detroit_poster.jpgKathryn Bigelow Detroit című filmjével az amerikai történelem egyik legnehezebb pillanatának állít emléket, amikor számos államban emberéleteket követelő zavargások törtek ki a fehérbőrű rendőrség túlkapásai miatt. A címadó városban alakult ki a legsúlyosabb helyzet, ahol a felbőszült fekete lakosság megállítására még a nemzeti gárdát is kivezényelték.  

1967-ben a Vak malac szórakozóhelyen razziát tartottak a rendőrök, amely után az utcára kivonult kisebbségi tömeg törni-zúzni kezdett. A zavargások elfojtása megoldhatatlan feladat elé állította a rendőrséget. A tömeg egyre csak duzzadt és a fosztogatások, gyújtogatások megállíthatatlanná váltak. Ezen a „Hosszú forró nyáron” öt nap alatt több, mint 40 haláleset történt, gyerekek is áldozatul estek. A kivezényelt katonaság a rendőrséggel együtt próbálta a rendet helyreállítani. Az egyik éjszaka az Algiers szállodából lövést hallottak a rendfenntartók. Egy katonával és egy biztonsági őrrel együtt a helyszínre vonultak, ahol a fekete mulatozó vendégeken kívül két fehér lány is tartózkodott. Az inzultálásuk tragédiába torkollt……    

detroit_8.jpgElég összetett volt és sok mindent lehet írni róla. A film kezdetén, a felvezető introban, csak nagy vonalakban kapunk információt arról, hogy milyen tragikus események vezettek a Mitchingen államban kialakult zavargásokhoz. Ez a dokumentarista stílus az egész filmen jelen van. Megpróbálták rekonstruálni az eseményeket, ezért az összeomlás több jelentős, szomorú pillanatát is megjelenítik a filmben. A kocsmarajtaütéstől, és az első hátba lőtt sráctól kezdve a négyéves kislány haláláig, akit a katonák mesterlövésznek néztek és tankkal lőttek ki az ablakból. Ez mind “szép”, de mégis úgy éreztem, hogy fontos részek maradtak el. Hogy pontosan mi volt az alapja ennek az egésznek, pl. hogy a razzia miért kezdődött a Vak Malacnál? Mi okozta? Vagy ha arra akartak inkább fókuszálni, ami a hotelben történt, az is elég lett volna. Mindenből egy kicsit kapunk, de a lényeg elmarad.  

detroit_1.JPGÉs igen. A hotel. A meglehetősen széles látószögben mozgó dokumentarista stílusban felvázolt háttérben, a mindennapossá vált, kisebbséget érintő atrocitások a film közepétől egy szállodába szorulnak be. Ebben a kis helységben, a kis szobákban mutatják be az egész forrongás zsigerig maró hatását, amelytől tényleg összeszorul a szívünk. 

Ez a rész olyan, mintha egy külön film lenne a filmben. Tényleg ezért érdemes megnézni, mert itt van a legjobban kidolgozva, ezen a kis helyen, hogy mekkora feszültség uralkodott az egész városban. A rettegés és a félelem pillanatai. A gyanúsítottak, akiket falhoz támasztottak és a vádló rendőrök között. Korábban már mindenkiről kaptunk némi információt, hogy pont elég szerethetőek vagy ellenszenvesek legyenek. Ezek tényleg a film legjobb pillanatai. Megdöbbentő, véres és sokkoló, hogy ezek a rasszista emberek mekkora állatok, de ebbe nem megyek bele.

detroit_9.jpgA film további részében a bírósági tárgyalás már inkább levezető, ami engem nem is igazán érdekelt. Elvesztette a varázsát, feszültség semmi, bizony kellett volna már az olló. Rendben van az, hogy érdekességképpen bemutatásra került, de pl. ha csak a film végén a stáblista előtt leírják, nekem az is megfelelt volna. Totál kizökkentett a filmből és ezt a végén érezni nem jó.  

Végül is történelem leckének klassz volt, még akkor is, ha nem mutatott teljes, átfogó képet a kialakult eseményekről. Akit részletesebben érdekel a sztori, az úgyis utánanéz. Amúgy 1992-ben is történt hasonló eset Los Angelesben, csak ott nem haltak meg olyan sokan, és ezért nem készült róla film. 

detroit_2.jpgWill Poulter (A visszatérő) a fiatal rasszista rendőr srác, mégha nem is csinált volna semmit, a tenyérbe mászó képe miatt akkor is utálatnak örvendett volna nálam. Csípem a srácot a kis rohadék fejével. Igazán remek csapatot alkotott zsíros hajú társával Ben O’Toole-al (A fegyvertelen katona) együtt. Jó választás volt mindkettő erre a hálás szerepre. John Boyega (Star Wars: Az ébredő erő) bamba tekintetével, kevés szövegével nem sok vizet kavar fel. Szimpatikus a srác, de jelenleg nem tudom még hova tenni. Szóval a színészekre nem lehetett panaszom. 

detroit_4.jpgKathryn Bigelow (Bombák földjén) korábbi filmjeiben sem volt soha tabutéma a rasszizmus megjelenése. Ebben a filmjében, amit Mark Boal állandó írótársával együtt készített, csúcsosodik ki igazán ez a vonal. A filmnek vannak egészen kiváló pillanatai, de mégis az összképben valami zavart éreztem. Tipikus esete annak, hogy sokat akart a szarka, de…kurva hosszú lett és csak egy részét éreztem profin kidolgozottnak. Ez annyit tesz, hogy szinte mindent bele szerettek volna zsúfolni és sajnos ez nem igazán ment. Úgy éreztem a végén, hogy vagy az egészet kellett volna megmutatni végig “felszínesen”, vagy az eseményeknek csak egy részére fókuszálni, ami viszont üssön. Egyértelműen a középső, hoteles rész menti meg a filmet.

Amúgy Detroit hanyatlása ma is tart.  Az egykor autógyártásáról híres fellegvár még az 1920-as években több mint egymillió lakossal rendelkezett. Manapság már alig éri el a 700 ezres számot, és a lakosság több, mint a 80%-a fekete, a fehérek többnyire elvándoroltak. Az egy főre jutó átlagkereset alig éri el a létminimumot, és még sorolhatnám.

 Ajánlom azoknak, akik szerették a rendezőnő korábbi műveit, de aki kommerszebb Bombák földje vagy akár egy ”Osama” filmet akar látni, az csalódni fog.

 70% 

 

stronger_poster2.jpgVannak olyan filmek, amelyeket érdemes egyedül, nyugalomban megnézni. Amikor úgy rákészülsz, hogy ez most nem egy kimondottan felszabadító, kacarászós alkotás lesz, de most nem is ilyenre vágysz. Nem pattogtatsz kukoricát, nem pirítasz sós szotyit sem. Csak szépen csendben beülsz a mozi elé és élvezni akarod a drámai pillanatokat a nyugodt, sötét szobában. Feltéve ha nem dől össze egy perc alatt a meghitt kis magányod,  amikor a párod felpörögve a vártnál korábban érkezik haza egy remek Boban Markovic koncertről, és nem érti mi ez a letargia.

2013.04.15-én a bostoni maraton célegyenesében két bombát robbantott egy testvérpár. A három halálos áldozatot és több mint 180 sebesültet követelő merényletben többen is maradandó sérülést szereztek. Köztük volt a barátnőjének szurkoló Jeff Bauman (Jake Gyllenhaal) is. Közvetlenül mellette robbant fel az egyik bomba. A terrorakcióban Jeff mindkét lábát térdtől lefelé elvesztette. Mivel emlékezett a merénylőre, segített a tettesek gyors elfogásában. Igazi nemzeti hős lett, akinek viszont szembe kellett néznie a mozgáskorlátozottak világával…

stronger_5.jpgIsmét egy amerikai történelemben végrehajtott merénylet, amely után az egyszerű szupermarketes csirkepakolóból nemzeti hőst faragtak. Írhatnám, hogy ezt sosem lehet megunni, ami valószínűleg nem lenne teljesen igaz, de ebben a filmben sok olyan momentumot találtam, amiért érdemes volt megnézni. Az amerikai propaganda behálózó gépezetével, hogy mit miért tesznek, és miért háborúznak, most nem szeretnék behatóan foglalkozni. Véleményt sem igazán formálnék erről, mert elég vékony jégen táncolnék, ha belemerülnék a politikai háttérbe. Mégha árnyaltan mindvégig benne is volt a filmben, nem erről szólt, vagyis én nem ezt akartam kivenni belőle, nem ez volt a hangsúlyos számomra.

stronger_1.jpgSokkal érdekesebb volt maga az “emberi történet”, a tragikus szerencsétlenséget elszenvedett Jeff felépülésének küzdelmei. Mégha ezt nem is tudja a film a maga totalitásában bemutatni, (mert ugye ez azért lehetetlen), egy kis szeletét szépen elénk tárja a “natúr valóságnak”.  Ebben nemcsak a hétköznapi élet leküzdésének nehézségei szerepelnek, hanem magának a poszttraumás stressz okozta hatások elhatalmasodásának problémái is. A film igazán ebben szeretne jeleskedni, és ez részben sikerül is. Viszonylag részletesen mutatja be a kórházi ápolástól kezdve, az otthoni nehézségeken át, egészen a végső összeomlásig, majd a felépülésig tartó utat.

stronger_3.jpgA filmben a szívszorító jeleneteken kívül - mely azért még a seggemet is összehúzta néhány esetben -, találunk mosolygósabb pillanatokat is. Ezek valamennyire oldják a hangulatot, de azért túl sokáig nem hagyják arcunkon a vigyort, mert többnyire az egész film szomorú. Szomorú, mert egy ember tragédiája, aki pont rosszkor volt rossz helyen, egy emberé, aki akaratán kívül vált médiasztárrá, aki egyáltalán nem akart nemzeti hős lenni, főleg nem ilyen áron.  A film végén azért csak nem tudtak a készítők kilábalni a nemzeti propagandából és ez egy kicsit beárnyékolta az egészet. És az az annyira jellemző kissé molettebb kislány a végén az óriás hot-dogjával miért kellett?????

