Kathryn Bigelow Detroit című filmjével az amerikai történelem egyik legnehezebb pillanatának állít emléket, amikor számos államban emberéleteket követelő zavargások törtek ki a fehérbőrű rendőrség túlkapásai miatt. A címadó városban alakult ki a legsúlyosabb helyzet, ahol a felbőszült fekete lakosság megállítására még a nemzeti gárdát is kivezényelték.  

1967-ben a Vak malac szórakozóhelyen razziát tartottak a rendőrök, amely után az utcára kivonult kisebbségi tömeg törni-zúzni kezdett. A zavargások elfojtása megoldhatatlan feladat elé állította a rendőrséget. A tömeg egyre csak duzzadt és a fosztogatások, gyújtogatások megállíthatatlanná váltak. Ezen a „Hosszú forró nyáron” öt nap alatt több, mint 40 haláleset történt, gyerekek is áldozatul estek. A kivezényelt katonaság a rendőrséggel együtt próbálta a rendet helyreállítani. Az egyik éjszaka az Algiers szállodából lövést hallottak a rendfenntartók. Egy katonával és egy biztonsági őrrel együtt a helyszínre vonultak, ahol a fekete mulatozó vendégeken kívül két fehér lány is tartózkodott. Az inzultálásuk tragédiába torkollt……    

Elég összetett volt és sok mindent lehet írni róla. A film kezdetén, a felvezető introban, csak nagy vonalakban kapunk információt arról, hogy milyen tragikus események vezettek a Mitchingen államban kialakult zavargásokhoz. Ez a dokumentarista stílus az egész filmen jelen van. Megpróbálták rekonstruálni az eseményeket, ezért az összeomlás több jelentős, szomorú pillanatát is megjelenítik a filmben. A kocsmarajtaütéstől, és az első hátba lőtt sráctól kezdve a négyéves kislány haláláig, akit a katonák mesterlövésznek néztek és tankkal lőttek ki az ablakból. Ez mind “szép”, de mégis úgy éreztem, hogy fontos részek maradtak el. Hogy pontosan mi volt az alapja ennek az egésznek, pl. hogy a razzia miért kezdődött a Vak Malacnál? Mi okozta? Vagy ha arra akartak inkább fókuszálni, ami a hotelben történt, az is elég lett volna. Mindenből egy kicsit kapunk, de a lényeg elmarad.  

És igen. A hotel. A meglehetősen széles látószögben mozgó dokumentarista stílusban felvázolt háttérben, a mindennapossá vált, kisebbséget érintő atrocitások a film közepétől egy szállodába szorulnak be. Ebben a kis helységben, a kis szobákban mutatják be az egész forrongás zsigerig maró hatását, amelytől tényleg összeszorul a szívünk. 

Ez a rész olyan, mintha egy külön film lenne a filmben. Tényleg ezért érdemes megnézni, mert itt van a legjobban kidolgozva, ezen a kis helyen, hogy mekkora feszültség uralkodott az egész városban. A rettegés és a félelem pillanatai. A gyanúsítottak, akiket falhoz támasztottak és a vádló rendőrök között. Korábban már mindenkiről kaptunk némi információt, hogy pont elég szerethetőek vagy ellenszenvesek legyenek. Ezek tényleg a film legjobb pillanatai. Megdöbbentő, véres és sokkoló, hogy ezek a rasszista emberek mekkora állatok, de ebbe nem megyek bele.

A film további részében a bírósági tárgyalás már inkább levezető, ami engem nem is igazán érdekelt. Elvesztette a varázsát, feszültség semmi, bizony kellett volna már az olló. Rendben van az, hogy érdekességképpen bemutatásra került, de pl. ha csak a film végén a stáblista előtt leírják, nekem az is megfelelt volna. Totál kizökkentett a filmből és ezt a végén érezni nem jó.  

Végül is történelem leckének klassz volt, még akkor is, ha nem mutatott teljes, átfogó képet a kialakult eseményekről. Akit részletesebben érdekel a sztori, az úgyis utánanéz. Amúgy 1992-ben is történt hasonló eset Los Angelesben, csak ott nem haltak meg olyan sokan, és ezért nem készült róla film. 

Will Poulter (A visszatérő) a fiatal rasszista rendőr srác, mégha nem is csinált volna semmit, a tenyérbe mászó képe miatt akkor is utálatnak örvendett volna nálam. Csípem a srácot a kis rohadék fejével. Igazán remek csapatot alkotott zsíros hajú társával Ben O’Toole-al (A fegyvertelen katona) együtt. Jó választás volt mindkettő erre a hálás szerepre. John Boyega (Star Wars: Az ébredő erő) bamba tekintetével, kevés szövegével nem sok vizet kavar fel. Szimpatikus a srác, de jelenleg nem tudom még hova tenni. Szóval a színészekre nem lehetett panaszom. 

Kathryn Bigelow (Bombák földjén) korábbi filmjeiben sem volt soha tabutéma a rasszizmus megjelenése. Ebben a filmjében, amit Mark Boal állandó írótársával együtt készített, csúcsosodik ki igazán ez a vonal. A filmnek vannak egészen kiváló pillanatai, de mégis az összképben valami zavart éreztem. Tipikus esete annak, hogy sokat akart a szarka, de…kurva hosszú lett és csak egy részét éreztem profin kidolgozottnak. Ez annyit tesz, hogy szinte mindent bele szerettek volna zsúfolni és sajnos ez nem igazán ment. Úgy éreztem a végén, hogy vagy az egészet kellett volna megmutatni végig “felszínesen”, vagy az eseményeknek csak egy részére fókuszálni, ami viszont üssön. Egyértelműen a középső, hoteles rész menti meg a filmet.

Amúgy Detroit hanyatlása ma is tart.  Az egykor autógyártásáról híres fellegvár még az 1920-as években több mint egymillió lakossal rendelkezett. Manapság már alig éri el a 700 ezres számot, és a lakosság több, mint a 80%-a fekete, a fehérek többnyire elvándoroltak. Az egy főre jutó átlagkereset alig éri el a létminimumot, és még sorolhatnám.

 Ajánlom azoknak, akik szerették a rendezőnő korábbi műveit, de aki kommerszebb Bombák földje vagy akár egy ”Osama” filmet akar látni, az csalódni fog.

 70% 

Mi lehetne jobb választás a két ünnep közötti szombat délután meghitt eltöltésére, mint egy norvég, leszbikus, romantikus, „telekinézises” film? Garantált szórakozást jelent annak, akinek a befogadóképessége meglehetősen széles intervallumot ölel fel, és hajlandó a két bejgli közé beszorult látókörét szélesre tárni. Még az is lehet, hogy a végén elismerően konstatálja majd, hogy a fene egye meg, ezek az északiak megint egy remek filmet készítettek. 

A meglehetősen vallásos családban nevelkedett Thelma (Eili Harboe) egyetemi tanulmányai miatt Osloba költözik. Ott ismerkedik meg osztálytársával Anja-val (Kaya Wilkins), aki iránt  kezdettől fogva erős vonzalmat érez. A szülői nyomás, Thelma érzelmi “feleszmélései” vívódásai, és a benne lakozó természetfeletti erő miatt a szerelem beteljesülése nem a vártak szerint alakul, sőt, végzetes következményekkel jár. Thelma belső küzdelmei és szorongásai miatt pszichokinetikus képességeit egyre nehezebben tudja kordában tartani…

Na, ugye milyen szép XXI. századi “Júlia és Júlia” romantikus történet?

Érdekes film volt, bár tapasztalatom szerint, ha valamire azt mondjuk, hogy érdekes, az valójában nem tetszik az embernek. Amúgy egyfolytában Stephen King Carrie c. műve jutott róla eszembe. A történet a visszahúzódó kislányról, akit fanatikusan vallásos szülő nevelt fel és úgyszintén meg van áldva telekinetikus képességekkel, amelyek a stressz hatására jönnek elő. Ezzel nagyjából ki is merül a két film közötti hasonlóság. Mégsem tudtam ettől elvonatkoztatni, attól függetlenül, hogy ezt a filmet más “képességek” mozgatják, és amit láttunk azt nem lehet Sissy Spacek különös képességeihez mérni. Amúgy nem volt ez olyan rossz film, mint amit a történet leírásából várhat az ember, különösen akkor nem, ha nincsenek nagy elvárásaink.

