Száműzetésből reaktivált rendezőnk azt tette, amihez a legjobban ért, visszatért egy olyan háborús filmmel, amelyre garantáltan emlékezni fogunk és nem a fél tucat Oscar jelölése végett. Mel Gibson egy állat, ha véres jelenetek maximális részletességgel történő ábrázolásáról van szó. Ehhez ért az biztos, de hogy idén ez a film a „Best Motion Picture of the Year” kategóriája között szerepeljen azért egy kicsit meredek.  

A film Desmond Doss (Andrew Garfield) történetét dolgozza fel. Ő volt az első katona, aki önként vonult be a seregbe bajtársaival együtt, de vallási okokra hivatkozva (a hatodik parancsolatra) fegyverét kézbe nem akarta venni. Ennek ellenére a II. világháború vége felé felcserként vett részt a csendes-óceáni hadszíntér egyik legvéresebb csatájában, az okinavai ütközetben. Maga az erődsziget a japánok utolsó védelmi vonala volt az anyaország elérése előtt. A hadműveletben több hajó és katona vett részt, mint a normandiai partraszállásban. Desmond egy rosszul sikerült visszavonulás után egyedül, saját életét kockára téve 75 ember életét mentette meg a biztos haláltól. Egy igazi hőssé vált…

Alapjáraton nem volt ez olyan rossz, csak egy kicsit későn tolta vissza a szívatót a rendező és mire teljesen felbőgött a motor, már elment a filmnek több mint a fele. Egy biztos, ha nem lett volna ilyen intenzív az utolsó szakasz, akkor simán rávágom, hogy nem tetszett. De a vége megmentette. Az volt az érzésem, hogy az egész film a csatajelenetre épül, a többi csak sallang a háború és a vallás propagandájáról. Amúgy Desmond története megtörtént - true story -, szóval nem kell annyira félni attól, hogy bármi olyat mondanék el róla, ami nincs benne a történelemben.  Aki szeretne gondolkodni a filmben felvetődő kérdésekre az tegye, engem most ezek annyira nem kötöttek le. Amiben hiszünk, örökké hiszünk? Tettünk büszkeség vagy csökönyösség? Tényleg a saját akaratunkat teljesítjük vagy az Úrét? Igazából nem is kapunk ezekre a kérdésekre válaszokat, csak arra, hogyan születik meg egy hős. És a hősök nem átlagos emberek. Vagy talán áldozatok?  

A film 3 részből áll, mint egy fogalmazás. Bevezetés, tárgyalás és a befejezés. Itt a bevezetést a gyerekkori momentumok teszik ki, ami abból áll, hogy megtudjuk, honnan is ered főszereplőnknek ez a bizonyos fegyverundora. A tesójának levágott tasli oly nagyra sikerült egy ártatlan bunyó alatt, ami majdnem végzetes lesz. Megfogadja, hogy nem fog erőszakoskodni senkivel. Desmond ki nem állhatja a kitüntetett, háborús veterán apját, aki nem mellesleg igen jóban van az itallal és nem tejet iszik. Egy közúti baleset során ébre rád – segítőkészsége után -, hogy mi is szeretne lenni, ha egyszer „felnő”. Ennek a balesetnek köszönheti azt is, hogy a szerelem szele úgy megcsapja, mintha egy két oldalról szellőztetett panelban a huzattól becsapódó ajtó. Azonnal templomba vinné Dorothyt, a kedvesét, ha nem látná azt, hogy a vele egykorúak mind elmentek már a hazájukat szolgálni a háborúba.  Nem ülhet otthon tétlenül, miközben mások érte harcolnak, még akkor sem, ha a háború nem olyan, mint amilyennek el tudjuk elképzeli.

A második szakasza a filmnek Fort Jacksonban lévő tábori kiképzés megpróbáltatásai. Kicsit könnyebb hangvételű kezdetben, ami még mosolyt is csal arcunkra. Ugratások, szivatások, amit a seregben töltött idő megkíván. Felkészülés a „sátán” elleni harcra. Itt szembesülnek a többiek azzal, hogy a puska kézbe vétele nem mindenkinek megy alapból, különösen akkor nem, ha a hite nem engedi. A többieknél persze ez kiveri a biztosítékot, mivel akkor ki fogja majd a másik hátát védeni a csatában? Hogyan lehetne számítani rá? Ami másnak természetes, emberünknek nem megy és foggal-körömmel ragaszkodik elképzeléséhez. Felettesei, bajtársai nem értik ezt a hozzáállást és amint lehet, minden eszközzel szeretnék elűzni a seregből. Desmond viszont képtelen lenne otthon szembenézni magával, ha nem tenné azt, amit a haza megkíván tőle, mindenáron szeretne a hadsereget felcserként szolgálni. Őrmestere beszólásain kellemesen húzzuk a szánkat addig a pontig, míg ki nem derül Desmond erőszakmentessége, utána már nem zárjuk annyira szívünkbe. (A többieket sem)

