Vannak olyan filmek, amelyeket érdemes egyedül, nyugalomban megnézni. Amikor úgy rákészülsz, hogy ez most nem egy kimondottan felszabadító, kacarászós alkotás lesz, de most nem is ilyenre vágysz. Nem pattogtatsz kukoricát, nem pirítasz sós szotyit sem. Csak szépen csendben beülsz a mozi elé és élvezni akarod a drámai pillanatokat a nyugodt, sötét szobában. Feltéve ha nem dől össze egy perc alatt a meghitt kis magányod,  amikor a párod felpörögve a vártnál korábban érkezik haza egy remek Boban Markovic koncertről, és nem érti mi ez a letargia.

2013.04.15-én a bostoni maraton célegyenesében két bombát robbantott egy testvérpár. A három halálos áldozatot és több mint 180 sebesültet követelő merényletben többen is maradandó sérülést szereztek. Köztük volt a barátnőjének szurkoló Jeff Bauman (Jake Gyllenhaal) is. Közvetlenül mellette robbant fel az egyik bomba. A terrorakcióban Jeff mindkét lábát térdtől lefelé elvesztette. Mivel emlékezett a merénylőre, segített a tettesek gyors elfogásában. Igazi nemzeti hős lett, akinek viszont szembe kellett néznie a mozgáskorlátozottak világával…

Ismét egy amerikai történelemben végrehajtott merénylet, amely után az egyszerű szupermarketes csirkepakolóból nemzeti hőst faragtak. Írhatnám, hogy ezt sosem lehet megunni, ami valószínűleg nem lenne teljesen igaz, de ebben a filmben sok olyan momentumot találtam, amiért érdemes volt megnézni. Az amerikai propaganda behálózó gépezetével, hogy mit miért tesznek, és miért háborúznak, most nem szeretnék behatóan foglalkozni. Véleményt sem igazán formálnék erről, mert elég vékony jégen táncolnék, ha belemerülnék a politikai háttérbe. Mégha árnyaltan mindvégig benne is volt a filmben, nem erről szólt, vagyis én nem ezt akartam kivenni belőle, nem ez volt a hangsúlyos számomra.

Sokkal érdekesebb volt maga az “emberi történet”, a tragikus szerencsétlenséget elszenvedett Jeff felépülésének küzdelmei. Mégha ezt nem is tudja a film a maga totalitásában bemutatni, (mert ugye ez azért lehetetlen), egy kis szeletét szépen elénk tárja a “natúr valóságnak”.  Ebben nemcsak a hétköznapi élet leküzdésének nehézségei szerepelnek, hanem magának a poszttraumás stressz okozta hatások elhatalmasodásának problémái is. A film igazán ebben szeretne jeleskedni, és ez részben sikerül is. Viszonylag részletesen mutatja be a kórházi ápolástól kezdve, az otthoni nehézségeken át, egészen a végső összeomlásig, majd a felépülésig tartó utat.

A filmben a szívszorító jeleneteken kívül - mely azért még a seggemet is összehúzta néhány esetben -, találunk mosolygósabb pillanatokat is. Ezek valamennyire oldják a hangulatot, de azért túl sokáig nem hagyják arcunkon a vigyort, mert többnyire az egész film szomorú. Szomorú, mert egy ember tragédiája, aki pont rosszkor volt rossz helyen, egy emberé, aki akaratán kívül vált médiasztárrá, aki egyáltalán nem akart nemzeti hős lenni, főleg nem ilyen áron.  A film végén azért csak nem tudtak a készítők kilábalni a nemzeti propagandából és ez egy kicsit beárnyékolta az egészet. És az az annyira jellemző kissé molettebb kislány a végén az óriás hot-dogjával miért kellett?????

Tetszett az a tipikus amerikai összetartó családkép, ami megjelenik a filmben. Az anya, a tesók, a volt férj, akik azonnal, mint a hiénák lecsaptak a lehetőségre, hogy a katasztrófából a legtöbbet tudják kihozni. Piálás, kajálás, bulik, interjúk ahova főszereplőnk egyáltalán nem kívánkozott. Bemutatja, hogy “a ragadozók” hogyan rontanak a vérszagra, hogy széttépjék emberünket az utolsó leheletéig.

Ami még tetszett, bár ez elég rossz szó erre, hogy tényleg betekintést kapunk egy mozgáskorlátozott ember életébe, hogyan is küzd meg a mindennapokkal, a számunkra oly természetesnek tűnő dolgokkal. Ilyenkor jön az elő, hogy mennyit is ér valójában az egészség, ami a legfontosabb dolog az életben. Na jó, ez nem egy ilyen blog, hogy tovább elemezzem. Egy mondanivaló azért ebben a filmben is keményen átjön, hogy bizony hiába akarja más, hogy éljünk, és újra reméljünk, ha mi nem akarjuk ezt, nem fog sikerülni talpra állni. Csak akarni kell, és meglátni a célt, mely elvisz a felemelkedéshez.

Na de ami az egész filmet megmenti az Jake Gyllenhaal (Éjjeli féreg), akinek lábait hibátlanul sikerült eltűntetni. Ennek a pasinak az utóbbi filmjei kivétel nélkül tetszettek. Remek színész lett. Élmény nézni. Csak azt nem értem, hogy hogy nem öregszik? Vagy csak én vagyok féltékeny rá. Ami még tetszett, az alkoholista anya szerepében Miranda Richardson (Az órák), aki tényleg kellően ellenszenves volt az egész film alatt. Ha szemét lennék, akkor azt mondanám, hogy nekem tipikusan az amerikai átlagember megtestesítője volt. A barátnő szerepében Tatiana Maslany (Eastern promises - Gyilkos ígéretek) viszont ellensúlyozta a szülői hátteret, és kellően vissza tudott rázni a valóságba.

David Gordon Green (Ananász expressz) rendező filmjével végül is elérte célját. Nem azt mondom, hogy minden szempontból lekötött, de igazából nem is tudok az árnyalt mondanivalón kívül negatív dolgot említeni. Mivel megtörtént eset, ezért nem nagyon tudott elrugaszkodni a valóságtól. Egy szerencsétlenül járt emberről, és az ő szenvedéséről amúgy sem hálás filmet forgatni, és igazából tök érthető, hogy még nézni sem könnyű. Ami a lényeg, hogy a film rendezése jó, a képek néha többet is mutatnak a kelleténél, és bizony még a szag is átjön, már ha valaki érti mire gondolok a film megnézése után. Azt azért őszintén bevallom, hogy akkora hatást nem váltott ki belőlem az egész. Tényleg nem rossz, és egyszeri megnézést megért, de a sérült Jaken kívül nem sok mindenre fogok emlékezni.

Amúgy érdekesség, hogy pont párhuzamosan forgatták a terrorista testvérpár hajtóvadászatáról és elfogásáról készült a Hazafiak napja (Patriots Day) című filmmel együtt, amit sajnos még nem láttam, de így a kettő együtt szerintem egészen tiszta képet adna azokról a fájdalmas napokról.   

Azoknak ajánlom, akiket érdekel ez a téma, eléggé rétegfilm, eléggé nyomasztó. Nem az a tipikus „hőst faragunk” alkotás.

65%

Vannak olyan emberek, akik megunják a civilizáció adta örömöket, és felperzselve maguk mögött mindent, elindulnak a nagyvilágba. Azért kelnek útra, hogy lehántsák magukról a “felgyülemlett koszt” és egyedül legyenek egy gyönyörű helyen, gondolataikba zárva. Aztán vannak mások, akiknek egyszerűen csak zabszem van a seggükben, és nem tudnak nyugodtan megülni és megelégedve bámulni a Celeb vagyok ments ki innen őserdei tájainak szépségeit.Ők azok, akik akár az életük árán is keresik a kalandokat, az izgalmakat. Az így szerzett feltöltődés megér nekik annyit, hogy beledögöljenek az élmény adta gyönyörbe.A természet azonban nem mindig simogató, megnyugtató, és nem nagyon szereti, ha bolygatják. Ismét egy film, ami nagy pofont ad kalandvágyó természetjáróinknak.

1980-ban három kalandra éhes turista, eltérő szándékoktól vezérelve elindul egy idegenvezetővel a bolíviai dzsungel mélyére. Egy olyan élményre vágynak, amelyben korábban még sosem volt részük.Az útjuk során a vártnál sokkal keményebb nehézségekbe ütköznek, és a társaság is szétszakad.A szívósabb és rendíthetetlenebb része a csapatnak nem adja fel, és folytatja a menetelést az ismeretlen tájakon. Az út azonban kifog rajtuk, és végképp szétszedi őket. A film a dzsungel mélyén egyedül bolyongó Yossi Ghinsberg (Daniel R.) küzdelmes, embert próbáló napjainak történetét meséli el.

