thelma_poster_1.jpgMi lehetne jobb választás a két ünnep közötti szombat délután meghitt eltöltésére, mint egy norvég, leszbikus, romantikus, „telekinézises” film? Garantált szórakozást jelent annak, akinek a befogadóképessége meglehetősen széles intervallumot ölel fel, és hajlandó a két bejgli közé beszorult látókörét szélesre tárni. Még az is lehet, hogy a végén elismerően konstatálja majd, hogy a fene egye meg, ezek az északiak megint egy remek filmet készítettek. 

A meglehetősen vallásos családban nevelkedett Thelma (Eili Harboe) egyetemi tanulmányai miatt Osloba költözik. Ott ismerkedik meg osztálytársával Anja-val (Kaya Wilkins), aki iránt  kezdettől fogva erős vonzalmat érez. A szülői nyomás, Thelma érzelmi “feleszmélései” vívódásai, és a benne lakozó természetfeletti erő miatt a szerelem beteljesülése nem a vártak szerint alakul, sőt, végzetes következményekkel jár. Thelma belső küzdelmei és szorongásai miatt pszichokinetikus képességeit egyre nehezebben tudja kordában tartani…

Na, ugye milyen szép XXI. századi “Júlia és Júlia” romantikus történet?

thelma_1.jpgÉrdekes film volt, bár tapasztalatom szerint, ha valamire azt mondjuk, hogy érdekes, az valójában nem tetszik az embernek. Amúgy egyfolytában Stephen King Carrie c. műve jutott róla eszembe. A történet a visszahúzódó kislányról, akit fanatikusan vallásos szülő nevelt fel és úgyszintén meg van áldva telekinetikus képességekkel, amelyek a stressz hatására jönnek elő. Ezzel nagyjából ki is merül a két film közötti hasonlóság. Mégsem tudtam ettől elvonatkoztatni, attól függetlenül, hogy ezt a filmet más “képességek” mozgatják, és amit láttunk azt nem lehet Sissy Spacek különös képességeihez mérni. Amúgy nem volt ez olyan rossz film, mint amit a történet leírásából várhat az ember, különösen akkor nem, ha nincsenek nagy elvárásaink.

thelma_8.jpgA film nem horror, nem is thriller, és nem is igazán borzalmas, viszont mindvégig fenntartja a feszültséget. Az elejétől a végéig szinte kiegyensúlyozott tempójú, szépen, nyugodtan, csendesen adagolva a néznivalót, és most nem kifejezetten a két lány egymás testének felfedezésére gondolok. Hagyja az emberben feldolgozni a látottakat. Mégsem mondhatom, hogy az álmosító filmek közé tartozna. A film közepén egy kicsit szürreálisabb, de még éppen elfogadhatóan. Ofidiofóbiásoknak tetszeni fog.

thelma_2.jpgA képek a jelen és a múlt között mozognak. A múlt eseményeit, az egésznek a hátterét flashbackek formájában tárja elénk, kitisztítva vele a látott képet. Aki nagy csavart vár a végétől, az mondjuk csalódni fog. Vagyis számomra szinte az „elvárható magatartás elve” jött be, bármennyire is drasztikus lépés. 

thelma_6.jpgNem tudom, hogy magát a történetet mennyire kellene jelen esetben boncolgatni és mögöttes tartalmat keresni benne. Ha nagyon akarnék, bele tudnék magyarázni dolgokat, hogy pl.: a manipulatív szülői fészekből való kirepülés után mennyire nehezen találjuk meg önmagunkat, stb. Nehéz az elszakadás, főleg, ha mindennapos a telefonterror. A vallás és a másság, és egyéb „erkölcstelenségek” (pia, drog) alapban nehezen összeegyeztethetőek, de ha ebbe mélyebben belemerülnék, valószínűleg megköveznének. Szerintem totál felesleges ebben az esetben. Bár azt megjegyezném, hogy a szülői háttér ismét rányomja a gyerekre a bélyeget. A fürdőkádas kép például eléggé nyomasztó és visszataszító.

thelma_5.jpgValószínűleg aki hisz ezekben a pszichokinetikus dolgokban, az még jobban bele tudja élni magát a történetbe, és alapvetően érdekesebbnek találja majd, mint az átlag. Én maradok egy kicsit a földön még, ezért szimplán csak tudomásul veszem, hogy létezik a világban ilyen. (vagy nem)