stronger_6.jpgTetszett az a tipikus amerikai összetartó családkép, ami megjelenik a filmben. Az anya, a tesók, a volt férj, akik azonnal, mint a hiénák lecsaptak a lehetőségre, hogy a katasztrófából a legtöbbet tudják kihozni. Piálás, kajálás, bulik, interjúk ahova főszereplőnk egyáltalán nem kívánkozott. Bemutatja, hogy “a ragadozók” hogyan rontanak a vérszagra, hogy széttépjék emberünket az utolsó leheletéig.

stronger_5.jpegAmi még tetszett, bár ez elég rossz szó erre, hogy tényleg betekintést kapunk egy mozgáskorlátozott ember életébe, hogyan is küzd meg a mindennapokkal, a számunkra oly természetesnek tűnő dolgokkal. Ilyenkor jön az elő, hogy mennyit is ér valójában az egészség, ami a legfontosabb dolog az életben. Na jó, ez nem egy ilyen blog, hogy tovább elemezzem. Egy mondanivaló azért ebben a filmben is keményen átjön, hogy bizony hiába akarja más, hogy éljünk, és újra reméljünk, ha mi nem akarjuk ezt, nem fog sikerülni talpra állni. Csak akarni kell, és meglátni a célt, mely elvisz a felemelkedéshez.

stronger_2.jpgNa de ami az egész filmet megmenti az Jake Gyllenhaal (Éjjeli féreg), akinek lábait hibátlanul sikerült eltűntetni. Ennek a pasinak az utóbbi filmjei kivétel nélkül tetszettek. Remek színész lett. Élmény nézni. Csak azt nem értem, hogy hogy nem öregszik? Vagy csak én vagyok féltékeny rá. Ami még tetszett, az alkoholista anya szerepében Miranda Richardson (Az órák), aki tényleg kellően ellenszenves volt az egész film alatt. Ha szemét lennék, akkor azt mondanám, hogy nekem tipikusan az amerikai átlagember megtestesítője volt. A barátnő szerepében Tatiana Maslany (Eastern promises - Gyilkos ígéretek) viszont ellensúlyozta a szülői hátteret, és kellően vissza tudott rázni a valóságba.

stronger_4.jpgDavid Gordon Green (Ananász expressz) rendező filmjével végül is elérte célját. Nem azt mondom, hogy minden szempontból lekötött, de igazából nem is tudok az árnyalt mondanivalón kívül negatív dolgot említeni. Mivel megtörtént eset, ezért nem nagyon tudott elrugaszkodni a valóságtól. Egy szerencsétlenül járt emberről, és az ő szenvedéséről amúgy sem hálás filmet forgatni, és igazából tök érthető, hogy még nézni sem könnyű. Ami a lényeg, hogy a film rendezése jó, a képek néha többet is mutatnak a kelleténél, és bizony még a szag is átjön, már ha valaki érti mire gondolok a film megnézése után. Azt azért őszintén bevallom, hogy akkora hatást nem váltott ki belőlem az egész. Tényleg nem rossz, és egyszeri megnézést megért, de a sérült Jaken kívül nem sok mindenre fogok emlékezni.

Amúgy érdekesség, hogy pont párhuzamosan forgatták a terrorista testvérpár hajtóvadászatáról és elfogásáról készült a Hazafiak napja (Patriots Day) című filmmel együtt, amit sajnos még nem láttam, de így a kettő együtt szerintem egészen tiszta képet adna azokról a fájdalmas napokról.   

Azoknak ajánlom, akiket érdekel ez a téma, eléggé rétegfilm, eléggé nyomasztó. Nem az a tipikus „hőst faragunk” alkotás.

65%

thelma_poster_1.jpgMi lehetne jobb választás a két ünnep közötti szombat délután meghitt eltöltésére, mint egy norvég, leszbikus, romantikus, „telekinézises” film? Garantált szórakozást jelent annak, akinek a befogadóképessége meglehetősen széles intervallumot ölel fel, és hajlandó a két bejgli közé beszorult látókörét szélesre tárni. Még az is lehet, hogy a végén elismerően konstatálja majd, hogy a fene egye meg, ezek az északiak megint egy remek filmet készítettek. 

A meglehetősen vallásos családban nevelkedett Thelma (Eili Harboe) egyetemi tanulmányai miatt Osloba költözik. Ott ismerkedik meg osztálytársával Anja-val (Kaya Wilkins), aki iránt  kezdettől fogva erős vonzalmat érez. A szülői nyomás, Thelma érzelmi “feleszmélései” vívódásai, és a benne lakozó természetfeletti erő miatt a szerelem beteljesülése nem a vártak szerint alakul, sőt, végzetes következményekkel jár. Thelma belső küzdelmei és szorongásai miatt pszichokinetikus képességeit egyre nehezebben tudja kordában tartani…

Na, ugye milyen szép XXI. századi “Júlia és Júlia” romantikus történet?

thelma_1.jpgÉrdekes film volt, bár tapasztalatom szerint, ha valamire azt mondjuk, hogy érdekes, az valójában nem tetszik az embernek. Amúgy egyfolytában Stephen King Carrie c. műve jutott róla eszembe. A történet a visszahúzódó kislányról, akit fanatikusan vallásos szülő nevelt fel és úgyszintén meg van áldva telekinetikus képességekkel, amelyek a stressz hatására jönnek elő. Ezzel nagyjából ki is merül a két film közötti hasonlóság. Mégsem tudtam ettől elvonatkoztatni, attól függetlenül, hogy ezt a filmet más “képességek” mozgatják, és amit láttunk azt nem lehet Sissy Spacek különös képességeihez mérni. Amúgy nem volt ez olyan rossz film, mint amit a történet leírásából várhat az ember, különösen akkor nem, ha nincsenek nagy elvárásaink.

thelma_8.jpgA film nem horror, nem is thriller, és nem is igazán borzalmas, viszont mindvégig fenntartja a feszültséget. Az elejétől a végéig szinte kiegyensúlyozott tempójú, szépen, nyugodtan, csendesen adagolva a néznivalót, és most nem kifejezetten a két lány egymás testének felfedezésére gondolok. Hagyja az emberben feldolgozni a látottakat. Mégsem mondhatom, hogy az álmosító filmek közé tartozna. A film közepén egy kicsit szürreálisabb, de még éppen elfogadhatóan. Ofidiofóbiásoknak tetszeni fog.

thelma_2.jpgA képek a jelen és a múlt között mozognak. A múlt eseményeit, az egésznek a hátterét flashbackek formájában tárja elénk, kitisztítva vele a látott képet. Aki nagy csavart vár a végétől, az mondjuk csalódni fog. Vagyis számomra szinte az „elvárható magatartás elve” jött be, bármennyire is drasztikus lépés. 

thelma_6.jpgNem tudom, hogy magát a történetet mennyire kellene jelen esetben boncolgatni és mögöttes tartalmat keresni benne. Ha nagyon akarnék, bele tudnék magyarázni dolgokat, hogy pl.: a manipulatív szülői fészekből való kirepülés után mennyire nehezen találjuk meg önmagunkat, stb. Nehéz az elszakadás, főleg, ha mindennapos a telefonterror. A vallás és a másság, és egyéb „erkölcstelenségek” (pia, drog) alapban nehezen összeegyeztethetőek, de ha ebbe mélyebben belemerülnék, valószínűleg megköveznének. Szerintem totál felesleges ebben az esetben. Bár azt megjegyezném, hogy a szülői háttér ismét rányomja a gyerekre a bélyeget. A fürdőkádas kép például eléggé nyomasztó és visszataszító.

thelma_5.jpgValószínűleg aki hisz ezekben a pszichokinetikus dolgokban, az még jobban bele tudja élni magát a történetbe, és alapvetően érdekesebbnek találja majd, mint az átlag. Én maradok egy kicsit a földön még, ezért szimplán csak tudomásul veszem, hogy létezik a világban ilyen. (vagy nem)

A film főszereplője Eili Harboe egészen kiválóan alakítja a visszafogott lány szerepét. Nem lehet hibát találni benne. Viszi a hátán az egészet. Igazából sok párbeszéd nincs is, ezért a film inkább a színészi játékra támaszkodik és ezzel a többi szereplő (Kaya Wilkins, Henrik Rafaelsen, Ellen Dorrit Petersen) is simán megbirkózik.

thelma_4.jpgJoachim Trier rendező egy egészen eredeti történetből forgatott le egy egészen eredeti filmet.  Szinte művészi. Kicsit tényleg lassú, kicsit tényleg hosszú, de mégis végig érdekes, feszültségkeltő. A fényképezése kiváló. A hosszan tartott képek hatásosak. A film zenéje az akciómentességet egészen kellemesen kárpótolja.

Szóval minden adott ahhoz, hogy akinek a befogadóképessége szélesebb egy remek, bár az átlagnál visszafogottabb filmet nézzen. Nem mondom, hogy újranézős, de egy esélyt megkapott és élt vele. Nem egy szórakoztató matiné, de fesztiválfilmek kedvelőinek kötelező.

70%

wind_river_poster.jpgA kihűlt test, az elzsibbadt végtagok és a kilélegzett lehelet szürke füstként tovaszálló képe egy meleg szobában nem egy szokásos pillanatkép, még akkor se, ha a gyorsan bekövetkezett klímaváltozás miatt a téli időjárás ránk szakadna pár óra alatt. A korábban a Sicario – A bérgyilkos című film forgatókönyvét jegyző Taylor Sheridan filmje viszont elérte nálam azt, hogy szinte megdermedve keltem fel az ágyból.

