Annyira jó érzés felkelni egy film után és azt gondolni, hogy a ráfordított időt nem érezted feleslegesnek. Mikor a film ad valami plusz töltetet, nem csak a lehangolódást, hanem egy jó érzést. Csak ülsz a végén, szól a filmzene, megy a stáblista és csak gondolkodsz, milyen jó az, hogy van lehetőségünk más emberek zsenialitásának köszönhetően pozitív élményekkel gazdagodni. Colm Tóbin regényadaptációjából készült filmet nem véletlenül jelölték több kategóriában is Oscarra idén, köztük a legjobb forgatókönyv díjára. Egy igazi szívhez szóló mese a felnőtté válásról.

Az 1950-es években egy írországi kisvárosban eladóként dolgozó Eilis (Saoirse Ronan) kihasználja a New Yorkban élő ismerős pap ajánlatát és hátrahagyva anyukáját, testvérét, barátait, átköltözik az óceánon túlra Brooklynba. A kezdeti - idegen ország okozta - megpróbáltatások után egyre jobban érzi magát az új életében. Munkáját becsülettel végzi, sikeres az iskolában, barátokat szerez és még a szerelem szele is megcsapja Tony (Emory Cohen), egy olasz melós srác személyében. Otthon maradt családjával levelek útján tartja a kapcsolatot, egészen addig a pillanatig, míg egy tragédia hírére haza kell utaznia. Abba a városba, abba az otthonba, ami már megváltozott számára, mióta elment. Hazaérkezése után szinte minden dolog, minden kis jel maradásra készteti, és mikor megismerkedik Jimmel, (Domhnall Gleeson) a gazdag ír sráccal döntésre kényszerül….

Egy szív, két szerelem, egy haza. Ezt hirdeti a film bemutatója. Biztos átélték már többen ezt az érzést, amikor válaszút elé állunk. Mit szeretnénk? Múltat, jelent, jövőt. Szép film volt. Engem elvarázsolt, magába szippantott két órára teljesen. Ilyen filmeket szeretek, amelyek tényleg melegséggel töltenek el. Az egész film egy válaszút keresése, amely meghatározza a jövőnket. Menni vagy maradni a szerelem mámoros tengerén átúszva országok között. Ez elég giccsesre sikeredet, pedig a film nem az. Kellően drámai és néha egészen vicces. Ezért is mondják azt, hogy szinte minden vígjáték egyben dráma is, vagy valami ilyesmit.

Mostanában úgy látszik, hogy a filmeket kettévágják és két részletben, két bekezdésben lehet beszélni róluk. Ez a film is szinte percre pontosan két félidőnyi ellentétes periódusból áll. A kinti újvilág és a régi haza közötti ellentétek összehasonlításából. Persze nem a földrészek közötti különbségek megfigyelése benne a mérvadó, az amerikai álom okozta sokk, hanem a főszereplőnk felnőtté válásának történetének lassú virágzása. Ahogy haladunk télből - tavaszba, majd a nyárba, úgy nyílik ki Eilis is Brookyln hömpölygő forgatagában.

Mert a szürke kisvárosi életből betoppanni a nagyvárosi életbe és beilleszkedni, még akkor sem lenne egyszerű, ha főszereplőnk személyisége valami vagány lányból lenne összegyúrva, hát még amikor ennek pont az ellenkezője. Szerencséjére az albérlet adta lehetőségek, a közös vacsorák az ott lakó lányokkal és főbérlővel (aki isten a filmben), oldják kisasszonyunk merevségét. Annyira, hogy hamarosan szinte az egyik legkapósabb menyecske lesz a hétvégente megrendezésre kerülő ír táncházban. Itt ismerkedik meg az olasz sráccal, akinek folyamatos udvarlásának Eilis csak nem tudott ellenállni és a szerdai közös mozizásból és a vasárnapi táncolásból hamarosan szerelem lesz. Hála az égnek, ezek a jelenetek egyáltalán nem csaptak át csöpögős vajúdásba, inkább a báj, a humor (pl.: az albérletben eltöltött vacsorák), a kedvesség volt a jellemző. Csak ülsz a film előtt és mosolyogsz. Az olasz srác karaktere, sodró lendülete, nagyon jó ellentéte volt az ír hűvösebb eleganciának, aminek meg is lett az eredménye. Első félidőnek ezzel nagyjából vége is.

A második rész talán még érdekesebb is, mint a Nagy Almában eltöltött idő. Kicsit komorabb, összetettebb és nemcsak a bekövetkezett tragédia miatt, ami hazahívta őt. Eilis már megváltozott, érettebb, nyitottabb. Másképpen látja Írországot, és őt is a másképpen látják szülővárosának lakói. Mint egy felvilágosult nő, úgy járkál közöttük, aki után megfordulnak és összesúgnak az emberek. Az anya, a barátnők, az új barátok, új lehetőségek mind gondolkodásra késztetik, ér-e annyit az a szerelem, amely a tengerentúlon várja őt. Tényleg ő az igazi? Dicsérete legyen a filmnek, hogy a két világ közötti őrlődésének eredményét, azt, hogy merre is halad tovább az útja, egészen a film végéig nem tudjuk kitalálni, de azért a véleményünk megvan és szorítunk neki. A film lezárását szintén nagyon jól oldották meg, egy pillanatig sem tartott tovább a kelleténél és nagyon szép volt.

Saoirse Ronan (Komfortos mennyország) kisasszony nem véletlenül lett az idei fesztiválszezon egyik meghatározó főszereplője. Simán be is került idén az Oscar 5 legjobb színésznője közé. Bár a mostani, 2016-os mezőny nagyon erős volt és nem nyerhetett (mert volt nála jobb), de ebben a filmben végképp bebizonyította, hogy ténylegesen felnőtt a nagy sztárok közé. Kedves, őszinte, szerethető szerepet kapott és játékával emlékezetessé teszi a filmet. Mellette nagyon szerettem még Emory Cohent (Túl a fenyvesen), aki annyira törte az angolt, hogy öröm volt hallgatni. A főbérlőt alakító Julie Walters és a kis társasága szinte mindig mosolygásra késztetett. Nem tudnék senkiről rosszat mondani.

John Crowley (Behálózva) rendezőnek Nick Hornby (Egy lányról) kiváló forgatókönyvéből sikerült egy nagyon szerethető, megrendítő, szellemes, szívszaggató, romantikus drámát készítenie, melyet tényleg nem alaptalanul jelöltek számtalan díjra. A legjobb az egészben, hogy ezt a filmet szívesen nézheted meg a barátaiddal, a gyerekeddel, a szüleiddel és szinte minden korosztállyal, akik fogékonyabbak a régi vágású filmekre. Hiszen a korbeli díszletek, a szereplők, a párbeszédek, az operatőri munka a film zenéje elvarázsol az elejétől fogva. Olyan mintha egy felnőtt mesét nézne az ember egy migráns lány felnőtté válásáról. Azért is írtam, hogy mese, hiszen azért a bevándorlók helyzete, beilleszkedése nem ennyire egyszerű egy idegen országban hátszél nélkül. Persze lehet szerencsésnek születni, de ez a ritkább eset. Néha kicsit lassú és csendes a film, de mégis visz előre, mert tökéletesen működik. Megemlítem még, hogy a Rotten Tomatoes-on igen magas százalékon áll, hiszen a 97%, bizony nem kevés. 

Romantikus filmek kedvelőinek feltétlen ajánlom, de nem csak a gyengébbik nem képviselőinek. Kár, hogy ritkán érkeznek hasonló alkotások. Nagy kár.

80%

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.