Vannak olyan emberek, akik megunják a civilizáció adta örömöket, és felperzselve maguk mögött mindent, elindulnak a nagyvilágba. Azért kelnek útra, hogy lehántsák magukról a “felgyülemlett koszt” és egyedül legyenek egy gyönyörű helyen, gondolataikba zárva. Aztán vannak mások, akiknek egyszerűen csak zabszem van a seggükben, és nem tudnak nyugodtan megülni és megelégedve bámulni a Celeb vagyok ments ki innen őserdei tájainak szépségeit.Ők azok, akik akár az életük árán is keresik a kalandokat, az izgalmakat. Az így szerzett feltöltődés megér nekik annyit, hogy beledögöljenek az élmény adta gyönyörbe.A természet azonban nem mindig simogató, megnyugtató, és nem nagyon szereti, ha bolygatják. Ismét egy film, ami nagy pofont ad kalandvágyó természetjáróinknak.

1980-ban három kalandra éhes turista, eltérő szándékoktól vezérelve elindul egy idegenvezetővel a bolíviai dzsungel mélyére. Egy olyan élményre vágynak, amelyben korábban még sosem volt részük.Az útjuk során a vártnál sokkal keményebb nehézségekbe ütköznek, és a társaság is szétszakad.A szívósabb és rendíthetetlenebb része a csapatnak nem adja fel, és folytatja a menetelést az ismeretlen tájakon. Az út azonban kifog rajtuk, és végképp szétszedi őket. A film a dzsungel mélyén egyedül bolyongó Yossi Ghinsberg (Daniel R.) küzdelmes, embert próbáló napjainak történetét meséli el.

Szép, színes, úti film, de olykor kegyetlen képekkel. Természet kontra ember. Ritka, amikor az ember győzedelmeskedik, de ha meg igen, az bizony nagy mák. Amúgy ha valakit érdekel, a teljes történetet el tudja olvasni a wikipédián.Ami a dzsungelt illeti, a film befejezése után sem változott meg a véleményem, hogy enné meg a rosseb. Nem a mi világunk ez, nem minket teremtettek oda, hogy hódítsuk meg az ismeretlent. Persze mindig is lesznek, akik a másra vágynak, akik ki akarnak tűnni, és szeretik a veszélyeket.Ha egyszer eljutnék Dél-Amerikába, és lehetne választani, hogy a turistacsalogató Machu Picchu-t nézzem-e meg, vagy egy kis aranyásó kalandra induljak el a helybéli bennszülöttekkel a dzsungel mélyére, tuti nem az utóbbit választanám. Az is lehet, hogy inkább egy helyi krimóban üldögélnék naphosszat.

Mivel a készítők megtörtént esetet dolgoztak fel, nem rugaszkodhattak el teljesen a valóságtól.Bár sosem jártam arra, és az olvasottságom is mindössze addig terjed a témában, hogy a dzsungelben maximum két-három napot lehet kibírni minden nélkül, ha nem születtél Bear Grylls-nek, ezért akár még igaz is lehet a sztori. Bár ha van víz, akkor állítólag három hétig is húzhatjuk. (szintén a nagy túlélőtől tudom). Szóval ez az a hely, ahová nem kell karóra. A dzsungel tényleg megmutatja, mik is vagyunk valójában a természethez képest. Gyakorlatilag senkik. Ha valaki többnek gondolja magát, hajrá.

A filmből igazából az jön le, hogy nem a rovarok, kígyók és békák állandóan vizslató tekintete között élni a legnehezebb, mégha nem is kedvelnek téged annyira. Nem az a gáz, hogy nem tudsz aludni a ragadozók folyamatos közelsége miatt, akik szagolják az izzadt tested párolgását. Még csak nem is az ingoványos talajon való közlekedés a durva, amely beszippant. Hanem az, hogy hogyan is viselkedik az emberi elme vészhelyzetben, adott helyen és időben.

Az egyedüllét és az ebből eredő folyamatos éberség parája visz a sírba, de legalábbis a meggondolatlan cselekedetekbe. Nemcsak a tabletták tudnak hallucinációt okozni, hanem a reményvesztett őrület, ami ránk tör legsötétebb magányunkban. A film az arcunkba nyomja, hogy soha ne adjuk fel, és bízzunk magunkban, hogy a lehetetlent is meg tudjuk csinálni. Mindig van remény. A másik oldalról pedig azt üzeni, hogy egy barát a bajban mutatja meg az igazi arcát. Nos, azt nem tudom, hogy tényleg így van-e, vagy csak egy kicsit hollywoodiasították a művet, de mindenesetre megható, hogy mikre vagyunk képesek. Vagy nem.

Két részre lehet osztani a filmet. Az első, a meglehetősen hosszúra nyúlt bevezető. Hogyan és mikor ismerkedett meg a kis csapat, mi vezérelte őket ide, és hogyan hergelik fel egymást az útra. Ez az egy óra lehet, hogy valakinek unalmas, és érdektelen lesz, de én néztem figyelmesen.Nem azt mondom, hogy ez a rész az erőssége a kész terméknek, de nem is volt annyira gáz, mint ahogy egy-két helyen lehetett olvasni. Amúgy meg aki szereti a természet csodáit, tátott szájjal fogja figyelni a szép, színes képeket, mert azok bizony lenyűgözőek a fotelból nézve is. Legalábbis addig, amíg nem egy csúnya férget mutatnak közelről, amelyik éppen egy sebből mászik elő.

Ahogyan embereink haladnak a céljuk felé, egyre jobban fáradnak, éheznek, és egyre ingerültebbek lesznek. Könnyes szemmel hallgatják “Papa”-ként tisztelt túravezetőjük tanácsait, egészen addig a pillanatig, amíg el nem szakad a cérna.

De ez már a film második fele. A feszültség szépen beköltözik a bőrünk alá, és a hányingert keltő képek felborítják lelki egyensúlyunkat, tovarebbentve az elmúlt óra gyönyörködtető képeit. Tényleg nem szép, amit művel velünk az az oly csodálatos természet. Lehet, hogy majomként kerültünk a földi planétára, de azért továbbfejlődtünk, és nem maradtunk bennszülöttek, akik kukacokon és magvakon élnek. Így jobb híján, vészhelyzetben szőröstül-bőröstül felfalunk egy majmot.

Igen csúnya képeket láthatunk, melyek sok embernél kiverheti a biztosítékot. Ha azonban a másik oldalt nézzük, éhen csak nem akarunk halni, ezért bármi ami elénk kerül és van hozzá gusztusunk, mehet feldolgozásra a gyomrunkba. Szóval a második egy óra lényegében elviszi az egész filmet, és enyhén szólva kiszakít minket abból a békés álláspontunkból, hogy egy National Geographic megrendelésére készült természetfilmet nézünk.

A vége egészen hatásosra sikeredett, átjött.

A film főszereplője Daniel Radcliffe, az egykori Harry Potter igazán odateszi magát. Szerintem klassz volt, és totál elhittem neki, hogy tényleg becsavarodik a körülményektől. Furcsa volt látni, hogy kinőtte korábbi szerepeit, és piszok jól játszik. Kicsit hasonlított nekem külsőleg Ben Fosterre a Lone Survivorból. A többiek igazából mellékszereplők (Alex Russell, Thomas Kretschmann, Joel Jackson) Nem nagyon érdekeltek a filmben, egy-két konfliktust leszámítva.

