Északról érkezett filmek egyre jobban bejönnek. A mostanában látottakban mindig találtam valami érdekeset, izgalmasat, ami a tv elé szegezett. Az alábbi norvég filmet mindenképpen érdemes volt megnéznem, hiszen egy nem mindennapi megtörtént eseményt mutat be.     

Norvégia leghíresebb rablását 2004. áprilisában 11 talpig kommandósnak öltözött férfi követte el. Tervük szerint kirabolják fényes nappal a Stavangeri NOKAS-t (Norvég Pénzelosztó Központ).  Az egész rablást, ami mindösszesen 8 percig tartott, a szemtanúk és a túlélők beszámolói alapján szinte teljesen pontosan rekonstruálták…….

Remek volt. A második gondolatom pedig, hogy ebben a filmben bizony senki sem volt profi, sem a rendőrök nem álltak a helyzet magaslatán, sem az elkövetők. Minden olyan eddig látott bankrablást igazából fejre állít, amit eddig láttam filmen. Semmiféle műsallang, szép lányok, macsó kiszínezett párbeszédek, semmi, ami beleférne egy amerikai változatba. Nincs benne sírás – rívás, drámázás, semmi olyan, ami kizökkentene abból a mereven figyelő állapotból, amiben néztem. Ez egy teljesen lecsupaszított film, közel majdnem a dokumentumfilm kategóriájához.

Azt nem kérdőjelezem meg, hogy maga a tervezési fázis hosszú időt vehetett igénybe, de ugye a terv mindig akkor dől be, mikor a legjobban szeretnénk elkerülni. Na, ebben a filmben ezt mutatják be. Végül is semmiféle poént nem szeretnék lelőni, bár egy kis google használat után hamar elérhető lenne az eredmény kiderítése, de annyit azért megemlítek, hogy ha minden flottul megy, bizony világraszóló dolgot vittek volna véghez a rablók. Így is elég komoly dolog volt ez, hiszen közel 10 millió dollár értékű norvég koronáról van szó. Persze ez nem azt jelenti, hogy azonosultam volna a cselekedetükkel, de volt olyan rész még az elején, ahol tényleg szurkoltam az ”ellenségnek”, mert már nem bírtam elviselni ”bénázásukat”. (pl. az ablakbetörésnél)  A végén természetes átpártoltam a másik oldalra. A film utolsó harmadában szétlőnek szinte mindent, hála az égnek senki nem John Wayne.  Itt jegyezném meg, hogy a norvég rendőrségtől baromság lett volna többet várni, hiszen fényévente történik náluk hasonló eset, annak ellenére is, hogy tudtak az akcióról. A rablók igen komoly arzenállal rendelkeztek, mint pl. AKS-47, AG3, H&K MP5A, stb.

A színészek tényleg olyanok voltak, mintha szemtanuk lettek volna. A rendőrök, a rablók, mind embereknek és nem hősöknek tűntek. Nem voltak profik, de így hitelesebbnek tűntek. A karakterekről egyáltalán nem tudunk meg semmit, de valahogy ezzel sem akartak untatni minket. Nem hiányoltam egyáltalán.  (Megnézve a szereplők eddigi pályafutását, lehet, hogy tényleg nem is azok?)

Végtelenül tetszett a film rendezése, no nem a kézi kamera használta, mert azzal továbbra sem vagyok kibékülve, hanem a történések áthidalásának és egymásba fonódásának bemutatása. Szerintem ebben az esetben zseniális húzás volt, hiszem maga a rablás nem tartott 8 percnél tovább, de itt ebben a filmben azért kitett vagy egy órát, cseppet sem unalmas módon. Ezt úgy érték el, hogy rengeteg szemszögből mutatták az eseményeket. A filmnek végig van egy feszültsége, ami többnyire az egész film végéig kitart.  Sajnos a végén azért hiányérzetem maradt, mert nem elégedtem meg csak a kiírt megtörtént dolgokkal, nem kellett volna sok, de néhány percet bizony hozzáforgattam volna.  Aztán voltak még kérdések a fejemben, amikre vártam volna választ, de nem kaptam.   

Erik Skjoldbjaerg rendezőről találtam egy érdekességet. 1997-ben írta és rendezte az Álmatlanság című filmet, amiből készült egy feldolgozás, nem más rendezővel, mint Christopher Nolan-al. Őt meg ugye nem kell bemutatni.  

Ajánlhatom hétköznapokra mindenkinek, akinek van 80 perce lefekvés előtt, mert nem fog benne csalódni, aztán hétvégére mehet egy nagyobb durranás. Kicsit hajaz amúgy a 44 perc című amerikai filmre, amiben szintén nehézfegyverekkel mentek a bankba vásárolni.

75% 

Az alábbi filmet egy kedves és segítőkész ismerősöm blogján találtam/olvastam, hogy mindenképpen ajánlatos megnézni, ha valaki egy igazi Facebookról szóló filmet szeretne látni David Fincher után kicsit más szemszögből.

A 23 éves fotós Nev Schulman összeismerkedik a Facebook közösségi oldalon az alig 8 éves Abbeybel. Az egész ismerkedés azzal indul, hogy Abbey festőpalántaként készít egy portrét Nev újságban megjelent képéről és net-en keresztül elküldi neki az államok túlsó végébe. Cyberbarátság alakul ki kettőjük között, ami ugye azzal jár, hogy egyre több ”ismerős/barát” jelöli be Abbey hozzátartozói közül. Itt fedezi fel a táncos modell Megant, a kislány egyik testvérét, akivel egyre sűrűbb és bizalmasabb levelezés után, látatlanul vonzalom alakul ki közöttük. Nev testvére Ariel Schulman és az egyik haverjuk Melody az egész kialakuló kapcsolatot filmre veszik, ami egyre csak bonyolódik.

Na, a tartalom leírásáról ennyi bőven elég. Se több se kevesebb. Ez is azon filmek táborát bővíti, amiről ”spoiler” nélkül nem igazán lehetne írni. Talán a sztori nem tűnik érdekfeszítőnek, de azért a látszat itt is csal. A bevezetőmben elfelejtettem megemlíteni, hogy ez most tényleg egy ”real” dokumentumfilm, amit még a film elején el is mondanak (mi meg gyorsan el is hisszük) arról, ha valakinek még fogalma sem lenne, hogy vajon miről is szólnak ezek a közösségi oldalak. A film mögött elég nagy nevű szponzorokat olvastam (Brett Ratner, Andrew Jarecki) , ezért mondjuk a valósághűség kicsit sántít, de ezt döntse el mindenki saját maga, a véleményem megvan nekem is.

Persze nem hiszem, hogy a számítógéppel rendelkező emberkék között lenne bárki is, aki még ne hallott volna akár az említett oldalról, vagy akár a honosított társáról, az iwiwről. Igen mélyen el lehet veszni benne, nekem is van olyan ismerősöm, aki szinte az egész életét dokumentálja széles közönségének. Ezek a pótcselekvések aztán az embert felemésztik és függővé teszik és néha egész nevetségessé. Természetesen én is használom, de a kezdeti lelkesedésem után már egyre kevesebbszer. Azonban azt senki nem vitatja, hogy igen is vannak hasznos tulajdonságai, amit érdemes kihasználni. De vajon ilyen lenne a párkeresés is?

