Vannak olyan emberek, akik megunják a civilizáció adta örömöket, és felperzselve maguk mögött mindent, elindulnak a nagyvilágba. Azért kelnek útra, hogy lehántsák magukról a “felgyülemlett koszt” és egyedül legyenek egy gyönyörű helyen, gondolataikba zárva. Aztán vannak mások, akiknek egyszerűen csak zabszem van a seggükben, és nem tudnak nyugodtan megülni és megelégedve bámulni a Celeb vagyok ments ki innen őserdei tájainak szépségeit.Ők azok, akik akár az életük árán is keresik a kalandokat, az izgalmakat. Az így szerzett feltöltődés megér nekik annyit, hogy beledögöljenek az élmény adta gyönyörbe.A természet azonban nem mindig simogató, megnyugtató, és nem nagyon szereti, ha bolygatják. Ismét egy film, ami nagy pofont ad kalandvágyó természetjáróinknak.

1980-ban három kalandra éhes turista, eltérő szándékoktól vezérelve elindul egy idegenvezetővel a bolíviai dzsungel mélyére. Egy olyan élményre vágynak, amelyben korábban még sosem volt részük.Az útjuk során a vártnál sokkal keményebb nehézségekbe ütköznek, és a társaság is szétszakad.A szívósabb és rendíthetetlenebb része a csapatnak nem adja fel, és folytatja a menetelést az ismeretlen tájakon. Az út azonban kifog rajtuk, és végképp szétszedi őket. A film a dzsungel mélyén egyedül bolyongó Yossi Ghinsberg (Daniel R.) küzdelmes, embert próbáló napjainak történetét meséli el.

Szép, színes, úti film, de olykor kegyetlen képekkel. Természet kontra ember. Ritka, amikor az ember győzedelmeskedik, de ha meg igen, az bizony nagy mák. Amúgy ha valakit érdekel, a teljes történetet el tudja olvasni a wikipédián.Ami a dzsungelt illeti, a film befejezése után sem változott meg a véleményem, hogy enné meg a rosseb. Nem a mi világunk ez, nem minket teremtettek oda, hogy hódítsuk meg az ismeretlent. Persze mindig is lesznek, akik a másra vágynak, akik ki akarnak tűnni, és szeretik a veszélyeket.Ha egyszer eljutnék Dél-Amerikába, és lehetne választani, hogy a turistacsalogató Machu Picchu-t nézzem-e meg, vagy egy kis aranyásó kalandra induljak el a helybéli bennszülöttekkel a dzsungel mélyére, tuti nem az utóbbit választanám. Az is lehet, hogy inkább egy helyi krimóban üldögélnék naphosszat.

Mivel a készítők megtörtént esetet dolgoztak fel, nem rugaszkodhattak el teljesen a valóságtól.Bár sosem jártam arra, és az olvasottságom is mindössze addig terjed a témában, hogy a dzsungelben maximum két-három napot lehet kibírni minden nélkül, ha nem születtél Bear Grylls-nek, ezért akár még igaz is lehet a sztori. Bár ha van víz, akkor állítólag három hétig is húzhatjuk. (szintén a nagy túlélőtől tudom). Szóval ez az a hely, ahová nem kell karóra. A dzsungel tényleg megmutatja, mik is vagyunk valójában a természethez képest. Gyakorlatilag senkik. Ha valaki többnek gondolja magát, hajrá.

A filmből igazából az jön le, hogy nem a rovarok, kígyók és békák állandóan vizslató tekintete között élni a legnehezebb, mégha nem is kedvelnek téged annyira. Nem az a gáz, hogy nem tudsz aludni a ragadozók folyamatos közelsége miatt, akik szagolják az izzadt tested párolgását. Még csak nem is az ingoványos talajon való közlekedés a durva, amely beszippant. Hanem az, hogy hogyan is viselkedik az emberi elme vészhelyzetben, adott helyen és időben.

Az egyedüllét és az ebből eredő folyamatos éberség parája visz a sírba, de legalábbis a meggondolatlan cselekedetekbe. Nemcsak a tabletták tudnak hallucinációt okozni, hanem a reményvesztett őrület, ami ránk tör legsötétebb magányunkban. A film az arcunkba nyomja, hogy soha ne adjuk fel, és bízzunk magunkban, hogy a lehetetlent is meg tudjuk csinálni. Mindig van remény. A másik oldalról pedig azt üzeni, hogy egy barát a bajban mutatja meg az igazi arcát. Nos, azt nem tudom, hogy tényleg így van-e, vagy csak egy kicsit hollywoodiasították a művet, de mindenesetre megható, hogy mikre vagyunk képesek. Vagy nem.

Két részre lehet osztani a filmet. Az első, a meglehetősen hosszúra nyúlt bevezető. Hogyan és mikor ismerkedett meg a kis csapat, mi vezérelte őket ide, és hogyan hergelik fel egymást az útra. Ez az egy óra lehet, hogy valakinek unalmas, és érdektelen lesz, de én néztem figyelmesen.Nem azt mondom, hogy ez a rész az erőssége a kész terméknek, de nem is volt annyira gáz, mint ahogy egy-két helyen lehetett olvasni. Amúgy meg aki szereti a természet csodáit, tátott szájjal fogja figyelni a szép, színes képeket, mert azok bizony lenyűgözőek a fotelból nézve is. Legalábbis addig, amíg nem egy csúnya férget mutatnak közelről, amelyik éppen egy sebből mászik elő.

Ahogyan embereink haladnak a céljuk felé, egyre jobban fáradnak, éheznek, és egyre ingerültebbek lesznek. Könnyes szemmel hallgatják “Papa”-ként tisztelt túravezetőjük tanácsait, egészen addig a pillanatig, amíg el nem szakad a cérna.

De ez már a film második fele. A feszültség szépen beköltözik a bőrünk alá, és a hányingert keltő képek felborítják lelki egyensúlyunkat, tovarebbentve az elmúlt óra gyönyörködtető képeit. Tényleg nem szép, amit művel velünk az az oly csodálatos természet. Lehet, hogy majomként kerültünk a földi planétára, de azért továbbfejlődtünk, és nem maradtunk bennszülöttek, akik kukacokon és magvakon élnek. Így jobb híján, vészhelyzetben szőröstül-bőröstül felfalunk egy majmot.

Igen csúnya képeket láthatunk, melyek sok embernél kiverheti a biztosítékot. Ha azonban a másik oldalt nézzük, éhen csak nem akarunk halni, ezért bármi ami elénk kerül és van hozzá gusztusunk, mehet feldolgozásra a gyomrunkba. Szóval a második egy óra lényegében elviszi az egész filmet, és enyhén szólva kiszakít minket abból a békés álláspontunkból, hogy egy National Geographic megrendelésére készült természetfilmet nézünk.

A vége egészen hatásosra sikeredett, átjött.

A film főszereplője Daniel Radcliffe, az egykori Harry Potter igazán odateszi magát. Szerintem klassz volt, és totál elhittem neki, hogy tényleg becsavarodik a körülményektől. Furcsa volt látni, hogy kinőtte korábbi szerepeit, és piszok jól játszik. Kicsit hasonlított nekem külsőleg Ben Fosterre a Lone Survivorból. A többiek igazából mellékszereplők (Alex Russell, Thomas Kretschmann, Joel Jackson) Nem nagyon érdekeltek a filmben, egy-két konfliktust leszámítva.

Greg McLean a Wolf Creek című horrorfilm rendezője igaz nem egy életre szóló élményfilmet készített Yossi Ghinsberg könyvéből, de azt se mondhatom, hogy egyből kiment volna a fejemből. Nem volt ez rossz. Út a vadonba kicsit másképpen. Egy-két jelenet, amely szerintem a rendező szívéhez közelebb állt, kimondottan ütött. Egészen konkrétan majdnem elhánytam magam. A közel két órás játékidő alatt nem nagyon volt olyan pillanat, amikor elterelődött volna a figyelmem a filmről. A fényképezése egészen kiváló, bár “hozott anyagból dolgozik”, hiszen csodálatos a táj. Mondjuk ezt azért tudni kell filmre is vinni. Ha kicsit kötözködni kellene, bár sokan észre sem veszik ezeket, és nem is fontos rá kitérni, akkor azt mondanám, hogy a vágó olló az elején okozott érthetetlen pillanatokat. Egy-egy jelenetet úgy lenyisszantottak, hogy csak mosolyogva néztem, ez most hogyan került ide. A zene, amikor kellett felvitte az adrenalint, lehetett rajta izgulni. A raftingolás szerelmeseinek kifejezetten tanulságos.