A film nem horror, nem is thriller, és nem is igazán borzalmas, viszont mindvégig fenntartja a feszültséget. Az elejétől a végéig szinte kiegyensúlyozott tempójú, szépen, nyugodtan, csendesen adagolva a néznivalót, és most nem kifejezetten a két lány egymás testének felfedezésére gondolok. Hagyja az emberben feldolgozni a látottakat. Mégsem mondhatom, hogy az álmosító filmek közé tartozna. A film közepén egy kicsit szürreálisabb, de még éppen elfogadhatóan. Ofidiofóbiásoknak tetszeni fog.

A képek a jelen és a múlt között mozognak. A múlt eseményeit, az egésznek a hátterét flashbackek formájában tárja elénk, kitisztítva vele a látott képet. Aki nagy csavart vár a végétől, az mondjuk csalódni fog. Vagyis számomra szinte az „elvárható magatartás elve” jött be, bármennyire is drasztikus lépés. 

Nem tudom, hogy magát a történetet mennyire kellene jelen esetben boncolgatni és mögöttes tartalmat keresni benne. Ha nagyon akarnék, bele tudnék magyarázni dolgokat, hogy pl.: a manipulatív szülői fészekből való kirepülés után mennyire nehezen találjuk meg önmagunkat, stb. Nehéz az elszakadás, főleg, ha mindennapos a telefonterror. A vallás és a másság, és egyéb „erkölcstelenségek” (pia, drog) alapban nehezen összeegyeztethetőek, de ha ebbe mélyebben belemerülnék, valószínűleg megköveznének. Szerintem totál felesleges ebben az esetben. Bár azt megjegyezném, hogy a szülői háttér ismét rányomja a gyerekre a bélyeget. A fürdőkádas kép például eléggé nyomasztó és visszataszító.

Valószínűleg aki hisz ezekben a pszichokinetikus dolgokban, az még jobban bele tudja élni magát a történetbe, és alapvetően érdekesebbnek találja majd, mint az átlag. Én maradok egy kicsit a földön még, ezért szimplán csak tudomásul veszem, hogy létezik a világban ilyen. (vagy nem)

A film főszereplője Eili Harboe egészen kiválóan alakítja a visszafogott lány szerepét. Nem lehet hibát találni benne. Viszi a hátán az egészet. Igazából sok párbeszéd nincs is, ezért a film inkább a színészi játékra támaszkodik és ezzel a többi szereplő (Kaya Wilkins, Henrik Rafaelsen, Ellen Dorrit Petersen) is simán megbirkózik.

Joachim Trier rendező egy egészen eredeti történetből forgatott le egy egészen eredeti filmet.  Szinte művészi. Kicsit tényleg lassú, kicsit tényleg hosszú, de mégis végig érdekes, feszültségkeltő. A fényképezése kiváló. A hosszan tartott képek hatásosak. A film zenéje az akciómentességet egészen kellemesen kárpótolja.

Szóval minden adott ahhoz, hogy akinek a befogadóképessége szélesebb egy remek, bár az átlagnál visszafogottabb filmet nézzen. Nem mondom, hogy újranézős, de egy esélyt megkapott és élt vele. Nem egy szórakoztató matiné, de fesztiválfilmek kedvelőinek kötelező.

70%

Vannak olyan emberek, akik megunják a civilizáció adta örömöket, és felperzselve maguk mögött mindent, elindulnak a nagyvilágba. Azért kelnek útra, hogy lehántsák magukról a “felgyülemlett koszt” és egyedül legyenek egy gyönyörű helyen, gondolataikba zárva. Aztán vannak mások, akiknek egyszerűen csak zabszem van a seggükben, és nem tudnak nyugodtan megülni és megelégedve bámulni a Celeb vagyok ments ki innen őserdei tájainak szépségeit.Ők azok, akik akár az életük árán is keresik a kalandokat, az izgalmakat. Az így szerzett feltöltődés megér nekik annyit, hogy beledögöljenek az élmény adta gyönyörbe.A természet azonban nem mindig simogató, megnyugtató, és nem nagyon szereti, ha bolygatják. Ismét egy film, ami nagy pofont ad kalandvágyó természetjáróinknak.

1980-ban három kalandra éhes turista, eltérő szándékoktól vezérelve elindul egy idegenvezetővel a bolíviai dzsungel mélyére. Egy olyan élményre vágynak, amelyben korábban még sosem volt részük.Az útjuk során a vártnál sokkal keményebb nehézségekbe ütköznek, és a társaság is szétszakad.A szívósabb és rendíthetetlenebb része a csapatnak nem adja fel, és folytatja a menetelést az ismeretlen tájakon. Az út azonban kifog rajtuk, és végképp szétszedi őket. A film a dzsungel mélyén egyedül bolyongó Yossi Ghinsberg (Daniel R.) küzdelmes, embert próbáló napjainak történetét meséli el.

Szép, színes, úti film, de olykor kegyetlen képekkel. Természet kontra ember. Ritka, amikor az ember győzedelmeskedik, de ha meg igen, az bizony nagy mák. Amúgy ha valakit érdekel, a teljes történetet el tudja olvasni a wikipédián.Ami a dzsungelt illeti, a film befejezése után sem változott meg a véleményem, hogy enné meg a rosseb. Nem a mi világunk ez, nem minket teremtettek oda, hogy hódítsuk meg az ismeretlent. Persze mindig is lesznek, akik a másra vágynak, akik ki akarnak tűnni, és szeretik a veszélyeket.Ha egyszer eljutnék Dél-Amerikába, és lehetne választani, hogy a turistacsalogató Machu Picchu-t nézzem-e meg, vagy egy kis aranyásó kalandra induljak el a helybéli bennszülöttekkel a dzsungel mélyére, tuti nem az utóbbit választanám. Az is lehet, hogy inkább egy helyi krimóban üldögélnék naphosszat.

Mivel a készítők megtörtént esetet dolgoztak fel, nem rugaszkodhattak el teljesen a valóságtól.Bár sosem jártam arra, és az olvasottságom is mindössze addig terjed a témában, hogy a dzsungelben maximum két-három napot lehet kibírni minden nélkül, ha nem születtél Bear Grylls-nek, ezért akár még igaz is lehet a sztori. Bár ha van víz, akkor állítólag három hétig is húzhatjuk. (szintén a nagy túlélőtől tudom). Szóval ez az a hely, ahová nem kell karóra. A dzsungel tényleg megmutatja, mik is vagyunk valójában a természethez képest. Gyakorlatilag senkik. Ha valaki többnek gondolja magát, hajrá.

A filmből igazából az jön le, hogy nem a rovarok, kígyók és békák állandóan vizslató tekintete között élni a legnehezebb, mégha nem is kedvelnek téged annyira. Nem az a gáz, hogy nem tudsz aludni a ragadozók folyamatos közelsége miatt, akik szagolják az izzadt tested párolgását. Még csak nem is az ingoványos talajon való közlekedés a durva, amely beszippant. Hanem az, hogy hogyan is viselkedik az emberi elme vészhelyzetben, adott helyen és időben.

Az egyedüllét és az ebből eredő folyamatos éberség parája visz a sírba, de legalábbis a meggondolatlan cselekedetekbe. Nemcsak a tabletták tudnak hallucinációt okozni, hanem a reményvesztett őrület, ami ránk tör legsötétebb magányunkban. A film az arcunkba nyomja, hogy soha ne adjuk fel, és bízzunk magunkban, hogy a lehetetlent is meg tudjuk csinálni. Mindig van remény. A másik oldalról pedig azt üzeni, hogy egy barát a bajban mutatja meg az igazi arcát. Nos, azt nem tudom, hogy tényleg így van-e, vagy csak egy kicsit hollywoodiasították a művet, de mindenesetre megható, hogy mikre vagyunk képesek. Vagy nem.