Erről az online szerelemről csak annyit, hogy vicces és drámai pillanatokból összevágott jelenetsorokból áll, de inkább azt mondanám rá, hogy a film egy kicsit szomorkás.  Igazából semmi extra újat nem mutat azoknak, akik rendszeresen használják az említett oldalakat. Annak a közönségnek szeretné felhívni a figyelmét az internet által nyújtott veszélyekre, csalódásokra, akiket még nem szippantott magába a nagy világháló eme formája.  

A szereplőkről mivel saját magunkat adják, nem igazán szeretnék beszélni. Talán annyit, hogy engem például néha már idegesített a főszereplő idétlen vigyorgása a hófehér fogaival. Lehet csak irigykedtem rá.

Nev és Ariel Schulman dokumentumfilmje meglehetősen jól sikerült, egy cseppet sem találtam unalmasnak vagy érdektelennek. Azonban hiányzott belőle egy olyan dolog, amire az emberek felkapnák a fejüket. Egyszerű emberek egyszerű filmet forgattak egyszerű emberekről. Ennyi. Amit be szerettek volna mutatni, végül is átjött. Inkább olyan filmnek kellett volna eladnia magát, hogy megtörtént eseményt dolgoz fel és akkor nem lehetne belekötni semmibe. Kicsit olyan mintha oktatófilm lenne eme digitális korszakból, ami abban segít, hogy ne essünk bele saját csapdánkba és nem minden az, aminek látszik. A zenéje nem túl választékos, néhol unalmas. A film hossza pont eltalált, hála az égnek nem húzták tovább egy percig sem. Azért a készítők örülhetnek, mert bármi is az igazság körülötte jócskán behozta az árát és végül is reklámnak sem utolsó. (Google Earth, Google Map)

Nem váltja meg a műfajt, de mindenképpen szorosan ajánlható Fincher filmjének megtekintése után. Amíg a rendezőzseni filmje a Facebook alapok megteremtését szeretné bemutatni nekünk játékfilmen keresztül, addig ez a dokumentumfilm a használatának a veszélyeire hívja fel a figyelmet. Együtt az igazi.

Nem kötelező, de érdemes megnézni. Örülök, hogy láttam, de a hazai nagyközönség, ha egyszer ilyen filmet is vetítenének, nem biztos, hogy megrohamozná a mozi pénztárakat.

70%

A hétvégén második alkalommal sikerült eljutnom moziba. Múltkor megnéznem a Forráskód című filmet és kihagytam az Ismeretlen férfit. Most az utóbbira ültem be és ennél a filmnél is azt éreztem, hogy teljes mértékben megérte a mozijegy árát. Csak az a nachos ne lenne olyan marha drága. Nem kívánok hosszú sorokat körmölni, számtalan írás készült már belőle.

Dr. Martin Harris (Liam Neeson) feleségével előadásra érkezik egy berlini biotechnológia kongresszusra. Szerencsétlenségére az összes személyes holmijával együtt a reptéren felejti a bőröndjét. A taxi, amivel visszamenne a reptérre, a visszaúton felborul és belezuhan a folyóba.  Újraélesztése és négy kómában eltöltött nap után mikor visszatér a szállodába, helyén egy másik Dr. Martin Harrist talál, ráadásul a felesége Elizabeth (January Jones) is letagadja. Egyedül, személyazonosság és pénz nélkül próbálja kideríteni, mi is történt valójában………..

A filmet többnyire a főszereplőnek köszönhetően az Elrabolva (Taken) című filmhez hasonlítják, pedig egyáltalán nem kéne, mert aki arra számít, hogy ugyanolyan adrenalin bombát kap, mint az említett film, valószínűleg csalódni fog. Bizony kevesebb az akció benne és több a thriller elem. Kicsit többet is lehet agyalni rajta, azért megerőltetni magunkat nem nagyon kell.

Láttunk már hasonló filmeket nem is egyet (leghíresebb Bourne), ahol a főszereplőnk elveszti emlékezetét és próbálja összerakni a szálakat, de ez egy kicsit más volt, mint a többi.  A film szerintem simán megérdemli, hogy nagyon jónak nevezzük, annak ellenére is, hogy nem annyira pörög, mint a fentebb említett Neeson film. Tetszett, hogy nem tudtam kitalálni előre, mi is fog történni, amit a mai filmeknél már ritkán tapasztalok. Az akciójelenetek szerintem klasszak lettek, a ”bunyók” nincsenek elszállva és az autós üldözések is jónak mondhatóak, egészen realisztikusra sikerültek, bár tolatva az autó nem megy olyan gyorsan, mint előre és a villamos sem száguld 200-al. A sztori végig érdekes és kellően csavaros. Egészen hihetővé tették ezt az amnéziás dolgot. Tetszett, hogy nem ment át romantikázásba a film, bár a szexjelenetet furcsállottam. Kis dráma is volt, de az meg kellett. Külön örülök, hogy nem estek abba a hibába, hogy szétvágták volna a filmet. Minden akciójelenet tökéletesen látható. A feszültségteremtés is átlag feletti volt, különösen tetszett a kórházi ollós jelenet.  A végére egyáltalán nem számítottam. Azért megjegyzem logikai bukfencektől a film egyáltalán nem mentes, sőt egy – két érdekes kérdést feltehetnénk a készítőknek a megnézése után, de végeredményen ez egyáltalán nem ront.

Liam Neesonra szerintem már alapban nem tudok rosszul nézni. Bármit is tesz a vásznon, tetszik, ebben a filmben is kifogástalanul alakított és elkönyvelhetjük igazi akciósztárnak. Azonban akire azt gondolom, hogy igazi stand – up dolgot visz végbe, az Bruno Ganz (A Bukás-Hitler utolsó napjai), aki Ernst Jürgen stasi ügynök szerepében brillíroz egy kicsit. Aztán ott van Frank Langella, aki ha megjelenik, mindig megfagy a vászon. És persze a lányok, akik mindig szépek és szórakoztatóak Diane Kruger (Becstelen Brigantyk) és January Jones (Mad Men – Reklámőrültek).   

Jaume Collet-Serra (Az Árva) fiatal rendező forgatókönyvíróinak köszönhetően egészen kellemes módon vezényelte le a francia ”Out Of My Head” című regényből készült filmet. Erre a filmre lehet azt mondani, hogy megéri az árát, hiszen egy kellemes szórakoztató 90 percet okozott. Igaz nem többet. Így kell ezt csinálni, hogy az emberek bemenjenek a moziba.

Aki kellemes kikapcsolódást szeretne és nem a romantikus műfajból, ne hagyja ki, nem fog benne csalódni.

75%

Francia-izraeli-libanoni-német közös produkcióban készült filmet nemigen néztem még a pályafutásom során. Ezt a filmet is csak azért iktattam be a szerda esti mozinap alkalmából, mert A tengeralattjáró c. filmhez hasonlították, azzal a különbséggel, hogy az egész film nem a víz alatt játszódik, hanem szárazföldön egy tankban. Talán ez az, ami megfogott benne és odaültem elé.

1982-ben az első Libanoni háború kezdetén négy fiatal katona, Shmulik (Yoav Donat) ágyúsként, Assi (Itay Tiran) parancsnokként, Hertzel (Oshri Cohen) ágyútöltőként és Yigal (Michael Moshonov) sofőrként egy tankban ülve könnyűnek ígérkező felderítő küldetést próbál végrehajtani egy ellenséges izraeli városban. A küldetésük nem úgy alakul, ahogy eltervezik és a város közepén ragadnak. Az ellenséggel körülzárva szeretnék megélni a másnapot.………..