A film főszereplője Eili Harboe egészen kiválóan alakítja a visszafogott lány szerepét. Nem lehet hibát találni benne. Viszi a hátán az egészet. Igazából sok párbeszéd nincs is, ezért a film inkább a színészi játékra támaszkodik és ezzel a többi szereplő (Kaya Wilkins, Henrik Rafaelsen, Ellen Dorrit Petersen) is simán megbirkózik.

thelma_4.jpgJoachim Trier rendező egy egészen eredeti történetből forgatott le egy egészen eredeti filmet.  Szinte művészi. Kicsit tényleg lassú, kicsit tényleg hosszú, de mégis végig érdekes, feszültségkeltő. A fényképezése kiváló. A hosszan tartott képek hatásosak. A film zenéje az akciómentességet egészen kellemesen kárpótolja.

Szóval minden adott ahhoz, hogy akinek a befogadóképessége szélesebb egy remek, bár az átlagnál visszafogottabb filmet nézzen. Nem mondom, hogy újranézős, de egy esélyt megkapott és élt vele. Nem egy szórakoztató matiné, de fesztiválfilmek kedvelőinek kötelező.

70%

Ezzel a filmmel még nyári elmaradásaim egyikét próbáltam pótolni, azt gondolva véletlenül, hogy estére tökéletes választás lesz negatív kritikái ellenére. Na, de azért erre én sem számítottam, hogy ennyire bűn rosszra sikerült.

Conan (Jason Momoa) miután lemészárolják a családját és felgyújtják a faluját, elindul megkeresni a gyilkosokat, hogy bosszút álljon rajtuk. Conan 20 év után számtalan veszélyt túlélve Khalar Zym (Stephen Lang) nyomára akad, aki gonosz hadúrként továbbra is a világ leigázásán fáradozik, miközben egy szuper varázserővel rendelkező maszk darabjait keresi……….

Röviden és velősen ennyi a sztori. Ez a film bűn rossz úgy, ahogy van. Nem Conan volt a barbár, hanem aki engedélyezte a régi "nagyot" újraforgatni. Nem is tudom, hogy hirtelen felindultságomban folytassam-e, vagy hagyjak leülepedni egy napot neki. Még az első 5 perc tetszett is, hiszen régen láttam fantázia filmet és Ron Perlman személye még meg is győzött, hogy talán nézhető lesz. Persze azt tudtam, hogy sok szerepet nem szántak neki, de egészen addig a pillanatig, míg fel nem dobja a talpát egészen tűrhető volt, a szupergyerek ellenére is.

Utána azonban szinte minden elvette a kedvemet az egésztől, kezdve azzal, hogy honnan a fenéből szalajtották ezt a Conan fiút. Azt hogy szépfiú, meg harcos-testű, fogkrémreklám-fogazatú, megértem, de hogy ennyire ne legyen színész, nehezen fogom. Igaz ezek a felsorolt jellemzők legalább arra jók, hogy a férfitársadalom megjelent egyedei mellé majd szép számmal megjelennek a moziban amazonok, akiknek nem csak a kidolgozott felső test látványa okoz majd örömöt, hanem a vértől csöpögő aprításos jelenetek is kéjes vigyort csalnak a szájukra.

Nem kell amúgy csak őt kiemelni, mert a gonosz varázslókisasszonyon kívül - aki csak körömhosszal emelkedett ki a rendkívüli szereposztásból - a többiek is bűn rosszak. Hasonló élményben lenne részem, ha a kereskedelmi csatornákon délután vetített sorozatokban szereplőket kellene néznem. Iszonyú volt, és akkor még az ügyeletes szép kisasszonyt meg sem találtam, hiszen róla is annyira tükröződött az értelem, hogy nehéz volt elhinnem, megtudná-e mutatni, melyik a jobb és a bal keze. Talán ami dicsérendő, az a látványvilág, de a végére mikor összeomlik az Indiana Jones-os jelenetnél a kőfal, már attól is elment a kedvem. Szépek a makettek, messziről, de úgy látszik rajtuk a súlytalanság, mint Conan kardjánál az acélhiány. Néhány szereplőnek annyira tökéletesen szép irigylésre méltó fogsora volt, hogy azonnal alkalmazná szerintem az Aquafresh cég. Azt hiszem ebben az időben nem ez volt a jellemző, de lehet ezért lett a film kategóriája: fantázia.