Szép, színes, úti film, de olykor kegyetlen képekkel. Természet kontra ember. Ritka, amikor az ember győzedelmeskedik, de ha meg igen, az bizony nagy mák. Amúgy ha valakit érdekel, a teljes történetet el tudja olvasni a wikipédián.Ami a dzsungelt illeti, a film befejezése után sem változott meg a véleményem, hogy enné meg a rosseb. Nem a mi világunk ez, nem minket teremtettek oda, hogy hódítsuk meg az ismeretlent. Persze mindig is lesznek, akik a másra vágynak, akik ki akarnak tűnni, és szeretik a veszélyeket.Ha egyszer eljutnék Dél-Amerikába, és lehetne választani, hogy a turistacsalogató Machu Picchu-t nézzem-e meg, vagy egy kis aranyásó kalandra induljak el a helybéli bennszülöttekkel a dzsungel mélyére, tuti nem az utóbbit választanám. Az is lehet, hogy inkább egy helyi krimóban üldögélnék naphosszat.

Mivel a készítők megtörtént esetet dolgoztak fel, nem rugaszkodhattak el teljesen a valóságtól.Bár sosem jártam arra, és az olvasottságom is mindössze addig terjed a témában, hogy a dzsungelben maximum két-három napot lehet kibírni minden nélkül, ha nem születtél Bear Grylls-nek, ezért akár még igaz is lehet a sztori. Bár ha van víz, akkor állítólag három hétig is húzhatjuk. (szintén a nagy túlélőtől tudom). Szóval ez az a hely, ahová nem kell karóra. A dzsungel tényleg megmutatja, mik is vagyunk valójában a természethez képest. Gyakorlatilag senkik. Ha valaki többnek gondolja magát, hajrá.

A filmből igazából az jön le, hogy nem a rovarok, kígyók és békák állandóan vizslató tekintete között élni a legnehezebb, mégha nem is kedvelnek téged annyira. Nem az a gáz, hogy nem tudsz aludni a ragadozók folyamatos közelsége miatt, akik szagolják az izzadt tested párolgását. Még csak nem is az ingoványos talajon való közlekedés a durva, amely beszippant. Hanem az, hogy hogyan is viselkedik az emberi elme vészhelyzetben, adott helyen és időben.

Az egyedüllét és az ebből eredő folyamatos éberség parája visz a sírba, de legalábbis a meggondolatlan cselekedetekbe. Nemcsak a tabletták tudnak hallucinációt okozni, hanem a reményvesztett őrület, ami ránk tör legsötétebb magányunkban. A film az arcunkba nyomja, hogy soha ne adjuk fel, és bízzunk magunkban, hogy a lehetetlent is meg tudjuk csinálni. Mindig van remény. A másik oldalról pedig azt üzeni, hogy egy barát a bajban mutatja meg az igazi arcát. Nos, azt nem tudom, hogy tényleg így van-e, vagy csak egy kicsit hollywoodiasították a művet, de mindenesetre megható, hogy mikre vagyunk képesek. Vagy nem.

Két részre lehet osztani a filmet. Az első, a meglehetősen hosszúra nyúlt bevezető. Hogyan és mikor ismerkedett meg a kis csapat, mi vezérelte őket ide, és hogyan hergelik fel egymást az útra. Ez az egy óra lehet, hogy valakinek unalmas, és érdektelen lesz, de én néztem figyelmesen.Nem azt mondom, hogy ez a rész az erőssége a kész terméknek, de nem is volt annyira gáz, mint ahogy egy-két helyen lehetett olvasni. Amúgy meg aki szereti a természet csodáit, tátott szájjal fogja figyelni a szép, színes képeket, mert azok bizony lenyűgözőek a fotelból nézve is. Legalábbis addig, amíg nem egy csúnya férget mutatnak közelről, amelyik éppen egy sebből mászik elő.

Ahogyan embereink haladnak a céljuk felé, egyre jobban fáradnak, éheznek, és egyre ingerültebbek lesznek. Könnyes szemmel hallgatják “Papa”-ként tisztelt túravezetőjük tanácsait, egészen addig a pillanatig, amíg el nem szakad a cérna.

De ez már a film második fele. A feszültség szépen beköltözik a bőrünk alá, és a hányingert keltő képek felborítják lelki egyensúlyunkat, tovarebbentve az elmúlt óra gyönyörködtető képeit. Tényleg nem szép, amit művel velünk az az oly csodálatos természet. Lehet, hogy majomként kerültünk a földi planétára, de azért továbbfejlődtünk, és nem maradtunk bennszülöttek, akik kukacokon és magvakon élnek. Így jobb híján, vészhelyzetben szőröstül-bőröstül felfalunk egy majmot.

Igen csúnya képeket láthatunk, melyek sok embernél kiverheti a biztosítékot. Ha azonban a másik oldalt nézzük, éhen csak nem akarunk halni, ezért bármi ami elénk kerül és van hozzá gusztusunk, mehet feldolgozásra a gyomrunkba. Szóval a második egy óra lényegében elviszi az egész filmet, és enyhén szólva kiszakít minket abból a békés álláspontunkból, hogy egy National Geographic megrendelésére készült természetfilmet nézünk.

A vége egészen hatásosra sikeredett, átjött.

A film főszereplője Daniel Radcliffe, az egykori Harry Potter igazán odateszi magát. Szerintem klassz volt, és totál elhittem neki, hogy tényleg becsavarodik a körülményektől. Furcsa volt látni, hogy kinőtte korábbi szerepeit, és piszok jól játszik. Kicsit hasonlított nekem külsőleg Ben Fosterre a Lone Survivorból. A többiek igazából mellékszereplők (Alex Russell, Thomas Kretschmann, Joel Jackson) Nem nagyon érdekeltek a filmben, egy-két konfliktust leszámítva.

Greg McLean a Wolf Creek című horrorfilm rendezője igaz nem egy életre szóló élményfilmet készített Yossi Ghinsberg könyvéből, de azt se mondhatom, hogy egyből kiment volna a fejemből. Nem volt ez rossz. Út a vadonba kicsit másképpen. Egy-két jelenet, amely szerintem a rendező szívéhez közelebb állt, kimondottan ütött. Egészen konkrétan majdnem elhánytam magam. A közel két órás játékidő alatt nem nagyon volt olyan pillanat, amikor elterelődött volna a figyelmem a filmről. A fényképezése egészen kiváló, bár “hozott anyagból dolgozik”, hiszen csodálatos a táj. Mondjuk ezt azért tudni kell filmre is vinni. Ha kicsit kötözködni kellene, bár sokan észre sem veszik ezeket, és nem is fontos rá kitérni, akkor azt mondanám, hogy a vágó olló az elején okozott érthetetlen pillanatokat. Egy-egy jelenetet úgy lenyisszantottak, hogy csak mosolyogva néztem, ez most hogyan került ide. A zene, amikor kellett felvitte az adrenalint, lehetett rajta izgulni. A raftingolás szerelmeseinek kifejezetten tanulságos.

Ez az a film, amit érdemes egyszer megnézni. Azt tudtuk, gondoltuk, hallottuk, hogy a dzsungel veszélyes, de most láttuk is. Hogy most ebből tényleg mennyi az igaz, azt meg mindenki döntse el saját maga.

Ajánlom azoknak a kalandoroknak, akik szeretnek képeslapokon látott tájakon gyalogolni, túrázni, hajókázni. Akik szeretik a “sohaneadjukfel” filmeket, azoknak is kötelező.

70%

Száműzetésből reaktivált rendezőnk azt tette, amihez a legjobban ért, visszatért egy olyan háborús filmmel, amelyre garantáltan emlékezni fogunk és nem a fél tucat Oscar jelölése végett. Mel Gibson egy állat, ha véres jelenetek maximális részletességgel történő ábrázolásáról van szó. Ehhez ért az biztos, de hogy idén ez a film a „Best Motion Picture of the Year” kategóriája között szerepeljen azért egy kicsit meredek.  

A film Desmond Doss (Andrew Garfield) történetét dolgozza fel. Ő volt az első katona, aki önként vonult be a seregbe bajtársaival együtt, de vallási okokra hivatkozva (a hatodik parancsolatra) fegyverét kézbe nem akarta venni. Ennek ellenére a II. világháború vége felé felcserként vett részt a csendes-óceáni hadszíntér egyik legvéresebb csatájában, az okinavai ütközetben. Maga az erődsziget a japánok utolsó védelmi vonala volt az anyaország elérése előtt. A hadműveletben több hajó és katona vett részt, mint a normandiai partraszállásban. Desmond egy rosszul sikerült visszavonulás után egyedül, saját életét kockára téve 75 ember életét mentette meg a biztos haláltól. Egy igazi hőssé vált…

Alapjáraton nem volt ez olyan rossz, csak egy kicsit későn tolta vissza a szívatót a rendező és mire teljesen felbőgött a motor, már elment a filmnek több mint a fele. Egy biztos, ha nem lett volna ilyen intenzív az utolsó szakasz, akkor simán rávágom, hogy nem tetszett. De a vége megmentette. Az volt az érzésem, hogy az egész film a csatajelenetre épül, a többi csak sallang a háború és a vallás propagandájáról. Amúgy Desmond története megtörtént - true story -, szóval nem kell annyira félni attól, hogy bármi olyat mondanék el róla, ami nincs benne a történelemben.  Aki szeretne gondolkodni a filmben felvetődő kérdésekre az tegye, engem most ezek annyira nem kötöttek le. Amiben hiszünk, örökké hiszünk? Tettünk büszkeség vagy csökönyösség? Tényleg a saját akaratunkat teljesítjük vagy az Úrét? Igazából nem is kapunk ezekre a kérdésekre válaszokat, csak arra, hogyan születik meg egy hős. És a hősök nem átlagos emberek. Vagy talán áldozatok?  

