light-between-oceans-pstr01.jpg„A jó és a rossz időnként olyan, mint két nyomorult kígyó: úgy összegabalyodnak, hogy nem tudod eldönteni, melyik melyik, míg le nem puffantod mind a kettőt. Akkor pedig már késő.” M.L. Stedman bestseller regényéből készült film az egyik legszemetebb mű az emberi érzelmek összeroppantásáról, amit mostanában láttam. Olyan fájdalmas, mint egy váltóba szorult láb, amin keresztülhajtott a vonat. 

Tom Sherburne (Michael Fassbender) az I. világháborút követően - lelki békéjének megnyugtatására - Ausztrália partjai közelében, Janus szigetén vállal munkát, ahol egy világítótornyot kell üzemeltetnie. A városba érkezve megismerkedik Isabellel (Alicia Vikander), a testvéreit háborúban elvesztő lánnyal, amelyből szerelem szövődik, majd később házasság. Isabel a férjével a szigetre költözik, boldogságra és családra vágyik - ami sajnos nem jön össze -, mert a megfogant babákat mindig elveszíti. Egy napon azonban egy partra sodort csónakból gyereksírás hallatszik. Tom - szabályt megszegve - nem jelenti az Isteni csodát (valamint a csónakban talált halott férfit) és megtartják a gyereket. Újra remény érkezik a szigetre és vele együtt a lelkileg meggyötört kapcsolatukba. Ezzel szemben messze a szárazföldön fáradhatatlanul egy anya, Hanna (Rachel Weisz) keresi elveszett gyermekét…

the-light-between-oceans06.jpgRohadt szemét egy film volt csak így egyszerűen. Nem volt benne öröm, viszont annál több szenvedés. Megérintett minden téren. A magadban feltett kérdések filmje, amely nem hagy nyugton ülni, folyamatosan zaklatja a fejedet. Becsület, hűség, anyaság és mindenféle szeretet. Mi a fenét tennél a helyükben? Mi a helyes? Létezik-e normális és értelmes döntés, amely után nem sérül meg senki?  És még folytathatnám a kérdéseket a lap aljáig, de minek, úgy is mindenki majd maga dönti el, merre akar megfelelni, ha egyáltalán tud. Bár nehéz dűlőre jutni. Különösen akkor, ha pároddal nézed meg a filmet. Férfi és nő másképpen látja az egészet. Magam sem tudom mit tettem volna, egyik pillanatban simán rávágtam a „megoldást”, de a másik minutumban már inkább győzött a józanész.

the-light-between-oceans01.jpg„Ha egy feleségnek meghal a férje, akkor attól kezdve egészen más szó jelzi, hogy kicsoda ő: özvegyasszony lesz belőle, a feleségét gyászoló férjből pedig özvegyember. Ha viszont a szülő veszti el gyermekét, arra nincs külön címke: az ember akkor is anya vagy apa marad, pedig nincs fia vagy lánya.” Végtelen szeretet, elkeseredés és bánat. Tönkretett szívek, mély sebek, amelyek sosem gyógyulnak be és életen át kísérnek, mert kiszakítanak belőlünk egy darabot. Ismét írom, hogy szemét egy film minden téren, őszintén nem tudsz egyik oldalra sem állni, senkivel nem tudsz azonosulni, mert ebben a filmben valakinek biztos, hogy csontig hatoló fájdalma lesz.  A méreg, a düh, a férfiasság, ugyanúgy jelen van, mint a szerelem, a boldogság megtalálása és a lágy nőies vonások. Mindenki bízik valamiben és valakiben. Nem adják fel, mindent összeköt a hit és a remény. Tom, Isabel és a gyermekét, férjét elvesztő Hanna is bízik még a csodában, amely lehet rövid ideig is tart, de legalább elhozza nekik - kinek hosszabb, kinek rövidebb ideig tartó –  a boldogságot.

the-light-between-oceans03.jpgAz elejétől fogva érződik az egészen, hogy itt valami borzasztó dolog készülődik, és hiába készülsz fel rá. Az utolsó háromnegyed órát kínszenvedés nézni. Sokkoló és fájdalmas. Szinte utálatod az egész filmet. A gyerekszájból elhangzott szöveg: „Apuci, siess apuci!” Letaglóz. Mivel én is apa vagyok, abszolút földbe döngölt. Még így leírva is ráz a hideg. Tom és Isabel története olyan, mint egy halálraítélt lassú menetelése. Mintha szépen lassan haladnánk egy szakadék széle felé, de végén mégsem állunk le, mert nem látjuk az élet értelmét a fájdalomtól. És amikor ott állunk, már zuhanunk is a mélybe.

1478147118650.jpgIsabel egy vidám természet, aki felébreszti Tomot a mélykómából, amibe bezárta magát a háború után. Kis színt visz a kietlen kopár szigetre. Tom a nyugati fronton harcolt, rangos kitüntetések között szolgálta a hazáját. Szigorú neveltetésben részesült, ami könnyebbé tette a fegyelmet a seregben. Oly sok szörnyűség és halál volt körülötte, hogy érzéketlenné, merevvé, hallgataggá változtatta, de mégis ő a legszimpatikusabb szereplő, a becsületesség mintaképe. Lucy, a megmentett kislány megjelenésével a szimpátiát még inkább megkapja, hiszen apa szerepében megpróbálja újra élvezni az életet, amit korábban a múlt elvett tőle. Azonban mindvégig nyomja a vállára nehezedő teher, ami szépen lassan felemészti, hogy nem jót cselekedett és döntésre készteti. Hannát - mint gyermekét elvesztő anyát -, színre lépve kezdetben nehezen vesszük pozitív szereplőnek, pedig ő a világ legtermészetesebb dolgát teszi csak, nem adja fel és bízik a csodában, mint bárki más tenné a helyében. Akinek van gyereke, teljesen megérti - pedig átkozzuk, hogy minek szerepel a filmben, mert csak elrontja az idilli képet -, hogy ő az a szereplő, aki valójában a legtöbbet szenvedett a gyerekének elvesztése óta. Lucy kicsi még, gyönyörű, bájos szőke kislány, akitől a filmes karrierem legfájdalmasabb felkiáltását hallottam. Mami! Ennek az egyetlen szónak az elhangzása után azonnal utálod a filmet.      

the-light-between-oceans-movie-images-alicia-vikander-michael-fassbender6.pngAlicia Vikander zseniális a filmben. Olyan érzelmi töltetet viszi bele a filmbe, olyan átéléssel játszik, hogy szinte egy emberként szenvedünk és örülünk vele. Amiben tökéletes partnere Michael Fassbender (Prometheus). A legjobb alakítása eddig, amit láttam. Tényleg öröm nézni mindkettő játékát, de hozzájuk vehetjük nyugodtan Rachel Weiszt (A forrás) is, akiről úgy átjön a fájdalom, a megkeseredés, hogy nem lehetne jobban eljátszani és szinte teljesen ránk ragad. A mellékszereplők szintén tökéletesen hozzák, amit szerepük megkíván és egy percig sem gondolkodtam el, hogy valamelyik is kilógna. Mindenki nagyszerű.

the-light-between-oceans05.jpgNem szokásom jelenetekkel részletesebben foglalkozni, de találtam számos olyan pillanatot, ami miatt tényleg érdemes filmet nézni. Szóval ezt a bekezdést ki is lehet hagyni annak, aki még nem látta a filmet. Isabel könyörgő tekintete Tom felé, miközben fogja férjének arcát a tenyerében. A gyerek megtartásának pillanata, hiszen sosem adoptálnák nekik, nincs orvos, iskola, semmi a szigeten. Hanna arca mikor találkoznak először a templomban és látja a kislányt Isabel karjában. Vagy amikor a folyosón ülve Isabel várja a csendőröket, akik tudjuk, hogy miért jönnek, annyira fájdalmas, mintha egy tört mártottak volna az ember szívében és még tekertek is volna rajta egyet rajta. Mikor Lucy a papával lovagol és elmagyarázza neki mi történt vele is a múltban, igazán megható és elgondolkodtató. Talán enyhülünk is a mérgünktől. Sorolhatnám még, de inkább élje át az ember.

the-light-between-oceans07.jpgDerek Cianfrane (Kék Valentin, Túl a fenyvesen) korábbi filmjei sem voltam érzelemmentesek, de ebben a filmben azért szépen földbe döngöl. A regényből saját maga írta a forgatókönyvet, amit elmondások alapján nagyszerűen dolgozott fel, mivel nem sikerült még elolvasnom, ezért erről nem tudok nyilatkozni. Amint tudom, pótolom. Sok mindent nem tudtam a történetről, csak azt, hogy egy szigeten játszódó dráma lesz és egy talált gyerek lesz a középpontban. Nem gondoltam volna, hogy olyan érzelmi hullámzást okoz, mint a szigetet körbefonó óceán. Lehet valakinek túlzottam szirupos, mázas és túl nőies, ha valakinek létezik ilyen film kategória.  Nekem nem tűnt giccsesnek, inkább keménynek, annak ellenére, hogy tényleg papírzsepivel üljünk neki. Alexandre Desplat zenéje pedig erre még rá is segít. A fülbemászó, magával ragadó zongora hangja a szemet nem hagyja szárazon. A film képi világa moziba kívánkozik, de ide mire eljutna hozzánk, addigra újra ember száll majd a Holdra. Gyönyörű az óceán fodrozódása, a világítótorony látképe, a kietlen kopár szikla tengerből kinyúló ridegsége. Megfigyelhető, hogy a szél állandóan fúj.  Kicsit lassú film és hosszú is, ezért fáradtan ne álljunk neki, mert lehet, hogy elalszunk. Nem írom azt, hogy rövidebben jobb lett volna, mert a 2 óra 15 perc bizony nem kevés, de nekem simán elrepült, bár pont ennyi elég is volt. Régen láttam ilyen felkavaró filmet.

Azoknak ajánlom, akik igazán szeretnek szenvedni filmen és nem zavarja mások szipogása.    

80%

me-before-you-poster01.jpgJojo Moyes Mielőtt megismertelek című romantikus bestseller regényéről ódákat zengtek a gyengébbik nem fanatikus képviselői. Sokáig vezette a könyvesboltok eladási listáit. Lehet még most is, de nincs kedvem megnézni. Nagyjából tisztában vagyok vele, hogy nem kevés mennyiségű könnyfacsaró regényt hozott már össze Zewa és társai nagy örömére. Ezért gondolom remegve várta már a nagyközönsége, hogy mikor készítenek már belőle filmet. Hát, elkészült.

Lou Clark (Emilia Clarke) egy havi bérrel a kezében szomorúan veszi tudomásul, hogy a munkahelyén eltöltött hat ledolgozott év után az bezárja kapuit. A kisvárosban munkalehetőség híján gondozói állást ajánlanak fel neki egy rokkant férfi mellé hat hónapos határozott időre, kitűnő fizetéssel. Mivel a szülei támogatására pénzre van szüksége, ezért nem kérdéses, hogy a lehetőséget elfogadja. A melegszívű, cserfes, élettel teli Louis még nem is tudja, hogy mibe csöppen bele, mikor megismeri Will Traynort (Shal Claflin), aki két évvel azelőtti közúti balesete után tolókocsiba kényszerült. A két fiatal a kezdeti zsörtölődések és megpróbáltatások után megtalálja a közös hangot és a nézők szívéhez vezető utat….