Ez az a film, amit érdemes egyszer megnézni. Azt tudtuk, gondoltuk, hallottuk, hogy a dzsungel veszélyes, de most láttuk is. Hogy most ebből tényleg mennyi az igaz, azt meg mindenki döntse el saját maga.

Ajánlom azoknak a kalandoroknak, akik szeretnek képeslapokon látott tájakon gyalogolni, túrázni, hajókázni. Akik szeretik a “sohaneadjukfel” filmeket, azoknak is kötelező.

70%

Vannak azok a filmek, melyeket csakis azért jók megnézni, hogy rövid ideig elrugaszkodjunk a földről, kiszakadjunk a szürke hétköznapokból, nem akarunk semmi mást, csak élvezni a szórakoztatásnak azt a minőségi fokát, ami után tényleg felvillanyozva érezzük magunkat. Mikor nem érzed elcseszett időnek a filmet, még akkor sem, ha a mondanivalót elvétve se találjuk, mert nem egy tömény dráma. Mikor a film úgy ad valamit, hogy segít kikapcsolódni és nem gondolkodni, és mondjuk nem a Micimackóra vágyunk. Bambán, halvány mosolycsíkkal ülünk előtte és hagyjuk, hogy magába szippantson a hangulata, a remek zenéje, melyre ütemesen dobolunk ujjaikkal a combunkon, rázzuk a fejünket és soundtrack-kel együtt énekeljük a számokat. Edgar Wright rendező igazán tökéletesre csiszolt filmet tett le elénk, amiben úgy dübörögnek szinte végig a számok, mintha egy másfél órás videoklipet néznénk hátradőlve popcornnal a kezünkben. 

Baby (Ansel Elgort) egy visszafogott, hallgatag srác, aki gyerekkori balesete, traumája óta állandóan zenét hallgat fejhallgatóján keresztül. A helyi gengszterfőnök, Doki (Kevin Spacey) sofőrként alkalmazza őt rablásaihoz, mivel Baby korábbról tartozik neki. Az utolsó törlesztő részletet követően azonban muszáj szembesülni azzal, hogy Doki nem egy szavatartó ember és kénytelen beállni újra a sorba ahhoz, hogy megmentse saját és barátnője - Debora (Lily James) - életét is.

Szögegyszerű, de mit is várnánk el egy olyan filmtől, ahol előbb voltak meg a zenék, mint maga a történet. Biztos, hogy többször nézős, mert annyi kis finomság van benne, hogy szerintem elsőre fel sem fogtam. Már az első pillanattól kezdve magával ragadott, és többször is elgondolkodtam, hogyan is sikerült ennyire profi módon összehozni. Szinte elejétől a végéig egy tökéletesre vágott és felturbózott videoklip, amiben a zenét, az autós üldözéseket és az adrenalint mind maximumra húzták és csak elvétve hagytak egy kis szusszanásnyi megállást. A film színessége, a ritmusa, lüktetése komolyan elvisz, annak ellenére, hogy a sztori tényleg nem számít. A fekete humor és a véres akciók kellemes egyvelege egy pillanatig sem túlzó. És az a film eleve nem lehet rossz, amiben az alvilág agyontetovált bűnözői Barbra Streisandról vitatkoznak egymással olyan természetes módon, mintha a következő koncértjére mennének, nem pedig egy bankrabláshoz.  

Hogy miért beszéltem ennyit a bevezetőmben a zenéről? Mert ez a film brutális meghajlás a poptörténelem előtt. Megállás nélkül szól szinte a világ minden tájáról összeválogatott zenei stílusok egyvelege, a jazztől a rockzenéjéig, a soultól a punk zenéig. Nem láttam még ilyen filmet, ahol a forgatókönyvet direkt a zenére írták volna, ezzel elmesélve a történetet.  Olvastam valahol, hogy a forgatások alatt a jeleneteknél is hangosan szóltak a számok a hangfalakból, így tudták összeilleszteni és beválogatni, hogy melyik előadó mely száma illik éppen az adott részhez. Szóval igazi nosztalgiabomba iPod lejátszóba betöltve. Barry White Never Gonna Give Ya Up-tól keresztül Queen Brighton Rock-jáig (húú de nagyon szerettem ezt a számot, régen is, és most is a Queen I. albumáról). Amúgy már a kezdő jelenetnél érezzük, hogy itt valami nagy durranás lesz, mikor főhősünk várakozik a kocsiban, majd egyszer csak berobban The Jon Spencer Blues Explosiontól a Bellbottoms című szám.

De amúgy maga a film is egy igazi visszatekintés a múltba a mai színvonalra átültetve, hiszen már nem walkmannel sétálgatnak az emberek, hanem modernkori kütyükkel és előre gyártott lejátszási listákkal. Az autós üldözések, az akciójelenetek, mind nagyon profin vannak elkészítve. Nem kellenek ide CGI bombák.  A film képi világa visszafogott, melegséget áraszt, már ha valaki érti, mire gondolok.  A történet, melyben egy szebb élet reményében elhúzunk melegebb éghajlatra a kiválasztott hercegnőnkkel, pont elég arra, hogy elhiggyük, léteznek még mesék. Talán a film a második felében kicsit sötétebb árnyalatot kapott és jobban belehúznak az erőszakosabb (véresebb) jelenetekbe. És talán a vége sem az igazi, pontosan nem is tudom igazán mi hiányzott, de a lezárás valahogy számomra kevés. Vagy fogalmazzak úgy, hogy többet vártam volna. Kellett volna még egy csavar?

A színészgárdát dicséret illeti, annak ellenére, hogy ez nem az a film szerintem, ami maximálisan a színészek tehetségére építkezne, mert az rutinból ment.  Persze kivétel nélkül jók, de azért nem emiatt fogok rájuk emlékezni. Sőt, elég nehéz volt megszoknom főhősünk, Ansel Elgort (Csillagainkban a hiba) gyerekes arcát, és azt, hogy pont ő lenne a legtökéletesebb sofőr a placcon. Végül is ezzel a visszafogott szerepével nem volt rossz, de semmi extrát nem láttam. Amúgy is az egész film alatt szinte „néma”. Mondjuk korábban sem láttam még elismerem, de biztos tehetséges színész, és sikeres karrier előtt áll majd. Inkább a többi gengszter szereplő alakítása, Jon Hamm (Tolvajok városa), Eiza Gonzales és Jamie Foxx eszmefuttatásai azok, amik jobban megmaradtak. Szinte mindig mosolyogtam rajtuk. No és ott van Kevin Spacey, aki tanári, mint mindig. Lily James (Hamupipőke) meg aranyos továbbra is, maradjunk ennyiben. A filmben van még egy két világsztár is, aki beugranak kis szerepekre, mint pl. Flea a RHCP basszusgitárosa, vagy akár az ifjú tehetség Sky Ferreira.   