Két részre lehet osztani a filmet. Az első, a meglehetősen hosszúra nyúlt bevezető. Hogyan és mikor ismerkedett meg a kis csapat, mi vezérelte őket ide, és hogyan hergelik fel egymást az útra. Ez az egy óra lehet, hogy valakinek unalmas, és érdektelen lesz, de én néztem figyelmesen.Nem azt mondom, hogy ez a rész az erőssége a kész terméknek, de nem is volt annyira gáz, mint ahogy egy-két helyen lehetett olvasni. Amúgy meg aki szereti a természet csodáit, tátott szájjal fogja figyelni a szép, színes képeket, mert azok bizony lenyűgözőek a fotelból nézve is. Legalábbis addig, amíg nem egy csúnya férget mutatnak közelről, amelyik éppen egy sebből mászik elő.

Ahogyan embereink haladnak a céljuk felé, egyre jobban fáradnak, éheznek, és egyre ingerültebbek lesznek. Könnyes szemmel hallgatják “Papa”-ként tisztelt túravezetőjük tanácsait, egészen addig a pillanatig, amíg el nem szakad a cérna.

De ez már a film második fele. A feszültség szépen beköltözik a bőrünk alá, és a hányingert keltő képek felborítják lelki egyensúlyunkat, tovarebbentve az elmúlt óra gyönyörködtető képeit. Tényleg nem szép, amit művel velünk az az oly csodálatos természet. Lehet, hogy majomként kerültünk a földi planétára, de azért továbbfejlődtünk, és nem maradtunk bennszülöttek, akik kukacokon és magvakon élnek. Így jobb híján, vészhelyzetben szőröstül-bőröstül felfalunk egy majmot.

Igen csúnya képeket láthatunk, melyek sok embernél kiverheti a biztosítékot. Ha azonban a másik oldalt nézzük, éhen csak nem akarunk halni, ezért bármi ami elénk kerül és van hozzá gusztusunk, mehet feldolgozásra a gyomrunkba. Szóval a második egy óra lényegében elviszi az egész filmet, és enyhén szólva kiszakít minket abból a békés álláspontunkból, hogy egy National Geographic megrendelésére készült természetfilmet nézünk.

A vége egészen hatásosra sikeredett, átjött.

A film főszereplője Daniel Radcliffe, az egykori Harry Potter igazán odateszi magát. Szerintem klassz volt, és totál elhittem neki, hogy tényleg becsavarodik a körülményektől. Furcsa volt látni, hogy kinőtte korábbi szerepeit, és piszok jól játszik. Kicsit hasonlított nekem külsőleg Ben Fosterre a Lone Survivorból. A többiek igazából mellékszereplők (Alex Russell, Thomas Kretschmann, Joel Jackson) Nem nagyon érdekeltek a filmben, egy-két konfliktust leszámítva.

Greg McLean a Wolf Creek című horrorfilm rendezője igaz nem egy életre szóló élményfilmet készített Yossi Ghinsberg könyvéből, de azt se mondhatom, hogy egyből kiment volna a fejemből. Nem volt ez rossz. Út a vadonba kicsit másképpen. Egy-két jelenet, amely szerintem a rendező szívéhez közelebb állt, kimondottan ütött. Egészen konkrétan majdnem elhánytam magam. A közel két órás játékidő alatt nem nagyon volt olyan pillanat, amikor elterelődött volna a figyelmem a filmről. A fényképezése egészen kiváló, bár “hozott anyagból dolgozik”, hiszen csodálatos a táj. Mondjuk ezt azért tudni kell filmre is vinni. Ha kicsit kötözködni kellene, bár sokan észre sem veszik ezeket, és nem is fontos rá kitérni, akkor azt mondanám, hogy a vágó olló az elején okozott érthetetlen pillanatokat. Egy-egy jelenetet úgy lenyisszantottak, hogy csak mosolyogva néztem, ez most hogyan került ide. A zene, amikor kellett felvitte az adrenalint, lehetett rajta izgulni. A raftingolás szerelmeseinek kifejezetten tanulságos.

Ez az a film, amit érdemes egyszer megnézni. Azt tudtuk, gondoltuk, hallottuk, hogy a dzsungel veszélyes, de most láttuk is. Hogy most ebből tényleg mennyi az igaz, azt meg mindenki döntse el saját maga.

Ajánlom azoknak a kalandoroknak, akik szeretnek képeslapokon látott tájakon gyalogolni, túrázni, hajókázni. Akik szeretik a “sohaneadjukfel” filmeket, azoknak is kötelező.

70%

Ki az a barom, aki fent a hegyen az erdőszélen, sötétben este 10-kor nekiáll egyedül horrorfilmet nézni, miközben a szél veri a zsalugátereket? Nem nehéz kitalálni. Nem emlékszem arra, hogy mikor gondolkodtam el azon utoljára, hogy kikapcsolok egy filmet és megnézem később a haverokkal, de most átvillant az agyamon. Persze végül nem így történt és utólag nem is bántam meg, mert a norvég André Øvredal filmje minden képzeletemet felülmúlta.

A Tilden család férfitagjai családi vállalkozásban krematóriumot üzemeltetnek három generáció óta a házuk pincéjében, ahol korboncnoki feladatokat is ellátnak. A helyi sheriff egy éjjelen azonosítást kér egy fiatal lány esetében, akinél semmiféle papírt nem találtak és az ujjlenyomatai alapján sem azonosítható. Az eset sürgős, mivel a helyi sajtó válaszokat vár. Tommy (Brian Cox) és a fia, Austin (Emile Hirsch) azonnal nekiáll a földből kiásott lány boncolásának és a halál oka megállapításának. Azonban minél jobban belemélyednek a lány átfogó vizsgálatába, annál különösebb események történnek a ház alagsorában….

Egy biztos, ha kint a teraszajtónak valami nekiütődött volna a film alatt, azonnal összef..tam volna magam, annyira megijedtem pár esetben, pedig felkészültem rá. Egyedül nézve egészen szépen elfehéredhettem a film végére. A mai posvány horrorfilmek között igen figyelemre méltó alkotás. Olyan nyomasztó atmoszféra lengi körül az egészet, amit ritkán lehet tapasztalni. Bár ehhez azért nagyban hozzájárul a ház alatti patológia helyszíne, amit ugye nem lehet egy rózsakerthez hasonlítani.

Először is, kicsi segítség a Jane Doe névhez, mivel nem mindenki tudja valójában a név jelentését és a film alatt sem jövünk rá, hogy mit is takar. Vagy csak én nem emlékszem, hogy felhívták volna rá a figyelmet. Na, szóval a wikipédia szerint az amerikai kultúrában a Joe Doe egy személynév, egy átlagos, név nélküli emberre vonatkozik. Gyakorlatilag így hívják a beazonosíthatatlan hullákat, ennek megfelelője női változatban a Jane Doe. Én se tudtam.

A film történetéről szokás szerint nem szeretnék sokat elárulni, elégedjünk meg annyival, hogy sikerült a viszonylag rövid játékidőt végig telepakolni feszültséggel és ijesztgetéssel, no és persze kellő gusztustalansággal. Aki nem bírja a nagytotálban bemutatott boncolást, az már az első 5 percben kidobhatja a taccsot. Még nekem is sok volt néha az emberi test szétkapásának natúr ábrázolása. Kis bonclecke kezdőknek. Totálban mutatnak be egy teljes anatómiai elemzést, a test külső vizsgálatától kezdve, a belső szervek kipakolásáig. Hát nem szép, de nem tehetünk róla, ha egyszer így nézünk ki ugye kifordítva belülről. A szike ilyen élesen még sosem vágott a húsba.