Greg McLean a Wolf Creek című horrorfilm rendezője igaz nem egy életre szóló élményfilmet készített Yossi Ghinsberg könyvéből, de azt se mondhatom, hogy egyből kiment volna a fejemből. Nem volt ez rossz. Út a vadonba kicsit másképpen. Egy-két jelenet, amely szerintem a rendező szívéhez közelebb állt, kimondottan ütött. Egészen konkrétan majdnem elhánytam magam. A közel két órás játékidő alatt nem nagyon volt olyan pillanat, amikor elterelődött volna a figyelmem a filmről. A fényképezése egészen kiváló, bár “hozott anyagból dolgozik”, hiszen csodálatos a táj. Mondjuk ezt azért tudni kell filmre is vinni. Ha kicsit kötözködni kellene, bár sokan észre sem veszik ezeket, és nem is fontos rá kitérni, akkor azt mondanám, hogy a vágó olló az elején okozott érthetetlen pillanatokat. Egy-egy jelenetet úgy lenyisszantottak, hogy csak mosolyogva néztem, ez most hogyan került ide. A zene, amikor kellett felvitte az adrenalint, lehetett rajta izgulni. A raftingolás szerelmeseinek kifejezetten tanulságos.

Ez az a film, amit érdemes egyszer megnézni. Azt tudtuk, gondoltuk, hallottuk, hogy a dzsungel veszélyes, de most láttuk is. Hogy most ebből tényleg mennyi az igaz, azt meg mindenki döntse el saját maga.

Ajánlom azoknak a kalandoroknak, akik szeretnek képeslapokon látott tájakon gyalogolni, túrázni, hajókázni. Akik szeretik a “sohaneadjukfel” filmeket, azoknak is kötelező.

70%

Vannak azok a filmek, melyeket csakis azért jók megnézni, hogy rövid ideig elrugaszkodjunk a földről, kiszakadjunk a szürke hétköznapokból, nem akarunk semmi mást, csak élvezni a szórakoztatásnak azt a minőségi fokát, ami után tényleg felvillanyozva érezzük magunkat. Mikor nem érzed elcseszett időnek a filmet, még akkor sem, ha a mondanivalót elvétve se találjuk, mert nem egy tömény dráma. Mikor a film úgy ad valamit, hogy segít kikapcsolódni és nem gondolkodni, és mondjuk nem a Micimackóra vágyunk. Bambán, halvány mosolycsíkkal ülünk előtte és hagyjuk, hogy magába szippantson a hangulata, a remek zenéje, melyre ütemesen dobolunk ujjaikkal a combunkon, rázzuk a fejünket és soundtrack-kel együtt énekeljük a számokat. Edgar Wright rendező igazán tökéletesre csiszolt filmet tett le elénk, amiben úgy dübörögnek szinte végig a számok, mintha egy másfél órás videoklipet néznénk hátradőlve popcornnal a kezünkben. 

Baby (Ansel Elgort) egy visszafogott, hallgatag srác, aki gyerekkori balesete, traumája óta állandóan zenét hallgat fejhallgatóján keresztül. A helyi gengszterfőnök, Doki (Kevin Spacey) sofőrként alkalmazza őt rablásaihoz, mivel Baby korábbról tartozik neki. Az utolsó törlesztő részletet követően azonban muszáj szembesülni azzal, hogy Doki nem egy szavatartó ember és kénytelen beállni újra a sorba ahhoz, hogy megmentse saját és barátnője - Debora (Lily James) - életét is.

Szögegyszerű, de mit is várnánk el egy olyan filmtől, ahol előbb voltak meg a zenék, mint maga a történet. Biztos, hogy többször nézős, mert annyi kis finomság van benne, hogy szerintem elsőre fel sem fogtam. Már az első pillanattól kezdve magával ragadott, és többször is elgondolkodtam, hogyan is sikerült ennyire profi módon összehozni. Szinte elejétől a végéig egy tökéletesre vágott és felturbózott videoklip, amiben a zenét, az autós üldözéseket és az adrenalint mind maximumra húzták és csak elvétve hagytak egy kis szusszanásnyi megállást. A film színessége, a ritmusa, lüktetése komolyan elvisz, annak ellenére, hogy a sztori tényleg nem számít. A fekete humor és a véres akciók kellemes egyvelege egy pillanatig sem túlzó. És az a film eleve nem lehet rossz, amiben az alvilág agyontetovált bűnözői Barbra Streisandról vitatkoznak egymással olyan természetes módon, mintha a következő koncértjére mennének, nem pedig egy bankrabláshoz.  

Hogy miért beszéltem ennyit a bevezetőmben a zenéről? Mert ez a film brutális meghajlás a poptörténelem előtt. Megállás nélkül szól szinte a világ minden tájáról összeválogatott zenei stílusok egyvelege, a jazztől a rockzenéjéig, a soultól a punk zenéig. Nem láttam még ilyen filmet, ahol a forgatókönyvet direkt a zenére írták volna, ezzel elmesélve a történetet.  Olvastam valahol, hogy a forgatások alatt a jeleneteknél is hangosan szóltak a számok a hangfalakból, így tudták összeilleszteni és beválogatni, hogy melyik előadó mely száma illik éppen az adott részhez. Szóval igazi nosztalgiabomba iPod lejátszóba betöltve. Barry White Never Gonna Give Ya Up-tól keresztül Queen Brighton Rock-jáig (húú de nagyon szerettem ezt a számot, régen is, és most is a Queen I. albumáról). Amúgy már a kezdő jelenetnél érezzük, hogy itt valami nagy durranás lesz, mikor főhősünk várakozik a kocsiban, majd egyszer csak berobban The Jon Spencer Blues Explosiontól a Bellbottoms című szám.

De amúgy maga a film is egy igazi visszatekintés a múltba a mai színvonalra átültetve, hiszen már nem walkmannel sétálgatnak az emberek, hanem modernkori kütyükkel és előre gyártott lejátszási listákkal. Az autós üldözések, az akciójelenetek, mind nagyon profin vannak elkészítve. Nem kellenek ide CGI bombák.  A film képi világa visszafogott, melegséget áraszt, már ha valaki érti, mire gondolok.  A történet, melyben egy szebb élet reményében elhúzunk melegebb éghajlatra a kiválasztott hercegnőnkkel, pont elég arra, hogy elhiggyük, léteznek még mesék. Talán a film a második felében kicsit sötétebb árnyalatot kapott és jobban belehúznak az erőszakosabb (véresebb) jelenetekbe. És talán a vége sem az igazi, pontosan nem is tudom igazán mi hiányzott, de a lezárás valahogy számomra kevés. Vagy fogalmazzak úgy, hogy többet vártam volna. Kellett volna még egy csavar?

A színészgárdát dicséret illeti, annak ellenére, hogy ez nem az a film szerintem, ami maximálisan a színészek tehetségére építkezne, mert az rutinból ment.  Persze kivétel nélkül jók, de azért nem emiatt fogok rájuk emlékezni. Sőt, elég nehéz volt megszoknom főhősünk, Ansel Elgort (Csillagainkban a hiba) gyerekes arcát, és azt, hogy pont ő lenne a legtökéletesebb sofőr a placcon. Végül is ezzel a visszafogott szerepével nem volt rossz, de semmi extrát nem láttam. Amúgy is az egész film alatt szinte „néma”. Mondjuk korábban sem láttam még elismerem, de biztos tehetséges színész, és sikeres karrier előtt áll majd. Inkább a többi gengszter szereplő alakítása, Jon Hamm (Tolvajok városa), Eiza Gonzales és Jamie Foxx eszmefuttatásai azok, amik jobban megmaradtak. Szinte mindig mosolyogtam rajtuk. No és ott van Kevin Spacey, aki tanári, mint mindig. Lily James (Hamupipőke) meg aranyos továbbra is, maradjunk ennyiben. A filmben van még egy két világsztár is, aki beugranak kis szerepekre, mint pl. Flea a RHCP basszusgitárosa, vagy akár az ifjú tehetség Sky Ferreira.   

