Hihetetlen érzékkel tudok a lehangoló filmekhez nyúlni, és ha ehhez még hozzávesszük ezt a remek esős téli időt - ami számomra alapban érvágó -, akkor nem meglepő, hogy csak nagy nehézségek árán tudok másnap reggel mosolyogva felkelni. Persze kivételek azért vannak, de többnyire könnyfakasztó drámába futok bele. Az alábbi film Lili Elbe megemlékezéséből (vágyálmaiból) készült, ami 1933-ban jelent meg könyv alakban Egy nő férfiban címmel. Hát váljék egészségére.

Az 1920-as években Einar (Eddie Redmayne) és Gerda Wegener (Alicia Vikander) festő házaspárként élnek Koppenhágában. Kettőjük közül Einar nagyobb sikereket ér el tájképeivel, míg Gerda képei visszautasításra kerülnek a kiállítók részéről. Egy napon Gerda megkéri férjét, hogy álljon neki modellt női ruhába beöltözve, mert szeretné befejezni félbehagyott portréját. A Liliként készült portréképek Einarról nagy sikert aratnak a galériákban. Elköltöznek Párizsba, ahol Gerda karrierje is végre beindul. Einarban azonban a felvett női ruhák előhozzák a benne elnyomott vágyat, hogy valójában sokkal jobban érzi magát Liliként, mint férfiként. Az ártatlannak indult kérés visszafordítatlan változást okoz életében, és olyan vágyat indít el benne, amiből nincs visszaút és a boldog házasság szépen lassan darabjaira hullik.

Hát elég morbid volt, mit ne mondjak. Számomra az, egyértelműen. Végig fanyalogva néztem egy nem tudom milyen nemű egyént, aki az akart lenni, ami. Valahogy így jellemezném elsőre ezt az amúgy nem olyan rossz filmet, mint egyesek elsőre megítélnek. Annak különösen érdekes lehet, aki szereti az ilyen „más” jellegű filmeket. Én annyira nem tolerálom és nem is vagyok oda olyan egyénekért, akik a másságot, transzneműséget hirdetik nagy elánnal. Mondjuk ez a film sem kifejezettem egy propaganda film, mert mélységileg azért hibádzik benne valami. Nem olvastam a könyvet, és nem is fogom, de a leírások alapján nem is nagyon tükrözi a valóságot, inkább arról szól, hogy milyen dolgok járták át emberünk félresikerült gondolatait.

Nem akarok történelemhűséget keresni a filmben, azt, hogy abban az időben mit fogadtak el és mit nem, és hogy mely országokban, városokban voltak az első nyilvános helyek, ahol nyíltan vállalhatták magukat ezek az egyének. Nem az én asztalom eldönteni, hogy mi az ami igaz és mi az ami nem. Az hogy egy emberben ez egy veleszületett dolog vagy később alakul ki, azt sem az én asztalom eldöntetni, mert nem értek hozzá. Az, hogy ezért még társadalmi kirekesztettséget, kigúnyolást kapnak, hát erre meg jobb, ha nem írok semmit. Homokos, skizofrén, transzexuális, őrült? Sajnálatra méltó vagy megvetendő? Egyetlen reménye valakinek az, hogy férfi létére nővé operálják? Hát nem élem bele magam egy pillanatra sem és egy kicsivel sem vitt közelebb a film ennek megértéséhez. Amúgy ebben a témában elég felszínesre sikeredett, inkább a házaspár kapcsolatára korlátozódott.

Amiben nem tudtam eldönteni, hogy ki volt az extrémebb. A pasi, aki nővé akart változni vagy a felesége, aki meg hagyta. Sőt, ő volt az, aki kiugrasztotta a nyulat is a bokorból, aztán meg hagyta, hogy csak úgy szárnyaljon a végzete felé. Barátból, férjből barátnő. Hát legyen ehhez gusztusa bárkinek is, nem akarok tudni róla. Szép lehetett a feleségnek mindezeket feldolgozni. Az biztos, hogy nagyon szerethette, ha ehhez így képes volt statisztálni és mellette állni a végsőkig. Hihetetlen, hogy mit ki nem bírt férje mellett. Nekem tényleg egészen beteges volt. Magához a srác szenvedéséhez is csak egy-két jelenet kapcsolható mivel többnyire csak a bájos mosolygása volt látható átható kézmozdulataival. Kezdetben mondjuk nem is tudtam eldönteni, hogy mit is gondoljak róla, mert már a kezdő képsorok után is lehetett látni, hogy nem nehéz ennek a pasinak Lilivé válnia a 40 kilójával.

