Azt hiszem, a kelleténél jóval több drámát nézek és ez nem jó. Olyan mintha lassan ereszteném le a vérem meleg vízben. Érzem magamon, ahogy egyre inkább depresszióba esek ezeknek a filmeknek a megnézése után.  Amúgy is állandóan letargikus hangulatban vagyok, mi a fenének fokozom még jobban? De ha egyszer nincs egy normális vígjáték, mit nézzek? (A Hét pszichopata és a Si-cu kivételével, de az se igazán vígjáték) Horrort? Valószínű az még inkább segítene a meleg vizes kádhoz közelíteni.

Reménytelen állapotával teljesen tisztában lévő Tessa (Dakota Fanning) 16 éves, utolsó stádiumban lévő leukémiás lány. Mivel az életéből nem sok van hátra, készített egy bakancslistát az ágya fölé, hogy mi mindent szeretne még megtenni, ami eddig kimaradt az életéből. A többnyire illegális dolgokat tartalmazó felsorolás végrehajtásához segítséget a legjobb barátnőjétől, Zoey-től (Kaya Scodelario) várhat, apja (Paddy Considine) legnagyobb bánatára, aki az utolsó pillanatig csak a jót szeretné beteg gyerekének.  A lista élén természetesen a szerelem megszerzése áll, aminek tökéletes alanya lehetne a szomszédba frissen beköltözött Adam (Jeremy Irvine)….

Lehet, egy kicsit érzéketlen leszek, de azt hiszem, hogy ebben a „témá”-ban láttam már sokkal jobbat, ha lehet ezeket a filmeket egyáltalán külön kategóriába sorolni. Ami talán a leginkább megrázó a történetben, az a főszereplő fiatal életkora. Emellett viszont mégsem érintett meg igazán, nem azt mondom, hogy nem tetszett, de előtte már igen sok filmen körbejárták ezt a sokunkat is – sajnos - személyesen érintő betegséget.

Tessanak 4 éve diagnosztizálták a betegséget, iskolában nem jár, többnyire az utcán tölti az idejét. Kis célok viszik őt még előre az életben, apró időtartamok, melyeket maga elé állít, mint például egy gyereknek a születése. Leginkább barátnőjével ténfereg és közben felállított listán lévő dolgokat próbálják megvalósítani több-kevesebb sikerrel. A bolti lopás, drogozás, szüzesség elvesztése mind szerepel azon a felsoroláson, amivel az apját az őrültbe tudja kergetni. A családban az apa az, aki egyedüliként hisz még a gyógyulásban, nem tud beletörődni lánya betegségébe, ezért folyamatosan kutatja az internetet kezeléseket keresve, de többnyire önmaga számára is csak tudat alatti fájdalomcsillapításként teszi mindezeket. Tessa folyamatosan ellenkezik apjával, ami már egy kicsit bántó, de aki tudja, mire képes ez a betegség, nem lesz neki meglepő. Az anyja igazából sok vizet az egész film alatt nem zavar, néhol meglepődik, hogy mennyire nem tudja kezelni a helyzetet, fogalma sincs, mit kezdjen lányával. Csak úgy van a filmben, vegetál. Amúgy az öcsike a legjobb fej, aki gyermeki látásmódjával adagolja számunkra az őszinteséget, feledtetve ezzel a görcsösebb pillanatokat. 

Adam, a szomszéd selyemfiú, olyan gyorsan szerelemre gyulladt a lányba, mint mikor parázsra ablakot nyitunk. Kicsit furcsa volt, mivel sokkal jobban néz ki a filmben, mint főszereplőnk. Persze nem minden a külső - mondhatnánk, de ez egy film. Itt lehet ilyet csinálni, de akkor meg azt lehet mondani, hogy nem hiteles a kezelések hatásának bemutatása. A kérdés persze adott, a szerelem a legjobb gyógyszer? Ezért szorítunk is nekik, de kicsit túlcsordulunk a giccsességen - szépen túlzásokban esve. A hóesésben a padon ülünk és bámuljuk egymást, és a hóangyalka-készítés számomra már elcsépelt jelenetek. Kicsit túl tökéletessé akarták tenni Tessa utolsó napjait Adammal, aki számomra túl példás mindenben és ez nekem visszarúgott.  

Láthatunk a betegségből is rossz dolgokat, miken megy keresztül szegény kislány, de ezeket nem ecsetelem. Többnyire nem szép részek. Talán ami engem leginkább megfogott a filmben az az, hogy mik azok a gondolatok, dolgok, amik segíthetnek abban, hogy ne gondoljunk állandóan az elmúlásra, akár csak röpke órákra feledtetve ezt az egészet… ha lehet egyáltalán. És ami még elhangzott a filmben, és elég őszintének tűnt, hogy azt gondoljuk, a betegség csak erőssebbé tesz minket, de a fenéket, ez nem így van.

Dakota Fanning (Világok harca) már felnőtt. Régen láttam filmben, mivel az Alkonyat franchise kiesett a látószögemből. Igazán visszafogott a szerepében, de milyen is lenne szomorúan kimeresztett szemeivel. Talán azon a részen sajnáltam meg leginkább, mikor a nővértől kérdezi, hogy miként következik be az élettől való elsodródása. Paddy Considine nekem már a Blitz című filmben sem volt szimpatikus és itt sem nyerte el a tetszésemet. Kicsit semmilyen, pedig szerepe szerint küzdelem az élete. Jeremy Irvine (Hadak útján) a szépfiú, nekem sok volt, és nem a féltékenység beszél belőlem. Olivia Williams (Egy lányról) anyaként csak kiegészítő kellék volt az idióta frizurájával. A barátnő Kaya Scodelario (A titánok harca) emlékezeteset nem nyújtott. Edgar Canham, az öcsike volt a legjobb színfoltja a filmnek.

Ol Parker (Egy szoknya, egy szoknya) második rendezésére azt kell írnom, hogy nagyon középszerű. Betegségről készíteni filmet amúgy sem hálás feladat. Melyik irányba menjen? Érzelgős, csöpögős vagy kíméletlen, kegyetlen, esetleg a viccesebb? Nehéz eltalálni az arányokat. Nálam mérvadó az is (pasi létemre), hogy egy – két könnycsepp kicsordul-e a film nézése közben. Ebben az esetben a film 98%-ig simán kibírtam zsepi nélkül, de a végére csak kijött egy csepp, amit nem szégyellek. Maga a képi megvalósítása nekem többnyire giccses, persze nem az orrvérzéses jeleneteknél. A film zenéjére is talán a vége felé figyeltem fel, akkor tökéletesen azonosult a képpel, ami az jelentette, hogy eléggé hatásvadász. Szóval nem akarom tovább lehúzni a filmet, mert a szándék a fontos, és azt megértettem belőle, de ebben a témában láttunk már sokkal jobbat.

Ajánlom azoknak, akik szeretnének komoly témáról is filmet nézni és nem szégyellik a százas zsepi használatát filmezés közben. Szép film azoknak, akiknek ez lesz az első életükben, hogy találkoznak vásznon is ezzel a betegséggel. És aki szeretne rosszkedvű lenni, feltétlen nézze meg, garantált!

65%

Vasárnap délutáni kikapcsolódásnak nem biztos, hogy az ember olyan drámára vágyik, ahol egy nő lábak nélkül próbálkozik kapcsolatot teremteni a külvilággal. Ha azt nézem azonban, hogy ki rendezte a filmet és kik a főszereplők, nem kifejezetten a szórakozást keresem, hanem magát a filmélményt, hogy mit is tud nyújtani a film, akár lehúz, akár felemel a csillagos égig. Na, hát ez nem az utóbbi volt.

Feleségét elhagyva Ali (Matthias Schoenaerts) kisfiával, Sam-mel Franciaországba utazik nővéréhez, hogy munkalehetőség után nézzen. Kidobó emberként elhelyezkedve az első éjszakáját követően „megismerkedik” Stéphanieval (Marion Cotillard), akit a disco előtti bunyó után kocsijával hazavisz. A lány semmiféle érdeklődést nem mutat a férfi iránt, Ali mégis megadja a telefonszámát, ha később bármilyen segítségre szorulna, nyugodtan hívja fel. Négy hónap után Ali telefonja megcsörren és teljesen összetörten a lány bejelentkezik, de addigra Stéphanie egy sajnálatos baleset miatt már mindkét lábát elvesztette. Különös baráti kapcsolat alakul ki közöttük….