A 66. Velencei Filmfesztiválon elnyerte az Arany Oroszlán díjat, ami ugye a legjobb filmnek jár. Kritikusok szerint az utóbbi évek legjobb izraeli filmjét láthattuk. Na, hát itt látszik, hogy én nem vagyok kritikus, mert nekem ez a film nem nagyon jött be és akkor tényleg finoman fogalmaztam. Illetve szebben mondva, nem nagyon éltem bele magam. Lehet köszönhető ez annak is, hogy utoljára tankot ”élőben” talán még a 80-as években láttam Május 1-i ünnepségek alkalmával, de ezek az emlékek már elég haloványak.  Mondjuk tv-ben annál többet, de azokat meg csak kívülről és nem is nagyon érdekeltek.  

Samuel Maoz rendezőnek elmondása szerint 25 évébe került, míg a saját bőrén megtapasztalt borzalmakból leforgatta filmjét. Biztos, hogy kemény lehetett, egyszerű filmnézők el sem tudják azt képzelni, hogy miket élhettek át, de nekem folyamatosan olyan érzésem volt, hogy itt valami sántít. És ezzel most nem a film valóságtartalmát akartam megkérdőjelezni, nem a sztoriját, mert az gondolom tényleg így volt, hanem inkább a sok technikai dolog zavart benne. Mivel nem tudom, hogy egy tank belső része mekkora, ezért csak arra támaszkodhatom, amit a velem együtt filmező barátok mondtak, hogy kizárt, hogy ennyi ember elférjen benne egyszerre, s főleg nem állva. De elég illúzióromboló volt az is, hogy az ember azt várná, hogy a tank egy belülről bezárt fém kapszula, különösen háborús övezetben, de ebbe a T-nemtomhányasba úgy közlekedtek az emberek felülről befelé, mintha a 6-os villamosra szállnának le és fel. Nem kéne zárva tartani? Azt sem tudják, hogy ki ugrik be, de fentről simán nyitják és zárják. Oké, elméletileg a saját embereik veszik őket körül és ha látnak ellenséget közelíteni csak lepuffantják mielőtt elérnék a tankot, de ebben a világban hallottunk nem egy két őrültről, aki simán magát használva tntrúdnak beugrik a belsejébe és bumm. Aztán ami még érdekes volt a külső környezet mutatása bizonyos ”zúmoló” távcsövön keresztül. Komolyan több távcső is megirigyelhetné azt az élességet és komoly közelítést, amit itt ezzel a műszerrel bemutattak. Mondhatni, hogy hülyeség ezzel rontani a filmélményt, de most kivételesen ezen  járt az eszem, nem tudtam elmenni mellette.

Sajnos ezek a dolgok annyira elvették a figyelmemet azokról az emberi magatartásokról, viselkedésekről, arról, hogy ezek a fiatal katonák is tulajdonképpen emberi érző lények, amiről végül is szólt volna a film, hogy nem igazán tudtam rá koncentrálni. Az biztos, hogy pusztító lehetett átélni azokat a borzalmakat, amiken végigmentek és felfoghatatlan érzés lehet egy ilyen dobozban manőverezni úgy, hogy folyamatosan lőnek ránk, de ebből az érzésből csak alig-alig jött át valami. Talán még az elején, mint pl. mikor remegett a srácnak a keze és nem lőtt, de ez kevés.  Kár, mert az egész filmnek ezt a bezárt klausztrofób hangulatot kellett volna árasztania. Aztán a feszültségteremtéssel is voltak problémáim, hiszen egy pillanatot sem lehetett izgulni rajta, egy kicsi izgalom nem ártott volna.  És szerintem a külső képek is jót tettek volna a filmnek, nem csak a távcsövön látott környezet.

Mint ahogy a bevezetőmben is említettem, A tengeralattjáró c. filmhez hasonlítják, de szerintem egyáltalán nem lehet a két filmet összemérni, mert az klasszisokkal jobb. Még sajnálni sem tudom ezt, mert nem nőtt a szívemhez, érteni értettem, hogy mi az üzenete, de a beleélésem hiányában csak úgy fogok rá emlékezni, hogy egy elhalasztott lehetőség. Láttunk ennél már lényegesebb jobb filmet hasonló témában.

A katonákat játszó színészeket nem ismertem eddig, és szerintem ezek után sem fogom felismerni, de ez persze nem az ő hibájuk, mivel földrajzi határaik korlátozottak. Szerintem kifogástalanul játszottak, bár a megirt szerepük, amit nem zárok ki, hogy tényleg ez a valóság, némelyiknek idegesítő volt. A karakterfejlődéssel sem nagyon törődtek a forgatókönyvírók, hiszen ebből sem vettem észre semmit. Utána olvasva Ashraf Barhomot (a filmben a tiszt, aki folyamatosan ki-be ugrált a tankba) láthattuk több Hollywoodi szerepben is, mint pl. az Agora, A királyság és a Titánok harca.

Samuel Maoz rendező filmjében dicsérendő a megvalósítandó ötlet, hogy 90 percet leforgat egy tank belsejéből, de szerintem ez a teljes játékidőhöz kevés. Talán ha a realisztikusság hiányába nem vesztem volna el ennyire, akkor jobban bejött volna. Lehet. Nekem, mint már említettem nem tetszett. Sem forgatókönyve, sem az elhangzott párbeszédek. Talán a képi világában (azért vannak háború borzalmait bemutató képek) vannak érdekességek. Nem értem, hogyan lett ez a legjobb film Velencében.

Érdekességet kedvelőknek azért mindenképpen ajánlhatom, hiszen tényleg nem mindennapos az, hogy egy tank belsejéből készítenek egész estés filmet. Nem beszélnék le ezért róla senkit, mert ha nem úgy állnak neki, ahogy én tettem, akkor elképzelhető, hogy remeknek találják majd, úgy mint a lagúnák városának zsűrije.

Azért az IMDB film értékmérője nagymértékben befolyásolja a filmeket választó egyéneket. Számtalanszor beleestem már a csapdájába én is. Szerintem horrorfilmek esetében, mely eléri a hét pont feletti értéket érdemes megnézni, csak kár, hogy ritka is az, ami meg is érdemli. A széles közönségnek általában eme műfaj nem a kedvence, ami magyarra fordítva annyit jelent, hogy lepontozzák a horrort. Persze ebben az is közrejátszik, hogy dömpingszámra érkeznek ezek a filmek, melyek legyünk őszinték, többnyire borzasztóak és akkor finoman fogalmaztam. Hogy miért kezdtem így? Az alábbi alkotás 7.4-n áll jelen pillanatban.

Lambert család új otthonba költözik, egy hatalmas és gyönyörű házba. Minden békésen kezdődik, a beköltözés örömünnep a gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt.  Kezdetben, csak az anya Renai (Rose Byrne) vesz észre több apró jelet, hogy az új házban bizony nem stimmelnek a dolgok. Könyvek leesnek a polcról, hangok a bébiőrzőben, kaparászások a padláson és minden olyan dolog, amitől egy átlagember szívbajt kap.  Josh (Patrick Wilson) a férj, persze kétkedve fogadja felesége elméletét, hogy esetleg valami nem stimmel a házzal. Egy napon azonban a nagyobb fiúk Dalton (Ty Simpkins) a padláson leesik a létráról és beveri a fejét, valamit látott a sötét sarokban, s ez a valami megjelenik a szobájában……………………...   