A film elejét körbelengi a misztikusság, a kíváncsiság érzése, és csak a felétől megy át horrorba. Bár örültem volna, ha nem így történik. Különösen a vége miatt, hiszen aki látott már hasonló filmet az már jóval a finis előtt kitalálhatta a magyarázatot, ami így utólag visszagondolva nem egy eget rengető meglepetés. Addig is jó pár ugrasztó jelenet van, ami ugye azon típusból kerültnek elő, mint pl. az ajtó kis repedésén való kukucskálás, majd hirtelen elénk ugorva megjelenik valami. Mindenesetre hiába tudod mi lesz, akkor is lúdbőrzöl, mert a kivitelezése ezeknek a jeleneteknek nagyon profi lett. Kint persze szakad az eső és fúj a szél, az „évszázad vihara” készül a híradások szerint, ami nem visz közelebb minket nyugodtságunk eléréséhez. A parafaktor fokozódik és a megmagyarázhatatlan jelenségek megszaporodnak, de ennyi elég is erről, mert csak az „élményt” venném el.  

A két szereplő, Brian Cox  (A rettenthetetlen) és Emile Hirsch (Út a vadonba) amúgy szépen viszik a filmet. Bár őszintén bevallva most nem a kettőjük kapcsolata járt a fejemben és az sem, hogy mi történt eddigi életük során. Ennek ellenére Cox tapasztalata, a maga 70 évével simán elhalványítja a fiatalabb színész teljesítményét, amit azért nem volt nehéz túlszárnyalnia. Mindegy, nekem akkor is az egyik kedvencem színészem marad az Út a vadonban szerepe miatt. Olwen Catherine Kelly meg szépen adta a testét az egészhez. Hát nem egy hálás szerep.

André Øvredal (A trollvadász) rendező igazán aranyos kis kamaradarabot forgatott le nekünk. Az, hogy most mi is volt az egésznek a lényege, és kinek hogy fog átjönni, majd szépen mindenki maga eldönti. Sokat nem kell tőle várni.  Én mindenesetre megvettem a filmet, de azt sem mondhatom, hogy a kedvencem lett. Lehet azért volt ennyire hatásos, mert egyedül néztem és nem társasággal. A zenéje, fényképzése igazán jó. A hanghatások ütősek. Végig van egy feszültsége az egésznek, ami már a film elejétől belenyom a fotelbe. Az, hogy most mi történt a másik négy hullával, amivel kezdődött a film, kit érdekel.

Kellemes kikapcsolódás azoknak, akik szeretnek fenébe kívánni egy filmet. Nem több, nem kevesebb. Ha lehet, ne a pároddal állj neki, mert még a végén az öledbe borítja az italát.

70%

„Amit a világnak adsz, azt a világ visszaadja, de soha nem úgy, ahogyan szeretnéd.” Dennis Lehane az egyik kedvenc regényíróm, nem véletlenül vártam már ezt a filmet, annak ellenére, hogy a könyvet még nem sikerült megszereznem. Korábbi munkáiból nagyon jó filmeket készítettek, de bármennyire is remek film a Titokzatos folyó, Hideg nyomon vagy akár a Piszkos pénz, még így sem érték el a könyveinek színvonalát, hiába kaptak Oscar-díjakat. Ben Affleckel pedig már dolgoztak közösen egyszer, ezért is szerettem volna, hogy kettőjük ismételt párosításából valami klassz dolog születne.

Joe Coughlin (Ben Affleck) katonaként ment a háborúba, de bűnözőként tért vissza Bostonba. Apja (Brendan Gleeson) 37 éve rendőr, főkapitány helyettes, kinek intő szavai nem érnek semmit fiánál. Rablás, rablás hátán 10 hosszú évig.  Joe szerelemes Emmába (Sienna Miller), az ír maffia főnökének - Albert White (Robert Glenister) - nőjébe. A szerelem tiltott, a lebukás elkerülhetetlen, ami Pescatore (Remo Girone), a digó maffia vezérének kezére sodorja. Pescatore szeszcsempész üzlet beindítására a napfényes floridai Tampába küldi Joet. A helyszínen, régi társával, Dionnal (Chris Messina) nem várt nehézségekbe ütköznek, mivel a konkurencia, a politika, a hit prédikátora és maga a Ku Klux Klán sem veszi jó néven az üzlet beindulását…

Nem volt ez rossz film, egyáltalán nem, és nem az elfogultságom miatt mondom. Manapság ritkán készítenek amúgy is noir hangulatú maffiafilmet. Egy napot ráaludva még jobban is álltam már hozzá, mint nézése közben nagy ásításokkal tarkítva, mert néhány akciójelenetet leszámítva nem mondhatom pörgős filmnek. Mondjuk ez elég nagy hátrány annak, aki éjszakai műszak után szeretné megnézni. Sajnos nem véletlenül bukta ez a pénztáraknál, és nem azért, mert minőségileg kifogásolható lenne. Mert kik azok, akiket érdekelne? A nőket? Nem hiszem! A férfiakat? Talán, akik nem csak annak mondják magukat. A mai huszonéves korosztályt pedig szinte kizárt, tisztelet a kivételnek. Valljuk be őszintén, igazából nem sok ember figyelmét kelti fel egy 30-as évekbeli amerikai szesztilalom idején játszódó gengszterfilm. És még az sem segít a helyzeten, hogy közben még a kritikusok sem dicsérték.

Pedig örülni kéne annak, hogy végre nem egy true story. Története azonban nem bonyolult. Sok évet ölel át bukástól a felemelkedésig, Bostontól Kubáig. Pontosan nem érzékeltem, hogy hány évről van szó, de annyira nem lenne nehéz kiszámolni. Annyi biztos, hogy a narráció 1917-től meséli el főszereplőnk életét. Mivel ez egy gengszterfilm, a szokásos sémákra épül. Zsarolás, átvágás, alkudozás, Ku Klux Klán, pia és a nők, melyek megkeserítik szépen az ember életét különösen akkor, ha a bandavezér nőjébe vagyunk szerelmesek. Mert ki az az állat, aki ebbe belemegy? Senki és semmi nem biztos, csak egyedül a bűn az, amely a válságban is fent marad, mikor már a bankok is bedőlnek. Pénz az úr, no meg a fegyver, és akinek a kezében van. Alkudozás kirakott fegyverrel, ahol, ha ellenkezel vagy felülsz a vonatra önszántadból vagy alá kerülsz, de nem saját akaratodból.

Az olasz és az ír maffia szembenállását, a klubok és a casinók nyitását, a pia és a rum kereskedelmi útvonalainak megszervezését és szétterítését láttuk már jó pár filmben, ha nem is egyben, de külön – külön biztosan. Szép korrupt volt a világ. Az utálat ideje, mikor a nemzetek között mindenki utál mindenkit, de mindig van egy közös ellenség, akit meg mindenki összevontan utál. Remek kor, ahol „Nem az az erős, aki megszegi a szabályokat, hanem az, aki saját szabályokat hoz!”

Van minden, ami kell egy ilyen filmhez. Remek korhű hangulat, szuper járgányok, forgótáras géppuskák, szeszfőzdék, szivar hegyek, kurvák és remek frizurák. Akkor mégis mi az, ami hiányzott? Valahogy az, hogy túl sokat akart a szarka. Affleck beleesett abba a hibába, hogy mindent akart egyszerre. Rendezni, forgatókönyvet írni és még villogni is a mimikamentes arcával és szomorú szemével. Ez pedig így egyszerre még neki sok. Pedig az összkép nem rossz, de Lehane könyvével most bizony nem tudott megbirkózni. Hideg nyomon című film is nagyon kevés volt a könyvhöz képest, de ez nem Affleck hibája, pedig nagyon jó adaptáció volt és a rendezése is kiváló.  Kicsit sok minden került bele és mégis kevés. Remek akciók után csendes nyugodt csordogálás, ott ahol nincs beszéd, tökéletes, ahol viszont van, valahogy elfogy. Bár én szeretem a lassú filmeket, de sok embernek unalmassá válik a tökéletes helyszíneken történő filozofáló cseverészés.  

A film második fele viszont - ahogy haladunk a végkifejlet felé - egész jól sikerült. Nem csak a Saldana vagy Elle Fanning (Demóna) kisasszonyok megjelenésére gondolok, hanem a pörgésre, a durvulásra, és a főszereplőnk talán komolyabb játékára is, ahogyan a rumpiac királyává válik.  Kicsit több is a humoros rész, ami elég fanyar mosolyt csal a szánkra, de aki ismeri az író könyveit, ezen egyáltalán nem lepődik meg.  A vége kifejezett nyers és durva, de kiszámítható. Talán a legeslegvégén van egy kis dolog, ami nem kifejezetten szerethető, de ez nem egy romkom, hogy minden szép és jó. És egy kicsit hosszúra is nyújtották.