A harmadik rész viszont a brutális véres valóság, 1945 Okinava. Na, itt aztán felébredünk és a lassan lecsukódó szemünk maximálisan kinyílik. Háborút ilyen élethűen bemutatni azt hiszem még senkinek sem sikerült, kivéve a dokumentumfilmeket. Aki látta a Ryan közlegény megmentését és bejött neki a normandiai partraszállós jelenet durvasága, valósághű bemutatása, annak ez a rész különösen katarzist fog okozni. Elég erős idegrendszerűnek tartom magam és nem fordulok el a vér látványától, de itt egy kicsit már átesünk a túlsó oldalra. Tudjuk, hogy a rendező ebben éli igazán ki magát és fel lehettünk rá készülve, hogy a Passió vagy akár az Apocalypto jelenetei sem kisiskolásoknak készültek, de ennyi borzalmat csatajelenetekben még nem láttam. Az a baj, hogy innentől kezdve teljesen elfelejtettem a film első kétharmadát, mert szinte nem érdekelt, hogy mi is volt korábban, annyira elhalványítja az egészet. Hozzáteszem tényleg irtó profi munka lett, és le a kalappal Gibson előtt. Viszont sok embernek nem jönnek majd be a férgektől hemzsegő holtesteket rágó patkányok látványa, hogy csak egy gyengébb képet ábrázoljak. Mint egy patológia kifordítva szabad ég alatt.

Mivel egy megtörtént eset lett feldolgozva, ezért tudjuk a végkifejletet, hősünk ebben a szakaszban éri el hazafiasságának tetőpontját és legendává válását. „Hadd mentsek meg még egyet!” Nem tudom, hogy normális emberre jellemző cselekedet volt-e, amit ő tett, de az biztos, hogy bármit is tett, megérdemelte a megfilmesítést. A film végén a stáblista előtt még kapunk egy kis dokumentumfilmes bevágást az igazi szereplőkkel, ami még el is hiteti, hogy így volt minden.

A főszereplő személye jó választás volt, de én nem bírom én ezt a pasit, bárhogy is szerettem volna megkedvelni. Elismerem, hogy Andrew Garfield remek színészi teljesítményt nyújtott, egy igazi tehetség és még sokkal többre is viszi, de nekem nem tartozik a szimpatikus színészeim közé és ehhez a korábbi Pókember szerepe sem segíti hozzá. Vince Vaughn (Szakíts, ha bírsz) Howell őrmester szerepében okozta a legkellemesebb pillanatokat, különösen beszólásaival. Nekem ő abszolút pozitív volt az apát játszó Hugo Weavinggel (Matrix) együtt. Teresa Palmer (Holtpont) játszotta Dorothyt, akiről csak az jut eszembe, hogy helyes lány. A többiek számomra totál semmilyenek voltak, nem is nőttek a szívemhez. Sam Worthington (Avatar) is olyan halovány volt, mint a szivárvány eső elállta után.

Mel Gibson Hollywood kitaszított, majd visszafogadott, szeretett nem szeretett színész rendezője sok év kihagyás után ismét maradandót alkotott azok számára, aki rajonganak háborús filmekért és ki tudják várni a film utolsó harmadát. Az akciójelenetek nagyon profik, részletesen kivitelezettek. Szinte minden egyes puskából távozó golyó becsapódási helye arcul csap. Persze a film kapott néhány valóságtól elrugaszkodott, hihetetlen jelenetet is, ami kizökkenthet. Sajnos néha szirupos, túlzottan nyálas, pont átcsordult már. A film pátoszos zenéje sem fogott meg, egészen a csata jelentekig.  Ott aztán bekeményítenek ahhoz, hogy megfelelő méretűre összehúzzuk magunkat. A lassítások sokaságát sem szerettem. Sok. Már untam. Felemás film lett. Kicsit negatív a hozzáállásom így a végére, pedig nem mondhatom rossznak. Sőt! De vannak a mesternek jobban sikerült munkái, amelyek bizony jobban tetszettek. Örülök, hogy készülnek háborús hősökről filmek, de itt például a japán oldal csak arra volt jó, hogy kaszabolják őket. Mint valami ész nélkül menetelő zombik, akik csak arra vannak kitalálva, hogy feláldozzák magukat. Amúgy Gibson forgathatna egy jó kis horrorfilmet is, kíváncsi lennék, mit hozna ki belőle.

A filmet erősebb idegzetűeknek ajánlom, nem egy piros szívecske film a fejünk felett, maximum csak a film fele, bár aki ismeri a rendező korábbi munkáit, ezzel nagyjából tisztában is van. 

75%