Kalandfilmre vágyóknak egészen kellemes mozi. Izgalmas, látványos, szórakoztató és drámai popcorn. Nem hiszem, hogy kell ennél több egy olyan film esetében, melyen a gondolkodást messze szeretnéd elkerülni. Moby Dick történetéről kevés ember van, aki nem hallott. (nem a zenész testrésze) Az a nagy fehér bálna, aki feldühített állapotában jól megkergeti a mentőcsónakban túlélésért küzdő tengerészeket, kiknek hajója éppen a nagyra nőt emlős közreműködésével süllyedt el. A film magának a regénynek a megszületése köré építkezik, de persze nem tér el a korábban már elkészített Mobyk (’56, ’98, 2010) történetétől csak egy kicsit szebb és profibb köntösben tálalják. Kemény idők jártak akkor még a tengerészekre, mikor évekig egy hajóra közösen voltak bezárva reménytelenül a semmi közepén csak magukra és a szélre támaszkodva. Nemhogy melósként, de még kapitányként sem vettem volna részt hasonló extrém túrákon bálnákra vadászva, amik köztudottan nem kicsi állatok. Természet vs. ember küzdelmében Chris Hemsworth a film végére egészen szarul néz ki. Kizárt, hogy Thor kalapácsát ezek után elbírná mégegyszer. Amúgy remek mellékszereplő színészek, úgy mint Cilian Murphy, Tom Holland, Ben Whishaw semmi maradandót nem alkottak, tényleg olyanok, mint valami mesefigurák, de azért szeretem őket továbbra is. Az amúgy kiváló Ron Howard (Egy csodálatos elme) Oscar díjas rendező mesemondásból mindig jeleskedett. Most is, bár ez egy kicsit hullámzó, mint az óceán, néhol kicsit szélcsendes, néhol viharos, de a film után mégis úgy kelsz fel, hogy nem bántad meg, hogy megnézted, mert elringatott. Álomba is.

70%

„Must see” kategória. Egyszerűen szétröhögtem magam rajta. Tipikusan az a film még a vége után is a felidézett marhaságokon nevetsz. Végre egy figura, aki a szuperképességeivel nem a világot akarja megváltani, hanem saját magát szeretné helyrepofozni ahhoz, hogy egykori kedvese lábai között újra boldog legyen. És ezt olyan kellően bunkó és köcsög módon teszi, hogy élvezet nézni. Ilyen beszólásokat régen hallottam. Önirónia mesterfokon. A film elejétől a végéig szórakoztató, látványos, kellően véres és vicces. A poénok a legjobbkor ütnek. Talán azoknak is bejön a film, akik nem képregény figurákon nevelkedtek, mivel a kifigurázások nagy része a korábbi Marvel hősöket érinti. Ryan Reynolds sziporkázik, iszonyú hülye végig, de a kocsmáros haverja szintén állat. Hugh Jackmanes poén a végén zseniális. A filmet nem szabad otthagyni egyből stáblista megjelenésével, mert további jelenetek vannak. Amúgy most az egyszer sajnáltam, hogy csak 1.5 órás, néztem volna tovább.

80%

Rövid történelemlecke azoknak, akik pont nem értek rá történelemórákra bejárni. 1940-ben Szovjetunióhoz csatlakozik Észtország, közel 55 ezer hadköteles férfit mozgósítanak a hadseregbe. 1941-ben Németország elfoglalja Észtországot és 72 ezer észt vonultat be a német fegyveres erőkhöz. 1944-ben a Szovjet hadsereg megjelenik a határon és felszabadítja az elfoglalt területeket. Tömören ennyi vagy valami ilyesmi, amit a filmhez kéne tudni.

Remek európai háborús road-movie a második világháború végéről. A film két észt katona történetét meséli el nekünk, akik közül az egyik az SS kötelékein belül küzd a túlélésért, a másik pedig a Vörös Hadseregben teljesít szolgálatot és szabadítja meg a földjét a gonosztól, akik jelen esetben többnyire saját honfitársai. Harcolnak, menetelnek emlékeznek és beszélgetnek a háború értelmetlenségéről, hol a németeket, hol a szovjeteket fricskázzák. Közben hol kevesebben lesznek, mivel a háború nem válogat, hol pedig többen, mert az újoncok meg folyamatosan jönnek. Szépen bemutatja mennyire okos dolog saját országon belül egymást lőni, ha már egyszer úgy hozta a sors, hogy két ellentétes oldalon állnak honfitársaik. Érdekesség, de ebben a filmben egy nép írtja értelmetlenül egymást, mivel sok német és orosz katona nem szerepel benne. Igazából elég keményen megszívták, hogy két oldal közé beszorultak. A csatajelenetek nem egy Spielbergi magaslatokban bővelkedő vérontások, de semmi okom nem volt panaszra. A szereplők változatosak, olyan igazi észtek, bár igazán egyiknek sem volt esélye a szívemhez nőni, mivel amikor már megkedveltem volna őket, szépen elhaláloztak. A vége egészen megható, a zenéje szépen fülbemászó, a fényképezése kiváló. Az egész filmen érződik a törődés és odafigyelés. Nem véletlen, hogy a kinti pénztáraknál kasszasiker és rekordokat döntöget. Nem rossz, na. De nálunk kizárt a bemutatása.

