Voltak, vannak és lesznek is mindig olyan kalandvágyó őrültek, akik szeretnének valamely tudós által felállított elméletet megcáfolni laikus ember számára kellően emlékezetes módon. Azt csak maguk tudják megmondani, hogy miért is kockáztatják akár az életüket is az ismeretlenért. Az a teória, hogy még a történelmi idők előttről (1500 évvel ezelőtti időről van szó) Polinéziát Dél-Amerika felől is meg lehetett közelíteni a Csendes-óceánon keresztül, egy norvég néprajzkutató - felfedező fejéből pottyant ki. Az expedícióról egy 70 nyelvre lefordított nagy sikerű könyv, 1951-ben Oscar díjas film és 2012-ben egy igazán jól sikerült kalandfilm készült. Nem mellesleg 2013-ban a legjobb idegen nyelvű film kategóriában Oscar jelöltek között van.  

Kon-Tiki (dél-amerikai istenség neve) volt annak a több mint 10 méter hosszú balsafa tutajnak a neve, melyet Thor Heyerdahl (Pal Sverre Valheim) és öt társa korabeli képek és a dél-amerikai őslakosok szájhagyománya alapján megépített 1947. április 28-án Peruból indult expedíció számára. A hat fős csapat tagjai számtalan megpróbáltatáson mentek keresztül, mire - megküzdve a természeten elemeivel - 8000 km után szárazföldre léphettek. Útjuk során az életüket nem kímélve és a tutaj előnyeit kihasználva számos tudományos felfedezéssel gazdagították az utókort.

Ez a film nem csak kalandfilmnek volt jó, hanem remek ismeretterjesztő filmnek is beillet. Látványos, érdekes, néhol izgalmas, remek történelmi kaland. Az, hogy maga az expedíció bátorság volt vagy hülyeség, döntse el mindenki saját maga, viszont ehhez a filmet látni kell, ha már utána olvasni nem akarunk. Mivel a filmmel kapcsolatban nem szeretnék hangulatfokozó összetevőt leírni, ezért ajánlom a Wikipédia böngészését, mert igen részletes információk találhatók az utazásról.  

Már a Csendes-óceán figyelése is önálló élménnyel gazdagított, mint egy természetfilmben. Hatalmas és csodás, ugyanakkor veszélyes és irgalmatlan, akár a jó anyós. A békés víz és a kék égbolt a tengeri szörnyeknek és a kegyetlen viharoknak a színtere, aki ide merészkedik, készüljön fel a legrosszabbra is!  A film első felében láthatjuk is a felkészülést, az anyagi források előteremtését, mennyire őrült és finanszírozhatatlan útnak látják az emberek az egész vállalkozást. Főszereplőnk rövid családi háttérének bemutatása után a csapat toborzása történik, ami persze egyáltalán nem egyszerű. Mégis elment az esze egy szakácsnak, két rádiósnak - akik korábban a norvég ellenállásban komoly érdekeket szereztek -, egy festőművésznek, aki másodállásban navigátor, és egy mérnöknek. Az óceán meghódítására és a tutaj elkészítésére öt norvég és egy svéd férfi állt az öngyilkos expedíció vezetőjének rendelkezésére. Az építés során semmiféle fém technikát nem használtak fel, segítség csak a haditengerészettől érkezett különféle tesztelésre váró élelmiszerek formájában. Mivel a társaság tagjai nem értenek a hajózáshoz (Thor még úszni sem tudott), ezért a külvilág sok reményt nem fűzött az átkeléshez.

A nyílt vízre vontatás után kezdődhetett az igazi kaland, vagy egyeseknek az unalom. Gondolom abban is volt részük bőven, de ha arról szólt volna csak, akkor a filmet senki nem nézni meg, maximum a Discovery valamelyik csatornáján. A rendezők is tudták ezt, ezért a szebbnél szebb képek után megmutatják, hogy milyen is az, amikor igazán háborog az óceán. Közben a cápák csak azt várják, mikor kerül valamelyik szereplőnk az étlapjukra. Amúgy a film legizgalmasabb pillanatai Spielberg kedvenc állataihoz köthetők. Ezek viszont sosem lesznek az én kedvenceim.  Nyugodt pillanatokban, mondhatnám, szélcsendben tényleg bámulhatjuk a tenger különfélébbnél különfélébb egyedeit. Az igen ritka cápabálnát, kékbálnát, szárnyas halakat, világító medúzákat, de ha a többi halfajt is felismertem volna, akár hívhatnának David Attenboroughnak is (így maradjunk a Kacsánál).:)

Szeretem azokat a megtörtént eseményeket feldolgozó filmeket, melyek végén felsorolják, hogy a későbbiekben milyen csapások érték még a túlélőket az életben. Karrier, házasság, gyerek, stb. Itt sem kellett csalódnom, mert megfelelő információkkal szolgáltak, minden igényemet kielégítve. Továbbá azt is szerettem a filmben, hogy nem tolták annyira az arcunkba a hősiességet, a bajtársiasságot és az összes hasonló maszlagot. Egyáltalán nem egy csöpögős film. 