Ennél a filmnél igazán csak annak tudtam örülni, amikor vége lett. Sajnos még hosszú is volt. Persze ilyenkor fel lehet tenni a kérdést, hogy akkor minek néztem meg. Amire meg egyszerű válaszolnom, mert gyerekkoromban állati nagy kedvencem volt „Swarci” ebben a kaszabolós szerepben. Igaz ezt el lehet mondani erről a változatról is, mert bizony fröcsköl a művér ezerrel. Aki csípi ezeket a jeleneteket, tutira boldogság önti majd el a szívét, hiszen 10percenként hullnak a végtagok és egyéb testrészek. Brutalitásban és gusztustalanságban nincs hiány. Különösen emlékezetes jelenet, mikor a levágott orrú srácnak az orrlyukában turkál főszereplőnk.

Talán egy jelenetet emelnék az utolsó két másodpercen kívül, amikor emberünk a homokemberekkel vírgonckodik. Azért ez sem egy eget rengető, de legalább erre azt tudtam mondani, hogy jó volt és talán egyetlen másodpercre még izgultam is. Ha már az utolsó jelenetről említést tettem, azért kicsit megállt a szívem, hogy akkor most itt nem lesz happy-end? Kezdtem örülni, végre van valami említésre méltó, amire mondjuk nem számítottam! DE ebben is tévedtem, mint az egész filmben.

A kardozás, amit ezekben a filmekben szeretek, teljesen lehangoló volt. Egyáltalán nem éreztem megkoreografáltnak, (de szép szó) annyira látszott, hogy mikor ki jött, kinek kellett vágni, kinek védekezni, mintha csak táncoltak volna szereplőink egymás mellett. És amit különösen nem értek, hogyan lehet az, ha valaki a világ leghatalmasabb embere lesz, mert nála van az erő(maszk), minek kell kardoznia? Miért nem fújja csak úgy el, mondjuk azt, aki nem a zsánere…….

Tényleg sajnálom az eredeti film mítoszának lerombolását. Emlékül elő is vettem, hogy majd jól megnézem. Borzasztó volt látni ezt az ötlettelenséget egy ismert rendezőtől és akkor még olyan hibákba nem is szeretnék belemenni, hogy egy - két jelenetben még arra sem figyeltek oda, hogy mi volt a képen és mi nem. De ezt tényleg hagyjuk, mert nem szeretném tovább a sárba döngölni. Így is mindig azt mondom, hogy a legkönnyebb a rossz filmről írni. Ezt újból bizonyítottam, hiszen nem több mint 10 perc alatt összehoztam ezt az oldalnyi nagyságot. Erre lehet az mondani, hogy Fi…ni könnyű.

Ron Perlman (Pokolfajzat) tényleg egy hatalmas jellem és nem csak testmagasságára utalok. Ő volt az, aki még talán egy kicsit tetszett. Stephen Lang (Avatar) neve csak a végén ugrott be, hogy én őt ismerem valahonnan. Egyáltalán nem találtam annyira gonosznak, mint amilyennek vártam volna. A főszereplőnket Jason Momoa-t (Trónok harca) hagytam utoljára, de őt meg már annyira sajnáltam a végére, mert annyira rosszat mondtam menet közben róla, hogy el is ment a kedvem a jellemzésétől. Sajnálom, de nem szerettem meg.

Marcus Nispel (A texasi láncfűrészes) rendezőt egyáltalán nem tudom hova tenni. Készített ő már jó filmet, de ettől most senki ne várjon csodát. Úgy ahogy szeretem átélve dicsérni az általam megnézetett filmeket, nagyon nem esett most jól gúnyosan írnom erről, mert tényleg szerettem az eredetit. Kár volt ezt leforgatnia. 90 millió dollárból totál jó filmet is össze lehetett volna hozni. A szövegekre még nem tértem ki, de hozza a fentebb leírt színvonalat. Tényleg kínos párbeszédek vannak benne, különösen a „szerelmespár” között. A zenéjével speciel semmi bajom nem volt, de akkor inkább betesztek egy cd-t hallgatni. Nagy kár nem érne, ha nem folytatnák. Azt hiszem ez volt a leggyorsabban megszületett írásom.