Edgar Wright (Vaskabátok, de legyen inkább Hot Fuzz) elég sok időt töltött íróasztala mellett (20 évet emésztett fel), mire megírta forgatókönyvét a filmjéhez. Szinte tökéletesre csiszolta. Ebben is kereshetjük persze a hibákat, de minek. Szórakoztatásnak készült és annak brutálisan megállja a helyét.  Ahhoz képest, hogy még csak 43 éves, igazán „komoly” műveket láthattunk már tőle. Korábbi művében is imádtam (Haláli hullák hajnala), mikor a zombikat gyilkolták a szereplők a Queen Dont’s Stop Me Know számára. Itt ezt a vonalat vitte az egész film alatt. A képek egy az egyben a zenére vannak összevágva, köszönhető Jonathan Amos és Paul Machilis ügyes kezeinek. Szerintem már így is pont eleget dicsértem a filmet és pont eleget írtam róla. Üdítő volt látnom a sok drámázás után, szinte feldobja az ember hangulatát. Amúgy elsőre szinkronizáltan láttam és másodszorra már feliratosan eredeti hanggal. Aki teheti, válassza inkább az utóbbit, mert egyszerűen sokkal élvezhetőbbek az eredeti hanggal elénekelt számok is, amiket szereplőink nyomnak (Tequila). Sajnos a film címétől vonakodva húzzuk majd a szánkat, mert ez a Nyomd, Bébi nyomd szörnyűség a magyar fordításában szokás szerint hányingert vált ki. Borzasztó, és őszintén megmondom, mielőtt nem tudtam milyen filmről is van szó, ez alapján messze elkerültem volna. Egyébként szerintem lesz folytatása.

Azoknak ajánlom, akik felüdülésre vágynak, könnyed, felhőtlen gondolkodásmentes kikapcsolódásra. Baráti társaságban iszogatás közben tökéletes választás. Búfelejtő film.

85%

Egy kis extra az elhangzott számokból:

1. I Got the Feelin'- James Brown
2. Nowhere to Run -Boga
3. Bellbottoms - The Jon Spencer Blues Explosion
4. Harlem Shuffle - Bob & Earl
5. Egyptian Reggae - Jonathan Richman & The Modern Lovers
6. Secondo intermezzino pop - Ennio Morricone
7. Smokey Joe's La La - Googie Rene
8. You Are So Beautiful (from the motion picture "The Little Rascals") - Bug Hall
9. The Original Five - Hans Zimmer & Heitor Pereira
10. Randall's Attack - Randy Newman
11. "Was He Slow?" - Kid Koala
12. Let's Go Away for Awhile - The Beach Boys
13. B-A-B-Y - Carla Thomas
14. Kashmere - Kashmere Stage Band
15. Unsquare Dance - The Dave Brubeck Quartet
16. NEAT NEAT NEAT - The Damned
17. Harlem Shuffle - The Foundations
18. Easy - The Commodores
19. Baby, I'm Yours - Barbara Lewis
20. Debora - Rex
21. Debra - Beck
22. Bongolia - Incredible Bongo Band
23. Baby Let Me Take You (In My Arms) - The Detroit Emeralds
24. Cry Baby Cry - Unloved
25. Early In the Morning (2006 Remastered Version) - Alexis Korner's Blues Incorporated
26. Threshold - Steve Miller Band
27. Holy Calamity (Bear Witness II) [feat. DJ Shadow & DJ Quest] - Handsome Boy Modeling School
28. Brighton Rock - Queen
29. Edge - David McCallum
30. Nowhere to Run - Martha Reeves & The Vandellas
31. Tequila - Button Down Brass
32. Run the Jewels - Run The Jewels
33. Intermission - Blur
34. Hocus Pocus - Focus
35. Radar Love - Golden Earring
36. New Orleans Instrumental No. 1 - E.M.
37. Never, Never Gonna Give Ya Up - Barry White
38. Ready Lets Go - Boards of Canada
39. Know How - Young MC
40. Easy - Sky Ferreira
41. Baby Driver - Simon & Garfunkel
42. Chase Me (feat. Run The Jewels & Big Boi) - Danger Mouse
43. Every Little Bit Hurts - Brenda Holloway
44. When Something Is Wrong With My Baby - Sam & Dave
45. Blue Song - Mint Royale
46. Hollaback Girl - Gwen Stefani
47. Got No Soul - The Shake

Kedvenc Miki egér stúdiónk biztosra akart menni, amikor 2011-ben megvásárolta Casey Sherman és Michael J. Tougis 2009-ben megírt, The Finest Hours című könyvének megfilmesítési jogait, amely a múlt évszázad legnagyobb kishajós mentéséről szól. Disneytől kicsit ódzkodik az ember, ha egy izgalmas filmre vágyik, de legalább minőségi kifogással – különösen mostanában - nem lehet vele szemben élni. Az már csak plusz, hogy a filmjük olyan lesz, mint egy allergiásnak a parlagfű mezőn kaszálni, a szem garantáltan nem marad szárazon. Persze ez sajnos visszájára is üthet, de azért bíztam bennük.   

1952 február 18-án az Egyesült Államok keleti partvidékére a történelem egyik legnagyobb vihara csapott le. Cape Cod-nál a nagy sebességű szél szinte végig letarolt mindent, velük együtt a partok közelében tartózkodó hajókat is, köztük az SS Pendleton tankerhajót, amelyet a vihar szabályosan kettétört 20 mérföldre Nantucket városától. Kapitány híján, a fedélzeten maradt közel 30 matróz koordinálását Ray Sybert (Casey Affleck) tiszt vette át és velük együtt a hánykolódó hajócsonk irányítását. A pánikba esett emberek nagy nehézségek árán fogták csak fel, hogy csakis együtt, közösen, összefogott munkával maradhatnak életben. Eközben a szárazföldre Daniel Cruff (Eric Bana) által vezetett massachusetts-i parti őrséghez is eljutott a katasztrófa híre, aki azonnali mentőexpedíciót indított a félbe tört roncs felkutatására. Az éjszaka folyamán egy fából készült, 12 ember befogadására képes mentőcsónak Berni Webber (Chris Pine) kormányzása alatt elindult négy fővel a fedélzetén szinte navigáció nélkül, 30 méteres hullámok között megkeresi a legénység megmaradt tagjait…

És megérte bízni. A nagyfülű stúdió nem biztos, hogy a katasztrófafilmjeiről lesz híres, de ez nem volt rossz. Sőt, mondhatom, hogy nagy magányomban még tetszett is. A természet vs. ember csatájában nem mindig a természet győz. Nem azt mondom, hogy egy kiemelkedő alkotás, de akinek bejönnek a Viharzóna és társai stílusú filmek, azok szerintem nem csalódnak benne. Kicsit lassú, kicsit érzelmes, néhol hihetetlen, de ha valaki is rendelkezik egy kicsi szentimentális hajlammal, annak bizony szívbemarkoló lesz, mert a tőrt lassan nyomja a szívünkbe. Ép ésszel felfoghatatlan, hogy az emberi bátorság mire képes, hol van az a határ, amit már nem csinálunk meg másokért, hiszen otthon vár a családunk, feleségünk, gyerekünk. Maximális tisztelet Bernie Webbernek és társainak, akik részt vettek ebben a mentésben. Kellenek az ilyen filmek.

A film alapvetően három szálon fut, az egyik izgalmasabb, mint a másik, vagy pont nem. Kinek melyik jön be. A film a parton lévő szerelmi szállal indít, ami annyira feltűnően meg lett vágva, hogy mosolygásra készteti a nézőt (aki figyel erre), olyan gyorsan ugrálnak a térben és időben, mint a Vissza a jövőben szereplői.  Miriam és Bernie ismerkedését mutatja be nekünk, ahol tulajdonképpen arra jövünk rá, hogy a nadrágot a hölgy hordja. Nem is értem, hogy többnyire miért nem szimpatikusak nekem azok a lányok, akik egyből felteszik az I-re a pont és nekiszegezik egy férfinak azt a kérdést, hogy „Elveszel-e feleségül?”… Ezek a részek maximum akkor izgalmasak, amikor kocsival közlekednek a hóesésben, hogy ki ne csússzanak. Persze valakinek a romantikus szálak okoznak örömöt, édes puszilkodás, közös tánc, de itt nagyon lassan indulnak be az események. Később Miriam és Cluff közötti szópárbajok is feszültségekkel teliek, de én azért ezt a feleselést kapitányként két percig bírtam volna. Drámázás későbbiekben is van a parton, de ennyi elég belőle.