Női szemmel nézve a szereplők kiválasztása külön élményforrást nyújt. A szálkás kocka hasak négyzetméterre jutó átlaga elég magas. Igaz az illető egyedek a film végére már olyan arcszerkezettel rendelkeznek, mint Hófehérke törpéi. Pal Sverre Valheim Hagen (Max Manus, Zavaros víz) kezdetben álmodozó magatartásával, vékony testalkatával egyáltalán nem tűnik hódító Colombus imitátornak és a későbbiekben is elég nehezen hihető az, hogy sikerült neki megtenni az utat, de a színészi teljesítményével semmi probléma. Külön nem szeretnék senkit kiemelni a szereplők produkciójából, mert szerintem mindenki hozza a kötelezőt. Számomra ismeretlen színészek annak ellenére, hogy láttam már korábban egyiket-másikat norvég filmekben.  Ezt is csak azért tudom, mert nevük alapján gugliztam egyet.  Jók voltak és kész. Pont.

Valószínűleg a megnézésében az is közrejátszott, hogy Joachim Ronning és Espen Sandberg rendező páros korábbi filmje, a norvég partizánakciókról készült Max Manus nagyon tetszett. Harmadik alkotásukkal sikerült Norvégia legköltségesebb filmjét leforgatniuk sokunk örömére. Sajnos éves szinten nagyon kevés kalandfilm készül és azok közül is még kevesebb az, amelyik megérdemli a figyelmet. Ez az utóbbiak kicsiny táborát erősíti. Fantasztikus a fényképezése, már csak a látvány miatt is érdemes megnézni. Ezért is kapott magasabb értékelést tőlem az átlagnál.  Van több emlékezetes kép a filmben, de egyet kiemelnék, mikor a kamera az óceánról felemelkedik a csillagok közé és vissza. Láttunk már hasonlót filmekben, de engem ez mindig magával ragad. Párbeszédek nincsenek túlbonyolítva, a zenéje nagyon jó. Nem azt mondom, hogy hibátlan a film, de mindenképpen érdemes rá szánni egy kis időt, mondjuk a film végéig.

Azoknak ajánlom, akik a cápákat valódi környezetükben szeretnék látni, hogy miként is viselkednek a vér szagát megérezve, és nem csak a Tropicáriumban akarják simogatni őket. Történelmi kalandfilmek kedvelőinek pedig egyszerűen kötelező!

80%

Északról érkezett filmek egyre jobban bejönnek. A mostanában látottakban mindig találtam valami érdekeset, izgalmasat, ami a tv elé szegezett. Az alábbi norvég filmet mindenképpen érdemes volt megnéznem, hiszen egy nem mindennapi megtörtént eseményt mutat be.     

Norvégia leghíresebb rablását 2004. áprilisában 11 talpig kommandósnak öltözött férfi követte el. Tervük szerint kirabolják fényes nappal a Stavangeri NOKAS-t (Norvég Pénzelosztó Központ).  Az egész rablást, ami mindösszesen 8 percig tartott, a szemtanúk és a túlélők beszámolói alapján szinte teljesen pontosan rekonstruálták…….

Remek volt. A második gondolatom pedig, hogy ebben a filmben bizony senki sem volt profi, sem a rendőrök nem álltak a helyzet magaslatán, sem az elkövetők. Minden olyan eddig látott bankrablást igazából fejre állít, amit eddig láttam filmen. Semmiféle műsallang, szép lányok, macsó kiszínezett párbeszédek, semmi, ami beleférne egy amerikai változatba. Nincs benne sírás – rívás, drámázás, semmi olyan, ami kizökkentene abból a mereven figyelő állapotból, amiben néztem. Ez egy teljesen lecsupaszított film, közel majdnem a dokumentumfilm kategóriájához.

Azt nem kérdőjelezem meg, hogy maga a tervezési fázis hosszú időt vehetett igénybe, de ugye a terv mindig akkor dől be, mikor a legjobban szeretnénk elkerülni. Na, ebben a filmben ezt mutatják be. Végül is semmiféle poént nem szeretnék lelőni, bár egy kis google használat után hamar elérhető lenne az eredmény kiderítése, de annyit azért megemlítek, hogy ha minden flottul megy, bizony világraszóló dolgot vittek volna véghez a rablók. Így is elég komoly dolog volt ez, hiszen közel 10 millió dollár értékű norvég koronáról van szó. Persze ez nem azt jelenti, hogy azonosultam volna a cselekedetükkel, de volt olyan rész még az elején, ahol tényleg szurkoltam az ”ellenségnek”, mert már nem bírtam elviselni ”bénázásukat”. (pl. az ablakbetörésnél)  A végén természetes átpártoltam a másik oldalra. A film utolsó harmadában szétlőnek szinte mindent, hála az égnek senki nem John Wayne.  Itt jegyezném meg, hogy a norvég rendőrségtől baromság lett volna többet várni, hiszen fényévente történik náluk hasonló eset, annak ellenére is, hogy tudtak az akcióról. A rablók igen komoly arzenállal rendelkeztek, mint pl. AKS-47, AG3, H&K MP5A, stb.

