Szakítok a hagyományokkal és nem írom tele a képernyőt. Inkább csak röviden ajánlok egy filmet szűkösebb hétköznapokra, mikor az embernek tele van már mindennel a feje és még véletlenül se szeretne gondolkodni. Nekem ez amúgy roppant egyszerűen megerőltetés nélkül megy. Nem egy mai film, de talán érdemes másnak is megnézni.

No. Ebben a filmben is már megint a nők miatt van a balhé, mondhatnám undok módon a gyengébbik nem ellen, de ha így van, hát így van. A biztonsági őrként dolgozó Robertet (Denzel Washington) jól felbőszítik, mikor az újonnan megismert kis barátnőjét Terit (Chloe Grace Moretz) kórházba küldik egy kiadós veréssel. Nekiáll egymaga gyakorlatilag puszta kézzel legyilkolni a New Yorkban lebzselő teljes orosz maffiát.

Röviden ennyi. Hosszú játékideje és a teljesen hihetetlen sztorija ellenére egészen nézhető volt. Szerettem, ahogyan főszereplőnk felhasználja munkahelyének adottságait, és különféle eszközökkel írtja az ellenséget, legyen az kalapács, fúró, szögbelövő vagy akár egy teljes tekercs szögesdrót, de azt is láthatjuk mire jó egy dugóhúzó, ha nem a rendeltetésének megfelelően használjuk. Aki színészi alakításokban bízik, az is boldog lehet, hiszen néhány esetben az akciómentes jelenetek bizony erősebbre sikeredtek, mint a frappánsan kivitelezett kivégzések.

Denzel Washingtonnak továbbra is jól áll ez a visszafogott „megtorló” szerep. Chloe Grace Moretz (Engedj be!) sokat nem szerepel. Viszont Marton Csokás (Noé) egészen gonoszan tud nézni.   

Antoine Fuqua (Kiképzés) rendezőnek filmjében igazából nem csalódtam, nem vártam tőle mély gondolatokat és érzéseket, gyakorlatilag elismerem, hogy igazából semmit sem vártam. Azonban kellemes időtöltésnek bizonyult, bár kicsit hosszúra sikerült és már vártam a végét. Úgy kikapcsolt, mint egy levert biztosíték. Mire vége lett már nem is gondoltam rá többet.

70%

„Elveszve a rengetegben, vagy akár egyedül a tengerben” - mondhatná a film rendezője is. Ilyen abszolút egyszereplős drámát nem egyszerű eladni, ehhez valami olyan plusz kell, ami magával ragadja az embert, odaszegezi a képernyő elé és elveszik benne. Ezt a pluszt most Robert Redford jelentette. 

Szumátrai szorosoktól 1700 tengeri mérföldre egy vitorlás hajó konténernek ütközik, ami egyenesen felnyársalja a hajó oldalát, úgy beleakadva, mint ahogyan egy horog akad a halba. A hajó egyetlen utasa a léket befoltozza, de az éjszakai vihar miatt az ideiglenes tapasz felenged és a több sebből vérző hajó szépen lassan buborékolva hullámsírba kényszerül. Emberünk a mentőcsónakban csodára várva hánykolódik a tengeren, míg viszi az áramlat…

Viharzóna egyedül, ami hirtelen eszembe jutott. Önmagában kevés lenne és láttunk is már hasonlót, de ebben a némafilmben Robert Redford egyszerűen olyat nyújt, ami miatt tényleg érdemes filmet nézni és akkor azt mondom, hogy teljesen mindegy miről szól. Nem tudom, hogy a film megtörtént eseményeken alapul-e, de elképzelhető, hogy volt már hasonló, legalábbis én elképzelem, mert miért ne.

A film egy tipikus egyszerű mozi, egyszerű történettel, szép képekkel. Az égvilágon semmi extra nincs benne, csak az, hogy ismét megtudjuk belőle, a tenger csodás, hatalmas, kegyetlen, és nincsen hatalmunk felette. Különösen egyedül. Petőfi megmondta a Föltámadott a tenger.. művében:  „Azért a víz az úr!” Számomra amúgy totál elképzelhetetlen, hogy valaki csak így kimegy a tengerre hajókázni, bár igaz arról nem is volt szó, hogy mit keresett ott. Mi értelme elvonulni ennyire és megsértődni a világra. Oké csodás lehet az tény, nyugtató, lehet feltölt pozitív energiákkal, de akkor is. Mivel egyből belecsapunk a történésekbe és figyelünk emberünk mutatványaira, nagyon nem is tettem fel nézés közben ezt a kérdést. Azt viszont többször is eszembe jutott, hogy miért is jó emberi tragédiákról filmet nézni? Szenvedjünk mi is? Vagy tanuljunk belőle? Ha erre van, akkor jó, mert akkor tudom, hogy nem nekem készült. Bátran kijelenthetem ugyanis, hogy sosem fogok az indonéz partok közelében, de akár a Balatonunk partján sem hajózni. Egyedül. Ja, hogy ahhoz hajó is kéne?

Az elején látjuk, hogy miként készül fel a vihar láttán arra, amit már mi is tudtunk, hogy itt nem lesz sokáig ringatózó vízmentes hajó. Mivel rádió nincs, kommunikáció sincs, ezért várható mentőhajó sincs, max. csak akkor ha hasonló szituációban odakerülne egymás mellé a két hajó. Viszont mentőcsónak és felszerelés van, ami hamarosan elő is kerül szépen lassan kipakolva. Tényleg semmi olyan kirívó nincs, amit nem gondolnánk, viszont egy-két érthetetlen dolog van, ami szerintem egy tapasztalt tengerész biztos nem követne el! De most én lőjem le a poént? Na, jó, egyet, ami azonnal szembetűnik, hogy hol van a mentőmellény?! Minden van, de az pont nincs? Ez engem annyira idegesített egész film alatt. Egy ilyen hajón kötelező, de még egy utolsó tutajhoz is alapfelszerelés. Még egy. Azért ha egy hajó megpördül a víz alatt, nem hiszem, hogy csak így simán kirántja az embert újra a fedélzetre. De tényleg. Ezeken nem is gondolkodtam, csak most, ahogyan folyamatosan írok és eszembe jutnak ezek a fura gondolatok. (Másodszor megnézve a filmet jóval több kérdés merül már fel) Az sem volt semmi, és elég bátor vállalkozásnak tűnt, mikor a viharban átugrott a mentőcsónakba, de fogjuk ezt a sokk okozta gondolkodásmentes cselekedetnek.

Inkább nem folytatom, mert ezekkel a negatív sorokkal mások szórakozását venném el a filmtől, amit nem nagyon szeretnék. Úgy is szubjektív az egész. Gondolom tapasztalt kapitányok rengeteg hibát felfedeznének. Szóval ez egy film és mégha nem is tűnik utólag reálisnak minden egyes perce, azért én élveztem az elejétől a végéig. Mint már korábban említettem, hogy ez egyben Robert Redford örömjátékának volt köszönhető. Sok szöveget nem kellett megtanulnia, szinte semmit, mivel minden az arcára volt írva. Nem éreztem azt, hogy túljátssza a szerepét, hanem inkább azt, hogy ért hozzá. Ért ahhoz, amit csinál a filmben és ez szerintem nagyon jó, hiszen ez volt a lényeg. Átadni mindent szöveg nélkül is. Azért megjegyzem azt is, szerintem ennyire némán nem lehet kibírni ezt a sok szerencsétlen szituációt, az ember csak káromkodik egy jó nagyot, hogy a felgyülemlő dühöt levezesse! És ez csak egyszer fordult elő. Volt még egy borotválkozós jelenete a vihar előtt, amit nem nagyon értettem bár a rajongóknak biztos bejött. Kicsit azért megöregedett már, 77 év nagyon szép kor. Minden tisztelet megérdemel ezért a filmért.