A film 3 részből áll, mint egy fogalmazás. Bevezetés, tárgyalás és a befejezés. Itt a bevezetést a gyerekkori momentumok teszik ki, ami abból áll, hogy megtudjuk, honnan is ered főszereplőnknek ez a bizonyos fegyverundora. A tesójának levágott tasli oly nagyra sikerült egy ártatlan bunyó alatt, ami majdnem végzetes lesz. Megfogadja, hogy nem fog erőszakoskodni senkivel. Desmond ki nem állhatja a kitüntetett, háborús veterán apját, aki nem mellesleg igen jóban van az itallal és nem tejet iszik. Egy közúti baleset során ébre rád – segítőkészsége után -, hogy mi is szeretne lenni, ha egyszer „felnő”. Ennek a balesetnek köszönheti azt is, hogy a szerelem szele úgy megcsapja, mintha egy két oldalról szellőztetett panelban a huzattól becsapódó ajtó. Azonnal templomba vinné Dorothyt, a kedvesét, ha nem látná azt, hogy a vele egykorúak mind elmentek már a hazájukat szolgálni a háborúba.  Nem ülhet otthon tétlenül, miközben mások érte harcolnak, még akkor sem, ha a háború nem olyan, mint amilyennek el tudjuk elképzeli.

A második szakasza a filmnek Fort Jacksonban lévő tábori kiképzés megpróbáltatásai. Kicsit könnyebb hangvételű kezdetben, ami még mosolyt is csal arcunkra. Ugratások, szivatások, amit a seregben töltött idő megkíván. Felkészülés a „sátán” elleni harcra. Itt szembesülnek a többiek azzal, hogy a puska kézbe vétele nem mindenkinek megy alapból, különösen akkor nem, ha a hite nem engedi. A többieknél persze ez kiveri a biztosítékot, mivel akkor ki fogja majd a másik hátát védeni a csatában? Hogyan lehetne számítani rá? Ami másnak természetes, emberünknek nem megy és foggal-körömmel ragaszkodik elképzeléséhez. Felettesei, bajtársai nem értik ezt a hozzáállást és amint lehet, minden eszközzel szeretnék elűzni a seregből. Desmond viszont képtelen lenne otthon szembenézni magával, ha nem tenné azt, amit a haza megkíván tőle, mindenáron szeretne a hadsereget felcserként szolgálni. Őrmestere beszólásain kellemesen húzzuk a szánkat addig a pontig, míg ki nem derül Desmond erőszakmentessége, utána már nem zárjuk annyira szívünkbe. (A többieket sem)

A harmadik rész viszont a brutális véres valóság, 1945 Okinava. Na, itt aztán felébredünk és a lassan lecsukódó szemünk maximálisan kinyílik. Háborút ilyen élethűen bemutatni azt hiszem még senkinek sem sikerült, kivéve a dokumentumfilmeket. Aki látta a Ryan közlegény megmentését és bejött neki a normandiai partraszállós jelenet durvasága, valósághű bemutatása, annak ez a rész különösen katarzist fog okozni. Elég erős idegrendszerűnek tartom magam és nem fordulok el a vér látványától, de itt egy kicsit már átesünk a túlsó oldalra. Tudjuk, hogy a rendező ebben éli igazán ki magát és fel lehettünk rá készülve, hogy a Passió vagy akár az Apocalypto jelenetei sem kisiskolásoknak készültek, de ennyi borzalmat csatajelenetekben még nem láttam. Az a baj, hogy innentől kezdve teljesen elfelejtettem a film első kétharmadát, mert szinte nem érdekelt, hogy mi is volt korábban, annyira elhalványítja az egészet. Hozzáteszem tényleg irtó profi munka lett, és le a kalappal Gibson előtt. Viszont sok embernek nem jönnek majd be a férgektől hemzsegő holtesteket rágó patkányok látványa, hogy csak egy gyengébb képet ábrázoljak. Mint egy patológia kifordítva szabad ég alatt.

Mivel egy megtörtént eset lett feldolgozva, ezért tudjuk a végkifejletet, hősünk ebben a szakaszban éri el hazafiasságának tetőpontját és legendává válását. „Hadd mentsek meg még egyet!” Nem tudom, hogy normális emberre jellemző cselekedet volt-e, amit ő tett, de az biztos, hogy bármit is tett, megérdemelte a megfilmesítést. A film végén a stáblista előtt még kapunk egy kis dokumentumfilmes bevágást az igazi szereplőkkel, ami még el is hiteti, hogy így volt minden.

A főszereplő személye jó választás volt, de én nem bírom én ezt a pasit, bárhogy is szerettem volna megkedvelni. Elismerem, hogy Andrew Garfield remek színészi teljesítményt nyújtott, egy igazi tehetség és még sokkal többre is viszi, de nekem nem tartozik a szimpatikus színészeim közé és ehhez a korábbi Pókember szerepe sem segíti hozzá. Vince Vaughn (Szakíts, ha bírsz) Howell őrmester szerepében okozta a legkellemesebb pillanatokat, különösen beszólásaival. Nekem ő abszolút pozitív volt az apát játszó Hugo Weavinggel (Matrix) együtt. Teresa Palmer (Holtpont) játszotta Dorothyt, akiről csak az jut eszembe, hogy helyes lány. A többiek számomra totál semmilyenek voltak, nem is nőttek a szívemhez. Sam Worthington (Avatar) is olyan halovány volt, mint a szivárvány eső elállta után.

Mel Gibson Hollywood kitaszított, majd visszafogadott, szeretett nem szeretett színész rendezője sok év kihagyás után ismét maradandót alkotott azok számára, aki rajonganak háborús filmekért és ki tudják várni a film utolsó harmadát. Az akciójelenetek nagyon profik, részletesen kivitelezettek. Szinte minden egyes puskából távozó golyó becsapódási helye arcul csap. Persze a film kapott néhány valóságtól elrugaszkodott, hihetetlen jelenetet is, ami kizökkenthet. Sajnos néha szirupos, túlzottan nyálas, pont átcsordult már. A film pátoszos zenéje sem fogott meg, egészen a csata jelentekig.  Ott aztán bekeményítenek ahhoz, hogy megfelelő méretűre összehúzzuk magunkat. A lassítások sokaságát sem szerettem. Sok. Már untam. Felemás film lett. Kicsit negatív a hozzáállásom így a végére, pedig nem mondhatom rossznak. Sőt! De vannak a mesternek jobban sikerült munkái, amelyek bizony jobban tetszettek. Örülök, hogy készülnek háborús hősökről filmek, de itt például a japán oldal csak arra volt jó, hogy kaszabolják őket. Mint valami ész nélkül menetelő zombik, akik csak arra vannak kitalálva, hogy feláldozzák magukat. Amúgy Gibson forgathatna egy jó kis horrorfilmet is, kíváncsi lennék, mit hozna ki belőle.

A filmet erősebb idegzetűeknek ajánlom, nem egy piros szívecske film a fejünk felett, maximum csak a film fele, bár aki ismeri a rendező korábbi munkáit, ezzel nagyjából tisztában is van. 

75%

Igaz történeten alapuló ellenszenvet és dühöt kiváltó, felkavaró film, olyan állatokról, akik gyerekeket használnak perverz játszadozásaikhoz. 2001-2002 években a Boston Globe napilap Spotlight oknyomozó rovatán dolgozó kis csapat felbolygatja a világot, mikor leleplező riportsorozatot készít a katolikus egyházban büntetlenül ténykedő pedofil papokról. Összegyűjtött bizonyítékaik alapján feltárt nyers valóságot már az egyház felső vezetése sem tudta eltussolni. A film nélkülöz mindenféle mellébeszélést, manipulációt, hatásvadász dolgokat, melyek elterelnék a figyelmet a tényleges mondanivalójáról. A sodró lendületű és magával ragadó alkotásban az a legjobb, hogy tényleg a feldolgozott téma a főszereplő, és nem az amúgy kiváló alakítást nyújtó remek színészek. A Michael Keaton, Mark Ruffalo, Rachel McAdams, Liv Schreiber, John Slattery, Billy Crudupt társaság közül nehéz lenne kiemelni bárkit is, hiszen olyan beleéléssel adják vissza mindnyájan az újságírással együtt járó szakmai elkötelezettséget, hogy mi is egyként összeszorított kézzel ülünk és drukkolunk nekik az igazság kiderítésében. Nincsenek benne sírások, nagymonológok, nincsenek benne fordulatok, de mégis lebilincselő az egész. Sima, natúr és fájdalmas, mint a köztévé adása. Tom McCarthy (A látogató) filmje ténylegesen megérdemelte az Oscar – díjat. Le a kalappal előtte. Egyetlen negatívum, hogy a végét túl gyorsan sikerült lezárni, kicsit kevésnek éreztem a záró képsorok utáni feliratokban történő leírást. Ennyi.

