jagten-poster-de-fr-it.jpgSosem tartottam hihetőnek, mikor ismerőseim közül a gyerekes szülők azt állítják, hogy bizony az Ő picikéjük nem hazudik, és ha a kezükön álltam volna bakancsban, akkor sem tértek volna el az álláspontjuktól. A gyerek sosem hazudik. Hát de. Mert édes kis füllentés minden gyerek szájából elhangzik nap mint nap, amire csak jót mosolygunk és legyintünk egyet. Szeretem én is hallani miként szárnyal a képzeletük. De mi van akkor, ha bizony az elhangzott mondatocskák mögött csontig hatoló libabőrt okozó kijelentés húzódik? Ismét egy olyan film, ami mellett nem lehet csak úgy elmenni. Bátram állítom, hogy 2012-es év egyik legjobb drámája.

Lucasnak (Mads Mikkelsen) - miután elveszette tanári állását - rendeződni látszik az élete. Kisegítőként „dadusként” elhelyezkedik a kisváros óvodájában, ahol a gyerekek szeretik és a kollégái megbecsülik.  A sok pöttömöt le se lehet vakarni róla. Válása után a magánéletében is változás következik be, hiszen kolléganőjével, Nadjával randizgatni kezd.  A fia szeretne hozzáköltözni, amihez volt felesége is hozzájárul évekig tartó csatározások után.  A barátai, a „testvériség” tagjai, szinte mindenben támogatják. A közös vadászat utáni mulatságok felhőtlen boldogságot jelentenek életében. Minden tökéletes ahhoz, hogy normális kerékvágásba kerüljön. Ez az idilli kép azonban egy oviban elsuttogott ártatlan mondat után rongyként hullik össze pillanatok alatt és romba dönt minden felépített álmot. Legjobb barátja, Theo (Thomas Bo Larsen) kislányának, Klarának (Annika Wedderkopp) elhangzott mondatai után Lucasnak űzött vadként kell menekülnie….

the-hunt-2012-06.jpgVelejéig gyomorba vágó film. Ha azt mondtam korábban a Beszélnünk kell Kevinről, hogy az egyik legnyomasztóbb dráma, amit valaha láttam, akkor most megtaláltam a párját. Nem annyira kegyetlen és véres, de legalább annyira keserves, szomorú és dühítő. Persze illethetném még mindenféle olyan nyomasztó jelzővel, amit egy emberi sors nyomorba döntéséhez vezethet. Végtelenül szomorúan álltam fel a film után, teljes letargiába esve és még azt sem mondhattam magamnak, hogy felesleges volt megnéznem. A film egy megtörtént pszichológiai eset nyomán készült, ezért megnézése előtt jó adag nyugtatóval fel is lehet készülni. Az igazságtalanság érzése talán még sosem tornyosult ennyire ki egy filmben, olyan atmoszférát teremtve, ami a film végére teljesen összenyomja gyomrunkat.

the-hunt-2012-05.jpgA film nagyon lassan építkezik, hagyja magát sodortani az eseményekkel kellő időt szolgáltatva, hogy még jobban beleéljük magunkat a nyomasztó helyzetbe. Kezdetben láthatjuk Lucas miként küzd volt feleségével, miképpen bizonygatja, hogy igen is jó apa, és nem csak kéthetente kéne találkoznia szeretett fiával. Érezhetjük a boldogságát, a felszabadultságát, mikor látjuk a társaival a közös bulizásokat. (Még én is megszomjaztam és a hűtő felé nyúltam.) Többnyire a minden mellékszereplőről kapunk egy keveset, ezzel elérik, hogy átérezzük egy pillanatig a másik oldal gondolatait is, különösen a bizonyos óvodai mondat után. Pl. az óvodavezető esetében. Mert ugyan miért tenne mást ilyen esetben? Tusolja el az ügyet? A fenéket, egyből arra gondol, ami megbocsátatlan. Ki ne tenné? És ha már két ember tudja, abból már nincs megállás, elszabadul és végigmegy, mint egy lavina a hegy lábáig. Theo családjának a veszekedéseit hallva tudjuk, hogy mire vezethető vissza ez az egész. Klara szomorú és nem figyelnek rá, ezek után nem meglepő, hogy a legapróbb bántást is óriási csapásként él meg. És akkor már jöhet is a virslis sztori – nagyban hozzájárul a képzeletéhez a nagyobbik testvér és barátja által mutatott újságban rejlő ágaskodó képek -, amitől még a hajunk is égnek áll.  

the-hunt-2012-02.jpgA szülök meg átkozódnak és ítélkeznek azonnal. Az igazság bizonyítására már nincs lehetőség. Az ítélet rögtön végrehajtható kitaszítás. Theo egy percig sem feltételezi, hogy Clara hazudna, és már az anyja sem hiszi az ellenkezőjét, mikor a kislány bevallja, hogy csak kitalálta az egészet. Félelmetes. A gyerekek az oviból ekkor már újabb és újabb legendákat szülnek minden valóság alap nélkül. És nincs megállás, az elszabadult indulatokat nem lehet megállítani. Amolyan férfi boszorkányüldözés.  A szülők begerjednek és igazságot osztanak. Az állatkínzástól - amit a mai sosem fogok megérteni, miért kell – egészen a tettlegességig fajulnak a dolgok. Nincs igazság és nincs kegyelem. Mégis van két ember azonban, aki hisz az ártatlanságában: a fia és a fiának a keresztapja. Az utolsó mentsvár, ami megrendíthetetlen.

the-hunt-2012-07.jpgA film vége kicsit meglepett és azt filóztam, hogy ez a „lakodalmas” rész nem lesz az igazi, ezzel nem kéne lezárni, de ez a füst azonnal elszállt az utolsó jelenetsor láttán és újra visszaadott mindent, amit az egész filmről folyamatosan gondoltam. Bizony régen láttam ennyire jót. 