Wyoming állam zord vidékén Wind River indiánrezervátumban dolgozik Corey (Jeremy Renner) vadőrként. Új küldetése során egy vérbe fagyott fiatal női holttestet fedez fel.  A lányról hamar kiderül, hogy gyilkosság áldozata lett, de az itteni törvények szerint csak akkor intézkedhet a helyi rendőrség, ha a gyilkos és az áldozat is indián. Az ügy megoldásához a szövetségi iroda a területhez legközelebb tartózkodó zöldfülű FBI ügynököt Janet (Elizabeth Olsen) rendeli ki, aki gyilkossági nyomozásban meglehetősen tapasztalatlan.  A terület magányos elzárkózott emberek gyülekezete, nem nagyon állnak szóba idegenekkel és a helyi rendőrség sem éppen a segítőkészségéről híres. Az ügynök a vadász segítségét kéri - kinek személyi tragédiája miatt is érdeke -, hogy együtt álljanak neki a gyilkos felkutatására.

wind_river_4.jpgAmely végül is oly egyszerű, melyet Mr. Holmes kisujjából is megoldana 10 perc alatt, ha mondjuk, nem mínusz 30 fokban kellene nyomoznia, de Agatha Christie Poirot felügyelője keresztbe rakott lábakkal laza gőzölgő kávéjával a kézben első korty után is simán levezetné fél perc alatt.  Ha valaki hatalmas akciózást szeretne átélni, ne ezt a filmet nézze meg, de a krimi-thriller vonal miatt sem fogjuk lerágni a körmünket. Szóval semmiféle nyakatekert szétizgulni való dologra ne számítsunk, ami megdolgoztatná agytekervényeinket.  Van két szál és kész, na meg a megoldás. Ennek ellenére szinte odaragasztott a fotelbe. A nyomasztó fagyos környezet, a film atmoszférája teljesen magába szippantott, annak ellenére, hogy sok helyszint nem is tartalmaz, de mégis kellően elég ahhoz, hogy beleéljük magunkat ebbe az igazi lidérces „semmibe”. A hideg, barátságtalan végeláthatatlan havas tájba, és ezzel együtt az itt élő emberek nyomorába.

wind_river_1.jpgMert ezen a vidéken aztán tényleg nincs mit csinálni, a fiatalokból bűnöző lesz, drogos vagy piás. A felnőttek meg ennek a hatványai, ha van munkád még a jobbik eset, de munkából adódó feszültséget valahol csak le kell vezetni.  Hol marad a szórakozás lehetősége? Mert ezek a férfiak bizony nem egy jó könyvre vágynak esténként.  Jobb esetben meg amint tudsz, elhúzol melegebb éghajlatra egy motoros szánnal. A hőmérséklet mínusz 30 fokig hűl le, 100 méterfutás után a még a tüdőd is felrobban. A film ezekben a kilátástalanságot bemutató képekben rettentően erős, hiszen tökéletesen érzékelteti mindazt, hogy mi is vezethet egy tragédia bekövetkeztéig, ami mondjuk, senkinek sem jelenthet mentséget.  A film mondanivalója - mert az is van azért, mivel megtörtént eseményeken alapszik -, teljesen átjön.

wind_river_2.jpgTényleg nincs sok szereplő és helyszín sem. Az események lassan zajlanak, van időnk bőven nagyokat kortyolgatni a colánkból és szép nagyokat ásítani. Néha melankóliánkból azonban felriaszt egy – egy komolyabb jelenet. Ezek viszont maximumra pumpálják az adrenalint. Míg a Sicario abszolút a feszültségkeltésben jeleskedik ez a film pont az ellenkezője. A vége viszont annyira brutális enyhe túlzással, mintha Tarantino hozta volna össze. Én is csak néztem, hogy ez most akkor komoly?

wind_river6.jpgJeremy Rennert a Bombák földjén című film óta nem láttam ennyire jól játszani.  Nem egy hatalmas eszköztárral játszó színész, de mégis egészen tökéletesen adja vissza a magányos, zárkózott téli cowboy szerepét a kicsit túlzott bölcsességeivel együtt is. A „fogadjuk el a fájdalmat, és akkor élvezhetjük az emlékeket” és társai helyett lehetett volna mondjuk egy kis kimerevített csendes képi világ, és akkor nem gondolnám azt, hogy a szánkba akarnak rágni valamit az élet nehéz dolgairól. Persze ezek felett is elvisz a hangulat, szóval egyáltalán nem bántó. Az pedig, hogy mi nyomja a szívét, egészen szomorú és meg is értjük tetteinek jelentőségét. Elizabeth Olsen (Oldboy) egy olyan színésznő, akiben ismét nem csalódtam. A kezdeti megilletődöttsége után, szépen lassan magába szippantja a környezete és nagyszerűen átalakul. Mindenezek nélkül az utolsó jelenete hiteltelen lett volna, így viszont tényleg átjött.  

wind_river_3.jpgTaylor Sheridan a Préri urai és a Sicario forgatókönyveinek megírása után úgy döntött, hogy saját maga is rendezi meg leírt művét.  Ha azt vesszük, hogy az előző két munkája is mennyire belénk ivódott, a Wind River – Gyilkos nyomomról sem mondhatok mást, mint hogy ez is nehezen lesz felejthető. Sheridan most már a kamera végén ülve is letette névjegyét és igazán szívbemarkoló filmet készített.  Nem azt mondom, hogy minden elemében tökéletes és lehet, hogy nem fog akkorát szólni, mint a korábbi művei, de aki fogékony a lassú történetvezetésű, kifogástalan atmoszférájú thrillerekre, az tuti nem fog csalódni benne. Egészen letisztult, mindenféle hollywoodi klisétől mentes alkotás. Az egészből árad a nyers természetesség, ami annyira ritka manapság a filmekben. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy tényleg egy bizonyos céllal készült a film. Figyelemfelhívás, de ez majd a filmből kiderül. Ékes példája ez a film annak, hogyan is lehet egyszerű történettel remekül bánni.  Azokhoz a filmekhez tartozik, amikor az ember nem szívesen indul el a moziból egyből az utolsó jelenet után, hanem csendben merengve, elkezdi olvasni a készítők névsorát. Persze ehhez ébren kell maradnia. Érdekes, de a film még most is a fejemben motoszkál, pedig egy nappal ezelőtt néztem és ez azért nem olyan rossz dolog. Még egyszer nézős lesz.

Akik szuper színes, szuper izgalmas, látványos thrillerre vágynak, messze kerüljék el, viszont akik egy kellemesen hűvös, okos ”skandináv” hangulatú filmet szeretnének nézni, semmi esetre se hagyják ki.

85%

live-by-night-new-poster.jpg„Amit a világnak adsz, azt a világ visszaadja, de soha nem úgy, ahogyan szeretnéd.” Dennis Lehane az egyik kedvenc regényíróm, nem véletlenül vártam már ezt a filmet, annak ellenére, hogy a könyvet még nem sikerült megszereznem. Korábbi munkáiból nagyon jó filmeket készítettek, de bármennyire is remek film a Titokzatos folyó, Hideg nyomon vagy akár a Piszkos pénz, még így sem érték el a könyveinek színvonalát, hiába kaptak Oscar-díjakat. Ben Affleckel pedig már dolgoztak közösen egyszer, ezért is szerettem volna, hogy kettőjük ismételt párosításából valami klassz dolog születne.

Joe Coughlin (Ben Affleck) katonaként ment a háborúba, de bűnözőként tért vissza Bostonba. Apja (Brendan Gleeson) 37 éve rendőr, főkapitány helyettes, kinek intő szavai nem érnek semmit fiánál. Rablás, rablás hátán 10 hosszú évig.  Joe szerelemes Emmába (Sienna Miller), az ír maffia főnökének - Albert White (Robert Glenister) - nőjébe. A szerelem tiltott, a lebukás elkerülhetetlen, ami Pescatore (Remo Girone), a digó maffia vezérének kezére sodorja. Pescatore szeszcsempész üzlet beindítására a napfényes floridai Tampába küldi Joet. A helyszínen, régi társával, Dionnal (Chris Messina) nem várt nehézségekbe ütköznek, mivel a konkurencia, a politika, a hit prédikátora és maga a Ku Klux Klán sem veszi jó néven az üzlet beindulását…

live-by-night_3.jpgNem volt ez rossz film, egyáltalán nem, és nem az elfogultságom miatt mondom. Manapság ritkán készítenek amúgy is noir hangulatú maffiafilmet. Egy napot ráaludva még jobban is álltam már hozzá, mint nézése közben nagy ásításokkal tarkítva, mert néhány akciójelenetet leszámítva nem mondhatom pörgős filmnek. Mondjuk ez elég nagy hátrány annak, aki éjszakai műszak után szeretné megnézni. Sajnos nem véletlenül bukta ez a pénztáraknál, és nem azért, mert minőségileg kifogásolható lenne. Mert kik azok, akiket érdekelne? A nőket? Nem hiszem! A férfiakat? Talán, akik nem csak annak mondják magukat. A mai huszonéves korosztályt pedig szinte kizárt, tisztelet a kivételnek. Valljuk be őszintén, igazából nem sok ember figyelmét kelti fel egy 30-as évekbeli amerikai szesztilalom idején játszódó gengszterfilm. És még az sem segít a helyzeten, hogy közben még a kritikusok sem dicsérték.

live-by-night-15869-large.jpgPedig örülni kéne annak, hogy végre nem egy true story. Története azonban nem bonyolult. Sok évet ölel át bukástól a felemelkedésig, Bostontól Kubáig. Pontosan nem érzékeltem, hogy hány évről van szó, de annyira nem lenne nehéz kiszámolni. Annyi biztos, hogy a narráció 1917-től meséli el főszereplőnk életét. Mivel ez egy gengszterfilm, a szokásos sémákra épül. Zsarolás, átvágás, alkudozás, Ku Klux Klán, pia és a nők, melyek megkeserítik szépen az ember életét különösen akkor, ha a bandavezér nőjébe vagyunk szerelmesek. Mert ki az az állat, aki ebbe belemegy? Senki és semmi nem biztos, csak egyedül a bűn az, amely a válságban is fent marad, mikor már a bankok is bedőlnek. Pénz az úr, no meg a fegyver, és akinek a kezében van. Alkudozás kirakott fegyverrel, ahol, ha ellenkezel vagy felülsz a vonatra önszántadból vagy alá kerülsz, de nem saját akaratodból.

