Jojo Moyes Mielőtt megismertelek című romantikus bestseller regényéről ódákat zengtek a gyengébbik nem fanatikus képviselői. Sokáig vezette a könyvesboltok eladási listáit. Lehet még most is, de nincs kedvem megnézni. Nagyjából tisztában vagyok vele, hogy nem kevés mennyiségű könnyfacsaró regényt hozott már össze Zewa és társai nagy örömére. Ezért gondolom remegve várta már a nagyközönsége, hogy mikor készítenek már belőle filmet. Hát, elkészült.

Lou Clark (Emilia Clarke) egy havi bérrel a kezében szomorúan veszi tudomásul, hogy a munkahelyén eltöltött hat ledolgozott év után az bezárja kapuit. A kisvárosban munkalehetőség híján gondozói állást ajánlanak fel neki egy rokkant férfi mellé hat hónapos határozott időre, kitűnő fizetéssel. Mivel a szülei támogatására pénzre van szüksége, ezért nem kérdéses, hogy a lehetőséget elfogadja. A melegszívű, cserfes, élettel teli Louis még nem is tudja, hogy mibe csöppen bele, mikor megismeri Will Traynort (Shal Claflin), aki két évvel azelőtti közúti balesete után tolókocsiba kényszerült. A két fiatal a kezdeti zsörtölődések és megpróbáltatások után megtalálja a közös hangot és a nézők szívéhez vezető utat….

Rettentő eredeti, úgy, mint a filmben hallható megállapítás: „Csak akkor lehet segíteni valakin, ha hagyja!”  Az egész film már az elejétől úgy bűzlik, mint a város szélére frissen telepített dögkút.  És elnézést kérek bárkitől is, akinek nem ez jutott egyből eszébe, de ez akkora koppintás, mint az Asylum filmstúdió filmjei, de azokon legalább hasat fogva tudok nevetni komolytalanságuk miatt. De ez elméletileg egy romantikus komédia, amit az imdb közönsége egészen 7.6-os pontig osztályozott. A nagy számok törvénye szerint, akkor elméletileg ez egy nagyon jó film!

Semmi esetre sem tudtam elvonatkoztatni a zseniális Életrevaló című francia filmtől. Aki nem ismeri a regényt, annak folyamatosan az lebeg az ember szeme előtt, hogy ez most csak egy gyenge feldolgozás. Csak a szereplőket cserélték ki, mivel ez nem egy Túl a barátságon című film.  Fényévekre van a francia műtől. Ennek ellenére végignéztem és bármennyire is negatív hangvételű az írásom, voltak jelenetek, amelyeken elmosolyodtam. El kell ismernem, ha nem lett volna „előzménye”, egy fokkal felszabadultabban ültem volna ide. És talán nem lennék ennyire elégedetlen.   

Tipikus mese. Bár biztos létezik hasonló a történelemben, de ezért ne engem kövezzenek meg, ha nem tudok róla. Az egész film az elejétől fogva kiszámítható. Biztosra ment a regényíró és a készítő. Festői környezetben lévő tipikus kisváros, ahol az számít normálisnak, ha a „Csendet kérünk!” táblát kitehetik. Csodálatosan gyönyörű ház (és az angliai táj) a még csodálatosabb kertjével megfelelő környezet biztosít ahhoz, hogy az ember legeltesse a szemét a gazdag család fényűző, de oly szomorú és keserves életén, és a szerethető szegény lány botladozásain. Lou tátott szájjal bámul Willre és gyakorlatilag az egész film alatt mindenre, folyamatosan, minden egyes képkockán. A kezdeti nem éppen baráti fogadtatás után - amire azt is mondhatnám, hogy Wiil úgy köcsög, ahogy kell -, Louis kitartásának köszönhetően egyre inkább megszokják egymás jelenlétét és úgy simulnak egymáshoz zökkenőmentesen, mint egy dunsztosüveg a celofánhoz befőzés után. A későbbiekben már teljesen kitalálható a cselekmény, amiről jobb, ha nem is írok. Talán a vége egy kicsit más, mint a hasonló filmeknek, de annyira nem rendített meg, és különösen aggasztott, hogy egy ilyen nehéz témát belekevertek ebbe filmbe.  És az a sárga-fekete zokni borzasztó. (de a pulóverek sem semmik)

Az azért szemétség lenne részemről, ha nem említeném meg, hogy bizony voltak olyan pillanatok amelyek igen is kicsaltak egy málészájú mosolyt az arcomra. A 22. és 29. és a 38. percekben egész kellemes pillanatokat éltem át, amikor a srác által tett megjegyzések kinyitották éppen lecsukódni készülő szemeim. 