A színészek tényleg olyanok voltak, mintha szemtanuk lettek volna. A rendőrök, a rablók, mind embereknek és nem hősöknek tűntek. Nem voltak profik, de így hitelesebbnek tűntek. A karakterekről egyáltalán nem tudunk meg semmit, de valahogy ezzel sem akartak untatni minket. Nem hiányoltam egyáltalán.  (Megnézve a szereplők eddigi pályafutását, lehet, hogy tényleg nem is azok?)

Végtelenül tetszett a film rendezése, no nem a kézi kamera használta, mert azzal továbbra sem vagyok kibékülve, hanem a történések áthidalásának és egymásba fonódásának bemutatása. Szerintem ebben az esetben zseniális húzás volt, hiszem maga a rablás nem tartott 8 percnél tovább, de itt ebben a filmben azért kitett vagy egy órát, cseppet sem unalmas módon. Ezt úgy érték el, hogy rengeteg szemszögből mutatták az eseményeket. A filmnek végig van egy feszültsége, ami többnyire az egész film végéig kitart.  Sajnos a végén azért hiányérzetem maradt, mert nem elégedtem meg csak a kiírt megtörtént dolgokkal, nem kellett volna sok, de néhány percet bizony hozzáforgattam volna.  Aztán voltak még kérdések a fejemben, amikre vártam volna választ, de nem kaptam.   

Erik Skjoldbjaerg rendezőről találtam egy érdekességet. 1997-ben írta és rendezte az Álmatlanság című filmet, amiből készült egy feldolgozás, nem más rendezővel, mint Christopher Nolan-al. Őt meg ugye nem kell bemutatni.  

Ajánlhatom hétköznapokra mindenkinek, akinek van 80 perce lefekvés előtt, mert nem fog benne csalódni, aztán hétvégére mehet egy nagyobb durranás. Kicsit hajaz amúgy a 44 perc című amerikai filmre, amiben szintén nehézfegyverekkel mentek a bankba vásárolni.

75% 

Szerda esti mozinap alkalmából ismételten Hilary Swank-nak szavaztunk a srácokkal bizalmat. A legutolsó filmje (The Resident ) katasztrófa volt, és kétszer egymás után csak nem hibázik, annál azért jobb színésznő. A filmet amúgy már nagyon régen szerettem volna megnézni, de nagyon nehezen készült el hozzá a felírat. Aki lefordította annak itt küldök egy nagy köszönetet. A film címét bátorkodtam saját magam lefordítani, talán nem találok nagyon mellé.

Betty Anne Waters (Hilary Swank) egyszerű anyaként feláldozza egész életét és családját, hogy bebizonyítsa testvérének Kenny-nek (Sam Rockwell) ártatlanságát, aki 1983 óta  gyilkosság miatt életfogytig tartó börtönbüntetését tölti szülővárosában, Massachusettsben. Betty 18 évig tartó tanulása során befejezi a középiskolát és a jogi egyetemre is felveszik. Legjobb barátnőjével Abra Rice-al (Minnie Driver) közösen végsőkig küzdenek a múlt sötét dolgainak feltárásában és a bizonyítékok előkaparásában. A DNS teszt eredménye azonban döntő lehet…..

Úgy látszik szerencsés szériába futottam bele, mert már a második film egy hét alatt, ami megtörtént eseményt dolgoz fel és még tetszett is. Nem számít kivételesen ritkaságnak a film, de az biztos, hogy első helyen szerepel majd abban, hogy ennyire szoros családi köteléket, ilyen testvéri szeretetet, csak ritkán látunk magunk előtt. Ennyire meginoghatatlanul bízni az ártatlanságban tényleg csak mesékben fordul elő. A kitartás, hűség és önfeláldozás iskolapéldája a film.

A filmben megmutatják Betty és Kenny gyerekkorában történt csínytevéseit, miképpen csináltak hülyét a helyi zsarukból, egészen addig a pontig, míg nevelőszülőkhöz nem kerülnek, mivel anyjuk nem éppen az ideális szülő mintapéldánya volt. Kenny alapban rossz kisfiú volt és számtalanszor le is tartóztatták, de ez egyáltalán nem gátolja meg Bettyt abban a mágikus bizalomban, ami a két gyerek között kialakult. A gyilkosság után és az összehozott vádak alapján, mivel drága ügyvédekre nem tellett, Kennyt jogerősen letöltendőre ítélték. Börtönben öngyilkossági kísérlete után határozta el  húga, hogy megpróbálja a lehetetlent és beül diáknak az iskolapadba. A sulik befejezéséig tartó út roppant nehéz és hosszú volt számára, szinte senki nem bízott benne, még a saját gyerekei sem, akik inkább az apjukhoz költöztek, minthogy anyjuk törekvéseit biztassák. Az idő múlásával persze fejlődött a technika és a DNS tesztet, mint lehetséges bizonyítási eszközt is bevezették, ehhez azonban szükséges volt 18 évvel ezelőtti bizonyítékokra egy olyan városban ahol max. csak 10 évig őrzik meg az elítéltek anyagait. A film végét találja ki magának mindenki.