J.C.Chandor rendező korábban bemutatkozó filmként készített egy egészen jót Krízispont (2011) címmel, igen nagynevű sztárokkal. Ez a filmje nem kifejezetten azért tetszett, mert annyira egyedi lett volna, hanem azért, mert igen elfogult voltam Redforddal. Nagy forgatókönyvet nem kellett írni hozzá. Szövegkörnyezet nincs.  Az óceán jelenetei adottak, tényleg szépek, a trükkök szerintem jól sikerültek (azért néha száraz maradt főszereplőnk haja a nagy viharban). És bizony vannak benne olyan jelenetek, melyek megmaradnak az ember fejében. Azért biztos lesznek szkeptikusuk - akik értenek a hajózáshoz -, és csak azt látja majd, hogy mi ez a hülyeség.  A film zenéjére azt írtam fel, hogy olyan mintha a tenger fenekéről a szírének énekhangja szólna. Fülbemászó, bár sok helyen nincs. Egyszóval úgy gondolom, bátran megér egy próbát. A reményt sose adjuk fel.

És ezek a sorok megrázóak: ”I’m sorry. I know that means little at this point, but I am. I tried. I think you would all agree that I tried. To be true, to be strong, to be kind, to love, to be right. But I wasn’t”

Egy kis érdekesség, hogy a filmben látunk egy hatalmas konténereketszállító hajót! Meglepő, de nem is olyan régen láttunk pont hasonlót a Phillips kapitány c. filmben. Azok is pont „Maersk” konténereket szállítottak! Lehet ők voltak a filmben, lehet a két filmnek ugyanaz a társaság a szponzora?

Ajánlom azoknak, akik szeretik az egyszemélyes drámákat, és azoknak is, akik nem szeretnek egyáltalán feliratos filmre beülni, mert itt azt a 40 sor csak kibírják! Az idősebb korosztálynak a főszereplő miatt mindenképpen érdemes megnézni.

70%

Ha valaki azt szeretné, hogy a vasárnapi ebédre kellően undorodva nézzen, akkor ajánlom figyelmébe délelőtti programnak Craig Zobel 2012-ben megjelent filmjét. Voltam én is olyan hülye, hogy felébredés után - délelőtt 10 órakor - nekiálltam filmet nézni. 2012 egyik legmegrázóbb és legidegesítőbb filmje azoknak, akik végignézik és nem kapcsolják ki a felénél.

Becky (Dreama Walker) 19 éves lány, aki egy gyorsétteremben dolgozik pénztárosként. A munkára szüksége van. A középkorú Sandra (Ann Dowd), az étterem üzletvezetője nem éppen a legjobb barátságban van vele. Egy stresszesnek ígérkező pénteki napon megcsörren az irodában a telefon. A vonal mögött egy rendőr jelentkezik be, aki azt állítja, hogy Becky pénzt lopott az egyik vásárlótól és a sértett fél nála tett feljelentést, amit tanukkal is tud igazolni. Sandra félti menedzseri állását, ezért Daniel (Pat Healy) nyomozó utasításait feltétel nélkül teljesíti addig, míg a rendőrök meg nem érkeznek a helyszínre. Becky életében ezen a napon megkezdődig egy elképzelhetetlen tortúra…..

Első gondolatom a filmmel kapcsolatban, hogy idegesítő, a második, hogy gusztustalan. Olyan mértékű indulat tört elő belőlem az emberi butaság, meggondolatlanság láttán, hogy ordítani tudtam volna és majdnem lekapcsoltam a filmet. Mivel ilyet sosem teszek és amúgy is furdalt a kíváncsiság, tovább néztem. Érdekelt, hogy mi lesz ennek a szenvedésnek a vége. Mert ez az volt, nem csak a szereplőknek, hanem nekem, nézőnek is. És ha ez volt a rendező a célja a figyelemfelkeltésen kívül, bizony nálam elérte, amit akart. Már akkor tudtam, hogy nem stimmel ezzel a filmmel valami, mikor meghallottam a zenéjét. Amint felcsendül a cselló vészjósló komor hangja, a feszültség csak úgy vibrál.

Sajnos olyan világban élünk, ahol a kényszer nagy úr. Nem csak kis hazánkban van munkanélküliség, hanem fejlett „vidékeken” is. Ezt most foghatjuk sok mindenre, de igazából mindegy is, ez van. Akinek van munkája, megpróbálja megtartani és ezért szinte mindenre képes. Ha esetleg a munkavállalási engedéllyel is problémák vannak, még inkább kiszolgáltatottabb az illegális munkavállaló, hiszen félnek a meghurcolástól. Amerikában a rendőröknek pedig hatalmuk és jóval nagyobb tiszteletük van, mint nálunk. Nem szabad velük szórakozni, a szavuk szent és megkérdőjelezhetetlen, még akkor is, ha ép ésszel felfogni nem is lehet kérésüket. A világ pedig tele van pszichopatával. Kibe bízzon az ember, ha nem a rend őrébe? Mert elméletileg a törvény a mi oldalunkon áll!

Ezt hiszi a filmben szinte minden szereplő, és ezért is vannak kiszolgáltatott helyzetben. Miért is vonnák kétségbe az elhangzott kéréseket, még akkor is, ha baromságnak tűnik az egész? Sandra is csak a feladatát végzi, vakon teljesíti az ismeretlen rendőr utasításait, hiába érzi kínosnak az egész helyzetet. Véletlenül se gondolja, hogy ellenkezni kellene, hogy totálisan csőbe húzzák. Agyhalott. A rendőrnek hatalma van akár előttünk áll, akár csak a vonal végén szuszog. A telefonálónak meg félelmetesen vág az esze. Tudja, kinek mi a gyenge pontja, behízelgő modora, fenyegetése, kedves szava mindenkit levesz a lábáról. Szinte mindenre van válasza, nem lehet átvágni. Jegyzetel, gondolkodik és vidáman röhög az egészen vacsorája közben. Úgy irányítja az egészet, hogy egyre inkább gyanússá tegye áldozatát. Megjegyzem, profin csinálja.

Amúgy ezt a fajta beteges hajlamot ennél gusztustalanabb módon nehéz lenne bemutatni. Fokozatosan egyre megalázóbb szituációk kerülnek előtérbe. Kezdetben csak ürítse ki a zsebeit, vegye elő a táskáját és vizsgálja át, vegye el a telefonját, vegye le a ruháját, vegye le az alsóneműjét is, vigye ki a kocsiba, mert bűnjel, forogjon körbe meztelenül, ugráljon, hajoljon le háttal és még sokáig sorolhatnám azokat a részeket, melyek végül minden emberben maximálisan kicsapják a biztosítékot. A szexuális zaklatásnak ezt a módját nem láttam még filmben. És nem kellett ehhez szadista sorozatgyilkosnak szerepelnie a filmben, elég csak egy telefon.

Azért leírom bátran, hogy a filmet másképpen is meg lehet közelíteni: hülye emberek hülye gyülekezete. Szinte az egész film alatt csak bámultam és nehezen hittem a szememnek. Ha azt kérné a főnököm egy telefonhívás utasítására, hogy vetkőzzek le pucérra, biztosan körberöhögném még akkor is, ha tudom, van valami bűnöm. Kizárt, hogy megtenném. Szóval az egész még addig vicces is lehet, míg nem veled történik meg. DE, sajnos ez egy valós eset, aminek utána lehet guglizni.

A szereplők olyanok, mintha találkoztam volna velük már a helyi közértben, és talán ezért is tűntek számomra hitelesnek, annyira átlagosak. Dreama Walker ártatlan, „nem tettem semmit” kifejezése végig az arcára van írva. Kicsit sajnáltam naturista szerepéért. Ann Dowd (Marley és Én) viszont olyan, mint egy takarító egylet veteránja. Sugárzik belőle az értetlenség, a butaság. A főnökének való megfelelési kényszerrel kiegészülve elég visszataszító volt számomra. Különösen a film végén tudtam volna a hátába vágni egy fejszét. Viszont, aki tényleg kifogástalan volt, az maga Pat Healy (Hajnali mentőakció). Álnyomozóként tényleg tenyérbe mászóan játszott. Annyira irritálóan adta elő szerepét, hogy többször is szívesen földbe döngöltünk volna…

Craig Zober rendezése ékes példája annak, hogy kevés költségvetésből, viszonylag ismeretlen színészekkel is lehet komoly filmet készíteni. Olyan volt, mint egy dokumentumfilm az emberi naivitásról, hiszékenységről, hogy ha már hülyék vagyunk, azért figyeljünk már egy kicsit oda, mit miért teszünk. Nem kell nagy produkciót várnunk, maga a történet visz el minket az undor földjére, ami jelen esetben egy gyorsbüfé. Lélegzetállító helyszínekről nem fogunk hanyatt vágódni, mivel szinte egy szobában játszódik az egész. A zenéjére már tettem megjegyzést, de ismét leírom, hogy a cselló morajlása kifejezetten nyomasztó hangulatot áraszt. Vannak ennél jóval gusztustalanabb, véresebb alkotások is, amik rögzültek már korábban agyunkban, de azt hiszem ez is kellően irritáló ahhoz, hogy később is emlékezzünk rá. Kivételesen nem szeretném még egyszer megnézni.