85%

Hihetetlen érzékkel tudok a lehangoló filmekhez nyúlni, és ha ehhez még hozzávesszük ezt a remek esős téli időt - ami számomra alapban érvágó -, akkor nem meglepő, hogy csak nagy nehézségek árán tudok másnap reggel mosolyogva felkelni. Persze kivételek azért vannak, de többnyire könnyfakasztó drámába futok bele. Az alábbi film Lili Elbe megemlékezéséből (vágyálmaiból) készült, ami 1933-ban jelent meg könyv alakban Egy nő férfiban címmel. Hát váljék egészségére.

Az 1920-as években Einar (Eddie Redmayne) és Gerda Wegener (Alicia Vikander) festő házaspárként élnek Koppenhágában. Kettőjük közül Einar nagyobb sikereket ér el tájképeivel, míg Gerda képei visszautasításra kerülnek a kiállítók részéről. Egy napon Gerda megkéri férjét, hogy álljon neki modellt női ruhába beöltözve, mert szeretné befejezni félbehagyott portréját. A Liliként készült portréképek Einarról nagy sikert aratnak a galériákban. Elköltöznek Párizsba, ahol Gerda karrierje is végre beindul. Einarban azonban a felvett női ruhák előhozzák a benne elnyomott vágyat, hogy valójában sokkal jobban érzi magát Liliként, mint férfiként. Az ártatlannak indult kérés visszafordítatlan változást okoz életében, és olyan vágyat indít el benne, amiből nincs visszaút és a boldog házasság szépen lassan darabjaira hullik.

Hát elég morbid volt, mit ne mondjak. Számomra az, egyértelműen. Végig fanyalogva néztem egy nem tudom milyen nemű egyént, aki az akart lenni, ami. Valahogy így jellemezném elsőre ezt az amúgy nem olyan rossz filmet, mint egyesek elsőre megítélnek. Annak különösen érdekes lehet, aki szereti az ilyen „más” jellegű filmeket. Én annyira nem tolerálom és nem is vagyok oda olyan egyénekért, akik a másságot, transzneműséget hirdetik nagy elánnal. Mondjuk ez a film sem kifejezettem egy propaganda film, mert mélységileg azért hibádzik benne valami. Nem olvastam a könyvet, és nem is fogom, de a leírások alapján nem is nagyon tükrözi a valóságot, inkább arról szól, hogy milyen dolgok járták át emberünk félresikerült gondolatait.

Nem akarok történelemhűséget keresni a filmben, azt, hogy abban az időben mit fogadtak el és mit nem, és hogy mely országokban, városokban voltak az első nyilvános helyek, ahol nyíltan vállalhatták magukat ezek az egyének. Nem az én asztalom eldönteni, hogy mi az ami igaz és mi az ami nem. Az hogy egy emberben ez egy veleszületett dolog vagy később alakul ki, azt sem az én asztalom eldöntetni, mert nem értek hozzá. Az, hogy ezért még társadalmi kirekesztettséget, kigúnyolást kapnak, hát erre meg jobb, ha nem írok semmit. Homokos, skizofrén, transzexuális, őrült? Sajnálatra méltó vagy megvetendő? Egyetlen reménye valakinek az, hogy férfi létére nővé operálják? Hát nem élem bele magam egy pillanatra sem és egy kicsivel sem vitt közelebb a film ennek megértéséhez. Amúgy ebben a témában elég felszínesre sikeredett, inkább a házaspár kapcsolatára korlátozódott.

Amiben nem tudtam eldönteni, hogy ki volt az extrémebb. A pasi, aki nővé akart változni vagy a felesége, aki meg hagyta. Sőt, ő volt az, aki kiugrasztotta a nyulat is a bokorból, aztán meg hagyta, hogy csak úgy szárnyaljon a végzete felé. Barátból, férjből barátnő. Hát legyen ehhez gusztusa bárkinek is, nem akarok tudni róla. Szép lehetett a feleségnek mindezeket feldolgozni. Az biztos, hogy nagyon szerethette, ha ehhez így képes volt statisztálni és mellette állni a végsőkig. Hihetetlen, hogy mit ki nem bírt férje mellett. Nekem tényleg egészen beteges volt. Magához a srác szenvedéséhez is csak egy-két jelenet kapcsolható mivel többnyire csak a bájos mosolygása volt látható átható kézmozdulataival. Kezdetben mondjuk nem is tudtam eldönteni, hogy mit is gondoljak róla, mert már a kezdő képsorok után is lehetett látni, hogy nem nehéz ennek a pasinak Lilivé válnia a 40 kilójával.

Bár az arca egy kicsit haloványnak, mondhatni halottinak tűnik, de később kifestve egészen „emberi” külsőt tudtak a sminkmesterek varázsolni neki. Kicsit olyan vámpírosnak tűnt, mint Tom Cruise, az Interjú a vámpírban. Hátborzongató, és nem azért mert vérzett az orra. Mikor felvette először felesége hálóingjét és abban parádézott az ágyban, akkor egy kicsit furcsán néztem a filmre és magára Gerdára, mert ebből sehogy sem lehetett jól kijönnie egyik személynek sem. Persze nem is ez volt a cél.

Amit talán egész jól sikerült bemutatnia a filmnek, az a kettőség, ami jellemezte Einar/Lilit, míg férfiként intelligensebb, érzékenyebb, nagyravágyóbb volt, addig kifestve nőként sokkal sekélyesebb benyomást keltett, olyan volt, mint akit totálisan lebutítottak volna a női mivolta végett. Akinek elég volt a világban csak a ruhákból és pislogásból megélnie. Nem tudom, hogy a könyvben is így szerepel-e, így volt jelen a meghasadt személye, de ez legalább átjött, ami viszont egy kicsit a női nemet ledegradálja, mint az a nő, aki vesz egy ruhát és arról áradozik egy hétig. És ezért meg én kérek elnézést. Tényleg mintha két lény mozgott volna benne.

Ennek ellenére egy biztos, hogy látványra nem lehet kifogásunk, hiszen a korabeli városok, utcák, jelmezek, kosztümök megvalósítása szempontjából az egész film szinte tökéletes. Nem mondom, hogy szívesen éltem volna akkor, mert egyáltalán nem, de olyan jó volt nézni a nyüzsgő párizsi népet. De ez még kevés ahhoz, hogy ott legyen azon filmek népes táborában, amelyek az extrémebb szereplőket szívesen mutatja be, holmi ártatlan nézőknek.

És most akkor egy kicsit méltatom a film igazi főszereplőjét, aki nem más ebben a filmben, mint Alicia Vikander (Ex Machina), meg is nyerte a mellékszereplő Oscart. Egyszerűen csodásan játszotta azt a feleséget, aki helyében nem sok ember lett volna. Az, amit alakított partnere mellett, bámulatos. Simán lemosta a filmről Eddie Redmaynet (A mindenség elmélete), hiába volt oscar díjra jelölve. Bár Leo mellett idén senkinek sem lett volna esélye. Ben Whishaw (007 Spectre) nekem az egyik kedvenc színészem és itt is egészen szimpatikus szerepet kapott. Sok férfinéző szívét megdobogtatta már Amber Heard (Zombieland) kisasszony, de el kell keserítenem mindenkit, hogy ő itt bizony nem vetkőzik csak jelen van a film első felében. Azonban azt is megjegyeztem a noteszem szerint, hogy a „kukkolós” jelenetben az a hölgy középen nagyon szép volt.

Tom Hooper (A király beszéde) 4 Oscar-díjra jelölt filmjéről nehéz előítéletek nélkül írni, mert ha emberben alapban kialakul egy elfogadó képtelenség, akkor azt nehéz áttörni egy ilyen filmmel. Ennek ellenére nem mondom, hogy nem nézhető, mert a csodálkozásomtól ledöbbenve egészen simán végignéztem, ami köszönhető a könnyen fogyasztható kommerszebb, néhány esetben egészen szirupos rendezésének. Ami tényleg egészen jó, és ha ehhez hozzávesszük a remek képi világát egészen elfogható lesz az összkép, ha függetleníteni tudjuk magunkat a témájától. A témától, ami sok emberben felteszi azt a kérdést, hogy minek kell erről filmet készíteni egyáltalán. A film zenéje nekem kifejezetten tetszett, bár néha az a sok ismételt motívum unalmassá válik, de akkor is fülbemászó az elejétől fogva. Ezt a filmet tényleg csak olyan közönség nézze meg, aki egy kicsit is modernebb felfogást képvisel. Nincs vele semmi baj, de ne szombat délután álljunk neki.

