Ha Vágó István korábbi műsorában egymillió forintért tették volna fel azt a kérdést, hogy ki az ember legjobb barátja, biztos, hogy sok ember milliomos lett volna. A választ mindenki tudja, de aki még nem találkozott ezzel a megfejtéssel, segítek neki: a kutya. És ha ez a kutya nem csak egy ember barátja, hanem a környezetében szinte mindenkinek, akkor viszont film készül belőle a kenguruk földjéről.

A film arról a legendás északnyugat ausztrál Dampier-bányatelephez tartozó Vörös Kutyáról szól, akit 1970 – 1980 között ebben a kis kolóniában szinte mindenki magáénak tekintett, de igazán mégsem tartozott senkihez. „Red Dog” a vörös kutya egy napon azonban gazdát választott magának John Grant (Josh Lucas) személyében és attól a pillanattól kezdve egészen egy véletlen balesetig együtt is maradnak. Mikor elveszítik egymást, a kutyus elindul földön, vízen, levegőben, hogy körbeutazza fél Ausztráliát, gazdáját megkeresni……

Teljesen klassz kis karácsonyi film volt, annak ellenére is, hogy egyáltalán nem téli hóesésben játszódik, hanem a képernyőt is leégető perzselő napon. Karácsonyi filmnek a kellemes hangulata miatt nevezném csak, hiszen egészen jól feltöltött még a tv-n keresztül is elegendő proteinnel, amivel talán kihúzom nyárig. Akkora hatással azonban nem volt rám, mint mondjuk a Marley és Én c. film (mivel a kertemben rohangál egy Labrador) vagy a Hatciko, de teljesen rendben volt. Kikapcsolt, örültem neki, élveztem nézni. Egyáltalán nem csodálkozom, hogy mi mindenre képes egy négylábú családtag. Sajnos ezeknek a filmeknek már előre tudjuk a végét és ezért a könnycsatornánk megindulásához lehet a papírzsepiket bekészíteni.

Magát a történetet a telephez tartozó kocsma visszaemlékezéseiből tudjuk meg, mikor a helyiek egy idegennek elkezdenek mesélni egy különleges kutya életéről, ami legendává vált, hiszen ez a kutyus ebben a brutálisan durva környezetben közelebb hozta az emberek egymáshoz.  Egy remek film a kutya és az ember barátságáról és még annál is többről.  Tökéletes családi szórakozás ahol a kutya nem beszél, nem énekel, nem táncol, nem csinál semmi olyan gagyi dolgot, amit alapból az ebünk nem tenne, nem egy tipikus szobakutya. Itt a kutya okos, szerethető állat, aki megnevettet, megsirattat, és befészkeli magát a szívünkbe. Akinek van négylábú barátja tudja, miről beszélek. A filmben a karakterek érdekesek, van egy-két furcsa figura, de különösen nem kerülnek előtérbe, a főszereplőnk végig marad Red Dog. Van romantikus szál is, ami teljesen jól elmegy, és ráadásul felfedeztem Rachael Taylort is, aki viszont totál hasonlít az ifjúkori Nicole Kidmanra.  A szomorú érzelmesebb pillanatokat feledtetik a viccesebb jelenetek, mint például az olasz bányász és az ápolónő közötti románc és hasonlók, de ahogy közeledünk a vége felé, tudjuk már hogy nem fogunk nevetni, hiszen szinte minden „állatos” filmnek a természet adta törvényekhez kell igazodnia.

A filmnek tényleg klassz hangulata van, amihez igazán hozzájárul a tuti soundtrack a tökéletes 70-s évekbeli „feelgood” rockzenéjével. (Bizony sok esetben nem érdekelt senki és feltekertem a hangerőt megfelelő nagyságra). Érdekességképpen utánanéztem a kutyus fajtájának, Cattle dog magyarul ausztrál pásztorkutya sok híresség kedvence (pl. Owen Wilson, Matthew McConaughey) és előszeretettel alkalmazzák őket filmekben. (Mad Max). Ausztráliában a kutyussal kapcsolatban nem csak ez az egy legenda létezik, de talán ez a leghíresebb.

Szintén nem ez az a film ahol a négylábú főszereplőnk mellett a többiek annyira előtérbe kerülnének, de ezt ne is várjuk senkitől sem egy ilyen sztorinál. Josh Lucas (Poseidon) és Rachael Taylor (Transformers) mindketten szerethető figurák, de igazán semmi több, a film iránti szimpátiám őket is magába szippantotta, velük együtt élveztem az egészet. A filmben a többiek mellékszereplők, mint szinte mindenki, de legalább nem éreztem azt, hogy nem illenének a filmbe. A kutya eredeti neve Koko, kezdetben őszintén bevallom, nem volt számomra szimpatikus, de a film alatt eléggé megszerettem ahhoz, hogy sajnálni tudjam gazdája reménytelen keresésében.

Kriv Stenders (Boxing Day) rendező elkészítette azt a filmet Ausztráliának, mint amit korábban például az amerikaiaknak Lassie vagy akár a japánoknak Hachiko jelentett. Fényképezése kiváló, Ausztráliának olyan táját mutatja be, amit ritkán látunk filmen. Ezek a vörös sziklás tájak minden képzeletet felülmúlnak. Kemény dolog lehet ilyen helyen dolgozni, ahol egy tojás 2 perc alatt megsül tűz nélkül is a földön. Ez a film tényleg könnyed családi kikapcsolódás téli időszakra, mind a sztoriját, mind az egész hangulatát tekintve. Jó volt nézni, feldobott egy ideig és örülök, hogy láttam.