Ajánlom azoknak, akik nem kifejezetten csak az élményért, az élvezetért szeretnek filmeket nézni, mert ebben ezt nehéz lesz felfedezni. Ez egy bosszantó, nyomorúságos alkotás, melyet csak erősen nyugalmi állapotban ajánlatos megnézni. A film figyelmeztető jellege miatt adtam rá magasabb értékelést.

70%

Erőnek erejével! Mert miért is lenne más a magyar címe?! „Hasta la vista, Baby” ahogy Terminátorunk egykoron megmondta. Szót is fogadott a korábban szebb napokat is meglátott kormányzó úr és visszatért a gyökerekhez – sokunk örömére. Egy kisebb szerep kedvéért nem is olyan régen láthattuk már étterem tulajdonosaival közösen egy jó kis agyament akcióban, de főszerepben ez az első visszatérése politikai pályának befejezését követően. 

A korábban los angelesi rendőrség drogosztályán dolgozó Ray Owens (Arnold Schwarzenegger) sheriff nyugdíjas éveit tölti Sommerton nevű kisvárosban Mexikó hátárában, ahol az ég adta világon semmi nem történik. Az idilli kép egészen addig pillanatig tart, míg egy harmadik generációs FBI elől megszökött drogbáró, Gabriel Cortez (Eduardo Noriega) lopott Corvett C6 ZR1-s autójával feléjük nem száguld 300km/órás sebességgel. Bannister (Forest Whitaker) FBI ügynök felhívja a sheriffet a közelgő eseményre és figyelmezteti, hogy tartsa magát távol az elkövetkezendő eseményektől. Owens és helyettesei kiegészülve a kissé őrült Dinkum (Johnny Knoxville) helyi fegyverbolonddal azonban nem hallgatnak senkire és megpróbálják maguktól megakadályozni a kartell vezetőjének átszöktetését Mexikóba.

Öröm költözött a szívembe estére. Annyira boldoggá tett, mintha csak marcipános csokit ettem volna egész nap. Jóleső érzéssel mentem nyugovóra, hogy végre nem kellett az agysejtjeimet megerőltetnem. Hangosan röhögtem magamban a film alatt több esetben is, hiszen mi másért készülni egy ilyen film? Csak a szórakoztatásért! Még véletlenül sem szabad komolyan venni, mert aki ezt teszi, csak csalódással kel fel és egy nagy baromságnak tartja majd! Vissza a nyolcvanas években.

Sok mindent nem lehet leírni a sztoriról, nagyjából csak annyit, mint a rövid leírásban felvázoltam. Egyszerűen csak működik és megy előre mindenféle csavarok nélkül, úgy mint régen az akciófilmek nagy többségében. Kicsit lassabban is indul az egész, de a végére egészen kellemesen felpörög a felállított díszletek között, majd hirtelen vége is lesz, kész mehetünk nyugalomban haza.

A „rettenetes” drogbáró és emberei, az FBI ügynökök, a sheriff helyettesei, a város lakói mind csak kirakat Swarci visszatérésének, aki két szótagú mondataival megvillantjai ismét azt, amiért szerette a generációnk. Öreg már, és nem is akarja szívatni magát idióta ugrabugrálásokkal, bunyókkal, inkább autós üldözésben vesz rész, amiben még talán el is hisszük, hogy jól megy neki (azért nem). Azonban az, hogy hagyja saját magát kifigurázni már a Feláldozhatók 2-ben is bejött. Főszereplőnk lőtt, látott és győzött a szememben. Még mindig betölti az egész képernyőt esélyt sem hagyva másoknak, akik esetleg kilátszanának mögötte.

A film a 80-as évekbeli akció – western filmek hangulatát próbálja megteremteni. Egy kicsit felturbózták a mai generáció számára is szerethető, meglehetősen véres jelenetekkel. Régen láttam már szétrobbanó, vagy akár gépágyúval szétkaszabolt embert a vásznon. Ezeket a jeleneteket kissé önmagukat parodizáló, néhol túlzottan is előtérbe jutó mellékszereplők próbálják feloldani idiotizmusukkal. Én meg aberrált ember módjára szinte csak mosolyogtam. De nem csak a vicces jeleneteken, hanem a fizika törvényeit meghazudtoló autós üldözéseken, vagy akár a filmvásznon még talán ennyire soha nem látott FBI ügynökök és SWAT kommandó bénázásán is. Lehet, ezek sok embert dühítenek majd és gagyinak tartják, számomra azonban így volt jó.

Igazából ez a 90 perc semmi másra nem szolgált, mint arra, hogy továbbra is azt a következtetést vonjam le, hogy Arnit továbbra sem azért szeretem, mert Shakespeare-t játszik, hanem azért mert egy jelenség, aki elvarázsol bármilyen hitvány filmben is szerepel. Kíváncsian várom a követező filmjét Stallonéval. Mellékszerepkők meg egytől egyig tökéletes kellékei a filmnek, szabadon rombolhatóak. Szegény Forest Whitaker (Az utolsó skót király) hol van már az Oscar szobrocskájától. Johhny Knoxville pedig egészen meglepő volt, hogy újra filmben látom, de rövid szerepében is kicsit soknak éreztem. Azért, aki szerette a Jackass-ben, itt is csípni fogja annyira agyatlan. A filmben élmény volt nézni Luis Guzmánnak (Boogie Nights) a bénázását a „bátor és profi” sheriff helyettes szerepében, ezzel szemben Eduardo Noriega (Nyisd ki a szemed) drogvezérként inkább vicces volt, mint félelmetes.

Kin Ji-Woom (Keserédes élet, Láttam az ördögöt) rendezőnek hollywoodi debütálása meglehetősen nagy buktának bizonyult Amerikában, nem szerették az emberek. Talán azért mert nem ezt várták. Azt nem mondom, hogy a rendezőtől nem ezt várták, mert szerintem azt sem tudják ki ez a dél-koreai pali. Lényegesen komolyabb filmeket készített korábban hazájában. Én úgy gondolom, hogy felnőtt már a mi korosztályunk, hogy az apró dolgoknak és tudjunk örülni egy – egy filmben. És ez a film pont ezekből állt. Nincsenek benne nagy dolgok a főszereplőnkön kívül, láttunk már sokkal jobb rendezést, forgatókönyvet és ebből is lehetett volna nagyobbat, jobbat, komolyabbat összehozni, de minek! Dőljünk hátra és élvezzük, biztos, hogy újranézem, amint lehet.

Ajánlom azoknak, akik csak arra vágynak, hogy ürítsék a fejüket egy nehéz nap után, mert arra tökéletes kikapcsolódást nyújt. És különben is, örüljünk a nagy visszatérésnek.

70%

 „A modern zabhegyező”. 1 milliós könyveladás. Hol betiltják, hol kötelezővé teszik. Nemzedékünk regénye és még sorolhatnám azokat a hangzatos nyilatkoztatásokat, mellyel Stephen Chbosky regényét illeték a megjelenése óta. Kicsit feltűnő, ha ennyire reklámoznak valamit. Nem véletlen a megfilmesítés sem. Na, hát ennek ellenére nem nagyon akartam megnézni.  Őszintén szólva, nem vagyok oda a romantikus tini drámákért, annyi rosszat láttam már, de ez csak nem hagyott nyugodni…

Charlie (Logan Lerman) 15 éves, ellentmondásokkal teli, furcsa srác, aki éppen gimnáziumban kezdi meg az új tanévet.  Magányában egy éven keresztül leveleket ír egy ismeretlen barátnak, melyben felvázolja csöppet sem egyszerű életét. Leírt gondolataiból a felnőtté válásának zökkenőmentesnek nem nevezhető útját,  – barátok megismerését, szerelmeket, első randit, első csókot, családi problémákat, szex és drogozás hatásait – kísérjük végig, miközben a látomásaiból a múlt eseményeit bemutatva megkapjuk, hogy mitől annyira más személyiség Charlie, mint egy átlagosnak mondható 15 éves gimis.    