Csak azoknak ajánlom, ha még esetleg nem szívott vele valaki, akik szeretnek végtelenül nagyot csalódni egy filmen és van rá felesleges elkölthető zsetonja különösen így fűtésszezon közepén.

40% 

Azért az IMDB film értékmérője nagymértékben befolyásolja a filmeket választó egyéneket. Számtalanszor beleestem már a csapdájába én is. Szerintem horrorfilmek esetében, mely eléri a hét pont feletti értéket érdemes megnézni, csak kár, hogy ritka is az, ami meg is érdemli. A széles közönségnek általában eme műfaj nem a kedvence, ami magyarra fordítva annyit jelent, hogy lepontozzák a horrort. Persze ebben az is közrejátszik, hogy dömpingszámra érkeznek ezek a filmek, melyek legyünk őszinték, többnyire borzasztóak és akkor finoman fogalmaztam. Hogy miért kezdtem így? Az alábbi alkotás 7.4-n áll jelen pillanatban.

Lambert család új otthonba költözik, egy hatalmas és gyönyörű házba. Minden békésen kezdődik, a beköltözés örömünnep a gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt.  Kezdetben, csak az anya Renai (Rose Byrne) vesz észre több apró jelet, hogy az új házban bizony nem stimmelnek a dolgok. Könyvek leesnek a polcról, hangok a bébiőrzőben, kaparászások a padláson és minden olyan dolog, amitől egy átlagember szívbajt kap.  Josh (Patrick Wilson) a férj, persze kétkedve fogadja felesége elméletét, hogy esetleg valami nem stimmel a házzal. Egy napon azonban a nagyobb fiúk Dalton (Ty Simpkins) a padláson leesik a létráról és beveri a fejét, valamit látott a sötét sarokban, s ez a valami megjelenik a szobájában……………………...   

Ugye milyen sablon sztori? Így leírva láttunk már hasonlót nem is egyet. Pedig ez a film kicsit más. Valami olyan szintű kettősséget éreztem a filmmel kapcsolatban, amit már nagyon régen. Kezdetben az gondoltam, hogy ez is egy hülye nagymama szellemes, kiugrok az ajtó mögül jól megijedek film lesz, aztán ahogyan haladtam vele egyre inkább változott a véleményem. Néhány apróbb jelenetből arra a következtetésre jutottam, hogy talán ez most más lesz. Kezdett kialakulni a sztori, és egyre jobban tetszett és érdekelt. Mondjuk azért tippjeim voltak merre is fog haladni és ki lesz a hunyó. (megint eltaláltam, de ez nálam nem gond) Aztán valami bezavart a képbe, de majd később folytatom a sztorit. 

Érdekes a PG-13-as besorolása, ami azért egy kicsit bizarr. Nem emlékszem még olyan filmre, aminek a hatására ennyiszer és ilyen sokáig lúdbőrzött a kezemen a szőr. Nem tudom, hogy másnál is így volt, de engem ez az egy dolog teljesen levett a lábamról. Úgy gondolom ezt az érzést a profi és jól kigondolt jelenetsoroknak köszönhetem. Mindig pont jókor és jó időben jött az ijesztgetés, pedig igazán fel lehetett rá készülni. Mindig tudtam, hogy na, most meg kell majd ijedni és mégis bejött. Ehhez még hozzájárultak azok a hanghatások, amik a csúcsra járatott idegállapotomat tovább tudták borzolni.  Ez az a film amit, ha moziban nézünk párral, akkor biztos, hogy az ölünkben fog landolni vagy rosszabb esetben máséban. Kizárt, hogy csöndben végig lehet majd nézni ugrálások nélkül.  