Rettentő eredeti, úgy, mint a filmben hallható megállapítás: „Csak akkor lehet segíteni valakin, ha hagyja!”  Az egész film már az elejétől úgy bűzlik, mint a város szélére frissen telepített dögkút.  És elnézést kérek bárkitől is, akinek nem ez jutott egyből eszébe, de ez akkora koppintás, mint az Asylum filmstúdió filmjei, de azokon legalább hasat fogva tudok nevetni komolytalanságuk miatt. De ez elméletileg egy romantikus komédia, amit az imdb közönsége egészen 7.6-os pontig osztályozott. A nagy számok törvénye szerint, akkor elméletileg ez egy nagyon jó film!

me-before-you02.jpgSemmi esetre sem tudtam elvonatkoztatni a zseniális Életrevaló című francia filmtől. Aki nem ismeri a regényt, annak folyamatosan az lebeg az ember szeme előtt, hogy ez most csak egy gyenge feldolgozás. Csak a szereplőket cserélték ki, mivel ez nem egy Túl a barátságon című film.  Fényévekre van a francia műtől. Ennek ellenére végignéztem és bármennyire is negatív hangvételű az írásom, voltak jelenetek, amelyeken elmosolyodtam. El kell ismernem, ha nem lett volna „előzménye”, egy fokkal felszabadultabban ültem volna ide. És talán nem lennék ennyire elégedetlen.   

me-before-you01.jpgTipikus mese. Bár biztos létezik hasonló a történelemben, de ezért ne engem kövezzenek meg, ha nem tudok róla. Az egész film az elejétől fogva kiszámítható. Biztosra ment a regényíró és a készítő. Festői környezetben lévő tipikus kisváros, ahol az számít normálisnak, ha a „Csendet kérünk!” táblát kitehetik. Csodálatosan gyönyörű ház (és az angliai táj) a még csodálatosabb kertjével megfelelő környezet biztosít ahhoz, hogy az ember legeltesse a szemét a gazdag család fényűző, de oly szomorú és keserves életén, és a szerethető szegény lány botladozásain. Lou tátott szájjal bámul Willre és gyakorlatilag az egész film alatt mindenre, folyamatosan, minden egyes képkockán. A kezdeti nem éppen baráti fogadtatás után - amire azt is mondhatnám, hogy Wiil úgy köcsög, ahogy kell -, Louis kitartásának köszönhetően egyre inkább megszokják egymás jelenlétét és úgy simulnak egymáshoz zökkenőmentesen, mint egy dunsztosüveg a celofánhoz befőzés után. A későbbiekben már teljesen kitalálható a cselekmény, amiről jobb, ha nem is írok. Talán a vége egy kicsit más, mint a hasonló filmeknek, de annyira nem rendített meg, és különösen aggasztott, hogy egy ilyen nehéz témát belekevertek ebbe filmbe.  És az a sárga-fekete zokni borzasztó. (de a pulóverek sem semmik)

me-before-you04.jpgAz azért szemétség lenne részemről, ha nem említeném meg, hogy bizony voltak olyan pillanatok amelyek igen is kicsaltak egy málészájú mosolyt az arcomra. A 22. és 29. és a 38. percekben egész kellemes pillanatokat éltem át, amikor a srác által tett megjegyzések kinyitották éppen lecsukódni készülő szemeim. 

Bármennyire is sajnálatra méltó karakter  Will a kerekesszékében, nem tudtam komolyan venni hitelességét, hogy tényleg azon betegek egyike, akik rettentő sokat szenvednek.  Lehet nem is tudták vagy akarták ezt így konkrétan bemutatni a filmben, de gondolom a könyvben sokkal közelebb viszik az olvasókhoz. Aztán attól a megállapításától is égnek állt a hajam, (különösen, hogy az előző blog bejegyzésemben pont erről írtam) hogy férfi létére az Armageddon című film a gyengéje. Will kezdetben egész nap csak bámul ki az ablakon és hallgatja a mai drum n’ bass zenét jó hangosan, és csak később nyílik ki a szeme a gondozója láttán. Sajnos ezekbe a jelenetekbe sem vettem észre olyan kémiát, ami közelebb hozta volna karakterét. Tényleg volt egy-két mosolygásra késztető beszólása, de nekem ez kevés. Főleg a fim végén éreztem azt, hogy ez bizony így nagyon üres volt. Semmi pluszt nem adott.

me-before-you03.jpgLou karaktere tényleg olyan volt, mint az éhes Hófehérkének, amikor először meglátta a teli tálakat a törpék kunyhójában és a csodálkozástól az egész film alatt tátva maradt a szája. Bár nem akarom összehasonlítani szegény párát a mi Louisonkkal. Rossz volt nézni a fejétől szinte külön életet élő vastag szemöldökével együtt, amivel eljátszhatott volna egy egész estés bábszínházat.  Olyan volt, mint egy bolond, aki ebből nem csinál problémát. „Csak csukná be a száját egyszer is” - könyörögtem magamban. Aztán amikor lehetősége adódott a sok kikölcsönzött könyvtől szinte azonnal professzor lett. Nem bírtam. Egyáltalán nem. Külön említést érdemel még az extra öltözködési stílusa, ami elég távol áll sokunktól. A 60-as évekbeli színes ruhatár sok esetben bejött volna, de most még ez sem tetszett. Persze a végére azért próbált már egészen elviselhetően felöltözni, de valami minidig romba döntött elképzelését és vele együtt szimpátiáját.

me-before-you05.jpgA színészi játék Emilia Clarke (Trónok harca) és Shal Claflin (A Vadász és a Jégkirálynő) esetében is kimerítette azon határokat, melyek max. háromféle arcjátékról szólt. Lehet, hogy erre is törekedtek, de ez így édeskevés maradt. Voltak kecsegtető pillanatok, amelyek után még azt hittem, hogy megváltozhat minden, de aztán hiú ábránd maradt. A mellékszereplők közül egyébként Nathan volt még szimpatikus, aki tényleg úgy viselkedett, mint akit a helyi kórházból hívtak meg egy segédápoló szerepre.

me-before-you07.jpgThea Sharrock rendezőnő első nagyjátékfilmjével nem lopta be magát a szívembe. Hiába írta Moyes saját regényéből a forgatókönyvet, nem emiatt nem lesz a kedvencem. Persze nem is én voltam a 100-as papírzsebkendőt magával cipelő célközönség azon tagja, aki a film megnézése után azonnal ujjongásban tör ki, bármit is látott. Konkrétan nem nekem készült, mivel nem én vagyok az, akinek egy cuki fehér nyuszi megjelenésétől is azonnal könnybe lábad a szeme. Ez a film megpróbált úgy az érzelmekre hatni, hogy közben nem adott semmit. Akartam, szerettem volna, de alig vártam, hogy vége legyen. Különösen az utolsó 5 percet nem bírtam már. Nem vagyok egy érzelmektől mentes ember, de végig azt éreztem, hogy erőlködés az egész. Gagyi. Különösen azok után, hogy évek során is emlékezetes maradt mindannyiunkban az Életrevalók című film és a remek karakterei. Magával a rendezéssel nem volt problémám, se a szövegekkel, mert olyan amilyen, egyszer fogyasztható. Az A képek szépek, az angliai táj magával ragadó. Ezen kívül nem nagyon van benne kiragadni való momentum. A film zenéje változatos annak, akinek elég tágas a befogadóképessége a komolyzenétől a Drum n’ Bass-ig. Elment. Nem tudtam sok jót írni, de ez az én hibám. Másnak biztos, hogy sokkal jobban fog tetszeni, mint nekem.

Romantikus filmek kedvelőinek bármikor ajánlom, mert találnak benne olyan momentumot, ami széppé varázsolja az estét. A többieknek meg csak egyszeri fogyasztásra.

60%

by-the-sea-poster02.jpgImmár három név alatt futó Angelina Jolie Pitt szerintem körülbelül háromszor jobb színésznő, mint rendező. Sikerült a harmadik filmjével is vakvágányra futnia. Tavaly egészen az Oscar gáláig jutott Rendíthetetlen című filmjét sem szerettem igazán, bár ezzel nem voltam egyedül amúgy, nehogy szó érjen azért, hogy előítéletetekkel viseltetek iránta. És ezzel a filmmel sem lett a kedvencem, pedig majdnem akartam.

A new york-i elithez tartozó, boldogtalanságban szenvedő Roland (BradPitt) és Vanessa (Angelina Julie) művészházaspár a forgatag elől elmenekülve egy francia kisváros tengerparti hoteljében talál menedéket. Roland író, aki alkotói válságban szenved, az ötlettelenségét távol a tömegtől szeretné visszakapni. Vanessa egykoron ünnepelt táncosnő volt, aki jelenlegi depressziójával nem tud mit kezdeni. Mikor a szomszéd szobába ifjú nászutas házaspár érkezik, Vanessa egy asztal mögötti lyukon keresztül figyeli minden napi boldogságukat. Kezdetben terápiának bizonyul a kukkolás, de mikor ráébred arra, hogy más emberek mennyi örömöt tudnak egymásnak okozni, neki meg nem adatik meg, veszélyes játékba kezd…

by-the-sea03.jpgBorzasztó volt. Ez a film kb. annyira volt érdekes, mintha a tv monoszkópját bámultam volna este. Annyira kötött le, mint a szita az átfolyó vizet. Nem értem én ez a nőt, hogy miért akarja ezt a művészvonalat erőltetni, mikor annyira messze van a nagy elődök tudásától. Elismerem, mint színésznőt, de nem tudom, miért azt az elvet vallja, hogy ami nem megy, azt erőltesd.  Az valahogy átjött (olvastam valahol), hogy a családján belül történt hasonló dolog, mint amit a film tartalmazott, de ennek az álművészkedő megvalósítástól kirázott a hideg.

by-the-sea04.jpgMert miről is szól a film? Mi is történik benne? Két ember szenvedése, akik kétfelé mennek minden egyes nap. Az egyik jobbra veszi az irányt a szállodából, a másik balra. Az egyik korán kel és későn fekszik, a másik meg pont fordítva. Roland és Vanessa 14 éve házasok -bár már egyikük sem emlékszik az évforduló napjára -, egykoron ünnepelt sztár feleség, sikeres író férj és egy elhidegülést okozó titok, amely a film végig megfejtésre vár. Ennyi. Ezen kívül, amit kapunk, az valami olyan szörnyű unalmas valóság, mintha egy sivatagon keresztül sétáló embert kellene egész nap bámulnom. Szeretem a lassú filmeket, amelyeken lehet gondolkodni, a kimerevített panorámaképeket, melyek oly csodálatosak, de itt maximum Angelina meztelen felsőtestén tudtam a szemem legeltetni. Mondjuk azon speciel elég sokat, mert a filmet,ha másért nem is, ezért érdemes nézni. Sosem meztelenkedett még ennyit egy filmen, de hála az égnek változtatott szokásain.