A sztori így leírva nem tűnik nagy durranásnak, esetleg színezhettem volna tovább, azonban ha nézzük a filmet, akkor úgy is látjuk majd, mi ennek a fura fazonnak és egyben a filmnek a különlegessége. Amúgy a fene se gondolta volna, hogy lényegében ez egy kesernyés dráma lesz. Elszomorodtam a végére. Azt reméltem, hogy egy kicsit feldob majd a film. Hát nem. Nem volt vele baj, rendben volt teljesen, nem egy giccses idióta romantikus marhaság, amit már annyira lerágtak a mozi hiénái.

Mivel a könyvet nem olvastam, nem tudom összevetni vele, hogy  mennyire is adja vissza a leírtakat. Gondolom a könyv hatása is közrejátszik abban, hogy meglehetősen szeretik magát a filmet. Nekem azért vannak fenntartásaim a celluloiddal kapcsolatban, - lehet azért, mert már ezeken a problémákon rég végigmentem és nem érdekelnek annyira – mert szerintem egy kicsit túlszeretik az emberek. De itt feltehetném a kérdést, hogy kinek is készült? A tinédzsereknek. Akkor meg minek húzom a szám?

Van itt kérem szépen minden, ami egy tinédzserdrámába belefér. Olyan dolgok, melyeket szerintem mindegyikünk átélt még a középiskolában és a film jóleső érzéssel emlékeztet is rá, hogy „na ez velem is pont így volt!” (vagy nem). Beilleszkedési problémák az új suliban, új barátok keresése, gólyák ugráltatása-szívatása, felnézés a végzősökre, iskolabálok. Házibulik során piálás, „beszívás” és félrebeszélés, az első csókra várás, szerelembe esés és szerelmi vallomás, féltékenység és csalódás. Charlie barátunk sem kerüli el ezeket, szépen végigmegy az élet első buktatóin. Nem is akármilyen barátokat szerez, igazán tehetséges, de valamennyire különc társakra talál. A végzős Sam (Emma Watson) és Patrick (Ezra Miller) azonnal beveszik a „bandába” és viszik is a való világba. Charlie próbál felnőni a barátaihoz és szeretne megfelelni az „új” körülményeknek. Sajnos a múltjában történt mélyen elfelejtett dolgok miatt gyakran depresszióba esik. Azonban próbálja a problémáit egyedül megoldani, és ha nem is sikerül neki, a barátai szinte mindig mellette állnak. Röviden és velősen ennyi, boncolgatni nem szeretném tovább, mert konfliktus van benne bőven.

Kifejezetten tetszett, hogy a film a 90-es évek elején játszódik, jóval még a Facebook-társadalom megjelenése előtt. Itt még a kiválasztás a megjelenés alapján történt, nem úgy, hogy mennyire jófej vagyok chat-en.  Sok múlik egy ilyen film esetében a szereplők szerethetőségén. Nem hibáztak, többé-kevésbé eltalálták őket. Nem kimondottam bálványok, simán csak „átlagos” figurák, akikkel azonosulni lehet, már aki tud. Kicsit mondjuk megijedtem Ezra Millertől (mondjuk pont vele nem is szeretnék azonosulni meleg szerepe miatt), mivel elég mély nyomott hagyott bennem az utolsó filmjével, persze nem a színészi teljesítményével, hanem az eljátszott szerepével kapcsolatban. Van egy-két nagyon aranyos poén a filmben, na, nem olyan, hogy fognám a hasam tőle, de tényleg kedves mosolygós! Hála az égnek a film egyáltalán nem vulgáris. Sőt egész kellemes dialógusok vannak benne, néhol igazán egyszerű. Végre a szülők tényleg szülőknek tűnnek és nem pedig béna hozzátartozóknak. Képei között vannak emlékezetesek, amik szerintem igen erősre sikerültek, mint például a bálos táncjelenet vagy esetleg megemlíthetném a klasszikus Titanic-pózt Sam esetében a kocsi hátulján azzal a tökéletes zenei aláfestéssel. A film végét már említettem, hogy szomorú, mert kiderül az igazság Charlieval kapcsolatban, viszont tényleges lezárás szempontjából ez így volt jó, legalább volt valami csattanó.  

Mindenki tudja milyen világot élünk. Sok mindenben ráismertem magamra, de egy-két dolog mellett nem tudok elmenni, ami nem tetszett. A drogokat tényleg ennyire trendi dolog már reklámozni? Továbbá nem szeretnék senkit sem megbántani, de nekem speciel az, hogy ennyire az arcunkba tolják a „másságot”, nem jön be. Nem szokásom állást foglalni kényes témákban (nem akarok tucatnyi levelet olvasni), de nekem ez sok. Tudom, ennek nem kéne problémának lenni a XXI. században, de akkor is.

Fiatal koruk ellenére a srácok és lányok mind felnőttek a feladathoz, de ezen sem lepődtem meg, mivel mindegyikük mögött egész komoly filmes karrier áll. Logan Lerman (Percy Jackson) tökéletes választás volt a kissé gátlásos, érzelmes, félénk Charlie szerepére. A bájos Emma Watson (Harry Potter) nagyszerűen játszik. Ezra Miller (Beszélnünk kell Kevinről) meleg karaktere nekem nem szimpatikus, de el kell ismernem képességét. Ők hárman tényleg viszik a filmet, szerintem igen is nagy tehetségek. Hozzájuk jönnek még a remek mellékszereplők.  Kate Walsh (A Grace klinika) és Dylan McDermott (Képtelen kampány), akik a szülőket játsszák. És megemlítem még a mindig szerethető Paul Ruddot (A 40 éves szűz), aki angoltanárként tovább viszi a róla kialakított pozitív képet.

És most jön az érdekesség Stephen Chbosky rendezővel kapcsolatban, hiszen kevés esetben fordul elő az, hogy maga az író egy személyben a forgatókönyvíró és rendező is. Közel 15 évvel ezelőtt próbálkozott egy vígjátékkal, hogy utána mitől nem folytatta, az nem tudom, mert igen is van tehetsége hozzá. Ezzel az úgynevezett önéletrajzi levélregényével berobbant a köztudatba, viszik, veszik, mint a cukrot, de az, hogy a filmjét is szeretik, az nem semmi. Azt hiszem a siker sztori így kerek. Az imdb. 8.3 pontja elég magas ahhoz, hogy a köztudatba úgy kerüljön be, hogy nagyszerű egyedi film és hasonló stílusban igen régen készült nézhető darab.  Véleményem szerint is egész kellemes lett, de én nem értékelem már ennyire nagyra. Lehet kiöregedtem ebből.  A zenéjéről még szeretném megjegyezni, aki szerette a Rocky Horror Picture Show-t, annak biztos külön örömet fog szolgáltatni, hogy újra hallja felcsendülni az ismerős dallamokat.   

Szintén egy olyan film, aminek az ajánlásán nem nehéz gondolkodni, hiszen függetlenül a kortól bárkinek lehet. A fiataloknak azért, mert az iskola nehézségeit - örömeit nem lehet elkerülni, az „öregeknek” viszont a jóleső nosztalgiázás végett.   

70%

Szerintem Stallone filmográfiájában kevés rosszabb film van, mint a főszereplésével készült Dredd bíró. (na jó, az Állj, vagy lő a mamám! azért nem semmi) Ezért is volt meglepő számomra, hogy a nem is annyira poros polcról elővették és leforgatták ismét az egészet. Nem tudom, hogy ki látott még benne akkora fantáziát, hogy a közel 30 éves képregényhőst újra elénk zúdítsa, de az biztos, hogy jól tette.  Egyáltalán nem bántam meg, hogy a Reszkessetek betörök egymilliomodik ismétlése helyett (amúgy is kihagytam volna) karácsonyi filmnek választottam. Hát elég perverz ötlet volt.