Edgar Wright (Vaskabátok, de legyen inkább Hot Fuzz) elég sok időt töltött íróasztala mellett (20 évet emésztett fel), mire megírta forgatókönyvét a filmjéhez. Szinte tökéletesre csiszolta. Ebben is kereshetjük persze a hibákat, de minek. Szórakoztatásnak készült és annak brutálisan megállja a helyét.  Ahhoz képest, hogy még csak 43 éves, igazán „komoly” műveket láthattunk már tőle. Korábbi művében is imádtam (Haláli hullák hajnala), mikor a zombikat gyilkolták a szereplők a Queen Dont’s Stop Me Know számára. Itt ezt a vonalat vitte az egész film alatt. A képek egy az egyben a zenére vannak összevágva, köszönhető Jonathan Amos és Paul Machilis ügyes kezeinek. Szerintem már így is pont eleget dicsértem a filmet és pont eleget írtam róla. Üdítő volt látnom a sok drámázás után, szinte feldobja az ember hangulatát. Amúgy elsőre szinkronizáltan láttam és másodszorra már feliratosan eredeti hanggal. Aki teheti, válassza inkább az utóbbit, mert egyszerűen sokkal élvezhetőbbek az eredeti hanggal elénekelt számok is, amiket szereplőink nyomnak (Tequila). Sajnos a film címétől vonakodva húzzuk majd a szánkat, mert ez a Nyomd, Bébi nyomd szörnyűség a magyar fordításában szokás szerint hányingert vált ki. Borzasztó, és őszintén megmondom, mielőtt nem tudtam milyen filmről is van szó, ez alapján messze elkerültem volna. Egyébként szerintem lesz folytatása.

Azoknak ajánlom, akik felüdülésre vágynak, könnyed, felhőtlen gondolkodásmentes kikapcsolódásra. Baráti társaságban iszogatás közben tökéletes választás. Búfelejtő film.

85%

Egy kis extra az elhangzott számokból:

1. I Got the Feelin'- James Brown
2. Nowhere to Run -Boga
3. Bellbottoms - The Jon Spencer Blues Explosion
4. Harlem Shuffle - Bob & Earl
5. Egyptian Reggae - Jonathan Richman & The Modern Lovers
6. Secondo intermezzino pop - Ennio Morricone
7. Smokey Joe's La La - Googie Rene
8. You Are So Beautiful (from the motion picture "The Little Rascals") - Bug Hall
9. The Original Five - Hans Zimmer & Heitor Pereira
10. Randall's Attack - Randy Newman
11. "Was He Slow?" - Kid Koala
12. Let's Go Away for Awhile - The Beach Boys
13. B-A-B-Y - Carla Thomas
14. Kashmere - Kashmere Stage Band
15. Unsquare Dance - The Dave Brubeck Quartet
16. NEAT NEAT NEAT - The Damned
17. Harlem Shuffle - The Foundations
18. Easy - The Commodores
19. Baby, I'm Yours - Barbara Lewis
20. Debora - Rex
21. Debra - Beck
22. Bongolia - Incredible Bongo Band
23. Baby Let Me Take You (In My Arms) - The Detroit Emeralds
24. Cry Baby Cry - Unloved
25. Early In the Morning (2006 Remastered Version) - Alexis Korner's Blues Incorporated
26. Threshold - Steve Miller Band
27. Holy Calamity (Bear Witness II) [feat. DJ Shadow & DJ Quest] - Handsome Boy Modeling School
28. Brighton Rock - Queen
29. Edge - David McCallum
30. Nowhere to Run - Martha Reeves & The Vandellas
31. Tequila - Button Down Brass
32. Run the Jewels - Run The Jewels
33. Intermission - Blur
34. Hocus Pocus - Focus
35. Radar Love - Golden Earring
36. New Orleans Instrumental No. 1 - E.M.
37. Never, Never Gonna Give Ya Up - Barry White
38. Ready Lets Go - Boards of Canada
39. Know How - Young MC
40. Easy - Sky Ferreira
41. Baby Driver - Simon & Garfunkel
42. Chase Me (feat. Run The Jewels & Big Boi) - Danger Mouse
43. Every Little Bit Hurts - Brenda Holloway
44. When Something Is Wrong With My Baby - Sam & Dave
45. Blue Song - Mint Royale
46. Hollaback Girl - Gwen Stefani
47. Got No Soul - The Shake

A kihűlt test, az elzsibbadt végtagok és a kilélegzett lehelet szürke füstként tovaszálló képe egy meleg szobában nem egy szokásos pillanatkép, még akkor se, ha a gyorsan bekövetkezett klímaváltozás miatt a téli időjárás ránk szakadna pár óra alatt. A korábban a Sicario – A bérgyilkos című film forgatókönyvét jegyző Taylor Sheridan filmje viszont elérte nálam azt, hogy szinte megdermedve keltem fel az ágyból.

Wyoming állam zord vidékén Wind River indiánrezervátumban dolgozik Corey (Jeremy Renner) vadőrként. Új küldetése során egy vérbe fagyott fiatal női holttestet fedez fel.  A lányról hamar kiderül, hogy gyilkosság áldozata lett, de az itteni törvények szerint csak akkor intézkedhet a helyi rendőrség, ha a gyilkos és az áldozat is indián. Az ügy megoldásához a szövetségi iroda a területhez legközelebb tartózkodó zöldfülű FBI ügynököt Janet (Elizabeth Olsen) rendeli ki, aki gyilkossági nyomozásban meglehetősen tapasztalatlan.  A terület magányos elzárkózott emberek gyülekezete, nem nagyon állnak szóba idegenekkel és a helyi rendőrség sem éppen a segítőkészségéről híres. Az ügynök a vadász segítségét kéri - kinek személyi tragédiája miatt is érdeke -, hogy együtt álljanak neki a gyilkos felkutatására.

Amely végül is oly egyszerű, melyet Mr. Holmes kisujjából is megoldana 10 perc alatt, ha mondjuk, nem mínusz 30 fokban kellene nyomoznia, de Agatha Christie Poirot felügyelője keresztbe rakott lábakkal laza gőzölgő kávéjával a kézben első korty után is simán levezetné fél perc alatt.  Ha valaki hatalmas akciózást szeretne átélni, ne ezt a filmet nézze meg, de a krimi-thriller vonal miatt sem fogjuk lerágni a körmünket. Szóval semmiféle nyakatekert szétizgulni való dologra ne számítsunk, ami megdolgoztatná agytekervényeinket.  Van két szál és kész, na meg a megoldás. Ennek ellenére szinte odaragasztott a fotelbe. A nyomasztó fagyos környezet, a film atmoszférája teljesen magába szippantott, annak ellenére, hogy sok helyszint nem is tartalmaz, de mégis kellően elég ahhoz, hogy beleéljük magunkat ebbe az igazi lidérces „semmibe”. A hideg, barátságtalan végeláthatatlan havas tájba, és ezzel együtt az itt élő emberek nyomorába.