Azoknak ajánlom, akik szeretik a rétegfilmeket. Születtek már jobb alkotások ebben a témában, de talán a megvalósítás szempontjából nem. Érdemes megnézni, még ha nem is moziban, mert az a sok „értő” közönség, aki esetleg beül erre a filmre, nem biztos, hogy kibírja fanyalgás nélkül. És az már alapban tönkreteszi.

70%

Kalandfilmre vágyóknak egészen kellemes mozi. Izgalmas, látványos, szórakoztató és drámai popcorn. Nem hiszem, hogy kell ennél több egy olyan film esetében, melyen a gondolkodást messze szeretnéd elkerülni. Moby Dick történetéről kevés ember van, aki nem hallott. (nem a zenész testrésze) Az a nagy fehér bálna, aki feldühített állapotában jól megkergeti a mentőcsónakban túlélésért küzdő tengerészeket, kiknek hajója éppen a nagyra nőt emlős közreműködésével süllyedt el. A film magának a regénynek a megszületése köré építkezik, de persze nem tér el a korábban már elkészített Mobyk (’56, ’98, 2010) történetétől csak egy kicsit szebb és profibb köntösben tálalják. Kemény idők jártak akkor még a tengerészekre, mikor évekig egy hajóra közösen voltak bezárva reménytelenül a semmi közepén csak magukra és a szélre támaszkodva. Nemhogy melósként, de még kapitányként sem vettem volna részt hasonló extrém túrákon bálnákra vadászva, amik köztudottan nem kicsi állatok. Természet vs. ember küzdelmében Chris Hemsworth a film végére egészen szarul néz ki. Kizárt, hogy Thor kalapácsát ezek után elbírná mégegyszer. Amúgy remek mellékszereplő színészek, úgy mint Cilian Murphy, Tom Holland, Ben Whishaw semmi maradandót nem alkottak, tényleg olyanok, mint valami mesefigurák, de azért szeretem őket továbbra is. Az amúgy kiváló Ron Howard (Egy csodálatos elme) Oscar díjas rendező mesemondásból mindig jeleskedett. Most is, bár ez egy kicsit hullámzó, mint az óceán, néhol kicsit szélcsendes, néhol viharos, de a film után mégis úgy kelsz fel, hogy nem bántad meg, hogy megnézted, mert elringatott. Álomba is.

70%

 

Nem meglepő az a kijelentésem, hogy az őrültek köztünk járnak kelnek, lehet az a szomszédunk, a munkatársunk, de akár saját barátunk is. Társadalmi rétegtől függetlenül szegény, de akár kő gazdag milliárdos, aki azt hiszi bármit megtehet bárkivel. A pénz nem boldogít, de annál jobb, ha van és akár vásárolhatsz magadnak egy egész válogatott birkózócsapatot is, aki gyakorlatilag a saját vitrinednek nyeri a világ és olimpiai érmeket. Az alábbi film ékes példája ennek az idióta világnak. A film megtörtént eseményt dolgoz fel (ugye milyen meglepő ez mostanában?), ami szintén az amerikai történelemben fordult elő nem is annyira régen.

Az amerikai birkózó testvérek, Mark (Channing Tatum) és David Schultz (Mark Ruffalo) a Foxcatcher egyesülethez szerződnek a híres milliárdos, John E. du Pont (Steve Carell) hívására, hogy általa oly nagyra becsült sportág és ezzel együtt Amerika újra régi fényben pompázzon a legnemesebb színnel az éremtáblázatokon. Szeretné, ha az emberek újra büszkék lennének ezekre a kemény emberekre, mert szerinte a nemzetük nem tiszteli eléggé a birkózókat. A „pénz nem számít” elvek alapján a két testvért megvásárolva próbálja az elképzeléseit megvalósítani…

Lehangoló és szomorú film, ami után egyáltalán nem fogunk a térdünkre csapva felállni mellőle, hogy „na ez most boldoggá tett”. Tényleg nyomasztó valós történet, amit ledöbbenéssel lehet figyelni az elejétől a végéig, hiszen érzed és tudod, hogy itt történnie kell valaminek, és az a dolog nem fog örömet okozni. Persze, ha éltél a 90-es években és közöd volt ehhez a sportághoz, de akár azt is mondanám, hogyha alapvetően szereted a sportot, hallhattál erről a megrázó történetről, mert még a csapból is ez folyt 1996-ban, akkora volt a visszhangja. Szóval nyílt titok ennek a filmnek a végkifejlete, de én inkább mellőzöm a leírást, mert magam sem voltam tisztában azzal, hogy mi történik majd. Ezért ezt az érzést másnak is meghagyom.

John E du Pont a világ legnagyobb vegyi gyárának az egyetlen örököse, ornitológus, író és bélyeggyűjtő (és csigaházkutató???). A nem kicsit bogaras du Pont rendelkezett a világ leghíresebb postabélyegjével (brit-guyanai egycentes magenta), amit néhány éve adtak el potom 3.7 milliárd forintnak megfelelő összegért. Nem mellesleg rajongott a sportért és azon belül őrült módon a birkózásért. Szinte az édesanyja haláláig a bűvöletében élt, akit nem tudott soha megérteni, egyszerűen nem tudod érvényesülni mögüle. Ugyanakkor egy igazi amerikai zászlóba bugyolált hazafi (érdemes lenne összeszámolni a filmben, hogy hány helyen van amerikai zászló a rezidenciájában), aki mindent megtett azért anyagilag, hogy újra az égi magasságokban lássa szeretett országát. Ezért is keresi fel a testvéreket, hogy egy mesés ajánlattal mindent megadva nekik elcsábítsa őket a lakhelyéül szolgáló Newtown Square-be, ahol igazán profi körülményekkel felépített bázist alakított ki a nemzeti birkózó csapatnak.  

Mark és David két különböző mentalitású és háttérrel rendelkező sportoló. Szüleik korán elváltak és a válás után Mark nevelése többnyire az idősebb testvér feladata lett. Mark egyedülálló, magányos ember, aki keveset beszél, mint egy remete az erdőben. (Megjegyzem az 1994-es Los Angles-i olimpián aranyérmes, majd rá egy évre Budapesten lett világbajnok) du Pont ajánlata után azt érzi, hogy végre tehetne magáért és életéért valamit, kitörhetne testvére árnyékából. Ezzel szemben David családos, társaságkedvelő, tehetős boldogan élő családapa (szintén világ és olimpiai bajnok), aki nem is szeretné feladni otthonát és a felépített karrierjét, hogy elköltözzön az ismeretlenbe. Persze, amíg a pénz az úr, az is visz mindent, nehéz ellenállni neki és a tervei megavalósításában hajtatlan emberünk sikeresen veszi a testvérekkel a versenyeket egészen addig míg az eredmények jönnek. A többi meg már történelem és a filmben vagy a híradó archívumban fellelhető.

A film már-már túlontúl reális. Mintha egy dokumentumfilmet nézne az ember. Borzasztóan jól adja elő a testvérek között, valamint du Pont és az anyja (akit szinte nem is mutatnak) közötti szeretet és szeretetlenség, a megfelelni és az átlagból való kiemelkedni vágyás érzését, ami sajnos az utóbbi esetében a beteg elméjében elhatalmasodik és tragédiába torkollik. Igazából nincsenek benne meglepő fordulatok, nincs hatalmas csattanó a végég, szögegyszerűen megy előre a végkifejlet felé, úgy, mint ahogyan az elfogyasztott pia után érezzük a véráramba szétáramló alkohol hatását. És annak ellenére, hogy tudjuk, a gonosz eljön, mégis fejbe vág és lemerevedünk. Mert amit látunk, az bárhol és bármikor előjöhet, akár most ebéd után az utcán is.

Hatalmas alakításokat láthatunk. John du Pontot alakító Steve Carrell-t (Őrült, dilis, szerelem) sosem láttam még ennyire jónak, nem is hittem el, hogy őt látom ilyen bizarr szerepben, annyira hülye filmjei voltak. Sajnos óriási orral rendelkező Miki egérnek maszkírozták, mint egy karikatúra. Tényleg akkora szaglószervet kapott, hogy ha megfordul, az orra miatt le kell hajolni, annak, aki mellette áll. Valójába, ha a valódi képeket megnézzük, ez az illető nem volt ennyire eldeformálódva. Az viszont, ahogyan nézett a tátott szája fölött az üres semmitmondó tekintetével, félelmetes. Channing Tatum (Magic Mike) meg úgy néz ki, mint egy debil, akit kiengedtek az intézetből, hogy csodálkozzon rá a világra, majd este menjen vissza még sötétedés előtt. Ebben a szerepben persze nem csak a hatalmas termetét és kidolgozott testét lehet megcsodálni, ha a tudását is, amit színészetnek hívnak. Minden elismerésem a szerepéhez. Mark Ruffalo (Szemfényvesztők) a testvérét körülölelő védőbástya szerepében mutat maradandót. Tényleg, ehhez a filmhez tökéletes választás volt ez a triumvirátus.