by-the-sea02.jpgVanessa egész nap többnyire a plafont bámulja felrakott lábakkal, vagy a tengert nézi, majd ismét a plafont bámulja és végül újra a tengert. Miután rájön, hogy lukas a fal, változtat napi teendőin és akkor már beveszi a másik családot is a napi rutinfeladatai közé. Hja, néha napozik is, olvas a teraszon közben, szigorúan csak a lábát napoztatva, esetleg rágyújt egy cigarettára az ablakban, és közben sír valamin, amiről a fátyol csak később hullik le. Néhanapján lemegy a tengerpartra is, ami igazán jól néz ki, azt el kell ismerni. Talán, ha többet mutatják a helyszínt, jobban is érdekelt volna az egész.

by-the-sea08.jpgRoland viszont minden nap a helyi kocsmában ül. Korán megy már, hogy legyen helye, és ő legyen az első, aki gint kér reggelire. Annyi pénzt otthagy, hogy a tulaj a következő évben újabb emeletet ráhúzhat a krimóra csak az ő pénzéből. Nyitástól kezdve iszik, és hulla részegen megy haza, néha okádik egyet és úgy próbál közeledni feleségéhez, mintha aznap kapta volna el a mámor nyila. Beszélgetést csak a kocsmárossal folytat, aki megfelelő hallgatóságnak bizonyul számára, mivel két magányos fél egymásra talál hamar. Vele osztja meg bölcsességeit, miközben a születendő regénye fölött merengve tolja magába a whiskyt.

by-the-sea01.jpgA két félt csak a közös leskelődés hozza össze, amiről persze a szomszédok semmit sem tudnak. Úgy látszik, egy megfelelő kukkolás és némi pia elfogyasztása tökéletes terápiának bizonyul az elhidegülés felmelegítéséhez. Ahogy egyre inkább megismerkednek a fiatalokkal - akik lelkesednek a velük töltött közös programokért-, úgy szabadulnak fel a gátlásaik egymás iránt. Vanessa többnyire a fürdőben, kádban, zuhany alatt dolgozza fel a napközben átélt sokkot. Roland rá is érez erre, majd később ő is a fürdőre fókuszál, majd egymásra. A többi kitalálható.

Csakúgy, mint a filmcsattanója is, hogy tulajdonképpen ezt a sokáig tartó rövidzárlatot mi is okozatta kettőjük között. Két dolog között gondolkodtam, amit végül sikeresen eltaláltam, de többnyire a film végét vártam már. Ami pozitívum volt az egészben, hogy bármennyire is hihetetlen, sikerült megúsznom elalvás nélkül.

by-the-sea10.jpgAngelina Jolie már korábban is bizonyította, hogy sokkal jobb színésznő, mint egyesek gondolnák. Szerintem tuti. Sajnos valami rossz útra terelte, és bizony ezek a melléfogásai nem tesznek jót neki. Ebben a filmben szerintem borzasztó. Az hagyján, hogy néha úgy néz ki, mint egy felfújható műbaba, de azt, hogy ennyire ne menjen neki valami, rossz leírni. Azonban azt is el kell ismernem, hogy vannak róla egészen jól beállított képek, amelyek viszont kifejezetten tetszettek, és most nem a pucérkodására gondolok. Na és Brad Pitt. Hát őt mindig is kedvelni fogom. El tudom képzelni, hogy mit szólhatott az elkészült mű után. Csak lesz jobb is. Amúgy olyan érzésem volt végig vele kapcsolatban, csak legyünk már túl rajta, és tényleg ne vesszünk össze igazából. Rutinból megoldotta a részeges férjet. Mélanie Laurentre (Szemfényvesztők) sem ezért a filmjéért fogok emlékezni, korábbi filmjei jóval sikeresebbek voltak.  

by-the-sea07.jpgMivel a filmet a művésznő rendezte és írta, már nem kívánok sok mindent írni róla. Unalmas, művészieskedő, öncélú magamutogatás.  Lehet kemény szavak ezek, de így érzem. A szép helyszín sajnos nem tudja feledtetni az egészet. A zenéjére egyáltalán nem emlékszem. Nagyon ritkán gondolok egy filmről olyat, hogy minél hamarabb szeretném elfelejteni. Nem volt jó. Ha valaki megkérdezné, hogy mondjak egyetlen momentumot, amire igazán emlékeznék, az - az lenne, amikor a lencsére letett szemüveget Roland mindig visszafordítja, aki látta a filmet, tudja miről beszélek. Az legalább normális dolognak tűnt. Sajnos negatív véleményt a legkönnyebb megfogalmazni. Ezért nem is szeretek olyan filmről írni, mint ez.

Kiknek ajánlanám igazán? Elgondolkodtató. Talán a rajongóknak, akik fanatikusan kergetik mindkét színész filmjét tűzön-vízen át. Vagy esetleg azoknak, akik eret szeretnének vágni maguknak, hogy utána gyorsan bekötözzék, mert van rosszabb is, mint a kivérzés.

50%

brooklyn-poster03.jpgAnnyira jó érzés felkelni egy film után és azt gondolni, hogy a ráfordított időt nem érezted feleslegesnek. Mikor a film ad valami plusz töltetet, nem csak a lehangolódást, hanem egy jó érzést. Csak ülsz a végén, szól a filmzene, megy a stáblista és csak gondolkodsz, milyen jó az, hogy van lehetőségünk más emberek zsenialitásának köszönhetően pozitív élményekkel gazdagodni. Colm Tóbin regényadaptációjából készült filmet nem véletlenül jelölték több kategóriában is Oscarra idén, köztük a legjobb forgatókönyv díjára. Egy igazi szívhez szóló mese a felnőtté válásról.

Az 1950-es években egy írországi kisvárosban eladóként dolgozó Eilis (Saoirse Ronan) kihasználja a New Yorkban élő ismerős pap ajánlatát és hátrahagyva anyukáját, testvérét, barátait, átköltözik az óceánon túlra Brooklynba. A kezdeti - idegen ország okozta - megpróbáltatások után egyre jobban érzi magát az új életében. Munkáját becsülettel végzi, sikeres az iskolában, barátokat szerez és még a szerelem szele is megcsapja Tony (Emory Cohen), egy olasz melós srác személyében. Otthon maradt családjával levelek útján tartja a kapcsolatot, egészen addig a pillanatig, míg egy tragédia hírére haza kell utaznia. Abba a városba, abba az otthonba, ami már megváltozott számára, mióta elment. Hazaérkezése után szinte minden dolog, minden kis jel maradásra készteti, és mikor megismerkedik Jimmel, (Domhnall Gleeson) a gazdag ír sráccal döntésre kényszerül….

brooklyn-image05.jpgEgy szív, két szerelem, egy haza. Ezt hirdeti a film bemutatója. Biztos átélték már többen ezt az érzést, amikor válaszút elé állunk. Mit szeretnénk? Múltat, jelent, jövőt. Szép film volt. Engem elvarázsolt, magába szippantott két órára teljesen. Ilyen filmeket szeretek, amelyek tényleg melegséggel töltenek el. Az egész film egy válaszút keresése, amely meghatározza a jövőnket. Menni vagy maradni a szerelem mámoros tengerén átúszva országok között. Ez elég giccsesre sikeredet, pedig a film nem az. Kellően drámai és néha egészen vicces. Ezért is mondják azt, hogy szinte minden vígjáték egyben dráma is, vagy valami ilyesmit.

brooklyn-image03.jpgMostanában úgy látszik, hogy a filmeket kettévágják és két részletben, két bekezdésben lehet beszélni róluk. Ez a film is szinte percre pontosan két félidőnyi ellentétes periódusból áll. A kinti újvilág és a régi haza közötti ellentétek összehasonlításából. Persze nem a földrészek közötti különbségek megfigyelése benne a mérvadó, az amerikai álom okozta sokk, hanem a főszereplőnk felnőtté válásának történetének lassú virágzása. Ahogy haladunk télből - tavaszba, majd a nyárba, úgy nyílik ki Eilis is Brookyln hömpölygő forgatagában.

brooklyn02.jpgMert a szürke kisvárosi életből betoppanni a nagyvárosi életbe és beilleszkedni, még akkor sem lenne egyszerű, ha főszereplőnk személyisége valami vagány lányból lenne összegyúrva, hát még amikor ennek pont az ellenkezője. Szerencséjére az albérlet adta lehetőségek, a közös vacsorák az ott lakó lányokkal és főbérlővel (aki isten a filmben), oldják kisasszonyunk merevségét. Annyira, hogy hamarosan szinte az egyik legkapósabb menyecske lesz a hétvégente megrendezésre kerülő ír táncházban. Itt ismerkedik meg az olasz sráccal, akinek folyamatos udvarlásának Eilis csak nem tudott ellenállni és a szerdai közös mozizásból és a vasárnapi táncolásból hamarosan szerelem lesz. Hála az égnek, ezek a jelenetek egyáltalán nem csaptak át csöpögős vajúdásba, inkább a báj, a humor (pl.: az albérletben eltöltött vacsorák), a kedvesség volt a jellemző. Csak ülsz a film előtt és mosolyogsz. Az olasz srác karaktere, sodró lendülete, nagyon jó ellentéte volt az ír hűvösebb eleganciának, aminek meg is lett az eredménye. Első félidőnek ezzel nagyjából vége is.

brooklyn10.jpgA második rész talán még érdekesebb is, mint a Nagy Almában eltöltött idő. Kicsit komorabb, összetettebb és nemcsak a bekövetkezett tragédia miatt, ami hazahívta őt. Eilis már megváltozott, érettebb, nyitottabb. Másképpen látja Írországot, és őt is a másképpen látják szülővárosának lakói. Mint egy felvilágosult nő, úgy járkál közöttük, aki után megfordulnak és összesúgnak az emberek. Az anya, a barátnők, az új barátok, új lehetőségek mind gondolkodásra késztetik, ér-e annyit az a szerelem, amely a tengerentúlon várja őt. Tényleg ő az igazi? Dicsérete legyen a filmnek, hogy a két világ közötti őrlődésének eredményét, azt, hogy merre is halad tovább az útja, egészen a film végéig nem tudjuk kitalálni, de azért a véleményünk megvan és szorítunk neki. A film lezárását szintén nagyon jól oldották meg, egy pillanatig sem tartott tovább a kelleténél és nagyon szép volt.

brooklyn03.jpgSaoirse Ronan (Komfortos mennyország) kisasszony nem véletlenül lett az idei fesztiválszezon egyik meghatározó főszereplője. Simán be is került idén az Oscar 5 legjobb színésznője közé. Bár a mostani, 2016-os mezőny nagyon erős volt és nem nyerhetett (mert volt nála jobb), de ebben a filmben végképp bebizonyította, hogy ténylegesen felnőtt a nagy sztárok közé. Kedves, őszinte, szerethető szerepet kapott és játékával emlékezetessé teszi a filmet. Mellette nagyon szerettem még Emory Cohent (Túl a fenyvesen), aki annyira törte az angolt, hogy öröm volt hallgatni. A főbérlőt alakító Julie Walters és a kis társasága szinte mindig mosolygásra késztetett. Nem tudnék senkiről rosszat mondani.

brooklyn-image01.jpgJohn Crowley (Behálózva) rendezőnek Nick Hornby (Egy lányról) kiváló forgatókönyvéből sikerült egy nagyon szerethető, megrendítő, szellemes, szívszaggató, romantikus drámát készítenie, melyet tényleg nem alaptalanul jelöltek számtalan díjra. A legjobb az egészben, hogy ezt a filmet szívesen nézheted meg a barátaiddal, a gyerekeddel, a szüleiddel és szinte minden korosztállyal, akik fogékonyabbak a régi vágású filmekre. Hiszen a korbeli díszletek, a szereplők, a párbeszédek, az operatőri munka a film zenéje elvarázsol az elejétől fogva. Olyan mintha egy felnőtt mesét nézne az ember egy migráns lány felnőtté válásáról. Azért is írtam, hogy mese, hiszen azért a bevándorlók helyzete, beilleszkedése nem ennyire egyszerű egy idegen országban hátszél nélkül. Persze lehet szerencsésnek születni, de ez a ritkább eset. Néha kicsit lassú és csendes a film, de mégis visz előre, mert tökéletesen működik. Megemlítem még, hogy a Rotten Tomatoes-on igen magas százalékon áll, hiszen a 97%, bizony nem kevés. 

