Antigyerekfilm, új kategória a filmpiacon. Őrültek mindenhol vannak. Korábban írtam már, hogy nem kell azért áteveznünk az óceánon, nem kell átmennünk az országhatáron, hogy ezekről halljunk, hiszen találunk kis hazánkban eleget és még keresni sem kell őket. Azonban, hogy mitől válik valakiből pszichopata ritkán tudjuk meg, mivel igazán nem foglalkoztat senkit, elég csak a tetteiről hallani, elborzadni és megpróbáljuk az egészet elfelejteni. Az alábbi filmben viszont megkapjuk ezt a folyamatot az elejétől a végéig. Azt hiszem várandós anyukáknak nem nagyon kéne erőltetni a megnézését, mivel olyan negatív példát állít eléjük, amit egyhamar nehezem felejtenének el. Az „ördög” bennünk lakozik, mondták már előttem korábban is.   

Eva (Tilda Swinton) feladta biztos karrierjét, remek állását, teljes egzisztenciáját, hogy az élet egyik legcsodálatosabb dolgát véghezvigye, a gyermekáldást. A kis Kevin (Ezra Miller) megszületik, de Eva bármennyire is szereti fiát, a sok sírás, pelenkázás, a kialvatlanság idegrendszerét lassan felemészti és nem tud mit kezdeni az amúgy sem egyszerű gyerekkel. Igazából már születéstől kezdve hiányzott a közös nevező Eva és Kevin között. Az idő múlásával az ellentétek kiéleződnek, és a gyerek megbocsátatlan tetteivel már nem tud mit kezdeni. Segítsége nincs, férje Franklin (John C.Reilly) nem hisz neki, mivel vele szemben a kissrác rendes, tisztelettudó, gyakorlatilag egy teljesen más egyéniség. Mire azonban a család összeülne megbeszélni az egyre súlyosabb problémákat, hogy valami nincs rendben Kevin körül, elszabadul a pokol…..   

Borzasztóra leamortizált a megtekintése, nem is emlékszem, mikor éreztem hasonlót. Szabályosan hányingerem lett a film után, annyira egyben volt végig a gyomrom. Olyan szinten nyomasztott, mintha egész testemet satuba tekernék össze. Ültem a film után a fotelben és nem értettem, hogy mi a fenének nézek ilyen filmeket, hiszen a szomszéd szobában ott szuszog a kislányom. Az égvilágon semmit nem tudtam erről a filmről, csak az imdb.-n található értékelését néztem meg. Felkavaró egy film, azt hiszem meglehetősen az élmény hatása alatt írom ezeket a sorokat.   

A film azokat a kérdéseket mutatja meg, amiket már szülés előtt is felteszünk magunknak. Már aki beismeri, hogy gondolkodik ezeken. Vajon mit fog örökölni tőlünk szülőktől a gyerek, mit tudunk majd neki nyújtani, hogyan és mire fogjuk nevelni. Azt a szeretetet, amit elvileg mi kapunk (vagy nem kaptunk) a szüleinktől, át tudjuk-e adni és mi lesz akkor, ha kudarcot vallunk. Az hogy „mivé” neveljük, csak tőlünk függ? Minden szülőnek van egy elképzelése még születés előtt, legyen fiú vagy lány, hogy mit szeretne „kihozni” gyerekből (mi legyen, ha felnő), de mi van akkor, ha nem vagyunk képesek megvalósítani álmainkat. Mi van akkor, ha gyerekünk érzi rajtunk, hogy valami nem stimmel, rosszkor rossz időben született és nincs meg az az őszinte szeretet, amit tűrőképességünk határain túl is igényelne. Vajon megbélyegzi örökre életét? Hiszen Ő nem tudja, hogy mit adtunk fel ezért, karriert, sikert, fény, csillogást és megannyi nyugodt pillanatot.  Létezik – e olyan határ, amikor már nem tudunk megbocsátani gyerekünk súlyos következményekkel járó tetteiért? Mindent el lehet viselni, hiszen mi akartuk, közösen vállaltuk? Mindig a szülő a hibás, ha a gyerek nem úgy viselkedik, ahogyan kellene? És még sorolhatnám a kérdéseket egyfolytában.

Hála az égnek remekül oldották meg a készítők, hogy nem foglaltak állást, nem álltak egyik oldalra sem, nem ültettek belénk semmit, meghagyták, hogy szabadon gondolkodj kit is teszel mindezekért felelőssé. Ezt a filmet elemeire lehetne szétszedni és különösen azok tudják boncolgatni, akiknek van otthon már „példa”.  

