Ha Vágó István korábbi műsorában egymillió forintért tették volna fel azt a kérdést, hogy ki az ember legjobb barátja, biztos, hogy sok ember milliomos lett volna. A választ mindenki tudja, de aki még nem találkozott ezzel a megfejtéssel, segítek neki: a kutya. És ha ez a kutya nem csak egy ember barátja, hanem a környezetében szinte mindenkinek, akkor viszont film készül belőle a kenguruk földjéről.

A film arról a legendás északnyugat ausztrál Dampier-bányatelephez tartozó Vörös Kutyáról szól, akit 1970 – 1980 között ebben a kis kolóniában szinte mindenki magáénak tekintett, de igazán mégsem tartozott senkihez. „Red Dog” a vörös kutya egy napon azonban gazdát választott magának John Grant (Josh Lucas) személyében és attól a pillanattól kezdve egészen egy véletlen balesetig együtt is maradnak. Mikor elveszítik egymást, a kutyus elindul földön, vízen, levegőben, hogy körbeutazza fél Ausztráliát, gazdáját megkeresni……

Teljesen klassz kis karácsonyi film volt, annak ellenére is, hogy egyáltalán nem téli hóesésben játszódik, hanem a képernyőt is leégető perzselő napon. Karácsonyi filmnek a kellemes hangulata miatt nevezném csak, hiszen egészen jól feltöltött még a tv-n keresztül is elegendő proteinnel, amivel talán kihúzom nyárig. Akkora hatással azonban nem volt rám, mint mondjuk a Marley és Én c. film (mivel a kertemben rohangál egy Labrador) vagy a Hatciko, de teljesen rendben volt. Kikapcsolt, örültem neki, élveztem nézni. Egyáltalán nem csodálkozom, hogy mi mindenre képes egy négylábú családtag. Sajnos ezeknek a filmeknek már előre tudjuk a végét és ezért a könnycsatornánk megindulásához lehet a papírzsepiket bekészíteni.

Magát a történetet a telephez tartozó kocsma visszaemlékezéseiből tudjuk meg, mikor a helyiek egy idegennek elkezdenek mesélni egy különleges kutya életéről, ami legendává vált, hiszen ez a kutyus ebben a brutálisan durva környezetben közelebb hozta az emberek egymáshoz.  Egy remek film a kutya és az ember barátságáról és még annál is többről.  Tökéletes családi szórakozás ahol a kutya nem beszél, nem énekel, nem táncol, nem csinál semmi olyan gagyi dolgot, amit alapból az ebünk nem tenne, nem egy tipikus szobakutya. Itt a kutya okos, szerethető állat, aki megnevettet, megsirattat, és befészkeli magát a szívünkbe. Akinek van négylábú barátja tudja, miről beszélek. A filmben a karakterek érdekesek, van egy-két furcsa figura, de különösen nem kerülnek előtérbe, a főszereplőnk végig marad Red Dog. Van romantikus szál is, ami teljesen jól elmegy, és ráadásul felfedeztem Rachael Taylort is, aki viszont totál hasonlít az ifjúkori Nicole Kidmanra.  A szomorú érzelmesebb pillanatokat feledtetik a viccesebb jelenetek, mint például az olasz bányász és az ápolónő közötti románc és hasonlók, de ahogy közeledünk a vége felé, tudjuk már hogy nem fogunk nevetni, hiszen szinte minden „állatos” filmnek a természet adta törvényekhez kell igazodnia.

A filmnek tényleg klassz hangulata van, amihez igazán hozzájárul a tuti soundtrack a tökéletes 70-s évekbeli „feelgood” rockzenéjével. (Bizony sok esetben nem érdekelt senki és feltekertem a hangerőt megfelelő nagyságra). Érdekességképpen utánanéztem a kutyus fajtájának, Cattle dog magyarul ausztrál pásztorkutya sok híresség kedvence (pl. Owen Wilson, Matthew McConaughey) és előszeretettel alkalmazzák őket filmekben. (Mad Max). Ausztráliában a kutyussal kapcsolatban nem csak ez az egy legenda létezik, de talán ez a leghíresebb.