Romantikus filmek kedvelőinek feltétlen ajánlom, de nem csak a gyengébbik nem képviselőinek. Kár, hogy ritkán érkeznek hasonló alkotások. Nagy kár.

80%

the-danish-girl-poster01.jpgHihetetlen érzékkel tudok a lehangoló filmekhez nyúlni, és ha ehhez még hozzávesszük ezt a remek esős téli időt - ami számomra alapban érvágó -, akkor nem meglepő, hogy csak nagy nehézségek árán tudok másnap reggel mosolyogva felkelni. Persze kivételek azért vannak, de többnyire könnyfakasztó drámába futok bele. Az alábbi film Lili Elbe megemlékezéséből (vágyálmaiból) készült, ami 1933-ban jelent meg könyv alakban Egy nő férfiban címmel. Hát váljék egészségére.

Az 1920-as években Einar (Eddie Redmayne) és Gerda Wegener (Alicia Vikander) festő házaspárként élnek Koppenhágában. Kettőjük közül Einar nagyobb sikereket ér el tájképeivel, míg Gerda képei visszautasításra kerülnek a kiállítók részéről. Egy napon Gerda megkéri férjét, hogy álljon neki modellt női ruhába beöltözve, mert szeretné befejezni félbehagyott portréját. A Liliként készült portréképek Einarról nagy sikert aratnak a galériákban. Elköltöznek Párizsba, ahol Gerda karrierje is végre beindul. Einarban azonban a felvett női ruhák előhozzák a benne elnyomott vágyat, hogy valójában sokkal jobban érzi magát Liliként, mint férfiként. Az ártatlannak indult kérés visszafordítatlan változást okoz életében, és olyan vágyat indít el benne, amiből nincs visszaút és a boldog házasság szépen lassan darabjaira hullik.

eddie-redmayne-alicia-vikander-the-danish-girl.jpgHát elég morbid volt, mit ne mondjak. Számomra az, egyértelműen. Végig fanyalogva néztem egy nem tudom milyen nemű egyént, aki az akart lenni, ami. Valahogy így jellemezném elsőre ezt az amúgy nem olyan rossz filmet, mint egyesek elsőre megítélnek. Annak különösen érdekes lehet, aki szereti az ilyen „más” jellegű filmeket. Én annyira nem tolerálom és nem is vagyok oda olyan egyénekért, akik a másságot, transzneműséget hirdetik nagy elánnal. Mondjuk ez a film sem kifejezettem egy propaganda film, mert mélységileg azért hibádzik benne valami. Nem olvastam a könyvet, és nem is fogom, de a leírások alapján nem is nagyon tükrözi a valóságot, inkább arról szól, hogy milyen dolgok járták át emberünk félresikerült gondolatait.

einargerda3-xlarge.jpgNem akarok történelemhűséget keresni a filmben, azt, hogy abban az időben mit fogadtak el és mit nem, és hogy mely országokban, városokban voltak az első nyilvános helyek, ahol nyíltan vállalhatták magukat ezek az egyének. Nem az én asztalom eldönteni, hogy mi az ami igaz és mi az ami nem. Az hogy egy emberben ez egy veleszületett dolog vagy később alakul ki, azt sem az én asztalom eldöntetni, mert nem értek hozzá. Az, hogy ezért még társadalmi kirekesztettséget, kigúnyolást kapnak, hát erre meg jobb, ha nem írok semmit. Homokos, skizofrén, transzexuális, őrült? Sajnálatra méltó vagy megvetendő? Egyetlen reménye valakinek az, hogy férfi létére nővé operálják? Hát nem élem bele magam egy pillanatra sem és egy kicsivel sem vitt közelebb a film ennek megértéséhez. Amúgy ebben a témában elég felszínesre sikeredett, inkább a házaspár kapcsolatára korlátozódott.

r-1.jpgAmiben nem tudtam eldönteni, hogy ki volt az extrémebb. A pasi, aki nővé akart változni vagy a felesége, aki meg hagyta. Sőt, ő volt az, aki kiugrasztotta a nyulat is a bokorból, aztán meg hagyta, hogy csak úgy szárnyaljon a végzete felé. Barátból, férjből barátnő. Hát legyen ehhez gusztusa bárkinek is, nem akarok tudni róla. Szép lehetett a feleségnek mindezeket feldolgozni. Az biztos, hogy nagyon szerethette, ha ehhez így képes volt statisztálni és mellette állni a végsőkig. Hihetetlen, hogy mit ki nem bírt férje mellett. Nekem tényleg egészen beteges volt. Magához a srác szenvedéséhez is csak egy-két jelenet kapcsolható mivel többnyire csak a bájos mosolygása volt látható átható kézmozdulataival. Kezdetben mondjuk nem is tudtam eldönteni, hogy mit is gondoljak róla, mert már a kezdő képsorok után is lehetett látni, hogy nem nehéz ennek a pasinak Lilivé válnia a 40 kilójával.

the-danish-girl02.jpgBár az arca egy kicsit haloványnak, mondhatni halottinak tűnik, de később kifestve egészen „emberi” külsőt tudtak a sminkmesterek varázsolni neki. Kicsit olyan vámpírosnak tűnt, mint Tom Cruise, az Interjú a vámpírban. Hátborzongató, és nem azért mert vérzett az orra. Mikor felvette először felesége hálóingjét és abban parádézott az ágyban, akkor egy kicsit furcsán néztem a filmre és magára Gerdára, mert ebből sehogy sem lehetett jól kijönnie egyik személynek sem. Persze nem is ez volt a cél.

cdn_indiewire_psdops_com.jpgAmit talán egész jól sikerült bemutatnia a filmnek, az a kettőség, ami jellemezte Einar/Lilit, míg férfiként intelligensebb, érzékenyebb, nagyravágyóbb volt, addig kifestve nőként sokkal sekélyesebb benyomást keltett, olyan volt, mint akit totálisan lebutítottak volna a női mivolta végett. Akinek elég volt a világban csak a ruhákból és pislogásból megélnie. Nem tudom, hogy a könyvben is így szerepel-e, így volt jelen a meghasadt személye, de ez legalább átjött, ami viszont egy kicsit a női nemet ledegradálja, mint az a nő, aki vesz egy ruhát és arról áradozik egy hétig. És ezért meg én kérek elnézést. Tényleg mintha két lény mozgott volna benne.

27danishgirl-master675.jpgEnnek ellenére egy biztos, hogy látványra nem lehet kifogásunk, hiszen a korabeli városok, utcák, jelmezek, kosztümök megvalósítása szempontjából az egész film szinte tökéletes. Nem mondom, hogy szívesen éltem volna akkor, mert egyáltalán nem, de olyan jó volt nézni a nyüzsgő párizsi népet. De ez még kevés ahhoz, hogy ott legyen azon filmek népes táborában, amelyek az extrémebb szereplőket szívesen mutatja be, holmi ártatlan nézőknek.

the_danish-girl_sd3_758_426_81_s_c1.jpgÉs most akkor egy kicsit méltatom a film igazi főszereplőjét, aki nem más ebben a filmben, mint Alicia Vikander (Ex Machina), meg is nyerte a mellékszereplő Oscart. Egyszerűen csodásan játszotta azt a feleséget, aki helyében nem sok ember lett volna. Az, amit alakított partnere mellett, bámulatos. Simán lemosta a filmről Eddie Redmaynet (A mindenség elmélete), hiába volt oscar díjra jelölve. Bár Leo mellett idén senkinek sem lett volna esélye. Ben Whishaw (007 Spectre) nekem az egyik kedvenc színészem és itt is egészen szimpatikus szerepet kapott. Sok férfinéző szívét megdobogtatta már Amber Heard (Zombieland) kisasszony, de el kell keserítenem mindenkit, hogy ő itt bizony nem vetkőzik csak jelen van a film első felében. Azonban azt is megjegyeztem a noteszem szerint, hogy a „kukkolós” jelenetben az a hölgy középen nagyon szép volt.

the-danish-girl.jpgTom Hooper (A király beszéde) 4 Oscar-díjra jelölt filmjéről nehéz előítéletek nélkül írni, mert ha emberben alapban kialakul egy elfogadó képtelenség, akkor azt nehéz áttörni egy ilyen filmmel. Ennek ellenére nem mondom, hogy nem nézhető, mert a csodálkozásomtól ledöbbenve egészen simán végignéztem, ami köszönhető a könnyen fogyasztható kommerszebb, néhány esetben egészen szirupos rendezésének. Ami tényleg egészen jó, és ha ehhez hozzávesszük a remek képi világát egészen elfogható lesz az összkép, ha függetleníteni tudjuk magunkat a témájától. A témától, ami sok emberben felteszi azt a kérdést, hogy minek kell erről filmet készíteni egyáltalán. A film zenéje nekem kifejezetten tetszett, bár néha az a sok ismételt motívum unalmassá válik, de akkor is fülbemászó az elejétől fogva. Ezt a filmet tényleg csak olyan közönség nézze meg, aki egy kicsit is modernebb felfogást képvisel. Nincs vele semmi baj, de ne szombat délután álljunk neki.

Azoknak ajánlom, akik szeretik a rétegfilmeket. Születtek már jobb alkotások ebben a témában, de talán a megvalósítás szempontjából nem. Érdemes megnézni, még ha nem is moziban, mert az a sok „értő” közönség, aki esetleg beül erre a filmre, nem biztos, hogy kibírja fanyalgás nélkül. És az már alapban tönkreteszi.