És akkor a pozitív dolog után jön az, amit egy horrorfilmnél szinte mindig elszúrnak, a magyarázatot és a végkifejletet. Számomra ennek a filmnek az utolsó 20 perce katasztrofális. Addig, amit felépítettek egy csapásra romba döntöttek a komolytalanságával. Még az ijedősnek szánt részeket is néma közönnyel ültem végig. Egyáltalán nem jött át, amit el akartak érni, talán csak a legeslegutolsó jelenet, de még az se nagyon, mert addigra már mérges voltam.  Egyszerűen nem is értem az alkotókat, hogy ezt most miért volt jó így? Talán az alacsony költségvetés miatt? Minden olyan gagyinak tűnt egy csapásra, talán egy rossz zombifilm elcseszett élőhalottjaihoz tudnám hasonlítani azt, ami történt a filmben. Téptem a hajam. Aztán meg ugye ott van az a két szerencsétlen ”szellemirtó”, akik inkább beférnének Bill Murray és Dan Aykroyd csapatába a Szellemirtókban, de nem ebbe a komolyra vett alkotásba, mert ezt nem vígjátéknak szánták az biztos.  Őket sem szerettem meg, de így van ez a ”nagyival” is, aki bármennyire is átélve játszotta szerepét, számomra teljesen hiteltelen maradt.

Végeredményben tetszett is meg nem is, de inkább az utóbbi. Van egy bizonyos hangulata még az első felében, de hogy utána mi történt? Nem értem. Kár, hogy leforgatták a végét is.

Szereplőkről sok mindent elmondani nem lehet. Hozták rendesen az ijedt család képét amennyire lehetett. Patrick Wilsonról (Watchmen, Cukorfalat) és Rose Byrneről (Felhangolva, Képlet) igazán nem tudok semmi extrát írni, viszont Barbara Hershey (Fekete hattyú) mellékszereplőként marha jó volt.

James Wan rendező és Leigh Whannell forgatókönyvíró páros, akik elindították a Fűrész franchise-t szerintem nem rossz ötletet találtak ki, de a kivitelezés hagy némi kívánni valót maga után és ezt annak ellenére mondom, hogy egyáltalán nem mondható el a filmről például az, hogy a fényképezése vagy mondjuk a zenéje nem tetszett,  mert mindkettő nagyon jó, de olyan érzésem volt, hogy spórolni és kaszálni akartak volna. Mondjuk ez viszont bejött nekik, ugyanis a 1.5 milliós költségvetés bőven megtérült már a nyitó hétvégén és onnan pedig csak szárnyal felfelé és dagadnak a zsebek. (50 milliónál jár jelen pillanatban és a legprofitképesebb filmnek tartják számon) De akkor sem írom most le, hogy tetszett. Akkor meg miért kapott 60 %-ot? Azért mert, az első felében tényleg elérte nálam azt, amit egy horrorfilmnek kell. Az igazi borzongást. (Én egy kicsit Poltergeist másolatnak találtam.)   

Mindenképpen ajánlom horrorfilm rajongóknak, mert tényleg egy kicsit másnak tűnik majd, mint a többi hasonló sztorijú film, de ha valakinek mégsem jön majd be, ne engem okoljon. Az biztos, hogy az első fele jól sikerült. Gyenge idegzetűek mindenképpen fedeles üdítőt vegyenek, mert még a végén kiöntik a szomszédjukra.

60%   

 

Clint Eastwood filmjeit nagyon szeretem, különösen az utóbbi években készített számomra igen emlékezetes alkotásokat. Várakozással telve ültem le a legújabb filmje elé is, hiszen természetfeletti drámát nemigen forgatott eddig.  Egész tegnapig azt hittem, hogy nem tud tévedni, de most úgy gondolom, valamit elrontott.

A dráma középpontjában három személy áll, akik valamilyen formában kapcsolatban állnak a halottakkal. George (Matt Damon) amerikai gyármunkás, gyerekkorában elszenvedett balesete után túlvilági képességével érintkezik a halottakkal, Marie (Cécile De France) francia újságíró túlélte a 2004-es cunamit, a halál közeli élménye során különös jelenséget látott, amitől életfelfogása megváltozik, és végül ott van Marcus (George McLaren) a londoni iskolás srác, akinek ikertestvére autóbalesetben meghal és választ vár valakitől, hogy miért?  Ők hárman külön utakon, de keresik az igazságot, amely örökre megváltoztatta életüket…………

