(Három nap net nélkül. Halál.)

John Ajvide Lindqvist Hívj be! (Lät den Rätte komma in) című regényét 2008-ban filmesítették meg hazájában, Svédországban. Szerintem az utóbbi évek egyik legjobb, legkeményebb, de ugyanakkor legemberibb vámpíros sztorija volt. Kevés olyan filmes díj volt, amit nem zsebelt be. Nem akarom megbántani a Twilight rajongókat, de semmilyen szempontból nem lehetett egy súlycsoportba helyezni a kettőt. Egyáltalán nem kellett sokat várni arra, hogy Hollywoodban feldolgozást készítsenek.

Owen (Kodi Smith-Mcphee) 12 éves gyerekként esténként egyedül tengeti mindennapjait társasházuk udvarán. Visszahúzódó gyerek lévén barátja nincs, az iskolában különc természete miatt lenézik és nem mellékesen a suli helyi menő sráca amint teheti, megalázza és rosszabb napokon meg is veri. Elvált édesanyjával - akinek az alkohol fontosabb, mint a fia - nem találja a közös a hangot, szinte menekül otthonról. Egy éjszaka közvetlenül a szomszéd lakásba új lakók költöznek. Egy férfi és egy kislány. Megjelenésük után a közelben kegyetlen gyilkosságok történnek. A parkban egyik este, miközben Owen képzeletben bosszút áll iskolatársán, az új lány Abby (Chloe Moretz) megszólítja. A barátkozásuk elkerülhetetlen. Egyre többet találkoznak, és egyre jobban megértik egymást……. persze csak éjszakánként…..közben a véres gyilkosságok tovább folytatódnak….

Na, ezt elég titokzatosra sikerült leírnom annak, aki először nézné meg. Aki meg látta az eredetit, annak sok újat nem mond. Mindig azt gondoljuk, hogy az eredeti sokkal jobb, mint a feldolgozás, de így most megnézve, azt gondolom, hogy ebben az esetben sikerült ezt elkerülni, mivel ez most kicsit eltért az eredetitől, és nem biztos, hogy negatív irányban. Mondom ezt úgy, hogy olvastam magát a regényt is, amit ugye marha nehéz lett volna egy az egyben vászonra vinni. A svéd verzió más. Annak a filmnek mások az értékei. Nyersebb, komorabb, mélyebb és más atmoszférát teremt. Kiváló a maga nemében. Az amerikai változat viszont többet ad a regényből és nem annyira hideg, sok esetben olyan érzésem volt, mintha egy teljesen más filmet néztem volna. Nekem egyelőre ez jut az eszembe. Persze a regény mindkettőnél 100x jobb és durvább, és a terjedelme miatt – közel 600 oldalas – lehetetlen lett volna filmre vinni. Az biztos, hogy mindkét változatból borzasztóra hiányoztak lényeges részek. Részletekkel nem akarok példálózni, mert csak a filmélményen rontana. Érdemes elolvasni. Az amerikai változat egy kicsit jobban pörög, de még így sem túl gyors a film. Kicsit megpróbálta érthetőbbé, fogyaszthatóbbá tenni a nem csak európai néző számára is. Talán kegyetlenebb volt egy kicsit. Egyedül Abby mozgásával voltak problémáim, azt elég gáz módon oldották meg. Amúgy összegzésképpen remek film. Bármennyire is horrornak van titulálva, szerintem nem kimondottan az. Inkább egy elgondolkodtató, véres, családi drámának írnám le, vérszívó beütéssel.     

A két gyerek játékán elbukhatott volna a produkció, az biztos, de Kodi Smith-Mcphee (Az út) és Chloe Moretz (Ha/Ver) is végtelenül lehengerlően és hatalmas beleéléssel játszott. Chloe ártatlan karakteréből villámgyorsan átváltott nem is annyira szerethető gyerekké, olyan érzést keltve mintha mindig ezt játszotta volna, Kodi Smith játékából meg átjött az a gyermeki csodálat, áhítat, feltétel nélküli szeretet, írhatnám barátságnak is a másik iránt, amit a szerepe megkívánt. Amúgy nem működött volna a film, ha nincs meg az a bizonyos feszültség, szikra kettőjük között. Bár, ez így nagyon hülyén hangzik, hiszen mégis csak tizenévesek. Szerepet kapott még az általam mindig nagyra tartott Richard Jenkins (A látogató, Égető bizonyíték), aki a lány apjaként és egyben őrzőjeként szerepelt. Ő most csak a két gyerekszínész árnyékában volt jelen, de érzékeny és olykor szerencsétlen játékával elnyerte azt a bizonyos szimpátiát, ami bizony a szerepe szerint nem illette volna meg.  

