Nagyon nehéz ezután a film után ideülni és nyugodtan összehozni néhány sort annyira a hatása alá lehet kerülni. Darren Aronofsky filmjeit amúgy sem könnyű megemészteni ezt előre tudtam, de úgy eddig nagyjából tájékozott voltam, hogy az aktuális filmje miről is szól. Viszont ebben az esetben nem igazán. Ilyenkor jön az be, hogy mennyivel hatásosabb beülni úgy egy filmre, hogy tulajdonképpen nulla információval rendelkezel róla. Azt, és hogy balett táncos lányról szól, még nem jelent semmit. Legalább is nekem. Hogy miért is így kezdtem a bevezetőmet? Mert nem szeretném senkinek sem a filmélményét elrontani, ha esetleg egy kicsivel is többet írok le a filmről, mint amire kíváncsi az ember.  Persze azért megpróbálok odafigyelni.

Nina (Natalie Portman) New Yorki balett táncos életét semmi más nem teszi ki, csak maga a tánc. A volt balerina édesanyjával Ericaval(Barbara Hershey) él együtt, aki totális kontrol alatt tartja lánya életét. Mikor a színház művészeti vezetője Thomas Leroy (Vincent Cassel) bejelenti, hogy az új év nyitódarabjának a Hattyúk Tava előadást választja az eddigi primadonna Beth Macintyre-t (Winona Rydert) "nyugdíjba" helyezi. Beth helyére Leroy választása az új táncos Lily (Mila Kunis) és Nina közül, az utóbbira esik. Az előadásról röviden azt kell tudni, hogy egy személy játssza el a Fehér és a Fekete hattyút is. Leroy szakmailag Ninat a Fehér hattyú szerepére tökéletesnek tartja, viszont a fekete szerepben Lily személyisége sokkal inkább lenyűgözi. Nina mivel mindig a tökéletességre törekedett, úgy gondolja nincs szüksége riválisra.... Na és akkor itt inkább befejezem a sztori folytatását, mert szerintem tényleg csak rontanék az élményén. Lehet ez is sok volt.

Black Swan egy tökéletes, zsigerekig hatoló filmélmény, amit nem lehet könnyen elfelejteni. Aronofsky korábbi műveihez (Rekviem egy álomért, Pankrátor) tökéletesen passzol, beilleszkedik. Műfajilag nem könnyű besorolni egyiket sem. Drámától a horror elemein keresztül mindent felfedezhetünk a műveiben. Beállít egy karaktert a középpontba és hagyja borzalmasan leamortizálódni, miközben csak hüledezünk, és nem hiszünk a szemünknek. Ebben a filmben meglehetősen sok pszichológiai horror elemmel sokkol minket, de fogyasztható fajtából. Sok film megirigyelhetné, melynek kifejezetten ez a stílusa, hogy mennyire fenntartja a feszültséget, mennyire megborzongat a lélekben megbúvó jó és a gonosz küzdelme. Ezt segíti elő a nagyszerű vizuális látvány. A fehér és a fekete. A színtelenség. A naiv ártatlanságból át a gonosz sötétségbe. Hihetetlenül jól érzékeltetik az átalakulást. A film elejétől fogva magával ragad. A kezdeti lassulástól a hihetetlen intenzív végkifejletig. Régen láttam filmem ehhez hasonló utolsó fél órát. Katarzis. Egyszerűen beszippantott. A zenéje (amit ugye mindenki hallott már legalább egyszer életében) félelmetes, a képpel együtt a földbe döngöl. Nem is tudom, talán ki merem jelenteni, hogy olyan légkört teremt, mintha ott ülnék a színpad előtt. Utoljára a Forrás (The Fountain) c. film vége - ami szintén a mester műve - sodort el így magával. Hála az égnek a film nincs elnyújtva, nem rövidebb vagy hosszabb, pont akkor van vége amikor kell, és pont úgy ahogy kell. Maradj még a helyeden és gondolkozz. Gondold át mit is láttál.

Natalie Portman élete szerepe. Azt gondolom bárki, aki kételkedett is a tehetségében korábban, az nézze meg ezt a filmet. Sok embernek nem jelent semmit az Oscar, de azt hiszem itt nem lesz kérdéses, hogy megkapja vagy sem. Brutális amit művel, ahogy eljátssza a törékeny szexuálisan elnyomott ártatlan lány szerepét, majd átalakulását az elejétől a  végéig. Minden egyes jelenete észbontó, felkavaró. Ehhez szerephez viszont kellettel a többiek is. Barbara Hersey a zsarnok anya szerepével tökéletesen visszaadta azt az utálatot, amit kívánt a szerepe. Szívből lehet utálni.  Vincent Cassel szintén Isteni, de tőle azért már megszokhattuk, nagyszerűen, de nem kirívóan játszotta Leroy szerepét. Kunis kisasszony mindent egyes percében élveztem mikor megjelent.  Kunis és Portman hálószobai közös jelenetét tátott szájjal élvezzük, és nem felejtjük sokáig. Ritkán látni ilyen intenzív szexuális jelenetet filmen. Winona Ryder nem ismertem fel elsőre, de ebben a kevés jelenetben is elragadóan sajnálatra méltó.