live-by-night_7.jpgAz olasz és az ír maffia szembenállását, a klubok és a casinók nyitását, a pia és a rum kereskedelmi útvonalainak megszervezését és szétterítését láttuk már jó pár filmben, ha nem is egyben, de külön – külön biztosan. Szép korrupt volt a világ. Az utálat ideje, mikor a nemzetek között mindenki utál mindenkit, de mindig van egy közös ellenség, akit meg mindenki összevontan utál. Remek kor, ahol „Nem az az erős, aki megszegi a szabályokat, hanem az, aki saját szabályokat hoz!”

live-by-night_8.jpgVan minden, ami kell egy ilyen filmhez. Remek korhű hangulat, szuper járgányok, forgótáras géppuskák, szeszfőzdék, szivar hegyek, kurvák és remek frizurák. Akkor mégis mi az, ami hiányzott? Valahogy az, hogy túl sokat akart a szarka. Affleck beleesett abba a hibába, hogy mindent akart egyszerre. Rendezni, forgatókönyvet írni és még villogni is a mimikamentes arcával és szomorú szemével. Ez pedig így egyszerre még neki sok. Pedig az összkép nem rossz, de Lehane könyvével most bizony nem tudott megbirkózni. Hideg nyomon című film is nagyon kevés volt a könyvhöz képest, de ez nem Affleck hibája, pedig nagyon jó adaptáció volt és a rendezése is kiváló.  Kicsit sok minden került bele és mégis kevés. Remek akciók után csendes nyugodt csordogálás, ott ahol nincs beszéd, tökéletes, ahol viszont van, valahogy elfogy. Bár én szeretem a lassú filmeket, de sok embernek unalmassá válik a tökéletes helyszíneken történő filozofáló cseverészés.  

live-by-night_9.jpgA film második fele viszont - ahogy haladunk a végkifejlet felé - egész jól sikerült. Nem csak a Saldana vagy Elle Fanning (Demóna) kisasszonyok megjelenésére gondolok, hanem a pörgésre, a durvulásra, és a főszereplőnk talán komolyabb játékára is, ahogyan a rumpiac királyává válik.  Kicsit több is a humoros rész, ami elég fanyar mosolyt csal a szánkra, de aki ismeri az író könyveit, ezen egyáltalán nem lepődik meg.  A vége kifejezett nyers és durva, de kiszámítható. Talán a legeslegvégén van egy kis dolog, ami nem kifejezetten szerethető, de ez nem egy romkom, hogy minden szép és jó. És egy kicsit hosszúra is nyújtották.

live-by-night_4.jpgA színészek amúgy remekül teljesítenek, ki többet, ki kevesebbet szerepel, és van olyan is, aki eltűnik. Ben Affleck (A könyvelő) olyan amilyen. Megszoktuk. Szerethető egy karakter amúgy, csípem a pasit, de inkább a rendezői törekvéseiért, mint inkább szerepeiért. Jó lehet az ügynöke, mert nagyszerűen választ. Kiemelném még Zoe Saldana-t (Avatar), de őt is inkább csak azért, mert tökéletesen beleillett a környezetbe. Azok a ruhák, amiket viselt! Külön dicséret. Mivel rengeteg szereplőből építkezik a film, nem szeretnék senkit kiemelni, minden olajozottan működött! Sajnos tényleg nem volt sok idő egyiknek sem a szerepét mélyebben bemutatni. Sienna Milleren (Csillagpor) pedig el kellett gondolkodnom, hogy honnan is ismerős?

live-by-night_2.jpgNa, hát Ben Affleckre visszatérve pedig elmondhatjuk, hogy rendezőként egy jó közepest nyújtott. Nem rontotta el a filmet egyáltalán, mert így is tökéletesen nézhető volt. Csak talán a forgókönyv megírását adhatta volna másnak. Mint ahogyan korábban is említettem, nem a dialógusokkal volt a probléma, hanem talán a mennyiséggel. Nem véletlenül idéztem a filmből. Amúgy a gengszterfilm feeling megvolt. Magával ragadott, mert minden adott volt. Talán egy kicsit diktálhatott volna gyorsabb tempót, de akkor meg másból jutott volna kevesebb. A két helyszín közötti különbség szintén átjött. Az akciójelenetek profin elkészítettek. Az autó üldözés a Fordokkal szuper. A zenéjére spec. nem emlékszem. Szóval majd egyszer még újranézős lesz, de kicsit később. Előtte viszont a könyvet mindenképpen elolvasom, és akkor lehet, másképpen ítélem meg én is az egészet.

Jó film ez, nem kell tőle félni és nyugodtan be lehet rá fáradni a moziba. Vagy később akár a fotelből kényelmesen. Kicsit többet adok rá, de csak azért mert Lehane rajongó vagyok.  

 75%

 

light-between-oceans-pstr01.jpg„A jó és a rossz időnként olyan, mint két nyomorult kígyó: úgy összegabalyodnak, hogy nem tudod eldönteni, melyik melyik, míg le nem puffantod mind a kettőt. Akkor pedig már késő.” M.L. Stedman bestseller regényéből készült film az egyik legszemetebb mű az emberi érzelmek összeroppantásáról, amit mostanában láttam. Olyan fájdalmas, mint egy váltóba szorult láb, amin keresztülhajtott a vonat. 

Tom Sherburne (Michael Fassbender) az I. világháborút követően - lelki békéjének megnyugtatására - Ausztrália partjai közelében, Janus szigetén vállal munkát, ahol egy világítótornyot kell üzemeltetnie. A városba érkezve megismerkedik Isabellel (Alicia Vikander), a testvéreit háborúban elvesztő lánnyal, amelyből szerelem szövődik, majd később házasság. Isabel a férjével a szigetre költözik, boldogságra és családra vágyik - ami sajnos nem jön össze -, mert a megfogant babákat mindig elveszíti. Egy napon azonban egy partra sodort csónakból gyereksírás hallatszik. Tom - szabályt megszegve - nem jelenti az Isteni csodát (valamint a csónakban talált halott férfit) és megtartják a gyereket. Újra remény érkezik a szigetre és vele együtt a lelkileg meggyötört kapcsolatukba. Ezzel szemben messze a szárazföldön fáradhatatlanul egy anya, Hanna (Rachel Weisz) keresi elveszett gyermekét…

the-light-between-oceans06.jpgRohadt szemét egy film volt csak így egyszerűen. Nem volt benne öröm, viszont annál több szenvedés. Megérintett minden téren. A magadban feltett kérdések filmje, amely nem hagy nyugton ülni, folyamatosan zaklatja a fejedet. Becsület, hűség, anyaság és mindenféle szeretet. Mi a fenét tennél a helyükben? Mi a helyes? Létezik-e normális és értelmes döntés, amely után nem sérül meg senki?  És még folytathatnám a kérdéseket a lap aljáig, de minek, úgy is mindenki majd maga dönti el, merre akar megfelelni, ha egyáltalán tud. Bár nehéz dűlőre jutni. Különösen akkor, ha pároddal nézed meg a filmet. Férfi és nő másképpen látja az egészet. Magam sem tudom mit tettem volna, egyik pillanatban simán rávágtam a „megoldást”, de a másik minutumban már inkább győzött a józanész.

the-light-between-oceans01.jpg„Ha egy feleségnek meghal a férje, akkor attól kezdve egészen más szó jelzi, hogy kicsoda ő: özvegyasszony lesz belőle, a feleségét gyászoló férjből pedig özvegyember. Ha viszont a szülő veszti el gyermekét, arra nincs külön címke: az ember akkor is anya vagy apa marad, pedig nincs fia vagy lánya.” Végtelen szeretet, elkeseredés és bánat. Tönkretett szívek, mély sebek, amelyek sosem gyógyulnak be és életen át kísérnek, mert kiszakítanak belőlünk egy darabot. Ismét írom, hogy szemét egy film minden téren, őszintén nem tudsz egyik oldalra sem állni, senkivel nem tudsz azonosulni, mert ebben a filmben valakinek biztos, hogy csontig hatoló fájdalma lesz.  A méreg, a düh, a férfiasság, ugyanúgy jelen van, mint a szerelem, a boldogság megtalálása és a lágy nőies vonások. Mindenki bízik valamiben és valakiben. Nem adják fel, mindent összeköt a hit és a remény. Tom, Isabel és a gyermekét, férjét elvesztő Hanna is bízik még a csodában, amely lehet rövid ideig is tart, de legalább elhozza nekik - kinek hosszabb, kinek rövidebb ideig tartó –  a boldogságot.

the-light-between-oceans03.jpgAz elejétől fogva érződik az egészen, hogy itt valami borzasztó dolog készülődik, és hiába készülsz fel rá. Az utolsó háromnegyed órát kínszenvedés nézni. Sokkoló és fájdalmas. Szinte utálatod az egész filmet. A gyerekszájból elhangzott szöveg: „Apuci, siess apuci!” Letaglóz. Mivel én is apa vagyok, abszolút földbe döngölt. Még így leírva is ráz a hideg. Tom és Isabel története olyan, mint egy halálraítélt lassú menetelése. Mintha szépen lassan haladnánk egy szakadék széle felé, de végén mégsem állunk le, mert nem látjuk az élet értelmét a fájdalomtól. És amikor ott állunk, már zuhanunk is a mélybe.