Mindenkinek ajánlom, hiszen egy kellemes film, azonban azoknak különösen, akik szeretnek kicsit elmerengeni azon, hogy mi mindenre képesek értünk ezek a négylábú fülesek, mert csodálatos lények az biztos és megérdemlik, hogy előtérbe kerüljenek.

70%

Metallica betűivel kirakott főcím, Natalie Portman és Joseph Gordon-Lewitt egy filmben, kell ennél több? Hát persze, hogy kell, de most elégedjünk meg ennyivel. Szintén félreértelmeztem a filmet a bemutatója alapján, (többször már nem írom le) nem gondoltam volna, hogy a vicces jelenetei ellenére ilyen komoly dráma lesz.

Hesher (Joseph Gordon Lewitt) egy magányos, világ ellen fellázadt hippi, aki szinte mindenkit és mindent utál a rockzenén kívül. Piál, cigizik, narkózik, gyújtogat és minden olyat tesz, ami ellenszenvet okoz bárki számára, aki egy kicsit is normálisan látja világunkat. Egy igazi „metálboy” az ókorból. Egészen addig a pillanatig hozza ezt a karaktert, amíg nem találkozik az édesanyját autóbalesetben elvesztő fiúval T.J-vel (Devin Brochu), akit egy incidenst követően egészen hazáig követ, majd csak úgy szépen beköltözik hozzájuk…….

Fent a bevezetőmben már említettem, hogy teljesen mást vártam. Ez a film is totál homály volt számomra és mást gondoltam róla megnézése előtt.  Igazán nehéz hova tenni. Viccesen fájdalmas feldolgozása az elhunyt szeretteink utáni élet beindításának, feldolgozásának.

Egy igazi amerikai töketlen családképet kapunk, akik nem mozdulnak a temetés után semerre, csak merengenek és bámulnak maguk elé, megállt náluk az idő. Néha mennek csak ki csoportterápiára közösen. Apa iszonyú depressziós, a fiú teljesen magányos, akinek csak egyetlen célja van, visszavásárolni az autókereskedésből roncs autójukat, és túlélni az autókereskedő fiának dühét, a nagymama meg azt sem tudja, mi történik. Összkép teljesen ideális ahhoz, hogy az ember kapásból kiugorjon az ablakon. Ebbe csöppen bele egészen váratlanul főszereplőnk Hesher (azért nem semmi, ahogy csak úgy simán beköltözik a családhoz), aki mintha mindig is velük lakott volna, olyan természetesen foglalja el a helyét a házban.

Hesher bármennyire is ellenszenves karakterű, nekem marha szimpatikus volt. Az, ahogyan felvilágosítja, ráébreszti az embereket dolgokra teljesen egyedi, igazi unikum. Nem semmi a nyers, szexuális, vulgáris, szentségtörő kifejezések tárháza, amiket ehhez az életfelfogáshoz használ, melyekkel felnyitja a szemeket.  Most ezt valaki elnézi, vagy nem. Az tuti, hogy nekem pont az ellenkezőjét váltotta ki. Különösen félelmetes a srác utolsó monológja az elvesztett heréjéről.

Bolti eladóként mellékszerepben feltűnik Natalie Portman is, aki egy kicsit sem lóg ki ebből a lúzer környezetből, azonban a filmben sok vizet nem zavar. Kellően idióta szemüvegével adja elő az ártatlan, de ugyanakkor a rosszra vágyó kislányt. Hihetetlen ez a kis hölgy, hogy mi minden szerepben feltűnik és hányfajta karaktert tud eljátszani akár minimál gázsiért is.

Szerintem, amit még érdemes megemlíteni az a Hesher és a nagymama Madeleine (Piper Laurie) viszonya egymáshoz. Szegény nagyi csak kóborol a világban és fel sem tűnik környezetében a változás. Érdekes és elég vicces mikor közösen vízipipáznak. Édesek együtt.

A szereplőkről annyit írnék, hogy mindenki jó. J.G. Lewitt (Eredet) állati ebben a hippi szerepben. Brillírozik írhatnám, ha szeretném ezt a szót használni. Tetoválásai viccesek, különösen a hátára varrt bemutató mutatóujj. Szerintem eltalálták erre a szerepre. Bunkó, de szerethető figura. Devin Brochu (Elah völgyében) is szerethető kisrác, az apja Rainn Wilson (Juno, Super) igazi letargikus balek, aki észre sem veszi, hogy más is lakik velük a házban, a nagymama Piper Laurie (Carrie) szintén kedves karakter. Natalie Portman (Feket hattyú) kevés szerepe ellenére emlékezetes marad ebben a szemüvegben. De megemlítem a negatív kissrácot játszó Brandan Hill-t is, aki szintén jól hozza a tenyérbe mászó bunkó szerepet.

Spencer Susser rendezőről korábban még sosem hallottam. Többnyire rövidfilmek elkészítésében jeleskedett. Ebben a filmjében azonban bebizonyította, hogy ha készít legközelebb filmet, érdemes lesz rá figyelni. (Azonban nem látok hozzá írva készülő művet) Meglehetősen hatásos és tanulságos drámát rakott elénk, aminek a felszíne mögött sokkal mélyebb gondolatok rejtőznek. Azt nem mondhatom, hogy a film 120%-on pörögne, mert néha kicsit vontatott, de azért nem lehet rajta aludni. Hihetetlen jó szöveg van benne végig, ami köszönhető a klassz forgatókönyvnek. Film zenéje marhajó, aki szereti a metálzenét, élvezni fogja ezt is.