Vagy valami ilyesmi. Nekem ez a film nem jött be, fogalmazhatnám úgy is, hogy nem jött át. Bírom a lassú történetszövésből kialakuló több szálon futó filmeket, de ebben valami nem stimmelt. Borzasztó lassú, és mikor a végére értem, ott álltam fölötte, hogy most tulajdonképpen ezzel a filmmel mit is akartak közölni? Persze nagyjából sejtjük, és értjük, hogy a magányosság rossz dolog, új kapcsolatok felé nyitni sem egyszerű, anyai szeretet is fontos, hát még elveszíteni valakit, és az élet a halál után is sok embert foglalkoztat, de nekem ez így eléggé zavaros volt. Remélem ez a lényege, aztán lehet, hogy tényleg én nem értettem meg. Mire a történet kibontakozott, kitéptem a maradék hajamat is. Pedig a nyitó katasztrófajelenet elég érdekesre és izgalmasra sikerült. Utána meg, ahogy haladunk előre és megismerjük a szereplőket, tragédiájukat, életüket úgy ragadt el az unalom. Számomra az egyik legnagyobb probléma a lassúságon kívül, hogy egyik szereplőnek sem éreztem át a gondját. Érzéketlen voltam velük szemben. Mindegyiktől kapunk egy kicsi szomorúságot, hogy sajnáljuk egy kicsit, de nekem ennél többet nem adtak.

Ahogy haladunk a filmben előre, csak azt várjuk, vajon milyen módon fognak összeérni a szálak, és amikor összeér, hopp már vége is. És a vége, az mi volt? Sok kérdést felvet a film és úgy gondolja a rendező bácsi, hogy mi majd saját magunk rájövünk a válaszokra. Ez abban az esetben nagyszerű ötlet lenne, ha csukott szemmel is tudnék filmet nézni.

Cécile De France-nak (Magasfeszültség, Lakótársat keresünk) és Matt Damon-nak sem volt nehéz a szerepét eljátszani. Mindketten egészen visszafogottan, de jól játszottak. George McLaren elsőfilmes gyerekszínész viszont szerintem egészen kiváló alakítást nyújtott.

Clint Eastwood rendezője, producere, és a zeneszerzője is egyben ennek a drámának. Peter Morgan (A Királynő, Az utolsó skót király) forgatókönyvíróval közösen hozták össze ezt a filmet. Mindketten igen nagy mesterek, de ezt most elszúrták.  Tényleg úgy gondolom, hogy ezt a filmet valamivel fel kellett volna dobni középtájékon, hogy a mélyálom szintjét ne érjük már el a film felére. Talán valami akcióval vagy csavarral érdekesebb lett volna, de ez így bizony unalmas. Fényképezése viszont egészen szép. A nyitó ”cunamis” jelenetnél hiába is jelölték Oscar-ra, erősen látszik a CGI.

Azoknak ajánlom, akik igen kipihentek és van két órájuk álmélkodni az élet és a halál jelentésén. Eastwood rajongók amúgy is megnézik, mert a filmjeit azért látni kell.

Gondolkodom hány százalékot adjak neki, mert elfogult vagyok, de tartom magam ahhoz, hogy nem tetszett. Bár lehet a tudatlanságom miatt nem értettem meg jobban a lényegét.

55%

(Három nap net nélkül. Halál.)

John Ajvide Lindqvist Hívj be! (Lät den Rätte komma in) című regényét 2008-ban filmesítették meg hazájában, Svédországban. Szerintem az utóbbi évek egyik legjobb, legkeményebb, de ugyanakkor legemberibb vámpíros sztorija volt. Kevés olyan filmes díj volt, amit nem zsebelt be. Nem akarom megbántani a Twilight rajongókat, de semmilyen szempontból nem lehetett egy súlycsoportba helyezni a kettőt. Egyáltalán nem kellett sokat várni arra, hogy Hollywoodban feldolgozást készítsenek.

Owen (Kodi Smith-Mcphee) 12 éves gyerekként esténként egyedül tengeti mindennapjait társasházuk udvarán. Visszahúzódó gyerek lévén barátja nincs, az iskolában különc természete miatt lenézik és nem mellékesen a suli helyi menő sráca amint teheti, megalázza és rosszabb napokon meg is veri. Elvált édesanyjával - akinek az alkohol fontosabb, mint a fia - nem találja a közös a hangot, szinte menekül otthonról. Egy éjszaka közvetlenül a szomszéd lakásba új lakók költöznek. Egy férfi és egy kislány. Megjelenésük után a közelben kegyetlen gyilkosságok történnek. A parkban egyik este, miközben Owen képzeletben bosszút áll iskolatársán, az új lány Abby (Chloe Moretz) megszólítja. A barátkozásuk elkerülhetetlen. Egyre többet találkoznak, és egyre jobban megértik egymást……. persze csak éjszakánként…..közben a véres gyilkosságok tovább folytatódnak….