Alapvetően ismét egy remek filmet láttam, de nem voltam ráhangolódva és nem igazán tudom, hová is tegyem ezt a filmet. Nem egy felhőtlenül kacarászós vasárnap délutáni film, de ezzel már kezdéskor tisztában voltam és ezért nem is nyafogok. Olyan szintű stíluskeverék van a filmben, hogy nehéz kategorizálni. Kemény dráma, ahol még egy véres ökölharc is megszépül. Valahogy így tudnám egyszerűen összefoglalni. Modern szépség és szörnyeteg sztori, ahol a szépség nem szép és a szörnyetegnek nincs szíve.

Két szálon futó történetben az egyik oldalon Ali lepukkant életébe kapunk bepillantást, hogy mennyire megy előre rendíthetetlenül, akár a sportról van szó, akár a szexről, akár a gyereknevelésről, akár az élet egyéb rejtelmeiről. Hajtja az adrenalin és nem törődik senki mással csak magával. Edzésre jár, fut, sportol, dolgozik, csajokat bámul (sikerrel), csak a fiát hagyja ott a suliban. Egyszerű ember életében nincs hely érzékenységnek. Nyers, tapintatlan, külső szemlélőnek ő az igazi talpig bunkó ember. Beszélgetés egyáltalán nem az erőssége, de ha mégis szükséges a párbeszéd, nem ért semmit. Érdekes élet ez, mikor az ember fel sem fogja, mi a rossz.

A másik részről viszont ott van Stéphanie, Ali szöges ellentéte, aki a szörnyű balesete óta csak a depressziójával küzd a kórházban, az sem érdekli, hogy az életét is eldobja. A korábban delfinidomárként dolgozó, magabiztos nő fél az utcára kimenni, fél az emberektől, nem vágyik társaságra, csak az ablakon keresztül szívja magába a függöny mögül beáramló gyógyító erejű napfényt. Teljesen kiszolgáltatott, mikor a férfi szó szoros értelmében felkarolja. Tudja, hogy milyen szembenállás van nézeteik között, de mégis úgy látja, hogy van valami a férfiban, ami talán segíthetne neki visszatérni az életbe, akár úgy is, hogy az eddigi szemléletét félresöpörve kell újra életre kelnie.

Alit teljesen hidegen hagyja a nő, szinte átnéz rajta, ha nem a melleit bámulja. Azon kívül, hogy segít neki, nem nézi meghódítandó nőnek. Stéphanie-t sem fogja meg elsőre Ali, azonban kiszolgáltatottsága miatt egyre többet gondol rá, mint férfi. Közömbössége kezd megváltozni. Ezek a romantikus hiú ábrándok lufiként robbannak szét, mikor az egyszerű hím kinyitja a száját és klasszikus első randis szövegnek nem éppen nevezhető módon közli a lánnyal, hogy „akarsz d..ni?”. Nem írom le a folytatást.

A filmben elég brutális és megalázó jelenetek vannak. Megalázó, mert aki hajlamos megundorodni az erősebbik nemtől egy-két jelenet esetében biztos hányinger kerülgeti majd a férfi állatban rejlő primitívség miatt. A „discos” résznél már én éreztem marhára kellemetlenül magam. Brutális és nem csak a baleset – megjegyzem, ritkán üti el az embert egy kardszárnyú delfin a medence partján – miatt, hanem magának a mozgáskorlátozottságnak ennyire nyersen bemutatott részéi végett is. Akár a tengerben úszás, akár a szex jelenetek, de tulajdonképpen az egész hétköznapi élet nyers valóságának, a szükségletek kielégítésének bemutatásai is mind igazán emlékezetes képsorokat tárnak elénk. Többnyire azonban tényleg megpróbálják minél emberibben, befogadhatóbban bemutatni azt, amit nehéz józan ésszel felfognunk.

Persze nem csak a naturális és véres képsorok maradtak meg bennem, hanem azok a szép árnyékképek, természetképek, melyekkel a rendező játszik, de beszélhetünk egész jelenetekről is, melyekre szívesen emlékszem vissza (pl. mikor lement a delfinhez és irányította az óriási üvegfalú medence mellett).  A film zenéje kicsit furcsán hat az egészre, mivel a mai discoslágerek valahogy nagyon ellentétei a látott dolgoknak. Nem egy pörgős film, de a végére még marad egy nagyon komoly és szomorú rész, amitől nagyon dühösek leszünk és egyből felébredünk hibernált állapotunkból.  

Az Oscar-díjas Marion Cotillard (Piaf) és az Oscar-díjra jelölt belga származású Matthias Schoenaerts (Bikanyak) egyszerűen elképzelhetetlenül nagy színészek és az utóbbi nem csak a termete miatt. Végre egy olyan film, amire azt írhatom, hogy az „ellentétes kémia” működik köztük, ha létezik ilyen fogalom és nem azt, hogy mennyire csillog a szemük, mikor összenéznek. Nekem Cotillard jobban tetszett ebben a filmben, mint amiért Jessica Chastain megkapta idén a legjobb színésznőnek járó Arany Glóbusz díjat. Matthias már korábbi filmjében is zseniálisan játszotta az egyszerű embert, aki csak az erejének él. Ebben a filmjében továbbfejlesztette azt a képességét, amellyel még inkább maga mellé állítja a nézőt, pedig egyszerűen undorodunk tőle. Nem tudom másképpen leírni. Megemlíteném még a szöszi kissrácot, mert nagyon szerethető gyerek a filmben szomorú szemeivel.

Jacques Audiard rendező volt az első pont, amiért megnéztem. A Próféta című börtönös filmjét tartom az utóbbi időszak egyik legjobbjának a kategóriájában - a Cell 211 mellett. Hihetetlenül nyersen adja elő képeit, de mégis úgy, hogy átértékeljük a látottakat és nem fordulunk el tőle. Korábban már említettem azokat a képi megoldásokat melyekre fel lehet nézni más rendezőknek is. Kicsit elvont és morbid, mikor lassítva mutatják a kiütött véres emberi fogat, de mégis azt mondom, hogy a mondanivalója a lényeg. Igen szépek amúgy is a lassítások benne és nem csak a hatásvadászat miatt van - ami a nagy átlagnál megszokott -, hanem azért, hogy legyen idő gondolkodásra. Legalább is nekem ez jött le. Merengtem. A zenéjét szintén dicsértem már, de külön kiemelném, hogy Bruce Springsteentől a State Trooper-t remixelve bizony letöltöttem, annyira átjött (Pély Barnásan fogalmazva). Összegzésképpen és röviden, nem egyszerű film. Mikor vége van, ott maradsz előtte és feldolgozod azt élményt, mit is láttál valójában.

Talán azt, hogy kinek nem lesz ínyére a film, könnyebben össze tudnám szedni, mint azt, hogy kinek jön majd be. Az már nehezebben menne. Aki fogékony, könnyebben fogadja be a nehezen átérezhető dolgokat, tegyen vele próbálkozást, mert emlékezetes marad számára, de előtte vegyen mély lélegzetet.

80%

 „A modern zabhegyező”. 1 milliós könyveladás. Hol betiltják, hol kötelezővé teszik. Nemzedékünk regénye és még sorolhatnám azokat a hangzatos nyilatkoztatásokat, mellyel Stephen Chbosky regényét illeték a megjelenése óta. Kicsit feltűnő, ha ennyire reklámoznak valamit. Nem véletlen a megfilmesítés sem. Na, hát ennek ellenére nem nagyon akartam megnézni.  Őszintén szólva, nem vagyok oda a romantikus tini drámákért, annyi rosszat láttam már, de ez csak nem hagyott nyugodni…

Charlie (Logan Lerman) 15 éves, ellentmondásokkal teli, furcsa srác, aki éppen gimnáziumban kezdi meg az új tanévet.  Magányában egy éven keresztül leveleket ír egy ismeretlen barátnak, melyben felvázolja csöppet sem egyszerű életét. Leírt gondolataiból a felnőtté válásának zökkenőmentesnek nem nevezhető útját,  – barátok megismerését, szerelmeket, első randit, első csókot, családi problémákat, szex és drogozás hatásait – kísérjük végig, miközben a látomásaiból a múlt eseményeit bemutatva megkapjuk, hogy mitől annyira más személyiség Charlie, mint egy átlagosnak mondható 15 éves gimis.    