A jövő Amerikája sugárzástól szennyezett földrész, egy nagy romhalmaz Bostontól Washingtonig. A földből égig érő óriási Megavárosok tornyosulnak ki. A bandák uralta feldúlt utcákon a helyi zsaruk által csak „Bírók”-nak nevezett speciális egységek próbálják a káoszt megfékezni. A bírók egy személyben a rendőrök, ügyészek, ítélethozók és szükség esetén a végrehajtók is. Dredd (Karl Urban) a bírók legnagyobbika, aki először lő és csak utána kérdez. Mikor az egyik 200 emeletes Mega plázában három megnyúzott embert kidobnak a 100-ról, Dredd a rábízott vizsgára váró újonc Andersonnal (Olivia Thirlby) a helyszínre érkezik. A gyilkosságokat a prostituáltból drogbáróvá felemelkedett hírhedt Ma-Ma (Lena Headey) és könyörtelen bandája követte el, aki viszont hermetikusan lezárja az egész építményt és vérdíjat tűz ki Dreddék fejére….

Hát tényleg nem egy „X-mas” film volt. Megahentelés megafokon. Nagyjából tisztában vagyok vele, hogy ez most szenteste mennyire volt aberrált dolog részemről, de az biztos, hogy jót tett a lelkemnek, mert egy pillanatig nem kellett gondolnom az egyedüllétre, annyira kikapcsolt. Bizony régen láttam ennyire kegyetlenül véres filmet.

Sok mindent nem szeretnék írni, mert igazán nincs mit róla. A film címén kívül köze sincs a Stallone-s változathoz, az egy gyerekfilm ehhez képest. Erre simán ki lehetne tenni a tv mind a négy sarkába a 18-as piros karikát, annyira brutális. A történeten egy percet sem kell gondolkodnunk annyira szögegyszerű, de miért is kéne mindig? Tökéletes akció-sci-fi annak, aki szereti ezt a műfajt. Hozzáteszem, nem olvastam egyetlen egy Dredd képregényt sem, de simán elhiszem, hogy ez a film inkább közelebb áll hozzá, mint a korábban készült verzió.

A film az első képkockától belekezd. Brutális, amit a későbbiekben csak tovább fokoznak. Ritkán láttam ennyi ártatlan embert lemészárolni egy filmben. Ebben viszont minden megmutatnak és elég gusztustalan módon. Van a filmben egy jelenet, mikor három gépfegyvernek látszó valamivel szétlőnek egy egész szintet. Na, akkor mondtam magamban, hogy egy állat, aki ezt kitalálta. Amúgy az egész film egy épületben játszódik, ami leszűkíti a környezet változatosságának lehetőségeit, de mégsem éreztem a külső terek hiányát, mert a folyosókat, a zárt helyszíneket igazán remekül építették fel egy jó kis romboláshoz.  

A filmben érdekes hangulatfokozó lassításokat tettek, melyek már-már groteszkül élénken színesek, igazán rajzfilmszerű betéteket teremtve. A kegyetlenséget ezzel a technikával sikerült még látványosabbá tenni. A film elektronikus zenéjéről is csak jót tudok mondani, bár nem vagyok nagy rajongója eme stílusnak, de itt eltalálták nagyon, elegendő adrenalint tudnak pumpálni vele. Érdekes gyermeki rajongással néztem a fegyvereket, különösen Dredd bátyónk helyes kis pisztolyát, melyet hangbemondással kellett működtetni. Mindenre jó volt, akár gáz vagy villanógránátot kellett kilőni, vagy csak sima tűzgolyót küldeni az ellenségre.  

Főszereplőinkről Karl Urbanról (Star Trek) sem lehet sok mindent elmondani, hiszen csak a szája és az ajka látszik ki a maszk alól. Viszont annyit mindenképpen érdemes megemlítenem, hogy tényleg örülök annak, hogy feliratosan néztem. A pali hangja állat. Klassz, ahogyan a tőmondatait elmormolja, bár ez az Oscar alakításhoz asszem még kevés lesz, de Dreddnek kiváló volt. Olivia Thirlby (Juno) a végére egészen felpörgött, addig csak a folyamatosan nyitott szájára figyeltem fel. Amúgy a partnere egészen kellemesen szólogatott be neki, ami némi mosolyt is csalt az arcomra.  Lena Headey (300) arcát elég gonosszá maszkírozták ahhoz, hogy annak is tűnjön, de nekem ezek a női bandavezetők sosem fognak bejönni. Bár azt mondják, ők még kegyetlenebbek, mint a férfiak. Na, hát ebben a filmben is megkapjuk ezt, de akkor is…

Pete Travis (Nyolc tanú) közepesen sikerült filmjei után készített egy egészen - a maga nemében - kiváló filmet. Elejétől a végéig odateszi magát, egy percre sem áll le. Lehet, hogy a túlzott erőszakosság felróható a számlájára, de szerintem pont emiatt nem felejthető. Most ezért meg lehet kövezni, de a brutalitás nélkül semmitmondó átlagos akciófilm lenne. Remélem újabb alapokat nem szolgáltat valami tengerentúli nagy marhának egy iskolai mészárláshoz. Annak ellenére, hogy ellentétes nemű partnerek vannak a filmben, romantikus szál nincs. A látványvilág remek.  Az egész film szép élénk színeket kapott, tényleg rajzfilmszerű az egész. Sajnos nem állt módomban 3D-ben megfigyelni, de azt mondják róla, hogy a technika most végre hozzátesz a filmhez, bár mikor lesz nálunk ez a moziban nem tudom. Szerintem bátran kijelenthetem, hogy egyáltalán nem nőknek készült a film.  

Hardcore akciófilm rajongóknak kötelező. Más meg ne nézze meg, mert elmegy a maradék életkedve is a filmezéstől.

70%

It’s just a game.  Ahogyan egy fanatikus baseball rajongó mondaná. Ahhoz, hogy odavetemedjek egy baseball témájú film elé valami extrát kell nyújtania. Ezt az extrát ebben az esetben maga a főszereplő személye, Clint Eastwood adta meg. Nem tudom, miért hittem azt, hogy az utolsó főszerepe a Gran Torino (2008) volt. Talán anno a „befejezésről” szóló médiahenger engem is maga alá gyűrt. Nem tagadom, nagyon szeretem az öreget és hiányzott már a látványa is. Az utolsó rendezését kihagytam életemből, hiszen J.Edgar életéről készült filmjére nem vitt rá a lélek. Egy kicsit sem érdekelt. Azt viszont egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem ezt a filmjét.

Gus (Clint Eastwood) a legidősebb baseball megfigyelő az Atlanta Braves csapatánál, aki nem hajlandó haladni a korral, nem használ számítógépet, csak írógépet.  Három hónapja van hátra a szerződésének lejártáig és a tulajdonos bizony már a nyugdíjazásán gondolkodik. Ő azonban szeretne még utoljára elutazni Észak – Carolinába a főiskolás válogatóra, hogy megnézzen egy istenadta tehetséget. Barátja Pete (John Goodman) megkéri lányát Mickeyt (Amy Adams), hogy menjen vele és vigyázzon rá, hiszen Gus szeme az orvosok szerint tovább rosszabbodott. Mickey munkáját félretéve elutazik az apja után, hogy a segítségén kívül az alkalmat kihasználva magyarázatot kapjon arra is, miért taszította el a múltban magától. Carolinában Mickey megismerkedik Johnnyval (Justin Timberlake) – korábban az apja felfedezettje volt, de most szintén megfigyelőként van jelen – akivel hamarosan nem csak szakmai barátság alakul ki…..

Ja, de szép kis csendes "mese" volt. Nagyon jót tett a lelkemnek, annak ellenére is, hogy bizony nem tagadom, elaludtam egyszer rajta. Igazán szívhez szóló családi drámát láttam kis romantikával fűszerezve nagyszerű szereplőkkel. Mert bizony, a „Nagy Öreg” még mindig hatalmas jelenség a vásznon, olyan érzést keltve bennem, hogy nem is kell neki színészkednie, elég csak saját magát adnia.