A másik szál a szerencsétlenül járt tartályhajó kálváriáját követi végig, amely mértani pontossággal ketté lett vágva. Speciel nem értettem, hogy maradhatott a hajó a felszínen, de nem is vagyok szakértője eme kérdésnek. A lényeg, hogy nem süllyed el és a matrózoknak esélyt adott az életre. Ez mondjuk köszönhető a meglehetősen hallgatag Sybert tisztnek is, aki nem hagyta magára a legénységet és jobbnál jobb ötletekkel navigálta a kormány nélküli tat részt. Ezek a pillantok már kellő feszültséget okoztak, mivel csak néhány órájuk maradt a csonk elsüllyedéséig. Nem csak a tengerbe való fulladás idegtépő, hanem az emberek egymással szemben tanúsított magatartása is, amely ebben a helyzetben azért elég valóságos is lehet. Nehezen fogadták be a tiszt ténykedését, de végül is a szakértelem győzött. Igen érdekes, hogy mekkora technikai tudással rendelkezett Sybert és milyen szerencséjük is volt a mentésig.

A harmadik vonal, amely egy pillanatig sem hagy nyugton, az a Webber és 3 fős legénységének a hullámtörőn való átjutását és a hajó keresését mutatja, amely néhol egészen a hihetetlenség határait súrolja. Az a kis hajó olyan törékenynek tűnik a 30 méteres hullámok között, mint egy hangya a tapír markában. Persze minden legyőzhető, csak akarni kell, és ami nem megy, azt erőltesd, akár az életed árán is. Itt már igazi csatát láthatunk a fokozódó szél és a sötét tenger ellen.  Nem nehéz kitalálni a film végkimenetelét, mégis szorítunk nekik, hogy navigáció nélkül, szintén az emberi tudásra támaszkodva találják már meg azt az elcseszett magára maradt roncsot. Az hogy nem fordulnak vissza és nem adták fel, tiszta őrület volt részükről. Tényleg respect.

A film technikailag egészen hihetően van elkészítve, csak egy-két jelent esetében éreztem azt, hogy kamu, de többnyire teljesen klasszak az effektek. A film sötét, mind a tengeri jelenetek és a parton felvett részek is, bár milyen is lenne, ha már egyszer megtörtént esetet dolgoztak fel, csak nem lehetett fényes nappal. Ezért ajánlott este nézni otthon, mert úgy kigúvad a szemünk, hogy a fejük tetejére is fellátunk majd vele. Elméletileg nem ajánlott 3d-ben sem nézni, mert semmi hatást nem vált ki pont emiatt a sötétség végett.

A szereplők közül nem mondom, hogy megszerettem az ezerarcú Chris Pine-t. Végül is semmi bajom nem volt vele, de az jobban érdekelt, hogy Webberként mit csinált. A filmbeli mátkája, Holiday Grainger sem a kedvencem jelenleg, de sok filmben még nem is láttam. Ben Fostert mindig is szerettem, most is tűrhető volt. Kayle Gallner és John Magaro mellékszereplőként szimpatikusan mutatkoztak be. Eric Bana halványabb a kelleténél, de szerintem ezt csak a szerepe okozta. Casey Affleck-et viszont 3 nap alatt harmadszor láttam és érik neki az Oscar-díj előbb utóbb. Na, nem ezért a szerepéért. A szenvedő hangját már csukott szemmel megismerem, annyira jellegzetes. Ebben a filmben is ő volt fölényesen a legjobb.

Craig Gillespie (Plasztik szerelem) rendező a Disney égisze alatt kihozta ebből a maximumot. Igazán kellemes iparos munka, amely a végére átmegy túlfűtött érzelmekbe. Ez lehet, hogy valakinek gondot okoz, de a filmkészítők részéről elvárható magatartás ekkora hősök esetében. A film forgatókönyvén lehetett volna még csiszolni, talán a vágásokon is, mint amit korábban említettem, de akiket ez nem zavar, semmi kivetni valót nem talál majd. A film zenéje feszült és a végére kellemesen szenvedősen sírós, könnycseppekre késztetős. Örülök, hogy láttam ezt a filmet, bár sokáig nem marad az emberben, de maga a történet igen.

Azoknak ajánlom, akik szeretik a megtörtént eseményeket feldolgozó filmeket, és annak ellenére, hogy tudjuk, mi lesz a vége, mégis végig tudjuk izgulni.

70%

Szerettem gyerekkoromban Greystoke Lordjának történeteit, Edgar Rice Burroughs könyveit, Johnny Weissmüller fekete-fehér filmjeit (amikor lefutotta a mellé vetített orrszarvút), és szerettem még a Christopher Lambert főszereplésével készült Tarzan filmet is, amiben kis túlzásokkal az első fél órában nem is beszélnek. Nagy reményekkel vártam már, hogy újra elővegyék kedvenc kalandregény hősömet, mivel igen régen készült feldolgozás a mai kornak megfelelően kivitelezve. Szándékosan nem is olvastam semmilyen kritikát róla, nehogy befolyásoljon, de már a bemutatójától is negatív érzések fogtak el, nemhogy a film után.

John Clayton (Alexander Skarsgard) Greystoke 5. lordja, a Lordok házának tagja, egykoron Tarzanként a dzsungelben nevelkedett majomember egy évtizede már úriemberként a ködös Albionban vár arra, hogy valami történjen életében, és ezt az arisztokrata álcát ledobhassa. Fohásza meghallgatásra talál, mikor egy napon a polgárháborús ex-katona, George Washington Williams (Samuel L. Jackson) rossz hírt hoz. Tarzan szülőhazájában, Kongóban szörnyű dolgok történnek, így nem lehet tovább maradása nyugodalmas házában, hiszen a dzsungelben élő barátai veszélybe kerülnek a belga király zsoldosa, Léon Rom (Christoph Waltz) kapitány hathatós közreműködése miatt. Feleségével Jane-nel (Margot Robbie) odautazik, hogy a civilizáció szörnyű romboló hatását saját szemével is lássa és a kegyetlen bányatulajdonos ördögi tervét meghiúsítsa. Az út során Jane-t elrabolják és Tarzannak a dzsungel élőlényeivel együtt közösen kell szembeszállnia, hogy az ellenséget legyőzze….

Samuel L. Jacksont idézném fel a filmből: „Hát ez nem volt semmi!” A szó szoros értelmében nem volt semmi. Fél órája néztem a filmet és még mindig a nagy semmi. Ahhoz, hogy egy kalandfilm ennyire érdektelen legyen, nagy tehetség kell a készítőktől. A film kissé bonyolult történelmi háttere talán az egyetlen olyan momentum, amely a valóságot tükrözte és egy kis figyelmet érdemelt még az elején, de mivel ez nem egy History Channel által készített történelmi film, ezért a későbbiek során már a kutyát sem érdekelte, hogy milyen belpolitikai maszlag van Afrikában. Igazából az egész film a „kinek a kije ölt meg kit és ezért bosszút állunk” sémára épül. Egyszerű, mint a szög, hiába is akartak egy teljesen logikátlan szövevényes szálat beletenni.  Tarzan félmeztelenül, nadrágban és végig csizmában történő monoton menetelése egy gőzhajó után, picit sem kötött le. Kényelmetlenül fészkelődtem végig ezt a lagymatag szuperhős utánzatot, amely oly csalódás volt számomra, mintha a strandon 40 fokban kifogyott volna a jéghideg barna Staropramen.

Értem én, hogy új erőt akartak lehelni gyerekkorunk hősébe, mivel a modernizálás minden dzsungellakót előbb-utóbb utolér, de úgy, ahogyan sikerült Mauglinak megújulnia, sajnos Tarzannak ez a reaktiválás nem állt jól. Akinek sok az, hogy itt már a dzsungelben robog a vonat, Maxim géppuskákkal lövöldöznek és hajók robbannak a folyón, Tarzan nadrágban és cipőben lohol végig a dzsungelben, az ne is álljon neki. Ez bizony már az új generációnak készült. Az erdőben sziklává és szinte legyőzhetetlenné nevelkedett hősünket szépen megpróbálták szuperhős képességekkel felruházni és így már nem csupán elemi erejére támaszkodhatott, hanem futurisztikus képességeire is. És most itt nem konkrétan lézer szemekre gondolok (max. a radar fülekre).  Azonban az 50 méteres fára történő sziklaugrás vagy akár a végletekig eltúlzott liánon való eszméleten gagyi egy kézzel való közlekedés, mind olyan ellenszenvet váltott ki, mint amit akkor érzek, mikor a szomszédom komposztáló gödre megtelik. Nekem sokkal szerethetőbbek a régi fekete-fehér filmek kamun mellévetített és felgyorsított részei, mint ebben a filmben bármi, azok legalább mosolygást csaltak az arcomra, ezek viszont kínos nevetést.    