Matt Reeves (Cloverfield) rendező hála az égnek nem esett abba a hibába, hogy egy az egyben lemásolja az eredeti filmet. Látszott a forgatókönyvön, hogy inkább a regényt vették alapul, mint a svéd változatát a filmnek. Persze azért elkerülhetetlen a hasonlóság, a film utolsó negyed órája nem lehetett eltérő a regénytől egyik esetben sem, mert akkor borzasztóra vesztett volna az értékéből. Felhívnám még a film zenéjére is a figyelmet, amely megfelelően borzolja a kedélyeket.   

Véleményem szerint nem csak horror rajongóknak ajánlhatom, bár vannak benne igen véres jelenetek, ami sok embert elriaszt a filmtől, de ha leküzdjük a gusztustalanabb jelenetek miatti émelygést és végignézzük, észrevehetjük a mögötte rejlő értékeket. A könyvet viszont mindenképpen érdemes elolvasni!

75% 

Mivel nagyon szeretem a háborús filmeket, és ráadásul még francia is, nem hagyhattam ki. Azokat a filmeket bátran merem ajánlani, melyeket álmosság jele nélkül is simán végignézek este 10 órai kezdéssel.  És nem azért mert hangos volt, vagy egy vibráló képernyő előtt néztem végig, hanem azért mert maga a film érdekes és leköt. Pedig a történelmi alapismeretem bevallottan hiányosak. Főleg az algériai háborúval kapcsolatban. Bár kinek nem.

1959 nyarán Terrien (Benoit Magimel) hadnagyot Kabiliaba (Algéria északi része) helyezik mélyen az ellenséges terület mögé. Át kell vennie a véletlenül saját bajtársai által megölt parancsnok helyét. Újonc vezetőként, őt és a szakaszát - a mindennapi őrjáratozásokon - kívül megbízzák, hogy találjon meg és likvidáljon egy bizonyos Slimane nevezetű helyi gerilla vezetőt. 

Terrien humánus beállítottságú emberként kezdetben nehezen tér magához, nehezen dolgozza fel bajtársai állati viselkedését, az emberélet semmibevételét, majd elvesztését, és minden olyan egyéb szörnyűséget, ami ebben az értelmetlen kaszabolásban arcul csapja. Minden egyes nap egy küldetés és egy rémálom. A feldolgozhatatlan sokk után láthatjuk átalakulását, hogyan olvad bele ebbe a háborúba, és miképpen válik egy kíméletlen önmarcangoló szörnyeteggé.     

Persze ez egy kitalált sztori, a lényeg azonban az, hogy a franciák nem véletlenül titkolóztak sokáig az algériai háborúval kapcsolatban, nem véletlen az sem, hogy csak 1999-ben ismerték el hivatalosan, hogy tényleg háború volt.  Én nem akarok történelemleckékben részt venni, mert mint egy mezei néző, erre nem vagyok felkészülve, de azt láttam, hogy simán bevettetek napalmot, simán kiirtottak egy egész falut, simán megkínozták az emberek és végezték ki őket teljesen mindegy volt, hogy azonos oldalon harcoltak a II. világháborúban és még sorolhatnám. (Azonban ez mindkét félre is vonatkozik.)

Azonban visszatérve a filmre, és nem magára a történelemre nagyon jó volt látni, ahogy a színészek megformálják ezeket az egyszerű embereket, nagyon átjött belőlük minden. Jó volt figyelni Dougnac őrmester (Albert Dupontel) vagy Vesoul (Aurélien Recoing) kapitány karakterét. Valahogy olyanok voltak, mintha egy régi western filmet néztem volna. Lehet ez csak nekem jött így át. Volt egy – két olyan jelenet, ami tényleg nagyon kemény, és sokáig belevésődik az emlékezetbe. Nem csak a vér és a halottak látványára gondolok konkrétan, hanem egyéb olyan dolgokra, mint pl. amikor elengedték a foglyot és az azt megelőző párbeszédre.  Ami érdekes volt még számomra az vége. Biztos, hogy egy katonának ez a megoldás? Ilyet sem lát sűrűn az ember. Végül is ezért film. Bár szerintem hülyeség.

A rendező Florent Emilio Siri, (Túszdráma, Splinter Cell videojáték) nagyon merész háborús filmet forgatott le, ami mellett nem lehet, csak úgy simán, szó nélkül elmenni. Biztos szerették a franciák is. Nagyon nem reklámozták a filmet az biztos. Nem azt mondom, hogy számunkra magyaroknak ez kötelező lenne tudni, hogy mi volt ott, hanem alapjába véve ugye nagyjából pl. a Vietnami háborúról sokkal több dolog jut eszünkbe. Szerintem nem lenne probléma egyáltalán, ha egy kicsivel többet ismernénk erről a 1954-1962-ig tartott ”gerilla” háborúról is. Mondjuk az más kérdés, hogy mennyire érdekel minket és ki mennyire szereti a Gallokat.

Végezetül, nem bántam meg egyáltalán, hogy megnéztem. Érdekes, megrázó, és élethű volt.  És sajnos megtörtént valóban.

75%