Szintén nem ez az a film ahol a négylábú főszereplőnk mellett a többiek annyira előtérbe kerülnének, de ezt ne is várjuk senkitől sem egy ilyen sztorinál. Josh Lucas (Poseidon) és Rachael Taylor (Transformers) mindketten szerethető figurák, de igazán semmi több, a film iránti szimpátiám őket is magába szippantotta, velük együtt élveztem az egészet. A filmben a többiek mellékszereplők, mint szinte mindenki, de legalább nem éreztem azt, hogy nem illenének a filmbe. A kutya eredeti neve Koko, kezdetben őszintén bevallom, nem volt számomra szimpatikus, de a film alatt eléggé megszerettem ahhoz, hogy sajnálni tudjam gazdája reménytelen keresésében.

Kriv Stenders (Boxing Day) rendező elkészítette azt a filmet Ausztráliának, mint amit korábban például az amerikaiaknak Lassie vagy akár a japánoknak Hachiko jelentett. Fényképezése kiváló, Ausztráliának olyan táját mutatja be, amit ritkán látunk filmen. Ezek a vörös sziklás tájak minden képzeletet felülmúlnak. Kemény dolog lehet ilyen helyen dolgozni, ahol egy tojás 2 perc alatt megsül tűz nélkül is a földön. Ez a film tényleg könnyed családi kikapcsolódás téli időszakra, mind a sztoriját, mind az egész hangulatát tekintve. Jó volt nézni, feldobott egy ideig és örülök, hogy láttam.

Mindenkinek ajánlom, hiszen egy kellemes film, azonban azoknak különösen, akik szeretnek kicsit elmerengeni azon, hogy mi mindenre képesek értünk ezek a négylábú fülesek, mert csodálatos lények az biztos és megérdemlik, hogy előtérbe kerüljenek.

70%

Mai nap folyamán megnézett harmadik filmem minden tekintetben elvitte nálam az egyik leghatásosabb idei film képzeletbeli díját. Nem gondoltam volna, hogy idén még befut olyan alkotás az álomgyárból, melynek megnézése után nehéz szavakat találni. Persze ezek azért erős megnyilvánulások részemről, de akkor is így gondolom. Félelmetesen jó volt bármekkora mese is.

Paddy Conlon (Nick Nolte) egykori alkoholista bokszedző kisebbik fia Tommy (Tom Hardy) hazatér Irakból, és megkéri apját, segítsen felkészülnie az 5 millió dolláros pénzdíjazású ketrecharcra. Tommy testvére Brendan (Joel Edgerton) egykoron szintén harcos volt, jelenleg középiskolai fizikatanár. A testvérek a kapcsolatot megszakították egymással, mikor szüleik elváltak. Tommy az édesanyjához került, Brendan pedig elköltözött otthonról. Mikor Brendan gyerekének szívműtétje után a család kasszája kiürült és a házukat végrehajtók elvennék, egyetlen lehetősége maradt, beállni újra a ringbe és elhozni a főnyereményt. A két testvér útja keresztezi egymást……..

Az utolsó fél órát egybeugrott gyomorral néztem végig, annyira izgultam. Könnyem nem fojt ki, de kevés kellett volna hozzá. Ilyen piszok jó drámai sportfilmet elvétve készítenek. Most mondhatnám, hogy évente, ha a The Fighter-re gondolok, de nem nagyon emlékszem rá, előtte mikor volt erre példa. Természetesen van különbség a két film között, ha már egymáshoz hasonlítom őket, de egy biztos, a szereplők ebben a filmben is szinte tökéletesen játszanak.