Hála az égnek sok bírósági jelenet nem volt, inkább a két testvér közötti viszonyt domborították ki főleg a börtönben történt látogatások alkalmával. Azok viszont egészen jól sikerült érzelmi robbanások. Nem működött volna a film, ha nincs meg a két színész között az a bizonyos ”kémia”. Tényleg elhitetik, hogy testvérek, olyan természetesen alakítanak. Másképpen nem tudom megfogalmazni. Valahogy nagyon jól érzékeltetették végig, hogy ne tudjad eldönteni, mi az igazság.  Bennem legalább is folyamatosan változott, hogy kinek higgyek. Érdekes kérdéseket tett fel a film az igazságszolgáltatással kapcsolatban, de rontaná a filmélményt, ha most ezeket feltenném. Szerintem mindenkinek amúgy is majd előjön.  

A történet nekem roppantul tetszett, szerintem igen jól lett filmre írva. Néha már elegem van a megtörtént események alapján készült történetekből, de ennél az esetnél igazán örülök, hogy láthattam, és hogy tudok róla. Persze felmerül az is bennem, hogy hány ilyen eset volt már a történelemben, amiről még nem is hallottunk. Számtalan. Talán azokról is készül majd egyszer egy hasonló film. Érdekességképpen megemlítem, hogy 1989 óta már több, mint 250 esetben használtak fel sikeresen DNS eredményeket már szabadságvesztésre ítélt embereknél.  

Ahogy fent is írtam a színészeken rettentő sok múlott. Sam Rockwell (Hold) istenien játssza el az ellenszenves testvér szerepét. Az biztos, hogy közömbösek nem maradunk iránta. Nem is értem, hogy miért nem jelölték még a srácot Oscarra, ebben a filmben is bebizonyította kivételes tehetségét.  Hilary Swank (Millió dolláros bébi) is kiváló. Nagyon jól hozza a kétségbeesett anyát, testvért. Neki való szerep volt, nem úgy, mint korábbi filmje. Minnie Driver (Good Will Hunting) játszotta a kedves aranyos barátnő szerepét, kiváló választás volt a szerepre. Melissa Leo (A harcos) a nem éppen szimpatikus rendőrnő szerepében igazán tenyérbe mászót alakított.  És majd elfelejtettem megemlíteni Juliette Lewist, aki mindent vitt, szinte ellopja a filmet. Sokkoló volt, ahogy kinézett és játszott. Szeretem őt.

Tony Goldwyn (többnyire sorozatokat rendezett) színészből lett rendező tudta, hogy miképpen szegezzen a képernyő elé. Szolid, de ugyanakkor mégis nagyon komoly szívbemarkoló filmet láthattunk egy férfiről, aki az igazságszolgáltatás csapdájába ”esett”. Talán volt egy két felesleges jelenet, amit hagyni kellett volna a fenébe, és akkor talán rövidebb és tömörebb lett volna. Azt, hogy nálunk mikor mutatják be kérdéses. Lehet, nem is érdekelne senkit. Amúgy megnéztem az igazi képet Betty Anne Watersről és Abra Riceról és végtelenül szimpatikusnak tűnnek.

Mindenkinek melegen ajánlom, aki szeretne egy igazán remek életrajzi drámát megnézni kiváló szereplőkkel.    

 80%

Kicsit megkésve, de írok róla. Szeretem azokat a filmeket, melyekben Sean Penn játszik, sajnos nem kényeztet el minket, talán évente készít egy filmet. Igazán nagyszerű alkotással zártam le a hetemet. Utoljára politikai thrillerből a Szellemíró tetszett, ezért külön örültem neki, hogy ez a műfaj még mindig tartogat egészen jó alkotásokat. 

Valerie Plameról (Naomi Watts) 2003-ban derült ki személyazonossága, hogy közel 20 éve fedetten a CIA-nak dolgozik. Ez az információ egyben karrierjének végét is jelentette. A Fehér Ház által kiszivárogtatott információk bosszúból kerültek napvilágra, mivel Palm férje Joe Wilson (Sean Penn), aki abban az időben nagykövetként dolgozott és információkat szállított hazájának Niger és Irak urániumoxid kereskedésével kapcsolatban, 2003-ban New York Times újságírójának elmondta, hogy semmiféle nyom vagy erre utaló jel nem volt a két ország között, amit jelentett is a CIA-nek. Ez a cikk hatalmas visszhangot váltott ki, mivel akkor már az amerikaiak több hónapja megtámadták Irakot. Wilsont feleségén keresztül meszelte el a saját kormánya.

Igen, valahogy így kell szerintem egy profi politikai drámát készíteni megtörtént esetről, ami után az ember egészen kényelmetlenül áll fel az oly kényelmes foteljéből és csak annyit mond, hogy ez bizony kemény volt. A filmből megtudhatjuk, hogy a Bush kormány alatt mennyire manipulálták az embereket az iraki hadműveletekkel kapcsolatban.  Az amerikai-angol összeesküvés elméletről, hogy Irakban nukleáris és vegyi üzemek vannak szinte mindenki hallott, de így összeszedve amerikai filmben még nem láthattuk. (legalább is én) Nagyon mély következtetéseket nem szeretnék levonni a film tartalmával kapcsolatban, mert nem akarok politizálni, de azért azon el lehet gondolkodni, hogy néhány ember felelősségén múlik több ezer ember halála és gyakorlatilag büntetlenül.  Ezeket az embereket semmi és senki nem tudja megállítani céljuk elérése érdekében, hiszen minden a kezükben van. Ennyi.