Mert ezen a vidéken aztán tényleg nincs mit csinálni, a fiatalokból bűnöző lesz, drogos vagy piás. A felnőttek meg ennek a hatványai, ha van munkád még a jobbik eset, de munkából adódó feszültséget valahol csak le kell vezetni.  Hol marad a szórakozás lehetősége? Mert ezek a férfiak bizony nem egy jó könyvre vágynak esténként.  Jobb esetben meg amint tudsz, elhúzol melegebb éghajlatra egy motoros szánnal. A hőmérséklet mínusz 30 fokig hűl le, 100 méterfutás után a még a tüdőd is felrobban. A film ezekben a kilátástalanságot bemutató képekben rettentően erős, hiszen tökéletesen érzékelteti mindazt, hogy mi is vezethet egy tragédia bekövetkeztéig, ami mondjuk, senkinek sem jelenthet mentséget.  A film mondanivalója - mert az is van azért, mivel megtörtént eseményeken alapszik -, teljesen átjön.

Tényleg nincs sok szereplő és helyszín sem. Az események lassan zajlanak, van időnk bőven nagyokat kortyolgatni a colánkból és szép nagyokat ásítani. Néha melankóliánkból azonban felriaszt egy – egy komolyabb jelenet. Ezek viszont maximumra pumpálják az adrenalint. Míg a Sicario abszolút a feszültségkeltésben jeleskedik ez a film pont az ellenkezője. A vége viszont annyira brutális enyhe túlzással, mintha Tarantino hozta volna össze. Én is csak néztem, hogy ez most akkor komoly?

Jeremy Rennert a Bombák földjén című film óta nem láttam ennyire jól játszani.  Nem egy hatalmas eszköztárral játszó színész, de mégis egészen tökéletesen adja vissza a magányos, zárkózott téli cowboy szerepét a kicsit túlzott bölcsességeivel együtt is. A „fogadjuk el a fájdalmat, és akkor élvezhetjük az emlékeket” és társai helyett lehetett volna mondjuk egy kis kimerevített csendes képi világ, és akkor nem gondolnám azt, hogy a szánkba akarnak rágni valamit az élet nehéz dolgairól. Persze ezek felett is elvisz a hangulat, szóval egyáltalán nem bántó. Az pedig, hogy mi nyomja a szívét, egészen szomorú és meg is értjük tetteinek jelentőségét. Elizabeth Olsen (Oldboy) egy olyan színésznő, akiben ismét nem csalódtam. A kezdeti megilletődöttsége után, szépen lassan magába szippantja a környezete és nagyszerűen átalakul. Mindenezek nélkül az utolsó jelenete hiteltelen lett volna, így viszont tényleg átjött.  

Taylor Sheridan a Préri urai és a Sicario forgatókönyveinek megírása után úgy döntött, hogy saját maga is rendezi meg leírt művét.  Ha azt vesszük, hogy az előző két munkája is mennyire belénk ivódott, a Wind River – Gyilkos nyomomról sem mondhatok mást, mint hogy ez is nehezen lesz felejthető. Sheridan most már a kamera végén ülve is letette névjegyét és igazán szívbemarkoló filmet készített.  Nem azt mondom, hogy minden elemében tökéletes és lehet, hogy nem fog akkorát szólni, mint a korábbi művei, de aki fogékony a lassú történetvezetésű, kifogástalan atmoszférájú thrillerekre, az tuti nem fog csalódni benne. Egészen letisztult, mindenféle hollywoodi klisétől mentes alkotás. Az egészből árad a nyers természetesség, ami annyira ritka manapság a filmekben. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy tényleg egy bizonyos céllal készült a film. Figyelemfelhívás, de ez majd a filmből kiderül. Ékes példája ez a film annak, hogyan is lehet egyszerű történettel remekül bánni.  Azokhoz a filmekhez tartozik, amikor az ember nem szívesen indul el a moziból egyből az utolsó jelenet után, hanem csendben merengve, elkezdi olvasni a készítők névsorát. Persze ehhez ébren kell maradnia. Érdekes, de a film még most is a fejemben motoszkál, pedig egy nappal ezelőtt néztem és ez azért nem olyan rossz dolog. Még egyszer nézős lesz.

Akik szuper színes, szuper izgalmas, látványos thrillerre vágynak, messze kerüljék el, viszont akik egy kellemesen hűvös, okos ”skandináv” hangulatú filmet szeretnének nézni, semmi esetre se hagyják ki.

85%

Ki az a barom, aki fent a hegyen az erdőszélen, sötétben este 10-kor nekiáll egyedül horrorfilmet nézni, miközben a szél veri a zsalugátereket? Nem nehéz kitalálni. Nem emlékszem arra, hogy mikor gondolkodtam el azon utoljára, hogy kikapcsolok egy filmet és megnézem később a haverokkal, de most átvillant az agyamon. Persze végül nem így történt és utólag nem is bántam meg, mert a norvég André Øvredal filmje minden képzeletemet felülmúlta.

A Tilden család férfitagjai családi vállalkozásban krematóriumot üzemeltetnek három generáció óta a házuk pincéjében, ahol korboncnoki feladatokat is ellátnak. A helyi sheriff egy éjjelen azonosítást kér egy fiatal lány esetében, akinél semmiféle papírt nem találtak és az ujjlenyomatai alapján sem azonosítható. Az eset sürgős, mivel a helyi sajtó válaszokat vár. Tommy (Brian Cox) és a fia, Austin (Emile Hirsch) azonnal nekiáll a földből kiásott lány boncolásának és a halál oka megállapításának. Azonban minél jobban belemélyednek a lány átfogó vizsgálatába, annál különösebb események történnek a ház alagsorában….

Egy biztos, ha kint a teraszajtónak valami nekiütődött volna a film alatt, azonnal összef..tam volna magam, annyira megijedtem pár esetben, pedig felkészültem rá. Egyedül nézve egészen szépen elfehéredhettem a film végére. A mai posvány horrorfilmek között igen figyelemre méltó alkotás. Olyan nyomasztó atmoszféra lengi körül az egészet, amit ritkán lehet tapasztalni. Bár ehhez azért nagyban hozzájárul a ház alatti patológia helyszíne, amit ugye nem lehet egy rózsakerthez hasonlítani.

Először is, kicsi segítség a Jane Doe névhez, mivel nem mindenki tudja valójában a név jelentését és a film alatt sem jövünk rá, hogy mit is takar. Vagy csak én nem emlékszem, hogy felhívták volna rá a figyelmet. Na, szóval a wikipédia szerint az amerikai kultúrában a Joe Doe egy személynév, egy átlagos, név nélküli emberre vonatkozik. Gyakorlatilag így hívják a beazonosíthatatlan hullákat, ennek megfelelője női változatban a Jane Doe. Én se tudtam.

A film történetéről szokás szerint nem szeretnék sokat elárulni, elégedjünk meg annyival, hogy sikerült a viszonylag rövid játékidőt végig telepakolni feszültséggel és ijesztgetéssel, no és persze kellő gusztustalansággal. Aki nem bírja a nagytotálban bemutatott boncolást, az már az első 5 percben kidobhatja a taccsot. Még nekem is sok volt néha az emberi test szétkapásának natúr ábrázolása. Kis bonclecke kezdőknek. Totálban mutatnak be egy teljes anatómiai elemzést, a test külső vizsgálatától kezdve, a belső szervek kipakolásáig. Hát nem szép, de nem tehetünk róla, ha egyszer így nézünk ki ugye kifordítva belülről. A szike ilyen élesen még sosem vágott a húsba.