A sztori így leírva nem tűnik nagy durranásnak, esetleg színezhettem volna tovább, azonban ha nézzük a filmet, akkor úgy is látjuk majd, mi ennek a fura fazonnak és egyben a filmnek a különlegessége. Amúgy a fene se gondolta volna, hogy lényegében ez egy kesernyés dráma lesz. Elszomorodtam a végére. Azt reméltem, hogy egy kicsit feldob majd a film. Hát nem. Nem volt vele baj, rendben volt teljesen, nem egy giccses idióta romantikus marhaság, amit már annyira lerágtak a mozi hiénái.

Mivel a könyvet nem olvastam, nem tudom összevetni vele, hogy  mennyire is adja vissza a leírtakat. Gondolom a könyv hatása is közrejátszik abban, hogy meglehetősen szeretik magát a filmet. Nekem azért vannak fenntartásaim a celluloiddal kapcsolatban, - lehet azért, mert már ezeken a problémákon rég végigmentem és nem érdekelnek annyira – mert szerintem egy kicsit túlszeretik az emberek. De itt feltehetném a kérdést, hogy kinek is készült? A tinédzsereknek. Akkor meg minek húzom a szám?

Van itt kérem szépen minden, ami egy tinédzserdrámába belefér. Olyan dolgok, melyeket szerintem mindegyikünk átélt még a középiskolában és a film jóleső érzéssel emlékeztet is rá, hogy „na ez velem is pont így volt!” (vagy nem). Beilleszkedési problémák az új suliban, új barátok keresése, gólyák ugráltatása-szívatása, felnézés a végzősökre, iskolabálok. Házibulik során piálás, „beszívás” és félrebeszélés, az első csókra várás, szerelembe esés és szerelmi vallomás, féltékenység és csalódás. Charlie barátunk sem kerüli el ezeket, szépen végigmegy az élet első buktatóin. Nem is akármilyen barátokat szerez, igazán tehetséges, de valamennyire különc társakra talál. A végzős Sam (Emma Watson) és Patrick (Ezra Miller) azonnal beveszik a „bandába” és viszik is a való világba. Charlie próbál felnőni a barátaihoz és szeretne megfelelni az „új” körülményeknek. Sajnos a múltjában történt mélyen elfelejtett dolgok miatt gyakran depresszióba esik. Azonban próbálja a problémáit egyedül megoldani, és ha nem is sikerül neki, a barátai szinte mindig mellette állnak. Röviden és velősen ennyi, boncolgatni nem szeretném tovább, mert konfliktus van benne bőven.

Kifejezetten tetszett, hogy a film a 90-es évek elején játszódik, jóval még a Facebook-társadalom megjelenése előtt. Itt még a kiválasztás a megjelenés alapján történt, nem úgy, hogy mennyire jófej vagyok chat-en.  Sok múlik egy ilyen film esetében a szereplők szerethetőségén. Nem hibáztak, többé-kevésbé eltalálták őket. Nem kimondottam bálványok, simán csak „átlagos” figurák, akikkel azonosulni lehet, már aki tud. Kicsit mondjuk megijedtem Ezra Millertől (mondjuk pont vele nem is szeretnék azonosulni meleg szerepe miatt), mivel elég mély nyomott hagyott bennem az utolsó filmjével, persze nem a színészi teljesítményével, hanem az eljátszott szerepével kapcsolatban. Van egy-két nagyon aranyos poén a filmben, na, nem olyan, hogy fognám a hasam tőle, de tényleg kedves mosolygós! Hála az égnek a film egyáltalán nem vulgáris. Sőt egész kellemes dialógusok vannak benne, néhol igazán egyszerű. Végre a szülők tényleg szülőknek tűnnek és nem pedig béna hozzátartozóknak. Képei között vannak emlékezetesek, amik szerintem igen erősre sikerültek, mint például a bálos táncjelenet vagy esetleg megemlíthetném a klasszikus Titanic-pózt Sam esetében a kocsi hátulján azzal a tökéletes zenei aláfestéssel. A film végét már említettem, hogy szomorú, mert kiderül az igazság Charlieval kapcsolatban, viszont tényleges lezárás szempontjából ez így volt jó, legalább volt valami csattanó.  

Mindenki tudja milyen világot élünk. Sok mindenben ráismertem magamra, de egy-két dolog mellett nem tudok elmenni, ami nem tetszett. A drogokat tényleg ennyire trendi dolog már reklámozni? Továbbá nem szeretnék senkit sem megbántani, de nekem speciel az, hogy ennyire az arcunkba tolják a „másságot”, nem jön be. Nem szokásom állást foglalni kényes témákban (nem akarok tucatnyi levelet olvasni), de nekem ez sok. Tudom, ennek nem kéne problémának lenni a XXI. században, de akkor is.

Fiatal koruk ellenére a srácok és lányok mind felnőttek a feladathoz, de ezen sem lepődtem meg, mivel mindegyikük mögött egész komoly filmes karrier áll. Logan Lerman (Percy Jackson) tökéletes választás volt a kissé gátlásos, érzelmes, félénk Charlie szerepére. A bájos Emma Watson (Harry Potter) nagyszerűen játszik. Ezra Miller (Beszélnünk kell Kevinről) meleg karaktere nekem nem szimpatikus, de el kell ismernem képességét. Ők hárman tényleg viszik a filmet, szerintem igen is nagy tehetségek. Hozzájuk jönnek még a remek mellékszereplők.  Kate Walsh (A Grace klinika) és Dylan McDermott (Képtelen kampány), akik a szülőket játsszák. És megemlítem még a mindig szerethető Paul Ruddot (A 40 éves szűz), aki angoltanárként tovább viszi a róla kialakított pozitív képet.

És most jön az érdekesség Stephen Chbosky rendezővel kapcsolatban, hiszen kevés esetben fordul elő az, hogy maga az író egy személyben a forgatókönyvíró és rendező is. Közel 15 évvel ezelőtt próbálkozott egy vígjátékkal, hogy utána mitől nem folytatta, az nem tudom, mert igen is van tehetsége hozzá. Ezzel az úgynevezett önéletrajzi levélregényével berobbant a köztudatba, viszik, veszik, mint a cukrot, de az, hogy a filmjét is szeretik, az nem semmi. Azt hiszem a siker sztori így kerek. Az imdb. 8.3 pontja elég magas ahhoz, hogy a köztudatba úgy kerüljön be, hogy nagyszerű egyedi film és hasonló stílusban igen régen készült nézhető darab.  Véleményem szerint is egész kellemes lett, de én nem értékelem már ennyire nagyra. Lehet kiöregedtem ebből.  A zenéjéről még szeretném megjegyezni, aki szerette a Rocky Horror Picture Show-t, annak biztos külön örömet fog szolgáltatni, hogy újra hallja felcsendülni az ismerős dallamokat.   

Szintén egy olyan film, aminek az ajánlásán nem nehéz gondolkodni, hiszen függetlenül a kortól bárkinek lehet. A fiataloknak azért, mert az iskola nehézségeit - örömeit nem lehet elkerülni, az „öregeknek” viszont a jóleső nosztalgiázás végett.   

70%

Ennél a címnél már csak a filmnek kéne érdekesebbnek lennie. Kánikula elmúltával 50 fokos lakást lehűtve, hosszú idő után ismét elkapott az a bizsergés, ami arra kényszerít, hogy nekem feltétlen néznem kell valamilyen filmet. Könnyed filmre vágytam, nem egy nehezen emészthető darabra. Nem sokat hagytam az agysejtjeimet kétségek között, hiszen az alábbi film címének elolvasása után már nem is kutakodtam tovább felgyülemlett tékámban. A rendező, a szereplők mind ideálisnak tűntek egy elképzelt tökéletes szórakozáshoz.

Az álmodozó Muhanned Sejk (Amr Waked) meglehetősen extrém ötletet szeretne megvalósítani hazájában. Megálmodja, hogy békeidőben feltétlen lazacokat szeretne honosítani Jemenben. Ennek a drága sportolásnak a költségeit természetesen maga a Sejk állja, de a megvalósításához már bizony segítségre szorul, hiszen köztudottan a lazac nem éppen őshonos halfajta a sivatagi környezetben.  Ábrándjainak kielégítésére egy angol közvetítő irodában dolgozó alkalmazott Harriet (Emily Blunt) segít, aki felveszi a kapcsolatot a neves halbiológus szakemberrel Dr. Alfred Jones-al (Ewan McGregor). A szaki persze teljesen abszurdnak, értelmetlennek tartja az egész agyament küldetést, egészen addig, míg be nem kapcsolódik a brit kormány, országuk imásának növelése érdekében. A miniszter sajtófőnökével Patriciával (Kristin Scott Thomas) kiegészülve kész a teljes csapat a lehetetlen küldetésre…..