Ez az a film, amiben szinte minden szereplő tökéletes. Most nem lenne értelme egekig magasztalnom Mads Mikkelsent (Ádám almái), megtette helyettem Cannes-ban a zsűri és a legjobb férfi szereplőnek járó díjat 2012-ben egyből megkapta. Hihetetlen a pasi ezzel a porcelán arccal, pedig számomra elsőre nem egy szimpatikus jelenség. Persze lehet, csak a féltékenység beszél belőlem. Láttam rengeteg filmben, de most mindent vitt az biztos. A barátját játszó Thomas Bo Larsennek (Születésnap) a dús szőre fölött megbúvó szemek minden keserűséget megmutattak. Mikor megszólalt a brutális dörmögő hangján, még a hideg is kirázott. A kedvencem azonban mégis az egész lavinát elindító kislány, Annika Wedderkopp volt, aki annyira naivan, ártatlanul, és szomorúan játszott, hogy bármit is tett, azonnal megbocsátottam neki. Levett a lábamról, de úgy igazán az egész mellékszereplő brigád.

the-hunt-2012-08.jpgThomas Vinterberg (Kedves Wendy) műve a skandináv filmek kiemelkedő alkotása. Végtelenül kényelmetlen és megdöbbentő. Az északi elemek tipikus eszköztárával forgatott film. A visszafogottság, a ridegség, az érzéketlenség, a szürkeség, a hideg környezet, mind tipikus jelek, de aki szereti ezeket a filmeket, tudja, miről beszélek. A forgatókönyv nagyon jól megírt (Vinterberg munkája), azt éreztem, megfelelő teret enged annak, hogy átgondoljuk a helyzetet és nem akar minket vezetni, enged gondolkodni. Ne ítélkezzünk egyből, mert mi van, ha tévedünk. A film rengeteg kérdést boncolgat. Tényleg minden gyerek olyan ártatlan, mint amilyennek hisszük? Ha Lucas nem követett el semmit, akkor miért hazudott Klara? Mi volt a szándéka vele? És ha nem hazudott? Akkor mi van, megszerettünk egy pedofilt? Mert mindig ott van, hogy te mit tennél? Ha a te gyerekedről lenne szó?! (Ennyi kérdés bőven elég, mert csak belelendülök, és nem hagyom abba.)  A zenéjére nem mondhatom, hogy mély nyomot hagyott bennem. Talán összesen háromszor hangzott el valami, az egyik betét egészen szomorú gitárszólamot adott. A film számos díjat bezsebelt, amit most nincs kedvem felsorolni. Hihetetlen, hogy Dániából szinte minden évben érkezik egy-egy olyan film, ami nagyot üt.

the-hunt-2012-03.jpgKis gondolatmenetem a végére. Lehet közhelyes lesz, de leírom. Szóval a picik ellen elkövetett cselekedetek a legkegyetlenebb tettek, amikre nincs magyarázat. A pedofília megbocsáthatatlan bűn, hiszen nincsen olyan gyermek, akire ne lenne kihatással a későbbiekben, ne tenné az életét gyötrelmessé. Sajnos azonban létezik, beszélni és írni kell róla. A Vadászat egy zseniális film ebben a témában, mert teljesen más szemszögből látjuk azt, amit valójában nem látunk. Kivételesen itt a vádlott az áldozat. (vagy mégsem?) 

Mindenképpen ajánlom szinte mindenkinek, nem csak a skandináv filmek kedvelőinek, mert olyan szintű súlyos témát karol fel, ami egész éjszakára nyugtalanságot sugároz és még a következő napokban is szolgáltat bőven témát. Piszok jó film, de a szórakozást nem garantálom!

90%

4 komment

Címkék: dráma 90%

Antigyerekfilm, új kategória a filmpiacon. Őrültek mindenhol vannak. Korábban írtam már, hogy nem kell azért áteveznünk az óceánon, nem kell átmennünk az országhatáron, hogy ezekről halljunk, hiszen találunk kis hazánkban eleget és még keresni sem kell őket. Azonban, hogy mitől válik valakiből pszichopata ritkán tudjuk meg, mivel igazán nem foglalkoztat senkit, elég csak a tetteiről hallani, elborzadni és megpróbáljuk az egészet elfelejteni. Az alábbi filmben viszont megkapjuk ezt a folyamatot az elejétől a végéig. Azt hiszem várandós anyukáknak nem nagyon kéne erőltetni a megnézését, mivel olyan negatív példát állít eléjük, amit egyhamar nehezem felejtenének el. Az „ördög” bennünk lakozik, mondták már előttem korábban is.   

Eva (Tilda Swinton) feladta biztos karrierjét, remek állását, teljes egzisztenciáját, hogy az élet egyik legcsodálatosabb dolgát véghezvigye, a gyermekáldást. A kis Kevin (Ezra Miller) megszületik, de Eva bármennyire is szereti fiát, a sok sírás, pelenkázás, a kialvatlanság idegrendszerét lassan felemészti és nem tud mit kezdeni az amúgy sem egyszerű gyerekkel. Igazából már születéstől kezdve hiányzott a közös nevező Eva és Kevin között. Az idő múlásával az ellentétek kiéleződnek, és a gyerek megbocsátatlan tetteivel már nem tud mit kezdeni. Segítsége nincs, férje Franklin (John C.Reilly) nem hisz neki, mivel vele szemben a kissrác rendes, tisztelettudó, gyakorlatilag egy teljesen más egyéniség. Mire azonban a család összeülne megbeszélni az egyre súlyosabb problémákat, hogy valami nincs rendben Kevin körül, elszabadul a pokol…..   

Borzasztóra leamortizált a megtekintése, nem is emlékszem, mikor éreztem hasonlót. Szabályosan hányingerem lett a film után, annyira egyben volt végig a gyomrom. Olyan szinten nyomasztott, mintha egész testemet satuba tekernék össze. Ültem a film után a fotelben és nem értettem, hogy mi a fenének nézek ilyen filmeket, hiszen a szomszéd szobában ott szuszog a kislányom. Az égvilágon semmit nem tudtam erről a filmről, csak az imdb.-n található értékelését néztem meg. Felkavaró egy film, azt hiszem meglehetősen az élmény hatása alatt írom ezeket a sorokat.   