Ami eredeti talán az egészben és pozitívumnak írható fel, hogy nem dolgozták a régi történetet fel újra és megpróbáltak valami mást kitalálni, mintha új könyvet vittek volna színre. Azonban, mint már említettem, sajnos ez az egész követhetetlen zagyvaság. Tarzan felnőtté válását visszaemlékezésekből tudjuk meg, hogy hogyan került a dzsungelbe, merre nevelkedett, kik voltak a szüleik és hogyan találkozott élete párjával. (No de hol van Csita? Mondjuk szegény 80 éves korában már meghalt, de akkor is.) Ezek a flashbackek viszont totál elveszik a filmből még azt a kis maradék lendületet is, amely néhol még fellelhető. Amúgy meg valahogy mindig az volt az érzésem, hogy a múlt képeit pont rosszkor szúrják be. Külön említést érdemelnének a párbeszédek, amelyek egyszerűen szánalmasak. Talán Jackson figurájának voltak összefüggő mondatai, amelyek egynél több sorból álltak és még oda is figyeltünk rá, de Tarzan és Jane egysoros „jelbeszéde” egy picit sem tette szerethetőbbé egysíkú szerelmüket. Igaz majomként nevelkedett, de egy kokszi a fejre számunkra nem jelentett sokat.  

Látványelemek közül, már ha ebben az esetben beszélhetünk ilyenről, egyedül Skarsgard felsőteste emelhető ki az egész film során, de mivel nem tartozom azon emberek közé, akiknek ez okoz élvezetet, ezért inkább néztem az animált állatokat, amik viszont egészen szépen kidolgozottak. Akinek tetszettek A Dzsungel könyvének állatai (ismét hozzá hasonlítom, pedig nem érdemli meg), ezek az animált lények is bejönnek majd, igaz itt nem beszélnek egy mukkot se. Azért bámulatos hova fejlődik a technika. Sajnos a többi látványelem – a felsőtesten és az állatokon kívül - nem nevezhető fogyaszthatónak. A gorillával verekedős rész, vagy akár már említett liánon való ugrálás, mind szánalmas. A széjjelvágott koreografálatlan verekedős jelenetek nulláról felvéve, a 300 című filmből átvett lassítások kifejezetten idegesítőek már a mai filmes piacon. Lehet direkt ilyen burleszkre csinálták, de akkor ahhoz tényleg gagyi. Hősünk úgy úszott a víz alatt, mint a Vlagyimir Korenyev A kétéltű ember című filmben, ezt a delfinmozgást ott láttam utoljára. Irigylésre méltó.

A szereplőkről sem tudok úgy írni, hogy ne legyen ez senkinek se fájdalmas. Christoph Waltzot (Becstelen Brigantik) most találtam eddig pályafutása során a leggyengébbnek. Olyan volt, mint a régi Pampalini, egy cseppet sem volt félelmetes a halálos nyakláncával együtt, inkább esetlen és béna. Margot Robbiet két nap alatt már másodszor láttam és az a furcsa, hogy még mindig a Wall Street farkasában nyújtott jelenete jut róla eszembe, amikor meztelenül beáll az ajtóba. Semmi több. Talán, ha több vizespólós jelenetet kapott volna. Alexander Skarsgard (Csatahajó), mint a legjobban kidolgozott felsőtestű Tarzan díját megkaphatja, de a mélaszájú, búsképű hős lovag érdemrendet is. Nekem egyáltalán nem jött be. Végül is Samuel L. Jackson vitte a prímet, akinek egész kellemesre sikerült bugyuta szerepe. Külön kiemelném még azt a fekete bőrű színészt, aki a törzsfőnököt játszotta, mert a film végén a könnyes szemével eljátszott megható jelenete volt talán az egész filmben a leggázabb.

David Yates (Harry Potter) rendezőnek ebben a filmben sikerült Tarzan legendáját kinyuvasztania. Még így hétfő este ellenére sem mondhatom, hogy kalandfilmnek elmegy. Ennél sokkal jobb választás a Tenger szívében című alkotás, ha már ebben a kategóriában keresünk filmet. A forgatókönyvírók (Adam Cozad és Craig Brewer) nem tudom hány órát dolgozhattak rajta, de valami olyan szintű zagyvaságot hoztak össze, hogy az egész filmet nyugodtan átírhatták volna az elejétől fogva, hogy egy teljesen új dolgot kapjunk.  Sajnos a XXI. századi Tarzant nem így képzeltem volna el. Ez a film nem jó. Nem tudom ki látott benne fantáziát, de kegyetlenség volt elkészíteni. Szerettem volna szeretni, vártam, de 10 perc nézés után a pokolba kívántam. Másodszor nyúltam film terén mellé egy hét alatt. Lelombozó.

Azoknak ajánlom, akiknek még örömet okoz szenvedni egy film alatt, vagy csak azért nézik meg, hogy szóljon valami a háttérben, de akkor kapcsolják inkább be a rádiót. Kicsit (sokkal) negatívabban írtam, mint kellett volna, mert egykoron szerettem Tarzan legendáját.

55%

Sokat alapból nem szokásom gondolkodni, hogy mivel kezdem a bevezetőmet, most viszont egy kicsit élettelenül álltam neki. Próbálok úgy filmet választani, hogy azért nagyon ne lőjek mellé. Mert ugye minek is néznék olyat, ami nem érdekel. Okos ötlet amúgy. Michael Bay filmjeiért általában valahogy nem rajongok, no, nem azért mintha művészlélek lennék. Elismerem, filmjei kasszasikerek és voltak olyanok, amelyek tetszettek nekem is, de belőlem a filmjeinek jelképévé vált amerikai zászló lassított mutogatása pont az ellenkezőjét váltja ki, és alig várom, hogy a hazafiasság eme formájának bemutatásáról tovább lépjen.

2012-ben az Egyesült Államoknak 12 olyan diplomáciai kirendeltsége volt a világon szétszórva, amelyet különösen fenyegetettnek minősítettek. Ezek közé tartozott Líbiában a főváros Tripoli és a második legnagyobb város Bengáz is. 2011-ben az amerikai, brit és francia erők légitámadásokat indítottak Líbia ellen.  Míg zajlott a támadás, a nép 42 év zsarnoki uralom után erőszakkal lemondatta Moammer Kadhafit. A milicisták a diktátor fegyverraktárait felhasználva ádáz csatározásokba kezdtek. Szinte minden egyes területért hatalmas harcok dúltak. Gyakorlatilag minden nagykövetség bezárt egy amerikai diplomáciai kirendeltséget és egy CIA titkos bázist kivéve, ahol halálos fegyverek után kutattak. A CIA falakkal biztosított területét hat zsoldos - egykori elit - katona védte. Amikor egy tragikus incidens után a líbiai lázadók megrohamozzák a bázist, elszabadul a pokol és a zsoldosoknak 13 órán keresztül kell helytállniuk a feldühödött tömeg ellen…

Egy igaz történet a hazafiasságról, a bajtársiasságról és arról, hogy mit ki nem bír az ember, ha egy olyan helyen tartózkodik, ahol bármikor felrobbanhat a talpuk alatt a talaj.  De mint korábban sem, most sem megyek bele a politikai dolgokba, mert nem én leszek a megváltó, aki ezeket a problémákat megoldja fél óra alatt. A filmet viszont egy szóval jellemezném: állat. Állat, mert kőkemény, natúr, nyers és pont elég hiteles ahhoz, hogy megható legyen. Egy-két nyugalmasabb pillanattól eltekintve szinte végig pörög. Utoljára talán A túlélő (Lone Survivor) tetszett ennyire. És végre – persze nem kárörvendésből mondom – az amcsi zászló is rongyosan szétlőve a vízbe süllyed, amit azért a rendezőtől elég ritkán láttunk. Na jó, azért a film elején teljes valójában megmutatják nekünk – akkor még tisztán - a föld felett lebegve. Megbocsátható bűn.