Ugye milyen jó kis sztori? Végre nem egy olyan közép keleti film ahol nem domináns jellem a terrorista és nem robbannak halomra az emberek. Mégis megnézése után inkább én robbantam volna fel. Elég csúnya megjegyzéssel illettem a filmet, amit most inkább kihagyok a leírásomból. Lehet álmos pillanatomban kapott el a vége, de nem jó szájízzel keltem fel mellőle az biztos. Mindig azt írtam korábban, és itt sincs másképpen, hogy értem én, a hit meg a szeretet, hozzáadva saját magunk felfedezését reklámszöveggel sok mindent el lehet adni, de ezt a filmet én speciel nem veszem meg. Előrebocsátom a film alapjául szolgáló regényt nem olvastam.

Pedig tényleg jól indul a film. Egészen komolyan mondom semmi kifogásom nem volt vele kapcsolatban egészen a film feléig. Addig az a romkom, kis angol humorral fűszerezve kifejezetten jól működik, de a felétől lévő csöpögős romantikus szál nem okozott semmilyen megható együttérzést szereplőinkkel. Tényleg vicces kellemes az eleje. Alfréd házas, megfontolt ember, aki a hétköznapok szürkeségébe már elveszett, Harriett egy érzéki kiegyensúlyozott nő, aki éppen útjára engedi katona barátját Afganisztánba, és Patricia a kemény határozott nő megtestesítője egy kellemes „jó érzéssel nézem hangulatot” teremtettek. Később, azonban ahogyan túljutunk a felén, rájöttem, hogy ez nem is olyan romantikus vígjáték, mint amilyennek gondoltam, hanem egy képtelen szerelmi történet a sivatagban, totális drámázás, amit már láttunk vagy tucatszor, csak ebben a forró köntösben még nem. Nem kívánok a sztoriról írni, inkább csak azt jegyezném meg, ami tényleg kihúzta nálam a biztosítékot még akkor is, ha ez egy teljesen ártalmatlan könnyű film. Ha én egy elcseszett háborús hős lennék, aki mellől szinte mindenki fűbe harapott egy szuper akció során, és egyedüli túlélőként visszatérek a nagy szerelmemhez, aki miatt érdemes volt túlélnem a nagy csapást, csak nem hagyom már, hogy egy mimóza lélek hazatértem után lenyúlja a csajomat egy jól sikerült, azért mert „szeretem” szöveggel!!! Hála az égnek nem vagyok katona és forgatókönyvíró sem, ezért inkább mélyen hallgatok. Na de a kézfogás naplementével. Ejej.

Amúgy Ewan McGregor (Trainspotting) egészen jó a félénk halbiológus megformálásában, bár a végén már őt sem szerettem nézni „nyálas” szerepében. Nem biztos, hogy ezek a szerepek jól állnak neki, de mégsem mondhatom rá, hogy egyoldalú színész lenne. Emily Blunt (Az ifjú Viktória királynő) kellemes hangulatot sugall végig, nem az ő hibája, hogy partnere nem lett a kedvencem ebben a filmben és igazán azt sem éreztem, hogy annyira működne köztük az a bizony sokat emlegetett „kémia”. A legjobb talán Kristin Scott Thomas volt, akinek azért lehetett jeleneteit élvezni. Azonban szegény, hol van már Az angol beteg c. filmjétől. Igazából, ha a sejkről Amr Waked (Sziriána) is szeretnék írni azt, mondanám, hogy az egyik legszimpatikusabb arab, akit filmen láttam.  

Lasse Hallström (Csokoládé, Árvák hercege) rendezőre igazán semmi okom rosszat mondani, mert a rendezése nem rossz, azonban mégis sikerült egyszer bealudnom rajta. Maga a sztori is érdekes, csak mégis úgy éreztem, hogy a könyvnek az adaptálása nem sikerült megfelelően. Gondolom Paul Torday könyve ezerszer jobbra sikeredett és nem véletlenül kaptam meg érte Nagy-Britannia irodalmi szórakoztató díját. Igazából nincs úgy komolyabb bajom a filmmel, de sajnos pont rossz idegállapotban ültem le elé, ezért lehet másnak teljesen más véleménye lesz és egekig dicséri majd a művet. Én most ezt nem teszem, kivéve a zenéjét, mert az egészen kellemesen észrevétlenül belemászik a fülbe. Ha valaki csak a látvány miatt szeretné megnézni, szerintem kicsit csalódni fog, mert a skót kastélyok látványán kívül sok mindent nem fedeztem fel, amit emlékezetembe véstem volna. Senkit nem szeretnék lebeszélni róla, mert azért érdemes egy próbát tenni vele.

Különösen ajánlom azoknak a sporthorgászoknak, akik szerény kis hazánkon kívül nem tudják máshol pergetni botjaikat. Amúgy, aki csak hűsölésre vágyik, az inkább tegye el későbbre, mert ez a film egyáltalán nem fogja lehűteni, talán télen szűkös hideg estéken nagyobb élményt fog adni.

60%

Szerelemes filmek kedvelői dörzsölték a kezüket mikor meghallották, hogy David Nicholls One Day című két évvel ezelőtt megjelent nagy sikerű regényét vászonra adoptálják. Számomra ritkán sikerülnek nézhetőre ezek a romantikus filmek, talán még kevesebbet nézek meg belőlük, mint mondjuk a vígjátékokból, de most mégis azt mondom, hogy egy olyan ritka példányát láthatjuk annak, hogy nem csak a könyv lett kitűnő, hanem a belőle készült film is.

Emma (Anna Hathaway)  és Dexter (Jim Sturges) jól sikerült diplomakiosztó partijuk után ágyban találják magukat, persze az a bizonyos dolog nem történik meg, ami végett ágyba-ballagtak, de mégis életre szóló barátságot kötnek egymással. A két különböző vágyú és természetű fiatal útjai szétválnak, de 20 éven keresztül egy napon mindig bepillanthatunk életükbe, és látjuk, hogy ez a barátság hol közeledik, hol távolodik egymáshoz, míg végül…..

Míg végül nem írom le, hogy mi történik, de azért sem lövöm le a poént, meg amúgy is azon a három variáción, melyen a film alatt folyamatosan gondolkodunk, nem olyan bonyolult kitalálni. Összejönnek, nem jönnek össze, vagy csak lelki barátok maradnak. Vagy talán mégsem ilyen egyszerű ez a film? Őszintén megmondom, nem sírtam el magam rajta, de igen közel álltam hozzá nemegyszer. Maga nemében szép film volt. Régen láttam olyan romantikus filmet, ami nem követi az abszolút bevett sémákat, kliséket annak ellenére sem, hogy az előbb felvázolt sztorim nem erre utal. Régen gondoltam azt, hogy a rengeteg krimi könyv után, szívesen elolvasnám Nicholls drámáját, mert szerintem ez a kategória közelebb áll hozzá.    

Emma és Dexter alapban két szimpatikus figura, akiket első látásra meglehetett szeretni, és úgy gondolom ennél a filmnél ez volt az alapvető kulcsfontosság. Ha ez itt nem lett volna meg, egyáltalán nem működött volna, és akkor ezzel nem mondtam semmi okosat. Az a bizonyos kémia, amit mindig felemlegetünk a színészek egymás közötti játékánál ebben az esetben forráspontig izzott. Voltak olyan jelenetek, hogy szinte már vártam, hogy ugorjanak már egymásra, de mégsem. Ez a különös feszültség, érdekes hangulat végig jelen van, és ettől működik ez a film. Persze ehhez kellett a klassz kis sztori is.