A történet az elején két szálon fut, melyben megpróbálják felvázolni a testvérek különböző életútjait, a család szétszakadásától egészen a jelen pillanatáig. Addig, míg a szálakat össze nem kapcsolják, megtudhatjuk miért is haragszanak egymásra és miért gyűlölik apjukat. A történetükről nem szeretnék írni, mindenki ismerje meg maga. A lényeg, hogy egyik fiúnak sem volt könnyű a válás utáni időszak és ez miatt mindenki eltávolodott a másiktól. A film kétharmada tulajdonképpen el is megy embereink lelkizésével, és csak néha kapunk egy-két perces „bunyós” részt. Mégis úgy gondolom, hogy ezek a részek a film erősségei. Hála az égnek tökéletesen egyensúlyban van a verekedős keményebb jelenetekkel. Egyáltalán nem éreztem egyiket sem soknak, vagy kevésnek. Az utolsó harmadában jönnek a komolyabb ütközetek, mind a család tagjai között, mind pedig a ringben. A verekedős jelenetek brutálisak, kemények és intenzívek. Aki ebben a műfajban jártas biztos talál hibát, de én nem véltem felfedezni. Igazán nyers csonttörő küzdelmeket láthatunk. A legutolsó jelenet lehet sok emberben csalódást kelt majd, de nekem ezzel sem volt problémám.

Közel 140 perces játékidő ellenére egy percet sem unatkoztam. Végig fenntartotta a lelkesedésemet, élveztem a filmet leizzadt tenyérrel. Állandóan a film befejezésére koncentráltam, hogy vajon hogyan tudják megoldani. Kombináltam különféle variációkat, de konkrétan nekem nem sikerült rájönnöm a végére.  Olvastam máshol, hogy pont ez volt a baj, hogy túl kiszámítható volt, hát azoknak gratulálok. A másik remek dolog, amiért tényleg jár a plusz pont, az pedig a remek szereplőválasztás, hiszen mindhárom főszereplő brutálisan jól játszik.

Tom Hardy egy dühös állat ki letépte láncát. Már a Bronson c. filmben sem volt kicsi, de most a nyaka akkora lett már, hogy keresztben tudna aratni rajta egy kombájn. Kigyúrva, tetoválással a karján félelmetesen néz ki. Ha így halad egyszer talán a legeslegújabb James Bond film főszerepét is megkapja, ha Fleming főszereplőjének karakterfejlődését figyelembe vesszünk. Mikor betör a ketrecbe, a düh egyszerűen kirobban belőle. Hatalmasat alakított. Nagy karrier előtt áll. Joel Edgerton (Animal Kingdom) épphogy egy hangyányit marad el mögötte kettős szerepében. Nagyszerűen és hihetően játszotta el mind az apaszerepét és mind a ketrecben fellépő harcost. Alakítása szívbemarkolóan hatásos. Viszont Nick Nolte az, aki szinte mindent visz. Tökéletes a volt alkoholistát megformáló szerepében, aki szembe mert nézni múltjával. Már az elején látni lehet, hogy ez bizony emlékezetes alkotása marad és nem is csalódtam benne.

Gavin O’ Connor a Csoda a jégen c. filmje után, ha nem is csodát tett, de felejthetetlen filmélménnyel gazdagított. Csoda az is mondjuk, hogy a film végére nem írták ki, hogy megtörtént eseményeken alapul, mert ezt azért nehéz lett volna elhinni. Igazából egy jól megírt szórakoztató Hollywoodi mesefilm, amiben brutálisan jó színészek teszik az aprólékosan megtervezett dolgukat. A rendezése kiváló, operatőri munka szintén. Élveztem, hogy a kamera előtt szinte mindig volt valami. Zenéje speciel csak a végén fogott meg, de valószínűleg csak azért, mert annyira koncentráltam a filmre. Nem azt mondom, hogy a film tökéletes, mert ha akarok, találok fölösleg dolgokat, mint pl. az iraki szálak, és a sulis dolgok az igazgatóval, és volt már hasonló sztori is a történelemben, de ez nekem az utóbbi időszak egyik legszórakoztatóbb filmje. Lehet hasonlítani a The Fighterhez, de felesleges, annak is megvannak az erényei és ennek is. Speciel ez nekem jobban tetszett.  