Gus egy morgós öregember, aki nem bír szembenézni a korával (simán elképzelem, hogy tényleg ilyen lehet). Inkább fejbe lőné magát, minthogy a szeme okozta tehetetlenségét beismerje. Számára minden idők legnagyobb szerelme a baseball. Többnyire, amikor az idejét nem a pálya szélén tölti, barátaival beszélget az élet nagy dolgairól a kocsmában egy korsó sörrel a kezében. Mickey egy jól menő ügyvédi iroda új reménysége, aki randizgatás mellett szépen építgeti a karrierjét. Gyerekkora óta baseball-rajongó, ezért egyáltalán nem esik nehezére, hogy apja után utazzon a válogatóra. Remek alkalom, hogy rendezze kapcsolatát vele. A lány felnyitja apja szemét, mivel korábban sosem ültek le beszélgetni arról, hogy mi is történt azokban az időkben, mikor eltaszította magától. A múlt azonban Gus számára fájdalmas, szörnyű titkot takar, amivel kapcsolatban csak nehezen nyílik meg. Ráébred, hogy ő már csak egy megtört öregember, aki nem tud már megváltozni és tulajdonképpen már nem is akar. Johnny viszont éppen jókor volt jó helyen, ezért nem meglepő, hogy Mickeyvel összeakadnak, mint a mesében.  

A film befejezését nem meglepő kitalálni. Kicsit olyan, mint amikor az ember megtalálja az aranytojást tojó tyúkot és hazaviszi. Az ellenszenves szereplőket mindig legyőzik és ez a film sem kivétel ez alól. Nem árul zsákbamacskát, nem több, mint aminek készült. Bájos, kellemes mese az öregedésről, a szülő-gyerek kapcsolatról, a barátságról, és arról, hogy a technika továbbra sem kerekedik felül az emberi tapasztalaton. 

Eastwood az ágyúgolyó nagyságú szivarjával, szigorú tekintetével, rekedt hangjával semmit sem változott a Gran Torino óta. (Kár, hogy közel négy éve volt már az is) Ő egy jelenség a filmvásznon. Nem kell jellemezni, különösen nekem. Szerepe egyáltalán nem tűnt színjátszásnak annyira természetesnek vettem, hogy saját magát játssza. Nem olvastam az életrajzát, de biztos, hogy borzalmasan nagy sportrajongó lehet, hiszen nem véletlenül szerepel vagy rendez sporttal kapcsolatos filmeket. Amy Adams (Szökőév) hitelesen játszotta Eastewood lányát. Mindig tudtam, hogy remek színésznő, azonban a szokásos romantikus barátnő szerepében nem is kellett nagyon megerőltetnie magát. Viszont Justin Timberlake (Lopott idő) felőlem simán átnyergelhetne filmszínésznek, minthogy tovább építgetné zenei karrierjét. Nem tehetek róla, nem bírom, mint énekes (és a zenéjét sem), de színészként egyre jobban csípem.  A filmben végre egy olyan táncot mutat be, ami nem haladja meg képességét, persze ezt csak irigységből mondom. John Goodmant (A nagy Lebowski) egész nehezen ismertem fel, de róla elmondhatom, ha a vásznon van, nem lehet levenni róla a szemünket. Jó volt újra látni őt, ami igaz Robert Patrickra (Terminator 2) is.      

Robert Lorenz első önálló nagyjátékfilmje. Végre kibújhatott a nagy öreg háta mögül. Számtalan filmben volt Eastwood rendezőasszisztense (Millió dolláros baby, Titokzatos folyó) ezért nem véletlen, hogy sikerült a filmjéhez megnyernie ezeket a nagy neveket. Szerintem a bemutatkozása meglepően szépre és csendesre sikeredett. Visszafogott filmje engem speciel levett a lábamról. Képei nem korszakalkotóak, de maga Eastwood amúgy is betölti a vásznat, nem kell még a hátteret is bámulni. Marco Beltrami (Terminator 3) szerezte a film zenéjét, ami olyan halkan csordogál a fülünkbe, mint egy csermely a fák között az erdőben.  De ez az egész filmre is elmondható. Kipihenve ajánlatos elkezdeni.

Különösen ajánlom minden baseball fanatikusnak, mert nekik igazán remek csemegével szolgál. (Hozzáfűzöm, hogy elég sok olyan szakszöveg van benne, amit csak eme sportág rajongói értenek meg.) Azonban azok, akik csak egy kellemes kis családi drámára vágynak, semmi esetre se hagyják ki. Akik meg Clint E.-ra úgy néznek fel, mint a mozi egyik legnagyobb élő alakjára, amúgy sem fogják mellőzni.

70%

Szeretem azokat a filmeket melyek, a tucat számra gyártott thrillerekből valami újjal próbálkoznak kitűnni. Sajnos, jól belegondolva, annyira kevés már az egyedi film, mint jegesmedve az Északi – sarkon. Azonban alábbi spanyol-kolumbiai produkció oly ritka példányok közé tartozik, amik tudnak még kellemes meglepetéssel szolgálni. Kellően megdöbbenve álltam fel a film végén és elmormoltam „na, ez most jól esett” kis szösszenetet magamban. Felhívom a figyelmet, a bemutató megnézése egyáltalán nem ajánlott.

Az olasz származású karmester, Adrián (Quim Gutiérrez) és barátnője új luxusvillába költözik a kolumbiai Bogota város elhagyatott vidékére. Egy este koncertjéről hazaérkezve az ágyon hagyott videó üzenetben tudja meg, hogy szerelme Belén (Clara Logo) lelépett meghitt otthonukból, mivel másik férfit választott helyette. Mivel sehol nem találják a lányt, a rendőrség Adriánt gyanúsítja az eltűnéséért. Bánatában új kapcsolatba menekül a helyi étterem felszolgálólányával, Fabianaval (Martina García), aki viszont hamarosan fülig szerelmes lesz álmai hercegébe. Fabiana, ahogy telik az idő és egyre többször egyedül marad a házban különös dolgokra lesz figyelmes a ház egyes helységeiben. A fürdőszobában a kádban lévő víz magától fodrozódik, a csapokból suttogások hallatszanak……

Na, hát nem minden az, aminek látszik! DE! Aki tényleg szeretné élvezni a filmet, a bemutatóját messze kerülje el, mint ahogyan már korábban a bevezetőmben említettem, mivel totál lelövik benne a „poént” és szinte nem lesz értelme megnézni! Tulajdonképpen, aki mégis erre vetemedik, az egyből tudja is majd, miről szól az egész. Akkor meg minek megnézni? Viszont, ha a kíváncsiságunkat félretesszük egészen kellemes kikapcsolódásban lesz részünk.

A film ténylegesen két részből áll. A szokásos jelen és a múlt, csak azzal a különbséggel a többi filmtől eltérően, hogy nem kevergetik annyit a múltat és a jelent, ezzel megzavarva nézőt. Itt egyből szereplőink jelen napjaival kezdünk, és ahogyan haladunk előre, bejön a képbe a film felénél a múlt és szétvágja a filmet. Majd a múltból zseniálisan megoldva beérjük ismét a jelent! Szerintem, a történetvezetésnek ez a tálalása a film egyik legnagyobb erénye a zenéjén kívül. 