Főszereplőink totál ellentétes karakterek és nem csak a nemükből adódóan. Emma naiv visszahúzódó álmodozó lány, aki verseket ír, de egy napon regényíró szeretne lenni. Többnyire a komikusabb helyzeteket neki köszönhetjük, hiszen Dexter szöges ellentéte női szereplőnknek. Magabiztos igazi szívtipró tv sztár, aki azt hiszi magáról mindent megtehet és mindenki a lábai előtt hever, amit ugye az élet mindig megcáfol. Egyszer fent egyszer lent, ha elszállunk magunktól bizony a szerencse megfordul. Mindennapi életükbe bepillantást mindig az a bizonyos július 15-i nap jelenti. Leírni nincs kedvem az összes dolgot mi minden történik, de röviden annyi, hogy mindkét szereplő keresi a saját szerencséjét az életben. Garantálom, hogy a film nézése közben nem lesz olyan ember, aki nem drukkolna nekik, hogy na, már most tényleg ugorjanak egymásnak. A film vége meglehetősen hatásvadászra sikeredet, lehet valakinek ezek a visszaemlékezéses jelenetetek nem fognak tetszeni, de úgy az egészet figyelembe véve szerintem nincs vele komolyabb baj.

A zene a film alatt teljesen nosztalgikus hangulatot teremtett, klassz volt visszahallgatni 90-es évek slágereit. Megpróbáltam külön is végighallgatni a soundtrack anyagot film nélkül, de az már teljes egészében nem ment. Nekem kifejezetten csak a film alatt tetszett.  Amit még szeretnék megemlíteni, hogy nem csak a megfelelő zenékkel tükrözték hűen az idő múlását, azt a 20 évet, amit átölel a film, hanem a tökéletesen korhű ruhakollekciókkal. Kicsit vicces így már visszaemlékezni, mi minden volt abban az időben a divat. Talán egyszer visszajön még és jót röhögünk magunkon.

Mint ahogy fent is említettem többnyire ezeknél a filmeknél a szereplőkön áll vagy bukik szinte minden. Na, ez a film is megbukott a kasszáknál és többnyire a kritikusok szemében is, mivel a rendezőnek szemére vetették, hogy Anna Hathaway meglehetősen erős akcentussal beszélt, ami ennél a filmnél megengedhetetlennek tekintettek. Hát ez az, amit mi nem fogunk észrevenni, legalább is a többség nem és ez egyáltalán nem fog befolyásolni a tetszési indexünkben. Akkor meg különösen nem, ha szinkronosan látjuk majd a filmet.

Anna Hathaway (Szerelem és más drogok) és Jim Sturges (Las Vegas ostroma) színészi játékán nehéz lenne kötözködni, de talán Anna-n jobban látni az „erőlködést” egy picivel, hogy nagyon jól akarja ezt most játszani. Mindketten nagy élvezettel, beleélve tették oda magukat és ennek köszönhetően hihetően játszanak. Átjött nagyon szerepük. Patricia Clarkson (Viharsziget) és Ken Stott (Artúr király) mellékszereplőként teljesen rendben voltak. Rafe Spall (Vaskabátok) pedig Ian szerepében tényleg egy szerethető balek volt.   

Azt hiszem ennek a filmnek tényleg jót tett, hogy női rendezőt választottak a producerek. Úgy látszik filmeknél nem úgy van mint a szakácsok esetében, hogy mester csak férfi lehet. Lone Scherfig dán rendezőnő már korábbi az Egy lányról c. művével is bizonyította, hogy ért a drámázáshoz. Evvel a darabbal is maradandó szívszorító élményt okozott nekem és ha megkérdeznének, hogy ajánljak egy romantikus drámát biztos ezt a filmet fogom felhozni az illetőnek. Forgatókönyvet maga a regényíró David Nicholls készítette el, amihez csak annyit fűznék a könyv olvasása nélkül is rettentő jóra sikerült. Talán úgy jellemezném az egészet, hogy egy harmatkönnyűnek ígérkező romantikus filmből a végére ólomsúlyú dráma lett. Olyan mintha kitennének a tengerparttól 1 km-re, hogy akkor most ússzál ki, elsőre könnyűnek tűnik (már aki tud úszni), de a végére beledöglesz. Persze azért nem kell annyira átesni a másik oldalra, mint ahogy most én tettem, az biztos hogy hatása alá kerültem, de nem egy mély gondolatokkal telepakolt film. Szeretni fogjuk, de csodát ne várjuk tőle.

Érdekes, de ezt a filmet simán ajánlom pasiknak is. Nem szégyen beülni és elérzékenyülni párunk mellett és adott helyzetben néhány könnycseppet ejteni. Ez is az a kategória, amit mindenkinek tudok ajánlani, talán azok mellőzzék akik a Motel c. filmen nevelkedtek és élvezkedtek, mert ők bizony marha nagyot csalódnak benne.

88%

https://www.youtube.com/watch?v=uLUWHW5NxwI

Kifejezettem nem szeretem a vígjátékokat, mivel tömeggyártása ellenére évente csak egy – két olyan elfogadható alkotás születik, amire utólag nem sajnálom az eltöltött időmet. Hollywood ontja a marhaságokat, amikre nem igazán vagyok vevő már. Nem mondom, hogy az alábbi alkotás minden tekintetben kielégített, de egynek tökéletesen elment és faarcom elmozdult több esetben is.  

Cal Weaver (Steve Carell) és Emily Weaver (Julianne Moore) több évtizede házasok. Egy jól sikerült étteremben eltöltött vacsora után Emily bedobja a törülközőt és közli férjével a klasszikus mondatot: „El akarok válni!”. Cal bánatát, férfiszokásokhoz hűen a közeli kocsmában porbálja átvészelni folyamatos önsajnálkozások közepette. Mikor már mindenki kívülről fújja mi történt emberünkkel, az ügyeletes nővadász Jacob Palmer (Rayn Gosling) megsajnálja és felkarolja. Megtanítja a csajozás összes fortélyára, amivel talán újra felkelti Emily figyelmét is……

Nem volt ezzel semmi baj, csak túlhúzták. Ha a vége 15 perccel rövidebb, jobban tetszett volna. Mondjuk a film közben is voltak olyan üresjáratok, amit csak hatalmas ásításokkal tudtam átvészelni és ezt konkrétan nem a fáradtság számlájára írhatom. Hála az égnek megfelelő érzékkel azonban mindig akkor jött valami poén, ami kizökkentett alélt állapotomból. Nem azt mondom, hogy nem láttunk már hasonló sztorit korábban, de mégis a sablontörténések ellenére a filmben volt valami, ami megfogott és kaján vigyort csalt az arcomra.  

A filmbe zsúfoltak több szálat is, amiről az a véleményem, hogy ha ez egy kicsit kevesebb, több lett volna (ezért is lett hosszú a film).  A kisrác szerelme a bébiszitter iránt, a bébiszitter szerelme az apuka felé, az anyuka kapcsolata a könyvelővel, és még sorolhatnám, ez így egy kicsit sok. Konfliktusok halmaza egy kicsit túlbonyolított vígjátékhoz képest. Ezek a többgenerációs szálak a végére természetesen összeérnek a film csúcspontjaként, ami tényleg remekre sikeredett. Valahogy itt kellett volna lezárni az egészet a ”csattanó” után (amire tényleg nem jöttem rá és ezért jár a pont) és a további negyed órát nem kellett volna kényelmetlenül végigülni. Bizonyos dolgok megértését ugyanakkor nem erőltették, mint pl.: Gosling átfordulását egyik pillanatról a másikra. Azért ahhoz idő kell, hogy az ember levetkőzze előző énjét és csak úgy átálljon a másik oldalra, ugyanakkor Carellnek viszont ez a karakterfejlődése sikeresen végbement. A tanulságokat, amikről a film szeretne mondani, nem részletezem, mert ezekre minden gondolkodó lény könnyedén rájön magától is, nem bonyolították halálra.  

A mai vígjátékokon felnőtt generáció meglepően fogja tapasztalni, hogy nem kell egy jó vígjátékhoz az altesti humor alkalmazása. Számtalanszor leírtam már (persze más is), hogy fölösleges gusztustalansággal telezsúfolni a vígjátékokat, hogy megfelelően szórakozzunk, csak megfelelő forgatókönyv és tökéletes szereplőgárda kell. Az előbbi hagy még kívánni valót maga után, azonban az utóbbira nem lehet panaszunk.   