1478147118650.jpgIsabel egy vidám természet, aki felébreszti Tomot a mélykómából, amibe bezárta magát a háború után. Kis színt visz a kietlen kopár szigetre. Tom a nyugati fronton harcolt, rangos kitüntetések között szolgálta a hazáját. Szigorú neveltetésben részesült, ami könnyebbé tette a fegyelmet a seregben. Oly sok szörnyűség és halál volt körülötte, hogy érzéketlenné, merevvé, hallgataggá változtatta, de mégis ő a legszimpatikusabb szereplő, a becsületesség mintaképe. Lucy, a megmentett kislány megjelenésével a szimpátiát még inkább megkapja, hiszen apa szerepében megpróbálja újra élvezni az életet, amit korábban a múlt elvett tőle. Azonban mindvégig nyomja a vállára nehezedő teher, ami szépen lassan felemészti, hogy nem jót cselekedett és döntésre készteti. Hannát - mint gyermekét elvesztő anyát -, színre lépve kezdetben nehezen vesszük pozitív szereplőnek, pedig ő a világ legtermészetesebb dolgát teszi csak, nem adja fel és bízik a csodában, mint bárki más tenné a helyében. Akinek van gyereke, teljesen megérti - pedig átkozzuk, hogy minek szerepel a filmben, mert csak elrontja az idilli képet -, hogy ő az a szereplő, aki valójában a legtöbbet szenvedett a gyerekének elvesztése óta. Lucy kicsi még, gyönyörű, bájos szőke kislány, akitől a filmes karrierem legfájdalmasabb felkiáltását hallottam. Mami! Ennek az egyetlen szónak az elhangzása után azonnal utálod a filmet.      

the-light-between-oceans-movie-images-alicia-vikander-michael-fassbender6.pngAlicia Vikander zseniális a filmben. Olyan érzelmi töltetet viszi bele a filmbe, olyan átéléssel játszik, hogy szinte egy emberként szenvedünk és örülünk vele. Amiben tökéletes partnere Michael Fassbender (Prometheus). A legjobb alakítása eddig, amit láttam. Tényleg öröm nézni mindkettő játékát, de hozzájuk vehetjük nyugodtan Rachel Weiszt (A forrás) is, akiről úgy átjön a fájdalom, a megkeseredés, hogy nem lehetne jobban eljátszani és szinte teljesen ránk ragad. A mellékszereplők szintén tökéletesen hozzák, amit szerepük megkíván és egy percig sem gondolkodtam el, hogy valamelyik is kilógna. Mindenki nagyszerű.

the-light-between-oceans05.jpgNem szokásom jelenetekkel részletesebben foglalkozni, de találtam számos olyan pillanatot, ami miatt tényleg érdemes filmet nézni. Szóval ezt a bekezdést ki is lehet hagyni annak, aki még nem látta a filmet. Isabel könyörgő tekintete Tom felé, miközben fogja férjének arcát a tenyerében. A gyerek megtartásának pillanata, hiszen sosem adoptálnák nekik, nincs orvos, iskola, semmi a szigeten. Hanna arca mikor találkoznak először a templomban és látja a kislányt Isabel karjában. Vagy amikor a folyosón ülve Isabel várja a csendőröket, akik tudjuk, hogy miért jönnek, annyira fájdalmas, mintha egy tört mártottak volna az ember szívében és még tekertek is volna rajta egyet rajta. Mikor Lucy a papával lovagol és elmagyarázza neki mi történt vele is a múltban, igazán megható és elgondolkodtató. Talán enyhülünk is a mérgünktől. Sorolhatnám még, de inkább élje át az ember.

the-light-between-oceans07.jpgDerek Cianfrane (Kék Valentin, Túl a fenyvesen) korábbi filmjei sem voltam érzelemmentesek, de ebben a filmben azért szépen földbe döngöl. A regényből saját maga írta a forgatókönyvet, amit elmondások alapján nagyszerűen dolgozott fel, mivel nem sikerült még elolvasnom, ezért erről nem tudok nyilatkozni. Amint tudom, pótolom. Sok mindent nem tudtam a történetről, csak azt, hogy egy szigeten játszódó dráma lesz és egy talált gyerek lesz a középpontban. Nem gondoltam volna, hogy olyan érzelmi hullámzást okoz, mint a szigetet körbefonó óceán. Lehet valakinek túlzottam szirupos, mázas és túl nőies, ha valakinek létezik ilyen film kategória.  Nekem nem tűnt giccsesnek, inkább keménynek, annak ellenére, hogy tényleg papírzsepivel üljünk neki. Alexandre Desplat zenéje pedig erre még rá is segít. A fülbemászó, magával ragadó zongora hangja a szemet nem hagyja szárazon. A film képi világa moziba kívánkozik, de ide mire eljutna hozzánk, addigra újra ember száll majd a Holdra. Gyönyörű az óceán fodrozódása, a világítótorony látképe, a kietlen kopár szikla tengerből kinyúló ridegsége. Megfigyelhető, hogy a szél állandóan fúj.  Kicsit lassú film és hosszú is, ezért fáradtan ne álljunk neki, mert lehet, hogy elalszunk. Nem írom azt, hogy rövidebben jobb lett volna, mert a 2 óra 15 perc bizony nem kevés, de nekem simán elrepült, bár pont ennyi elég is volt. Régen láttam ilyen felkavaró filmet.

Azoknak ajánlom, akik igazán szeretnek szenvedni filmen és nem zavarja mások szipogása.    

80%

the-finest-hours-poster01.jpgKedvenc Miki egér stúdiónk biztosra akart menni, amikor 2011-ben megvásárolta Casey Sherman és Michael J. Tougis 2009-ben megírt, The Finest Hours című könyvének megfilmesítési jogait, amely a múlt évszázad legnagyobb kishajós mentéséről szól. Disneytől kicsit ódzkodik az ember, ha egy izgalmas filmre vágyik, de legalább minőségi kifogással – különösen mostanában - nem lehet vele szemben élni. Az már csak plusz, hogy a filmjük olyan lesz, mint egy allergiásnak a parlagfű mezőn kaszálni, a szem garantáltan nem marad szárazon. Persze ez sajnos visszájára is üthet, de azért bíztam bennük.   

1952 február 18-án az Egyesült Államok keleti partvidékére a történelem egyik legnagyobb vihara csapott le. Cape Cod-nál a nagy sebességű szél szinte végig letarolt mindent, velük együtt a partok közelében tartózkodó hajókat is, köztük az SS Pendleton tankerhajót, amelyet a vihar szabályosan kettétört 20 mérföldre Nantucket városától. Kapitány híján, a fedélzeten maradt közel 30 matróz koordinálását Ray Sybert (Casey Affleck) tiszt vette át és velük együtt a hánykolódó hajócsonk irányítását. A pánikba esett emberek nagy nehézségek árán fogták csak fel, hogy csakis együtt, közösen, összefogott munkával maradhatnak életben. Eközben a szárazföldre Daniel Cruff (Eric Bana) által vezetett massachusetts-i parti őrséghez is eljutott a katasztrófa híre, aki azonnali mentőexpedíciót indított a félbe tört roncs felkutatására. Az éjszaka folyamán egy fából készült, 12 ember befogadására képes mentőcsónak Berni Webber (Chris Pine) kormányzása alatt elindult négy fővel a fedélzetén szinte navigáció nélkül, 30 méteres hullámok között megkeresi a legénység megmaradt tagjait…

the-finest-hours-disney_1.jpgÉs megérte bízni. A nagyfülű stúdió nem biztos, hogy a katasztrófafilmjeiről lesz híres, de ez nem volt rossz. Sőt, mondhatom, hogy nagy magányomban még tetszett is. A természet vs. ember csatájában nem mindig a természet győz. Nem azt mondom, hogy egy kiemelkedő alkotás, de akinek bejönnek a Viharzóna és társai stílusú filmek, azok szerintem nem csalódnak benne. Kicsit lassú, kicsit érzelmes, néhol hihetetlen, de ha valaki is rendelkezik egy kicsi szentimentális hajlammal, annak bizony szívbemarkoló lesz, mert a tőrt lassan nyomja a szívünkbe. Ép ésszel felfoghatatlan, hogy az emberi bátorság mire képes, hol van az a határ, amit már nem csinálunk meg másokért, hiszen otthon vár a családunk, feleségünk, gyerekünk. Maximális tisztelet Bernie Webbernek és társainak, akik részt vettek ebben a mentésben. Kellenek az ilyen filmek.

the-finest-hours-disney_7.jpgA film alapvetően három szálon fut, az egyik izgalmasabb, mint a másik, vagy pont nem. Kinek melyik jön be. A film a parton lévő szerelmi szállal indít, ami annyira feltűnően meg lett vágva, hogy mosolygásra készteti a nézőt (aki figyel erre), olyan gyorsan ugrálnak a térben és időben, mint a Vissza a jövőben szereplői.  Miriam és Bernie ismerkedését mutatja be nekünk, ahol tulajdonképpen arra jövünk rá, hogy a nadrágot a hölgy hordja. Nem is értem, hogy többnyire miért nem szimpatikusak nekem azok a lányok, akik egyből felteszik az I-re a pont és nekiszegezik egy férfinak azt a kérdést, hogy „Elveszel-e feleségül?”… Ezek a részek maximum akkor izgalmasak, amikor kocsival közlekednek a hóesésben, hogy ki ne csússzanak. Persze valakinek a romantikus szálak okoznak örömöt, édes puszilkodás, közös tánc, de itt nagyon lassan indulnak be az események. Később Miriam és Cluff közötti szópárbajok is feszültségekkel teliek, de én azért ezt a feleselést kapitányként két percig bírtam volna. Drámázás későbbiekben is van a parton, de ennyi elég belőle.

the-finest-hours-disney_4.jpgA másik szál a szerencsétlenül járt tartályhajó kálváriáját követi végig, amely mértani pontossággal ketté lett vágva. Speciel nem értettem, hogy maradhatott a hajó a felszínen, de nem is vagyok szakértője eme kérdésnek. A lényeg, hogy nem süllyed el és a matrózoknak esélyt adott az életre. Ez mondjuk köszönhető a meglehetősen hallgatag Sybert tisztnek is, aki nem hagyta magára a legénységet és jobbnál jobb ötletekkel navigálta a kormány nélküli tat részt. Ezek a pillantok már kellő feszültséget okoztak, mivel csak néhány órájuk maradt a csonk elsüllyedéséig. Nem csak a tengerbe való fulladás idegtépő, hanem az emberek egymással szemben tanúsított magatartása is, amely ebben a helyzetben azért elég valóságos is lehet. Nehezen fogadták be a tiszt ténykedését, de végül is a szakértelem győzött. Igen érdekes, hogy mekkora technikai tudással rendelkezett Sybert és milyen szerencséjük is volt a mentésig.