Jelenben láthatjuk az összetört szívű főszereplő srácunk vívódását, ahol egy szétpiált éjszaka után összemelegedik Fabianaval az említett pincérlánnyal. A lányt nemcsak Adrián személye és tehetsége, hanem a hatalmas ház varázsa is magába szippantja, amiről viszont messziről lerí, hogy itt bizony valami bűzlik. Az a tipikus „szellemház” kicsit modernebb köntösbe bújtatva. Mielőtt nagyon megerőltetnénk magunkat a gondolkodásban, hogy mi is történt, mindenféle misztikus dologgal rémisztgetnek minket, hogy elhitessék velünk tényleg egy thrillerről van szó. A helyi rendőrök nyomoznak az eltűnt lány után, a házban megmagyarázhatatlan dolgok történnek. Mire azt gondoljuk, tudjuk a megfejtést, átváltunk a múltra és azt láthatjuk, hogy mi is vezetett az ex-barátnő eltűnéséhez, ahhoz a bizonyos kamerás felvétel elkészítéséhez.  És akkor itt most stop, mert ezek a részek, melyekről már nem szabad írni…

A film első háromnegyed órányi felvezetőjében igazából nem sok minden történik, de mégis várjuk az eseményeket annak ellenére, hogy azt gondoljuk szokásos ijesztgetős filmmel lesz dolgunk. A készítők meglepő módon meztelenkedéssel próbálják a férfinézők figyelmét a képernyőre szegezni. Tényleg régen láttam ilyen thrillert, ahol a főszereplő hölgyünket öt percenként az ágyban, kádban, zuhanyzóban láthatjuk teljesen pucéran. Gondolom, sokan megjegyzik majd a kisasszony testi adottságainak hibáit ezért most ezt kihagyom írásomból, úgyis elég szembetűnő lesz. Szinte már azt vesszük észre, hogy a másik lány ruháinak képzeletbeli levételén gondolkodunk, vajon mikor is kerül le róla. Azért megnyugtatok mindenki, aki csak emiatt folytatja a filmet, hogy eljön az a pillanat is, csak ki kell várni.

A film lezárása meglehetősen gyorsan megtörténik. Biztos lesz olyan, akinek ez nem tetszik majd, de szerintem annyira nem volt vészes különösen annak a tudatában, hogy sejteni lehetett eleve a végét. Jó volt így és kész.  A film zenéjéről külön említést tennék, mert szerintem zseniálisra sikeredett. Volt olyan rész benne, hogy az ütemet szinte a zenével együtt vertem a lábamon, annyira komolyan döngetett. Több nap eltelt már, de még világosan emlékszem erre a jelenetre. Az egész film atmoszférájának megteremtésének lényeges eleme. Profi az egész. 

Főszereplőink teljesen hétköznapi módon teszik az életüket, semmi kirívó pillanat nincs bennük, azon kívül, hogy én biztosan nem maradnék egyedül egy percig sem ekkora házban, különösen akkor, ha érkezik egy jó kis hatáskeltő, villámlással és mennydörgéssel megtoldott vihar.  Quim Gutiérrez (Laza esküvő) játékára nem tudok olyan jelzőt mondani, ami megmaradna az emlékezetemben később is. Vérvörös kisírt szemekkel felejti búját a lányokkal, soha rosszabb dolga ne legyen vásznon. Igazából működne a film nélküle is, annyira jelentéktelen volt. Martina García (Satanás) kisasszony nekem a fiatalkori Sophie Marceau-t juttatta az eszembe, esetleg Jessica Beil francia hasonmása lehetne még. Szóval nem lehet rá semmi rosszat mondani főként akkor, ha fel van öltözve. Clara Logo (Laza esküvő) viszont kifejezetten tetszett és még el is hitette velem szerepét.

Andrés Baiz kolumbiai rendező úr korábban már bizonyított a kritikusok szerint a Satanás (Satan, 2007) c. filmjével, hiszem megnyerte vele Monte Carloban a legjobb film és a legjobb színész díjakat. (nem láttam még). Ez a második nagyobb filmje és bizony a fiatal rendező hozta azt a színvonalat, ami miatt érdemes lesz a következő filmjére is odafigyelni, ha megjegyezzük a nevét a későbbiekben. Saját maga írta a forgatókönyvét is, amiért szintén dicséret jár. Pont jókor jött a filmben a váltás ahhoz, hogy ne skatulyázzuk be szokványos rémisztgetős elemei miatt a „na, ilyet 100-at láttam már” kategóriába. A zenéjére külön kitértem, de itt is megismétlem, hogy igazán emlékezetes darabra sikerült. Az egész film szerintem bőven megüti a thriller műfajhoz felállított képzeletbeli mércét.   Végre egy olyan film, amiben nem kell a véres jelenetek miatt a 10 ujjunkat az arcunk elé emelni, ennek ellenére mégis működik. Okos, meglepő, feszült és megrázó film.

Azoknak ajánlanám a filmet, akik szeretik a spanyol thrillerek semmi máshoz nem hasonlítható atmoszféráját és hangulatát. Csodát és világmegváltást azonban nem kell várni, de az biztos, hogy kellemes szorongással teli estét fog okozni, amin még a film befejezése után is lehet agyalni. (azért nem olyan sokáig). Érdemes egyedül is megnézni, nem kell hozzá lekapcsolt lámpa ahhoz, hogy hatása legyen.

70%

Végre tavaszodik, és a gyötrő téli hónapok után sütkérezik a nap, ami nagyban hozzájárul hangulatom regenerálódásához. Ha ehhez az időhöz hozzáveszem még Willem Dafoe vadász drámáját a kettő együtt egészen klassz napot teremt. Ritkán látunk filmben ennyire gyönyörű természetképeket. Talán utoljára (kicsi túlzással) az Út a Vadonban c. műnek a látványa ragadott meg ennyire.  A film elején pedig fogalmam sem volt, hogy a tasmán tigris legendája ma is érdekes lehet, hiszen vagy ötven éve (vagy több) kihalt állatról beszélünk. Vagy mégsem?

Martin David (Willem Dafoe) főállású vadászt Tasmániába küldi egy titokzatos biotechnológiai cég azzal a feladattal megbízva, hogy kutassa fel a tasmán tigris utolsó példányát, mivel az állat DNS-éből előállított gyógyszer csodákra lenne képes. Megérkezése után Martin a leszervezett szállásán egy kisfiút és egy kislányt talált, valamint egy beteg anyukát Lucyt (Frances O’Connor), akinek a férjét néhány éve titokzatos körülmények között a dzsungel elnyelte. Erről a meglehetősen nomád erdőszéli házból indul el magányosan nyomokat keresni, csapdákat állítani, vadászni akár napokra eltűnve. Próbálkozásai csalódással végződnek, mivel max. csak tasmán ördöggel találkozik, ami meg ugye nem ugyanaz, mint a tigris. A házhoz való visszatérésekor kikapcsolódás gyanánt férfiember hiányában a ház körüli teendőket látja el, miközben egyre közelebb kerül a családhoz. A kisebbik fiú bizalmának elnyerése után a sráctól kap egy rajzot, ami nem más, mint egy feltételezett térkép a tigris megtalálásához. Határideje vészesen fogy, beleveti magát ismét az erdőbe, de közben érzi, hogy még sincs valami rendben, valaki figyeli őt, nincs egyedül..……..

Határozottan tetszett, nem volt egy pörgős film, de a hangulatomhoz tökéletes passzolt. Nyugodt tempójához hozzászoktam, és hagytam magam beleolvadni Ausztrália gyönyörű kis szigetének képeibe, hiszen a film legalább 80 százaléka a Tasmán vadon bemutatásával telik. Ha valakit ez zavar ne is álljon neki, mert befordul nyomban, de nekem meg pont ezért tetszett, mivel soha az életben nem jutok el oda és így legalább a képernyőn keresztül látom. Végre olyan kaland film, amitől nem lett tócsa alattam az izgulástól.  

Vadászunk egy hallgatag, kemény, rezzenéstelen arcú ember, akit kezdetben csak a küldetése motivál. Martin szótlanul árkon-bokron keresztülmegy és folyamatosan csak a csapdáit állítja, miközben sejti, hogy valami nem stimmel küldetésével. Ha segítséget elsőre nem is, de ellenséget kapásból szerez a helyi favágók személyében, akik úgy néznek rá, mintha egymaga képes lenne megakadályozni az esőerdők kivágását. Mivel a zöldek keze mindenhova elér, ezért nem szívesen veszik a helyiek, ha idegenek mászkálnak munkahelyük területén. Izgalmasabb részei a filmnek többnyire ezekben a részekben fedezhetők fel. Szállásán azonban MacGyverként tevékenykedve megkedveli a kis családot, és olyan segítségre talál a kisfiú személyében, amit álmában sem remélt.  A film drámai részeit, amiből azért lényegesen kevesebb van, a melegséget adó kuckóban láthatjuk, ahol szereplőink barátkoznak egymással. Megjegyzem a film vége egészen szomorkásra sikeredett.