A lúzer megcsalt férj szerepére Steve Carell (A család kicsi kincse) tökéletes választás volt. Azon színészek közé tartozik, akit már kinézete alapján megsajnálok és az eljátszott töketlenségei miatt megszeretek. Julianne Moore (Az ember gyermeke) a tökéletes ellentéte Carellnak. Régen láttam olyan filmben, amiben ne tetszett volna. Rayn Gosling (Drive) minden téren nyomul ezerrel. Nem tudom, létezik még a naptárában olyan nap, amikor ne forgatna. Folyamatosan jönnek a filmjei. Csípem a srácot, szimpatikus és tehetséges. A csajok meg örülhetnek és vigyoroghatnak, ha vetkőzik, mert tökéletes photoshoppolt felsőteste látványától biztosan megbénulnak. Emma Stone (Könnyű nőcske) hatalmas, végre egy színésznő, akinek a szinkronhangját is eltalálták. Könnyű nőcske után ismét egy olyan film, amiben nagyon jó. Marisa Tomei, Kevin Bacon, John Caroll Lynch, mellékszereplőként csak dicsérni lehet, úgy egyben volt mindenki, amit már régen éreztem filmben.

Glenn Ficarra és John Requa (I love You Phillip Morris) rendezőpárosnak sikerült felépítenie elejétől a végéig egy könnyen fogyasztható romantikus vígjátékot, amihez megfelelő mennyiségű lóvét is kaptak, hogy ennyi sztár együtt szerepelhessen. Az biztos, hogy a nyár egyik legjobb vígjátéka lett, de ez nem is nagy dicsőség. Kicsit hosszúra sikerült, de kizártnak tartom, hogy a film ne csalna felejthetetlen nevetést bárkinek is az arcára. Tipikusan az a film, ami után tényleg jól esik felállni. Ami érdekesség és kevesen tudják, hogy a forgatókönyvét az a Dan Fogelman írta, aki eddig igazából animációs filmek megírásában jeleskedett, úgy, mint a Verdák, Aranyhaj és a nagy gubanc vagy éppen a szuperkutyás Volt. Gratula neki. 

A romantikus vígjátékok kedvelőinek kötelező. Aki viszont nem csípi ezt a műfajt, próbáljon erőt venni magán és beülni rá a párjával, hátha szerez a kedvesénél egy jó pontot, amit később majd adott pillanatban leadhat egy jó focimeccs kedvéért.

 75%

Elsőre csak annyit szeretnék írni, hogy a friss házasok, illetve a házasodni kívánkozók ne ezzel a filmmel kezdjék a mézesheteiket illetve az összeköltözést, mert nem biztos, hogy éppen nekik készítették. Vagy mégis?  

Michael (Sam Worthington) és Joanna (Keira Knightley) főiskolás koruk óta együtt vannak hosszabb rövidebb megszakításokkal, az utolsó 3 évet azonban már házasságban közös fedél alatt. Joanna szabadúszó írónő, aki többnyire otthon tartózkodik, Michael viszont pont az ellentéte, hiszen a munkahelyi elfoglaltságai miatt többször is távol van. Michael munkahelyi partija után Johanna féltékenységi jelenetet rendez, mivel látja, hogy férjének új kolléganője Laura (Eva Mendes), akit eddig csak úgy jellemeztek otthon, hogy „teljesen átlagos nő” intenzív vonzalmakat táplál férje iránt. Másnap mikor Michael elutazik kolléganőjével üzleti tárgyalásra, Johanna egyedül marad otthon és véletlenül találkozik régen látott szerelemével Alexal, aki viszont egyből vacsorameghívással kínálja meg estére……

Na, ki csal meg kit? Ez itt a kérdés, és ezt természetesen nem is árulom el. Igen érdekes kis film volt ez párkapcsolati „problémákról”. Kevés film van, ami a megcsalás kérdésével foglakozik, kényes téma és nehéz filmre vinni úgy, hogy ne tűnjön giccsesnek.  A film két éjszaka eseményeit meséli el, amiből megtudhatjuk, hogy az elméleti ábrándozás és a fizikai megcsalás között óriási a különbség. A hűség és a bizalom alapvető dolog, de a vágyat legyőzni nagyon nehéz. Nincs olyan ember, illetve ha van is ritka, mint uszodában a tavirózsa, akit az életben legalább egyszer ne kapott volna el a hév, és ha ez még a lehetőséggel is párosul, ember legyen a talpán, aki legyőzi az ösztönöket. Aztán meg ugye ott van a régi nagy Ő, akit az ember nem tud kiverni a fejéből, álmainkban szabadon megidézhetjük magunkban és bármit megtehetünk vele, de amikor véletlenül a fizikai valóságban is összefutunk éjszakáink rablójával, megdobban a szív keményen. És azért valljuk be, csodák azért nincsenek! Na, azt hiszem ennyi bőven elég is erről, mert még azt gondolja valaki, hogy valami témafelelőse vagyok ennek a dolognak.

Amúgy a filmben semmi különös nincs, illetve csak annyi, hogy azon lehet drukkolni, hogy melyik szereplővel történik meg az a bizonyos aktus. Aztán meg lehet ítélkezni, vagy esetleg a pártját fogni. Melyik a jobb? A fizikai vagy az érzelmi eltévelyedés? A története végül is tetszett, nem egy túlbonyolított film, nincsenek benne csavarok, hanem egy szépen elmesélt intelligens történet szép és emlékezetes képekkel. Nem több, nem kevesebb. Nem egy pörgős film, de mivel nem is akciónak készült, ez sem zavart. Legalább lehetett rajta gondolkodni. Meztelen jelenetekre vágyók csalódni fognak, mert a ruha szinte mindenkin rajta marad.

Keira Knightley egyre több filmben szerepel, és egyre jobban tetszik a játéka. Mondjuk mindig is tudtam, hogy jó színésznő, ebben a filmben is hozza az átlag felettit. Simán a legjobb a négy karakter közül. Sam Worthingtonról továbbra is azt gondolom, hogy nem bizonyított még. Különösen a drámai szerepek állnak tőle távol. Hihetetlen egysíkú. Eva Mendes (Pancser Police) jó nő, bár elsőre nem ismertem meg. Helyesen tud a távolba bambulni, más nem maradt meg bennem. Vajon miért mindig ilyen szerepeket kap? Alex szerepében Guillaume Canet (A part) látható, akiről szintén nem tudok semmi rosszat mondani, egészen kellemes játéka volt.  

Massy Tadjedin (A fiók) rendezőnő filmje végül is elérte a célját. Igazán reális filmet készített a ”kísértésről” a házasság egyik legnagyobb buktatójáról. Egyetlen negatív dolgot tudnék kiemelni, az pedig a film első felében a vágás. Borzasztóan zavart az egymás utáni képek (jelenetek) ”összerakása”. (Az egyik jelenet itt, aztán a másik meg amott, de ugyanannak a folytatása.) A film második felében ennyire nem volt zavaró. (vagy megszoktam) Amúgy a rendezés, a forgatókönyv, a képek tetszettek. Sőt a film zenéjét még ki is emelném.  Nekem végül is jobban tetszett, mint ahogy vártam vagy gondoltam volna, bár biztos lesz olyan, aki unalmas találja. Érdemes volt megnézni, de azért sok ilyen témát nem kell feldolgozni, eleget hall az ember a való világban is. Beillik simán a Közelebb, Match Point vonulatba, bár azok jobb filmek.  

Ajánlhatom azoknak, akik értelmes filmet szeretnének nézni estére. Azonban nem kell sokat várni tőle. Akiknek viszont a megtekintése lelkiismeret furdalást okoz, szerintem hagyja ki nyugodtan, még a végén elszólja magát.  

70%

Végre valahára volt egy olyan film, amire azt mondtam, hogy tetszett. Paul Haggis rendezte az Ütközések-et, amiért még anno hajlandó voltam felutazni a nagyfővárosba is. Azt azért nem mondom, hogy a közelébe ért annak a filmnek, de egy teljesen jó végigizgulós alkotást láttam. Az már csak másodlagos, hogy a hitelessége mennyire kérdőjelezhető meg.   