A film azokat a kérdéseket mutatja meg, amiket már szülés előtt is felteszünk magunknak. Már aki beismeri, hogy gondolkodik ezeken. Vajon mit fog örökölni tőlünk szülőktől a gyerek, mit tudunk majd neki nyújtani, hogyan és mire fogjuk nevelni. Azt a szeretetet, amit elvileg mi kapunk (vagy nem kaptunk) a szüleinktől, át tudjuk-e adni és mi lesz akkor, ha kudarcot vallunk. Az hogy „mivé” neveljük, csak tőlünk függ? Minden szülőnek van egy elképzelése még születés előtt, legyen fiú vagy lány, hogy mit szeretne „kihozni” gyerekből (mi legyen, ha felnő), de mi van akkor, ha nem vagyunk képesek megvalósítani álmainkat. Mi van akkor, ha gyerekünk érzi rajtunk, hogy valami nem stimmel, rosszkor rossz időben született és nincs meg az az őszinte szeretet, amit tűrőképességünk határain túl is igényelne. Vajon megbélyegzi örökre életét? Hiszen Ő nem tudja, hogy mit adtunk fel ezért, karriert, sikert, fény, csillogást és megannyi nyugodt pillanatot.  Létezik – e olyan határ, amikor már nem tudunk megbocsátani gyerekünk súlyos következményekkel járó tetteiért? Mindent el lehet viselni, hiszen mi akartuk, közösen vállaltuk? Mindig a szülő a hibás, ha a gyerek nem úgy viselkedik, ahogyan kellene? És még sorolhatnám a kérdéseket egyfolytában.

Hála az égnek remekül oldották meg a készítők, hogy nem foglaltak állást, nem álltak egyik oldalra sem, nem ültettek belénk semmit, meghagyták, hogy szabadon gondolkodj kit is teszel mindezekért felelőssé. Ezt a filmet elemeire lehetne szétszedni és különösen azok tudják boncolgatni, akiknek van otthon már „példa”.  

Nagyszerűen felépített képekből áll, folyamatosan víziónál a múlt és a jelen között, apránként csepegtetve a közeledő katasztrófát, a végkifejletet. Az elején elég nehéz kivenni a szálakat (nem is kicsit), hogy hol és merre járunk, mit látunk, de ez totál kitisztul a későbbiekben. Jelenben figyeljük, hogy egy teljesen leamortizált anyát felvesznek az új munkahelyére, megváltásként örül neki. Közben nem értjük, hogy mi történik a külvilággal, szinte mindenki átnéz rajta, ha meg nem, elé áll és arcul vágja. Megbámulják mindenütt amerre jár, bélyeg kerül rá, a házát, a kocsiját elcsúfítják, mi meg gondolkodunk, hogy vajon mi is az a nagy ellenszenv, amit az egész várostól el kell viselnie. Nagyjából sejtjük, hogy valami történt a gyerekekkel, a családdal, de gondolkodunk tovább. Persze a múlt egyre felépül előttünk, a kockák szépen kezdenek összeállni és a kirakós darabok helyükre kerülnek. A múlt megelevenedik és látjuk az asszony ismerkedését a férjjel, közös gyerekprojectet, és a végeredményt, Kevint. És most itt megállok, mert nem szeretném leírni az egész filmet.

Megjegyzem, hogy Damien óta nem láttam ilyen tenyérbe mászó gyereket, srácot, tinédzsert. Olyan érzésed volt, hogy ezek most tényleg a pokolból jöttek elő és még meg sem kellett szólalniuk azért, hogy undorodva nézzünk rájuk. Tényleg nagy dicséret a castingnak, mert válogatásuk eredményeképpen, szerintem az utóbbi idők három legnagyszerűbb gyerekszörnyét sikerült megteremteniük. Egy negatív dolgot lehet felhozni ellenük, hogy miképpen képes két normális szülő ferdeszemű gyereket összehozni?   

A szereplők fenomenálisak. Tilda Swintonról (Michel Clayton) mindig is tudtam, hogy bámulatos színésznő, zseniális mit mutat ebben a filmjében is kész idegroncsként. A társadalomból kivetett, önmarcangoló, szégyenkező nő arcán minden látszik, hitelesen játszott nagyon. Az utolsó jeleneténél szabályosan rázott a hideg. Bámulatos, nem véletlenül jelölték Golden Globe-ra 2012-ben a legjobb női főszereplő díjára. (nem ő nyert, mint tudjuk) John C. Reilly szintén egy olyan színész, akit eddig a komikusabb oldaláról ismertem, de mint az utóbbi filmjében Az öldöklés istenében (Carnage) és itt is bizonyította számomra, hogy a dráma abszolút nem áll tőle messze. Mindent tud.  A srácokat játszó színészekről Ezra Millerről (City Iland), Jasper Newellről és Rock Duerről már feljebb is írtam, hiszen olyat nyújtottak, amitől azonnal idegosztályra kerülnék.  

Lynne Ramsay (Patkányfogó) rendezőnő pszichológiai thrillere drámája számomra sokkal gusztustalanabb volt, mint bármelyik vérben tocsogó film. A forgatókönyvet Lionel Shriver regényéből Lynne saját maga írta. Sokat nem beszélnek benne. Operatőre félelmetesen jó képeket hozott össze. A legjobb az egészben, hogy szinte mindennek van jelentősége, érdemes odafigyelni mit mivel lehet összekapcsolni. A zenéje tényleg annyira nyomasztó, hogy összementem tőle, mint egy porszem. A zenéje szöges ellentéte volt a képeknek, nagyszerűen manipulálja az embert. Rengeteg díjat bezsebelt már és még rengeteggel is távozik bárhová is nevezik. (Oscar kihagyva) A londoni filmfesztiválon idén már megnyerte a legjobb filmnek járó díjat. Az biztos, hogy a hazai mozikban hiányozni fog, teljesen méltánytalanul. Kár érte.   

Ajánlom, azoknak, akik igazán szeretnének megnézni egy olyan elgondolkodtató thrillert, ami után garantáltan megnézzük, hogy gyerekünkkel minden rendben van-e. Brutális és sokkoló.

90%

Mai nap folyamán megnézett harmadik filmem minden tekintetben elvitte nálam az egyik leghatásosabb idei film képzeletbeli díját. Nem gondoltam volna, hogy idén még befut olyan alkotás az álomgyárból, melynek megnézése után nehéz szavakat találni. Persze ezek azért erős megnyilvánulások részemről, de akkor is így gondolom. Félelmetesen jó volt bármekkora mese is.