Bármennyire is sajnálatra méltó karakter  Will a kerekesszékében, nem tudtam komolyan venni hitelességét, hogy tényleg azon betegek egyike, akik rettentő sokat szenvednek.  Lehet nem is tudták vagy akarták ezt így konkrétan bemutatni a filmben, de gondolom a könyvben sokkal közelebb viszik az olvasókhoz. Aztán attól a megállapításától is égnek állt a hajam, (különösen, hogy az előző blog bejegyzésemben pont erről írtam) hogy férfi létére az Armageddon című film a gyengéje. Will kezdetben egész nap csak bámul ki az ablakon és hallgatja a mai drum n’ bass zenét jó hangosan, és csak később nyílik ki a szeme a gondozója láttán. Sajnos ezekbe a jelenetekbe sem vettem észre olyan kémiát, ami közelebb hozta volna karakterét. Tényleg volt egy-két mosolygásra késztető beszólása, de nekem ez kevés. Főleg a fim végén éreztem azt, hogy ez bizony így nagyon üres volt. Semmi pluszt nem adott.

Lou karaktere tényleg olyan volt, mint az éhes Hófehérkének, amikor először meglátta a teli tálakat a törpék kunyhójában és a csodálkozástól az egész film alatt tátva maradt a szája. Bár nem akarom összehasonlítani szegény párát a mi Louisonkkal. Rossz volt nézni a fejétől szinte külön életet élő vastag szemöldökével együtt, amivel eljátszhatott volna egy egész estés bábszínházat.  Olyan volt, mint egy bolond, aki ebből nem csinál problémát. „Csak csukná be a száját egyszer is” - könyörögtem magamban. Aztán amikor lehetősége adódott a sok kikölcsönzött könyvtől szinte azonnal professzor lett. Nem bírtam. Egyáltalán nem. Külön említést érdemel még az extra öltözködési stílusa, ami elég távol áll sokunktól. A 60-as évekbeli színes ruhatár sok esetben bejött volna, de most még ez sem tetszett. Persze a végére azért próbált már egészen elviselhetően felöltözni, de valami minidig romba döntött elképzelését és vele együtt szimpátiáját.

A színészi játék Emilia Clarke (Trónok harca) és Shal Claflin (A Vadász és a Jégkirálynő) esetében is kimerítette azon határokat, melyek max. háromféle arcjátékról szólt. Lehet, hogy erre is törekedtek, de ez így édeskevés maradt. Voltak kecsegtető pillanatok, amelyek után még azt hittem, hogy megváltozhat minden, de aztán hiú ábránd maradt. A mellékszereplők közül egyébként Nathan volt még szimpatikus, aki tényleg úgy viselkedett, mint akit a helyi kórházból hívtak meg egy segédápoló szerepre.

Thea Sharrock rendezőnő első nagyjátékfilmjével nem lopta be magát a szívembe. Hiába írta Moyes saját regényéből a forgatókönyvet, nem emiatt nem lesz a kedvencem. Persze nem is én voltam a 100-as papírzsebkendőt magával cipelő célközönség azon tagja, aki a film megnézése után azonnal ujjongásban tör ki, bármit is látott. Konkrétan nem nekem készült, mivel nem én vagyok az, akinek egy cuki fehér nyuszi megjelenésétől is azonnal könnybe lábad a szeme. Ez a film megpróbált úgy az érzelmekre hatni, hogy közben nem adott semmit. Akartam, szerettem volna, de alig vártam, hogy vége legyen. Különösen az utolsó 5 percet nem bírtam már. Nem vagyok egy érzelmektől mentes ember, de végig azt éreztem, hogy erőlködés az egész. Gagyi. Különösen azok után, hogy évek során is emlékezetes maradt mindannyiunkban az Életrevalók című film és a remek karakterei. Magával a rendezéssel nem volt problémám, se a szövegekkel, mert olyan amilyen, egyszer fogyasztható. Az A képek szépek, az angliai táj magával ragadó. Ezen kívül nem nagyon van benne kiragadni való momentum. A film zenéje változatos annak, akinek elég tágas a befogadóképessége a komolyzenétől a Drum n’ Bass-ig. Elment. Nem tudtam sok jót írni, de ez az én hibám. Másnak biztos, hogy sokkal jobban fog tetszeni, mint nekem.

Romantikus filmek kedvelőinek bármikor ajánlom, mert találnak benne olyan momentumot, ami széppé varázsolja az estét. A többieknek meg csak egyszeri fogyasztásra.

60%

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.