A színészek amúgy remekül teljesítenek, ki többet, ki kevesebbet szerepel, és van olyan is, aki eltűnik. Ben Affleck (A könyvelő) olyan amilyen. Megszoktuk. Szerethető egy karakter amúgy, csípem a pasit, de inkább a rendezői törekvéseiért, mint inkább szerepeiért. Jó lehet az ügynöke, mert nagyszerűen választ. Kiemelném még Zoe Saldana-t (Avatar), de őt is inkább csak azért, mert tökéletesen beleillett a környezetbe. Azok a ruhák, amiket viselt! Külön dicséret. Mivel rengeteg szereplőből építkezik a film, nem szeretnék senkit kiemelni, minden olajozottan működött! Sajnos tényleg nem volt sok idő egyiknek sem a szerepét mélyebben bemutatni. Sienna Milleren (Csillagpor) pedig el kellett gondolkodnom, hogy honnan is ismerős?

Na, hát Ben Affleckre visszatérve pedig elmondhatjuk, hogy rendezőként egy jó közepest nyújtott. Nem rontotta el a filmet egyáltalán, mert így is tökéletesen nézhető volt. Csak talán a forgókönyv megírását adhatta volna másnak. Mint ahogyan korábban is említettem, nem a dialógusokkal volt a probléma, hanem talán a mennyiséggel. Nem véletlenül idéztem a filmből. Amúgy a gengszterfilm feeling megvolt. Magával ragadott, mert minden adott volt. Talán egy kicsit diktálhatott volna gyorsabb tempót, de akkor meg másból jutott volna kevesebb. A két helyszín közötti különbség szintén átjött. Az akciójelenetek profin elkészítettek. Az autó üldözés a Fordokkal szuper. A zenéjére spec. nem emlékszem. Szóval majd egyszer még újranézős lesz, de kicsit később. Előtte viszont a könyvet mindenképpen elolvasom, és akkor lehet, másképpen ítélem meg én is az egészet.

Jó film ez, nem kell tőle félni és nyugodtan be lehet rá fáradni a moziba. Vagy később akár a fotelből kényelmesen. Kicsit többet adok rá, de csak azért mert Lehane rajongó vagyok.  

 75%

Kedvenc Miki egér stúdiónk biztosra akart menni, amikor 2011-ben megvásárolta Casey Sherman és Michael J. Tougis 2009-ben megírt, The Finest Hours című könyvének megfilmesítési jogait, amely a múlt évszázad legnagyobb kishajós mentéséről szól. Disneytől kicsit ódzkodik az ember, ha egy izgalmas filmre vágyik, de legalább minőségi kifogással – különösen mostanában - nem lehet vele szemben élni. Az már csak plusz, hogy a filmjük olyan lesz, mint egy allergiásnak a parlagfű mezőn kaszálni, a szem garantáltan nem marad szárazon. Persze ez sajnos visszájára is üthet, de azért bíztam bennük.   

1952 február 18-án az Egyesült Államok keleti partvidékére a történelem egyik legnagyobb vihara csapott le. Cape Cod-nál a nagy sebességű szél szinte végig letarolt mindent, velük együtt a partok közelében tartózkodó hajókat is, köztük az SS Pendleton tankerhajót, amelyet a vihar szabályosan kettétört 20 mérföldre Nantucket városától. Kapitány híján, a fedélzeten maradt közel 30 matróz koordinálását Ray Sybert (Casey Affleck) tiszt vette át és velük együtt a hánykolódó hajócsonk irányítását. A pánikba esett emberek nagy nehézségek árán fogták csak fel, hogy csakis együtt, közösen, összefogott munkával maradhatnak életben. Eközben a szárazföldre Daniel Cruff (Eric Bana) által vezetett massachusetts-i parti őrséghez is eljutott a katasztrófa híre, aki azonnali mentőexpedíciót indított a félbe tört roncs felkutatására. Az éjszaka folyamán egy fából készült, 12 ember befogadására képes mentőcsónak Berni Webber (Chris Pine) kormányzása alatt elindult négy fővel a fedélzetén szinte navigáció nélkül, 30 méteres hullámok között megkeresi a legénység megmaradt tagjait…

És megérte bízni. A nagyfülű stúdió nem biztos, hogy a katasztrófafilmjeiről lesz híres, de ez nem volt rossz. Sőt, mondhatom, hogy nagy magányomban még tetszett is. A természet vs. ember csatájában nem mindig a természet győz. Nem azt mondom, hogy egy kiemelkedő alkotás, de akinek bejönnek a Viharzóna és társai stílusú filmek, azok szerintem nem csalódnak benne. Kicsit lassú, kicsit érzelmes, néhol hihetetlen, de ha valaki is rendelkezik egy kicsi szentimentális hajlammal, annak bizony szívbemarkoló lesz, mert a tőrt lassan nyomja a szívünkbe. Ép ésszel felfoghatatlan, hogy az emberi bátorság mire képes, hol van az a határ, amit már nem csinálunk meg másokért, hiszen otthon vár a családunk, feleségünk, gyerekünk. Maximális tisztelet Bernie Webbernek és társainak, akik részt vettek ebben a mentésben. Kellenek az ilyen filmek.

A film alapvetően három szálon fut, az egyik izgalmasabb, mint a másik, vagy pont nem. Kinek melyik jön be. A film a parton lévő szerelmi szállal indít, ami annyira feltűnően meg lett vágva, hogy mosolygásra készteti a nézőt (aki figyel erre), olyan gyorsan ugrálnak a térben és időben, mint a Vissza a jövőben szereplői.  Miriam és Bernie ismerkedését mutatja be nekünk, ahol tulajdonképpen arra jövünk rá, hogy a nadrágot a hölgy hordja. Nem is értem, hogy többnyire miért nem szimpatikusak nekem azok a lányok, akik egyből felteszik az I-re a pont és nekiszegezik egy férfinak azt a kérdést, hogy „Elveszel-e feleségül?”… Ezek a részek maximum akkor izgalmasak, amikor kocsival közlekednek a hóesésben, hogy ki ne csússzanak. Persze valakinek a romantikus szálak okoznak örömöt, édes puszilkodás, közös tánc, de itt nagyon lassan indulnak be az események. Később Miriam és Cluff közötti szópárbajok is feszültségekkel teliek, de én azért ezt a feleselést kapitányként két percig bírtam volna. Drámázás későbbiekben is van a parton, de ennyi elég belőle.

A másik szál a szerencsétlenül járt tartályhajó kálváriáját követi végig, amely mértani pontossággal ketté lett vágva. Speciel nem értettem, hogy maradhatott a hajó a felszínen, de nem is vagyok szakértője eme kérdésnek. A lényeg, hogy nem süllyed el és a matrózoknak esélyt adott az életre. Ez mondjuk köszönhető a meglehetősen hallgatag Sybert tisztnek is, aki nem hagyta magára a legénységet és jobbnál jobb ötletekkel navigálta a kormány nélküli tat részt. Ezek a pillantok már kellő feszültséget okoztak, mivel csak néhány órájuk maradt a csonk elsüllyedéséig. Nem csak a tengerbe való fulladás idegtépő, hanem az emberek egymással szemben tanúsított magatartása is, amely ebben a helyzetben azért elég valóságos is lehet. Nehezen fogadták be a tiszt ténykedését, de végül is a szakértelem győzött. Igen érdekes, hogy mekkora technikai tudással rendelkezett Sybert és milyen szerencséjük is volt a mentésig.