A film két részből áll. Az első felében Plame munkáját követhetjük végig az államokon keresztül egészen a közel keleti hadműveletekig, láthatjuk a feltételezett terroristákkal való küzdelmét, miközben férje otthon várja és neveli két gyermekét.  Mutatnak nekünk veszekedésekbe torkolló baráti összejöveteleket, ahol a szereplők az aktuális politikai helyzetet próbálják társasági szinten megoldani. Ezekből a beszélgetésekből végül is megtudhatjuk, hogy az átlagembereknek fogalmuk sincs a kialakult helyzetről, hiszen a szeptember 11. utáni bosszúra éhes népet csak tovább butították. Számomra kicsit nehéz volt megérteni az elejét, többször is elvesztettem a fonalat, de azért csak összeállt a kép.

A film második része a leleplezés időpontjától átmegy egy komoly veszekedésekkel tarkított családi drámába. Megnézhetjük Plame családja hogyan küzd meg becsületük helyreállításáért és igazuk elismeréséért. Megtudhatjuk, hogy a média miképpen tud gyakorlatilag bárkit tönkretenni egy perc alatt és azt, hogy a Fehér házzal totálisan értelmetlen bárkinek is felvinnie a harcot, mert ilyen csak a mesében van. Ez egy életrajzi film, tehát elméletileg valós események, tények alapján készült, 2001. szeptember 11-e utáni eseményektől meséli el Valerie Plame életének egy részét egészen 2004-ig. Ebből a filmből egy intelligens és megtörhetetlen nőről kapunk képet, akit nagyon keményen megszívattak. Megemlítem, hogy CIA-s ügynök személyazonosságát felfedni, kiszivárogtatni az egyesült államokban az egyik legsúlyosabb bűnténynek számít.  Bár a film alapján láthatjuk, hogy mindig vannak kivételek.

Szerintem ez egy nagyon jól összerakott film, tempós, érdekes, egy percet sem unatkoztam rajta, végig odaszegezett a képernyő elé.

Azt kell, hogy mondjam mindkét főszereplő is nyújtott már kiemelkedőbb alakítást, mint ebben a filmben. Sean Penn (Milk) elég negatív figura volt egész végig, nem volt egy megszerethető karakter. Naomi Watts-tól (King-Kong, 21 Gramm) pedig úgy gondolom elég távol áll ez az ügynöki tevékenység. Nem volt rossz nem azt mondom, de egy kicsit hiteltelenebbé tenne a szerepet. Azonban rutinból, amit kívánt a szerepük eljátszották. Egyedül, aki szerintem nagyon jó, bár csak rövid szerepei voltak David Andrews (Harcosok klubja, Hannibal) volt. Igazán ellenszenveset nyújtott az elnök kabinetfőnökeként. 

Doug Liman (A Bourne-rejtély/Ultimátum) rendezőben személy szerint nem csalódtam. Nagyon jó thriller, kémfilm, dráma.  Forgatókönyvíróknak külön köszönet a remek dialógusokért, amit Valerie Palme: Tisztességes játszma: Életem ügynökként, elárulásom a Fehér ház által c. könyvből nagyon jól adoptáltak vászonra.  (Nagyon sokat beszélnek a film alatt, szóval, aki nem bírja a feliratos filmeket neki se álljon, mert nem fog bejönni neki.) A képi világa külön említést érdemel, nagyon profin fényképezett, azonban a kézi kamerás részeket továbbra sem szeretem. Miért kell azt a k..va kamerát rángatni? A háborús betétek - bár nem sok van benne - jól sikerültek. Érdekes megoldás volt, hogy a valós szereplőkön kívül, archív tv-, kép- és hanganyagot tettek a filmbe, az akkori elnök Bush, és alelnök Cheney beszédeikből, még valóságosabb hatást elérve.

Nem gyerekeknek való film, nem a tini közönségnek készült. Valódi politikai dráma, ami után még másnap is jár az agyunk, hogy ebben a világban valami nagyon el van cseszve, de tenni semmit nem tudunk, csak csöndben gondolkozunk.     

75% 

Ezt a filmet talán még melóban ajánlotta nekem valaki, hogy az egyik legjobb börtönös film, már ha lenne ilyen kategória. Az ausztrál Chopperhez (Erik Bana főszereplésével) hasonlították, aki elég nagy legenda volt odakint.  Persze valós történeten alapszik, mivel a pasi még jelenleg is egy angol börtön vendégszeretetét élvezi.  