Ugye milyen sablon sztori? Így leírva láttunk már hasonlót nem is egyet. Pedig ez a film kicsit más. Valami olyan szintű kettősséget éreztem a filmmel kapcsolatban, amit már nagyon régen. Kezdetben az gondoltam, hogy ez is egy hülye nagymama szellemes, kiugrok az ajtó mögül jól megijedek film lesz, aztán ahogyan haladtam vele egyre inkább változott a véleményem. Néhány apróbb jelenetből arra a következtetésre jutottam, hogy talán ez most más lesz. Kezdett kialakulni a sztori, és egyre jobban tetszett és érdekelt. Mondjuk azért tippjeim voltak merre is fog haladni és ki lesz a hunyó. (megint eltaláltam, de ez nálam nem gond) Aztán valami bezavart a képbe, de majd később folytatom a sztorit. 

Érdekes a PG-13-as besorolása, ami azért egy kicsit bizarr. Nem emlékszem még olyan filmre, aminek a hatására ennyiszer és ilyen sokáig lúdbőrzött a kezemen a szőr. Nem tudom, hogy másnál is így volt, de engem ez az egy dolog teljesen levett a lábamról. Úgy gondolom ezt az érzést a profi és jól kigondolt jelenetsoroknak köszönhetem. Mindig pont jókor és jó időben jött az ijesztgetés, pedig igazán fel lehetett rá készülni. Mindig tudtam, hogy na, most meg kell majd ijedni és mégis bejött. Ehhez még hozzájárultak azok a hanghatások, amik a csúcsra járatott idegállapotomat tovább tudták borzolni.  Ez az a film amit, ha moziban nézünk párral, akkor biztos, hogy az ölünkben fog landolni vagy rosszabb esetben máséban. Kizárt, hogy csöndben végig lehet majd nézni ugrálások nélkül.  

És akkor a pozitív dolog után jön az, amit egy horrorfilmnél szinte mindig elszúrnak, a magyarázatot és a végkifejletet. Számomra ennek a filmnek az utolsó 20 perce katasztrofális. Addig, amit felépítettek egy csapásra romba döntöttek a komolytalanságával. Még az ijedősnek szánt részeket is néma közönnyel ültem végig. Egyáltalán nem jött át, amit el akartak érni, talán csak a legeslegutolsó jelenet, de még az se nagyon, mert addigra már mérges voltam.  Egyszerűen nem is értem az alkotókat, hogy ezt most miért volt jó így? Talán az alacsony költségvetés miatt? Minden olyan gagyinak tűnt egy csapásra, talán egy rossz zombifilm elcseszett élőhalottjaihoz tudnám hasonlítani azt, ami történt a filmben. Téptem a hajam. Aztán meg ugye ott van az a két szerencsétlen ”szellemirtó”, akik inkább beférnének Bill Murray és Dan Aykroyd csapatába a Szellemirtókban, de nem ebbe a komolyra vett alkotásba, mert ezt nem vígjátéknak szánták az biztos.  Őket sem szerettem meg, de így van ez a ”nagyival” is, aki bármennyire is átélve játszotta szerepét, számomra teljesen hiteltelen maradt.

Végeredményben tetszett is meg nem is, de inkább az utóbbi. Van egy bizonyos hangulata még az első felében, de hogy utána mi történt? Nem értem. Kár, hogy leforgatták a végét is.

Szereplőkről sok mindent elmondani nem lehet. Hozták rendesen az ijedt család képét amennyire lehetett. Patrick Wilsonról (Watchmen, Cukorfalat) és Rose Byrneről (Felhangolva, Képlet) igazán nem tudok semmi extrát írni, viszont Barbara Hershey (Fekete hattyú) mellékszereplőként marha jó volt.

James Wan rendező és Leigh Whannell forgatókönyvíró páros, akik elindították a Fűrész franchise-t szerintem nem rossz ötletet találtak ki, de a kivitelezés hagy némi kívánni valót maga után és ezt annak ellenére mondom, hogy egyáltalán nem mondható el a filmről például az, hogy a fényképezése vagy mondjuk a zenéje nem tetszett,  mert mindkettő nagyon jó, de olyan érzésem volt, hogy spórolni és kaszálni akartak volna. Mondjuk ez viszont bejött nekik, ugyanis a 1.5 milliós költségvetés bőven megtérült már a nyitó hétvégén és onnan pedig csak szárnyal felfelé és dagadnak a zsebek. (50 milliónál jár jelen pillanatban és a legprofitképesebb filmnek tartják számon) De akkor sem írom most le, hogy tetszett. Akkor meg miért kapott 60 %-ot? Azért mert, az első felében tényleg elérte nálam azt, amit egy horrorfilmnek kell. Az igazi borzongást. (Én egy kicsit Poltergeist másolatnak találtam.)   

Mindenképpen ajánlom horrorfilm rajongóknak, mert tényleg egy kicsit másnak tűnik majd, mint a többi hasonló sztorijú film, de ha valakinek mégsem jön majd be, ne engem okoljon. Az biztos, hogy az első fele jól sikerült. Gyenge idegzetűek mindenképpen fedeles üdítőt vegyenek, mert még a végén kiöntik a szomszédjukra.

60%   

Manapság csodának számít, ha eljutok moziba, ez nem csak azért van, mert kevés az időm, hanem azért is, mert a vidéki mozikba hónapos késésekkel jutnak el azok a filmek, amikre esetleg érdemesebb lenne beülni, ha egyáltalán eljutnak ide. Mivel az ünnepek alatt lehetőségem adódott a helyi Cinemába beesnem, és két film is érdekelt, ezért bátorkodtam volna jegyet váltani, ha nem az unokaöcsém lett volna a jegyszedő. Az Ismeretlen férfi és a Forráskód közül az utóbbit választottam. Nem bántam meg.

Colter Stevens (Jake Gyllenhaal) amerikai helikopterpilóta utolsó emlékképe egy Afganisztáni bevetés. Azonban a jelenben egy mozgó vonaton ébred. A szemben ülő utastársát Christinat (Michelle Monaghan) egyáltalán nem látta még, nem is ismeri, bármennyire tetteti a lány közeli ismerősének magát. Felébredve olyan mintha egy teljesen más ember lenne és a tükörbe belenézve döbben csak rá, hogy valójában nem is saját magát látja. Sokáig nem tud rajta gondolkodni, hiszen az ébredéstől számított 8. perben a vonaton mindenkit elpusztítva bomba robban. A robbanás után Stevenst sötét kapszulában felébresztve egy katonai ruhába öltözött hölgy szólítgatja…………….

Erről a filmről sem lehet bővebben írni filmélmény rontás végett. Úgy gondolom átlag feletti művel állunk szemben. Végig lekötött, érdekesnek és izgalmasnak találtam. Egyáltalán nem bántam meg, hogy beültem rá, és örültem annak is, hogy végre nem otthon gubbasztok a tv-m előtt. Történetét szerintem nagyon eltalálták, amit klassz kis fordulatokkal vegyítettek. Sikerült beleélnem magam, ami azt jelenti, kicsit elhittem, hogy ilyen létezik. Lehet ez nálam jött csak át így. 