the-finest-hours-disney_0.jpgA harmadik vonal, amely egy pillanatig sem hagy nyugton, az a Webber és 3 fős legénységének a hullámtörőn való átjutását és a hajó keresését mutatja, amely néhol egészen a hihetetlenség határait súrolja. Az a kis hajó olyan törékenynek tűnik a 30 méteres hullámok között, mint egy hangya a tapír markában. Persze minden legyőzhető, csak akarni kell, és ami nem megy, azt erőltesd, akár az életed árán is. Itt már igazi csatát láthatunk a fokozódó szél és a sötét tenger ellen.  Nem nehéz kitalálni a film végkimenetelét, mégis szorítunk nekik, hogy navigáció nélkül, szintén az emberi tudásra támaszkodva találják már meg azt az elcseszett magára maradt roncsot. Az hogy nem fordulnak vissza és nem adták fel, tiszta őrület volt részükről. Tényleg respect.

the-finest-hours-disney_6.jpgA film technikailag egészen hihetően van elkészítve, csak egy-két jelent esetében éreztem azt, hogy kamu, de többnyire teljesen klasszak az effektek. A film sötét, mind a tengeri jelenetek és a parton felvett részek is, bár milyen is lenne, ha már egyszer megtörtént esetet dolgoztak fel, csak nem lehetett fényes nappal. Ezért ajánlott este nézni otthon, mert úgy kigúvad a szemünk, hogy a fejük tetejére is fellátunk majd vele. Elméletileg nem ajánlott 3d-ben sem nézni, mert semmi hatást nem vált ki pont emiatt a sötétség végett.

the-finest-hours-disney_5.jpgA szereplők közül nem mondom, hogy megszerettem az ezerarcú Chris Pine-t. Végül is semmi bajom nem volt vele, de az jobban érdekelt, hogy Webberként mit csinált. A filmbeli mátkája, Holiday Grainger sem a kedvencem jelenleg, de sok filmben még nem is láttam. Ben Fostert mindig is szerettem, most is tűrhető volt. Kayle Gallner és John Magaro mellékszereplőként szimpatikusan mutatkoztak be. Eric Bana halványabb a kelleténél, de szerintem ezt csak a szerepe okozta. Casey Affleck-et viszont 3 nap alatt harmadszor láttam és érik neki az Oscar-díj előbb utóbb. Na, nem ezért a szerepéért. A szenvedő hangját már csukott szemmel megismerem, annyira jellegzetes. Ebben a filmben is ő volt fölényesen a legjobb.

the-finest-hours-disney_3.jpgCraig Gillespie (Plasztik szerelem) rendező a Disney égisze alatt kihozta ebből a maximumot. Igazán kellemes iparos munka, amely a végére átmegy túlfűtött érzelmekbe. Ez lehet, hogy valakinek gondot okoz, de a filmkészítők részéről elvárható magatartás ekkora hősök esetében. A film forgatókönyvén lehetett volna még csiszolni, talán a vágásokon is, mint amit korábban említettem, de akiket ez nem zavar, semmi kivetni valót nem talál majd. A film zenéje feszült és a végére kellemesen szenvedősen sírós, könnycseppekre késztetős. Örülök, hogy láttam ezt a filmet, bár sokáig nem marad az emberben, de maga a történet igen.

Azoknak ajánlom, akik szeretik a megtörtént eseményeket feldolgozó filmeket, és annak ellenére, hogy tudjuk, mi lesz a vége, mégis végig tudjuk izgulni.

70%

 

the-legend-of-tarzan-pstr01.jpgSzerettem gyerekkoromban Greystoke Lordjának történeteit, Edgar Rice Burroughs könyveit, Johnny Weissmüller fekete-fehér filmjeit (amikor lefutotta a mellé vetített orrszarvút), és szerettem még a Christopher Lambert főszereplésével készült Tarzan filmet is, amiben kis túlzásokkal az első fél órában nem is beszélnek. Nagy reményekkel vártam már, hogy újra elővegyék kedvenc kalandregény hősömet, mivel igen régen készült feldolgozás a mai kornak megfelelően kivitelezve. Szándékosan nem is olvastam semmilyen kritikát róla, nehogy befolyásoljon, de már a bemutatójától is negatív érzések fogtak el, nemhogy a film után.

John Clayton (Alexander Skarsgard) Greystoke 5. lordja, a Lordok házának tagja, egykoron Tarzanként a dzsungelben nevelkedett majomember egy évtizede már úriemberként a ködös Albionban vár arra, hogy valami történjen életében, és ezt az arisztokrata álcát ledobhassa. Fohásza meghallgatásra talál, mikor egy napon a polgárháborús ex-katona, George Washington Williams (Samuel L. Jackson) rossz hírt hoz. Tarzan szülőhazájában, Kongóban szörnyű dolgok történnek, így nem lehet tovább maradása nyugodalmas házában, hiszen a dzsungelben élő barátai veszélybe kerülnek a belga király zsoldosa, Léon Rom (Christoph Waltz) kapitány hathatós közreműködése miatt. Feleségével Jane-nel (Margot Robbie) odautazik, hogy a civilizáció szörnyű romboló hatását saját szemével is lássa és a kegyetlen bányatulajdonos ördögi tervét meghiúsítsa. Az út során Jane-t elrabolják és Tarzannak a dzsungel élőlényeivel együtt közösen kell szembeszállnia, hogy az ellenséget legyőzze….

legend-tarzan-jane-robbie-skarsgard-movie.jpgSamuel L. Jacksont idézném fel a filmből: „Hát ez nem volt semmi!” A szó szoros értelmében nem volt semmi. Fél órája néztem a filmet és még mindig a nagy semmi. Ahhoz, hogy egy kalandfilm ennyire érdektelen legyen, nagy tehetség kell a készítőktől. A film kissé bonyolult történelmi háttere talán az egyetlen olyan momentum, amely a valóságot tükrözte és egy kis figyelmet érdemelt még az elején, de mivel ez nem egy History Channel által készített történelmi film, ezért a későbbiek során már a kutyát sem érdekelte, hogy milyen belpolitikai maszlag van Afrikában. Igazából az egész film a „kinek a kije ölt meg kit és ezért bosszút állunk” sémára épül. Egyszerű, mint a szög, hiába is akartak egy teljesen logikátlan szövevényes szálat beletenni.  Tarzan félmeztelenül, nadrágban és végig csizmában történő monoton menetelése egy gőzhajó után, picit sem kötött le. Kényelmetlenül fészkelődtem végig ezt a lagymatag szuperhős utánzatot, amely oly csalódás volt számomra, mintha a strandon 40 fokban kifogyott volna a jéghideg barna Staropramen.

the-legend-of-tarzan01.jpgÉrtem én, hogy új erőt akartak lehelni gyerekkorunk hősébe, mivel a modernizálás minden dzsungellakót előbb-utóbb utolér, de úgy, ahogyan sikerült Mauglinak megújulnia, sajnos Tarzannak ez a reaktiválás nem állt jól. Akinek sok az, hogy itt már a dzsungelben robog a vonat, Maxim géppuskákkal lövöldöznek és hajók robbannak a folyón, Tarzan nadrágban és cipőben lohol végig a dzsungelben, az ne is álljon neki. Ez bizony már az új generációnak készült. Az erdőben sziklává és szinte legyőzhetetlenné nevelkedett hősünket szépen megpróbálták szuperhős képességekkel felruházni és így már nem csupán elemi erejére támaszkodhatott, hanem futurisztikus képességeire is. És most itt nem konkrétan lézer szemekre gondolok (max. a radar fülekre).  Azonban az 50 méteres fára történő sziklaugrás vagy akár a végletekig eltúlzott liánon való eszméleten gagyi egy kézzel való közlekedés, mind olyan ellenszenvet váltott ki, mint amit akkor érzek, mikor a szomszédom komposztáló gödre megtelik. Nekem sokkal szerethetőbbek a régi fekete-fehér filmek kamun mellévetített és felgyorsított részei, mint ebben a filmben bármi, azok legalább mosolygást csaltak az arcomra, ezek viszont kínos nevetést.    

the-legend-of-tarzan02.jpgAmi eredeti talán az egészben és pozitívumnak írható fel, hogy nem dolgozták a régi történetet fel újra és megpróbáltak valami mást kitalálni, mintha új könyvet vittek volna színre. Azonban, mint már említettem, sajnos ez az egész követhetetlen zagyvaság. Tarzan felnőtté válását visszaemlékezésekből tudjuk meg, hogy hogyan került a dzsungelbe, merre nevelkedett, kik voltak a szüleik és hogyan találkozott élete párjával. (No de hol van Csita? Mondjuk szegény 80 éves korában már meghalt, de akkor is.) Ezek a flashbackek viszont totál elveszik a filmből még azt a kis maradék lendületet is, amely néhol még fellelhető. Amúgy meg valahogy mindig az volt az érzésem, hogy a múlt képeit pont rosszkor szúrják be. Külön említést érdemelnének a párbeszédek, amelyek egyszerűen szánalmasak. Talán Jackson figurájának voltak összefüggő mondatai, amelyek egynél több sorból álltak és még oda is figyeltünk rá, de Tarzan és Jane egysoros „jelbeszéde” egy picit sem tette szerethetőbbé egysíkú szerelmüket. Igaz majomként nevelkedett, de egy kokszi a fejre számunkra nem jelentett sokat.  

tarzan_780x430.jpgLátványelemek közül, már ha ebben az esetben beszélhetünk ilyenről, egyedül Skarsgard felsőteste emelhető ki az egész film során, de mivel nem tartozom azon emberek közé, akiknek ez okoz élvezetet, ezért inkább néztem az animált állatokat, amik viszont egészen szépen kidolgozottak. Akinek tetszettek A Dzsungel könyvének állatai (ismét hozzá hasonlítom, pedig nem érdemli meg), ezek az animált lények is bejönnek majd, igaz itt nem beszélnek egy mukkot se. Azért bámulatos hova fejlődik a technika. Sajnos a többi látványelem – a felsőtesten és az állatokon kívül - nem nevezhető fogyaszthatónak. A gorillával verekedős rész, vagy akár már említett liánon való ugrálás, mind szánalmas. A széjjelvágott koreografálatlan verekedős jelenetek nulláról felvéve, a 300 című filmből átvett lassítások kifejezetten idegesítőek már a mai filmes piacon. Lehet direkt ilyen burleszkre csinálták, de akkor ahhoz tényleg gagyi. Hősünk úgy úszott a víz alatt, mint a Vlagyimir Korenyev A kétéltű ember című filmben, ezt a delfinmozgást ott láttam utoljára. Irigylésre méltó.