Paddy Conlon (Nick Nolte) egykori alkoholista bokszedző kisebbik fia Tommy (Tom Hardy) hazatér Irakból, és megkéri apját, segítsen felkészülnie az 5 millió dolláros pénzdíjazású ketrecharcra. Tommy testvére Brendan (Joel Edgerton) egykoron szintén harcos volt, jelenleg középiskolai fizikatanár. A testvérek a kapcsolatot megszakították egymással, mikor szüleik elváltak. Tommy az édesanyjához került, Brendan pedig elköltözött otthonról. Mikor Brendan gyerekének szívműtétje után a család kasszája kiürült és a házukat végrehajtók elvennék, egyetlen lehetősége maradt, beállni újra a ringbe és elhozni a főnyereményt. A két testvér útja keresztezi egymást……..

Az utolsó fél órát egybeugrott gyomorral néztem végig, annyira izgultam. Könnyem nem fojt ki, de kevés kellett volna hozzá. Ilyen piszok jó drámai sportfilmet elvétve készítenek. Most mondhatnám, hogy évente, ha a The Fighter-re gondolok, de nem nagyon emlékszem rá, előtte mikor volt erre példa. Természetesen van különbség a két film között, ha már egymáshoz hasonlítom őket, de egy biztos, a szereplők ebben a filmben is szinte tökéletesen játszanak.

A történet az elején két szálon fut, melyben megpróbálják felvázolni a testvérek különböző életútjait, a család szétszakadásától egészen a jelen pillanatáig. Addig, míg a szálakat össze nem kapcsolják, megtudhatjuk miért is haragszanak egymásra és miért gyűlölik apjukat. A történetükről nem szeretnék írni, mindenki ismerje meg maga. A lényeg, hogy egyik fiúnak sem volt könnyű a válás utáni időszak és ez miatt mindenki eltávolodott a másiktól. A film kétharmada tulajdonképpen el is megy embereink lelkizésével, és csak néha kapunk egy-két perces „bunyós” részt. Mégis úgy gondolom, hogy ezek a részek a film erősségei. Hála az égnek tökéletesen egyensúlyban van a verekedős keményebb jelenetekkel. Egyáltalán nem éreztem egyiket sem soknak, vagy kevésnek. Az utolsó harmadában jönnek a komolyabb ütközetek, mind a család tagjai között, mind pedig a ringben. A verekedős jelenetek brutálisak, kemények és intenzívek. Aki ebben a műfajban jártas biztos talál hibát, de én nem véltem felfedezni. Igazán nyers csonttörő küzdelmeket láthatunk. A legutolsó jelenet lehet sok emberben csalódást kelt majd, de nekem ezzel sem volt problémám.

Közel 140 perces játékidő ellenére egy percet sem unatkoztam. Végig fenntartotta a lelkesedésemet, élveztem a filmet leizzadt tenyérrel. Állandóan a film befejezésére koncentráltam, hogy vajon hogyan tudják megoldani. Kombináltam különféle variációkat, de konkrétan nekem nem sikerült rájönnöm a végére.  Olvastam máshol, hogy pont ez volt a baj, hogy túl kiszámítható volt, hát azoknak gratulálok. A másik remek dolog, amiért tényleg jár a plusz pont, az pedig a remek szereplőválasztás, hiszen mindhárom főszereplő brutálisan jól játszik.

Tom Hardy egy dühös állat ki letépte láncát. Már a Bronson c. filmben sem volt kicsi, de most a nyaka akkora lett már, hogy keresztben tudna aratni rajta egy kombájn. Kigyúrva, tetoválással a karján félelmetesen néz ki. Ha így halad egyszer talán a legeslegújabb James Bond film főszerepét is megkapja, ha Fleming főszereplőjének karakterfejlődését figyelembe vesszünk. Mikor betör a ketrecbe, a düh egyszerűen kirobban belőle. Hatalmasat alakított. Nagy karrier előtt áll. Joel Edgerton (Animal Kingdom) épphogy egy hangyányit marad el mögötte kettős szerepében. Nagyszerűen és hihetően játszotta el mind az apaszerepét és mind a ketrecben fellépő harcost. Alakítása szívbemarkolóan hatásos. Viszont Nick Nolte az, aki szinte mindent visz. Tökéletes a volt alkoholistát megformáló szerepében, aki szembe mert nézni múltjával. Már az elején látni lehet, hogy ez bizony emlékezetes alkotása marad és nem is csalódtam benne.

Gavin O’ Connor a Csoda a jégen c. filmje után, ha nem is csodát tett, de felejthetetlen filmélménnyel gazdagított. Csoda az is mondjuk, hogy a film végére nem írták ki, hogy megtörtént eseményeken alapul, mert ezt azért nehéz lett volna elhinni. Igazából egy jól megírt szórakoztató Hollywoodi mesefilm, amiben brutálisan jó színészek teszik az aprólékosan megtervezett dolgukat. A rendezése kiváló, operatőri munka szintén. Élveztem, hogy a kamera előtt szinte mindig volt valami. Zenéje speciel csak a végén fogott meg, de valószínűleg csak azért, mert annyira koncentráltam a filmre. Nem azt mondom, hogy a film tökéletes, mert ha akarok, találok fölösleg dolgokat, mint pl. az iraki szálak, és a sulis dolgok az igazgatóval, és volt már hasonló sztori is a történelemben, de ez nekem az utóbbi időszak egyik legszórakoztatóbb filmje. Lehet hasonlítani a The Fighterhez, de felesleges, annak is megvannak az erényei és ennek is. Speciel ez nekem jobban tetszett.  

Film gyakorlatilag a megbocsátásról szól, viszont aki sportolt valaha is, az tudja mi az a küzdelem, amit a film megmutat. Több mint 30 éve játszom csapatban és bizony emlékszem olyan "csatákra", mikor a felállított feladat nem csak a győzelmet jelentette, hanem annál sokkal fontosabb dolgokat. Mindent egy lapra feltéve beledögölve elérni a célt, elmondhatatlanul felemelő érzés. És ez nemcsak a sportra igaz, hanem a való életre is. Rengeteg esetben bizony nehéz talpra állni, de ha meg sem próbáljuk, közhely, de sosem fog sikerülni. Lehet, ezért is áll közel hozzám ez a film.

Ajánlom ezt a filmet szinte mindenkinek.