John Brennan (Russel Crowe) irodalomtanár feleségét főnöknője meggyilkolásának vádjával letartóztatják, és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik. Brennan nem tud belenyugodni az ítéletbe, hiszen szent meggyőződése, hogy Lara (Elizabeth Banks) teljes mértékben ártatlan. Mikor szembesül azzal a ténnyel, hogy nincs az a bíró vagy ügyvéd, aki segítene neki a továbbiakban jogi úton kihozni feleségét a dutyiból, komoly lépésre szánja magát. Tudatosul benne, hogy az egyetlen megoldás feleségét élve maga és a fia mellett látni, ha megszökteti. Lara sikertelen öngyilkossági kísérlete után belevág a lehetetlennek ígérkező küldetés megtervezésébe, még azzal a tudattal is, ha a terve nem sikerül, a fia szülők nélkül fog felnevelkedni……………

Mint ahogy a bevezetőmben is említettem, végre egy olyan sztori, ami a hihetetlenségei ellenére is hihetően érdekfeszítőre készítettek el az alkotók. Mert azt az egyet nem mondhatom el róla, hogy nem szegezte végig a tekintetünket a képernyő elé.  Azért lovagolok ezen a hihetetlenségen – persze tudom, hogy nem kéne -, mert ugye marha nehéz azt elhinni, hogy egy mezei ember, még ha megfelelően hatalmas IQ-val is rendelkezik, és nem Michael Scofieldnek hívják, sikeresen végre tudna hajtani egy ilyen hatalmas és kockázatos tervet. És ezzel akkor be is fejezném ezt a vonalat. DE. Ez a film abszolút jól adja el magát, hogy nem minden úgy történik, ahogy azt főszereplőnk a falitáblán eltervezte. És ezért válik az egész hihetőnek. (vagy továbbiakban sem)

Miután egy szökött rabtól megtudja, hogy mi fán terem a szöktetés, fogalma sincs, hogy kitől kéne hamis papírokat és fegyvert szerezni, nemhogy még a pisztolyt megtölteni, esetleg lőni vele. A csodálatos youtube adta lehetőségeket kihasználva filmet keres álkulcskészítésről, ami persze mindig tökéletesen működik, csak akkor nem, amikor kellene, és még sorolhatnám tovább azokat dolgokat, ami alapján látjuk, hogy a főszereplőnk ember, nem pedig szuperhős. Mindennek ára van, nemcsak a dollár ezrek fogynak, hanem a testi épsége is veszélybe kerül, ezért oda kell figyelnie, kivel tud sikeresen üzletelni. Az akcióhoz szükséges nyomokat egyre nehezebben tünteti el és ezekkel az árulkodó jelekkel a nyomozóknak is felkelti a gyanúját, a végére megkezdődik a versenyfutás az idővel. A szöktetés indulásakor válik igazán izgalmassá, akciódúsabbá a film, addig lassan adagolják a feszültséget. Szeretem a lassú filmeket, ezért engem ez egyáltalán nem zavart. A mondandóm végére azt kell, hogy írjam, bizony régen láttam ilyen remek módon összeszedett fokozatosan izgalmassá váló krimit.

A filmben a nekem nem tetsző dolgokért, ahogy haladtam előre, megbocsátottam, illetve csak megjegyeztem, hogy ezt meg ezt nem kellett volna már. Ilyen jelenet, mikor a drogbáró házában kitör a lövöldözés. Emberünk kicsit hamar megtanulta használni fegyverét, kicsit gyorsan tanult bele ebbe a szakmába. De ugyanakkor ennek a karakternek rengeteg jó tulajdonsága is volt, a mellékszereplőkkel való kapcsolatokat is remekül adták elő, a film nem követte azt a klisét sem, hogy az ügyeletes széplány összejön a főszereplőnkkel és nem mozdult el a megcsallak, nem csallak meg vonal felé.  

Megemlítem még, hogy ez egy feldolgozás, méghozzá a Pour Elle 2008-as francia filmnek remake változata, amit viszont nem láttam. Utána olvastam az eredetinek és azt írták róla, hogy ez a film kivételesen jobb lett, mint az eredeti, jobban kidolgozottabbá, feszesebbé, ”Hollywoodiasabbá” tették.

Russel Crowe (Szigorúan bizalmas, Egy csodálatos elme) szerintem egész jó volt az irodalomtanárból bűnözővé váló szerep megformálására. A Robin Hood után nekem kifejezetten tetszett, de az meg nem annyira mérvadó. Kicsit halványabb volt Elizabeth Banks (Zack és Miri pornót forgat, Pókember 1-2), de lehet, ezt csak azért mondom, mert nem szerepelt sokat a filmben. Nagy érzelmi hatást nem váltott ki belőlem. A mellékszereplők közül Liam Neelson (Schindler listája, Star Wars I), mint szökött fegyenc villantott vagy két percet, és Brian Dennehy (Rambo 1) is a nagyapa szerepében remekül működött. Végére megjegyezném, hogy láthatjuk a filmben a férfiszívek kedvencét, a mindenki Tizenhármasát Olivia Wilde-ot a Dr. House sorozatból.   

Paul Haggis (Ütközések) rendezője és forgatókönyvírója is egyben ennek a számomra teljesen élvezhető, bár kicsit hosszúra nyújtott filmnek. Tényleg lehetett volna még tovább vágni, és akkor még izgalmasabb lett volna, de én így is élveztem az elejétől a végig, még az unalmasabb perceken is simán átlendültem, lehet jó passzban kapott el a film vagy inkább a mostani csalódások után felüdülés volt látni valami mást. Illik még megdicsérni a filmnek a zenéjét és a fényképezését is!  Azért a Toyota Prius reklámból kicsit sok volt.

Elég sok kritikus lehúzta a filmet, és nemcsak a film hosszával kapcsolatban, persze mindenkinek joga van ehhez, de mivel én nem vagyok az, bátran merem ajánlani a krimi kedvelőknek jó sok kólával és kukoricával. Üljünk be rá, ne várjunk sokat és élvezzük.

75%

ver.2 

Vasárnap délután, ha az ember ráér, nem igazán van ráállva a komolyabb filmekre, már csak azért sem, mert nem biztos, hogy nem zavarják meg telefonok, kutyát sétáltató barátok, esetleg egy gyerek, aki meg sem áll egész nap. Ezekben az esetekben még arra is engedékeny vagyok, hogy a film lehet szinkronos is. Ismét egy vígjáték. Ismét várom a katasztrófát.

Emma (Natalie Portman) és Adam (Ashton Kutcher) gyerekkoruk óta barátok, az évek múlásával egyre többet találkoznak, ezeknek a találkozásoknak nem lehet más a vége, mint az ágybabújás. Emma egyáltalán nem vágyik párkapcsolatra, csak szexre. Adamnak is tökéletesen megfelel a kapcsolat eme formája. Ezért megbeszélik, ha szükségük van egy kis összebújásra, csak hívják egymást és azt a kis időt nem beszélgetéssel töltik. Kezdetben remekül megértik a testbeszédet, így legalább nem kötődnek egymáshoz, nincsenek közös reggelik, nagy veszekedések, tehát minden olyan dolgot mellőznek, ami egy normális párkapcsolatban előfordul. Később azonban rájönnek, hogy így a dolog csak egy ideig működik, mert valamelyikük előbb-utóbb többet akar…………

Csak szexre kellesz! Asszem kevés olyan ember van, akinek ez a rövid mondat nem ment gondolatban keresztül a pici buksiján az eltelt évei során. E mondat köré felépítve egy egész klassz kis vígjátékot lehetett volna leforgatni. Ivan Reitman rendezőnek részben sikerült is. A sztori ebben a filmben is olyan, amit már százszor láttunk más filmekben. Kezdetben a két ellentétes nem vonzódásából kialakul a szex, majd a kötődés, majd a féltékenység, majd a hiány, ez mind így együtt alkotja a nagybetűs szerelmet. Itt is fordítva történik minden, mint ahogy az életben lenni szokott. Gyakorlatilag semmi extra. Talán csak a karakterek és a vicces beszólások változnak. Sajnos ebben a filmben a kitalált karakterek sem nyújtanak semmi olyan egyedi dolgot, ami kiemelné a szokásos ”romkomok” közül. Azt nem mondom, hogy a film elején nem mosolyogtam el párszor, de azt is inkább a viccesebb mellékszereplők beszólásai miatt. Sőt még azt is mondogattam magamban, hogy ez jobban tetszik, mint az előző nap látott Terhes társaság. Sajnos, ahogy múlik az idő, úgy jönnek elő az érzelmek és az érzelmeket követő sablonok és minden olyan dolog, amit már a film elején is tudni lehetett. Egyre inkább érdektelenebbé válik a szereplők közötti kapcsolat fenntartása, hiszen úgyis tudod mi lesz a vége. Ezért volt számomra felemás. Meg amúgy is mindenki tudja azt a közhelyet, hogy férfi és nő között nincs barátság, mert előbb vagy utóbb valamelyik fél többet akar.