629385_028.jpgA szereplőkről sem tudok úgy írni, hogy ne legyen ez senkinek se fájdalmas. Christoph Waltzot (Becstelen Brigantik) most találtam eddig pályafutása során a leggyengébbnek. Olyan volt, mint a régi Pampalini, egy cseppet sem volt félelmetes a halálos nyakláncával együtt, inkább esetlen és béna. Margot Robbiet két nap alatt már másodszor láttam és az a furcsa, hogy még mindig a Wall Street farkasában nyújtott jelenete jut róla eszembe, amikor meztelenül beáll az ajtóba. Semmi több. Talán, ha több vizespólós jelenetet kapott volna. Alexander Skarsgard (Csatahajó), mint a legjobban kidolgozott felsőtestű Tarzan díját megkaphatja, de a mélaszájú, búsképű hős lovag érdemrendet is. Nekem egyáltalán nem jött be. Végül is Samuel L. Jackson vitte a prímet, akinek egész kellemesre sikerült bugyuta szerepe. Külön kiemelném még azt a fekete bőrű színészt, aki a törzsfőnököt játszotta, mert a film végén a könnyes szemével eljátszott megható jelenete volt talán az egész filmben a leggázabb.

the-legend-of-tarzan04.jpgDavid Yates (Harry Potter) rendezőnek ebben a filmben sikerült Tarzan legendáját kinyuvasztania. Még így hétfő este ellenére sem mondhatom, hogy kalandfilmnek elmegy. Ennél sokkal jobb választás a Tenger szívében című alkotás, ha már ebben a kategóriában keresünk filmet. A forgatókönyvírók (Adam Cozad és Craig Brewer) nem tudom hány órát dolgozhattak rajta, de valami olyan szintű zagyvaságot hoztak össze, hogy az egész filmet nyugodtan átírhatták volna az elejétől fogva, hogy egy teljesen új dolgot kapjunk.  Sajnos a XXI. századi Tarzant nem így képzeltem volna el. Ez a film nem jó. Nem tudom ki látott benne fantáziát, de kegyetlenség volt elkészíteni. Szerettem volna szeretni, vártam, de 10 perc nézés után a pokolba kívántam. Másodszor nyúltam film terén mellé egy hét alatt. Lelombozó.

Azoknak ajánlom, akiknek még örömet okoz szenvedni egy film alatt, vagy csak azért nézik meg, hogy szóljon valami a háttérben, de akkor kapcsolják inkább be a rádiót. Kicsit (sokkal) negatívabban írtam, mint kellett volna, mert egykoron szerettem Tarzan legendáját.

55%

 

poster-13-hours-ssob-03.jpgSokat alapból nem szokásom gondolkodni, hogy mivel kezdem a bevezetőmet, most viszont egy kicsit élettelenül álltam neki. Próbálok úgy filmet választani, hogy azért nagyon ne lőjek mellé. Mert ugye minek is néznék olyat, ami nem érdekel. Okos ötlet amúgy. Michael Bay filmjeiért általában valahogy nem rajongok, no, nem azért mintha művészlélek lennék. Elismerem, filmjei kasszasikerek és voltak olyanok, amelyek tetszettek nekem is, de belőlem a filmjeinek jelképévé vált amerikai zászló lassított mutogatása pont az ellenkezőjét váltja ki, és alig várom, hogy a hazafiasság eme formájának bemutatásáról tovább lépjen.

2012-ben az Egyesült Államoknak 12 olyan diplomáciai kirendeltsége volt a világon szétszórva, amelyet különösen fenyegetettnek minősítettek. Ezek közé tartozott Líbiában a főváros Tripoli és a második legnagyobb város Bengáz is. 2011-ben az amerikai, brit és francia erők légitámadásokat indítottak Líbia ellen.  Míg zajlott a támadás, a nép 42 év zsarnoki uralom után erőszakkal lemondatta Moammer Kadhafit. A milicisták a diktátor fegyverraktárait felhasználva ádáz csatározásokba kezdtek. Szinte minden egyes területért hatalmas harcok dúltak. Gyakorlatilag minden nagykövetség bezárt egy amerikai diplomáciai kirendeltséget és egy CIA titkos bázist kivéve, ahol halálos fegyverek után kutattak. A CIA falakkal biztosított területét hat zsoldos - egykori elit - katona védte. Amikor egy tragikus incidens után a líbiai lázadók megrohamozzák a bázist, elszabadul a pokol és a zsoldosoknak 13 órán keresztül kell helytállniuk a feldühödött tömeg ellen…

13hours-1200x675.jpgEgy igaz történet a hazafiasságról, a bajtársiasságról és arról, hogy mit ki nem bír az ember, ha egy olyan helyen tartózkodik, ahol bármikor felrobbanhat a talpuk alatt a talaj.  De mint korábban sem, most sem megyek bele a politikai dolgokba, mert nem én leszek a megváltó, aki ezeket a problémákat megoldja fél óra alatt. A filmet viszont egy szóval jellemezném: állat. Állat, mert kőkemény, natúr, nyers és pont elég hiteles ahhoz, hogy megható legyen. Egy-két nyugalmasabb pillanattól eltekintve szinte végig pörög. Utoljára talán A túlélő (Lone Survivor) tetszett ennyire. És végre – persze nem kárörvendésből mondom – az amcsi zászló is rongyosan szétlőve a vízbe süllyed, amit azért a rendezőtől elég ritkán láttunk. Na jó, azért a film elején teljes valójában megmutatják nekünk – akkor még tisztán - a föld felett lebegve. Megbocsátható bűn.

13-hours-the-secret-soldiers-of-benghazi-6.jpgMint minden ilyen hasonló film, egyből feszültséggel teli összeütközés közepébe ránt minket, Bengáz mocskos utcái közé, ahol szereplőink épphogy elkerülik a konfliktust, megadva ezzel a hangulatot a későbbiekhez. Macsó, kemény férfiak közé kerülünk, akik egy eldugott vágóhíd mögé bújva tengetik egy rakáson a mindennapjaikat a CIA emberivel közösen összezárva. Bemutatják nekünk, hogy bármennyire is brutális pénzért bérelhető gyilkosok, azért az otthoniak telefonba mondott szép mondatai hatására elérzékenyülnek. Mivel szép summáért melóznak, kénytelenek feletteseik parancsait teljesíteni, még akkor is, ha nem értenek egyet a vezető utasításaival. A Harvardon, a Yale-n végzett kormányalkalmazottak le is nézik a katonákat, hiszen mást nem is látnak, csak hogy közöttük lábatlankodnak, napi ötször esznek és az edzésen kívül nem sok mindent csinálnak. Azonban mikor egy váratlan utazás során az amerikai nagykövet tiszteletét teszi Bengázban, és nem akar megszállni a titkos katonai bázison, mindenki tudja már, hogy ez bizony jó nagy baromság lesz a részéről. A nyugodt beszélgetések a családdal, a honvágy, hogy már mindenki megy haza és nem sok idő van hátra a szolgálatból, az egymás közötti viccelődések, mind azt vetítik elénk, hogy a délutáni napsütéses idillt valami kegyetlenül meg fogja zavarni. És kezdetét veszi a film.

13-hours-film.jpguwb1unx.jpgAki nem szereti ezeket a háborús filmeket, ahol csak lőnek egymásra, ne is üljön le elé, mert csak ideges lesz tőle. Itt bizony szinte mindenki lő mindenkit, megkülönböztetni szinte lehetetlen az embereket és nem csak a felkelőket. A fegyverek hangja, a robbanások, a sérülések, a halálozások, mind nagyon profin elkészített munka. A gépfegyverek simán keresztülvágják az embert, vért fröccsentve mindenfelé. Nem a gyengébbik nem képviselőinek való, de azt hiszem, sokan nem is ülnek le majd elé közülük.

13hours0038.jpgPersze ebben a sok kegyetlenkedésben mégis volt valami emberi, amit az otthon hagyott családtagokon keresztül próbálnak megmutatni. Hála az égnek egészen elviselhető módon bántak még ezekkel a jelenetekkel és pont nem léptek át a giccsesség határán. A fim vége talán még az érzelmesebb beállítottságú nézőt könnycseppekre is késztetheti. Ezért nem felhőtlen kacagással fogunk felkelni kis kanapénkról mikor végére érünk.

13-hours-secret-soldiers-of-benghazi-2-1200x665.pngA szereplők teljesen jók, bár néha a vastag szakáll megtévesztő és még másodszori nézésre sem tudtam mindig megkülönböztetni, hogy ki kicsoda, mely csapatnak a tagja és hogy hova tartozik. Szóval nincs velük semmi gond. Amit a film megkíván, azt véghez is viszik. Amúgy tényleg elgondolkodtam többször is, hogy melyik filmekben láttam őket. És ez nem volt olyan egyszerű. Talán James Badge Dale-t ismertem fel, aki a Tégla című filmben játszott, de akkor sem ugrott volna be soha, hogy ez a neve. David Denmant (Az ajándék), Dominic Fumusat (Focus: A látszat csal), John Krasinkit (Egyszerűen bonyolult) és Max Martin (Philips kapitány) mind láttuk már filmekben, de sajnos utánjárás nélkül fogalmam sem volt, hogy kik is ők.

13_hours.jpgMichael Bay egy igazán jó akciófilmmel jelentkezett, amit sokkal szívesebben néztem, mint bármelyik Transformers filmet. Mitchell Zuckoff író regényét nem olvastam, így sok viszonyítási alapom nincsen, de a belőle adaptált szövegek teljesen fogyaszthatóak voltak. Az biztos, hogy a lényegesebb háttér információkat szereplőinkhez sikeresen áthozták, amely megfelelő érzelmi töltettel ruházza fel katonáinkat ahhoz, hogy szorult helyzetünkben velük érezzünk. Néha kicsit gyorsak a vágások, máshol meg a lassításokkal fárasztanak minket, de ezek a rendező filmjei után nem meglepetések. A vége – utolsó 5 perc – kicsit húzott, de még pont belefért az ideális lezárásba. Én mondjuk szeretem, ha nem kell egyből felállni a fekete képernyő után és tudom (kiírják), hogy mi is történt a való életben a későbbiekben az igazi szereplőkkel, akikkel mindez megtörtént. A film zenéje tökéletes adrenalin löket, amely megfelelő hangerővel beleragaszt a székbe. Nem akarok már mást írni csak azt, ez a film tökéletes kikapcsolódást, szórakozást nyújtott a témájától függetlenítve. Nem vártam sokat, de így többet is kaptam. Annyit azért még szeretnék megemlíteni, hogy mivel megtörtént eseményről van szó, azért ez az incidens elég nagy port kavart kint Obamáéknál.