A film elejét körbelengi a misztikusság, a kíváncsiság érzése, és csak a felétől megy át horrorba. Bár örültem volna, ha nem így történik. Különösen a vége miatt, hiszen aki látott már hasonló filmet az már jóval a finis előtt kitalálhatta a magyarázatot, ami így utólag visszagondolva nem egy eget rengető meglepetés. Addig is jó pár ugrasztó jelenet van, ami ugye azon típusból kerültnek elő, mint pl. az ajtó kis repedésén való kukucskálás, majd hirtelen elénk ugorva megjelenik valami. Mindenesetre hiába tudod mi lesz, akkor is lúdbőrzöl, mert a kivitelezése ezeknek a jeleneteknek nagyon profi lett. Kint persze szakad az eső és fúj a szél, az „évszázad vihara” készül a híradások szerint, ami nem visz közelebb minket nyugodtságunk eléréséhez. A parafaktor fokozódik és a megmagyarázhatatlan jelenségek megszaporodnak, de ennyi elég is erről, mert csak az „élményt” venném el.  

A két szereplő, Brian Cox  (A rettenthetetlen) és Emile Hirsch (Út a vadonba) amúgy szépen viszik a filmet. Bár őszintén bevallva most nem a kettőjük kapcsolata járt a fejemben és az sem, hogy mi történt eddigi életük során. Ennek ellenére Cox tapasztalata, a maga 70 évével simán elhalványítja a fiatalabb színész teljesítményét, amit azért nem volt nehéz túlszárnyalnia. Mindegy, nekem akkor is az egyik kedvencem színészem marad az Út a vadonban szerepe miatt. Olwen Catherine Kelly meg szépen adta a testét az egészhez. Hát nem egy hálás szerep.

André Øvredal (A trollvadász) rendező igazán aranyos kis kamaradarabot forgatott le nekünk. Az, hogy most mi is volt az egésznek a lényege, és kinek hogy fog átjönni, majd szépen mindenki maga eldönti. Sokat nem kell tőle várni.  Én mindenesetre megvettem a filmet, de azt sem mondhatom, hogy a kedvencem lett. Lehet azért volt ennyire hatásos, mert egyedül néztem és nem társasággal. A zenéje, fényképzése igazán jó. A hanghatások ütősek. Végig van egy feszültsége az egésznek, ami már a film elejétől belenyom a fotelbe. Az, hogy most mi történt a másik négy hullával, amivel kezdődött a film, kit érdekel.

Kellemes kikapcsolódás azoknak, akik szeretnek fenébe kívánni egy filmet. Nem több, nem kevesebb. Ha lehet, ne a pároddal állj neki, mert még a végén az öledbe borítja az italát.

70%

„Amit a világnak adsz, azt a világ visszaadja, de soha nem úgy, ahogyan szeretnéd.” Dennis Lehane az egyik kedvenc regényíróm, nem véletlenül vártam már ezt a filmet, annak ellenére, hogy a könyvet még nem sikerült megszereznem. Korábbi munkáiból nagyon jó filmeket készítettek, de bármennyire is remek film a Titokzatos folyó, Hideg nyomon vagy akár a Piszkos pénz, még így sem érték el a könyveinek színvonalát, hiába kaptak Oscar-díjakat. Ben Affleckel pedig már dolgoztak közösen egyszer, ezért is szerettem volna, hogy kettőjük ismételt párosításából valami klassz dolog születne.

Joe Coughlin (Ben Affleck) katonaként ment a háborúba, de bűnözőként tért vissza Bostonba. Apja (Brendan Gleeson) 37 éve rendőr, főkapitány helyettes, kinek intő szavai nem érnek semmit fiánál. Rablás, rablás hátán 10 hosszú évig.  Joe szerelemes Emmába (Sienna Miller), az ír maffia főnökének - Albert White (Robert Glenister) - nőjébe. A szerelem tiltott, a lebukás elkerülhetetlen, ami Pescatore (Remo Girone), a digó maffia vezérének kezére sodorja. Pescatore szeszcsempész üzlet beindítására a napfényes floridai Tampába küldi Joet. A helyszínen, régi társával, Dionnal (Chris Messina) nem várt nehézségekbe ütköznek, mivel a konkurencia, a politika, a hit prédikátora és maga a Ku Klux Klán sem veszi jó néven az üzlet beindulását…

Nem volt ez rossz film, egyáltalán nem, és nem az elfogultságom miatt mondom. Manapság ritkán készítenek amúgy is noir hangulatú maffiafilmet. Egy napot ráaludva még jobban is álltam már hozzá, mint nézése közben nagy ásításokkal tarkítva, mert néhány akciójelenetet leszámítva nem mondhatom pörgős filmnek. Mondjuk ez elég nagy hátrány annak, aki éjszakai műszak után szeretné megnézni. Sajnos nem véletlenül bukta ez a pénztáraknál, és nem azért, mert minőségileg kifogásolható lenne. Mert kik azok, akiket érdekelne? A nőket? Nem hiszem! A férfiakat? Talán, akik nem csak annak mondják magukat. A mai huszonéves korosztályt pedig szinte kizárt, tisztelet a kivételnek. Valljuk be őszintén, igazából nem sok ember figyelmét kelti fel egy 30-as évekbeli amerikai szesztilalom idején játszódó gengszterfilm. És még az sem segít a helyzeten, hogy közben még a kritikusok sem dicsérték.

Pedig örülni kéne annak, hogy végre nem egy true story. Története azonban nem bonyolult. Sok évet ölel át bukástól a felemelkedésig, Bostontól Kubáig. Pontosan nem érzékeltem, hogy hány évről van szó, de annyira nem lenne nehéz kiszámolni. Annyi biztos, hogy a narráció 1917-től meséli el főszereplőnk életét. Mivel ez egy gengszterfilm, a szokásos sémákra épül. Zsarolás, átvágás, alkudozás, Ku Klux Klán, pia és a nők, melyek megkeserítik szépen az ember életét különösen akkor, ha a bandavezér nőjébe vagyunk szerelmesek. Mert ki az az állat, aki ebbe belemegy? Senki és semmi nem biztos, csak egyedül a bűn az, amely a válságban is fent marad, mikor már a bankok is bedőlnek. Pénz az úr, no meg a fegyver, és akinek a kezében van. Alkudozás kirakott fegyverrel, ahol, ha ellenkezel vagy felülsz a vonatra önszántadból vagy alá kerülsz, de nem saját akaratodból.

Az olasz és az ír maffia szembenállását, a klubok és a casinók nyitását, a pia és a rum kereskedelmi útvonalainak megszervezését és szétterítését láttuk már jó pár filmben, ha nem is egyben, de külön – külön biztosan. Szép korrupt volt a világ. Az utálat ideje, mikor a nemzetek között mindenki utál mindenkit, de mindig van egy közös ellenség, akit meg mindenki összevontan utál. Remek kor, ahol „Nem az az erős, aki megszegi a szabályokat, hanem az, aki saját szabályokat hoz!”

Van minden, ami kell egy ilyen filmhez. Remek korhű hangulat, szuper járgányok, forgótáras géppuskák, szeszfőzdék, szivar hegyek, kurvák és remek frizurák. Akkor mégis mi az, ami hiányzott? Valahogy az, hogy túl sokat akart a szarka. Affleck beleesett abba a hibába, hogy mindent akart egyszerre. Rendezni, forgatókönyvet írni és még villogni is a mimikamentes arcával és szomorú szemével. Ez pedig így egyszerre még neki sok. Pedig az összkép nem rossz, de Lehane könyvével most bizony nem tudott megbirkózni. Hideg nyomon című film is nagyon kevés volt a könyvhöz képest, de ez nem Affleck hibája, pedig nagyon jó adaptáció volt és a rendezése is kiváló.  Kicsit sok minden került bele és mégis kevés. Remek akciók után csendes nyugodt csordogálás, ott ahol nincs beszéd, tökéletes, ahol viszont van, valahogy elfogy. Bár én szeretem a lassú filmeket, de sok embernek unalmassá válik a tökéletes helyszíneken történő filozofáló cseverészés.  