Mint minden ilyen hasonló film, egyből feszültséggel teli összeütközés közepébe ránt minket, Bengáz mocskos utcái közé, ahol szereplőink épphogy elkerülik a konfliktust, megadva ezzel a hangulatot a későbbiekhez. Macsó, kemény férfiak közé kerülünk, akik egy eldugott vágóhíd mögé bújva tengetik egy rakáson a mindennapjaikat a CIA emberivel közösen összezárva. Bemutatják nekünk, hogy bármennyire is brutális pénzért bérelhető gyilkosok, azért az otthoniak telefonba mondott szép mondatai hatására elérzékenyülnek. Mivel szép summáért melóznak, kénytelenek feletteseik parancsait teljesíteni, még akkor is, ha nem értenek egyet a vezető utasításaival. A Harvardon, a Yale-n végzett kormányalkalmazottak le is nézik a katonákat, hiszen mást nem is látnak, csak hogy közöttük lábatlankodnak, napi ötször esznek és az edzésen kívül nem sok mindent csinálnak. Azonban mikor egy váratlan utazás során az amerikai nagykövet tiszteletét teszi Bengázban, és nem akar megszállni a titkos katonai bázison, mindenki tudja már, hogy ez bizony jó nagy baromság lesz a részéről. A nyugodt beszélgetések a családdal, a honvágy, hogy már mindenki megy haza és nem sok idő van hátra a szolgálatból, az egymás közötti viccelődések, mind azt vetítik elénk, hogy a délutáni napsütéses idillt valami kegyetlenül meg fogja zavarni. És kezdetét veszi a film.

Aki nem szereti ezeket a háborús filmeket, ahol csak lőnek egymásra, ne is üljön le elé, mert csak ideges lesz tőle. Itt bizony szinte mindenki lő mindenkit, megkülönböztetni szinte lehetetlen az embereket és nem csak a felkelőket. A fegyverek hangja, a robbanások, a sérülések, a halálozások, mind nagyon profin elkészített munka. A gépfegyverek simán keresztülvágják az embert, vért fröccsentve mindenfelé. Nem a gyengébbik nem képviselőinek való, de azt hiszem, sokan nem is ülnek le majd elé közülük.

Persze ebben a sok kegyetlenkedésben mégis volt valami emberi, amit az otthon hagyott családtagokon keresztül próbálnak megmutatni. Hála az égnek egészen elviselhető módon bántak még ezekkel a jelenetekkel és pont nem léptek át a giccsesség határán. A fim vége talán még az érzelmesebb beállítottságú nézőt könnycseppekre is késztetheti. Ezért nem felhőtlen kacagással fogunk felkelni kis kanapénkról mikor végére érünk.

A szereplők teljesen jók, bár néha a vastag szakáll megtévesztő és még másodszori nézésre sem tudtam mindig megkülönböztetni, hogy ki kicsoda, mely csapatnak a tagja és hogy hova tartozik. Szóval nincs velük semmi gond. Amit a film megkíván, azt véghez is viszik. Amúgy tényleg elgondolkodtam többször is, hogy melyik filmekben láttam őket. És ez nem volt olyan egyszerű. Talán James Badge Dale-t ismertem fel, aki a Tégla című filmben játszott, de akkor sem ugrott volna be soha, hogy ez a neve. David Denmant (Az ajándék), Dominic Fumusat (Focus: A látszat csal), John Krasinkit (Egyszerűen bonyolult) és Max Martin (Philips kapitány) mind láttuk már filmekben, de sajnos utánjárás nélkül fogalmam sem volt, hogy kik is ők.

Michael Bay egy igazán jó akciófilmmel jelentkezett, amit sokkal szívesebben néztem, mint bármelyik Transformers filmet. Mitchell Zuckoff író regényét nem olvastam, így sok viszonyítási alapom nincsen, de a belőle adaptált szövegek teljesen fogyaszthatóak voltak. Az biztos, hogy a lényegesebb háttér információkat szereplőinkhez sikeresen áthozták, amely megfelelő érzelmi töltettel ruházza fel katonáinkat ahhoz, hogy szorult helyzetünkben velük érezzünk. Néha kicsit gyorsak a vágások, máshol meg a lassításokkal fárasztanak minket, de ezek a rendező filmjei után nem meglepetések. A vége – utolsó 5 perc – kicsit húzott, de még pont belefért az ideális lezárásba. Én mondjuk szeretem, ha nem kell egyből felállni a fekete képernyő után és tudom (kiírják), hogy mi is történt a való életben a későbbiekben az igazi szereplőkkel, akikkel mindez megtörtént. A film zenéje tökéletes adrenalin löket, amely megfelelő hangerővel beleragaszt a székbe. Nem akarok már mást írni csak azt, ez a film tökéletes kikapcsolódást, szórakozást nyújtott a témájától függetlenítve. Nem vártam sokat, de így többet is kaptam. Annyit azért még szeretnék megemlíteni, hogy mivel megtörtént eseményről van szó, azért ez az incidens elég nagy port kavart kint Obamáéknál.

Akik odavannak a rendező munkásságáért, azok tuti, hogy örömittasan fognak felállni a film után. Viszont nem egy lányfilm, ezért inkább a hölgyek szedjék össze a barátnőjüket és menjenek inkább kávézni.

80%

John Lasseter (Jégvarázs, Hős6os) átigazolásával a Disney tovább szárnyal. Az 55. rajzfilmjével sem hibázott és hozza a mostanában tőle megszokott magas színvonalat. Sőt, túl is tesz rajta. A szereplőkre tekintettel mondhatom azt, hogy ez valami állati volt. Nem szerettem volna hosszabban írni róla, de nem bírtam ki. (Hála az égnek nem kellett Pestig utaznom érte.)

Judy Hoops (Ginnifer Goodwin) nyuszinak az álma valósul meg, mikor felveszik a rendőrakadémiára és évfolyam elsőként „egyedüli” nyúlként sikeresen levizsgázik. A vizsga után szüleit és mind a 265 testvérét hátrahagyva vidékről felköltözve az emlősök fővárosában, Zootropolisban kap közrendőrként munkát. Judynak nem zajlik zökkenőmentesen az elfogadtatása, hiszen termetéből adódóan a társai átnéznek(lépnek) felette. Minden egyes nap meg kell küzdeni a beilleszkedéssel egy olyan városban, ahol nyüzsögnek a ragadózok. Mikor egy eltűnt vidra megkeresésére kap véletlen során megbízatást, még nem is sejti, hogy a város egyik legnagyobb összeesküvésébe csöppen bele. Nick Wilde-al (Jason Bateman) a szélhámos adócsaló rókával közösen megpróbálják az életük kockáztatásával felgöngyölíteni ezt a meglehetősen bonyolult ügyet, ami akár a város összeomlásához is vezethet.

Na valahogy így kell egy animációs filmet elkészíteni, ami nem csak a gyerekeknek nyújt szórakozást, hanem a felnőtteknek is egy laza másfél órát. Gyerekfilmet gyerekeknek ugyebár, ami megállapítás ebben az esetben egy kicsit necces, mert bizony a túlzottan kicsi gyerkőcöknek azért lesz kézmorzsolás és anyu (apu) ölébe történő ugrálás. Nem véletlen a 6-os karika a film plakátján, mert bizony az izgalmasabb részek tényleg egészen ijesztőek még felnőtteknek is, hát még a gyerekeknek. Pont az a színt aminek később az lesz az eredménye, hogy a gyerek nem marad a saját szobájában lefekvés után.