90% 

Szeretem olvasni más „filmes” blogok ajánlásait, ezért nem meglepő, hogy találok olyan ritkaságokat, mint amelyről most szeretnék írni én is. Remélhetőleg így még több emberhez eljutnak ezek a filmek, melyekről sajnos szerintem sosem hallanánk, ha nem írna valamelyikünk.

Jan Thomas-t (Pal Sverre Valheim Hagen) gyerekgyilkosságért 12 évre börtönbüntetésre ítélik. Büntetése 8. évében feltételesen szabadlábra helyezik. Orgonistaként munkát kap egy Oslói templomban, ahol elkezdheti felépíteni új életét. Thomas nevét megváltoztatva él is a lehetőséggel, és a tehetsége bizonyítása után elhelyezkedik a templomban. A múlt titkait megőrizve megismerkedik a fiatal lelkésznővel Annával (Ellen Dorrit Petersen) és gyerekével, akivel egyre szorosabb barátságba kerül. Egy napon az elhunyt gyerek édesanyja Ágnes (Trine Dyrholm) felfedezi Thomast a templomban és szeretné hallani az igazságot a gyereke halálának utolsó pillanatairól………. 

Az orgona hangja egyszerűen gyönyörű. Varázslatos, sosem gondoltam volna, hogy valaha megszeretem. Mivel nem járok templomba, ezért „élőben” sosem hallom. Hegedűvel együtt megszólaltatva teljesen lenyűgözött. Úgy, mint maga a film is. Mind történetvezetésben, a szereplők játékában, rendezésében egyszerűen úgy odakötött a fotelhoz és a végén olyan nehéz volt kimászni belőle, mintha egy 50 kg-os nedves cementes zsák lett volna a hátamra kötve. Maga a megbocsátás amúgy sem lenne egyszerű téma, de így hogy gyerekgyilkosság köré van felépítve különösen nehéz.

A film két részre osztott. Két ellentétes utat figyelhetünk meg.  Az egyik út mely a film első felére esik, Thomasnak a visszatérését mutatja az életbe, új munka, új lakás és végezetül a szerelem lehetősége, boldogsággal, felejtéssel. A fiú a titkát elrejteni Anna elől, aki nemcsak egy lelkész a templomban, hanem egy szőke kisfiú édesanyja, aki nagyban emlékeztet a korábban meggyilkolt gyerekre. A film második felétől átkapcsol a meggyilkolt gyerek édesanyja szemszögére. Ez a rész jóval komplexebb. Az anya már iskolában tanít, házas, és van két adoptált gyereke, akik a felejtést jelentenék számára. Ez változik meg, mikor a templomban meglátja fiának gyilkosát, mely után őrült ámokfutásba kezd, hogy megpróbálja az igazságot megtudni. A film érdekességéhez tartozik, hogy az egész történet nem időrendi sorrendben van felépítve, hanem ahogy haladunk előre úgy ugrunk vissza is folyamatosan a múltba Thomas és Ágnes emlékképein keresztül.    

A szereplők totálisan hihető karakterek. Fantasztikusan játszanak. Pal Sverre Valheim Hagen (Max Manus) tökéletes, de még rendkívülibb volt Trine Dyrholm (Egy jobb világ), nem is kellett volna megszólalnia arcáról minden tükröződött. Ellen Dorrit Petersen háttérben volt, de nagyon jó volt ő is, úgy mind a gyerekszínészek.

Erik Poppe (Hawaii, Oslo) norvég fimrendező igen összetett drámát alkotott egy elég kellemetlen témáról, hiszen ki tudna megbocsátani egy gyerekgyilkosnak. Hála az égnek semmit nem kényszerít ránk, meghagyja a film, hogy magunk döntsük el, kinek a pártjára állunk, nem ébreszt bennünk semmit, hogy szimpatizáljunk egy gyilkossal. A filmet nagyon jól felépítette. Különösen tetszett, ahogyan a visszaemlékezéseket megoldotta, és ahogy a végére összeállt a kép. Operatőri munkában szintén figyelemfelkeltő. Van bizony egy két olyan rész, amit érdemes megjegyezni. A zenéjéről már az első bekezdésemben is megjegyeztem, hogy csodálatos. Az egész film szerintem magával ragadó és felejthetetlen.  

Komoly dráma, komoly embereknek. Ajánlom ezt a filmet minden olyan filmszerető embernek, akinek bejön a skandináv filmek nyugtalanító hangulata.     

90%

Nehéz mit mondani egy olyan film után, aminek a mondanivalója az ember csontjaiba velejéig belehatol. Ilyen megrázó dokumentumfilmet nagyon régen láttam. Sajnos voltam olyan hülye, hogy eddig kihagytam. Nem véletlenül kapott számtalan elismerést, díjat, és talán még nem késő felhívni a figyelmet erre az igenis félelmetesen nagy problémára.  

A film címében rejlő hely nem más, mint a japán Taiji faluban található öböl, ami arról hírhedt, hogy minden szeptemberben a bálnavadászok ide terelik be a delfineket és tömegesen mészárolják le őket a húsukért. Esetleg néhány ”szerencsésebb” példány delfináriumba kerül, hogy ott szórakoztassa az erre éhes nagyérdemű közönséget.  Az hagyján, hogy az a több ezer szerencsétlen elpusztult példány még az életében delfinként éldegélt a vízben, de mire a boltokba kerül, bálnahúsként szolgálják fel simán átverve az embereket, annak ellenére, hogy a hús igen nagy mennyiségű higanyt tartalmaz!

Rick O’ Barry ifjúkorában delfintrénerként dolgozott Flipper, a sztárdelfin mellett, elmondása szerint rengeteg pénzt keresve, azonban mikor a karjaiban öngyilkos lett szeretett delfinje (van olyan képessége, hogy szándékosan nem vesz levegőt), megfogadta, hogy élete végéig küzdeni fog a befogásuk ellen. Elmondása szerint az állatvilág egyik legnagyobb átverése a delfinek mosolya! Az örök mosoly a szájukon rengeteg bánatot takar. Ezek az állatok is ugyanolyan érzékeny lények a hihetetlen intelligenciájuk mellett, mint az emberek. Szabadnak születtek. Azonban a nagyobb amerikai aqua-parkokban ezek a delfin-showk milliárdos üzleteket hoznak a tulajdonosoknak, és amíg pénz van belőle, mindig is lesznek ilyen parkok.  Egy delfin ára elérheti a 150 ezer dolláros értéket is.   