A legnehezebb ezeket a filmeket ajánlani. Az, hogy ilyen neves szereplők játszanak benne még nem jelenti azt, hogy bárki is beülne rá a moziba, ha egyszer lenne tök véletlenül esély arra, hogy ezek a filmek is eljussanak hozzánk.  Szóval azoknak ajánlom szívesen, akik valami egyedire vágynak és nem zárkóznak el attól, hogy egy komoly témát lehet másképpen is megközelíteni.

70%

Elsőre csak annyit szeretnék írni, hogy a friss házasok, illetve a házasodni kívánkozók ne ezzel a filmmel kezdjék a mézesheteiket illetve az összeköltözést, mert nem biztos, hogy éppen nekik készítették. Vagy mégis?  

Michael (Sam Worthington) és Joanna (Keira Knightley) főiskolás koruk óta együtt vannak hosszabb rövidebb megszakításokkal, az utolsó 3 évet azonban már házasságban közös fedél alatt. Joanna szabadúszó írónő, aki többnyire otthon tartózkodik, Michael viszont pont az ellentéte, hiszen a munkahelyi elfoglaltságai miatt többször is távol van. Michael munkahelyi partija után Johanna féltékenységi jelenetet rendez, mivel látja, hogy férjének új kolléganője Laura (Eva Mendes), akit eddig csak úgy jellemeztek otthon, hogy „teljesen átlagos nő” intenzív vonzalmakat táplál férje iránt. Másnap mikor Michael elutazik kolléganőjével üzleti tárgyalásra, Johanna egyedül marad otthon és véletlenül találkozik régen látott szerelemével Alexal, aki viszont egyből vacsorameghívással kínálja meg estére……

Na, ki csal meg kit? Ez itt a kérdés, és ezt természetesen nem is árulom el. Igen érdekes kis film volt ez párkapcsolati „problémákról”. Kevés film van, ami a megcsalás kérdésével foglakozik, kényes téma és nehéz filmre vinni úgy, hogy ne tűnjön giccsesnek.  A film két éjszaka eseményeit meséli el, amiből megtudhatjuk, hogy az elméleti ábrándozás és a fizikai megcsalás között óriási a különbség. A hűség és a bizalom alapvető dolog, de a vágyat legyőzni nagyon nehéz. Nincs olyan ember, illetve ha van is ritka, mint uszodában a tavirózsa, akit az életben legalább egyszer ne kapott volna el a hév, és ha ez még a lehetőséggel is párosul, ember legyen a talpán, aki legyőzi az ösztönöket. Aztán meg ugye ott van a régi nagy Ő, akit az ember nem tud kiverni a fejéből, álmainkban szabadon megidézhetjük magunkban és bármit megtehetünk vele, de amikor véletlenül a fizikai valóságban is összefutunk éjszakáink rablójával, megdobban a szív keményen. És azért valljuk be, csodák azért nincsenek! Na, azt hiszem ennyi bőven elég is erről, mert még azt gondolja valaki, hogy valami témafelelőse vagyok ennek a dolognak.

Amúgy a filmben semmi különös nincs, illetve csak annyi, hogy azon lehet drukkolni, hogy melyik szereplővel történik meg az a bizonyos aktus. Aztán meg lehet ítélkezni, vagy esetleg a pártját fogni. Melyik a jobb? A fizikai vagy az érzelmi eltévelyedés? A története végül is tetszett, nem egy túlbonyolított film, nincsenek benne csavarok, hanem egy szépen elmesélt intelligens történet szép és emlékezetes képekkel. Nem több, nem kevesebb. Nem egy pörgős film, de mivel nem is akciónak készült, ez sem zavart. Legalább lehetett rajta gondolkodni. Meztelen jelenetekre vágyók csalódni fognak, mert a ruha szinte mindenkin rajta marad.

Keira Knightley egyre több filmben szerepel, és egyre jobban tetszik a játéka. Mondjuk mindig is tudtam, hogy jó színésznő, ebben a filmben is hozza az átlag felettit. Simán a legjobb a négy karakter közül. Sam Worthingtonról továbbra is azt gondolom, hogy nem bizonyított még. Különösen a drámai szerepek állnak tőle távol. Hihetetlen egysíkú. Eva Mendes (Pancser Police) jó nő, bár elsőre nem ismertem meg. Helyesen tud a távolba bambulni, más nem maradt meg bennem. Vajon miért mindig ilyen szerepeket kap? Alex szerepében Guillaume Canet (A part) látható, akiről szintén nem tudok semmi rosszat mondani, egészen kellemes játéka volt.  

Massy Tadjedin (A fiók) rendezőnő filmje végül is elérte a célját. Igazán reális filmet készített a ”kísértésről” a házasság egyik legnagyobb buktatójáról. Egyetlen negatív dolgot tudnék kiemelni, az pedig a film első felében a vágás. Borzasztóan zavart az egymás utáni képek (jelenetek) ”összerakása”. (Az egyik jelenet itt, aztán a másik meg amott, de ugyanannak a folytatása.) A film második felében ennyire nem volt zavaró. (vagy megszoktam) Amúgy a rendezés, a forgatókönyv, a képek tetszettek. Sőt a film zenéjét még ki is emelném.  Nekem végül is jobban tetszett, mint ahogy vártam vagy gondoltam volna, bár biztos lesz olyan, aki unalmas találja. Érdemes volt megnézni, de azért sok ilyen témát nem kell feldolgozni, eleget hall az ember a való világban is. Beillik simán a Közelebb, Match Point vonulatba, bár azok jobb filmek.  