Aronofsky egy zseni szerintem. Az év egyik legjobb filmjét készítette el. Ha nem a legjobbat! Nagyszerű rendezés, tökéletes kamara beállítások, képi váltások, párbeszédek egy szuper forgatókönyvből. Összes műve eredeti, felkavaró, elgondolkoztató, és még folytatnám, de már nincs kedvem…

Számomra ez a film, a szórakoztatás csúcsa.  Ennyi.

100%

Kb. egy hónappal ezelőtt figyeltem árgus tekintettel utoljára dokumentumfilmet, Michael Moore valamelyik antihazafi agymenését, ami nem nagyon fogott meg. Erről a filmről nem sokat hallottam korábban, és csak annyit tudtam, hogy 2010-ben Sundenceben elnyerte a legjobb doksi film díját. Bár ettől még elmehettem volna mellette, de a bemutató megnézése után, csak hagytam magam rávenni.

Restrepo. Ez egy név. Nekem ugye nem mondott semmit. Juan Restrepo volt az első elhunyt katona  akit Afganisztánban a Korangal völgyében lévő előretolt támaszpont építése közben ért halálos lövés. Korangal völgyről annyit érdemes tudni, a világ egyik legveszélyesebb helye, az amerikai bombázások alkalmával a lezúdított bombák 70 %-át erre a völgyre dobták le, a katonák naponta 4-5 tűzharcba is belekeveredtek, folyamatos nyomás alatt voltak, szóval nem egy leszerelés előtt álló katonának való hely.  A film egy szakasznyi katona 15 hónapját követi végig megérkezéstől a leszerelésig. 

Sebastian Junger újságíró és Tim Hetherington fényképész hihetetlen képsorokon keresztül megmutatja a katonák bátorságát, hősiességét, egymás iránti bajtársiasságot, mindennapi tevékenységüket, hogyan szórakoztatják, ugratják egymást, egyszóval miképpen próbálják túlélni ez azt idő amit itt töltenek. Szinte a teljes háttérben végbemenő dolgokat.  Látjuk, miként építik meg a támaszpontot kb. 800 mre a központtól fent a hegytetőn, (végül is ezt egyszerűen úgy tudnám megfogalmazni, hogy a nagy központnak egy kis előretolt erődítményét) Továbbá megnézhetjük, hogyan figyelik az ellenséges erők mozgását és verik vissza a támadásokat, és láthatunk egy „Rock Avalanche” nevezetű hadműveletet is mélyen az ellenséges területen. Persze mindezt kőkeményen, folyamatos fegyverropogások és bombázások közepette egy olyan helyen ahol az ellenségét szinte csak akkor veszed észre, amikor már előtted van. Az meg már késő!  

Azonban nem csak harcokat láthatunk. Figyelemmel végigkísérhetjük, hogyan próbálják lekommunikálni a helyi vezetőkkel (öregekkel) az amerikaiak a jelenlétüket, miképpen szeretnék bemagyarázni, hogy jelen vannak azzal csak segítik az országuk fejlődését.  Bár így elnézve, tök fölösleges dolgok voltak ezek. Ezeknek a szegény embereknek, akik azt sem tudják, hogy 10 km-el arrébb kik laknak és soha nem is járnak arra felé, szerintem tök mindegy, hogy milyen új utakon fognak szállingózni mezítláb. Lehet 100 kecskével és 10 tehénnel többre mennének, mint az ígérgetéssel. Bár a filmből meg az derül ki, hogy inkább dollár kell nekik, nem a termék, mint pl. a lelőtt tehén esetében. Szóval lehet itt állást foglalni sok mindenről, de ezt tegyék meg az okosok, nem vagyok én szakértő.

A film végig érdekes, izgalmas, talán olyan, mintha egy Vietnámi háborús filmet vettek volna fel kézi kamerával.  Itt a katonák arcán azonban nem megjátszott félelmet, bánatot, sírást vagy örömöt láthatunk, hanem valójában a saját reakciójukat az adott helyzetben. Az emberek szemében tényleg könnyeket látsz, kétségbeesett szenvedést. Megrázó képsorokat, valódi csatát kapunk. Ez az a hely, amit soha nem felejtesz. Azonban aki magát a gyilkolást szeretné megnézni az csalódni fog. Ebben a filmben nincsen fröcsögő vér, szétroncsolódott, végtag nélküli hullák, egyáltalán nem mutatják közelről az ellenséget, de mégis úgy érezzük, hogy mindent látunk, hiszen benne vagyunk.