Rick volt a film egyik készítője, aki a saját és társai életét is kockáztatva vette fel mindenféle tikos eszközökkel, hő-és víz alatti kamerákkal és lehallgatókkal, mini léghajóra szerelt fényképezőkkel, hogyan öldösnek le több ezer állatot a helyi hülyék. Számára már az öböl megközelítése is nehézségekbe ütközött, különféle trükkökkel, álcákkal tudta megközelíteni ezt az helységet, mivel az évek során már annyiszor járt ebben a kis faluban, hogy a halászok és a rendőrök már messziről kiszúrták.  Az egész hely nemzeti parknak van feltüntetve a térképen, azonban szigorúan tilos tartózkodni a megjelölt helyeken, nemhogy még lekamerázni ezt a pusztítást. Ami nem áll másból, minthogy egy egész flottányi hajó zajt keltve tereli az állatokat ebbe a szűk öbölbe, ahol a kiválogatás utáni másnap reggel elkezdődik a mészárszék tűzpirosra festve az egész tengert.

A brutális öldösésen túl iszonyú felháborító volt látni, hogy bizonyítottan magas higanytartalmú húsokat adnak el embereknek, még akkor is, ha az országukon belül történik mindez, de amikor már iskolás gyereknek a kötelező menzán is az volt a menü, hát nem biztos, hogy talál rá az ember szavakat. A delfinhús hozzávetőlegesen a megengedettnél 5000-szer több higanyt tartalmaz! És mindenki statisztál hozzá, mindenki természetesnek veszi ezt az egész borzalmat, dolgozzon az halászként vagy élelmiszerellenőrként.

Sajnos vicc az egészben, hogy a Japán kormány arra hivatkozik, hogy náluk mások a kultúrák és semmilyen törvénytelenséget nem követnek el. Erre azért már kinyílik a bicska az ember zsebében. Én ezekre a halászokra vadásznék szívesen. A felvett dokumentumfilm bemutatását mégsem engedélyezték, egészen addig, amíg már akkora nemzetközi nyomás nehezedett rájuk, hogy kénytelenek voltak egy cenzúrázott változatot levetíteni.

A filmet a National Geographic volt fényképésze Louie Psihoyos rendezte búvárok segítségét felhasználva. Egy igazán páratlan drámát alkotott, aminek a megnézése után az ember sokadszor is elgondolkodik azon, hogy valójában az élővilágunk megsemmisítésével saját sírunkat ássuk meg. Komolyan több film megirigyelhetné azokat az izgalmas akciókat, amin keresztülmentek nem kímélve magukat a stáb tagjai.    

Dokumentumfilmek kedvelőinek, állatokat szerető embereknek amennyiben lehetősége adódik a megnézésére, semmi esetre se hagyják ki, mert bármennyire is szörnyen sajnálatos dolgok vannak benne, ezt látni kell. Vetíttetném iskolában is, és minden olyan helyen, ahol lehet még tanulni belőle.

90%

ver.1.

Azt hiszem elhamarkodtan írtam, amikor azt fejtegettem korábban, hogy a női oscar díjat Natalie Portman kapja meg a  Fekete hattyú c. filmben nyújtotta alakításáért, a férfit pedig James Franco a 127 Hours c. filmjéért.  A női szobrocska Portman kisasszony kezébe landol az biztos, de Franco nem kapja meg, mert ma, amit láttam Colin Firthtől az egyszerűen bámulatos volt, de ezt ugyanakkor az egész filmről elmondhatom.

Az 1930-as évek elején a későbbi VI. György (Colin Firth) azaz Bertie, még Yorke hercegeként borzalmas beszédhibával küzdött, konkrétan dadogott és felolvasni szinte egyáltalán nem tudott. Hiába próbálkozott különböző orvosokkal, egyik sem tudott rajta segíteni. Felesége , a leendő Elizabeth királynő (Helena Bonham Carter) azonban talált neki egy olyan beszédterápiával foglalkozó ausztrál férfit, Lionel Loguet (Geoffrey Rush), aki meglehetősen egyedi módszerekkel dolgozott és kezdeti sikereket ért el nála. 1936-ban V. György (Michael Gambon) halála után a trónt Bertie bátyja a csapongó életet folytató David, VII. Edward (Guy Pearce) király kapja meg, aki azonban beleszeret egy amerikai elvált nőbe. Az öntörvényű Edward király nem hallgat a kormány tanácsára, - akik azt mondják, hogy az Angelikán egyház fejeként nem vehet el kétszeresen elvált asszonyt - ezért lemond. 1936-ban megválasztják fivérét VI. Györgyöt mielőtt még a Hitleri Németország kirobbantaná a háborút. Persze a dadogása és bátorsága nem sokat javult………    

Nem csak azért szeretek ilyen filmeket nézni, mert minden perce remekre sikerült, hanem rájövök arra is, hogy bizony a történelemtudásom eléggé hiányos. A film a brit történelem egyik különösen fontos szakaszának eseményein végigmenve (II. Világháború előtti időszak), meglehetősen viccesen mutatja be két teljesen ellentétes társadalmi rangú ember kapcsolatát, majd később a közöttük kialakuló barátságot. Bertiet betegsége rettentően hátráltatja, bátortalanná teszi, ezt próbálja Lionel feloldani, úgy hogy közben orvosolja beszédhibáját. A vásznon látható közös jeleneteik a film csúcspontjai. Azok a párbeszédek, amik egymás között elhangzanak, zseniálisak! (”- Mondjon egy viccet! – Időzítés sajnos nem erősségem!”) Elméletileg egy emberi drámát látunk, egy embert miképpen küzd a betegsége ellen, de nekem, ennek ellenére egy két kivételtől eltekintve szinte végig mosoly ült az arcomra, sőt mikor a logopédus a cimboráját, - mert kezdetben így szólította Yorkie hercegét - ugrálásra, arcrázásra, szőnyegen való gurulásra kényszeríti hülyére röhögtem magam. Persze fény derül arra is, hogy gyakorlatilag az ember nem születik ”dadogósnak”, azt valami kiváltja gyerekkorban, ezért visszamegyünk Bertie múltjába is egy kicsit. Mivel a múltban játszódik eleve, megemlítem, hogy semmi olyan dolgot nem vettem volna észre, ami egy kicsit is kizökkentett volna a ’30-as London hangulatból. Lionel szobája, ahol a pácienseivel gyakorol, meglehetősen durva és nyers, ugyanakkor félelmetesen jól néz ki különösen azzal a kanapéval. Mind a külső jelenetek, mind a belső terek látványa rendkívül pazar. (Mondjuk, milyen legyen a Westminsteri templom, ha nem szép) A film maga történelmi dráma kategória, de valami olyan hangulata van, ami mégis könnyeddé fogyaszthatóvá teszi az alkotást és nem konkrétan a drámaiság felé viszi a nézőt. Bár az utolsó nagy rádiójelenetnél, amire az egész film alapoz, lehet izgulni szépen.  