Ajánlhatom azoknak, akik értelmes filmet szeretnének nézni estére. Azonban nem kell sokat várni tőle. Akiknek viszont a megtekintése lelkiismeret furdalást okoz, szerintem hagyja ki nyugodtan, még a végén elszólja magát.  

70%

Az alábbi filmet egy kedves és segítőkész ismerősöm blogján találtam/olvastam, hogy mindenképpen ajánlatos megnézni, ha valaki egy igazi Facebookról szóló filmet szeretne látni David Fincher után kicsit más szemszögből.

A 23 éves fotós Nev Schulman összeismerkedik a Facebook közösségi oldalon az alig 8 éves Abbeybel. Az egész ismerkedés azzal indul, hogy Abbey festőpalántaként készít egy portrét Nev újságban megjelent képéről és net-en keresztül elküldi neki az államok túlsó végébe. Cyberbarátság alakul ki kettőjük között, ami ugye azzal jár, hogy egyre több ”ismerős/barát” jelöli be Abbey hozzátartozói közül. Itt fedezi fel a táncos modell Megant, a kislány egyik testvérét, akivel egyre sűrűbb és bizalmasabb levelezés után, látatlanul vonzalom alakul ki közöttük. Nev testvére Ariel Schulman és az egyik haverjuk Melody az egész kialakuló kapcsolatot filmre veszik, ami egyre csak bonyolódik.

Na, a tartalom leírásáról ennyi bőven elég. Se több se kevesebb. Ez is azon filmek táborát bővíti, amiről ”spoiler” nélkül nem igazán lehetne írni. Talán a sztori nem tűnik érdekfeszítőnek, de azért a látszat itt is csal. A bevezetőmben elfelejtettem megemlíteni, hogy ez most tényleg egy ”real” dokumentumfilm, amit még a film elején el is mondanak (mi meg gyorsan el is hisszük) arról, ha valakinek még fogalma sem lenne, hogy vajon miről is szólnak ezek a közösségi oldalak. A film mögött elég nagy nevű szponzorokat olvastam (Brett Ratner, Andrew Jarecki) , ezért mondjuk a valósághűség kicsit sántít, de ezt döntse el mindenki saját maga, a véleményem megvan nekem is.

Persze nem hiszem, hogy a számítógéppel rendelkező emberkék között lenne bárki is, aki még ne hallott volna akár az említett oldalról, vagy akár a honosított társáról, az iwiwről. Igen mélyen el lehet veszni benne, nekem is van olyan ismerősöm, aki szinte az egész életét dokumentálja széles közönségének. Ezek a pótcselekvések aztán az embert felemésztik és függővé teszik és néha egész nevetségessé. Természetesen én is használom, de a kezdeti lelkesedésem után már egyre kevesebbszer. Azonban azt senki nem vitatja, hogy igen is vannak hasznos tulajdonságai, amit érdemes kihasználni. De vajon ilyen lenne a párkeresés is?

Erről az online szerelemről csak annyit, hogy vicces és drámai pillanatokból összevágott jelenetsorokból áll, de inkább azt mondanám rá, hogy a film egy kicsit szomorkás.  Igazából semmi extra újat nem mutat azoknak, akik rendszeresen használják az említett oldalakat. Annak a közönségnek szeretné felhívni a figyelmét az internet által nyújtott veszélyekre, csalódásokra, akiket még nem szippantott magába a nagy világháló eme formája.  

A szereplőkről mivel saját magunkat adják, nem igazán szeretnék beszélni. Talán annyit, hogy engem például néha már idegesített a főszereplő idétlen vigyorgása a hófehér fogaival. Lehet csak irigykedtem rá.

Nev és Ariel Schulman dokumentumfilmje meglehetősen jól sikerült, egy cseppet sem találtam unalmasnak vagy érdektelennek. Azonban hiányzott belőle egy olyan dolog, amire az emberek felkapnák a fejüket. Egyszerű emberek egyszerű filmet forgattak egyszerű emberekről. Ennyi. Amit be szerettek volna mutatni, végül is átjött. Inkább olyan filmnek kellett volna eladnia magát, hogy megtörtént eseményt dolgoz fel és akkor nem lehetne belekötni semmibe. Kicsit olyan mintha oktatófilm lenne eme digitális korszakból, ami abban segít, hogy ne essünk bele saját csapdánkba és nem minden az, aminek látszik. A zenéje nem túl választékos, néhol unalmas. A film hossza pont eltalált, hála az égnek nem húzták tovább egy percig sem. Azért a készítők örülhetnek, mert bármi is az igazság körülötte jócskán behozta az árát és végül is reklámnak sem utolsó. (Google Earth, Google Map)

Nem váltja meg a műfajt, de mindenképpen szorosan ajánlható Fincher filmjének megtekintése után. Amíg a rendezőzseni filmje a Facebook alapok megteremtését szeretné bemutatni nekünk játékfilmen keresztül, addig ez a dokumentumfilm a használatának a veszélyeire hívja fel a figyelmet. Együtt az igazi.

Nem kötelező, de érdemes megnézni. Örülök, hogy láttam, de a hazai nagyközönség, ha egyszer ilyen filmet is vetítenének, nem biztos, hogy megrohamozná a mozi pénztárakat.