Szóval az ötletért mindképpen dicséret jár, mert mindenképpen üdítő dolog, hogy van végre valami egy filmben, ami megfogja az embert az akciófilmek között, mert azt egyáltalán nem mondhatjuk róla, hogy átlagos lenne. Van egy kis romantikával megfűszerezett része is a filmnek, ami egész kellemesre sikerült. Szerencsére egyáltalán nem fordul giccsesbe. A viccesebb részek is hatásosak voltak. Amúgy volt egy két dolog benne, amit azért ki lehetett találni kis gondolkodással, de ez egyáltalán nem zavart, mert inkább csak a tipp kedvéért mondogattuk. Mondjuk be is jött, de szerintem csak 10 emberből 8-nak sikerül eltalálni, ki is volt a gyilkos a kertészen kívül.  A felétől van egy kis törés, de csak hajszálnyi, ami talán az utolsó nagy csattanóra készít fel. A film végén több kérdés felmerül, de kivételesen ezt csöndben nyugodtan meglehet beszélni. Nem annyira bonyolult, mint mondjuk az Eredet c. film. A hossza is pontosan eltalált, se nem hosszabb, se nem rövidebb a kelleténél.

Összegzésképpen elmondhatom ügyes film, lehet rajta gondolkodni, tökéletesen szolgálta a szórakoztatás mindennemű formáját, és ha nem az unokaöcsém lett volna a jegyszedő, akkor is szívesen kifizettem volna az árát.

Jake Gyllenhaal egyre jobb. Van a srácban valami, ami azt sugallja, hogy egyszer lesz ő még valaki a filmtörténelemben. Bár lehet nem lesz igazam. Ebben a filmben is jó volt nézni a drámai, romantikus, és a tökös gyerek alakítását.  Jó volt nézni azonban Michelle Monaghant (Hideg nyomon, Sasszem) is és nem csak a külső adottságai miatt. Mondjuk a mosolygáson és az ártatlan bárány vagyok és nem értek semmit kinézeten kívül nem sok szerepe volt, de mégis ez tökéletesen működött együtt főszereplőnkkel. Persze nem mehetek el Vera Farmiga (Egek ura, Az árva) megemlítése nélkül sem. Valami van a hölgyben, ami megfog a színészi játékában. Itt is jól játssza el a hideg és merev katonából történő átalakulását. Jeffrey Wright (A Quantum csenje, Invázió) negatív szerepén semmi extrát nem nyújtott, hozta a kötelezőt.

Dunkan Jones rendezőnek ismét köszönhetünk egy nem mindennapi filmet. A Hold (The Moon) után volt egy olyan sejtésem, hogy mindenképpen érdemes megnézni ezt a filmjét is. Kicsit könnyebben emészthető, mint az előbb említett műve, ami azért nem baj. Mondjuk a sztoriját most nem ő írta, hanem Ben Ripley, akiről viszont eddig jót elmondani nem lehetett, hiszen a két nem annyira jól sikerül Lény (Species) című film 2-3 részét tette le eddig az asztalra. Ezért is örömteli, hogy egymásra találtak és összehoztak a rendező úrral egy okos kis ”sci-fi” akció egyveleget. Fényképezésére, zenéjére szerintem nem lehet panasz.    

Ha valaki újdonságot szeretne látni az akciófilmek világából véletlenül se hagyja ki, garantálom, hogy nem fog unatkozni rajta. 

80% 

Alapjában, ha az ember kétszer egymás követő napon ugyanazt a filmet nézni, akkor vagy nincs más a tarsolyában vagy annyira tetszett neki, hogy ismételni akar. Nekem ennél a filmnél az utóbbi jött be. Ez a film tényleg fejbevágott. Nem mondom, hogy percekig, de az biztos, hogy sokáig ültem még a sötétben a film végén és gondolkodtam. Nem tudtam róla azon kívül semmit, hogy nem ő nyerte idén az idegen nyelvű Oscart. Az Egy jobb világ-ot (a győztes) még nem láttam, de az biztos, hogy nagyobb durranásnak kell lennie ahhoz, hogy ezt a filmet letaszítsa a képzeletbeli trónomról. Nagyon nehéz lesz neki.

Elhunyt anya Nawal Marwan (Lubna Azabal) végrendeletében szereplő utolsó kívánság az volt, hogy ikreit Jeannet (Mélissa Désormeaux-Poulin) és Simont (Maxim Gaudette) elküldje apjuk és bátyjuk felkutatására Közel Keletre Libanonba. Apjukat eddig halottnak hitték, bátyjukról nem is tudtak. Útjuk során felbolygatják elhunyt anyjuk  múltját, mely hatalmas titkok rejt a gyerekek számára……  

Elsőre egy jó tanács még így az elején, ajánlatos a filmet kipihenve megnézni! Nem egy feszes pörgős akciófilm. Tényleg nagyon lassú, de aki szereti a hasonló értelmes filmeket, semmiféle döcögés nem győzi le. A múltkor azt írtam, hogy szerencsés vagyok, mert két film is tetszett egymás után és itt van a harmadik, mely mindegyiknél jobban bejött. Sajnos kevesebb időm volt mostanában filmet nézni, viszont így legalább válogathattam az összeszedett listámból.

Az elején egyáltalán nem éreztem még azt az érdeklődést, ami miatt érdemes lett volna néznem, de mégis ahogy haladtam a filmmel, egyre jobban rám jött egy bizonyos izgalom, kíváncsiság, ami egészen a végig bennem maradt.  Talán egy kicsit lassan indult be, de aztán volt valami varázslat a történetvezetésben, ami teljesen levett a lábamról. Sajnos kevesen jutnak majd túl a negyedén és kikapcsolják, mert nem tetszik, mert ugye otthon megadatik ez a lehetőség, de vétek lenne megfosztani magunkat ettől a filmélménytől.

Talán ezzel nem árulok el nagy titkot, hogy két szálon történnek az események, az egyiken a múltban járunk, ahol az anya életútját követhetjük végig, a másikon pedig a két iker törekvéseit vetítik elénk, ahogyan a végrendeletben kért küldetésük teljesítésére törekszenek. A múltban láthatjuk a terror borzalmait, a muszlimok és a keresztények brutális harcait, és annak következményeit, és azt hogy a gyerekek anyja milyen dolgokon ment keresztül. A jelenben pedig a múlt eseményeinek hatását kapjuk meg a gyerekekre levetítve. Az egész egy nagy utazás és nyomozás a múlt titkainak feltárására.

Szokásaimtól eltérően igazából a filmről bármit is írni olyan értelemben vétek, hogy abszolút veszítene értékéből. Inkább csak a méltatásában veszem ki a részem, mert az nem nehéz. Ez egy csodálatos és megrázó történet, ami mellett az ember nem mehet el szó nélkül. Az egyik legjobb közel-keletről szóló alkotás, amit a pályafutásom alatt láttam.

Felejthetetlen képsorok, érzelmi megnyilvánulások, valamint irgalmatlan lassúság jellemzi a filmet. A szereplőkön elidőző kamera fájdalmukat nagyon jól érzékelteti. Közhely, de az igazság fájdalmas és néha tényleg jobb, ha nem tudjuk meg. Bár ellene meg küzdeni nehéz. Tényleg úgy gondolom, hogy van egy olyan jelenet benne, amit örökre az emlékezetünkbe vésünk. Borzalmasan valósághűen bemutatott háborús részeknél egy percig sem gondoltam azt, hogy ez csak fikció, hogy ilyen nem is létezett, hiszen annyira valósághűek ezek a jelenetek. Végül is a polgárháborúra okaira igazából nem térnek ki, nem ezzel foglalkoznak a filmben, vagy legalább is én ezt nem vettem észre. Érdekes, de egyszer sem volt kiírva, hogy melyik országban játszódik, persze enyhe földrajztudásaimmal azért kitaláltam. Kicsit nehéz volt az elején megkülönböztetni az anyát és a lányát játszó színésznőt. Elsőre úgy gondoltam, hogy egy és ugyanaz a személy mindkettő és nekem az évszámok is hiányoztak, hogy legalább tudjam, hogy melyik évben járunk. Persze azért ez nem befolyásolt semmiben.  