Michael Peterson már gyerekkorában sem volt egyszerű eset, mindegy, hogy ki jött vele szembe, kinek nem tetszett a képe, lehetett az diák vagy tanár, az biztos, hogy kapott egy jó nagy pofont. 1974-ben 19 éves korában elhatározta, hogy híres lesz és egy lefűrészelt csövű puskával a helyi postát kerek 26 fontért kirabolta. Mivel jellegzetes kopaszra borotvált feje volt enyhén vicces bajusszal, hamar le is csukták 7 évre, amiből a ”rossz” magaviselete miatt egyre több lett. Itt vette fel Charles Bronson színész után a becenevét. A börtönben minden olyan dolgot elkövetett, ami biztosan nem a megfelelő magatartás: amikor csak lehetett mániákusan ütötte-verte a börtönőröket, rabtársait, néha túszokat ejtett és nem mellékesen lázadást szított, aminek az lett a következménye, hogy diliházban kötött ki, majd mivel ott sem bírta a levegőt, újra áthelyezték a börtönbe, hogy ne okozzon több kárt a betegeknek. A mai napig 34 évet ült, amiből 30-at magánzárkában töltött és Ő most Anglia leghíresebb és legköltségesebb élő fegyence. Közel 120 börtön, fegyház és pszichiátriai intézet lakója volt.

Szerintem elérte a célját. Bár nekem nem volt annyira ”szimpatikus”, mint az ausztrál rokona Chopper, bár Chopper gyilkolt – elmondása szerint ugye csak azt, aki megérdemelte – mégsem volt annyira nagy marha, mint Bronson. A film kicsit furcsán, két szálon fut, abból az egyiken végigkövethetjük a gyerekkortól egészen napjainkig ezt az extra életpályát börtönről börtönre. Láthatjuk 69 napig tartó szabadon engedését, mialatt csöppet sem tud beilleszkedni a társadalomba. (nem is akar) Illegális bunyókon vett részt, emberekkel és kutyákkal verekedett. Megpróbált kapcsolatot létesíteni, szerelmet vallott, aminek a következménye egy pénz nélküli ezer fontos gyűrű elvétele az ékszerüzletből, jutalomból újra dutyi. (15perc alatt elkapták)

A másik szál pedig egy színházi előadás keretében, közönség előtt előadott vízió, ahol Bronson életpályájának a rá mért hatásait figyelhetjük meg közelről, miképpen reagál az őt ért ingerekre. Nekem ezek amúgy annyira nem jöttek be. Igaz azt sem mondhatom, hogy a képek ne lennének látványosak. A színházi jelenetekből aztán tényleg megtudjuk, hogy a pasi nem százas. Ennyire nem félni a haláltól, ilyen önroncsolóan élni, ezerrel pörögni állandóan, csak a veszélyt keresni, mindenkire haragudni és menni előre dühösen, mint egy vadkan, kicsit sem arra enged következtetni, hogy az illető nem pszichiátriai eset. Kevés ember érti ezt meg. Ez kezelendő dolog, mondjuk sporttal, valamilyen küzdősporttal. Nekem nagyon kevés ahhoz, hogy mindez azért van, hogy híres legyek! Ennek ellenére a film teljesen szórakoztató, nyers, kellően véres és gusztustalan. Gusztustalanságból írhatnék le egy két dolgot, de sok embernek elmenne a kedve még az élettől is. Nekem a film első fél órája nagyon tetszett. A film utolsó jelenete egy kicsit megrázó, a pasi totálisan reménytelen esetnek tűnik. Sajnálatot, egy cseppet sem éreztem iránta.

Olyan érzésem volt, hogy a filmnek más szereplője szinte nem is volt, ritkán fordul ilyen elő, de Tom Hardy (Eredet, Spíler) uralta mindenhol a képernyőt annyira belement az agyamba. Biztos, hogy tanulmányozta Petersont, mert magától az ember nem közlekedik így, nem néz így, és még sorolhatnám. Viccesen félelmetes karakter. Tökéletesen játszotta a mániákus dühöngő bikát. Nem véletlenül fedezték fel ez után a nagyobb rendezők. A többiek tényleg csak mellékszereplők.

Nicolas Winding Refn (Elátkozott város, Valhalla Rising) végül is egy igen érdekes életrajzi filmet készített a maga nemében, egy olyan emberről, aki még ezzel a filmmel is csak jól jár, hiszen a célját éri el vele! Híres lesz, ahogy szerette volna. Az már más kérdés, hogy ki szimpatizál vele. A film amúgy jó, érdemes megnézni a sokkoló képei ellenére is.  A zenéjétől igaz falra másztam, a disco korszakban berobbant zenéktől kirázott a hideg, de amúgy vicces. Nem kell a film elé kaját készíteni, mert nem hosszú. 

Nem ajánlom nagyon a gyengébbik nem képviselőinek, viszont azok a férfiak, akik szeretnének megnézni egy nyers erőszakos filmet egy őrültről, azok mindenképpen nézzék meg. És a végére: Chopper rajongóknak kötelező! Nekem speciel mondjuk az jobban bejött Eric Banával.

60 % 

Christian Bale egy őrült. Mindig is sejtettem, hogy nem normális, de miután megnéztem a mai filmjét, ez keményen tudatosult bennem. Már a Gépész c. filmjében sem volt semmi, ahogy kinézett, de itt is közel ugyanannyit leadott testsúlyából. Félelmetes egy pasi. Maga a film volt az utolsó, amit még nem láttam a legjobb filmek közül, amit az Oscar – díjra jelöltek és azt kell, hogy mondjam, évek óta nem volt ennyire kiegyensúlyozott, erős mezőny.