Willem Dafoera arca olyan mintha összegyűrt kartonpapírból rakták volna össze. Mimikája abszolút korlátozott arcán látható markáns mélyedéseitől. Félelmetes tekintet, égszínkék szemek, remek szinte néma játék. Nehéz nem őt nézni mikor szerepel, megszűnik körülötte még a táj is, hiszen akaratlanul magára irányítja tekintetünket. Nagyszerűen viszi az egész filmet, mások szinte kizárva. Sam Neill (Zongoralecke) kevés szerephez jutott. A cserfes kislány kezdeti káromkodásait nem értettem, de végül is aranyosak voltak együtt a sráccal. Frances O’Connor (A.I. Mesterséges értelem) olyan visszafogott volt, hogy majd eltűnt ő is a dzsungelben.

Daniel Nettheim tévésorozatokon nevelkedett rendező filmje teljesen levett a lábamról. Kell hozzá egy nyugodt hangulat, ami viszont azt a veszélyt rejti magában, hogy elalszunk rajta, mivel egyáltalán nem egy pörgős film. Maga a sztori Julia Leight regényéből készült és legyünk őszinték, nem egy nagy durranás, de ami kárpótol mindenért az Robert Humphrey fényképezése. Eszméletlen szép képeket kapunk, amitől csak tátjuk a szánkat, hogy ilyen is létezik földünk másik oldalán.  Ráadásul a film zenéje tökéletesen passzol a látványhoz. Érdemes megkeresni amúgy a neten hazánkban   Erszényesfarkasként anyakönyvezett állatot, hiszen ritka furcsa (ronda) egy példány volt és ha már mi nem is találkozunk vele, legalább tudjunk róla.

Természetjáró embereknek, akik amúgy is szeretnek eltávolodni a betondzsungelektől mindenképpen ajánlom, hiszen a filmben látható ritka látvány számukra biztos, hogy örömet okoz, de aki szeretne egy nyugodt tempójú kellemes vasárnap délutáni filmhez nyúlni, ne keressen tovább, vegye elő ez a filmet és nézze meg.   

70%

Beteszem még ide érdekességnek amit a Wikin találtam, Gerald Durell angol természettudós mondatát, hiszen tökéletesen passzol a filmhez: "Az ember eleget tud ahhoz, hogy elpusztítson egy fajt, de még nem jött rá, hogyan lehetne újrateremteni, amit elpusztított".

Csodagyerek. Végre egy filmcím, amit nehéz lenne félrefordítani. Bár első hallásra, ha valaki ajánlana ezzel a névvel egy filmet, nem biztos, hogy azonnal rohannék a fotelomhoz, annyira nem tűnik valami figyelemfelkeltőnek, illetve megint valami újabb Marvelles „superheros” filmre gondolnék, amitől meg már falra mászok. Pedig ennél a filmnél ez az előítélet egyáltalán nem helytálló, mert egy egészen kellemes alacsony költségvetésű bosszúfilmmel lesz dolgunk.

Sean (Caleb Steinmeyer) édesanyját Maryt (Tracy Middendorf) gyerekkorában a szeme láttára szabályosan kivégzik a szülei autójában Brooklynban. A gyilkost sosem kapták el. Sean következő 10 évét azzal tölti, hogy megszállottan keresi a tettest. Nappal jó tanuló csendes, visszahúzódó srác, éjjel viszont kijön belőle a hős. Testét átalakítva különféle adrenalininjekciókkal ítéletvégrehajtóként az utcát járva bosszút áll azokon, akik korábban sérelmet követettek el gyengébbek ellen. Kettős életének határvonalai egybemosódnak és egyre nehezebb döntenie a helyes és a rossz irány között, míg végül megtalálja édesanyja gyilkosát……

Határozottan tetszett. Nem mondom, hogy nem láttam már hasonló témában sokkal jobbat, de így hétköznap estére tökéletes volt. Ezeknél a kisköltségvetésű filmeknél többnyire a sztorinak és a hangulatnak kell különlegesnek lennie, ami továbbvisz a nézésében. Ebben az esetben szerintem mindkettő megvolt és egy két álmosítóbb jelenettől eltekintve a film rendben van.  

Sean múltbeli történéseit szokás szerint főszereplőnk visszaemlékezéseiből tudjuk meg, mikor nagy komoran maga elé néz. Itt láthatjuk, hogy nem éppen kellemes családi háttérrel rendelkezett és nem úgy nőtt fel, ahogy normális esetben elvárható. Anyja zeneoktató, apja meg piás volt, valamint közeli kockákon látjuk miképpen is történt a gyilkosság. Röviden ennyi, többre igazán nem derül fény. 10 év távlatában Seanról csak annyi az információ, hogy rejtett zseniként éjszakáit a helyi rendőrőrsön adatok gyűjtésével tölti, amivel közelebb kerülhetne a rejtvényének megfejtéséhez. Azért írom rejtvénynek, mert van a filmben kirakós darab, amit fokozatosan illesztgetnek össze. Többnyire ezért is volt az-az érzésem, hogy érdekel ez a sztori és vártam is, hogy mi is hoznak ki belőle. 

Főszereplőnk első látásra nekem egyáltalán nem volt szimpatikus, aztán ha jól belegondolok a végére sem álltam annyira mellé. Ez viszont nem baj, mert így legalább nem azzal játszottak a készítők, hogy megfelelő szimpátiával azonosuljunk a tetteivel, mivel meglehetősen kíméletlen tinédzsert formál meg. Nem biztos, hogy az akció mozi rajongóit megfelelően kielégíti, de azért lehet benne találni elég brutális és naturális verekedős jeleneteket, ami miatt R kategóriássá tették a filmet. Nem gyerekfilm. Főszereplőnk tetteivel kapcsolatban volt egy két homály, amit nem értek, de azért többnyire tisztában voltam a tetteivel.

Kezdeti kliséhalmazok után a közepétől válik érdekessé az egész, és ami igazán érdekessé tette és egy fokkal jobban megemelte a film értékelését az a vége. Mivel megpróbáljuk mi is folyamatosan találgatni, hogy mi is történhetett emberünkkel, ebben az esetben nem sikerült megoldanom a megfejtést, amiért jár a pont. Érdekes volt számomra és többször is megjegyeztem magamnak, hogy régen láttam filmen ilyen zsarupárost. És nem azért mert két ellentétes neműről lenne szó. Ebben a filmben az erősebb nem képviselője igazán meglepően kőbunkó rendőrlányunkkal. Mivel tényleg low-budget kategória ezért tényleg ne várjunk hatalmas durranást, és így még kellemesebbnek találjuk.

Feljebb említettem, hogy nem voltam megbékélve Caleb Steinmeyerel (Lost sorozat), de ennek ellenére szerintem nem volt rossz. Nem ismertem korábban a srácot, mivel sorozatát kihagytam, és nem is biztos, hogy szívesen nézném később, de itt ebben a filmben teljesen jó volt. Az apját játszó színész Bill Sage (Brókerarcok) esetében ugyanezt éreztem. Egyedül, akivel jobban szimpatizáltam az a nyomozóhölgy Zulay Henao (Bunyó) volt, egészen kellemes külsővel rendelkezett. Bár nyomot nem hagyott. Ismertebb név volt James Russo (Közellenségek), aki viszont nem sokat játszott.

Michael Morrissey elsőfilmes rendező munkája egy kicsivel emelkedik az átlag felé. Ebben az osztályban teljesen nézhető kategóriát képviseli. Forgatókönyvét szintén saját maga írta, ami nekem bejött és a végéért tőlem külön dicséretet is megérdemel. Zenéje különösen tetszett, és nem csak Björk miatt. A film vágásait egy kicsit furcsállottam, mivel érdekesre sikeredett, de annyira nem zavart. Nem egy pörgős film, de nyugodt tempóját még mielőtt álomba zuhannánk, megzavarja egy két igazán drasztikusabb jelenet. Természetesen nem hibátlan, de időtöltésnek kiváló.

Ajánlom szürke hétköznapok estéjére minden akciófilm kedvelőnek, akik nem csak adrenalin bombára vágynak, hanem szeretnek gondolkodni is egy filmen.  

70%