A két főszereplő az anya Lubna Azabal (Hazugságok hálója) zseniális. Ahogyan Azabal maga elé néz a semmibe, szinte olvassuk a gondolatát. Néma szenvedése minden esetben átjött. Pokoli úton ment keresztül. Bámulatos és lehengerlő a szerepben. A lány és a fiú Mélissa Désormeaux-Poulin és Maxim Gaudette számomra ismeretlen színészek, tökéletes oldották meg a szerepüket, kutatásuk során végig szorítottam nekik és bizony libabőrös lettem az igazság pillanatában.  

Denis Villeneuve rendezőről sem igazán hallottam eddig semmit, azonban minden téren szerintem fantasztikus dolgot hajtott végre. Büszke lehet a filmjére, nem véletlenül zsebelt be rengeteg díjat. Nagyon erős, hatásos és eredeti filmet készített, emlékezetes végkifejlettel. A fényképezése a filmnek hihetetlen látványos a maga nemében. A távolról fotózott romba döntött város képei nagyon hatásosak. A zenéjével kapcsolatban megemlítem a két betétdalt a Radiohead-től ”Like a Spinnig Plates” és a ”You And Whose Army” amit szintén eltaláltak a készítők annyira keserűen szólnak. Sajnos szintén az a kategória, amit széles közönség egyáltalán nem fog látni és ha már ezzel a néhány idevetett sorral is felkeltem az érdeklődését valakinek iránta, elértem a célomat vele, mert megérdemli ez a  mű.

Mély érzésű embereknek, akik szeretnének egy fájdalmas és megrázó drámát látni semmi esetre sem hagyják ki, mert különleges és egyben felejthetetlen filmélményben lesz részük! Garantálom, hogy nem felejtik el és örülni fognak annak, hogy ajánlottam ezt a filmet. Transformers rajongók ezt most felejtsék el.   

 90% 

Szerda esti mozinap alkalmából ismételten Hilary Swank-nak szavaztunk a srácokkal bizalmat. A legutolsó filmje (The Resident ) katasztrófa volt, és kétszer egymás után csak nem hibázik, annál azért jobb színésznő. A filmet amúgy már nagyon régen szerettem volna megnézni, de nagyon nehezen készült el hozzá a felírat. Aki lefordította annak itt küldök egy nagy köszönetet. A film címét bátorkodtam saját magam lefordítani, talán nem találok nagyon mellé.

Betty Anne Waters (Hilary Swank) egyszerű anyaként feláldozza egész életét és családját, hogy bebizonyítsa testvérének Kenny-nek (Sam Rockwell) ártatlanságát, aki 1983 óta  gyilkosság miatt életfogytig tartó börtönbüntetését tölti szülővárosában, Massachusettsben. Betty 18 évig tartó tanulása során befejezi a középiskolát és a jogi egyetemre is felveszik. Legjobb barátnőjével Abra Rice-al (Minnie Driver) közösen végsőkig küzdenek a múlt sötét dolgainak feltárásában és a bizonyítékok előkaparásában. A DNS teszt eredménye azonban döntő lehet…..

Úgy látszik szerencsés szériába futottam bele, mert már a második film egy hét alatt, ami megtörtént eseményt dolgoz fel és még tetszett is. Nem számít kivételesen ritkaságnak a film, de az biztos, hogy első helyen szerepel majd abban, hogy ennyire szoros családi köteléket, ilyen testvéri szeretetet, csak ritkán látunk magunk előtt. Ennyire meginoghatatlanul bízni az ártatlanságban tényleg csak mesékben fordul elő. A kitartás, hűség és önfeláldozás iskolapéldája a film.

A filmben megmutatják Betty és Kenny gyerekkorában történt csínytevéseit, miképpen csináltak hülyét a helyi zsarukból, egészen addig a pontig, míg nevelőszülőkhöz nem kerülnek, mivel anyjuk nem éppen az ideális szülő mintapéldánya volt. Kenny alapban rossz kisfiú volt és számtalanszor le is tartóztatták, de ez egyáltalán nem gátolja meg Bettyt abban a mágikus bizalomban, ami a két gyerek között kialakult. A gyilkosság után és az összehozott vádak alapján, mivel drága ügyvédekre nem tellett, Kennyt jogerősen letöltendőre ítélték. Börtönben öngyilkossági kísérlete után határozta el  húga, hogy megpróbálja a lehetetlent és beül diáknak az iskolapadba. A sulik befejezéséig tartó út roppant nehéz és hosszú volt számára, szinte senki nem bízott benne, még a saját gyerekei sem, akik inkább az apjukhoz költöztek, minthogy anyjuk törekvéseit biztassák. Az idő múlásával persze fejlődött a technika és a DNS tesztet, mint lehetséges bizonyítási eszközt is bevezették, ehhez azonban szükséges volt 18 évvel ezelőtti bizonyítékokra egy olyan városban ahol max. csak 10 évig őrzik meg az elítéltek anyagait. A film végét találja ki magának mindenki.

Hála az égnek sok bírósági jelenet nem volt, inkább a két testvér közötti viszonyt domborították ki főleg a börtönben történt látogatások alkalmával. Azok viszont egészen jól sikerült érzelmi robbanások. Nem működött volna a film, ha nincs meg a két színész között az a bizonyos ”kémia”. Tényleg elhitetik, hogy testvérek, olyan természetesen alakítanak. Másképpen nem tudom megfogalmazni. Valahogy nagyon jól érzékeltetették végig, hogy ne tudjad eldönteni, mi az igazság.  Bennem legalább is folyamatosan változott, hogy kinek higgyek. Érdekes kérdéseket tett fel a film az igazságszolgáltatással kapcsolatban, de rontaná a filmélményt, ha most ezeket feltenném. Szerintem mindenkinek amúgy is majd előjön.  

A történet nekem roppantul tetszett, szerintem igen jól lett filmre írva. Néha már elegem van a megtörtént események alapján készült történetekből, de ennél az esetnél igazán örülök, hogy láthattam, és hogy tudok róla. Persze felmerül az is bennem, hogy hány ilyen eset volt már a történelemben, amiről még nem is hallottunk. Számtalan. Talán azokról is készül majd egyszer egy hasonló film. Érdekességképpen megemlítem, hogy 1989 óta már több, mint 250 esetben használtak fel sikeresen DNS eredményeket már szabadságvesztésre ítélt embereknél.  

Ahogy fent is írtam a színészeken rettentő sok múlott. Sam Rockwell (Hold) istenien játssza el az ellenszenves testvér szerepét. Az biztos, hogy közömbösek nem maradunk iránta. Nem is értem, hogy miért nem jelölték még a srácot Oscarra, ebben a filmben is bebizonyította kivételes tehetségét.  Hilary Swank (Millió dolláros bébi) is kiváló. Nagyon jól hozza a kétségbeesett anyát, testvért. Neki való szerep volt, nem úgy, mint korábbi filmje. Minnie Driver (Good Will Hunting) játszotta a kedves aranyos barátnő szerepét, kiváló választás volt a szerepre. Melissa Leo (A harcos) a nem éppen szimpatikus rendőrnő szerepében igazán tenyérbe mászót alakított.  És majd elfelejtettem megemlíteni Juliette Lewist, aki mindent vitt, szinte ellopja a filmet. Sokkoló volt, ahogy kinézett és játszott. Szeretem őt.