Amúgy a filmről kapásból a Halálos fegyver sorozata ugrott be csak animálva. A zöldfülű rendőrnyúl és a rutinosabb róka pont olyan, mint egykoron Mel Gibson és Danny Glover akció vígjáték orgiája, csak nem káromkodnak benne annyit és a szereplők is mind állatok. Bár néha Gibson is az volt. Ebben a metropoliszban tényleg van minden, az elefánttól a legkisebb pocokig, nagyságától függetlenül mindenki él és mozog, teszi a dolgát. A története nem túl bonyolult (mivel azért csak mese), de mégis végig nagyon szórakoztató és érdekes. Felnőttként egyszer sem unatkoztam rajta.

Hihetetlenül látványos, és most már nem csak a mozgó szőrszálakra kell gondolni, mert ez már lassan alap a mai világban. A nagyvárosban szinte pezseg az élet mikor távlatból mutatják. Roppantul tetszett a körzetek elosztása, a kicsi és a nagyobb állatok külön felépített világa. Szintén nagyon átjön az, ahogyan a Disney ráülteti a régi filmjei figuráinak báját a mai gyereknek készült rajzfilmekre. Annyira szerethetőek a karakterei, hogy öröm nézni a vásznon őket és ezek után majd később a Happy Meal menüben. Persze nem csak a cukisági fok van a maximumra növelve, hanem a mosolyogtató részek száma is. A lajháros irodai jelenet (amit ugye a bemutatóban ellőnek sajnos) hatalmas benne.

Jared Bush, Byron Howard, Rich Moore rendezése alatt egy egészen kiváló, már már tökéletes animációs akciófilm született. Kár, hogy a vége túlontúl Disneysre sikeredett. Ennek ellenére egészen intelligens, vicces, látványos, kicsit félős, de remek film. Egy hajszál választja el, hogy klasszikus legyen. Egy dolog azért foglalkoztatott. Ha mindenki békességben él egymással, akkor mi a fenét esznek a ragadozók? Persze ezen a gyerekek nem fognak gondolkodni. Nem lennék meglepve, ha ennek a rajzfilmpárosnak lenne még közös ügye.

Mindenkinek ajánlom, mert tökéletes családi kikapcsolódás. Már annak, akinek van családja.

85%

Kalandfilmre vágyóknak egészen kellemes mozi. Izgalmas, látványos, szórakoztató és drámai popcorn. Nem hiszem, hogy kell ennél több egy olyan film esetében, melyen a gondolkodást messze szeretnéd elkerülni. Moby Dick történetéről kevés ember van, aki nem hallott. (nem a zenész testrésze) Az a nagy fehér bálna, aki feldühített állapotában jól megkergeti a mentőcsónakban túlélésért küzdő tengerészeket, kiknek hajója éppen a nagyra nőt emlős közreműködésével süllyedt el. A film magának a regénynek a megszületése köré építkezik, de persze nem tér el a korábban már elkészített Mobyk (’56, ’98, 2010) történetétől csak egy kicsit szebb és profibb köntösben tálalják. Kemény idők jártak akkor még a tengerészekre, mikor évekig egy hajóra közösen voltak bezárva reménytelenül a semmi közepén csak magukra és a szélre támaszkodva. Nemhogy melósként, de még kapitányként sem vettem volna részt hasonló extrém túrákon bálnákra vadászva, amik köztudottan nem kicsi állatok. Természet vs. ember küzdelmében Chris Hemsworth a film végére egészen szarul néz ki. Kizárt, hogy Thor kalapácsát ezek után elbírná mégegyszer. Amúgy remek mellékszereplő színészek, úgy mint Cilian Murphy, Tom Holland, Ben Whishaw semmi maradandót nem alkottak, tényleg olyanok, mint valami mesefigurák, de azért szeretem őket továbbra is. Az amúgy kiváló Ron Howard (Egy csodálatos elme) Oscar díjas rendező mesemondásból mindig jeleskedett. Most is, bár ez egy kicsit hullámzó, mint az óceán, néhol kicsit szélcsendes, néhol viharos, de a film után mégis úgy kelsz fel, hogy nem bántad meg, hogy megnézted, mert elringatott. Álomba is.

70%

„Must see” kategória. Egyszerűen szétröhögtem magam rajta. Tipikusan az a film még a vége után is a felidézett marhaságokon nevetsz. Végre egy figura, aki a szuperképességeivel nem a világot akarja megváltani, hanem saját magát szeretné helyrepofozni ahhoz, hogy egykori kedvese lábai között újra boldog legyen. És ezt olyan kellően bunkó és köcsög módon teszi, hogy élvezet nézni. Ilyen beszólásokat régen hallottam. Önirónia mesterfokon. A film elejétől a végéig szórakoztató, látványos, kellően véres és vicces. A poénok a legjobbkor ütnek. Talán azoknak is bejön a film, akik nem képregény figurákon nevelkedtek, mivel a kifigurázások nagy része a korábbi Marvel hősöket érinti. Ryan Reynolds sziporkázik, iszonyú hülye végig, de a kocsmáros haverja szintén állat. Hugh Jackmanes poén a végén zseniális. A filmet nem szabad otthagyni egyből stáblista megjelenésével, mert további jelenetek vannak. Amúgy most az egyszer sajnáltam, hogy csak 1.5 órás, néztem volna tovább.

80%

Annyira utálom a telet, mint a grízes tésztát tejjel, de legalább lehet esténként újra filmeket nézni, ha már az embernek nincsen párja, hogy vele foglalkozzon. Nem mintha eddig nem néztem volna semmit, mert ami érdekelt azzal végeztem, de a nyár nem arra való, hogy 40 fokban a szobámban gubbasszak és írjam a szokásos agymenéseimet. Ezt a gyönyörű, napfénytől mentes, borús, lucskos, havas évszakot egy sport drámával kezdeném, amitől pont azt kaptam, amit vártam. Semmit.

Árvaházból felnőve Billy Hope (Jake Gyllenhaal) hatalmas utat tett meg azért, hogy a profi boksz félnehézsúlyú világbajnoka legyen. A 43. győztes mérkőzése után, felesége, Maureen (Rachel McAdams) azt szeretné, hogy nyerje vissza emberi külsejét és inkább a családjával foglalkozzon, az HBO zsíros ajánlatát meg küldje vissza a feladónak, minek van lóvé dögivel. Mivel a családban az asszony hordja a gatyát és a kérés teljesül, az idilli elképzelés megvalósulni látszik egy ideig. Azonban az elkerülhetetlen tragédia bekövetkezik, mely minden álmot rommá dönt és Hope életében olyan a mély zuhanás következik, melyből egyedül bizony nagyon nehéz kimásznia…

Hát nehezen lehet a gödörből kimászni, az biztos, de egyszerre végignézni is. 101szer látni ugyanezt a történetet elég unalmas már. Végül is mi másról is szólhat egy bokszdráma, mint a bukásról és a felemelkedésről. A reményről és a hitről. Pénzről, nőkről, barátokról, edzőkről és álnok menedzserekről. Rocky óta tudjuk, tökmindegy, hogy Adrianokról vagy Maureenekről van szó, ahol nő van, ott biztos történik valami, ami árt a szárnyaló karrierünknek. Nem mélyütés volt ez, hanem mélyrepülés. Mondjuk látvány szempontjából a jobbik fajtából, hiszen ismét kapunk egy majdnem tökéletes Jake Gyllenhaalt, aki szinte úgy viszi a filmet, mint szerencsétlen Füles az odatűzött farkát.

A film történetét nem is kéne boncolgatni, mint említettem annyiszor láttuk már, ha becsukjuk a szemünket, lepörögnek szemünk előtt a korábbi sportfilmek képsorai és összeáll ez a film is látatlanban, de mégis nézzük árgus szemekkel főhősünk vergődését, mely olyan gyorsan következik be, mint ahogyan a magyaroknak a határzárat sikerült felállítaniuk. Azon gondolkodtam és húztam folyamatosan a számat, hogyan lehet ennyi idő alatt, ilyen mélyre süllyedni? Még én sem tudnék, pedig voltam már szar helyzetben. Még felfogni sem tudtam a meglehetősen hatásosra sikerült hotel aulájában történt jelenetet, mikor néhány percre rá már világbajnokunk szinte mindenét elvesztette és ott állt egy szál üres gatyában. Mit? Hogyan?