A harmadik vonal, amely egy pillanatig sem hagy nyugton, az a Webber és 3 fős legénységének a hullámtörőn való átjutását és a hajó keresését mutatja, amely néhol egészen a hihetetlenség határait súrolja. Az a kis hajó olyan törékenynek tűnik a 30 méteres hullámok között, mint egy hangya a tapír markában. Persze minden legyőzhető, csak akarni kell, és ami nem megy, azt erőltesd, akár az életed árán is. Itt már igazi csatát láthatunk a fokozódó szél és a sötét tenger ellen.  Nem nehéz kitalálni a film végkimenetelét, mégis szorítunk nekik, hogy navigáció nélkül, szintén az emberi tudásra támaszkodva találják már meg azt az elcseszett magára maradt roncsot. Az hogy nem fordulnak vissza és nem adták fel, tiszta őrület volt részükről. Tényleg respect.

A film technikailag egészen hihetően van elkészítve, csak egy-két jelent esetében éreztem azt, hogy kamu, de többnyire teljesen klasszak az effektek. A film sötét, mind a tengeri jelenetek és a parton felvett részek is, bár milyen is lenne, ha már egyszer megtörtént esetet dolgoztak fel, csak nem lehetett fényes nappal. Ezért ajánlott este nézni otthon, mert úgy kigúvad a szemünk, hogy a fejük tetejére is fellátunk majd vele. Elméletileg nem ajánlott 3d-ben sem nézni, mert semmi hatást nem vált ki pont emiatt a sötétség végett.

A szereplők közül nem mondom, hogy megszerettem az ezerarcú Chris Pine-t. Végül is semmi bajom nem volt vele, de az jobban érdekelt, hogy Webberként mit csinált. A filmbeli mátkája, Holiday Grainger sem a kedvencem jelenleg, de sok filmben még nem is láttam. Ben Fostert mindig is szerettem, most is tűrhető volt. Kayle Gallner és John Magaro mellékszereplőként szimpatikusan mutatkoztak be. Eric Bana halványabb a kelleténél, de szerintem ezt csak a szerepe okozta. Casey Affleck-et viszont 3 nap alatt harmadszor láttam és érik neki az Oscar-díj előbb utóbb. Na, nem ezért a szerepéért. A szenvedő hangját már csukott szemmel megismerem, annyira jellegzetes. Ebben a filmben is ő volt fölényesen a legjobb.

Craig Gillespie (Plasztik szerelem) rendező a Disney égisze alatt kihozta ebből a maximumot. Igazán kellemes iparos munka, amely a végére átmegy túlfűtött érzelmekbe. Ez lehet, hogy valakinek gondot okoz, de a filmkészítők részéről elvárható magatartás ekkora hősök esetében. A film forgatókönyvén lehetett volna még csiszolni, talán a vágásokon is, mint amit korábban említettem, de akiket ez nem zavar, semmi kivetni valót nem talál majd. A film zenéje feszült és a végére kellemesen szenvedősen sírós, könnycseppekre késztetős. Örülök, hogy láttam ezt a filmet, bár sokáig nem marad az emberben, de maga a történet igen.

Azoknak ajánlom, akik szeretik a megtörtént eseményeket feldolgozó filmeket, és annak ellenére, hogy tudjuk, mi lesz a vége, mégis végig tudjuk izgulni.

70%

Hihetetlen érzékkel tudok a lehangoló filmekhez nyúlni, és ha ehhez még hozzávesszük ezt a remek esős téli időt - ami számomra alapban érvágó -, akkor nem meglepő, hogy csak nagy nehézségek árán tudok másnap reggel mosolyogva felkelni. Persze kivételek azért vannak, de többnyire könnyfakasztó drámába futok bele. Az alábbi film Lili Elbe megemlékezéséből (vágyálmaiból) készült, ami 1933-ban jelent meg könyv alakban Egy nő férfiban címmel. Hát váljék egészségére.

Az 1920-as években Einar (Eddie Redmayne) és Gerda Wegener (Alicia Vikander) festő házaspárként élnek Koppenhágában. Kettőjük közül Einar nagyobb sikereket ér el tájképeivel, míg Gerda képei visszautasításra kerülnek a kiállítók részéről. Egy napon Gerda megkéri férjét, hogy álljon neki modellt női ruhába beöltözve, mert szeretné befejezni félbehagyott portréját. A Liliként készült portréképek Einarról nagy sikert aratnak a galériákban. Elköltöznek Párizsba, ahol Gerda karrierje is végre beindul. Einarban azonban a felvett női ruhák előhozzák a benne elnyomott vágyat, hogy valójában sokkal jobban érzi magát Liliként, mint férfiként. Az ártatlannak indult kérés visszafordítatlan változást okoz életében, és olyan vágyat indít el benne, amiből nincs visszaút és a boldog házasság szépen lassan darabjaira hullik.

Hát elég morbid volt, mit ne mondjak. Számomra az, egyértelműen. Végig fanyalogva néztem egy nem tudom milyen nemű egyént, aki az akart lenni, ami. Valahogy így jellemezném elsőre ezt az amúgy nem olyan rossz filmet, mint egyesek elsőre megítélnek. Annak különösen érdekes lehet, aki szereti az ilyen „más” jellegű filmeket. Én annyira nem tolerálom és nem is vagyok oda olyan egyénekért, akik a másságot, transzneműséget hirdetik nagy elánnal. Mondjuk ez a film sem kifejezettem egy propaganda film, mert mélységileg azért hibádzik benne valami. Nem olvastam a könyvet, és nem is fogom, de a leírások alapján nem is nagyon tükrözi a valóságot, inkább arról szól, hogy milyen dolgok járták át emberünk félresikerült gondolatait.

Nem akarok történelemhűséget keresni a filmben, azt, hogy abban az időben mit fogadtak el és mit nem, és hogy mely országokban, városokban voltak az első nyilvános helyek, ahol nyíltan vállalhatták magukat ezek az egyének. Nem az én asztalom eldönteni, hogy mi az ami igaz és mi az ami nem. Az hogy egy emberben ez egy veleszületett dolog vagy később alakul ki, azt sem az én asztalom eldöntetni, mert nem értek hozzá. Az, hogy ezért még társadalmi kirekesztettséget, kigúnyolást kapnak, hát erre meg jobb, ha nem írok semmit. Homokos, skizofrén, transzexuális, őrült? Sajnálatra méltó vagy megvetendő? Egyetlen reménye valakinek az, hogy férfi létére nővé operálják? Hát nem élem bele magam egy pillanatra sem és egy kicsivel sem vitt közelebb a film ennek megértéséhez. Amúgy ebben a témában elég felszínesre sikeredett, inkább a házaspár kapcsolatára korlátozódott.

Amiben nem tudtam eldönteni, hogy ki volt az extrémebb. A pasi, aki nővé akart változni vagy a felesége, aki meg hagyta. Sőt, ő volt az, aki kiugrasztotta a nyulat is a bokorból, aztán meg hagyta, hogy csak úgy szárnyaljon a végzete felé. Barátból, férjből barátnő. Hát legyen ehhez gusztusa bárkinek is, nem akarok tudni róla. Szép lehetett a feleségnek mindezeket feldolgozni. Az biztos, hogy nagyon szerethette, ha ehhez így képes volt statisztálni és mellette állni a végsőkig. Hihetetlen, hogy mit ki nem bírt férje mellett. Nekem tényleg egészen beteges volt. Magához a srác szenvedéséhez is csak egy-két jelenet kapcsolható mivel többnyire csak a bájos mosolygása volt látható átható kézmozdulataival. Kezdetben mondjuk nem is tudtam eldönteni, hogy mit is gondoljak róla, mert már a kezdő képsorok után is lehetett látni, hogy nem nehéz ennek a pasinak Lilivé válnia a 40 kilójával.

Bár az arca egy kicsit haloványnak, mondhatni halottinak tűnik, de később kifestve egészen „emberi” külsőt tudtak a sminkmesterek varázsolni neki. Kicsit olyan vámpírosnak tűnt, mint Tom Cruise, az Interjú a vámpírban. Hátborzongató, és nem azért mert vérzett az orra. Mikor felvette először felesége hálóingjét és abban parádézott az ágyban, akkor egy kicsit furcsán néztem a filmre és magára Gerdára, mert ebből sehogy sem lehetett jól kijönnie egyik személynek sem. Persze nem is ez volt a cél.