Tony Goldwyn (többnyire sorozatokat rendezett) színészből lett rendező tudta, hogy miképpen szegezzen a képernyő elé. Szolid, de ugyanakkor mégis nagyon komoly szívbemarkoló filmet láthattunk egy férfiről, aki az igazságszolgáltatás csapdájába ”esett”. Talán volt egy két felesleges jelenet, amit hagyni kellett volna a fenébe, és akkor talán rövidebb és tömörebb lett volna. Azt, hogy nálunk mikor mutatják be kérdéses. Lehet, nem is érdekelne senkit. Amúgy megnéztem az igazi képet Betty Anne Watersről és Abra Riceról és végtelenül szimpatikusnak tűnnek.

Mindenkinek melegen ajánlom, aki szeretne egy igazán remek életrajzi drámát megnézni kiváló szereplőkkel.    

 80%

Piszkosul tetszett. Nem tudom másképpen kezdeni. Azt hiszem, azok a filmek, melyeket szemrebbenés nélkül bambulok végig este fél 11 órai kezdéssel 10 óra munkával a hátam mögött, minden dicséretet megérdemelnek. Régen láttam ennyire nekem való történelmi kalandfilmet ekkora sztárokkal. Peter Weir rendező nem tudom 7 éven keresztül mit csinált, de örülök, hogy visszatért.  Bevezetésnek ennyi elég is.

Megtörtént események alapján készült filmben 1941-ben egy csapatnyi szökevény szeretne eljutni nyakukban szovjet katonákkal a szibériai gulágról egészen Indiáig. A vérdíjjal a fejükön sivatagon, hegyeken, és számos nemzeten keresztül menetelnek céljuk felé.  Azonban még mindig jobb szabad emberként 4000 mérföldet gyalogolni, mint raboskodva egy uránbányában embertelenül meghalni…………  

Ez az a film, amiben nem akarok hibát keresni. Egyszerűen nem érdemelné meg, mert annyira tetszett. Igazából láttam már hasonló filmet német rendezésben és mielőtt odaültem volna elé, szentül meg voltam győződve, hogy ez a film az Ameddig a lábam bírja amerikai remake. De hála az égnek ez egy másik regényből készült. Amúgy totálisan hasonló a felállása, mint annak a filmnek. Az ember küzdelme a természettel.  

A filmet Slavomir Rawitz A hosszú menet – Szökés a Gulagról című könyve alapján adoptálták vászonra, nem kevés eltéréssel. A rendező elég nagy szabadságot kapott állítólag, mivel többnyire csak a fő vezérszálat vitte filmre. Amúgy utána olvasva a regénynek még a mai napig is a vita tárgyát képezi a valóságtartalma, de akit érdekel, olvasson inkább utána, mert most ezt nem fogom leírni. (Elég komoly plágiummal vádolják a regény íróját.) Ez engem kivételesen így már a megnézése után nem nagyon érdekelt, mivel a film ennek ellenére teljesen levett a lábamról.  

Nem az a film, amelyben mély karaktereket vagy hatalmas párbeszédeket kéne keresni. Inkább a természet nyújtotta látványra épül. Amúgy is jobb néha a csend, mintha beszélnének, feszültebbé teszi a filmet. Talán amikor a lány csatlakozik hozzájuk, akkor van egy két komolyabb beszélgetés, addig csak azt látjuk, hogyan segítenek egymáson, miképpen harcolnak egymásért és a túlélésért. Lehetett volna ez egy dög unalmas film is, hiszen mi mást csinálnak csak a szereplőink? Mennek árkon-bokron keresztül folyamatosan, hol nappal, hol éjjel, de mégis annyira érdekesen van összerakva, hogy egyszerűen nem lehet otthagyni.    

Igazából úgy nincs benne semmi meglepő, de mégis jó volt nézni. Hihetetlen szép képeket kapunk miközben azt látjuk, hogy embereink küzdenek az elemekkel. Szereplőink menetelnek a szibériai mínusz 40 foktól kezdve egészen a sivatag perzselő homokján keresztül a szabadságuk felé. Végigvezetnek minket a Góbi sivatagon, Tibeten, és még a Himaláján keresztül is. Ez a film ismét bebizonyítja, hogy az életben maradási ösztön hatalmas, hiszen mindent megtesznek azért, hogy ne jussanak a mennyekbe. Látjuk, hogy minden, ami él és mozog ehető, illetve az is, ami már nem él, de egy jó kis hasmenés reményében fogyasztható. Nincs válogatás, lehet hernyó, döglött őz, kígyó, bármi. (Aztán ilyenkor lehet azon gondolkodni, hogy mennyi ember nem eszik meg semmit a csirkemellen kívül.)  A szúnyogos résznél még engem is kirázott a hideg, ha a tavalyi nyarunkból indulok ki, annyira gyűlölöm őket.  Amúgy a film olyan, mint egy több hónapos maraton élelem és víz nélkül különféle természetes akadályokkal telerakva. Ha ilyen kemény volt a fotelból nézve is, vajon milyen lehetett ezt átélni? Több érdekességet kár lenne elárulni a filmről.

Végeredményben azonban feltehetjük a kérdést, hogy miért lesz az, hogy nem emelkedik majd a nagy klasszikus filmek közé? Erre én nem tudom a választ, talán valami mégis hibádzik, annak ellenére is, hogy mindenki csak dicséri a filmet. Nekem minden szempontból tetszett, érdekes, szinte akarja, hogy nézzed végig, magával ragad, intenzív szívszaggató epikus mű. Akkor mi a baj? Valamiért mégis az árnyékban maradt!  

Minden elismerésem a parádés színészi alakításokért. Az agyontetovált Colin Farrell (Nagy Sándor, Erőszakik) ügyeletes szépfiú mivolta romba dől ebben a szerepben. Állat jól játszik, kegyetlenül viccesen, nem tudom másképpen jellemezni. Ed Harris (A mélység titka) az idősebb amerikai fogoly szerepében nagyon komoly, hallgatag, mint mindig.  Mark Strong (Robin Hood) annyira jó, hogy szinte észre sem vettem, csak a végén, hogy amikor kiírták, hogy ő is játszott a filmben. Saoirse Ronan-t (Komfortos Mennyország) nagyon szeretem, minden kétséget kizárva napjaink egyik legnagyobb tehetsége. Végére hagytam a központi figurát jim Sturgess-t (Las Vegas ostroma), aki ebben a műben végre bizonyította tehetségét, szintén nagyon jó.   

Peter Weir (Holt költök társasága) 6 szoros oscar díjra jelölt rendező utolsó filmjét a Kapitány és Katonát 2003-ban forgatta. Úgy látszik 2010-ig nyaralt, mert nem foglalkozott filmkészítéssel. Örülök, hogy ezzel a filmmel tért vissza, hiszen minden elemében ragyogó munkát végzett. Operatőre kifogástalan, hála a HD adta lehetőségnek gyönyörűen fényképezett természetképeket láthatunk, legyen az erdő, hó, vagy akár sivatag. Hozzá a remek filmzene tökéletes párost nyújt.  Sajnos a filmet semmilyen reklám nem előzte meg, ezért egyáltalán nem lett sikeres. Szinte nem is lehetett hallani róla, és ezért pedig nagyon nagy kár.  