Colin Firth (A Single Man, Mamma Mia) játékát nincsen olyan kritikus, aki ne magasztalná egekig, úgy gondolom, én is beállhatok a sorba, még ha csak egy mezei filmszerető ember vagyok is. Lenyűgöző alakítást nyújtott, simán elképzelem róla, hogy anyanyelvi szinten dadog. Élmény volt nézni. A szobor az övé. De egy cseppet sem volt rosszabb Geoffrey Rush (A Karib-tenger kalózai 1-3) és Helena Bonham Carter (Sweeney Todd, Alice Csodaországban) sem. Azt mondom, hogy nem lett volna ez ilyen jó film, ha nem lettek volna ennyire profik a színészek. A többi mellékszereplőt még meg sem említettem: mint Michael Gambon, Timothy Spall (mindkettő Harry Potter és a halál ereklyéi 1.rész), Guy Pearce (Memento), Derek Jacobi (Gladiátor).

Tom Hooper (Az elátkozott Leeds United-szintén nagyfilm) rendező az egyik legjobb filmet készítette el 2010-ben David Seidler forgatókönyvíró segítségével. A filmtől csak ámulni és bámulni lehet. Egy cseppet sem unalmas, végig érdekes történelemleckét láthatunk kellemes mosolygások között emberi drámába ágyazva. A látvány és a zene zseniális. Felsorolhatatlan mennyiségű Oscar-díjra jelölték a fimet, bár ez sok embernek amúgy nem mond semmit, de valamilyen szinten azért elismerése a műnek.  Úgy olvastam, hogy a filmet újravágják, beférjen a PG-13-as karikába is, mivel kicsit sokszor hangzik el a király szájából az a bizonyos angol F betűs káromkodás. (jelenleg ”R” besorolású, ami annyit tesz, felnőtt film) Arra, hogy hazánkban, miképpen fordítják majd le, kíváncsi leszek.

Mindenkinek ajánlom, aki szeretne hatalmas filmélménnyel gazdagodni! Továbbá aki szeretne a brit történelemből egy picivel többet megtudni, kötelező.

90 %

Korábban írtam, hogy legjobb női főszerelő oscar díjat Natalie Portman kapja meg a Black Swan című filmben nyújtott szerepéért, most pedig leírom, hogy a legjobb férfi oscart James Franco kapja a 127 Hours című filmben eljátszott felülmúlhatatlan alakításáért. Danny Boyle meg egy zseni. A film meg....

A valós történeten alapuló filmben Aron Ralston (James Franco) hegymászó történetét kapjuk meg, aki egyedül indul el Utah állam sziklás hegyeinek meghódítására.  Sajnos mászás közben beleesik egy sziklaüregbe olyan szerencsétlen módon, hogy a keze beszorul egy sziklatömb alá. A csapdából próbálkozásainak ellenére sem tud szabadulni, ezért amíg van ereje és tud gondolkodni elég drasztikus lépésre szánja rá magát. Ez azt hiszem nem titok,  - és aki nem akarja tudni mi van a filmben az ugorjon a következő bekezdésre  - mivel bárhol utána lehet olvasni és lehetett róla hallani, a jobb kezét egy életlen késsel levágja….

Igazából már a film nyitójelenetében tátjuk a szánkat. Élvezzük az átjövő szabadságot, azt az adrenalin növelő életérzést, ahogyan Aron hasít a biciklijével, ahogy fut, ugrál, mászik a vörös sziklákon keresztül, miközben olyan zene szól alatta, ami abszolút dobolásra készteti végtagjainkat. Ahogy néztem a helyszíneket, ahogy ugrálnak és fürdenek a kristálytiszta tóban, ahogy nevetgélnek, már csak az hiányzott volna, hogy kellemes szellő megborzolja a hajam és akkor igazán tökéletes lett volna az élmény. Persze így is az volt. A film egyből magával ragad és nem enged. Feldob. Ennek a szomorú történetnek van egy bizonyos hangulata, amitől mégsem érzed azt, hogy tragikus emberi dráma, küzdelem az életben maradásért. Volt olyan jelenet, amikor Aron kérdezz-felelek-et játszott el a kamera előtt, nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Persze a könnyed stílus elveszik az ominózus jelenetnél, amit kellően naturálisan mutatnak meg. Az biztos, hogy nézéséhez gyomor kell. A filmben természetesen nem csak a sziklafogságban maradt emberi küzdelmet követhetjük végig jelen időben, hanem kapunk Aron hallucinációiból és visszaemlékezéseiből és is egy keveset.  

Igazából nyugodtan hívhatjuk egyszereplősnek a filmet, mert James Franco (Pókember, Ananász Expressz) jött, látott és győzött. Pusztítóan jó a filmben. Szerethetően vidám karakter, aki sajnos nagyon rosszul járt. Szerintem a szobrot, mint ahogy fent is említettem simán megkapja. Kate Mara és Amber Tamblyn, mint mellékszereplők nagyon keveset vannak a vásznon, ezért csak megemlékezek rájuk.