Amit talán egész jól sikerült bemutatnia a filmnek, az a kettőség, ami jellemezte Einar/Lilit, míg férfiként intelligensebb, érzékenyebb, nagyravágyóbb volt, addig kifestve nőként sokkal sekélyesebb benyomást keltett, olyan volt, mint akit totálisan lebutítottak volna a női mivolta végett. Akinek elég volt a világban csak a ruhákból és pislogásból megélnie. Nem tudom, hogy a könyvben is így szerepel-e, így volt jelen a meghasadt személye, de ez legalább átjött, ami viszont egy kicsit a női nemet ledegradálja, mint az a nő, aki vesz egy ruhát és arról áradozik egy hétig. És ezért meg én kérek elnézést. Tényleg mintha két lény mozgott volna benne.

Ennek ellenére egy biztos, hogy látványra nem lehet kifogásunk, hiszen a korabeli városok, utcák, jelmezek, kosztümök megvalósítása szempontjából az egész film szinte tökéletes. Nem mondom, hogy szívesen éltem volna akkor, mert egyáltalán nem, de olyan jó volt nézni a nyüzsgő párizsi népet. De ez még kevés ahhoz, hogy ott legyen azon filmek népes táborában, amelyek az extrémebb szereplőket szívesen mutatja be, holmi ártatlan nézőknek.

És most akkor egy kicsit méltatom a film igazi főszereplőjét, aki nem más ebben a filmben, mint Alicia Vikander (Ex Machina), meg is nyerte a mellékszereplő Oscart. Egyszerűen csodásan játszotta azt a feleséget, aki helyében nem sok ember lett volna. Az, amit alakított partnere mellett, bámulatos. Simán lemosta a filmről Eddie Redmaynet (A mindenség elmélete), hiába volt oscar díjra jelölve. Bár Leo mellett idén senkinek sem lett volna esélye. Ben Whishaw (007 Spectre) nekem az egyik kedvenc színészem és itt is egészen szimpatikus szerepet kapott. Sok férfinéző szívét megdobogtatta már Amber Heard (Zombieland) kisasszony, de el kell keserítenem mindenkit, hogy ő itt bizony nem vetkőzik csak jelen van a film első felében. Azonban azt is megjegyeztem a noteszem szerint, hogy a „kukkolós” jelenetben az a hölgy középen nagyon szép volt.

Tom Hooper (A király beszéde) 4 Oscar-díjra jelölt filmjéről nehéz előítéletek nélkül írni, mert ha emberben alapban kialakul egy elfogadó képtelenség, akkor azt nehéz áttörni egy ilyen filmmel. Ennek ellenére nem mondom, hogy nem nézhető, mert a csodálkozásomtól ledöbbenve egészen simán végignéztem, ami köszönhető a könnyen fogyasztható kommerszebb, néhány esetben egészen szirupos rendezésének. Ami tényleg egészen jó, és ha ehhez hozzávesszük a remek képi világát egészen elfogható lesz az összkép, ha függetleníteni tudjuk magunkat a témájától. A témától, ami sok emberben felteszi azt a kérdést, hogy minek kell erről filmet készíteni egyáltalán. A film zenéje nekem kifejezetten tetszett, bár néha az a sok ismételt motívum unalmassá válik, de akkor is fülbemászó az elejétől fogva. Ezt a filmet tényleg csak olyan közönség nézze meg, aki egy kicsit is modernebb felfogást képvisel. Nincs vele semmi baj, de ne szombat délután álljunk neki.

Azoknak ajánlom, akik szeretik a rétegfilmeket. Születtek már jobb alkotások ebben a témában, de talán a megvalósítás szempontjából nem. Érdemes megnézni, még ha nem is moziban, mert az a sok „értő” közönség, aki esetleg beül erre a filmre, nem biztos, hogy kibírja fanyalgás nélkül. És az már alapban tönkreteszi.

70%

Kalandfilmre vágyóknak egészen kellemes mozi. Izgalmas, látványos, szórakoztató és drámai popcorn. Nem hiszem, hogy kell ennél több egy olyan film esetében, melyen a gondolkodást messze szeretnéd elkerülni. Moby Dick történetéről kevés ember van, aki nem hallott. (nem a zenész testrésze) Az a nagy fehér bálna, aki feldühített állapotában jól megkergeti a mentőcsónakban túlélésért küzdő tengerészeket, kiknek hajója éppen a nagyra nőt emlős közreműködésével süllyedt el. A film magának a regénynek a megszületése köré építkezik, de persze nem tér el a korábban már elkészített Mobyk (’56, ’98, 2010) történetétől csak egy kicsit szebb és profibb köntösben tálalják. Kemény idők jártak akkor még a tengerészekre, mikor évekig egy hajóra közösen voltak bezárva reménytelenül a semmi közepén csak magukra és a szélre támaszkodva. Nemhogy melósként, de még kapitányként sem vettem volna részt hasonló extrém túrákon bálnákra vadászva, amik köztudottan nem kicsi állatok. Természet vs. ember küzdelmében Chris Hemsworth a film végére egészen szarul néz ki. Kizárt, hogy Thor kalapácsát ezek után elbírná mégegyszer. Amúgy remek mellékszereplő színészek, úgy mint Cilian Murphy, Tom Holland, Ben Whishaw semmi maradandót nem alkottak, tényleg olyanok, mint valami mesefigurák, de azért szeretem őket továbbra is. Az amúgy kiváló Ron Howard (Egy csodálatos elme) Oscar díjas rendező mesemondásból mindig jeleskedett. Most is, bár ez egy kicsit hullámzó, mint az óceán, néhol kicsit szélcsendes, néhol viharos, de a film után mégis úgy kelsz fel, hogy nem bántad meg, hogy megnézted, mert elringatott. Álomba is.

70%

Rövid történelemlecke azoknak, akik pont nem értek rá történelemórákra bejárni. 1940-ben Szovjetunióhoz csatlakozik Észtország, közel 55 ezer hadköteles férfit mozgósítanak a hadseregbe. 1941-ben Németország elfoglalja Észtországot és 72 ezer észt vonultat be a német fegyveres erőkhöz. 1944-ben a Szovjet hadsereg megjelenik a határon és felszabadítja az elfoglalt területeket. Tömören ennyi vagy valami ilyesmi, amit a filmhez kéne tudni.

Remek európai háborús road-movie a második világháború végéről. A film két észt katona történetét meséli el nekünk, akik közül az egyik az SS kötelékein belül küzd a túlélésért, a másik pedig a Vörös Hadseregben teljesít szolgálatot és szabadítja meg a földjét a gonosztól, akik jelen esetben többnyire saját honfitársai. Harcolnak, menetelnek emlékeznek és beszélgetnek a háború értelmetlenségéről, hol a németeket, hol a szovjeteket fricskázzák. Közben hol kevesebben lesznek, mivel a háború nem válogat, hol pedig többen, mert az újoncok meg folyamatosan jönnek. Szépen bemutatja mennyire okos dolog saját országon belül egymást lőni, ha már egyszer úgy hozta a sors, hogy két ellentétes oldalon állnak honfitársaik. Érdekesség, de ebben a filmben egy nép írtja értelmetlenül egymást, mivel sok német és orosz katona nem szerepel benne. Igazából elég keményen megszívták, hogy két oldal közé beszorultak. A csatajelenetek nem egy Spielbergi magaslatokban bővelkedő vérontások, de semmi okom nem volt panaszra. A szereplők változatosak, olyan igazi észtek, bár igazán egyiknek sem volt esélye a szívemhez nőni, mivel amikor már megkedveltem volna őket, szépen elhaláloztak. A vége egészen megható, a zenéje szépen fülbemászó, a fényképezése kiváló. Az egész filmen érződik a törődés és odafigyelés. Nem véletlen, hogy a kinti pénztáraknál kasszasiker és rekordokat döntöget. Nem rossz, na. De nálunk kizárt a bemutatása.