Mindenkinek ajánlhatom a filmet hiszen a történelem szeletjéből egy remek kalandfilm készült. Érdemes megnézni!

85%

Mivel egy hete nem néztem filmet, úgy gondoltam egy laza akciófilm kezdésnek nem lenne rossz. Mivel mindenhonnan csak azt hallottam, olvastam, hogy nem sikerült valami fényesre, ennek ellenére megnéztem, és láss csodát nem csalódtam  - pedig megpróbáltam függetleníteni magam a negatív kritikáktól - tényleg rossz film volt.

Los Angelesben és a világ számos városában meteorzápornak hitt űrhajók esnek le az égből. Ezek az idegenek nem békét kötni jöttek a bolygónkra, hiszen mindenre lőnek, ami él és mozog. Mielőtt azonban a légierő teljesen megsemmisítené az idegenekkel teli Los Angeles-t, Nantz (Aaron Eckhart) főtörzsőrmesternek és egységének három órájuk van a csapdába esett civileket kimenekíteni az idegenek által elfoglalt területről. Az idő pedig gyorsan fogy………..   

Ennyi bőven elég a sztoriról, egy mondattal sem lehetne többet írni róla.  Sajnos nekem nem jött be ez a Függetlenség napja utánzat. Ritkán várom, hogy egy filmnek már vége legyen, mert unom, de ennél így volt. Ennyit nem temettem mostanában az arcomat a tenyerembe. Egy horrorfilm esetében megbocsátható, hogy bűn rossz, ennél a filmnél viszont egyszerűen nem. Annyira komolynak akar tűnni, hogy már átlendül a másik oldalra. De kezdjük az elején.  A szokásos negyedóra felvezetés után egyből belecsapunk a lecsóba. A rövid felvezető alatt már látunk olyan karaktereket és dolgokat, amik ”ritkán” szerepelnek filmekben, úgy mint a leszerelés előtt álló katona, a terhes a felesége katona, a bajtársait a korábbi ütközetben elvesztő katona, a szűz katona, a katonai temető kihagyhatatlan képe, az amerikai zászló összes csíkja és még sorolhatnám.  Halál unalmas, de hagyjuk, mert még az elején vagyunk. Aztán megjönnek az enemy-k és gyakorlatilag azon kívül, hogy látunk egy szépen megrajzolt Los Angelest szétbombázva, nem kapunk mást csak egy üres lufit. Azt hogy miért jöttek, mit akarnak, tök mindegy, csak jöttek és nem szeretnek minket, hiszen a mi bolygónkat nézték ki leigázandónak, ahol bennszülöttekre nincs szükség.

Aztán egy maréknyi tengerészgyalogos szembeszáll velük, akikről megtudjuk, hogy ők a földön a leghősiesebb és legtökösebb katonák, akik mindent megtesznek azért, hogy elaludjunk a film alatt. Na, ez így egy kicsit merész, de tényleg azon kívül, hogy folyamatosan mennek és lőnek, csak azokat a szokásos közhelymondatokat nyomják, amit már tényleg minden hasonló filmben hallhattunk. Ráadásul a totálisan élettelen szinkronnak köszönhetően, egyáltalán nem tudtam beleélni magam egyetlen jelentbe sem, bármennyire is megfeszültem. Annyira gyenge szöveget nyomtak, hogy nem is kellett volna lefordítani, mert egyszerűen tudtam, hogy mi lesz a következő mondata az adott karakternek. Mosolyogtató, hogy ebben a filmben is helyet kapott mindenfaja emberke a gyerektől kezdve egészen a mexikói pasiig.  

Ezt a filmet azonban a látvány miatt kellene megnézni, mert a beharangozók azt ígérték, hogy ilyet még nem láttunk. Azt kell, hogy mondjam, bizony egyáltalán nem nagy durranás. Mondjuk tényleg kellemes módon helybenhagyták a várost, klasszul nézett ki lerombolva, de azért látszik, hogy elég mű az egész. Van egy-két izgalmasabb jelenet a filmben, amire jóindulattal azt lehet mondani, hogy talán ez most rendben volt, de nekem mindenáron a District 9 ugrott be, ahol pl. az ellenség százszor jobban tetszett és a jelenetek is sokkal izgalmasabbak voltak. Nem tetszettek az ”Alienek”, olyan gagyiknak tűntek, és bármennyire is fejlett eszközeik vannak, aggyal nem nagyon halmozták el őket. Legalább is ebben a filmben nem. Kicsit többet is mutatták őket a kelleténél. Azonban voltak olyan járgányaik, amiket egész jól eltaláltak.

Komolyan nagyon vártam már a végét, hogy mi lesz a megoldás, de nem volt nehéz ezt sem kitalálni. Semmiféle örömöt nem éreztem, hogy hurrá nyertünk, de igazából nem is akartam, csak azt, hogy vége legyen. Remélem ezzel senkinek sem lőttem le a poént. És amit még szeretnék megemlíteni ismét mint megannyi írásomban, az a kézi kamera használata a filmben. Szerintem ez néhány éve még az újdonság erejével hatott, de számomra már egyre idegesítőbbé válik. Borzasztóra bántja az ember szemét ez az ugrándozás. Tudom, hogy az életszerűség miatt használják egyre gyakrabban, de akkor valahogy jobban kéne használni. Nem jött be itt sem.

Aaron Eckhart (A sötét lovag, Rabbit Hole) sokkal jobb színész szerintem, mint hogy ebben a filmben szerepeljen. Tényleg ő volt a legjobb, de itt nem volt nehéz kitűnnie a többiek közül. A minden katonás filmben helyet kapó Michelle Rodrigez (Avatar, Halálos iramban) ebben a filmben olyan halovány volt, mint egy zsírpapír, észre sem vettem.  A többiek pedig csak vannak, úgy, mint mikor egy focimeccsen beküldik a játékost az utolsó percre, ők is behúzhatnak egy strigulát, hogy szerepeltek még egy filmben.

Jonathan Liebesman (A texasi láncfűrészes mészárlás: A kezdet) rendezőnek ez egy klisé hegyekből összerakott tákolmánya. Szerette volna A sólyom végveszélyben című filmet vegyíteni a Világok harcával és a Függetlenség napjával. Nem sikerült. A forgatókönyv ultra gyenge (ennyire rossz mondatokat tényleg régen hallottam), a szereplők szintén, a zenéje annyira idegesítő már a végére, ha ki lehetett volna kapcsolni szívesen megtettem volna, talán tényleg csak egy két kép miatt lehet dicséret, de akkor meg inkább megnézek egy festményt.  Mivel PG13 besorolást kapott tényleg csak azt lehet mondani, hogy gyerek kategória. Ez az a film, amiről órákat lehetne írni negatív értelemben, mert azt a legkönnyebb. Olvastam máshol, hogy 2 óra kikapcsolódás, nekem nem ezt jelenti a szórakozás.

Azoknak ajánlhatom, akik még nem láttak inváziós filmet. Talán nekik még bejön. Komolyan elgondolkodtam, hogy kinek tetszhetne még ez a film, de egyszerűen nem jut eszembe senki. Az biztos, hogy a District 9-tól fényévekre van.

40%