Bennett Miller (Pénzcsináló) minimalista, vérszegény, színtelen, majdnem dokumentarista stílusú filmje az utóbbi időszak egyik legnyomasztóbb alkotása. Bár sajnos akármennyire remek, csigalassúságú az egész. Lehetett volna vágni szerintem ebből egy feszesebb tempót, mert nem mindenkinek jön be ez a lassúság. Végigásítani egy filmet nem olyan jó érzés és szenvedést von maga után. Amúgy a film kitűnő retrofeelinget ad. A külső képek, a tárgyak, a ruhák, de akár a birkózójelenetek mind szépen visszaadják a 80-as évek hangulatát. A zenéje? Vannak olyan filmek, melyek már a kezdő képsorok után felhangzó zenével magával ragadnak és elveszünk a továbbiakban, na ennél a filmnél a zene a 20. perc környékén hallatszik először. És őszintén megmondom, nem is nagyon emlékszem rá. Mindent összevetve érdekes egy film, bár tapasztalatom szerint, aki valamire azt mondja, hogy érdekes, az neki nem tetszik, de most ezt ebben az esetben kivételesen cáfolom.

Annak ellenére, hogy dicsértem, mégsem merem jó szájízzel ajánlani mindenkinek, mert tudom, hogy nem sok mindenkinek jönnek be a lassú filmek. Sőt beszéltem olyannal, aki egyenesen kikapcsolta, mert idegesítette. Szóval, aki szerette a Capote-t vagy akár a Pénzcsinálókat, mindenképpen nézze meg a rendező harmadik filmjét is. Érdemes.

75%

„Néha akiket semmire sem tartanak képesnek, visznek véghez mások számára elképzelhetetlen tetteket.” Történelmi jártasság nélkül Alan Turing nevére nem biztos, hogy sokan kapnák fel a fejüket, de úgy, mint az arra az emberre, aki feltörte az Enigma kódját és ezzel történészek szerint két évvel rövidítette le a II. világháborút,  megmentve ezzel közel 14 millió ember életét, azt hiszem így már elismerően bólogatnának úgy, hogy közben fogalmunk sincs, mekkora zseni is volt ez az ember. A tavalyi év egyik legjobb filmje.

Maroknyi csapat egy kis angliai faluban azon munkálkodik több évig, hogy a németek által használt, naponta pontban reggel 6 órakor megváltoztatott Enigma kódot feltörjék, ami annyira bonyolultnak tűnik, hogy ha 10 ember percenként egy beállítást ellenőrzött volna a nap 24 órájában heti hét napon át, akkor az összes beállítás ellenőrzése 20 millió évbe telne. Ezért állt össze Alan Turing (Benedict Cumberbatch) és a kis titkos társasága, hogy megépítsenek egy olyan kódtörő gépet, amivel talán sikerülne dekódolni a nácik üzeneteit és ezzel megfordítani a háború menetét.

Zseniális film. Valahogy így képzelem el az életrajzi filmeket. Egy olyan ember életét mutatja be, akinek az elismerését jóval csak a halála utána lehetett leleplezni, hiszen a háború befejezését követően 50 évre titkosították az aktákat. Egy magának való, beképzeld, nagyképű, mogorva, elviselhetetlen ember életét látjuk, aki nincs kibékülve szinte semmivel és senkivel. Egy valódi matematikus zsenit, aki megszállottan próbálja a lehetetlen küldetést teljesíteni bárkin átgázolva, legyen az ellenség vagy barát. Mert a barátság nála olyan érthetetlen, mint egy társaságban elejtett vicc utána mosolygás.

A film több évszám között ugrál a jelenből a múltba. A jelenben 1951-et írunk, a középső mutatja a múltat, ami a történet gerincét adja 1939-41-ig, és az utolsó ugrás a gyerekkor (1928). A jelen, ahonnan a történet mesélése indul, egy fogdában kezdődik, amiben egy nyomozó próbálja leleplezni matematikusunk múltját, mivel nem hisz neki és nem is talál semmilyen dokumentumot arról, hogy ki is Ő valójában. A középső rész, a visszaemlékezés a háborús időszakra, mely a titkos brigád összekovácsolásával és a gépezet megépítésével foglalkozik, mennyire elszántan küzdenek azért, hogy működésre bírják azt a szerkezetet, amiről megmondom őszintén fogalmam sincs mi volt, pedig úgy törtem rajta a fejem, mint egy lékhorgász csákánnyal a befagyott tavat. Az, hogy miképpen is működött, még nagyobb fekete lyuk volt számomra. A gyerekkor, a 20-as évek vége pedig azt a gyermeki megpróbáltatásokat mutatja, melyekkel szembe kellett néznie főszereplőnknek, az elrejtett érzéseket, hogyan is vált emberünk egy meg nem értett zsenivé, ki is volt valójában az a Christopher, akiről a masina elnevezésre került. Mindezeket a filmbe remekül beépített „flashback”-ek formájában kapjuk meg, amik tökéletesen illeszkednek a történetmeséléshez.

Alan tényleg egy kiállhatatlan ember volt, egy kőbunkó pasi, akit szinte egytől egyik utáltak a többiek és a pokolba kívánták pökhendi, megalázó viselkedése és beszólásai miatt.Igaz ezt ő magtól nem is vette észre. Legszívesebben egyedül dolgozna, nincs szüksége senkire. A társak ennek ellenére, mikor kellett, egy emberként álltak ki mellette, mert tudták,  és hittek benne, hogy mekkora lángész, akit tényleg semmi sem érdekelt, csak az, hogy legyőzze a gépet, melyet szinte az ellenségének tekintett. Az, ahogyan a többiek ráébresztik arra, hogy bizony a sikernek a kulcsa az összetartás lenne, és csak úgy tudnak haladni előre, ha egymás segítik, emlékezetes.  Hiszen senki nem fog segíteni neki, ha nem kedvelik. Mikor beviszi a srácoknak az almát és megpróbál egy viccet elsütni a film megannyi emlékezetes pontja közül az első, ahol próbálja áttörni a saját felállított falát. És talán az első mosoly is az arcán ott jön elő, hogy elhiggyük, ember ő is, nem pedig egy szörnyeteg érzelmek nélkül.

És Alannak nem csak az egész projectet kellett titokban tartania, nem csak ez a nagy teher nehezedik a vállára, hanem azok a rejtett érzések, amit a férfi nem iránt táplált. Ahomoszexualitás tabu téma volt akkoriban, a fajtalankodás bűncselekménynek minősült, amiért hormonális kasztrálás vagy börtönbüntetés járt. Ha ez kiderült volna róla, bizony rommá dőlt volna az egész felépített gépezet és elvették volna annak a lehetőségét, hogy a kódot feltörje. Ezek a megpróbáltatások, az elnyomott érzelmek, mind megviselték azt az embert, akinek oly sok ember köszönheti az életét.

Nem tudom ki, hogy van vele, de amikor én meglátom Benedict Cumberbatchot (Star Trek – Sötétségben), kiráz tőle a hideg, annyira rideg egy pasi, és olyan mereven áll az arca, mint az Eiffel-torony. Tényleg olyan érzés volt a film nézése közben, hogy egy zsenire bízták egy zseninek az eljátszását, annyira nagyszerűen adja vissza karakterét, a kiközösített matematikust. Rettentően beleéli magát a szerepébe, amitől még jobban átérezzük az egész egyén szenvedését. Feltételezhetően, de nem borítékolhatóan az idei Oscar egyik titkos esélyese. Komolyan, élmény volt nézni, mikor az először mosolyodott el. De a többiek is, mind nagyszerűek. Mark Strong hűvös eleganciájával eljátszott szerepe, vagy akár Keira Knighltey (Büszkeség és balítélet), akibe bizony ebben a filmben sem lehet belekötni. Mondjuk, a tehetségét mindig is elismertem és nem is próbálkoztam vele. Matthew Goodet (Egy egyedülálló férfi) nevét szintén megemlítem, mert nem szerettem volna kihagyni, de igazából az egész angol szereplőgárdát felsorolhatnám.   

A film zenéjére külön bekezdésben szeretnék kitérni, megérdemli. Már az első pillanattól kezdve megfogott és belopózott a bőröm alá. A kezdő képsoroktól magával ragadott és éreztem, hogy érdemes figyelmi Alexander Desplat zenéjére. Az alap motívum szinte végig kíséri ez egész filmet. Szolid, kifinomult, érzékeny és mégis ráz tőle a hideg. Nagyszerű soundtrack, amit szívesen hallgatok majd otthon.