70%

A sok félresikerült remekmű után végre a mai napon sikerült megnéznem egy olyan filmet, amire azt mondtam magamban, hogy ez tetszett. Nem egy gyöngyszem, de úgy gondolom, hogy a mai napra az igényeimet majdnem teljesen kielégítette. Megtörtént esetet (ismét) feldolgozó misztikus jelzővel illetett krimi került a kezembe, aminek a sztorija mellett bizony nem tudtam elmenni. És itt még a bevezetőmben szeretném megjegyezni, mert nem bírom ki most sem, hogy szeretnék gratulálni a címfordítóknak, mert ebben a formában totálisan megtévesztő a film címe!

David Marks (Ryan Gosling) milliárdos a családi vállalkozást hátrahagyva vidékre költözik újdonsült feleségével Katie Marks-al (Kirsten Dunst), hogy új életet kezdjenek. Az idilli kép azonban hamarosan összeomlik, mikor megjelenik Sanford Marks (Frank Langella) ingatlanguru és arra ösztönzi fiát, csatlakozzon a céghez és jöjjön haza New Yorkba. David hazaköltözik és beáll a taposómalomba, miközben egyre furcsább jelek mutatkoznak nála, hogy valami nem tiszta a személyiségében. Emberünk magában beszél és rettegésben tartja a feleségét, majd egy sötét esős napon Katie eltűnik…….

Elég nagy ugrásokkal, de valahogy így tudtam leírni ezt ez elég furcsa és bizarr sztorit. Bizony van egy hangulata, ami már az elejétől fogva magával ragad.  Két szálon futó filmről van szó. Az egyik a jelen, ami egy bírósági tárgyalásról közvetít, miképpen hallgatják ki az addigra már megöregedett Davidet, aki elmondja a saját verzióját és ezzel próbálja bizonyítani ártatlanságát. A másik pedig a felvázolt ”ténylegesen” megtörtént múlt, a bűntények bemutatása, ami viszont David bűnösségét mutatja be. A két szál azért a végére, ahogy ”telnek az évek” összeér. Mivel inkább a második szálat látjuk leginkább, ezért ne is csodálkozzunk nagyon, hogy a film végére a kialakult képünk nem éppen az ártatlan felé tendál. Ezt nevezhetjük azért a forgatókönyvírók elfogultságának is, persze nem tudhatjuk, hogy mennyire jártak utána az egész sztorinak. Elméletileg felhasználtak minden olyan információt, bírósági jegyzőkönyveket, stb. ami alapján a filmet összehozták.  Azért a filmben ez marha jól lett megoldva, és a törvényszék előtt egyértelműen azt kapjuk meg, hogy ártatlan és csak ránk van bízva, hogy a mozgóképeket elhiggyük. Tetszett ez a megoldás nagyon.

Nem akarok részletesen belemenni, hogy hány személy miképpen tűnik el, mert utána olvasva ez hamar kiderül, de amit látunk az bizony elég durva és nem vall épelméjű emberre és akkor nagyon finoman fogalmaztam. Mindig azt írtam mostanában a megtörtént esetű filmekkel kapcsolatban, hogy kizártnak tartom, hogy tényleg így volt, viszont ennél a filmnél nem éreztem ezt egyáltalán.

Nagyon magával ragadott a hangulata. Az elején az embere egyáltalán nem gondolja még, hogy mi lesz ebből a helyes kis romantikázásból. Az egyetlen hiba volt számomra a végével volt kapcsolatos. Nem nagyon sikerült lezárni és nem éreztem libabőrösnek a kezeimet, pedig vártam volna valami hasonló extázist.   Voltak még olyan dolgok, amikre nem kapunk választ és egy ilyen jellegű filmnél mondjuk elvárható lett volna, de azért nagymértékben így is teljesíti a kívánalmakat. Talán, most írom le azt először, ha egy kicsit hosszabb lett volna, még ez is belefér. (Most itt David dolgaira lettem volna kíváncsi, mit miért tett.)

A három szereplő nagyszerű. Ebből a gárdából, ami különösen meglepő volt, hogy Kirsten Dunst (Pókember) kiemelkedőt nyújtott, pedig nem tartozik a kedvenc színésznőim közé. Az ártatlan kislánytól a megalázott és megtört nő szerepéig mindegyiket nagyon élethűen adta elő. Voltak olyan jelenetei, nem is hittem el, hogy ez Ő. Ryan Gosling (Fél/Nelson, Törés) már egyszerűbb eset, mert benne ugyanúgy lehet bízni, mint Frank Langella (Frost/Nixon, A doboz) lehengerlő megjelenésében. Ryan a pszichopatát szemrebbenés nélkül játszotta el. Félelmetes volt végig az az ártatlan, de ugyanakkor valamiért mégis zavart tekintete és pillanatnyi átváltozása a higgadtból a dühöngő állatba. Langella a tekintetével egyből ölni tudna.    

Andrew Jarecki Oscar-díjra jelölt dokumentumfilmje (Elfogták Friedmanékat) után más irányba ment és elkészített egy nagyon jó hangulatú mozit, ami azért nagyban köszönhető a két forgatókönyvírónak Marcus Hincheynek és Marc Smerlingnek. Hála az égnek azért nagyban ránk bízzák a döntést, hogy melyik oldalra állunk, de mint feljebb is leírtam, van különbség a két szál között. A feszültségkeltéshez nagyban hozzájárul az igazán eltalált zene és az egészet átható borongós képi világ. Úgy gondolom ez a film sem hibátlan, viszont egy igazán jó szórakoztató darab a maga műfajából.

Ajánlhatom azoknak, akik szeretik a megoldásra váró bűntényeket és egy kellemes feszültségekkel teli kikapcsolódásra vágynak.