Na, ezt elég titokzatosra sikerült leírnom annak, aki először nézné meg. Aki meg látta az eredetit, annak sok újat nem mond. Mindig azt gondoljuk, hogy az eredeti sokkal jobb, mint a feldolgozás, de így most megnézve, azt gondolom, hogy ebben az esetben sikerült ezt elkerülni, mivel ez most kicsit eltért az eredetitől, és nem biztos, hogy negatív irányban. Mondom ezt úgy, hogy olvastam magát a regényt is, amit ugye marha nehéz lett volna egy az egyben vászonra vinni. A svéd verzió más. Annak a filmnek mások az értékei. Nyersebb, komorabb, mélyebb és más atmoszférát teremt. Kiváló a maga nemében. Az amerikai változat viszont többet ad a regényből és nem annyira hideg, sok esetben olyan érzésem volt, mintha egy teljesen más filmet néztem volna. Nekem egyelőre ez jut az eszembe. Persze a regény mindkettőnél 100x jobb és durvább, és a terjedelme miatt – közel 600 oldalas – lehetetlen lett volna filmre vinni. Az biztos, hogy mindkét változatból borzasztóra hiányoztak lényeges részek. Részletekkel nem akarok példálózni, mert csak a filmélményen rontana. Érdemes elolvasni. Az amerikai változat egy kicsit jobban pörög, de még így sem túl gyors a film. Kicsit megpróbálta érthetőbbé, fogyaszthatóbbá tenni a nem csak európai néző számára is. Talán kegyetlenebb volt egy kicsit. Egyedül Abby mozgásával voltak problémáim, azt elég gáz módon oldották meg. Amúgy összegzésképpen remek film. Bármennyire is horrornak van titulálva, szerintem nem kimondottan az. Inkább egy elgondolkodtató, véres, családi drámának írnám le, vérszívó beütéssel.     

A két gyerek játékán elbukhatott volna a produkció, az biztos, de Kodi Smith-Mcphee (Az út) és Chloe Moretz (Ha/Ver) is végtelenül lehengerlően és hatalmas beleéléssel játszott. Chloe ártatlan karakteréből villámgyorsan átváltott nem is annyira szerethető gyerekké, olyan érzést keltve mintha mindig ezt játszotta volna, Kodi Smith játékából meg átjött az a gyermeki csodálat, áhítat, feltétel nélküli szeretet, írhatnám barátságnak is a másik iránt, amit a szerepe megkívánt. Amúgy nem működött volna a film, ha nincs meg az a bizonyos feszültség, szikra kettőjük között. Bár, ez így nagyon hülyén hangzik, hiszen mégis csak tizenévesek. Szerepet kapott még az általam mindig nagyra tartott Richard Jenkins (A látogató, Égető bizonyíték), aki a lány apjaként és egyben őrzőjeként szerepelt. Ő most csak a két gyerekszínész árnyékában volt jelen, de érzékeny és olykor szerencsétlen játékával elnyerte azt a bizonyos szimpátiát, ami bizony a szerepe szerint nem illette volna meg.  

Matt Reeves (Cloverfield) rendező hála az égnek nem esett abba a hibába, hogy egy az egyben lemásolja az eredeti filmet. Látszott a forgatókönyvön, hogy inkább a regényt vették alapul, mint a svéd változatát a filmnek. Persze azért elkerülhetetlen a hasonlóság, a film utolsó negyed órája nem lehetett eltérő a regénytől egyik esetben sem, mert akkor borzasztóra vesztett volna az értékéből. Felhívnám még a film zenéjére is a figyelmet, amely megfelelően borzolja a kedélyeket.   

Véleményem szerint nem csak horror rajongóknak ajánlhatom, bár vannak benne igen véres jelenetek, ami sok embert elriaszt a filmtől, de ha leküzdjük a gusztustalanabb jelenetek miatti émelygést és végignézzük, észrevehetjük a mögötte rejlő értékeket. A könyvet viszont mindenképpen érdemes elolvasni!