70%

cafe-de-flore-cartel1.jpgVannak olyan filmek, amik a megnézésük után nem engedik el az embert. Mikor még másnap is merengő bamba tekintettel és lehunyt szemmel a történetén gondolkodunk, aztán rájövünk arra, hogy már nem is a filmről töprengünk, hanem a saját magunkról. Szemét az élet, és erről filmet készíteni igazán felkavaró annak, aki életében már megtapasztalta az oly csodálatos létünk negatív oldalát. Az alábbi film nem most készült, de néha nagyszerű dolog hallgatni a barátokra és elővenni olyan alkotásokat, amelyek valami oknál fogva kimaradtak az elmúlt években.

Közel 50 év különbséggel a film párhuzamosan két történetet mesél el. Napjainkban a sikeres 40-es éveiben járó Montrealban élő Antoine (Kevin Parenet) luxus életét követhetjük nyomon, akinek mindene megvan, óriási ház medencével, szülők élnek és egészségesek, két klassz gyermek és egy szép barátnő, akibe őrült módon szerelmes. A másik szál 1961-től indul Párizsban, és egy Dawn szindrómás kisfiú Laurent (Marrin Gerrier) és édesanyja Jacqueline (Vanessa Paradise) történetét meséli el, akiknek viszont nem adatott meg minden a boldogsághoz. Két idősíkban játszódó történetben szinte minden téren nagy a kontraszt, de a múltban és a jelenben mégis egyetlen dolog a közös, ami mindenkit összeköt és az pedig a nagybetűs: Szeretet.

art-flore-420x0.jpgValahogy röviden és tömören ennyit a történetről. Ez az a mű, ahol nem is igazán a filmről lehetne sokat írni, hanem a melléképzelt, saját magunk által megélt dolgokról, amelyek velünk történtek meg és a film nézése közben jövünk rá, hogy amit látunk, az tulajdonképpen a saját életünk története is lehetne. Már annak, aki magára tudja vetíteni a szakítás utáni brutális érzést. Végre egy film, ami nem azért ütött nagyot, mert egy jól kitekert krimi végén a felfedett gyilkos személye után az állunk is leesett, hanem azért, mert a valóságtól az ember kiábrándul. Régen láttam ilyen filmet, ahol csak ültem a végén és azon gondolkodtam, hogy vajon mit is rontottam el. Miért is ülök itthon egyedül és miért nem a családommal nézem a filmet.

Őszintén megmondva, ne is álljon neki a filmnek úgy senki, hogy nincsen ráhangolódva. Nem egy felemelő, vidám történet a párkapcsolatok nehézségeiről és a gyereknevelésről. Kezdetben nem is igazán tudtam hova tenni az egészet. Nem tudtam miről szól, csak szépen leültem elé és értetlenül néztem. Bár nem akarok párkapcsolati blogot vezetni, mert azt hiszem, igen hülyén hangzana a számból, de elmélkedés nélkül nem tudok elmenni mellette. Több érdekes témát is érint rengeteg kérdéssel. Szerencsés az az ember, akinek nem volt még szakításban része, mert gyakorlatilag a mai világ már az elváltakból és majd elválókból áll (de egy szép szó). Ritka már az, hogy örökkévalóságig fogadott hűségünket ténylegesen meg is valósítjuk.

cafe_de_flore_0878-2.jpgAz első és a legfontosabb mondanivalója a szakítás utáni elengedés. Vajon a szeretet mit bír el? Lehet-e szeretni bárkit is annyira, hogy lemondjunk róla végérvényesen. Az elengedés után miként tudja a „vesztett” fél feldolgozni, hogy a párja másvalaki oldalán próbálja elképzelni továbbiakban életét, különösen úgy, hogy már húsz éve együtt voltak, hisz neki adta az első csókot és csak ő volt az egyetlen az életében. Vajon meddig van hit és remény, hogy visszajön, mert hisszük azt, hogy csak egy múló kaland, ami előttünk történik? Meddig bízunk abban, hogy ennyi eltöltött év után is minket szeret még annyira, hogy várjuk az ajtóban állva, megbocsátva? Mikor döbbenünk rá végérvényesen, hogy bizony el kell engedni a szeretett társunkat, mikor fordul át az bennünk, hogy a volt párunk boldogságát akarjuk? Létezik egyáltalán ilyen? Tényleg jót akarunk neki?

20 év után a lelki kapcsolat sosem szűnik meg, különösen akkor, ha az ember társa elgondolása szerint maga volt az ikerlángja. Amiről szintén oldalakat lehetne írni és ódákat zengeni mennyire nagyszerű dolog vagy pedig az ellenkezőjét, hogy mennyire kegyetlen éppen. Bár sosem hittem benne, hogy létezik ilyen, de mégis van, és ha az ember rájön erre, hogy ki az, bizony nehezen ereszti el ezt az érzést, ha egyáltalán valaha ellehet. Most nem akarom leírni, hogy mi is ez az ikerlángos maszlag, hiszen a net tele van vele, akit érdekel, olvasson utána szépen. Röviden elég felejthetetlen és fájdalmas. A filmben azért kiderül, hogy nem elég az, ha csak az ikerláng az egyik oldalon pislákol.

cafe-de-flore-jean-marc-vallee-l-3k1slh.jpegAki tizenkilencre lapot húzott, az számoljon is a következményivel, hogy az újdonsült jövevény elfogadása a család számára irtó nehéz. Nem csak a gyerekekkel való elfogadtatás, akik foggal–körömmel ragaszkodnak mindkét szülőhöz, hanem a nagyszülőkkel szembeni megfelelési kényszer. Hiszen a szülök mindent megadtak (vagy nem) a korábbi, elfogadott társunknak, most pedig, amikor egy idegen felbontotta a szövetséget, nehéz megállni, hogy ne bántsák akarva-akaratlanul. Régi családi idilli kép összeomlik, hiszen az „öregek” más korban, más nevelésben nőttek fel, ahol a család még szent és sérthetetlen volt, és mind felett állt. Szerintem ezt is tapasztalták már többen, hogy mennyire nehéz a beilleszkedés, amikor a fürkésző tekinteteket még a hátunk közepén is érezzük, hogy „ez” akkor most mit keres itt. „Őazokamindennek” érzés, ami kifúrja a hátunkat.

Persze aztán beszélhetnék még elvált szülők esetében a gyereknevelésnek azon részéről, hogy kinél is legyen a gyerek, mikor menjen, akar-e jönni, amikor gyakorlatilag a kicsik a hátuk közepére nem kívánják a mostohát. Mit kell azért megtennünk, hogy elfogadtassuk a párunkat a gyerekekkel. Mennyire szólhatunk bele abba, hogy mit tehetnek meg és mit nem. Nem egyszerű úgy, hogy ne legyen belőle sértődés és harag.

A továbbiakban, mivel tényleg sok mindent belevettek a készítők (reinkarnáció, hit kérdése), már nem szeretném boncolgatni az egészet, mert tényleg baromi sokat lehetne írni róla és a közhely szótáram véges. Mindenki majd saját maga szépen felfedezi azt, amit szeretne belőle kivenni.

original-569653-201.jpgMindezek ellenére, hogy azért még a filmről is írjak néhány keresetlen mondatot, a történet az elején kicsit zavaros, nehezen állt össze. Persze, ahogy haladunk a vége felé, tisztul a kép, de így is azt éreztem, hogy ezt jobban is ellehetett volna készíteni. Túl sok az időbeli ugrálás, amitől elveszítjük a jelenetek utáni megértés lehetőségét és ezért néha szétesett nekem. Vagy lehet a lassú filmekhez szoktam, és a felfogásom végett kicsit érthetetlen. A film vége szintén kétesélyes, bárki bármit gondolhat rá, lehetett volna egyértelműbben megoldani a befejezését, hogy az amúgy sem egyszerű film ne legyen kétértelmű. Két dolog között agyalok, amit most nem írok le, de szerintem mindenki, aki majd megnézni ezen fog majd vitatkozni (vagy nem). Mivel a film két síkon mozog, arról sem szeretnék beszélni a felfedezés örömét meggátolva, hogy a múltban a szereplők kiket testesítenek meg. Egy pici ésszel kitalálható, ha valaki esetleg a kelleténél tovább gondolkodna rajta. Direktben nem írtam a múltban játszódó eseményekről, mert gyakorlatilag elveszne szintén a filmnek a lényeges kapcsolódási pontja, ami kicsit meglepő módon nem ér össze.

496622_full.jpgA színészek közül nekem leginkább a gondoskodó anya szerepében nagyszerűen alakító Vanessa Paradise (Lány a hídon) játéka tetszett. Nem is emlékszem mikor láttam utoljára filmben. Szerettem még az elhagyott felesége Héléne Florent alakítását is, de mondjuk a film végi bizonytalanságomat pont neki köszönhettem, hogy nem tudtam eldönteni igazán, akkor most hogyan is gondoljam az egészet. Lehet nem jó alakítás ez vagy pedig direktben ilyen. Nem tudom. Nem tudok az mellet viszont elmenni, hogy szerintem nagyon szép nő, de ezzel vannak így még párán a filmvilágban. Kövezzenek meg, de többiek azért annyira kiemelkedőt nem nyújtottak. Nekem a férj, Kevin Parenet (A hívás) is az átlagosnál volt csak jobb. Bár volt egy pillanat a filmben, ami nagyon tetszett, mikor Carole és Antoine összenézett az ajtóban. A nő arcára egyszerre volt minden ráírva, bizony megható. Amúgy szerintem sokkal jobban összeillettek, mint Evelyne Brochuval (Tom a farmon), aki olyan sok vizet szintén nem zavart, mert a többiek elvették tőle. A Dawn szindrómás kissrác Marrin Gerrier a filmben még mindenképpen említést érdemel, akinek a története igazán szívhez szólóan sajnálatos.

cafe-de-flore1.jpgJean-Marc Vallée rendező elég megosztó filmet készített, mert igazából nézhetjük ezt úgy is, mint egy elénk rakott mézesmadzagot, amit jól elhúztak előttünk, hogy egy szakítást szebbnek lássunk. Gyakorlatilag a másik oldalról nézve teljesen leegyszerűsítve és semmi misztikumot nem keresve benne mondhatom azt is, hogy ez egy gerinctelen féreg meséje, aki megcsalta a feleségét, akivel 20 évig együtt volt és otthagyta a gyerekeit egy fiatalabb jobb testért. Vagy mondhatjuk azt is, hogy a férfi nézők megnyugtatására készült alkotás, hogy bármit lehet, úgyis megbocsátanak. Kinek mi jön le. Egy biztos, érdemes elé leülni és végignézni. Lehet valaki szenvedni fog alatta, valaki meg elalél. Ha valaki fogékonyabb és befogadóképesebb, talán könnyebben megérti a filmkészítők törekvéseit, a másik oldal viszont értetlenül áll majd fel a fotelból. Hogy akkor most mi a fene volt ez. A zenéjére külön fejezetet lehetne nyitni. Többször elővettem a telefonon és próbáltam meghatározni, hogy ki is az előadója a hallható soundtrack-nak. Biztos vagyok benne, hogy később is szeretném meghallgatni. Nagymértékben hozzájárul a film hangulatához. Én ezt a filmet megvettem, annak ellenére, hogy látom benne a negatívumokat.

