rendelkeznek, mint Hófehérke törpéi. Pal Sverre Valheim Hagen (Max Manus, Zavaros víz) kezdetben álmodozó magatartásával, vékony testalkatával egyáltalán nem tűnik hódító Colombus imitátornak és a későbbiekben is elég nehezen hihető az, hogy sikerült neki megtenni az utat, de a színészi teljesítményével semmi probléma. Külön nem szeretnék senkit kiemelni a szereplők produkciójából, mert szerintem mindenki hozza a kötelezőt. Számomra ismeretlen színészek annak ellenére, hogy láttam már korábban egyiket-másikat norvég filmekben.  Ezt is csak azért tudom, mert nevük alapján gugliztam egyet.  Jók voltak és kész. Pont.

Valószínűleg a megnézésében az is közrejátszott, hogy Joachim Ronning és Espen Sandberg rendező páros korábbi filmje, a norvég partizánakciókról készült Max Manus nagyon tetszett. Harmadik alkotásukkal sikerült Norvégia legköltségesebb filmjét leforgatniuk sokunk örömére. Sajnos éves szinten nagyon kevés kalandfilm készül és azok közül is még kevesebb az, amelyik megérdemli a figyelmet. Ez az utóbbiak kicsiny táborát erősíti. Fantasztikus a fényképezése, már csak a látvány miatt is érdemes megnézni. Ezért is kapott magasabb értékelést tőlem az átlagnál.  Van több emlékezetes kép a filmben, de egyet kiemelnék, mikor a kamera az óceánról felemelkedik a csillagok közé és vissza. Láttunk már hasonlót filmekben, de engem ez mindig magával ragad. Párbeszédek nincsenek túlbonyolítva, a zenéje nagyon jó. Nem azt mondom, hogy hibátlan a film, de mindenképpen érdemes rá szánni egy kis időt, mondjuk a film végéig.

Azoknak ajánlom, akik a cápákat valódi környezetükben szeretnék látni, hogy miként is viselkednek a vér szagát megérezve, és nem csak a Tropicáriumban akarják simogatni őket. Történelmi kalandfilmek kedvelőinek pedig egyszerűen kötelező!

80%