75% 

Gyerekkorunkban mindannyian nagyon vártuk a karácsonyt, hogy jön a Télapó és van zsákjában minden jó! Később mikor már beláttunk, hogy csak a szüleink szívatnak és megláttuk, hogy piros kabátban és gatyában, ősz szakállal nyomja magába a coca-colát, akkor már kicsit elvesztettük a hitünket benne. A finnek viszont egészen különlegesnek látják a szakállas öregurat!

Korvatunturi hegységben a világ legnagyobb temetődombján ásatások során az egyik legnagyobb titokra derül fény, ami el tudunk képzelni. Megtalálják jégbe fagyva a Télapót! Régi történet szerint a lappföldi emberek bedühödtek a télapóra és a jeges tóra csalták, ami alatta beszakadt és befagyott. Nyáron kihúzták tömbbe fagyva és eltemették több 100 m mélyen a kövek alá. Álmaink bácsikájának megtalálása után furcsa estek történtek. A szétmarcangolt rénszarvasok szomorú fellelése még csak a kezdet, azonban mikor a kutatóbázist is egy csapásra kiürül, és a gyerekek is sorra tűnnek el, csak Pietari (Onni Tomilla) nevű helyi kisfiú jön rá, vajon ki lehet a tettes, akit minél előbb meg kell állítani….

Ezek a finnek sem normálisak az biztos. Bár inkább legyenek ilyenek, minthogy gyártsanak valami tucat sz..rt. Érdekes megközelítése a Télapónak, és magának a Karácsonynak, mint a szeretet ünnepének, ugyanis ebben a filmben semmiféle szeretet nem kapunk. Inkább csak félelmet és izgalmat. A mítosz lerombolását. Persze azért inkább a megmosolyogtató fajtából. Ez most nem azt jelenti, hogy lerágjuk a körmünket és halálra röhögjük magunkat. Igazából, nem mondhatom azt, hogy sokat mosolyogtam volna rajta, inkább csak a számat húztam oldalra. Különösen akkor mikor felvetik, hogy hány dollárt érhet egy télapó? Szerintem ezen sem sokat filózott el senki, kivéve, ha nem ajándékboltban árulják. Ez a fanyar humor azonban végig egyensúlyban marad az ”izgalmasabb” részekkel. Nem szabad egy percig sem komolyan venni.  Ritán gondolnánk azt is, hogy egy télapó ronda, vézna és meztelen, mintha egy horrorfilmből lépne ki és véletlenül sem jut róla az eszünkbe, hogy őt apónak kellene hívni. Ja, rénszarvasokra se várjunk, mert megették őket, mind a 433 darabot.

Nem szeretnék nagyon kitérni a finn színészekre, mert abszolút nem ismerem őket és a korábbi filmjeiket sem. Itt teljesen rendben voltak. Amit kellett megoldották simán. Talán ami érdekes volt az az apa és a fia közötti súrlódás. A gyerek Onni Tomilla aranyos volt. Ha jól emlékszem mikor ennyi idős voltam engem is mindig majd megevett a kíváncsiság. Aztán meg kaptam egyet az orromra. Viszont régen láttam olyan filmet, amiben nem szerepeltek nők! (Ezt csak úgy megemlítettem)

Jalmari Helander rendező korábban már elkészített rövidfilmjeinek (2003,2007) mixéből vitte egész estésre ezt az őrületet. Szerintem kifogástalanul, elég sötét és bizarr módon, annak ellenére, hogy nem láttam a kisfilmeket. Marha jó lehetett neki, hogy végre egy olyan anti-karácsony filmet alkotott, amit előtte korábban kevesen. Okos volt. Volt egy jelenet, ami nekem nagyon bejött és szeretnék megemlíteni, bár nem az WETA készítette az látszott rajta, mikor több 100an futnak meztelenül a hegyen keresztül. A film végét (utolsó 4percet) nem nagyon értettem, bár biztos így volt jó.    

A filmet azoknak ajánlom, akik már unják a szokásos minden évben megnézem ugyanazt a karácsonyos filmet, amit már ezerszer láttunk. Nincs kedvem felsorolni, de biztos mindenki tudja melyek azok. Bár azért azok a gyerekek és felnőttek, akik még hisznek a piros kabátos fehér szakállú télapóban, nyugodtan hagyják ki. Mert csalódnak.

(A cím nem saját fordítás)

70 %

süti beállítások módosítása