A film megtörtént eseményt dolgoz fel egy bokszolóról, Micky ’Irish’ Wardról (Mark Wahlberg), aki miután szakít edzőjével, Dicky Eklunddal (Christian Bale), aki egyben a féltestvére, a sorozatos kudarcok után visszatér a szorítóba és a világbajnoki övért küzdhet. Korábban Dicky volt az egyetlen bokszoló, aki Sugar Ray Leonardod kiütötte a ringben, jelenleg azonban az HBO tv stáb elborzasztó dokumentumfilmet forgat a kábítószer függőségéről. Fivérével elválaszthatatlanok voltak, mind az edzőteremben és azon kívül is, azonban Dickyt kábítószer és egyéb bűncselekményei miatt lecsukják. Mialatt testvére börtönben van, Micky átgondolja életét és megtalálja élete párját Charlene Fleminget (Amy Adams). Szakít menedzserével, alkoholista anyjával Alice Wardal (Melissa Leo) és szinte az egész családjával, akik eddig csak kihasználták. Az új edzővel és ’team’-mal nekivág ismét a szorítónak, beindul a gépezet, siker sikert követ, azonban Dicky-t egy nap kiengedik…..

Na, hát ezt a filmet is látni kellett ahhoz, hogy bebizonyosodjon, hogy bizony 2010-ben nehéz lesz eldönteni, melyik volt a legjobb film. Nem lesz egyszerű, mert bizony ez is jó volt. Ha másik bokszolós filmhez hasonlítanám, kapásból a Rocky első része ugrana be. Abban sem a boksz a lényeg. Ez is egy családi dráma elbújtatva sport háttér mögé. Mark Wahlberg és Christian Bale állnak a film középpontjában mögöttük pedig a kizsákmányoló család. Láthatjuk azt a családot, ahol Mellisa Leo a hadvezér, és Ő, mint a legfőbb hadúr hogyan manipulálja úgy a férjét és a lányait, mint a katonákat. Ellenkezés nincs. És ebben a filmben bizony az elnyomás nagy úr. Vicces az a kép, ahogy ülnek a lányok, legalább heten, mint a gonoszok és lesik anyjuk minden szavát. Parancsra mennek, mozognak. Megfigyelhetjük, Mark miként eszmél rá arra, hogy ez így nem mehet tovább, ha nem szakít a reménytelen bátyjával, süllyesztőbe kerül. Persze ehhez nagymértékben segít és hozzájárul a bárpultos barátnő Amy Adams, aki mindenben támogatja, még akkor is mikor az egész család ellene fordul.

A két testvér piszkosul jók együtt, két ellentétes karakter, két ellentétes színészi játék. Bár kezdetben feltűnő, hogy Bale mennyire ellopja a show-t, de aztán rájövünk, hogy bizony a modellből lett színész is a maximumot hozza ki magából. És ez most ebben a filmben tökéletesen elég. Hihetetlen érzés lehet egy munkásosztályból feltört sportoló életében olyan nagy napra visszaemlékezni, mikor egyedüliként kifektette a nagy Sugar Ray-t, gyakorlatilag ez tartja már életben, és borzasztó azt látni, hogy egy bálványként tisztelt bokszoló, sportoló, hogyan tud a pokol kapuján kopogtatni, mire képes a drog. És innen felállni, szinte lehetetlen, illetve nagyon nehéz. Az a kép, a szabadulása után, mikor megáll a drogosok házánál és továbbmegy, nagyon jó. Ott tudatosul benne, hogy ha már neki nem sikerült elérni a nagy célt, legalább a testvérének adassék meg és bizony Marknak szüksége van rá. Sok boksz jelenet nincs benne, illetve ha van is egy – egy perc, kivéve az utolsó összecsapást, ami nagyon érdekes, különösen abban a tudatban, hogy ez így is volt. Lehetne még bőven elemezni a filmet, de tegye meg mindenki maga, jobb érzés, mint elolvasni, így is sokat leírtam már belőle. Megérdemli, hogy a legjobb sportfilmek között legyen a helye, és nem véletlenül jelölték hét Oscar-díjra.

Christian Bale (A Sötét Lovag, Közellenségek), mint ahogy a bevezetőmben is említettem egy őrült, bár biztos van az a pénz, amiért az ember így megsanyargatja magát. Az már más kérdés, hogy mennyire egészséges dolog. Azt hiszem, ez egy igazi show volt számára, brillírozott. Már amint meglátod a képernyőn az ugrik be, hogy úr isten mennyire jó. Lehet előbb utóbb majd unalmassá válik, mert szinte mindig jó. Szerintem nem normális a pali, persze jó értelemben véve. Mark Wahlberg (Az olasz meló, Pancser Police) mögötte elhalványul is meg nem is, neki ez a szerep jutott, neki így kellett játszania. Ő így jó, ahogy van és ez most dicséret. Mellissa Leo (Mindenki megvan), Amy Adams (Szökőév, Kétely) szinte mindig jó, elfogultság nélkül írom. Szeretem mindkettőt. És a végére egy érdekesség, Mickey O’Keefe, aki a filmben a rendőr/edzőt játszotta, a valódi trénere volt az igazi Micky ’Irish’ Wardnak! Jelenleg is őrmesterként dolgozik a Lowelli rendőrségnél Massachusettsben.