Bár az arca egy kicsit haloványnak, mondhatni halottinak tűnik, de később kifestve egészen „emberi” külsőt tudtak a sminkmesterek varázsolni neki. Kicsit olyan vámpírosnak tűnt, mint Tom Cruise, az Interjú a vámpírban. Hátborzongató, és nem azért mert vérzett az orra. Mikor felvette először felesége hálóingjét és abban parádézott az ágyban, akkor egy kicsit furcsán néztem a filmre és magára Gerdára, mert ebből sehogy sem lehetett jól kijönnie egyik személynek sem. Persze nem is ez volt a cél.

Amit talán egész jól sikerült bemutatnia a filmnek, az a kettőség, ami jellemezte Einar/Lilit, míg férfiként intelligensebb, érzékenyebb, nagyravágyóbb volt, addig kifestve nőként sokkal sekélyesebb benyomást keltett, olyan volt, mint akit totálisan lebutítottak volna a női mivolta végett. Akinek elég volt a világban csak a ruhákból és pislogásból megélnie. Nem tudom, hogy a könyvben is így szerepel-e, így volt jelen a meghasadt személye, de ez legalább átjött, ami viszont egy kicsit a női nemet ledegradálja, mint az a nő, aki vesz egy ruhát és arról áradozik egy hétig. És ezért meg én kérek elnézést. Tényleg mintha két lény mozgott volna benne.

Ennek ellenére egy biztos, hogy látványra nem lehet kifogásunk, hiszen a korabeli városok, utcák, jelmezek, kosztümök megvalósítása szempontjából az egész film szinte tökéletes. Nem mondom, hogy szívesen éltem volna akkor, mert egyáltalán nem, de olyan jó volt nézni a nyüzsgő párizsi népet. De ez még kevés ahhoz, hogy ott legyen azon filmek népes táborában, amelyek az extrémebb szereplőket szívesen mutatja be, holmi ártatlan nézőknek.

És most akkor egy kicsit méltatom a film igazi főszereplőjét, aki nem más ebben a filmben, mint Alicia Vikander (Ex Machina), meg is nyerte a mellékszereplő Oscart. Egyszerűen csodásan játszotta azt a feleséget, aki helyében nem sok ember lett volna. Az, amit alakított partnere mellett, bámulatos. Simán lemosta a filmről Eddie Redmaynet (A mindenség elmélete), hiába volt oscar díjra jelölve. Bár Leo mellett idén senkinek sem lett volna esélye. Ben Whishaw (007 Spectre) nekem az egyik kedvenc színészem és itt is egészen szimpatikus szerepet kapott. Sok férfinéző szívét megdobogtatta már Amber Heard (Zombieland) kisasszony, de el kell keserítenem mindenkit, hogy ő itt bizony nem vetkőzik csak jelen van a film első felében. Azonban azt is megjegyeztem a noteszem szerint, hogy a „kukkolós” jelenetben az a hölgy középen nagyon szép volt.

Tom Hooper (A király beszéde) 4 Oscar-díjra jelölt filmjéről nehéz előítéletek nélkül írni, mert ha emberben alapban kialakul egy elfogadó képtelenség, akkor azt nehéz áttörni egy ilyen filmmel. Ennek ellenére nem mondom, hogy nem nézhető, mert a csodálkozásomtól ledöbbenve egészen simán végignéztem, ami köszönhető a könnyen fogyasztható kommerszebb, néhány esetben egészen szirupos rendezésének. Ami tényleg egészen jó, és ha ehhez hozzávesszük a remek képi világát egészen elfogható lesz az összkép, ha függetleníteni tudjuk magunkat a témájától. A témától, ami sok emberben felteszi azt a kérdést, hogy minek kell erről filmet készíteni egyáltalán. A film zenéje nekem kifejezetten tetszett, bár néha az a sok ismételt motívum unalmassá válik, de akkor is fülbemászó az elejétől fogva. Ezt a filmet tényleg csak olyan közönség nézze meg, aki egy kicsit is modernebb felfogást képvisel. Nincs vele semmi baj, de ne szombat délután álljunk neki.

Azoknak ajánlom, akik szeretik a rétegfilmeket. Születtek már jobb alkotások ebben a témában, de talán a megvalósítás szempontjából nem. Érdemes megnézni, még ha nem is moziban, mert az a sok „értő” közönség, aki esetleg beül erre a filmre, nem biztos, hogy kibírja fanyalgás nélkül. És az már alapban tönkreteszi.

70%

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.