70%

Tengeralattjáróval továbbra sem óhajtok közlekedni. Nem mintha lehetőségem lenne rá vagy egyáltalán megfordult volna a fejemben itt a hegyen, de ennek a filmnek megnézése után továbbra is fenntartom azt, hogy sem a víz alatt, sem a levegőben nem kívánok szerepet vállalni. Régen láttam jó tengeralattjárós filmet (mivel nem is gyakran gyártanak), pedig remek helyszín klausztrofób emberek sanyargatására. Bár elég kötött a színtér és szinte mindegyikben ugyanazok a momentumok szerepelnek, azért mégis kicsit mindegyik más. És most nem szeretném felsorolni azt a 2-3 mérvadó hasonló jellegű filmet. Amúgy érdemes megnézni a bemutatóját, hangulatfokozónak. 

Robinson (Jude Law) 30 évet dolgozott britt tengeralattjáró fedélzetén a haditengerészetnél. Egy napon a munkaadója közli vele, hogy nincs szükség tovább tisztekre, de még tengeralattjárókra sem, ezért gyakorlatilag az utcára kerül szerződés híján, végkielégítés nélkül. Sokáig nem marad azonban meló nélkül, mivel a barátjától hallott kocsmabéli legenda szerint az orosz tenger mélyen II. világháborús arany fekszik, több mint két tonna mennyiségben. Az elbocsátott társaság egy szponzor tengeralattjáróval kiegészítve orosz matrózokkal elindul a veszélyes vizekre...

Tetszett, határozottan tetszett, annak ellenére, hogy a történetéből mindenki döntse el saját maga, hogy mit hisz el. 1941, gazdasági csőd szélén Németország, a Fürer kölcsönkér Sztálintól, küldetés teljesítve, egyezség megszegve, háború kitörve, arany a tengerbe, otthagyva, elmerülve. Hát én nem vettem be, de magát a filmet igen, már csak azért is, hogy ne kelljen már megint az Éden Hotel agyturkász párosait néznem, amiben bár lehet, hogy látványos elemeket vélek felfedezni, de azon kívül sok értelmet nem. Mondjuk, ebben a filmben sem, de ez legalább szórakoztatott. Szóval egy jó kis klausztrofóbiás kalandfilmet sikerült összehozni a készítőknek, semmi több.

Élvezetfaktoromat megakasztva rengeteget jegyzeteltem a filmről, mivel filmet olvasni és véleményt írni egyszerre még nem tudok. Minden volt benne, ami egy remek akciófilm kelléke. Már akit szórakoztat az, hogy egymást ölik az emberek egy rozsdás vascsőben több száz méter mélyen a tenger alatt. A stég melletti kifutástól és merüléstől kezdve szinte végig izgalmas volt. Nem igazán találkoztam üresjárattal, vagy felesleges résszel, végig lekötött és csak bambám bámultam a képernyőt. Már ez is érdeme egy filmnek, ha árgus szemekkel figyeli az ember, nem figyelve arra, hogy mennyire hihetetlen az egész. Nem akarok belemenni, hogy mennyi olyan dolgot tettek odalent, amihez egyáltalán nem értek, mert számomra semmivel nem különb egy ilyen jármű, mint a Star Warsból egy TieFighter. Ki tudja, lehet, hogy én vagyok a béna és többször kéne megnéznem a Das Boot c. filmet előzménynek.

A kulcsszó a filmben amúgy az arany. Tisztelet a kivételnek, de szinte mindenkinek elvenné az eszét, különösen akkor, ha esetleg több tonna is lenne belőle. Persze nem csak a fényes arany szúrja ki az ember szemét, hanem a saját bajtársad is abban az esetben, ha ez együtt jár egy matematikai művelet megoldásával. Az osztással. Mert ugye, ha sokan vannak, többet kell osztani, ha meg kevesebben, akkor? Nem többet, az biztos. A kevesebb a helyes válasz, de ha meg kevesebben vannak egy tengeralattjárón, akkor előbb utóbb a rendezőnek kellene beugrani vezetni a hajót, mert szereplői egyre többet találkoznának a tengerfenékkel.  Két ellentétes társaság, akik ki nem állhatják egymást, nyakukon egy újonccal, akik a babona szerint csak balszerencsét hoznak egy hajón. További problémák és gondok, az egész szerkezet egy rozsdás romhalmaz, nincsenek menekülő ruhák, a rádió csak egyetlen frekvencián működik, de igazán használni sem lehet, mert fent az orosz cirkálók köröznek. De nem is igazán az oroszoktól kell rettegni, hanem a hét főbűn egyikétől, a kapzsiságtól. Mert előbb utóbb valakinek, lassan, de biztosan ekkora teher (szó szoros értelemben) elveszi az eszét.

Az izgalmakat nem csak maga az arany, a tengeralattjáró és az összeverbuválódott különböző nemzetiségű emberek egy helyen való bezsúfolása jelenti. Hanem maga a mély tenger, amely rettentő sötét és rideg. Csak a motor zúgását lehet hallani, ami olyan hangos, hogy féltem a mélynyomó ládától felrobban a képernyő és elönt a sós víz. Minden adott, hogy ne menjen zökkenőmentesen a küldetés, szinte forr a levegő a jeges vízben. Amúgy voltak tényleg hihetetlen részek, melyeket komoly fenntartásokkal kezeltem, de ha írnék erről, akkor a kelleténél már kicsivel többet árulnék el a történetből. Olyan lehet egy ilyen szerkezetet vezetni a sötétben, mintha a Turul-madártól bekötött szemmel jönnék le kocsival a szerpentinen, megoldható csak nem egyben. Amúgy a film lezárása egészen jól sikerült, drukkoltam, hogy nehogy másképpen legyen.

Jude Law (Sherlock Holmes) nagy szerepe, bár elég régen láttam képernyőn. Én nem láttam még ilyen jónak sosem, vagy lehet, de már nem emlékeztem rá.  A kicsit megférfiasodott színészről nem tudtam eldönteni egészen a film végéig, hogy sajnáljam vagy utáljam a megfáradt, elkeseredett matróz szerepében. Ben Mendelsohn (Animal Kingdom), Tobias Menzies (Casino Royale), Davis Threlfall (Vaskabátok) is mind érdekes karakterek, akik tényleg jól játszanak, annak ellenére, hogy a balszerencsét hozó kissrácot Bobby Schofieldet, már az elejétől fogva mihasznának tartottam a bamba fejével. Az orosz színészek szintén dicsérő szavakat érdemelnek, Konstantin Khabenskiy (Z Világháború) az egyik legnépszerűbb orosz színész és mindenkinek jól jön egy kis orosz múltidéző nyelvlecke.

Kevin Macdonald (Az utolsó skót király, 2006) rendező  munkájáról lerí, hogy beletett apait anyait, ameddig a producerek pénze engedte, ha egy film készítése esetében lehet ilyenről beszélni. A történet még majdnem hihető is lehet, de nem az. Hogy kincsek vannak a tengerfenéken, az nem kérdéses, de az, hogy ily módon lehetne megszerezni, hát azért egy kicsit meredek. Ennek ellenére teljesen klassz, szórakoztató filmet sikerült összerakni. Egy esetben majdnem kirepült a szívem, úgy megijedtem. A film, ha nem is mélyen, de érinti ezeknek az embereknek az életvitelét is. Milyen nyomás van rajtuk, az egymásra való utaltságot, a hányatott sorsukat és gondjukat. Együtt élnek vagy halnak meg, más lehetőségük odalent nem igen van. Nem egyszerű szakma ez, valljuk be. Nem megy el olyan mélységig, mint mondjuk a korábban is megemlített Das Boot c. kultfilm, de a maga kategóriájában egészen kellemes. Furcsa amúgy az a 6.4-es szám az IMDB-n, kicsit méltatlannak tartom, nem ilyen rossz film ez, mint a számokból látszik.

Páros kikapcsolódásra semmiképpen nem ajánlom, ha lesz a mozikban, akkor esetleg úgy, hogy a nők addig elmennek a „plázázni”, addig a férfiak egyedül is élvezkedhetnek rajta, vagy nem. Szerintem érdemes megnézni.

70%