A norvég születésű rendező Morten Tyldum (Fejvadászok) filmje tényleg bemutatja egy olyan géniusz drámai élettörténetét, aki nagyon sokat tett a világunknak annak érdekében, hogy még a mai nap is szívhassuk a levegőt. Igazán szép tisztelet annak az embernek, akit még életében nem hagyott elismerni a sors, a hatalom, csak már halála után, akkor is csak több évtizeddel később. Voltak és lesznek is ilyen emberek, akikre büszkék lehetünk, akikre felnézhetünk és igen is,ezekről tudnunk kell. A film nagyszerű kép arról a világról, melyet nehéz már a mai fejjel elképzelnünk és most ide mindent beleértek a másság elfogadásától kezdve a háború borzalmainak bemutatásáig. A szereplők, a zene, a képek mind zseniálisan összhangban vannak és egy olyan filmet teremtenek elénk, amit igazán öröm volt megnézni, különösen annak fényében, hogy nem is olyan régen szintén írtam egy másik életrajzi filmről, ami a nyomdokaiba sem lép ennek a műnek.

Minden filmrajongónak ajánlom és nem csak a történelem kedvelőknek, hiszen nem mindennapi hős életéről kapunk egy igazán emlékezetes képet, amire sokáig emlékezni fogunk.

85%

 

 

Angelina Jolie még a végén megtanul filmet forgatni  is. Vékony szépségünk – már akinek az – kicsit közelít már hozzá, de még nagyon messze van, annak ellenére, hogy elméletileg a Coen tesók Laura Hillenbrand regényéből írtak neki egy forgatókönyvet, amivel sajnos nem nagyon tudott élni, bármennyire is jelölik idén három kategóriában Oscar-díjra (igaz nem a legfőbb kategóriákban). Talán ez a film más rendezővel kicsivel élvezhetőbb lett volna, de nem akarok egyből ezzel kezdeni.

A megtörtént eseményeken alapuló filmben a II. Világháború alatt az amerikai olimpikon Louis Zamperini (Jack O’Connel) és két társa egy szerencsétlen repülőgép baleset következtében a Japán partok közelében az óceánban zuhantak. Gumicsónakban 47 napig hánykolódtak, míg a japán haditengerészet kihalászásunk után hadifogolytáborba nem vitte őket, ahol több évig tartó megpróbáltatásukat követhetjük végig…

Nem csak nekik, nekem is az volt végigülni ezt a több mint két órás filmet. A film alapjául szolgáló regény közel egy éve figyel a polcomon, de még nem sikerült rávennem magam, hogy elolvassam. Ezért sajnos nem tudom összehasonlítani a filmmel, – ami most jelen esetben, nagy kár - pedig akkor gondolom még jobban kijöttek volna a film hiányosságai, melyekkel én úgy nagyjából tele is jegyzeteltem a noteszemet. És nem írtam sok dicsérő jelzőt.

Ez egy megható, érzelmekkel játszó tipikus amerikai hősről készült történet, hiszem Zamperini, vagy ahogyan ők nevezték, Torrence Tornado volt az amerikai történelem egyik leggyorsabb hosszútávfutója, aki érmet ugyan 1936-os berlini olimpián nem nyert, de egy olyan utolsó kört futott 5000 méteren, hogy Hitler azonnal meg akart vele ismerkedni. 1940-től pedig a bombázópilóta volt a csendes-óceáni szintérén. Küzdőképességének, akaratának és hitének segítségével legyőzte az elviselhetetlent, mert hiszen ahogy a filmben is elhangzik: „Egy pillanatnyi fájdalom, megér egy életre szóló dicsőséget!” Rendíthetetlenül ellenállt a japán kínzásoknak. Na, ezzel nem is lenne probléma és láttunk is már ilyet, de valahogy mégis számomra hiányzik valami ebből az egészből, mert azért az kevés, megtudjuk, hogy a sirály húsánál a nyers hal elfogyasztása egy valódi mennyei csoda.

A film elején még nem is fészkelődtem, amikor a bombázók és a vadászrepülők lőtték egymást kegyetlenül, miközben visszapillantást látunk főszereplőnk gyerekkorából, - amolyan Fuss, Forrest, fuss elvet követve – arról, hogy miképpen kerül be legfiatalabbként a nemzeti csapatba, és mi történt az 1936-os olimpián. Mindezt kb. 10 percben egybesűrítve és vége. A továbbiakban az ég adta világon semmit nem tudunk meg a főszereplőnk életéről, nemhogy a többiekéről, és már benne is vagyunk újra a II. Világháborúban, egy bombázóban ülve. Szóval, akit érdekelne egy valódi életrajzi film, az ne ezzel kezdje, vagy olvassa el a könyvet, vagy keressen rá a wikipédián, mi is történt Zamperinivel valójában.  Itt ebben a filmben magáról a hosszúra elnyújtott vízi (háborgó tenger, cápák, éhség és vízhiány) és szárazföldi (kegyetlen parancsnok, kínzások) tortúráról van szó, amiből meg láttunk már sokkal jobban és brutálisabbat is.

Ha csak röviden és velősen tényleg csak erről lenne szó, akkor azt mondanám, hogy rendben legyen, ez egy ilyen egyszerű film, de a rendezőnk mégis megpróbálja kihegyezni a filmet a hadifogolytábor tenyérbe mászó parancsnoka és a főszereplőnk egyenlőtlen, gyakorlatilag párbeszéd nélküli párharcára is. De ebből is mit tudunk meg? Semmit, csak azt, hogy a japán tiszt egy kegyetlenül unszimpatikus kis mitugrász figura, aki bízik az előléptetésben, de mivel ez nem sikerül neki, ezért szarrá veri olimpikonunkat, hadd töltse már ki rajta bánatát. A többiekről a továbbiakban is néma csend, egy szót sem mondanak, mintha nem is igazán lennének. Na, nem mintha érdekelnének, mert a szívünk ezért egyikünk sem kerül közelebb. A főszerepelőnk meg csak tűri a megpróbáltatásokat, és bírja azt, amit józan ésszel már nehéz, megérteni, hogyan bírta mindezt ki.

Mert itt jön még az is elő, hogy a hitet, az akaratot, a küzdeni tudást nem igazán érzékeltették, talán csak a film elején, mikor még a csónakokban közösen szenvedtek. Kevés. Mivel a film végén bemutatott jelenetek arra engedtek következtetni, hogy itt bizony a hit, az Istenhez való megtérés a túlélésben nagy szerepet játszott. Igaz, nem vágytam nagy filozofálgatásokra már éjfél körül, de mégis szerettem volna egy pici dolgot, amire felfigyeltem volna, amitől az unalmas bamba tekintetemre valami értelem költözik, mivel ennyi szenvedéstől az emberi elme már rég elszállt volna, ha nem lenne valami kapaszkodója földöntúli dologhoz.

Rövidre zárva (ami nem megy), ez nem egy mélyreható életrajzi film. Nem is akciófilm. Nem is egy nagy dráma, ami után bőgve kelünk fel elérzékenyülésünk után, mert ezt a hatást a film sajnos nem érte el, és nagyon messze is volt tőle. Legalább is nálam, aki még a Bambi megnézése után is a könnyeivel patakot duzzaszt. És ehhez az sem segített, hogy a film hosszú játékideje ellenére úgy le van zárva, hogy még felocsúdni sem bírunk, persze ha vége a háborúnak, hát vége a háborúnak, nem kell tovább folytatni. Ebben az egyben biztos nem kételkedem.

A szereplőkkel igazából semmi bajom nem volt, bár nem szerettem meg őket. Fiatalok, tehetségesek. Gondolom ezeket kéne mondanom róluk, ha a szimpátiámat elnyerték volna, de mivel ez a film nem tette lehetővé, ezért egekig nem dicsérem őket. Na, jó Jack O’ Connel (Eden Lake, de szerettem ezt a filmet) nem volt rossz. Ügyes. Szerepel ő még jó filmben és amint nézem 2015-ben éppen George Clooney és Julia Roberts oldalán.

Kicsit keserű szájízzel álltam fel Angelina Jolie (A vér és méz földje) filmje után a fotelemből. Igazából látszanak a törekvések, hogy megpróbálnak egy jó filmet összerakni és biztos lesz olyan is akinek tényleg tetszett, de nekem ez csak egy közepes alkotás lett. A szépen fényképezett jeleneteket (Oscarra jelölik a szép naplementéket) túl hosszúak, a zenéje egészen mézes és még sorolhatnám. Tényleg sajnálom, hogy nem olvastam a regényt, mert akkor több jogom lett volna kritizálni, hogy tényleg csak ennyi van leírva? Ez a néhány év? És semmi több? Nem hiszem, de ezek után már egyre nehezebb lesz elolvasni. Azért az egy pozitív dolog, hogy egészen későn álltam neki, és a 137 perces játékidejéhez képest annyira sokat nem ásítottam rajta és nem egy oxigénnel dúsított szobában ültem. Szóval nézhető, de sokkal többet vártam és ahogyan a bevezetőmben is említettem, lehet más „kéz” alatt ez jobb lett volna. Nem tudom, mi lenne a jobb, hogy Jolie rendezői vénáját erősíteni vagy színészi képességét kéne még tovább csiszolni, mert egyenlőre kettőből semmi. És idén még további két filmen dolgozik (By the sea, Africa).