70%

Denis Willeneuve (Fogságban, Felperzselt föld) rendező új filmjének kezdő jelenete után a bűz szinte árad a vászonról. Lecsupaszított filmet készített az amerikai határvidékről, ahol nincs mellébeszélés, nincsenek hősök, csak a natúr valóság, amitől az embernek még a gyomra is kifordul.

Ez az a film ahol nem tudsz a jó oldalra állni, mert magad sem tudod, ki tartozik oda. A mocsoktól mindenki beszennyeződik egy idő után és a túléléshez nem szabad mássá válnod, ha szeretnéd a fejedet is másnap a nyakadon tudni. Ha nem állsz be a sorba, kiesel és felfalnak, de előtte kicsit megcsonkítanak. Itt mindenki előbb lő, mint kérdez, ez az igazi vadnyugat, ahol még Bronson is abbahagyná a szájharmonikázást.

Nem hibátlan film (miért is lenne az), de az év egyik meghatározó alkotása. A kezdő brutál képsorok után lassan pörög, legyen időnk a látottakat emészteni, persze mikor beindul, akkor rendesen fejbe vág. A végkifejlet felejthetetlen, szerintem sokaknak betesz majd. A zenéje brutális, a mélynyomó dobhártyaszaggató. A szereposztás pazar. Emily Blunttól (A holnap határa) hiába várjuk az átalakulást, a kitörésre váró állatot, a végére egy összetört kislány, egy megfáradt ember lesz csak. Benicio Del Toro (Traffic) és Josh Brolin (Nem vénnek való vidék) két órára beszippant szépen minket a mexikói Drogkartellek világába, ahol a törvény bizony nem paragrafusokból áll. Aki a bemutató alapján végtelen mennyiségű akcióorgiára vágyik bizony csalódni fog, ez nem az a film, de nem is baj. Egy-két marhaságtól eltekintve emlékezetes „szórakozás”.

80%

Szakítok a hagyományokkal és nem írom tele a képernyőt. Inkább csak röviden ajánlok egy filmet szűkösebb hétköznapokra, mikor az embernek tele van már mindennel a feje és még véletlenül se szeretne gondolkodni. Nekem ez amúgy roppant egyszerűen megerőltetés nélkül megy. Nem egy mai film, de talán érdemes másnak is megnézni.

No. Ebben a filmben is már megint a nők miatt van a balhé, mondhatnám undok módon a gyengébbik nem ellen, de ha így van, hát így van. A biztonsági őrként dolgozó Robertet (Denzel Washington) jól felbőszítik, mikor az újonnan megismert kis barátnőjét Terit (Chloe Grace Moretz) kórházba küldik egy kiadós veréssel. Nekiáll egymaga gyakorlatilag puszta kézzel legyilkolni a New Yorkban lebzselő teljes orosz maffiát.

Röviden ennyi. Hosszú játékideje és a teljesen hihetetlen sztorija ellenére egészen nézhető volt. Szerettem, ahogyan főszereplőnk felhasználja munkahelyének adottságait, és különféle eszközökkel írtja az ellenséget, legyen az kalapács, fúró, szögbelövő vagy akár egy teljes tekercs szögesdrót, de azt is láthatjuk mire jó egy dugóhúzó, ha nem a rendeltetésének megfelelően használjuk. Aki színészi alakításokban bízik, az is boldog lehet, hiszen néhány esetben az akciómentes jelenetek bizony erősebbre sikeredtek, mint a frappánsan kivitelezett kivégzések.

Denzel Washingtonnak továbbra is jól áll ez a visszafogott „megtorló” szerep. Chloe Grace Moretz (Engedj be!) sokat nem szerepel. Viszont Marton Csokás (Noé) egészen gonoszan tud nézni.   

Antoine Fuqua (Kiképzés) rendezőnek filmjében igazából nem csalódtam, nem vártam tőle mély gondolatokat és érzéseket, gyakorlatilag elismerem, hogy igazából semmit sem vártam. Azonban kellemes időtöltésnek bizonyult, bár kicsit hosszúra sikerült és már vártam a végét. Úgy kikapcsolt, mint egy levert biztosíték. Mire vége lett már nem is gondoltam rá többet.

70%