Az elmúlt egy évben igen szép számmal néztem olyan II. világháborús alkotásokat, amelyeknek témája inkább az ellenállási mozgalmakra összpontosított. Említhetném a norvégoktól a Max Manus-t, a dánoktól a Flammen & Citronen-t, vagy az amerikaiaktól a nagy fülűvel forgatott Ellenállók c. darabot, de ha nem csak a történelemhűséget követem, ide lehet sorolni a Becstelen Brigantykat is. A következő a sorban egy francia alkotás, amely szintén egy megtörtént eseményt dolgoz fel.       

Missak Manouchian (Simon Abkarian) örmény költő által vezetett többnyire bevándorló fiatalokból állók csoportja a II. Világháború alatt titkos harcokat folytatott a náci megszállók ellen. A szabadságuk és eszményképük elérésé érdekében a 22 férfiből és egy nőből álló társaság brutális akciókat hajtott végre német katonák ellen. Mikor egy sikeres terrorakciót követően egy magas rangú SS tábornok is az áldozatuk között lesz, a Manouchian-csoport tevékenységének híre eljut egészen Berlinig…………

Mivel nem hallottam én még erről a csoportról soha az életemben, és ha hallottam volna is, már biztos, hogy elfelejtettem az évek alatt, ezért ismét egy egészen érdekes történelemleckén vettem részt. Az már megint más kérdés, hogy mit vehetünk ebből a filmből teljesen hihetőnek. Egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem. Az biztos, hogy a megszállt Franciaországban az első ellenállók csoportja többnyire magyar, legyen, olasz és örmény emigránsokból állt. Ezek az ellenállók kezdetben egyéni akciókat hajtottak végre, majd később, mikor Missak Manouchian az elveit felhagyva a csoport élére áll, létrehoz egy igen komolyan megszervezett hálózatot és külföldi pénzekkel megsegítve megalakítja a Manouchian-csoportot. Ez a szervezett társaság már igen komoly fejtőrést okoz a nácibarát francia rendőrségnek, hiszen a jól megtervezett akciók során brutális bombatámadásokat, szabotázsakciókat, szabályos kivégzéseket hajtottak végre, aminek a hírére már Németországban is felkapták a fejüket. A nácik az ellenállókat egy híres vörös plakáton keresztül próbálták bemocskolni, amin azt hirdették, hogy ők nem a felszabadítók, hanem a ”bűnözök serege”, hiszen mind kommunisták, bevándorlók és zsidók. Végül is a film a csoport megalakulását mutatja be egészen az 1944-s tevékenységük megszűnéségig. (és akkor szépen fogalmaztam)  

Azonos célért küzdő igen vegyes nemzeti csoportosulásban találkozhatunk zsidó úszóbajnokkal, magyar kommunistával, spanyol polgárháborús veteránnal és az egészet vezető örmény menekült értelmiségi költővel. Feltettem magamnak azért a kérdést, hogy franciák vajon miért nem? Vagy ha voltak is, egyáltalán nem voltak kidomborítva a filmben. Ennyire azért nem lehettek megfélemlítve, nem lehetett mindenki túsz a saját országában. Na, mindegy, ez az, amibe nem igazán szeretnék belemenni, mert nem értek hozzá. Amúgy az egész francia ellenállási mozgalmat többféle oldalról is szeretné bemutatni a film úgy, mint a rendőrség, a nácik, vagy éppen a szereplők családja szemszögéből, ami részben sikerül is. Konkrétan szintén nem szeretnék belemenni a zsidókkal, kommunistákkal kapcsolatos dolgokba, ami már megtörtént és ebben a filmben is szerepelnek. Itt is kapunk képet bőven belőle. A kegyetlenkedések elég dokumentarista stílusban vannak megjelenítve, mindkét oldalon láthatunk brutális dolgokat, a partizánakciók bombatámadásai vagy a francia rendőrök kínzási módszerei biztos, hogy emlékezetesek maradnak. Sok esetben nem hallunk magyar ”hősökről” a II. világháborúval kapcsolatban és ezért érdekes volt magyar neveket olvasni francia filmben, még ha a francia történelemről is van szó, különösen úgy, hogy ”meghalt Franciaországért”. Az biztos, hogy azon a híres vörös plakáton 10 ellenállóból 2 magyar volt.  

Nem egy idegtépően izgalmas alkotás, nincsenek benne hatalmas akciójelenetek, láttunk már hasonló filmet nem is egyet, mégis érdekes és élvezetes alkotásként marad meg bennem. Ez az a film, aminek inkább a története marad majd meg bennünk, mint maga a megvalósítás. Ebben a filmben is voltak olyan jelenetek, melyeket kizártnak tartok, hogy így lett volna a történelemben. Nem szeretnék ebben az esetben sem példákat felhozni, mert aki még nem látta, ne ezeket figyelje, nem akarom rontania a filmélményét.    

Igen érdekes és ellentétes karaktereket sikerült összeválogatni. Simon Abkarian (Casino Royale) érdekes átalakulása, felesége Virgine Ledoyen (A part) szépsége és visszafogott játszása, Marcell szerepében Robinson Stévenin (A kis Lili) brutális tekintete, az Elek Tamást alakító Grégoire Leprince-Ringuet (Kallódók) lázadó bombagyáros számomra mind csak pluszt jelentettek. A film velük kevesebb lett volna. Szeretném a szereplőkhöz hozzáfűzni még, hogy volt egy olyan érzésem, hogy egy kicsit sok karakterek zsúfoltak össze, ami még nem is lenne baj, de mindegyiket szerették volna túlontúl bemutatni, ami viszont kicsit sok volt.  Bár lehet nem így van és csak én gondolom ezt.