Danny Boyle (Trainspotting, Slumdog Millionaire) és az egész stábja, nagyszerű munkát végzett. Aki emlékszik a Gettó milliomos csodás képeire, fülbemászó zenéire ezt ebben a filmben is megkapja. Nagyon szépen fényképezett helyszíneket láthatunk, brutál jó zenei aláfestéssel. Az osztott képernyős jelenetekért meg jár a pont, nagyon eltalálták. Na és persze a mikrokamerával felvett dolgok is remekre sikerültek, mint pl. a kulacsos rész esetében. Ahogy fentebb is írtam bármennyire is ez egy tragikus történet, mégis olyan hangulata van, ami egyszerűen nem enged el a képernyő elől. Ahhoz a bizonyos részhez, meg tényleg kell idegzet, mert bizony felejthetetlen.

A filmet azon embereknek ajánlanám, akik szeretnének egy pörgős, cseppet sem unalmas filmet estére, akik szeretik a természet és az ember küzdelemét, és természetesen az Út a vadonba rajongóknak! (mint magamnak).  A film egy igen híres történet, tehát aki nem tudja a végét, annak még nagyobbat üt.  Egyre jobb filmeket kerülnek elő 2010-ből. Kár hogy késve érnek hozzánk. Nagy kár.    

90%

Egyszer mindenki találkozik az ördöggel! Még ha nem is a személyesen! A sok dráma - vígjáték vonal után valami brutálisan állat thrillerre vágytam és ma bizony végre megkaptam, de úgy fejbe is vágott, hogy nehezen térek magamhoz. Nehéz nekiállni írni róla, jobb lenne, ha egy kicsit leülepedne, mert ez a 140 perc bizony kemény volt. Na, nem azért mert végig kellett ülnöm cola és popcorn nélkül, (bizony kis túlzással nem fogyasztottam volna el egyiket sem) hanem ilyen jó thrillert bizony ritkán lát az ember. Ja, hogy egész véletlenül nem amerikai, hanem koreai? Hála az égnek.

Kim Dae-Hoon (Lee Byung-Hun) titkos ügynök menyasszonyának brutális meggyilkolása után megfogadja, hogy a gyilkosa jóval nagyobb szenvedésen fog keresztül menni, mint amit a tettes elkövetett áldozatain. A pszichopata gyilkos Kyung-Chul (Choi Min-Sik)egy brutális szörnyeteg, aki nem válogat, mindegy neki, hogy gyerek vagy nő, csak élvezze a könyörgésüket, majd a legkegyetlenebb halálukat. Ahhoz, hogy valaki elkapja, ugyanolyan állattá kell változnia. A rendőrség négy feltételezett tettese közül Soo-hyeon lekapcsolja az elkövetőt, de nem öli meg. Az túl gyors és humánus lenne ennek a szörnyetegnek. Szeretné látni szenvedését, könyörgését és félelmét. Csuklóját eltörve és a torkán lenyomva egy gps jeladót szabadjára engedi, hogy megfigyelje útját és kéjvágyát, de mielőtt újra lecsapna, közbelép és újra porrá zúzza……

Elsőre azt gondoltam, hogy egy különösen brutális sorozatgyilkost kereső filmek egyikét nézem, végül is ez közel 40 percig igaz, csakhogy ezután elkapják a gyilkos. Ettől a ponttól kezdve viszont más irányba mozdult el a film, átalakult egy totális bosszúhadjárattá. A megtorlás teljesen más megfogalmazásba kerül, mint amit eddig filmekben láttunk. Mindegy, hogy milyen szadista eszközökkel történik, csak az lényeg, hogy ezt az állatot semmisítse meg mindenáron, de ehhez az kell, hogy a főhősünk átváltozzon szörnyeteggé. Azonban, hogy milyen módon, mindenkin keresztülgázolva történjék meg, nem tarthat az örökkévalóságig következmények nélkül, még akkor sem, ha magával az ördöggel állunk szemben. A film nem gyenge idegzetűeknek való, egy-két jelenete bizony sokkolja az embert (szerintem ilyen szikés ínszalagvágást még nem láttunk), annak ellenére is, hogy több jelenetet kivágtak belőle. Most azért ne Motel és hasonló szintű remekművek értelmetlen kaszabolásaira gondoljunk. Persze amit ebben is vélünk látni sok emberben még így is kivágja a biztosítékot. Az izgalomtól azonban nem kell leizzadunk, mert bizony ez nem így van, de azért így is bőven van ”fotelból majd kiugrunk” jelenet.   

Hun Lee átalakulása több - kevesebb sikerrel nekem átjött, valami hiányzott belőle, néha csak a szeme mozgott, nagyon merevnek tűnt az elejétől a végiéig, de még így remek volt. Drukkoltam neki, de néha több gyűlöletet vártam volna. A gyilkos szerepében Min-sik Choi (Oldboy, A bosszú asszonya) félelmetesen lenyűgöző. Totálisan nulla arcmimikája miatt már alapban gyűlölni tudjuk és akkor még nem is vette elő a bárdját. Tényleg elhiszem róla, hogy ez egy érzelemmentes állat, akit csak az ösztönei hajtják előre.  Az utóbbi évek leggonoszabb gyilkosa. Nyugodt állapotról átváltozása őrültté egy pillanat műve és az a pillanat halál természetes. Félelmetes egy karakter.

Kim Ji-woon (Keserédes élet) rendező nagyon szép látványvilágot teremtett. Az első jelenetsorban, mikor hullik a hó és a véres hullát húzzák benne az valami csodásan perverz. Vagy mikor a levágott fejet sodorja a kristálytiszta víz. Persze ez egy bizonyos fokú aberráció, hogy ezek a jelenetek valakinek tetszenek, de szerintem maximálisan támogatják az egész film hangulatát. A látvány és a brutális gyilkolását mutató képek tökéletesen passzolnak egymáshoz, amihez az egész film alatt nagyon komoly magával ragadó zene társul. Choi Min-Sikről készített közeli képsorok - arcmimikájának ellenére is - megszólalás nélkül is beszélnek mocskos gondolatairól, nagyon profi.

Sajnos azonban ez az a film, ami nagyon kevés nézőhöz fog eljutni, talán majd akkor a Hollywoodban felfedezik és remekelik, de akihez most véletlenül odakerül és egy kis bizarr borzongásra vágyik, bizony ki ne hagyja.

Néha kell nézni ilyen filmet is, nem azt mondom, hogy mindig, mert az azért egy kicsit sok lenne.  Mondjuk, ritkán akad a kezünkbe amúgy is ilyen remekmű.

90% 

süti beállítások módosítása