Még a sebei sem gyógyultak be, mire a siker, pénz, csillogás a múltba vész, helyette Hope nyakában szerződésszegés, felfüggesztés, kártérítés, jelzálog és a helyi adóhatóság nálunknál komolyabb behajtási kényszere. Mindezekbe azonban egyáltalán nem tudtam magam beleélni - nem minta úgy vágynék rá -, nem mozgatott meg egy fikarcnyit sem, nemhogy sajnálatot érezzek. Nem mondom, hogy rosszul van elkészítve, de egy-két hónap alatt azért nem lehet ekkorát bukni. Szerintem. (vagy ha igen, az tényleg pech) Persze, mint a hegymászóknak a csúcs meghódítása, innen a legszebb a felemelkedés. Mariana árokból a Csomolungma csúcsáig. Jön a remény, mely ugye a főhősünk nevéből elvárható. Jöhetnek ismét a szokásos sosem látott képek. Új edző, új terem, kapucnis melegítőben utcai futás, ugráló kötelezés, gyereklátogatás, drámázás, megtörés. Felkészülés a visszakapaszkodásra (kivételesen nincs lépcsőn futás felfelé), gyakorlás és az első meccsek, visszatérő menedzserek. Azért nem sajnálom, hogy ezeket leírom, mert tényleg kitalálható az egész. Komolyan azt hiszem, azoknak a legjobb, akiknek ez az első bokszolós film az életében, mert nekik ez még élményt okoz. Nekem már nem.

És még mindig nem akarom leszólni a filmet, mert mint a hasonló filmek, azért próbálnak túlmutatni a látott képsorokon is a pozitív gondolkodás tekintetében. Aki sportolt valaha, az tudja, miről beszélek, az örökös küzdelem élteti az embert, kitűzött célok mindig a szemünk előtt legyenek és a megvalósításához tervre van szükségünk. Ugye milyen szép? A reményt sose adjuk fel és ezért bizony kínkeservesen küzdeni, dolgozni kell. Aztán ott vannak a barátok, akik nem csak akkor barátok, mikor méregdrága órákat osztogatunk nekik, mert ha igaziak, melletted állnak a legnagyobb bajban is, jönnek és segítenek. (vagy nem)

Mindig is szerettem a bokszolós drámákat, de magáért a sportágért sosem rajongtam igazán. A keménysége viszont mindig is betalált nálam és ebben a filmben a megvalósítása igazán pazar lett. Tényleg klasszak a szorítóban felvett jelenetek. Akár a bokszkesztyűk suhogása, vagy akár a saját szemszögből felvett képsorok (mikor ténylegesen a kamerát ütik, még a fejemet is elhúztam, nehogy már én kapjam az ütést). Amúgy különösen szép látvány lehet egy hozzátartozónak látni a párját véresen kiütve a földön fekve, bár amikor csilingel a bankszámla, biztos minden megszépül és begyógyul. A pénz regenerál. Fel is kaptam a fejem arra a szövegre a véres jelenetek láttán, hogy a boksz tulajdonképpen olyan, mint a sakk, nem az erőről szól, hanem az észről. Na, erre beugrott az, mikor a Polgár lányok szarrá verik az ellenfelüket és hívják a mentőket.

Jake Gyllenhaal-t (Éjjeli féreg) összerakták szépen, ebben a filmben egy vadállat. Annyira kigyúrták, hogy simán jobban nézett ki, mint egy valódi bokszoló. Ismét remek alakítást nyújtott, mint a mostani filmjeiben szinte mindig. Komolyan egyre jobb. Simán kijelentem, hogy ezt a filmet csak miatta érdemes megnézni. Rachel McAdams (Fogadom) sok vizet nem zavart fel, de abban a fél órában viszont jelen volt és igen is kár, hogy nem játszott többet. (Mondjuk az egy kicsit kamu, hogy a 10 menetes küzdelem után egyből az ágyba visz hőn szeretett urát, aki ugye alig él.) Oona Laurence játszotta a kislányt, aki egyszerűen csak nem jött be, na. Valahogy nagyon nem éreztem az összhangot az apja és közte. (mivel sokat nem voltak együtt) Vagy nem is olyan istenadta színésztehetség. Nem tudom, az biztos, hogy hiányzott belőle valami, ami közelebb hozta volna hozzám. Forest Whitakert Az utolsó skót király óta nem láttam jó filmben játszani. Most sem volt valami meggyőző, pedig szeretem a pasit. Játszott még a filmben 50 Cent is. Ennyi és nem több.

Antoine Fuqua (Kiképzés) rendező alapvetően nem készített rossz filmet, de semmivel nem különb, mint elődjei. Ez a mélyütés, nem olyan mély, mint mondjuk a Millió dolláros bébi. Aki akar, keres benne mondanivalót, de tényleg semmi plusz, ami kiemelhetné a nagy ringhalmazból. Talán a megvalósításáról írhatnám azt, hogy kivételes. Az akciójelenetek valósághűre sikerültek, a drámázásban viszont semmi extra, mondjuk egy jelenetnél 1:23-nál elérzékenyültem (bár nem ugrik már be micsodán, de a jegyzetemben ez állt: Majdnem könnycsepp). Megjegyzem, hogy a film forgatókönyvét Kurt Sutter hozta össze, aki azért a Sons Of Anarchy sorozattal elég szépen letett az asztalra. A zenéje sem annyira kiemelkedő, pedig minden tiszteletem James Horneré (A Rettenthetetlen, Titanic). Nyugodjon békében szegény. A rap zene speciel hidegen hagyott eddig is, most sem hallgattam szívesen. Nem olyan rossz film ez, de nem is olyan jó. Most egy kicsit nem értek egyet az imdb-n lévő számmal.

A filmet igazából azoknak ajánlom, akik odavannak a sportfilmekért, biztos találnak benne olyan örömöt, ami boldoggá teszi napjukat. Akik még nem találkoztak Rockyval és társaival, azok meg szépen ballagjanak be a moziba. Jake női rajongóinak pedig szinte kötelező, mert extra katarzist fog nyújtani nekik, ha már a filmre nem is emlékeznek, az biztos, hogy hazáig azt fogják nyálcsorgatva ecsetelni, mennyire kurva jól is néz ki.

65%

Denis Willeneuve (Fogságban, Felperzselt föld) rendező új filmjének kezdő jelenete után a bűz szinte árad a vászonról. Lecsupaszított filmet készített az amerikai határvidékről, ahol nincs mellébeszélés, nincsenek hősök, csak a natúr valóság, amitől az embernek még a gyomra is kifordul.

Ez az a film ahol nem tudsz a jó oldalra állni, mert magad sem tudod, ki tartozik oda. A mocsoktól mindenki beszennyeződik egy idő után és a túléléshez nem szabad mássá válnod, ha szeretnéd a fejedet is másnap a nyakadon tudni. Ha nem állsz be a sorba, kiesel és felfalnak, de előtte kicsit megcsonkítanak. Itt mindenki előbb lő, mint kérdez, ez az igazi vadnyugat, ahol még Bronson is abbahagyná a szájharmonikázást.

Nem hibátlan film (miért is lenne az), de az év egyik meghatározó alkotása. A kezdő brutál képsorok után lassan pörög, legyen időnk a látottakat emészteni, persze mikor beindul, akkor rendesen fejbe vág. A végkifejlet felejthetetlen, szerintem sokaknak betesz majd. A zenéje brutális, a mélynyomó dobhártyaszaggató. A szereposztás pazar. Emily Blunttól (A holnap határa) hiába várjuk az átalakulást, a kitörésre váró állatot, a végére egy összetört kislány, egy megfáradt ember lesz csak. Benicio Del Toro (Traffic) és Josh Brolin (Nem vénnek való vidék) két órára beszippant szépen minket a mexikói Drogkartellek világába, ahol a törvény bizony nem paragrafusokból áll. Aki a bemutató alapján végtelen mennyiségű akcióorgiára vágyik bizony csalódni fog, ez nem az a film, de nem is baj. Egy-két marhaságtól eltekintve emlékezetes „szórakozás”.

80%