Azt, hogy kinek ajánlhatom, azt most nem olyan könnyű behatárolnom, mert még a művészfilmek rajongói oldaláról is találnék ellenvetéseket, hogy ez most jó volt vagy nem. Az biztos, és akkor nem hibázok mellé, hogy nem egy akciófilm és nem egy randi film.  

75%

 

duckit 2016.01.05. 19:27

Carol (Carol, 2015)

carol-poster04.jpgSzép dolog a szerelem. Különösen akkor, ha azonos neműek között történik. A másságról készíteni filmet nem mindig kifizetődő téma, de annál hálásabb a nagy fesztiválok hamvasszőke hajú zsűrijének szemében, hiszen nagyon szeretik mindenféle díjjal elhalmozni őket - vödröket megtelítő nyálcsorgatásuk közepette. Nincs ez másképpen most sem, mivel Patricia Highsmith regényének filmadaptációjában szereplő kisasszony is megkapta érte az Arany szobrocskát Cannes-ban.

A 20-as éveiben járó Therese (Ronney Mara) 645-ös számú beosztottként dolgozik egy Manhattani bevásárlóközpontban, eladóként. Jobb életről való álmodozásai közepette kis piros mikulássapkájában modellvasutakat ad el a játékrészlegen a téli ünnepek közeledtén. Ott találkozik az igazi dámaként szédelgő, szőrmebundájában tökéletes feltűnést keltő, nagyon vonzó Carollal (Cate Blanchett), aki éppen a négy éves kislányának szeretne ajándékot vásárolni karácsonyra. Az áruházban egy szempillantás alatt a két nő között szikraként robban fel valami különös mámoros fény. Carol egészen véletlenül ottfelejti a kesztyűjét és innen már csak egy lépés egy újabb találkozás megszervezése. Ez után amilyen szép, olyan fájdalmas utazás veszi kezdetét minkét fél részéről…

carol01.jpgNehéz lábakkal álltam fel a film után, és nem azért, mert végig rajta ültem és elzsibbadt, hanem bármennyire is hihetetlen, de ez a film eléggé meghatott, annak ellenére, hogy nem vagyok oda a másságot bemutató filmekért, bármennyire is szépen vannak adagolva számunkra. Bár még így is inkább nézem a női erkölcsöket másként bemutató mozifilmeket, mint hozzám azonos neműekről készült simulékony alkotásokat. Úgy érzem, hogy ez a film több témájában is feltéphet elfelejtett sebeket.

carol05.jpgAz egyik téma a szerelem. Nincsenek véletlenek, előbb-utóbb eltalál minket Ámor nyila, de ha nem vigyázunk rá, hamar véget is ér. Mint egy körforgás. Amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan távozhat is. A szakításnál az ember csak hálás lehet azért, ha előbb következik be és nem később, mikor már mélyebb és fájdalmasabb. Bár igazából az eredmény ugyanaz, egyik sem jobb, különösen a vesztes félnek. No, de mi van akkor, ha minkét fél veszít? A másik a gyerek, bár tehettem volna ezt inkább az első helyre. A legkényesebb téma, hiszen az egyik legszebb és legcsodálatosabb érzés, mikor a nyakunkba ugranak, és azt mondják, hiányoztál, szeretlek. Az élet értelme. A harmadik téma a válás. Hogyan tudod úgy megoldani, hogy gyereked az ártatlan tiszta gyerekkori boldogságából ne veszítsen el semmit, ne sérüljön szegény, hogy mindig lásd a szemén azt az örömöt, hogy van apa, van anya, még akkor is, ha ők ketten már nem tehetik azt, hogy egy időben, egy helyen legyenek vele. Na, nem csaptam át pszichológusba és nem is szeretnék az lenni, de azért gondoltam leírom, mivel elég sok ember beleesik abba a hibába, hogy saját érdekét veszi figyelembe, ahelyett, hogy figyelné mi is azaz önzetlen érdek.

carol02.jpgA két nő szinte mindenben egymásnak ellentéte, ellentétes körökből, társadalmi rétegből, erre mondják az emberek a szokásos közhelyet és nem azt, hogy a borsó meg a héja. Amit most csak azért sem írok le, mert piszok nehéz kitalálni. Az helyszín az 1950-es évek New Yorkja, ahol azért még nem igazán volt elfogadott dolog a saját nemünkhöz való vonzódás felismerése, beismerése, és esetleg megtapasztalása. Terese a film elején szinte meglepődik magán, hogy mi is ez az új érzés, amely megszállta őt. Küzd magával, hiszen nem tudja hova tenni érzéseit. Hallott már ilyen emberekről, de nem tudja kik azok. Elmondása szerint, hogyan tudhatná az ember, mi a rossz, mikor mindenre csak igennel tud válaszolni. Remeg szinte a keze a tudatlanság érzésétől, a kíváncsisággal átitatott vágytól. Az se érdekli, hogy barátja megkérte már a kezét és bombázza őtrendületlenül, de mégsem akarja beadni derekát, és még a megspórolt pénzéből történő Európai utazás gondolata is már a múlté. Hiszen már mást akar, másvalakit szeretne maga mellett látni. Carol, mint ahogyan korábban is írtam, pont az ellentéte, a megtestesült határozottság, aki mindig tudja, mit tesz, mivel nem először csinálja. Férjével házassága tönkrement már, éppen válófélben vannak Carol korábbi kapcsolata miatt, aki szintén nem férfi volt. A mássága miatt elég egyértelmű a gyerekelhelyezés a bíróságon, láthatósági végzés a tárgyalásig, ami majdhogynem kivégzés számára. Vitázik is a férjével rendületlenül, aki viszont szeretné a családot újra együtt látni, bármennyire is megalázó számára.

carol-image10.jpgA filmben vannak apró és finom jelenetek, nézések és érintések. Apró vállsimogatások, kéz érintése asztal felett, piciny célzások, melyek arra utalnak, hogy több van a két szereplő között, mint barátság. Jelenetek, melyben a néma csendben is megfagy a levegő. Később persze bekövetkezik a férfinézők szívét megdobogtató intimebb rész is, melyet csak egy szóval tudnék leírni, izgató. Mármint annak, aki szeret két női testet egymás mellett látni, egyéb dolgot le sem írok. Aki esetleg nem akarja az egész filmet végignézni, az nyugodtan pörgessen 1 óra 18 percig. Azért senki ne várjon olyan filmet, olyan jeleneteket, mint az Adéle élete (Blue Is the Warmest Colour) című filmben volt, ami korábban szintén éppen Cannes-ban tarolt, hasonló beállítottságú szereplőinek köszönhetően. A film végén, az utolsó képkockán fellelhető örömöt szeretném látni én is egyszer magamon.

carol-image05.jpgAzért megjegyezném, annak ellenére, hogy megragadt az utolsó kép bennem, hiányérzetet adott a film. És nem is érettem jó pár dolgot már a kezdő képsoroktól. Az egyik leglényegesebb, amit nem, hogy miért pont Thereset választja ki Carol? Még ha azt mondhatnám róla, hogy egy átütő szépség a kis sapkájában, de nem. Olyan volt, mintha tökmindegy kihez ment volna oda, csak a lényeg legyen meg, hogy valakit elcsábítson. Carollal bármennyire is szerettem volna, nem tudtam igazából szimpatizálni. Ott van, hogy küzd a lányáért, de mégsem adja ezt vissza a film. Vesz egy játékot, amivel igazából ő saját maga játszik, hol van a kislány, akiért odavan? És még sorolhatnám, de nincs kedvem leszólni, mert alapvetően tetszett, de mégis kevés.

carol-image08.jpgMindkét női szereplő félelmetesen jó, az egész film szinte teljesen rájuk épül és ők viszik el a teljes filmet a hátukon. Rooney Mara (A tetovált lány), amennyire szürke kisegér, annyival színesebb egyéniség. Cate Blanchett (Benjamin Button különös élete) a film felétől mintha átvenné az egész irányítást. Tündököl a filmben és mindenkit háttérbe szorít. És a nézése, hát, felejthetetlen. Kyle Chandler (A Wall Street farkasa) a férj szerepében a két hölgy mellett szinte eltörpül. Bár gondolom ez is volt a terv, hogy ne legyen meg a férj-feleség közötti összhang - mivel éppen válófélben vannak -, de ha kettőjük közötti nagy szerelmet kéne elképzelnem, akkor inkább maradjon a kisasszonnyal. Hozzáteszem, valahogy megértettem a pasit, kicsit sajnáltam, mert nem lettem volna a helyében. Persze, csak kicsit. Sara Paulsonnak (12 év rabszolgaság) volt még egy kisebb mellékszerepe, mint Carol barátnője, de igazából csak a kis kocsmában töltött Theresevel folytatott párbeszéde fogott meg.

carol-picture09.jpgTodd Haynes (Távol a mennyországtól) rendező igazán elegánsan finom filmet készített két nő barátságáról, szerelméről. Nincsen benne annyi intimitás, mint amelyet úgy nagyjából „elvárna” az ember, ebben a filmben inkább az apróbb részletek fogják meg az embert. Az 50-es éveket hűen visszaadó korabeli díszletért, jelmezekért csillagos ötös jár, nagyban hozzájárul ehhez a visszafogott, de mégis szikrázó hangulathoz, melyben néha a csend többet jelentett, mint a felhangzó zene, ami amúgy csodaszép fülbemászó zongora szinte végig. A fényképezése érdekes, a néhol látható szemcsés képek remek megoldások a régimódiság visszaadására. Senki ne várjon pörgős filmet, lassú tempójú, ami hagyja az embert kiélvezni a látottakat. Erről a filmről rengeteget lehetne még írni, nagyon sok mindent. Engem elvarázsolt egy kis időre, és csak utána kezdtem el egy kicsit gondolkodni azon, hogy valójában tele van olyan dologgal, ami nagyon sok embernek bizony nem fog tetszeni.

Persze én is a mozi híve vagyok, de most azt írom, hogy ezt a filmet érdemes otthon megnézni, hogy még véletlenül se zavarjanak meg a melletted ülők egy jó kis pattogatott kukoricacsámcsogással. Romantikus filmek kedvelőinek mindenképpen ajánlom, régen néztem hasonló filmet meg, és senkit ne tántorítson el a témája, amit azért ma már könnyebben viselünk el, mint abban az időben lehetőségünk lett volna.