A film második fele viszont - ahogy haladunk a végkifejlet felé - egész jól sikerült. Nem csak a Saldana vagy Elle Fanning (Demóna) kisasszonyok megjelenésére gondolok, hanem a pörgésre, a durvulásra, és a főszereplőnk talán komolyabb játékára is, ahogyan a rumpiac királyává válik.  Kicsit több is a humoros rész, ami elég fanyar mosolyt csal a szánkra, de aki ismeri az író könyveit, ezen egyáltalán nem lepődik meg.  A vége kifejezett nyers és durva, de kiszámítható. Talán a legeslegvégén van egy kis dolog, ami nem kifejezetten szerethető, de ez nem egy romkom, hogy minden szép és jó. És egy kicsit hosszúra is nyújtották.

A színészek amúgy remekül teljesítenek, ki többet, ki kevesebbet szerepel, és van olyan is, aki eltűnik. Ben Affleck (A könyvelő) olyan amilyen. Megszoktuk. Szerethető egy karakter amúgy, csípem a pasit, de inkább a rendezői törekvéseiért, mint inkább szerepeiért. Jó lehet az ügynöke, mert nagyszerűen választ. Kiemelném még Zoe Saldana-t (Avatar), de őt is inkább csak azért, mert tökéletesen beleillett a környezetbe. Azok a ruhák, amiket viselt! Külön dicséret. Mivel rengeteg szereplőből építkezik a film, nem szeretnék senkit kiemelni, minden olajozottan működött! Sajnos tényleg nem volt sok idő egyiknek sem a szerepét mélyebben bemutatni. Sienna Milleren (Csillagpor) pedig el kellett gondolkodnom, hogy honnan is ismerős?

Na, hát Ben Affleckre visszatérve pedig elmondhatjuk, hogy rendezőként egy jó közepest nyújtott. Nem rontotta el a filmet egyáltalán, mert így is tökéletesen nézhető volt. Csak talán a forgókönyv megírását adhatta volna másnak. Mint ahogyan korábban is említettem, nem a dialógusokkal volt a probléma, hanem talán a mennyiséggel. Nem véletlenül idéztem a filmből. Amúgy a gengszterfilm feeling megvolt. Magával ragadott, mert minden adott volt. Talán egy kicsit diktálhatott volna gyorsabb tempót, de akkor meg másból jutott volna kevesebb. A két helyszín közötti különbség szintén átjött. Az akciójelenetek profin elkészítettek. Az autó üldözés a Fordokkal szuper. A zenéjére spec. nem emlékszem. Szóval majd egyszer még újranézős lesz, de kicsit később. Előtte viszont a könyvet mindenképpen elolvasom, és akkor lehet, másképpen ítélem meg én is az egészet.

Jó film ez, nem kell tőle félni és nyugodtan be lehet rá fáradni a moziba. Vagy később akár a fotelből kényelmesen. Kicsit többet adok rá, de csak azért mert Lehane rajongó vagyok.  

 75%

Száműzetésből reaktivált rendezőnk azt tette, amihez a legjobban ért, visszatért egy olyan háborús filmmel, amelyre garantáltan emlékezni fogunk és nem a fél tucat Oscar jelölése végett. Mel Gibson egy állat, ha véres jelenetek maximális részletességgel történő ábrázolásáról van szó. Ehhez ért az biztos, de hogy idén ez a film a „Best Motion Picture of the Year” kategóriája között szerepeljen azért egy kicsit meredek.  

A film Desmond Doss (Andrew Garfield) történetét dolgozza fel. Ő volt az első katona, aki önként vonult be a seregbe bajtársaival együtt, de vallási okokra hivatkozva (a hatodik parancsolatra) fegyverét kézbe nem akarta venni. Ennek ellenére a II. világháború vége felé felcserként vett részt a csendes-óceáni hadszíntér egyik legvéresebb csatájában, az okinavai ütközetben. Maga az erődsziget a japánok utolsó védelmi vonala volt az anyaország elérése előtt. A hadműveletben több hajó és katona vett részt, mint a normandiai partraszállásban. Desmond egy rosszul sikerült visszavonulás után egyedül, saját életét kockára téve 75 ember életét mentette meg a biztos haláltól. Egy igazi hőssé vált…

Alapjáraton nem volt ez olyan rossz, csak egy kicsit későn tolta vissza a szívatót a rendező és mire teljesen felbőgött a motor, már elment a filmnek több mint a fele. Egy biztos, ha nem lett volna ilyen intenzív az utolsó szakasz, akkor simán rávágom, hogy nem tetszett. De a vége megmentette. Az volt az érzésem, hogy az egész film a csatajelenetre épül, a többi csak sallang a háború és a vallás propagandájáról. Amúgy Desmond története megtörtént - true story -, szóval nem kell annyira félni attól, hogy bármi olyat mondanék el róla, ami nincs benne a történelemben.  Aki szeretne gondolkodni a filmben felvetődő kérdésekre az tegye, engem most ezek annyira nem kötöttek le. Amiben hiszünk, örökké hiszünk? Tettünk büszkeség vagy csökönyösség? Tényleg a saját akaratunkat teljesítjük vagy az Úrét? Igazából nem is kapunk ezekre a kérdésekre válaszokat, csak arra, hogyan születik meg egy hős. És a hősök nem átlagos emberek. Vagy talán áldozatok?  

A film 3 részből áll, mint egy fogalmazás. Bevezetés, tárgyalás és a befejezés. Itt a bevezetést a gyerekkori momentumok teszik ki, ami abból áll, hogy megtudjuk, honnan is ered főszereplőnknek ez a bizonyos fegyverundora. A tesójának levágott tasli oly nagyra sikerült egy ártatlan bunyó alatt, ami majdnem végzetes lesz. Megfogadja, hogy nem fog erőszakoskodni senkivel. Desmond ki nem állhatja a kitüntetett, háborús veterán apját, aki nem mellesleg igen jóban van az itallal és nem tejet iszik. Egy közúti baleset során ébre rád – segítőkészsége után -, hogy mi is szeretne lenni, ha egyszer „felnő”. Ennek a balesetnek köszönheti azt is, hogy a szerelem szele úgy megcsapja, mintha egy két oldalról szellőztetett panelban a huzattól becsapódó ajtó. Azonnal templomba vinné Dorothyt, a kedvesét, ha nem látná azt, hogy a vele egykorúak mind elmentek már a hazájukat szolgálni a háborúba.  Nem ülhet otthon tétlenül, miközben mások érte harcolnak, még akkor sem, ha a háború nem olyan, mint amilyennek el tudjuk elképzeli.

