Ennél a címnél már csak a filmnek kéne érdekesebbnek lennie. Kánikula elmúltával 50 fokos lakást lehűtve, hosszú idő után ismét elkapott az a bizsergés, ami arra kényszerít, hogy nekem feltétlen néznem kell valamilyen filmet. Könnyed filmre vágytam, nem egy nehezen emészthető darabra. Nem sokat hagytam az agysejtjeimet kétségek között, hiszen az alábbi film címének elolvasása után már nem is kutakodtam tovább felgyülemlett tékámban. A rendező, a szereplők mind ideálisnak tűntek egy elképzelt tökéletes szórakozáshoz.

Az álmodozó Muhanned Sejk (Amr Waked) meglehetősen extrém ötletet szeretne megvalósítani hazájában. Megálmodja, hogy békeidőben feltétlen lazacokat szeretne honosítani Jemenben. Ennek a drága sportolásnak a költségeit természetesen maga a Sejk állja, de a megvalósításához már bizony segítségre szorul, hiszen köztudottan a lazac nem éppen őshonos halfajta a sivatagi környezetben.  Ábrándjainak kielégítésére egy angol közvetítő irodában dolgozó alkalmazott Harriet (Emily Blunt) segít, aki felveszi a kapcsolatot a neves halbiológus szakemberrel Dr. Alfred Jones-al (Ewan McGregor). A szaki persze teljesen abszurdnak, értelmetlennek tartja az egész agyament küldetést, egészen addig, míg be nem kapcsolódik a brit kormány, országuk imásának növelése érdekében. A miniszter sajtófőnökével Patriciával (Kristin Scott Thomas) kiegészülve kész a teljes csapat a lehetetlen küldetésre…..

Ugye milyen jó kis sztori? Végre nem egy olyan közép keleti film ahol nem domináns jellem a terrorista és nem robbannak halomra az emberek. Mégis megnézése után inkább én robbantam volna fel. Elég csúnya megjegyzéssel illettem a filmet, amit most inkább kihagyok a leírásomból. Lehet álmos pillanatomban kapott el a vége, de nem jó szájízzel keltem fel mellőle az biztos. Mindig azt írtam korábban, és itt sincs másképpen, hogy értem én, a hit meg a szeretet, hozzáadva saját magunk felfedezését reklámszöveggel sok mindent el lehet adni, de ezt a filmet én speciel nem veszem meg. Előrebocsátom a film alapjául szolgáló regényt nem olvastam.

Pedig tényleg jól indul a film. Egészen komolyan mondom semmi kifogásom nem volt vele kapcsolatban egészen a film feléig. Addig az a romkom, kis angol humorral fűszerezve kifejezetten jól működik, de a felétől lévő csöpögős romantikus szál nem okozott semmilyen megható együttérzést szereplőinkkel. Tényleg vicces kellemes az eleje. Alfréd házas, megfontolt ember, aki a hétköznapok szürkeségébe már elveszett, Harriett egy érzéki kiegyensúlyozott nő, aki éppen útjára engedi katona barátját Afganisztánba, és Patricia a kemény határozott nő megtestesítője egy kellemes „jó érzéssel nézem hangulatot” teremtettek. Később, azonban ahogyan túljutunk a felén, rájöttem, hogy ez nem is olyan romantikus vígjáték, mint amilyennek gondoltam, hanem egy képtelen szerelmi történet a sivatagban, totális drámázás, amit már láttunk vagy tucatszor, csak ebben a forró köntösben még nem. Nem kívánok a sztoriról írni, inkább csak azt jegyezném meg, ami tényleg kihúzta nálam a biztosítékot még akkor is, ha ez egy teljesen ártalmatlan könnyű film. Ha én egy elcseszett háborús hős lennék, aki mellől szinte mindenki fűbe harapott egy szuper akció során, és egyedüli túlélőként visszatérek a nagy szerelmemhez, aki miatt érdemes volt túlélnem a nagy csapást, csak nem hagyom már, hogy egy mimóza lélek hazatértem után lenyúlja a csajomat egy jól sikerült, azért mert „szeretem” szöveggel!!! Hála az égnek nem vagyok katona és forgatókönyvíró sem, ezért inkább mélyen hallgatok. Na de a kézfogás naplementével. Ejej.

Amúgy Ewan McGregor (Trainspotting) egészen jó a félénk halbiológus megformálásában, bár a végén már őt sem szerettem nézni „nyálas” szerepében. Nem biztos, hogy ezek a szerepek jól állnak neki, de mégsem mondhatom rá, hogy egyoldalú színész lenne. Emily Blunt (Az ifjú Viktória királynő) kellemes hangulatot sugall végig, nem az ő hibája, hogy partnere nem lett a kedvencem ebben a filmben és igazán azt sem éreztem, hogy annyira működne köztük az a bizony sokat emlegetett „kémia”. A legjobb talán Kristin Scott Thomas volt, akinek azért lehetett jeleneteit élvezni. Azonban szegény, hol van már Az angol beteg c. filmjétől. Igazából, ha a sejkről Amr Waked (Sziriána) is szeretnék írni azt, mondanám, hogy az egyik legszimpatikusabb arab, akit filmen láttam.  

Lasse Hallström (Csokoládé, Árvák hercege) rendezőre igazán semmi okom rosszat mondani, mert a rendezése nem rossz, azonban mégis sikerült egyszer bealudnom rajta. Maga a sztori is érdekes, csak mégis úgy éreztem, hogy a könyvnek az adaptálása nem sikerült megfelelően. Gondolom Paul Torday könyve ezerszer jobbra sikeredett és nem véletlenül kaptam meg érte Nagy-Britannia irodalmi szórakoztató díját. Igazából nincs úgy komolyabb bajom a filmmel, de sajnos pont rossz idegállapotban ültem le elé, ezért lehet másnak teljesen más véleménye lesz és egekig dicséri majd a művet. Én most ezt nem teszem, kivéve a zenéjét, mert az egészen kellemesen észrevétlenül belemászik a fülbe. Ha valaki csak a látvány miatt szeretné megnézni, szerintem kicsit csalódni fog, mert a skót kastélyok látványán kívül sok mindent nem fedeztem fel, amit emlékezetembe véstem volna. Senkit nem szeretnék lebeszélni róla, mert azért érdemes egy próbát tenni vele.

Különösen ajánlom azoknak a sporthorgászoknak, akik szerény kis hazánkon kívül nem tudják máshol pergetni botjaikat. Amúgy, aki csak hűsölésre vágyik, az inkább tegye el későbbre, mert ez a film egyáltalán nem fogja lehűteni, talán télen szűkös hideg estéken nagyobb élményt fog adni.

60%

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.