David O. Russell (Sivatagi cápák) azt hiszem igen emlékezetes filmet készített egy nagyon nagy küzdeni akarással rendelkező sportolóról, akinek bizony az élete nem volt egyszerű. A filmben nekem szinte minden bejött. Kellően humoros, kellően drámai és szerethető karakterek.  Külön kiemelném a hihetetlen jó zenei anyagot, ritkán hallok filmben együtt Led Zeppelin, Aerosmith, Whitesnake, Red Hot Chili Peppers és Rolling Stones számokat.

Akik szerették a Rockyt, a Dühöngő Bikát, Millió dolláros bébyt, A remény bajnokát azok nehogy kihagyják ezt a szuper filmet! De minden sportszerető embernek ajánlhatom, akik nem csak csupán a sportot látják, hanem magát az embert is.

85% 

Korábban írtam, hogy legjobb női főszerelő oscar díjat Natalie Portman kapja meg a Black Swan című filmben nyújtott szerepéért, most pedig leírom, hogy a legjobb férfi oscart James Franco kapja a 127 Hours című filmben eljátszott felülmúlhatatlan alakításáért. Danny Boyle meg egy zseni. A film meg....

A valós történeten alapuló filmben Aron Ralston (James Franco) hegymászó történetét kapjuk meg, aki egyedül indul el Utah állam sziklás hegyeinek meghódítására.  Sajnos mászás közben beleesik egy sziklaüregbe olyan szerencsétlen módon, hogy a keze beszorul egy sziklatömb alá. A csapdából próbálkozásainak ellenére sem tud szabadulni, ezért amíg van ereje és tud gondolkodni elég drasztikus lépésre szánja rá magát. Ez azt hiszem nem titok,  - és aki nem akarja tudni mi van a filmben az ugorjon a következő bekezdésre  - mivel bárhol utána lehet olvasni és lehetett róla hallani, a jobb kezét egy életlen késsel levágja….

Igazából már a film nyitójelenetében tátjuk a szánkat. Élvezzük az átjövő szabadságot, azt az adrenalin növelő életérzést, ahogyan Aron hasít a biciklijével, ahogy fut, ugrál, mászik a vörös sziklákon keresztül, miközben olyan zene szól alatta, ami abszolút dobolásra készteti végtagjainkat. Ahogy néztem a helyszíneket, ahogy ugrálnak és fürdenek a kristálytiszta tóban, ahogy nevetgélnek, már csak az hiányzott volna, hogy kellemes szellő megborzolja a hajam és akkor igazán tökéletes lett volna az élmény. Persze így is az volt. A film egyből magával ragad és nem enged. Feldob. Ennek a szomorú történetnek van egy bizonyos hangulata, amitől mégsem érzed azt, hogy tragikus emberi dráma, küzdelem az életben maradásért. Volt olyan jelenet, amikor Aron kérdezz-felelek-et játszott el a kamera előtt, nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Persze a könnyed stílus elveszik az ominózus jelenetnél, amit kellően naturálisan mutatnak meg. Az biztos, hogy nézéséhez gyomor kell. A filmben természetesen nem csak a sziklafogságban maradt emberi küzdelmet követhetjük végig jelen időben, hanem kapunk Aron hallucinációiból és visszaemlékezéseiből és is egy keveset.  

Igazából nyugodtan hívhatjuk egyszereplősnek a filmet, mert James Franco (Pókember, Ananász Expressz) jött, látott és győzött. Pusztítóan jó a filmben. Szerethetően vidám karakter, aki sajnos nagyon rosszul járt. Szerintem a szobrot, mint ahogy fent is említettem simán megkapja. Kate Mara és Amber Tamblyn, mint mellékszereplők nagyon keveset vannak a vásznon, ezért csak megemlékezek rájuk.

Danny Boyle (Trainspotting, Slumdog Millionaire) és az egész stábja, nagyszerű munkát végzett. Aki emlékszik a Gettó milliomos csodás képeire, fülbemászó zenéire ezt ebben a filmben is megkapja. Nagyon szépen fényképezett helyszíneket láthatunk, brutál jó zenei aláfestéssel. Az osztott képernyős jelenetekért meg jár a pont, nagyon eltalálták. Na és persze a mikrokamerával felvett dolgok is remekre sikerültek, mint pl. a kulacsos rész esetében. Ahogy fentebb is írtam bármennyire is ez egy tragikus történet, mégis olyan hangulata van, ami egyszerűen nem enged el a képernyő elől. Ahhoz a bizonyos részhez, meg tényleg kell idegzet, mert bizony felejthetetlen.

A filmet azon embereknek ajánlanám, akik szeretnének egy pörgős, cseppet sem unalmas filmet estére, akik szeretik a természet és az ember küzdelemét, és természetesen az Út a vadonba rajongóknak! (mint magamnak).  A film egy igen híres történet, tehát aki nem tudja a végét, annak még nagyobbat üt.  Egyre jobb filmeket kerülnek elő 2010-ből. Kár hogy késve érnek hozzánk. Nagy kár.    

90%