A második szakasza a filmnek Fort Jacksonban lévő tábori kiképzés megpróbáltatásai. Kicsit könnyebb hangvételű kezdetben, ami még mosolyt is csal arcunkra. Ugratások, szivatások, amit a seregben töltött idő megkíván. Felkészülés a „sátán” elleni harcra. Itt szembesülnek a többiek azzal, hogy a puska kézbe vétele nem mindenkinek megy alapból, különösen akkor nem, ha a hite nem engedi. A többieknél persze ez kiveri a biztosítékot, mivel akkor ki fogja majd a másik hátát védeni a csatában? Hogyan lehetne számítani rá? Ami másnak természetes, emberünknek nem megy és foggal-körömmel ragaszkodik elképzeléséhez. Felettesei, bajtársai nem értik ezt a hozzáállást és amint lehet, minden eszközzel szeretnék elűzni a seregből. Desmond viszont képtelen lenne otthon szembenézni magával, ha nem tenné azt, amit a haza megkíván tőle, mindenáron szeretne a hadsereget felcserként szolgálni. Őrmestere beszólásain kellemesen húzzuk a szánkat addig a pontig, míg ki nem derül Desmond erőszakmentessége, utána már nem zárjuk annyira szívünkbe. (A többieket sem)

A harmadik rész viszont a brutális véres valóság, 1945 Okinava. Na, itt aztán felébredünk és a lassan lecsukódó szemünk maximálisan kinyílik. Háborút ilyen élethűen bemutatni azt hiszem még senkinek sem sikerült, kivéve a dokumentumfilmeket. Aki látta a Ryan közlegény megmentését és bejött neki a normandiai partraszállós jelenet durvasága, valósághű bemutatása, annak ez a rész különösen katarzist fog okozni. Elég erős idegrendszerűnek tartom magam és nem fordulok el a vér látványától, de itt egy kicsit már átesünk a túlsó oldalra. Tudjuk, hogy a rendező ebben éli igazán ki magát és fel lehettünk rá készülve, hogy a Passió vagy akár az Apocalypto jelenetei sem kisiskolásoknak készültek, de ennyi borzalmat csatajelenetekben még nem láttam. Az a baj, hogy innentől kezdve teljesen elfelejtettem a film első kétharmadát, mert szinte nem érdekelt, hogy mi is volt korábban, annyira elhalványítja az egészet. Hozzáteszem tényleg irtó profi munka lett, és le a kalappal Gibson előtt. Viszont sok embernek nem jönnek majd be a férgektől hemzsegő holtesteket rágó patkányok látványa, hogy csak egy gyengébb képet ábrázoljak. Mint egy patológia kifordítva szabad ég alatt.

Mivel egy megtörtént eset lett feldolgozva, ezért tudjuk a végkifejletet, hősünk ebben a szakaszban éri el hazafiasságának tetőpontját és legendává válását. „Hadd mentsek meg még egyet!” Nem tudom, hogy normális emberre jellemző cselekedet volt-e, amit ő tett, de az biztos, hogy bármit is tett, megérdemelte a megfilmesítést. A film végén a stáblista előtt még kapunk egy kis dokumentumfilmes bevágást az igazi szereplőkkel, ami még el is hiteti, hogy így volt minden.

A főszereplő személye jó választás volt, de én nem bírom én ezt a pasit, bárhogy is szerettem volna megkedvelni. Elismerem, hogy Andrew Garfield remek színészi teljesítményt nyújtott, egy igazi tehetség és még sokkal többre is viszi, de nekem nem tartozik a szimpatikus színészeim közé és ehhez a korábbi Pókember szerepe sem segíti hozzá. Vince Vaughn (Szakíts, ha bírsz) Howell őrmester szerepében okozta a legkellemesebb pillanatokat, különösen beszólásaival. Nekem ő abszolút pozitív volt az apát játszó Hugo Weavinggel (Matrix) együtt. Teresa Palmer (Holtpont) játszotta Dorothyt, akiről csak az jut eszembe, hogy helyes lány. A többiek számomra totál semmilyenek voltak, nem is nőttek a szívemhez. Sam Worthington (Avatar) is olyan halovány volt, mint a szivárvány eső elállta után.

Mel Gibson Hollywood kitaszított, majd visszafogadott, szeretett nem szeretett színész rendezője sok év kihagyás után ismét maradandót alkotott azok számára, aki rajonganak háborús filmekért és ki tudják várni a film utolsó harmadát. Az akciójelenetek nagyon profik, részletesen kivitelezettek. Szinte minden egyes puskából távozó golyó becsapódási helye arcul csap. Persze a film kapott néhány valóságtól elrugaszkodott, hihetetlen jelenetet is, ami kizökkenthet. Sajnos néha szirupos, túlzottan nyálas, pont átcsordult már. A film pátoszos zenéje sem fogott meg, egészen a csata jelentekig.  Ott aztán bekeményítenek ahhoz, hogy megfelelő méretűre összehúzzuk magunkat. A lassítások sokaságát sem szerettem. Sok. Már untam. Felemás film lett. Kicsit negatív a hozzáállásom így a végére, pedig nem mondhatom rossznak. Sőt! De vannak a mesternek jobban sikerült munkái, amelyek bizony jobban tetszettek. Örülök, hogy készülnek háborús hősökről filmek, de itt például a japán oldal csak arra volt jó, hogy kaszabolják őket. Mint valami ész nélkül menetelő zombik, akik csak arra vannak kitalálva, hogy feláldozzák magukat. Amúgy Gibson forgathatna egy jó kis horrorfilmet is, kíváncsi lennék, mit hozna ki belőle.

A filmet erősebb idegzetűeknek ajánlom, nem egy piros szívecske film a fejünk felett, maximum csak a film fele, bár aki ismeri a rendező korábbi munkáit, ezzel nagyjából tisztában is van. 

75%

„A jó és a rossz időnként olyan, mint két nyomorult kígyó: úgy összegabalyodnak, hogy nem tudod eldönteni, melyik melyik, míg le nem puffantod mind a kettőt. Akkor pedig már késő.” M.L. Stedman bestseller regényéből készült film az egyik legszemetebb mű az emberi érzelmek összeroppantásáról, amit mostanában láttam. Olyan fájdalmas, mint egy váltóba szorult láb, amin keresztülhajtott a vonat. 

Tom Sherburne (Michael Fassbender) az I. világháborút követően - lelki békéjének megnyugtatására - Ausztrália partjai közelében, Janus szigetén vállal munkát, ahol egy világítótornyot kell üzemeltetnie. A városba érkezve megismerkedik Isabellel (Alicia Vikander), a testvéreit háborúban elvesztő lánnyal, amelyből szerelem szövődik, majd később házasság. Isabel a férjével a szigetre költözik, boldogságra és családra vágyik - ami sajnos nem jön össze -, mert a megfogant babákat mindig elveszíti. Egy napon azonban egy partra sodort csónakból gyereksírás hallatszik. Tom - szabályt megszegve - nem jelenti az Isteni csodát (valamint a csónakban talált halott férfit) és megtartják a gyereket. Újra remény érkezik a szigetre és vele együtt a lelkileg meggyötört kapcsolatukba. Ezzel szemben messze a szárazföldön fáradhatatlanul egy anya, Hanna (Rachel Weisz) keresi elveszett gyermekét…

Rohadt szemét egy film volt csak így egyszerűen. Nem volt benne öröm, viszont annál több szenvedés. Megérintett minden téren. A magadban feltett kérdések filmje, amely nem hagy nyugton ülni, folyamatosan zaklatja a fejedet. Becsület, hűség, anyaság és mindenféle szeretet. Mi a fenét tennél a helyükben? Mi a helyes? Létezik-e normális és értelmes döntés, amely után nem sérül meg senki?  És még folytathatnám a kérdéseket a lap aljáig, de minek, úgy is mindenki majd maga dönti el, merre akar megfelelni, ha egyáltalán tud. Bár nehéz dűlőre jutni. Különösen akkor, ha pároddal nézed meg a filmet. Férfi és nő másképpen látja az egészet. Magam sem tudom mit tettem volna, egyik pillanatban simán rávágtam a „megoldást”, de a másik minutumban már inkább győzött a józanész.