Nagyszerűen felépített képekből áll, folyamatosan víziónál a múlt és a jelen között, apránként csepegtetve a közeledő katasztrófát, a végkifejletet. Az elején elég nehéz kivenni a szálakat (nem is kicsit), hogy hol és merre járunk, mit látunk, de ez totál kitisztul a későbbiekben. Jelenben figyeljük, hogy egy teljesen leamortizált anyát felvesznek az új munkahelyére, megváltásként örül neki. Közben nem értjük, hogy mi történik a külvilággal, szinte mindenki átnéz rajta, ha meg nem, elé áll és arcul vágja. Megbámulják mindenütt amerre jár, bélyeg kerül rá, a házát, a kocsiját elcsúfítják, mi meg gondolkodunk, hogy vajon mi is az a nagy ellenszenv, amit az egész várostól el kell viselnie. Nagyjából sejtjük, hogy valami történt a gyerekekkel, a családdal, de gondolkodunk tovább. Persze a múlt egyre felépül előttünk, a kockák szépen kezdenek összeállni és a kirakós darabok helyükre kerülnek. A múlt megelevenedik és látjuk az asszony ismerkedését a férjjel, közös gyerekprojectet, és a végeredményt, Kevint. És most itt megállok, mert nem szeretném leírni az egész filmet.

Megjegyzem, hogy Damien óta nem láttam ilyen tenyérbe mászó gyereket, srácot, tinédzsert. Olyan érzésed volt, hogy ezek most tényleg a pokolból jöttek elő és még meg sem kellett szólalniuk azért, hogy undorodva nézzünk rájuk. Tényleg nagy dicséret a castingnak, mert válogatásuk eredményeképpen, szerintem az utóbbi idők három legnagyszerűbb gyerekszörnyét sikerült megteremteniük. Egy negatív dolgot lehet felhozni ellenük, hogy miképpen képes két normális szülő ferdeszemű gyereket összehozni?   

A szereplők fenomenálisak. Tilda Swintonról (Michel Clayton) mindig is tudtam, hogy bámulatos színésznő, zseniális mit mutat ebben a filmjében is kész idegroncsként. A társadalomból kivetett, önmarcangoló, szégyenkező nő arcán minden látszik, hitelesen játszott nagyon. Az utolsó jeleneténél szabályosan rázott a hideg. Bámulatos, nem véletlenül jelölték Golden Globe-ra 2012-ben a legjobb női főszereplő díjára. (nem ő nyert, mint tudjuk) John C. Reilly szintén egy olyan színész, akit eddig a komikusabb oldaláról ismertem, de mint az utóbbi filmjében Az öldöklés istenében (Carnage) és itt is bizonyította számomra, hogy a dráma abszolút nem áll tőle messze. Mindent tud.  A srácokat játszó színészekről Ezra Millerről (City Iland), Jasper Newellről és Rock Duerről már feljebb is írtam, hiszen olyat nyújtottak, amitől azonnal idegosztályra kerülnék.  

Lynne Ramsay (Patkányfogó) rendezőnő pszichológiai thrillere drámája számomra sokkal gusztustalanabb volt, mint bármelyik vérben tocsogó film. A forgatókönyvet Lionel Shriver regényéből Lynne saját maga írta. Sokat nem beszélnek benne. Operatőre félelmetesen jó képeket hozott össze. A legjobb az egészben, hogy szinte mindennek van jelentősége, érdemes odafigyelni mit mivel lehet összekapcsolni. A zenéje tényleg annyira nyomasztó, hogy összementem tőle, mint egy porszem. A zenéje szöges ellentéte volt a képeknek, nagyszerűen manipulálja az embert. Rengeteg díjat bezsebelt már és még rengeteggel is távozik bárhová is nevezik. (Oscar kihagyva) A londoni filmfesztiválon idén már megnyerte a legjobb filmnek járó díjat. Az biztos, hogy a hazai mozikban hiányozni fog, teljesen méltánytalanul. Kár érte.   

Ajánlom, azoknak, akik igazán szeretnének megnézni egy olyan elgondolkodtató thrillert, ami után garantáltan megnézzük, hogy gyerekünkkel minden rendben van-e. Brutális és sokkoló.

90%

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.