Robert Guédiguian (A nyugodt város) rendező filmjéhez nem tudom mit szóltak hazájában, de nem biztos, hogy annyira szerették. Nekem végül is tetszett a film, mint ahogy feljebb is említtettem egy érdekes történelemlecke.  Nem egy könnyű hétvégi film, nem teremt feldobott hangulatot. Lehetne bőven írni erről a filmről is és mélyen belemenni a történelembe, hogy mit miért csináltak, de tegye, aki akarja, én már befejezem soraimat. Virgine Ledoyen pedig tényleg nagyon szép.     

Ajánlhatom azoknak, akik szeretik az ellenállókról, kémekről szóló filmeket és egy érdekes történelmi II. Vh-s filmre vágynak. Viszont mindenképpen hosszú filmre készüljön, aki leül elé, mert a 140 perces időtartamot nem egyszerű egyhuzamban végigülni.  

70%    

Már a film címe sem semmi. Utoljára Trollokról a Gyűrűk Urában hallottam. Azóta semmi. Lehet, kevés fantázia filmet nézek, vagy ha nézek is, nem szerepelnek benne ezek a tündéri lények. Amúgy a kézi kamerás filmeket szeretem, már ha látom, mit vesznek fel és nem rángatják direkt úgy a kamerát, hogy még véletlenül sem tudom kivenni, mit is nézek. 

Fenn a norvég hegyekben három egyetemista filmes hozzácsapódik egy vadászhoz, aki a többi vadász állításával ellentétben, nem éppen a környéken elhulló medvékre lövöldöz. Fővadászunk unatkozó ember lévén megengedi nekik, hogy az erdőben átgyalogolt éjszakáit filmre vegyék, és közben meghallgathatják a meséjét, ami röviden csak annyi, hogy volt tengerészgyalogosként a kormánynak dolgozik, és ő az egyetlen a világon, aki elszabadult trollok lepuffantására képezte ki magát…..

Röviden ennyi lenne a sztorija ennek a The Blair Witch Project szerű áldokumentumfilmnek. A film eleve úgy kezdődik, hogy találnak egy kazettát, amin olyan dolgok vannak, hogy egy évig rágódtak rajta az illetékesek, hogy igaz-e vagy hamis. A többit meg ránk, nézőkre bízzák, hogy eldöntsük tényleg így van-e. Azt hiszem, a filmtörténelemben hallottunk már hasonló esetről korábban is. Érdekesnek érdekes, persze ha meg tudják csinálni valóságosnak, hitelesnek. A kézikamerás filmek már alapból nem mindenkinek jönnek be. A rángások miatt az ember feje vagy a szeme megfájdul. Szerencsére ebben az esetben mondjuk egyáltalán nem vészes a dolog, kb. olyan mintha én vettem volna fel egy jól sikerült erdei túrát a ház végében. Sajnos a film is ennyire hihető. A srácokról és a hölgyekről nem sok mindent tudunk meg, de nem is hiányzik, mert nem egy családi videó. Viszont vadászunk tudományos ismeretei a trollokról egész hihetőnek hangzik, mintha egy Richard Attenborugh ismeretterjesztő filmben lennénk. Annyira nagy átéléssel mondja el nekünk - néhány könnycseppet is elővarázsolva -, mindennapi életüket, mit esznek, hol laknak, milyen családhoz tartoznak (hegyi, vízi, erdei) hány fajtájuk van, hogyan lehet rájuk vadászni, és minden olyan dolgot, amitől azt hiszi az ember, hogy ezek tényleg létező állatok vagy mi a fenék.

Persze ezeket a lényeket marha jól elkészítették a kicsiktől egészen az hatalmasakig, bár néhány esetben olyan érzésem volt, mintha az orruk hegyén műpénisz lenne. Aztán meg ott voltak azok a többfejű lények, amikre szintén egy olyan tudományos magyarázatot adnak, hogy nem hiszem el, hogy más emberekből nem csal ki mosolyt, csak belőlem. És itt jön elő a film szavahihetőségnek megkérdőjelezése, hogy ezt most szándékosan ilyen viccesre csinálták vagy csak én vagyok az, aki nevetett az egészen, mert sajnos a filmet egyszer sem tudtam komolyan venni. Utána olvasva (wiki) és a képeket megnézve azonban azt kell, hogy mondjam, hogy ami a norvégoknak mítosz, az nekünk csak egy vicces alfi klón. Nekem legalább is.

Ennek ellenére teljesen jót szórakoztam a filmen. Egyáltalán nem untatott és nem volt vontatott. Érdekes természetfilm egy olyan lényről, ami nem létezik, és ez úgy van tálalva, hogy jó pár amerikai filmstúdió is megirigyelhetné a trükköket. Tényleg látványos dolgok voltak benne és gondolom nem dollár százmilliókért. Kicsit furcsálltam a végét, de végül is, hogyan másképp lehetett volna lezárni.

A szereplőkről annyit (Otto Jespersen, Hans Morten Hansen, Thomas Alf Larsen, ő amúgy játszott a Hideg Préda 1-2 horrorban, Johanna Morock) mint már korább is említettem, hogy enyhe túlzással én és a barátaim is leforgathattuk volna a nagypapámmal. Mondjuk szerintem direkt volt ilyen amatőrősre véve, hogy még hihetőbb legyen.  Lehet nekem is próbálkoznom kéne, csak az erdőbe kéne néznem valami Ent után. Szóval a szereplők nem dobnak sokat a filmen, teljesen nem érdekel, hogy mi történik velük. Bár ezt így szemétség leírni. Nekem az volt a legfurcsább, hogy ha az egyikük elveszik, az a megoldás, hogy hívunk másik szereplőt? Nem kéne a yardra menni, bejelenteni? Bár ez nem az ő hibájuk, hanem aki kitalálta a sztorit. Ja, hogy ez egy megtörtént eset? Mindig elfelejtem.