Natalie Portmannak (Fekete hattyú, Testvérek) ez a szerep olyan volt, mint egy sportolónak az edzés utáni levezetés. A Fekete hattyú kicsit megviselhette és ezért választhatta ezt a kisujjból is eljátszom karaktert. Szeretem őt, mint színésznőt, de ebbe a filmbe ő is simán beleszürkült. Illetve aranyos volt, meg minden, de amúgy semmi. Ashton Kutchert a Pillangó-hatás után én egyszerűen nem láttam még közepesnél jobb filmben. Az örök mosoly a száján sosem kókad le és ez egy idő után engem idegesít. Bár ehhez a szerephez most tökéletesen elegendőnek bizonyult ez az egysíkú csábító mimika, de ha nem változtat, a későbbiekben nem fogom rá pazarolni az időmet. De a lényeg, hogy bizony volt egy két klassz mellékszereplő, mint Adam apja szerepében Kevin Kline (Dave), aki belőve mondott érdekes dolgokat, vagy Adam haverjai: a rapper Ludacris (Gamer - játék a végsőkig) és Jake M. Johnson (Felhangolva) beszólásai is egész kellemesre sikerültek. A női vonalon Lake Bell (Egyszerűen bonyolult) és Greta Gerwing (Greenberg) színésznők neveit érdemes megjegyezni, akik valamicskét emeltek a film színvonalán.        

Ivan Reitman (Ovizsaru, Junior, Dave, Ikrek) rendező még a 1990-es években tette le a névjegyét a vígjáték műfajban, 2000-ben azonban már csak három filmmel próbálkozott, több-kevesebb sikerrel. Ez a film azonban nem marad meg az emlékezetes alkotásai között, talán majd a Szellemirtók 3. részével nagyobb sikerrel jár, bár arra még több évet kell várnunk. Azonban nem nevezhető buktának, mert simán behozta az árát. Ismét csak azt írhatom le, hogy egy igazán jó vígjátékra még várni kell. Talán majd a Másnaposok második része.

Délutáni matinénak, tinédzsereknek elmegy, még csókolózni is lehet alatta, mert nem veszítünk vele semmit, ha kiesik egy két rész. Romantikus vígjáték, amire szerelmespárok simán beülhetnek, de nem biztos, hogy első randira ajánlatos, mert még valamelyik fél félreértheti a közlendőt. A kicsit idősebb nézőket azonban már nem fogja elvarázsolni a film. Engem sem.

60 %    

Nem vagyok egy vígjátékpárti, mivel nagyon könnyen bele lehet szaladni bődületesen nagy marhaságokba, aminek az ég adta világon nincs semmi, de semmi értelme, és utána meg bosszankodsz, hogy megint elpazaroltál másfél órát az életedből. Különösen igaz ez az úgynevezett tini vígjátékokra, az Amerikai Pite és társaira.  Azért vannak kivételek is.

17 éves Olivie (Emma Stone) középiskolás lány barátnője invitálására nem hajlandó elmenni közös családi hétvégére, arra hivatkozva, hogy a hétvégén megtörténik életében a nagy nap, és végre maga mögött tudhatja ártatlanságát. Persze kamu szöveg ez, mert az ég adta világon semmi sem történik vele, ugyanúgy telik el ez a hétvégéje is, mint többi hétköznapja. Égadta világon semmivel. Persze a következő héten a nagy újság elmondására a budiban kerül sor nagy titoktartások közepette, aminek következménye, hogy már másnapra az egész suli Olive szüzességének elvesztéséről beszél. ”Bánkódásra” sok ideje nem marad, mert az iskola homoszexuális tagja az alkalmon kapva érdekes ajánlattál áll elé! Amennyiben hajlandó elterjeszteni róla, hogy lefeküdtek egymással, szigorúan csak megjátszva, úgy hogy mindenki elhiggye róla, hogy ő mégsem ”más”, akár fizetne is érte. Főszereplőnk áldott jó lelke persze megpuhul, és ettől a ponttól már senki nem mossa le róla, hogy Ő a suli ”ribije”! Public Enemy One. És ha egyszer beindul az üzlet, nem lehet leállni……………., de a lejtőn sem.

Mint ahogy a bevezetőmben is említettem, utálom az altesti poénokra épített erőltetett trágárul beszélő baromságokat, és azokat is melyek ütődött emberek szerencsétlenkedéséből fakadnak. Hála az égnek itt semmi hasonló nem történik és a b..d megeket is mellőzték. Az maradjon meg a Pite rajongóknak. Ez a film nagyon aranyos és szerethető, a 80-as évek hangulatát idéző mégis friss, tényleg olyan, amire azt lehet mondani, hogy a kategóriája ”romantikus-vígjáték”! Érdekes, hogy eddig magát a szüzesség elvesztésére orientált témájú filmek közül, szinte mind pasis filmek közül kerültek ki, itt végre ennek a ”rettentő nagy teher” levetkőzését női szemszögből kapjuk. Igaz az jut közben az eszünkbe, hogy az amerikai középiskolások egyik legnagyobb problémája lenne.  Olyan érzést is keltve, hogy ez a suli még a múltból maradt itt, mert nem hiszem, hogy mai 17-18 éves diákok között a szűzesség elvesztése akkora téma lenne már. Kicsit mondjuk azt sem értem, hogy Olive speciel úgy jellemzi magát, hogyha ő felhőkarcoló lenne és a fiúk a Google Earth, még akkor sem vennék észre, annyira átlagos. Hát nem tudom, szerintem egyáltalán nem néz ki rosszul. Nekem mondjuk ezek voltak a halvány negatívumok. Említendő dolog még, hogy a film a Skarlát betű című film előtt is leteszi a tiszteletét, olyannyira, hogy Olive büszkén viseli a nagy ”A” betűt, ami anno ugye a házasságtörés jele volt. Feltűnik még egy - két internetet reklámozó dolog, hogy nem maradjunk reklám nélkül, mint pl.: a Facebook, Youtube…. stb. És persze nyomjuk az smst!

Emma Stone (Zombieland, Superbad) legjobb alakítása az amúgy nem túl széles filmográfiájában. Viszi a filmet nagyon. Látszik rajta, hogy élvezi a szerepét. Könnyedén, bájosan, lazán adja elő szerepét. A film után is mosolygunk még rajta egy kicsit. Aki eddig nem csípte az most megszereti. A filmben viselt cuccokkal állat módon kiemelik az alakját, de ami inkább megfogott benne az a mély hangja volt. Kicsit azért többnek nézett ki, mint egy 17 éves lány, de ma már ki tudja megállapítani,”a mai lányok” életkorát.

Persze a mellékszereplők sem semmik. Stanley Tucci (Komfortos mennyország) és Patricia Clarkson (Viharsziget) Olive szüleiként hatalmas szöveget nyomnak végig. Nagyon viccesek együtt. Érdekes gyereknevelési stílust adnak elő. Malcolm McDowell (Törtetők, Hősök sorozat) iskolaigazgatóként kapott egy dühös jelenetet, Thomas Haden Church (Kerülőutak) tanárként, Lisa Kudrow (Jóbarátok) meg mint tanácsadóként osztja az észt. Hibátlanok. Aztán megemlítem a barátnőként feltűnő Alyson Michalkat (Hellcats sorozat) akiről csak egy dolog jut az eszembe és pedig: a mell, több nem.  

Will Gluck (Pomponsrácok) rendező és Bert V.Royal elsőfilmes forgatókönyvíró John Hughes (rendező, forgatokönyvíró) nyomát követve, és a filmben megemlékezve, a 80-as évek filmek hangulatát ötvözve egy intelligens vígjátékot hoztak össze, ami bár nem lesz szerintem klasszikus, de emlékezetes az biztos. Számomra igen.

Azoknak ajánlanám a filmet, aki szeretnének maguknak és a kis családjuknak egy kellemesen mosolygós kikapcsolódást délutánra, remek történettel, pompás zenékkel és szerethető karakterekkel. Nem csak nőknek! Akik csípték a 10 dolog...vagy esetleg a Juno-t azoknak meg kötelező. Estére pedig mehet valami keményebb.

80%