75%

the-best-of-me-poster01.jpgCsillagok megmondják a jövőnket. Ki tudja. Nem nagyon hiszek az ilyesmiben, mert ahányszor felnézek éjszaka az égre, nemhogy a jövőt, de még a Nagy Göncölt sem látom. Na mindegy, Nicolas Sparks regényíró biztosan tudja, mit hoz majd el, hiszen nagy örömömre az említett mondat, a könyve alapján készült filmben hangzott el mély érzésű gondolatokat ébresztve. Sajnos a mai film alatt a legjobb és legszebb a kibontott Staropramen barna söröm volt. Ragyogóan habosan csordogált kibontás után lefelé a pohár szélén…

Az egykori szerelmespár, Dawnson (James Marsden) és Amanda (Michelle Monaghan) 20 év után találkoznak közös barátjuk halála utáni vagyonmegosztási tárgyalásán. Gyerekkori nagy románcuk véletlen tragédia következtében szétesik és többet nem látják egymást. Amanda már házas és gyerekes szülő, kinek házassága nem éppen idilli állapotokat tükröz. Dawnson maradt a szülővárosában, ahol az ifjúkori szerelem egykoron fellángolt, mint egy benzines kanna szikra után. Mikor újra egymás közelébe kerülnek, a régi szép és nem annyira szép emlékek újra előjönnek…

b99368735z_1_20141016103259_000_gv7894c4_1-0.jpgSose hallottam még ilyen sztoriról. De nem is ezzel kezdeném, hanem azzal, ami egész film alatt a fejemből nem távozott. Milyen aberráltság már az, hogy egy pasi nekiáll este 11 órakor romantikus filmet nézni és nemhogy nem hagyja ott az egészet a film felénél, mikor elalszik rajta, hanem másnap folytatja tovább! Na, ez a jelenség jelen esetben megtörtént, pedig annyira, de annyira nem tetszett, hogy némán lemerevedve egyszerűen fel sem fogtam, mit teszek. Lehet készíteni a felmosót a tv mellé, mert a nyáltenger úgy elmos, mint a 2004-es indiai-óceáni cunami.

the-best-of-me-20141022-001.jpgNem szeretnék szemét lenni, ezért megpróbálom a jó oldaláról megközelíteni a mondanivalóját, mert bármennyire is hihetetlen, van neki. (kb. annyi, mint ezeknek a filmeknek lenni szokott) Lehet valakit feltölt majd romantikával és bátorsághormont ad ahhoz, hogy másnaptól hős szerelmes legyen egykoron régen látott kedvesébe. Igaz nem úgy néz ki már, mint régen, és talán egy foga van, de akkor is, az otthoninál sokkal jobb. Vajon a múltban megszakított szerelem tényleg nem múlik? Ábrándok, vágyálmok és remények. Lehet, hogy életen át végigkísérnek és nem hagynak nyugodni, ami meg felemészti az otthon drága édes és kényelmes melegét. Volt már ilyen és lesz is, hazudik az, aki nem játszott már el a gondolattal. Végül is az emberek nagy része (mivel a nők többen vannak) egész életében a nagy szerelemet keresik, legalább ebben a filmben a szereplők megtalálták és az arcunkba nyomják. És akkor ennyit a „szépségről”, térjünk rá a szerelmes csókokra az esőben!

hero_thebestofme-2014-1.jpgMert az volt dögivel. A filmet egy-egy szóval és rövidebb mondattal lehetne jellemezni a közhelyszótárt fellapozva. Faház, tópart, rózsák, kandalló, csókolózás szárazon és esőben, naplemente a víztoronyban (miért pont oda kell mindig felmászni?!), intim pillanatok a múltban és a jelenben. Ami egy nőnek kell, hadd fogyjon a papírzsepi (éljen a Zewa). Gazdag lány, szegény fiú, paraszt após, aki inkább kifizetné a fősulit a srácnak előre, csak húzzon a fenébe a lányától. Sosem látott és hallott remek ötletek a romantikus filmek nagykönyvéből. De tovább lapozva a könyvet, látjuk a tobzódásokat a fák között beszűrődő holdsugár alatt (mint egy giccses festményen), az adok – kapok dolgokat, hogy mi miért is történt a múltban, megérdemlik, vagy nem érdemlik meg egymást, és mekkora ziccert hagytak ki azzal, hogy úgy elszakadtak egymástól, mint egy földből előhúzott szétfoszló rongy. Persze ahogy kell, szerelmeskedések akkor és most (nuku fedetlen női keblek, nem kell várni, nincs hardcore) és ezzel nem lövök le semmiféle meglepetést, mert az egész egy töltetlen fegyver, ami még be is van ragadva. A múlt és a jelen között úgy pattogunk, mint egy keményre felfújt labda. Hol itt, hol ott, öt percenként váltogatva az idősíkokat. Egyedül a vége tetszett halványan, mert az olyan volt, mintha Stephen Kinget áthívta volna magához az író egy kis délutáni teára, hogy te, nem tudsz valami jó ötletet adni a végére? Na, nem kell kilógó belekre gondolni.

best_of_me_trailer_a_l.jpgA szereplőkről csak annyit, hogy úgy nem illetek össze, mint a tökre a gyűszű. Nem tehetek róla, de ha főszereplő srác nevét meghallottam, állandóan a Dawson és a haverok című sorozat jutott az eszembe. Szóval nem volt jó szereposztás. Hozzáteszem Michelle Monaghant (Hideg nyomon) szeretem, annyi jó filmben játszott már és James Marsden-t is csíptem az X-menben, de itt valahogy nem jött át a hős szerelmes szerep. Nem voltak jók, pedig ezt olyan ritkán írom. És a gyerekkort eljátszó színészek egyáltalán nem hasonítottak rájuk. Még Sean Bridges (Nell) a gonosz apuka szerepében is egy vicc volt, főleg mikor 20 évvel öregebbnek próbálták feltűntetni, egy parókával.

the-best-of-me04.jpgMichael Hoffman (Egy remek nap) romantikus drámák nagy művelője sajnos feledhetetlen perceket okozott nekem, és nem azért mert annyira egyedi filmet készített volna. Annyira közhelyes és kiszámítható volt, hogy fájdalom volt nézni. Bár szép színesre sikeredett és klassz volt az a tóparti ház, de ezzel még nem vesznek meg. Nem olvastam a könyvet és valószínűleg, ha 100 évig élek, akkor sem fogom,csak ha kínoznak. A film zenéjére egyáltalán nem emlékszem. Egyszóval ez az a film, amire tényleg elpazaroltam az életemből közel két órát. Végül is két részletben végignéztem, de lehet jobban jártam volna, ha az Éden hotel +18-as részét kapcsolom be.

Egyedülálló nőknek, asszonyoknak ajánlom, akiknek tényleg annyi szabadidejük van, hogy ez is simán belefér és nem tartják elvesztegetett időnek a rászánt időt. Lehet, tetszik majd nekik és engem tartanak egy érzéketlen tuskónak. Előfordulhat.

50%

stuck-in-love-poster04.jpgNincsenek jó napjaim. Egymás után már a második romantikus drámát néztem meg. És ez nem csak a közeledő téli szomorkás időjárásnak a következménye. 2013. év rettentően - szavakban sem tudom kifejezni - rossz volt. A lelkem melegségre vágyik és ezért keresem azokat a filmeket, melyek feltöltenek szeretettel. (Jézusom ezt én írtam) Mielőtt azonban elcsöpögnék a nyáltengertől és visszatérnék a skandináv filmek merev ridegségéhez leszögezem, hogy az alábbi filmet kár lett volna kihagynom.

stuck-in-love-03_STUCK-IN-LOVE_Courtesy-of-Millennium-Entertainment_rgb.jpgBorgensék egy igazi író család volt, míg szét nem estek. Bill (Greg Kinnear) sikeres író, aki miután felesége Erica (Jennifer Connelly) elhagyott egy fiatalabb srácért, egyetlen sort sem gépelt le. Éjszakáit volt neje háza körül kémkedéssel és azzal járó sóvárgással tölti, délutánjait vigasztalásként pedig saját ágyában a fiatal házas szomszéd lánnyal, Triciával (Kristen Bell) „mulatja”. Bill neveli a meglehetősen bonyolult lelki világú tinédzser gyerekeit, Samanthát (Lily Collins) és Rustyt (Nat Wolff). Samantha első regényét publikálja nagy sikerrel. Rámenős, lényegre törő lány, aki szkeptikus a szerelemmel kapcsolatban és egy milliószor kisebb IQ-jú seggfejeknek adja oda magát. Minden megfordulni látszik azonban, mikor megismerkedik Louval (Logan Lerman) a kedves osztálytárssal, aki megpróbálja kinyitni a szemét és a csapongó életét rendezni. A fiatalabb tesó, Rusty viszont éppen ellenkezője. Törekvő fantázia regény író, aki még keresi az élet tapasztalatait. Romantikus gondolatokkal telve beleesik a zavaros életvitelű Kate-be (Liana Liberato), akitől megkapja a szerelem és csalódás minden formáját….

writers06.jpgSzép családregény lenne, ha könyv lenne, de így „csak” egy egészen kellemes mese a szerelemről, annak megtalálásáról, elvesztéséről. Miképpen kezdődik, és hogyan végződik egy új vagy egy régi kapcsolat. Ismét egy remek film a családi kötelékről, az örömről, a bánatról, az élet rossz és negatív oldaláról, de ugyanakkor a szépségéről és varázslatosságáról. Mikor szerelmesek vagyunk,sírunk és nevetünk - hiszen vele jár -, de az biztos, hogy még így is az egyik legjobb dolog az életben. Az életet azonban nem lehet újraírni,ha megbotlunk, ha elrontunk valamit a kapcsolatunkban. És ha meg is tudnánk tenni, pont azt veszítenénk el, amiért érdemes élni.Vajon van-e második lehetőségünk? Érdemes-e újrakezdeni? Jár-e még egy esély?

writers04.jpgA film egészen kellemesen taglalja a fenti kérdéseket. Meglehetősen cinikusan képsorokkal indul, de ezt a bizonyos cinizmust a mozi szépen lassan idővel átalakítja szerethető emberi tulajdonságokká. Szinte várod, hogy mindenki mindenkivel jóban legyen, hogy minden szép és jó létrejöjjön, annak ellenére is, hogy azért meglehetősen életszerűtlen szituációkkal találkoztam a filmben. Számomra kicsit hiteltelen volt ez a regénykiadásos felhajtás Samantha körül (ha-ha 19 évesen az élet nagy tapasztalatiról írt, lsd. Szepesi N.) - sorolhatnék többet is -, azonban mégis elsiklottam felette, mert a film hangulata és a reménykeltő stílusa elvitt a kétkedéseimtől.Mert igen is jóleső érzés volt látni azt a bizakodást, ahogyan Bill hisz még a volt feleségében, hogy talán észhez tér és visszamegy hozzájuk. Az a tisztelet, ahogyan beszélt róla, hogy egyszer már ő is megvárta mikor megbotlott az életben. A mentori szerepe, miként próbálja egyedül terelgetni a gyerekeit a való világban, miközben saját magával is ellentétekbe ütközik. Felkészíti a fiát, hogy semmi sem fáj annyira, mint az első szakítás,amikor először törik össze az ember szívét. Aki látta a filmet tudja, miről beszélek, persze ezek lehet, hogy csak nekem okoztak élvezetet. Számos apró örömforrással és bánattal találkozhatunk, amitől egészen kellemesen elérzékenyülünk, amennyiben képesek vagyunk befogadni ezeket a jeleneteket. Elég megható, amikor visszaveszi a gyűrűjét az ablakpárkányról, vagy amikor az ex-nek szánt terítéket leveszik már végre.

writers07.jpgA film vége, a boldog hálaadásos rész- bármennyire is giccses volt-, annyi melegséget adott, hogy tényleg feltöltötte lelkemet egy ideig. Boldog voltam tőle és már ezért megérte megnézni. És férfiasan közlöm, hogy bizony kicsordult egy könnyem, de ezt egyáltalán nem szégyellem. Régen volt úgy is ilyen.