A filmet lehetne még tovább elemezgeti, de betelt az a4-s lapom. Érdekes, hogy a végén csak az elhunyt és megsebesült amerikai katonák számát közölték, azonban valahogy kihagyták azt, hogy tulajdonképpen számtalan ártatlan civil, köztük számtalan gyereket öltek meg itt a völgyben. Persze ez csak a saját megjegyzésem.

80 % 

Tony Scott utolsó munkájával nem nagyon ásta bele magát a szívembe, mert a földalatti metrós filmje (Hajsza a föld alatt) egyáltalán nem tetszett, hiába volt Washington és Travolta a főszereplője. Vannak azonban mellényúlások szinte mindenkinek, ami megbocsátható. Most egy valóban megtörtént esetet dolgozott fel, kicsit saját szemszögből s potom 100 millió dollárból.

Jelen esetünkben közel 1 km hosszú vezető nélküli vonat szabadul el gondatlanságból. Az hagyján hogy folyamatosan gyorsul és bármely pillanatban felborulhat, de a legnagyobb probléma az, hogy olyan veszélyes (mérgező és robbanó) anyagot szállít, ami ha felrobban, eltüntetne akár egy fél várost is.  Megállítani több 1000 tonnás monstrumot nem egyszerű, azonban két földi halandó életük kockáztatásával is megpróbálja.  A közelgő katasztrófát Barnes (Denzel Washington), aki 28 éve mérnök már a vonattársaságnál és az újonc vonatvezető Gordon (Chris Pine) próbálja megakadályozni.

Kivételesen nem szuperhősökről kell beszélnünk ebben a filmben, akik megmentik a világot, és nem az lényeg, hogy kinek milyen képessége van, és hogyan tudnak a levegőben ugrani 10 métert, hanem kinek milyen a családi háttere, mennyire jönnek ki egymással és miképpen kovácsolódnak össze. Mivel a közel 90 percet valamivel csak meg kellet tölteni, ezért magán az akción és a száguldó vonatot kívül gyakorlatilag ezzel telik el az idő, hogy megismerjük a szereplőket. Mint általában ugye az akciófilmek 90%-nál. A szokásos ”nemjövökkikezdetben a másikkal” után természetesen az ember nem vár mást, mint békét és szeretetet és megnyugvást. Most sincs másként.

Szóval, aki így ül be a film elé, hogy nem vár sokat és nem zavarja, hogy tudja a végét annak gondolom tetszik majd.  Gyakorlatilag a szereplők nem sok mindent csinálnak, a központi dolog maga a vonat. Azért írom le, hogy nem sok mindent, mert tulajdonképpen csak egy vonaton ülnek és beszélgetnek egészen az utolsó fél óráig. Na, azt azért nem mondom, hogy semmi nem történik, mert a rendező úr tudja jól, hogy ez így nem működne végig, ezért gondosan felrobbantat egy két olyan dolgot ami látványos eleme lehet ennek a katasztrófafilmnek. És igazából a kezdeti nem annyira lelkesedek ezért a filmért után egész jó volt. Sőt volt olyan jelenet, ami igazából még tetszett is, bár annyira nem értek a fizikához, de akkor izgultam. (a kanyarnál)

A szereplőkről nem akarok sok szót vesztegetni, em érdemes, mint ahogy fentebb is írtam, semmi extra, nem életük legnehezebb alakítása. Ha meg kellet is valami tevékenykedniük, tuti kaszkadőr csinálta helyettük. Ilyenkor, de szeretnék színész lenni. Feltűnik még Rosario Dawson, mint forgalmi irányító, aki talán egy kis szint visz még a filmbe. Ennyi, nem több.

Tony Scott ügyesen csinálta meg ezt a filmet. Ezért gratula neki. Az előző filmjénél lényegesen jobb volt pedig az is sínen futott (illetve állt). Ebből az adott sztoriból végül is készített egy klassz kis ”katasztrófafilmet”, melybe azért végül bele tudjuk magunkat élni és még izgulhatunk is, állítsák már meg azt a monstrumot. Mert az a vonat bizony nem kicsi. Vonat őrülteknek tuti tetszeni fog. Kellett azonban ehhez egy olyan operatőr is, aki szerintem minden pontból remekül fényképezte le nekünk ezt elszabadult szörnyet.  Persze film felpörgetését segítik még a gyors vágások és a tökös izgulós zene.

Összegzésképpen csúnya gonosz bácsiktól igen, kliséktől azonban nem mentes egyszerű szórakoztató film, de nem egy nagy durranás. Azért felteszem magamnak azt a kérdést, hogy mi került ebbe ugyan 100 millióba? 

65 %