„Ha egy feleségnek meghal a férje, akkor attól kezdve egészen más szó jelzi, hogy kicsoda ő: özvegyasszony lesz belőle, a feleségét gyászoló férjből pedig özvegyember. Ha viszont a szülő veszti el gyermekét, arra nincs külön címke: az ember akkor is anya vagy apa marad, pedig nincs fia vagy lánya.” Végtelen szeretet, elkeseredés és bánat. Tönkretett szívek, mély sebek, amelyek sosem gyógyulnak be és életen át kísérnek, mert kiszakítanak belőlünk egy darabot. Ismét írom, hogy szemét egy film minden téren, őszintén nem tudsz egyik oldalra sem állni, senkivel nem tudsz azonosulni, mert ebben a filmben valakinek biztos, hogy csontig hatoló fájdalma lesz.  A méreg, a düh, a férfiasság, ugyanúgy jelen van, mint a szerelem, a boldogság megtalálása és a lágy nőies vonások. Mindenki bízik valamiben és valakiben. Nem adják fel, mindent összeköt a hit és a remény. Tom, Isabel és a gyermekét, férjét elvesztő Hanna is bízik még a csodában, amely lehet rövid ideig is tart, de legalább elhozza nekik - kinek hosszabb, kinek rövidebb ideig tartó –  a boldogságot.

Az elejétől fogva érződik az egészen, hogy itt valami borzasztó dolog készülődik, és hiába készülsz fel rá. Az utolsó háromnegyed órát kínszenvedés nézni. Sokkoló és fájdalmas. Szinte utálatod az egész filmet. A gyerekszájból elhangzott szöveg: „Apuci, siess apuci!” Letaglóz. Mivel én is apa vagyok, abszolút földbe döngölt. Még így leírva is ráz a hideg. Tom és Isabel története olyan, mint egy halálraítélt lassú menetelése. Mintha szépen lassan haladnánk egy szakadék széle felé, de végén mégsem állunk le, mert nem látjuk az élet értelmét a fájdalomtól. És amikor ott állunk, már zuhanunk is a mélybe.

Isabel egy vidám természet, aki felébreszti Tomot a mélykómából, amibe bezárta magát a háború után. Kis színt visz a kietlen kopár szigetre. Tom a nyugati fronton harcolt, rangos kitüntetések között szolgálta a hazáját. Szigorú neveltetésben részesült, ami könnyebbé tette a fegyelmet a seregben. Oly sok szörnyűség és halál volt körülötte, hogy érzéketlenné, merevvé, hallgataggá változtatta, de mégis ő a legszimpatikusabb szereplő, a becsületesség mintaképe. Lucy, a megmentett kislány megjelenésével a szimpátiát még inkább megkapja, hiszen apa szerepében megpróbálja újra élvezni az életet, amit korábban a múlt elvett tőle. Azonban mindvégig nyomja a vállára nehezedő teher, ami szépen lassan felemészti, hogy nem jót cselekedett és döntésre készteti. Hannát - mint gyermekét elvesztő anyát -, színre lépve kezdetben nehezen vesszük pozitív szereplőnek, pedig ő a világ legtermészetesebb dolgát teszi csak, nem adja fel és bízik a csodában, mint bárki más tenné a helyében. Akinek van gyereke, teljesen megérti - pedig átkozzuk, hogy minek szerepel a filmben, mert csak elrontja az idilli képet -, hogy ő az a szereplő, aki valójában a legtöbbet szenvedett a gyerekének elvesztése óta. Lucy kicsi még, gyönyörű, bájos szőke kislány, akitől a filmes karrierem legfájdalmasabb felkiáltását hallottam. Mami! Ennek az egyetlen szónak az elhangzása után azonnal utálod a filmet.      

Alicia Vikander zseniális a filmben. Olyan érzelmi töltetet viszi bele a filmbe, olyan átéléssel játszik, hogy szinte egy emberként szenvedünk és örülünk vele. Amiben tökéletes partnere Michael Fassbender (Prometheus). A legjobb alakítása eddig, amit láttam. Tényleg öröm nézni mindkettő játékát, de hozzájuk vehetjük nyugodtan Rachel Weiszt (A forrás) is, akiről úgy átjön a fájdalom, a megkeseredés, hogy nem lehetne jobban eljátszani és szinte teljesen ránk ragad. A mellékszereplők szintén tökéletesen hozzák, amit szerepük megkíván és egy percig sem gondolkodtam el, hogy valamelyik is kilógna. Mindenki nagyszerű.

Nem szokásom jelenetekkel részletesebben foglalkozni, de találtam számos olyan pillanatot, ami miatt tényleg érdemes filmet nézni. Szóval ezt a bekezdést ki is lehet hagyni annak, aki még nem látta a filmet. Isabel könyörgő tekintete Tom felé, miközben fogja férjének arcát a tenyerében. A gyerek megtartásának pillanata, hiszen sosem adoptálnák nekik, nincs orvos, iskola, semmi a szigeten. Hanna arca mikor találkoznak először a templomban és látja a kislányt Isabel karjában. Vagy amikor a folyosón ülve Isabel várja a csendőröket, akik tudjuk, hogy miért jönnek, annyira fájdalmas, mintha egy tört mártottak volna az ember szívében és még tekertek is volna rajta egyet rajta. Mikor Lucy a papával lovagol és elmagyarázza neki mi történt vele is a múltban, igazán megható és elgondolkodtató. Talán enyhülünk is a mérgünktől. Sorolhatnám még, de inkább élje át az ember.

Derek Cianfrane (Kék Valentin, Túl a fenyvesen) korábbi filmjei sem voltam érzelemmentesek, de ebben a filmben azért szépen földbe döngöl. A regényből saját maga írta a forgatókönyvet, amit elmondások alapján nagyszerűen dolgozott fel, mivel nem sikerült még elolvasnom, ezért erről nem tudok nyilatkozni. Amint tudom, pótolom. Sok mindent nem tudtam a történetről, csak azt, hogy egy szigeten játszódó dráma lesz és egy talált gyerek lesz a középpontban. Nem gondoltam volna, hogy olyan érzelmi hullámzást okoz, mint a szigetet körbefonó óceán. Lehet valakinek túlzottam szirupos, mázas és túl nőies, ha valakinek létezik ilyen film kategória.  Nekem nem tűnt giccsesnek, inkább keménynek, annak ellenére, hogy tényleg papírzsepivel üljünk neki. Alexandre Desplat zenéje pedig erre még rá is segít. A fülbemászó, magával ragadó zongora hangja a szemet nem hagyja szárazon. A film képi világa moziba kívánkozik, de ide mire eljutna hozzánk, addigra újra ember száll majd a Holdra. Gyönyörű az óceán fodrozódása, a világítótorony látképe, a kietlen kopár szikla tengerből kinyúló ridegsége. Megfigyelhető, hogy a szél állandóan fúj.  Kicsit lassú film és hosszú is, ezért fáradtan ne álljunk neki, mert lehet, hogy elalszunk. Nem írom azt, hogy rövidebben jobb lett volna, mert a 2 óra 15 perc bizony nem kevés, de nekem simán elrepült, bár pont ennyi elég is volt. Régen láttam ilyen felkavaró filmet.

Azoknak ajánlom, akik igazán szeretnek szenvedni filmen és nem zavarja mások szipogása.    

80%