Sajnos, mint már megszokhattuk ebben is filmben is már központi szerepet kap a drog. Itt is úgy szívják a spanglit, mint csecsemő az anyatejet. Bár azt hallottam, hogy az írók képzelete akkor szárnyal csak igazán. Szóval nekik kicsit megengedett. Stephen King is akkor alkotott nagyokat, mikor hajdanán elmerült a füstben. Hogy miért őt említem? Mert a filmben megszólal a teljes valóságban, igaz csak telefonon keresztül halljuk a hangját. Tényleg ő beszél. Mondjuk ez is elég túlzás, de most ez  sem érdekelt.

writers02.jpgA szereplők közül a két szülőt alakító Greg Kinneart(A család kicsi kincse) és Jennifer Connellyt (Rekviem egy álomért) is megszerettem a végére. Nagyon jók voltak, és igazán meghatóra sikeredett az utolsó jelentük. A „gyerekek” közül a srácot alakító Nat Wolff(Szilveszter éjjel) játéka nekem jobban bejött – ígéretes tehetség -, mint a testvér Lily Collins (Tükröm, tükröm) elsőre nem szimpatikus szerepe. Igazán nagyszerűek ők is. Kristen Bellnek (Minden kút Rómába vezet) meg csak az a szerep jutott, hogy szép. Más nem nagyon, sajnos. Logan Lermannak(Egy különc srác feljegyzései) és Liana Liberatonak (Túszjátszma) szintén kevesebb szerep jutott, amit az előbbi esetében igazán sajnálok, mert ő tényleg jó. Érdekesség még, hogy filmben feltűnik Schwarzenegger fia, Patrick is néhány pofon leosztásáig. Nem baj, valahol el kell kezdeni.

writers05.jpgFeltörekvő ifjúságunk újabb ígérete lehet Josh Boone elsőfilmes rendező. Igazán szerethető alkotást készített ebből a meglehetősen komplex családi drámából, amit a saját forgatókönyvéből követett el.Lehet rajta sírni és lehet rajta nevetni - akár egyazon jelenten is -, azonban közömbösen ülni előtte biztos, hogy nem lehet. Tudom, hogy nem mindenkinek jön majd be az, hogy meglehetősen megkérdőjelezhető dolgok vannak benne (szex, drog, 16 és egy 19 éves lány tapasztalata, stb.),de - mint ahogyan a bevezetőmben is említettem - egészen rossz időszakomban talált meg és ezért most érzékenyebben is érintett. Talán ezért ütött nagyobbat a kelleténél. Fényképezése egészen kiválóra sikerült Tim Orr személyében igazán remek társa van a rendezőnek. Zenéket nagyon jól eltalálták. Kitűnő soundtrack válogatást hoztak össze. A mozi pénztáraknál biztos, hogy nem fog robbantani, nem az a kategória.

Frissen szakított embereknek mindenképpen érdemes megnézni, hiszen ebben a filmben is beteljesül az, hogy a remény hal meg utoljára. Érdemes leülni elé. Egészen jó érzéssel, boldogan lehet felállni mellőle, ami iszonyú pozitívum.

75%

Számlista:

1 Nosebleed (Score)
2 At Your Door - Nathaniel Walcott and Mike Mogis featuring Big Harp
3 Peeping Tom (Score)
4 You Are Your Mother's Child - Conor Oberst
5 American Man - Rio Bravo
7 Polkadot - Like Pioneers
8 Rusty Tucks Kate In (Score)
9 Will You Be By Me - Wallpaper Airplanes
10 Goodbye (Score)
11 I Won't Love You Any Less - Nat & Alex Wolff
12 Between the Bars - Elliott Smith
13 Bill Gets Dressed (Score)
14 The Calendar Hung Itself... - Bright Eyes
15 Bill Tells Sam the Truth (Score)
16 A Mountain, A Peak - Bill Ricchini
17 Erica at the Door (Score)
18 Somersaults in Spring - Friends of Gemini



drinking-buddies-poster01.jpgIdőtöltésnek való filmeket nem nehéz találni. Bármikor elő lehet venni olyan alkotásokat, melyek csak arra valók, hogy néhány órára elvegyék az ember figyelmét a fontosabb dolgokról, ami manapság nem is árt. Kihúzzuk vele addig az időt, míg nem jön álom a szemünkre. Ennél a filmnél ez a jelenség előbb érkezett meg, mert már fél óra után elragadott az oxigénhiány.

Két jóbarát, Luke (Jake Johnson) és Kate (Olivia Wilde) munkatársak egy chicagói sörgyárban. Életük nagy részét az üzemben töltik, ahol a meló mellett piálással és flörtöléssel mulasztják az időt. Tökéletesek lennének egymásnak, ha nem lenne mindig ott az a bizonyos ha. Mindketten kapcsolatban vannak. Luke házasságát tervezi Jill-el (Anna Kendrick), akivel közel hat éve már együtt van. Kate pedig a meglehetősen hűvös és tartózkodó producer barátjával, Chris-szel (Ron Livingstone) próbálja a kapcsolatát fenntartani.  A párok jól ismerik egymást, és egy közös hétvégi kiruccanás után ráébrednek arra, hogy tulajdonképpen a kapcsolatuk hamis és a barátjuk párja sokkal több, mint egy jóbarát….

drinking-buddies05.jpgNesze semmi fogd meg jól. Ennyi. Mikor vége lett szinte fellélegeztem és megkönnyebbültem, hogy végre mehetek az ágyamba. Nem tetszett. Röviden ennyi volt a véleményem a film után. Tudom, hogy független filmesek ezt hívnák szuper realisztikus alkotásnak – és talán van is benne valami -, de úgy érzem, ez most sajnos nem állt össze elképzelhetőnek.

drinking-buddies01.jpgOlivia Wilde rajongók persze fényesre dörzsölhetik a tenyerüket, hiszen szeretett színésznőjük egészen kellemes jelenség még egy sörgyárban is, különösen úgy, hogy percenként vedeli a sört, majd a következő jelenetben bikiniben vagy anélkül ugrál a tengerbe, de engem már nem hozott lázba és nem azért mert nem szimpatizálok vele. Az egész sztori unalmas, számomra kevés és bosszantó volt. A szereplők sekélyesek, és maga a dilemma is, - hogy hol van a határ a barátság és a több mint barátság között? – egészen lerágott csont, ami még nem is lenne baj, de mivel a színészek sem kerülnek közelebb hozzánk a film alatt, így az egész film sem. Ettől érdektelenné válik az egész. Tudom, kellemetlen érzés és idegesítő, ha az ember a jelenlegi kapcsolatában másra gondol, mással érzi magát jól és csak sodródik előre végzete felé, és mégsem tesz ellene semmit, de valahogy azt érzem ezt sokkal jobban át lehetett volna adni, nem pedig úgy, mintha csak a szomszédom mesélné el a történetét halál unalmas stílusban.

drinking-buddies02.jpgNéztem a filmet és arra jöttem rá, hogy ennyi erővel nézhettem volna a meteorvadászokat a Discovery-n, mert pont annyira érdekel. Szinte végigásítottam a filmet és csak akkor nyílt ki jobban a szemem, mikor a tábortűz fényénél kedvenc „tizenhármasunk” levette a felsőjét. Bár a film elején még egészen komolyan bámultam a tévémet, de nem azért, mert annyira érdekelt volna, hanem, mert a felírat olyan gyors volt, ahogyan még a nagyigmándi szélturbinák sem képesek pörögni viharban. Nem szeretnék mélyebb elemzésbe bonyolódni. Amúgy elég sok pozitív kritikát olvastam a filmről és lehet én láttam az egészet rosszul, de vállalom a leírtakért a felelősséget.

drinking-buddies06.jpgSzereplőink közül csak a női színészeket emelném ki, de nem olyan magaslatokba, hogy ne látnánk őket a felhők fölött. Olivia Wilde (Lopott idő) egészen nézhető volt annyiszor rebegtette meg a szempilláit. Kicsit természetesebb, mint ahogyan addigi szerepeiben láttuk. Bár Jake Johnsonnal (Csak szexre kellesz) egyáltalán nem működött az a bizonyos „kémia”, amit adott esetben mindig emlegetünk és talán ez volt számomra az egyik legnagyobb hiba. Nem éreztem őket egyáltalán összeillőnek semmilyen szempontból, csak amikor egyszerre fogták meg a sörös kancsóikat. Most kövezzenek meg, de igen is leírom, hogy számít a „külső” és nem kell mindig a „belső” értékkel jönni. Anna Kendricket (Tökéletes hang) szeretem, szerintem egészen remek színésznő és lehet, ezért sem akarok semmi rosszat írni róla, amúgy is csak másodhegedűs most. Nem élete műve, de a mi kellett ehhez a nem túl összetett szerephez, simán hozza. Ron Livingstone (Démonok között) pedig csak úgy lebegett a semmibe. Totál nem emlékszünk majd rá.

drinking-buddies03.jpgEgyébként értettem, hogy a meglehetősen fiatal Joe Swanberg (V/H/S) rendezőnek, mi volt a célja ezzel a filmmel, de sajnos ennek üzenetnek az átélése nem jött át. Most nem éreztem ezt jónak. Úgy gondolom, hogy a túlzott realizmusra törekvés inkább a visszájára fordult és eltaszított a nézésétől. Érdekesebben megírva, szerethetőbb karakterekkel esetleg nézhetőbb lett volna. Még azt sem mondhatom, hogy a szövegek annyira rosszak, de mégis álmosító, szürke volt az egész. Ennyire unalmas lenne tényleg a való életben ez a téma? Nem hiszem. Szerintem sokkal izgalmasabban és drámaibban előadható. És meg merem kockáztatni, hogy viccesebben is. Az operatőrnek néhány esetben úgy remegett a keze, hogy csak a vibrált a szemem tőle. A zenéje egészen szerethető tingli-tangli. Újbóli megtekintését - netán szinkronosan is - szerintem kihagyom. Lehet, hogy csak marha rossz napot fogtam ki és azért szóltam le. Amúgy aki nem akarja az egész filmet végignézni, nyugodtam álljon neki a lenti bemutatónak, mert szinte a történetnek az összes lényeges pontja benne van.

Azoknak ajánlom, akik a szereplők szimpatizánsai és nagy fanatizmussal habzsolják kedvenceik minden egyes megmozdulásait és most nem Livingstonra gondoltam. Romantikusnak nem romantikus, drámainak nem elég drámai és egyáltalán nem vicces.

55%

ui,: Aki, szeretné megnézni a filmet hagyja ki a bemutatóját, mert tényleg minden benne van.

süti beállítások módosítása