Akik odavannak a rendező munkásságáért, azok tuti, hogy örömittasan fognak felállni a film után. Viszont nem egy lányfilm, ezért inkább a hölgyek szedjék össze a barátnőjüket és menjenek inkább kávézni.

80%

me-before-you-poster01.jpgJojo Moyes Mielőtt megismertelek című romantikus bestseller regényéről ódákat zengtek a gyengébbik nem fanatikus képviselői. Sokáig vezette a könyvesboltok eladási listáit. Lehet még most is, de nincs kedvem megnézni. Nagyjából tisztában vagyok vele, hogy nem kevés mennyiségű könnyfacsaró regényt hozott már össze Zewa és társai nagy örömére. Ezért gondolom remegve várta már a nagyközönsége, hogy mikor készítenek már belőle filmet. Hát, elkészült.

Lou Clark (Emilia Clarke) egy havi bérrel a kezében szomorúan veszi tudomásul, hogy a munkahelyén eltöltött hat ledolgozott év után az bezárja kapuit. A kisvárosban munkalehetőség híján gondozói állást ajánlanak fel neki egy rokkant férfi mellé hat hónapos határozott időre, kitűnő fizetéssel. Mivel a szülei támogatására pénzre van szüksége, ezért nem kérdéses, hogy a lehetőséget elfogadja. A melegszívű, cserfes, élettel teli Louis még nem is tudja, hogy mibe csöppen bele, mikor megismeri Will Traynort (Shal Claflin), aki két évvel azelőtti közúti balesete után tolókocsiba kényszerült. A két fiatal a kezdeti zsörtölődések és megpróbáltatások után megtalálja a közös hangot és a nézők szívéhez vezető utat….

Rettentő eredeti, úgy, mint a filmben hallható megállapítás: „Csak akkor lehet segíteni valakin, ha hagyja!”  Az egész film már az elejétől úgy bűzlik, mint a város szélére frissen telepített dögkút.  És elnézést kérek bárkitől is, akinek nem ez jutott egyből eszébe, de ez akkora koppintás, mint az Asylum filmstúdió filmjei, de azokon legalább hasat fogva tudok nevetni komolytalanságuk miatt. De ez elméletileg egy romantikus komédia, amit az imdb közönsége egészen 7.6-os pontig osztályozott. A nagy számok törvénye szerint, akkor elméletileg ez egy nagyon jó film!

me-before-you02.jpgSemmi esetre sem tudtam elvonatkoztatni a zseniális Életrevaló című francia filmtől. Aki nem ismeri a regényt, annak folyamatosan az lebeg az ember szeme előtt, hogy ez most csak egy gyenge feldolgozás. Csak a szereplőket cserélték ki, mivel ez nem egy Túl a barátságon című film.  Fényévekre van a francia műtől. Ennek ellenére végignéztem és bármennyire is negatív hangvételű az írásom, voltak jelenetek, amelyeken elmosolyodtam. El kell ismernem, ha nem lett volna „előzménye”, egy fokkal felszabadultabban ültem volna ide. És talán nem lennék ennyire elégedetlen.   

me-before-you01.jpgTipikus mese. Bár biztos létezik hasonló a történelemben, de ezért ne engem kövezzenek meg, ha nem tudok róla. Az egész film az elejétől fogva kiszámítható. Biztosra ment a regényíró és a készítő. Festői környezetben lévő tipikus kisváros, ahol az számít normálisnak, ha a „Csendet kérünk!” táblát kitehetik. Csodálatosan gyönyörű ház (és az angliai táj) a még csodálatosabb kertjével megfelelő környezet biztosít ahhoz, hogy az ember legeltesse a szemét a gazdag család fényűző, de oly szomorú és keserves életén, és a szerethető szegény lány botladozásain. Lou tátott szájjal bámul Willre és gyakorlatilag az egész film alatt mindenre, folyamatosan, minden egyes képkockán. A kezdeti nem éppen baráti fogadtatás után - amire azt is mondhatnám, hogy Wiil úgy köcsög, ahogy kell -, Louis kitartásának köszönhetően egyre inkább megszokják egymás jelenlétét és úgy simulnak egymáshoz zökkenőmentesen, mint egy dunsztosüveg a celofánhoz befőzés után. A későbbiekben már teljesen kitalálható a cselekmény, amiről jobb, ha nem is írok. Talán a vége egy kicsit más, mint a hasonló filmeknek, de annyira nem rendített meg, és különösen aggasztott, hogy egy ilyen nehéz témát belekevertek ebbe filmbe.  És az a sárga-fekete zokni borzasztó. (de a pulóverek sem semmik)

me-before-you04.jpgAz azért szemétség lenne részemről, ha nem említeném meg, hogy bizony voltak olyan pillanatok amelyek igen is kicsaltak egy málészájú mosolyt az arcomra. A 22. és 29. és a 38. percekben egész kellemes pillanatokat éltem át, amikor a srác által tett megjegyzések kinyitották éppen lecsukódni készülő szemeim. 

Bármennyire is sajnálatra méltó karakter  Will a kerekesszékében, nem tudtam komolyan venni hitelességét, hogy tényleg azon betegek egyike, akik rettentő sokat szenvednek.  Lehet nem is tudták vagy akarták ezt így konkrétan bemutatni a filmben, de gondolom a könyvben sokkal közelebb viszik az olvasókhoz. Aztán attól a megállapításától is égnek állt a hajam, (különösen, hogy az előző blog bejegyzésemben pont erről írtam) hogy férfi létére az Armageddon című film a gyengéje. Will kezdetben egész nap csak bámul ki az ablakon és hallgatja a mai drum n’ bass zenét jó hangosan, és csak később nyílik ki a szeme a gondozója láttán. Sajnos ezekbe a jelenetekbe sem vettem észre olyan kémiát, ami közelebb hozta volna karakterét. Tényleg volt egy-két mosolygásra késztető beszólása, de nekem ez kevés. Főleg a fim végén éreztem azt, hogy ez bizony így nagyon üres volt. Semmi pluszt nem adott.

me-before-you03.jpgLou karaktere tényleg olyan volt, mint az éhes Hófehérkének, amikor először meglátta a teli tálakat a törpék kunyhójában és a csodálkozástól az egész film alatt tátva maradt a szája. Bár nem akarom összehasonlítani szegény párát a mi Louisonkkal. Rossz volt nézni a fejétől szinte külön életet élő vastag szemöldökével együtt, amivel eljátszhatott volna egy egész estés bábszínházat.  Olyan volt, mint egy bolond, aki ebből nem csinál problémát. „Csak csukná be a száját egyszer is” - könyörögtem magamban. Aztán amikor lehetősége adódott a sok kikölcsönzött könyvtől szinte azonnal professzor lett. Nem bírtam. Egyáltalán nem. Külön említést érdemel még az extra öltözködési stílusa, ami elég távol áll sokunktól. A 60-as évekbeli színes ruhatár sok esetben bejött volna, de most még ez sem tetszett. Persze a végére azért próbált már egészen elviselhetően felöltözni, de valami minidig romba döntött elképzelését és vele együtt szimpátiáját.

me-before-you05.jpgA színészi játék Emilia Clarke (Trónok harca) és Shal Claflin (A Vadász és a Jégkirálynő) esetében is kimerítette azon határokat, melyek max. háromféle arcjátékról szólt. Lehet, hogy erre is törekedtek, de ez így édeskevés maradt. Voltak kecsegtető pillanatok, amelyek után még azt hittem, hogy megváltozhat minden, de aztán hiú ábránd maradt. A mellékszereplők közül egyébként Nathan volt még szimpatikus, aki tényleg úgy viselkedett, mint akit a helyi kórházból hívtak meg egy segédápoló szerepre.

me-before-you07.jpgThea Sharrock rendezőnő első nagyjátékfilmjével nem lopta be magát a szívembe. Hiába írta Moyes saját regényéből a forgatókönyvet, nem emiatt nem lesz a kedvencem. Persze nem is én voltam a 100-as papírzsebkendőt magával cipelő célközönség azon tagja, aki a film megnézése után azonnal ujjongásban tör ki, bármit is látott. Konkrétan nem nekem készült, mivel nem én vagyok az, akinek egy cuki fehér nyuszi megjelenésétől is azonnal könnybe lábad a szeme. Ez a film megpróbált úgy az érzelmekre hatni, hogy közben nem adott semmit. Akartam, szerettem volna, de alig vártam, hogy vége legyen. Különösen az utolsó 5 percet nem bírtam már. Nem vagyok egy érzelmektől mentes ember, de végig azt éreztem, hogy erőlködés az egész. Gagyi. Különösen azok után, hogy évek során is emlékezetes maradt mindannyiunkban az Életrevalók című film és a remek karakterei. Magával a rendezéssel nem volt problémám, se a szövegekkel, mert olyan amilyen, egyszer fogyasztható. Az A képek szépek, az angliai táj magával ragadó. Ezen kívül nem nagyon van benne kiragadni való momentum. A film zenéje változatos annak, akinek elég tágas a befogadóképessége a komolyzenétől a Drum n’ Bass-ig. Elment. Nem tudtam sok jót írni, de ez az én hibám. Másnak biztos, hogy sokkal jobban fog tetszeni, mint nekem.

Romantikus filmek kedvelőinek bármikor ajánlom, mert találnak benne olyan momentumot, ami széppé varázsolja az estét. A többieknek meg csak egyszeri fogyasztásra.

60%

süti beállítások módosítása