André Ovredal rendező úr tette a kötelességét és leforgatta a norvég Ideglelést. Bár az inkább horror volt, ez meg olyan kalandszerű. A hibái ellenére, nekem azért bejött, szórakoztam rajta és mi másért készülnének a filmek, ha nem ezért. Öröm volt nézni, a norvég tájakat, hegyeket, tavakat, erdőket. Félelmetes lehet ott lakni. Kedvet kap az ember elmenni és jól megnézni magának közelről is, persze trollmentes napokon.

Ajánlhatom minden olyan embernek, aki szereti a megtalált kazettás filmeket, aki szereti a szép tájakat és északra vágyik, akinek van egy kis szabadideje és belefér a norvég mitológiából egy kis lecke. Nem volt ez olyan rossz, mint ahogy leírtam. Sőt.

70%

Gyerekkorunkban mindannyian nagyon vártuk a karácsonyt, hogy jön a Télapó és van zsákjában minden jó! Később mikor már beláttunk, hogy csak a szüleink szívatnak és megláttuk, hogy piros kabátban és gatyában, ősz szakállal nyomja magába a coca-colát, akkor már kicsit elvesztettük a hitünket benne. A finnek viszont egészen különlegesnek látják a szakállas öregurat!

Korvatunturi hegységben a világ legnagyobb temetődombján ásatások során az egyik legnagyobb titokra derül fény, ami el tudunk képzelni. Megtalálják jégbe fagyva a Télapót! Régi történet szerint a lappföldi emberek bedühödtek a télapóra és a jeges tóra csalták, ami alatta beszakadt és befagyott. Nyáron kihúzták tömbbe fagyva és eltemették több 100 m mélyen a kövek alá. Álmaink bácsikájának megtalálása után furcsa estek történtek. A szétmarcangolt rénszarvasok szomorú fellelése még csak a kezdet, azonban mikor a kutatóbázist is egy csapásra kiürül, és a gyerekek is sorra tűnnek el, csak Pietari (Onni Tomilla) nevű helyi kisfiú jön rá, vajon ki lehet a tettes, akit minél előbb meg kell állítani….

Ezek a finnek sem normálisak az biztos. Bár inkább legyenek ilyenek, minthogy gyártsanak valami tucat sz..rt. Érdekes megközelítése a Télapónak, és magának a Karácsonynak, mint a szeretet ünnepének, ugyanis ebben a filmben semmiféle szeretet nem kapunk. Inkább csak félelmet és izgalmat. A mítosz lerombolását. Persze azért inkább a megmosolyogtató fajtából. Ez most nem azt jelenti, hogy lerágjuk a körmünket és halálra röhögjük magunkat. Igazából, nem mondhatom azt, hogy sokat mosolyogtam volna rajta, inkább csak a számat húztam oldalra. Különösen akkor mikor felvetik, hogy hány dollárt érhet egy télapó? Szerintem ezen sem sokat filózott el senki, kivéve, ha nem ajándékboltban árulják. Ez a fanyar humor azonban végig egyensúlyban marad az ”izgalmasabb” részekkel. Nem szabad egy percig sem komolyan venni.  Ritán gondolnánk azt is, hogy egy télapó ronda, vézna és meztelen, mintha egy horrorfilmből lépne ki és véletlenül sem jut róla az eszünkbe, hogy őt apónak kellene hívni. Ja, rénszarvasokra se várjunk, mert megették őket, mind a 433 darabot.

Nem szeretnék nagyon kitérni a finn színészekre, mert abszolút nem ismerem őket és a korábbi filmjeiket sem. Itt teljesen rendben voltak. Amit kellett megoldották simán. Talán ami érdekes volt az az apa és a fia közötti súrlódás. A gyerek Onni Tomilla aranyos volt. Ha jól emlékszem mikor ennyi idős voltam engem is mindig majd megevett a kíváncsiság. Aztán meg kaptam egyet az orromra. Viszont régen láttam olyan filmet, amiben nem szerepeltek nők! (Ezt csak úgy megemlítettem)

Jalmari Helander rendező korábban már elkészített rövidfilmjeinek (2003,2007) mixéből vitte egész estésre ezt az őrületet. Szerintem kifogástalanul, elég sötét és bizarr módon, annak ellenére, hogy nem láttam a kisfilmeket. Marha jó lehetett neki, hogy végre egy olyan anti-karácsony filmet alkotott, amit előtte korábban kevesen. Okos volt. Volt egy jelenet, ami nekem nagyon bejött és szeretnék megemlíteni, bár nem az WETA készítette az látszott rajta, mikor több 100an futnak meztelenül a hegyen keresztül. A film végét (utolsó 4percet) nem nagyon értettem, bár biztos így volt jó.    

A filmet azoknak ajánlom, akik már unják a szokásos minden évben megnézem ugyanazt a karácsonyos filmet, amit már ezerszer láttunk. Nincs kedvem felsorolni, de biztos mindenki tudja melyek azok. Bár azért azok a gyerekek és felnőttek, akik még hisznek a piros kabátos fehér szakállú télapóban, nyugodtan hagyják ki. Mert csalódnak.

(A cím nem saját fordítás)

70 %