Nem szokásom sokat azon gondolkodni, hogy kinek is ajánljam a megnézett filmeket, mert az úgy egyből jön, de ezen megakadtam, mert nem egy olyan kikapcsolódás ez, hogy bátorítsak megnézésre bárkit is. Kiszúrni meg nem akarok senkivel. Vagy de.

60%

Szeretem a háborús filmeket. Szeretem az I. és II. világháborúról készülteket, szeretem a mai korban forgatottakat, mikor az amerikaiak lenyomják a terroristákat Irakban, akár a tálibokat Afganisztánban. Totál mindegy ki, miért és hol, mert ha akarunk, a múltban vagy a jelenben mindig találunk olyan ellenséget, akikre bátran ráfoghatjuk, jogosan vagy jogtalanul, hogy ők bizony rosszat akarnak nekünk és valakiknek csak meg kell mentenie minket! Nem akarok politikai háttérrel foglalkozni, nekem az a lényeg, hogy szórakoztasson. Hogy mi szórakoztat mások öldöklésében, az megint más tészta, de az a két óra arra legyen jó, hogy  varázsoljon el szépen a hétköznapokból.

2005-ben az „Operation Red Wings” fedőnevű akció alatt négy tengerészgyalogos, Marcus (Mark Wahlberg), Michel (Taylor Kitsch), Danny (Emile Hirsch) és „Axe” (Ben Foster) a hírhedt tálib vezérek egyikének, Ahmad Shahd-nak (Yousuf Azami) likvidálására kapnak parancsot Afganisztánban. A falu határában lévő hegységben - még a tűzparancs végrehajtása előtt - háromfős birkanyájat legeltető tálib férfiak csapatába botlanak bele, illetve esnek át rajtuk. Mivel a parancsnokságot a rádiójuk működésképtelensége miatt elérni nem tudják, ezért négyüknek kell dönteni, hogy mi legyen az elfogottak sorsa. A döntés nem a legjobban sikerült, mivel elengedik őket és ennek következményeként hamarosan az erdős sziklás hegységben egész falunyi felhergelt Talib katona kezdi meg a felkutatás az igen engedékeny, maroknyi Navy Seal egység után………..

Piszkosul véres, kemény akciófilm. Régen éreztem azt, hogy a fegyverektől beszakad a dobhártyám. Eszméletlen megvalósítású, kegyetlenül izgalmas, pörgős és érzelmektől mentes film. Olyan jelenetek vannak benne, hogy még nekem is fájt nézni a kényelmes székből. És jó ezt végre leírnom, hogy nincs amerikai zászló lassítva! Nem éreztem egyáltalán, hogy propaganda lenne. Bár egy ilyen film után ki nem akarna fegyvert fogni. (én) Kellett már nagyon egy igazi férfifilm. Gyenge idegzetű lányok meg hagyják inkább ki.

Induláskor bedobott kiképzési jelenetek megadják a hangulatot. Az eredeti felvételekkel megmutatott képeken olyan testi-lelki megtörést látunk, amit nézni is rossz, de közben meg azt érezzük, hogy ezeket az embereket eljátszó színészek igaziak lesznek a filmben. Csak találgatni tudom, hogy mi veszi rá az embert, hogy beálljon közéjük. Minden tiszteletem ezeknek a katonáknak, és nem érdekel, hogy milyen célból teszik. Élcelődések, viccelődések, és az új tag beavatása után már bent is vannak az embereink a küldetésben, és nem is kellett ezzel még fél órát sem várni. Már akkor láttam olyan képeket, melyek engem a Szakasz c. filmre emlékeztettek. Az éjszakai hegytetőn sétálunk, hátulról a hold fényében megvilágítva leveszi az embert a lábáról (vagy nagyot ásít rajta).  Majd a gyönyörködtető fenyőerdő után beleszaladunk közel egy órás olyan őrületbe, hogy minden az izgalomtól elfelejtettem levegőt venni.   

Az m4-esek és az Ak fegyverek hangjai, az RPG-k robbanásai olyan brutál jól szólnak, annyira tisztán, hogy majdnem kitörtek az ablakaim.  A jelenetekre meg csak úgy kapkodtam a fejem. Embereink szedik magukba a golyókat, és nem kicsi szúnyogcsípéseket. Úgy estek-keltek a sziklákon, hogy fájdalmas nézni. A tálibok meg csak jöttek rendületlenül előre, egy egész hadsereg négy ember ellen, szívem szerint én is beálltam volna lőni őket egy jó kis távcsöves puskával, akár egy játékban jó messziről, hogy még véletlenül se találjanak el. Volt olyan pillanat a filmben, mikor hangosan kimondtam, hogy ezek egyszerűen állatok. Amit kapnak, ép ésszel nem lehet felfogni. Érdekes volt számomra, hogy ezek az állig profi cuccal felszerelt amerikai katonák mégis egy rohadt rádió miatt kerültek ekkora szarba. Pont akkor nem működik semmi, amikor kell.

A film végéhez közeledve az a nagy hév kicsit csillapodik, pedig még úgy vártam volna a folytatást, amit persze tudtam, hogy nem lesz. Nem ül le, csak egy kicsit a túlpörgetett adrenalintól nehéz visszaállni. Úgy gondolom egészen jó a vége is, nincs nagyon túlragozva, hogy hősök vannak, lesznek és kellenek. Az elhangzó konklúzió is egészen jól átgondolt, nem hülyeség. Ezek a katonák úgy szerették egymást, mint a testvérek. A hazafiasság, a becsület, az egymásban való hitük egyszerűen elképesztő.

Imádtam mind a négy szereplőt. Szakálluk alatt kiélhették férfias szerepüket. Mark Wahlberg (A harcos), Taylor Kitsch (Vadállatok), Emile Hirsch (Út a vadonba), és Ben Foster (Pandorum) között nem fogok kiemelni senkit. Fostert egyre jobban szeretem. Félelmetes, ahogyan szomorú szemeivel néz. Mellékszereplőként feltűnik Erik Bana (Hulk) is, aki az egész művelet irányítójaként szerepel, de sok vizet nem zavar.

Egykori Navy Seal katona mesélte el erről a filmről, hogy megvalósítása 100 %-osan pontos. Most nem konkrétan a párbeszédekre gondolt, hanem a külső megjelenítésre. A szakállak, a napszemüvegek, a festett fegyverek, a Merell túra bakancsok, egy az egyben ugyanazok a filmben, mint amik nekik is voltak. Maga a rendező is fél évet töltött a tengerészgyalogosok között. Az elhunyt katonák emlékére kiállított képek, még 9 év után is megtalálhatók a Tengerészgyalogos központban.

Peter Berg rendező filmjét már vártam. Szerettem a Királyság (2007) c. filmjét is, ez még annál is jobban tetszett. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy ez az egyik legrealisztikusabb modern háborús sztori, amit láttam. Az egész brutálisan valóságos, teljesen beleéltem magam. Az tuti, hogy nem nőknek készült, de ez ne vegye el a kedvét párkapcsolatban élőknek, úgy is rá lehet beszélni a másikat, hogy majd akkor legközelebb vígjátékot nézünk. Szóval az operatőr fut, rohan, ugrik, csúszik-mászik, piszkosul gyorsan pörögnek az események, kevés nyugodt pillanatot hagy meg nekünk és annyira profin tálalva, hogy még nekünk is fájnak a lövések, törések. A zenéje nem az a tipikusan „lassítva megyünk és az Aerosmith lassú számára elcsöpögünk” típusú. Belenyom minket a fotelba és és összegömbölyödve izgulhatunk. Megjegyzem, hogy Peter Gabriel 2010-ben Heroes c. száma a stáblista alatt kifejezett eltalált, már a címe miatt is. Ha jól tudom Haiti katasztrófára készült. Egyszóval ez az a film, amit moziban meg kell nézni még egyszer, mert úgy érzem, hogy akkor kihagyok még egy élményt, amit itthonira rátesz még egy lapáttal.

Kifejezettem ajánlom minden férfitársamnak, különösen annak, aki nagyon szeretett játszani a Medal Of Honor-al, vagy akár a Call Of Duty-val. Szerintem bármennyire is erőszakos, be lehet csalni rá a moziba a párunkat is, csak ki lehet majd utána engesztelni mással.