Film gyakorlatilag a megbocsátásról szól, viszont aki sportolt valaha is, az tudja mi az a küzdelem, amit a film megmutat. Több mint 30 éve játszom csapatban és bizony emlékszem olyan "csatákra", mikor a felállított feladat nem csak a győzelmet jelentette, hanem annál sokkal fontosabb dolgokat. Mindent egy lapra feltéve beledögölve elérni a célt, elmondhatatlanul felemelő érzés. És ez nemcsak a sportra igaz, hanem a való életre is. Rengeteg esetben bizony nehéz talpra állni, de ha meg sem próbáljuk, közhely, de sosem fog sikerülni. Lehet, ezért is áll közel hozzám ez a film.

Ajánlom ezt a filmet szinte mindenkinek.

90% 

Vasárnap délutáni szomorú téli időben egészen kellemes volt nézni más földrajzi fekvésű, melegséget sugárzó képeket. Kellemes bambulni Kolumbia naptól ragyogó fővárosát, miközben kinézve a teraszról minden rideg és szürke.   

Az alig tíz éves Cataleya (Zoe Saldana) szüleit a szeme előtt gyilkolják le a helyi drogbáró emberei Bogotában. Kis szerencsével a kislánynak sikerül eljutnia Amerikába. Nagybátyja 15 év alatt profi bérgyilkost nevel belőle, akit a 22. gyilkosság után sem tudnak a rá vadászó emberek elkapni. Azonban Cataleya sosem felejtette el szülei gyilkosát...........  

A film szép színes volt. Ennyi a véleményem. A helyszínek és a HD tv nyújtotta gyönyörű élénk színes képek voltak azok, amik számomra az egész alkotásból megmaradtak. A Kolumbiai helyszínek félelmetesen szépen néztek ki tű élesen. Ja, hogy ez nem egy Natioal Geographic természetfilm volt? Sebaj.

Sajnos akciófilmnek is harmatgyenge, de úgy alapban szerintem mindennek. Voltak benne reménykeltő jelenetek, de többnyire a varázslatos színei ellenére is marad minden szürke. A forgatókönyvet kivételesen nem bántom, mert teljesen felesleges a bosszúfilmek szögegyszerű vonalát elemezni. Aki leül elé totálisan tudja, hogy mire számíthat. Valakit megbántanak és az illető amint tud, sérelmeit megtorolja mindig kicsit durvábban. Ennyi. A készítők megpróbáltak mindent bevetni, lőttek, bunyóztak és romboltak benne szépen, de egyre nem figyeltek igazán, ami nálam abszolút nem jött be és az pedig maga a főszereplő kiválasztása. Ezt a kis törékeny amazont egyszerűen nem tudom elképzelni ebben a szerepben. 40 kilójával ugyanolyan hiteltelen volt, mint a Hanna c. filmben Saorise Ronan. Vagy talán teljesen felesleges csodálkoznom azon, egy nádszálvékony asszonyka hogyan bír el két géppisztolyt is egyszerre? És persze ez csak egy dolog a sok közül. A másik - ami engem tulajdonképpen nem zavart -, de nagyon feltűnő volt, hogy egy filmet úgy próbálnak eladni, hogy szinte csak az említett hölgy vetkőzésére épít, azért valljuk be ez nem a Showgirls folytatása. „Macskanőnk” simán elmehetett volna inkább fehérneműreklámba, minthogy ebben a filmben aprította volna az ellenséget.

A filmnek van ritmusa az elején, ami sajnos elég hamar megtörik, mert ha ezt végig tudnák tartani, még hibái ellenére is egész kellemesre sikeredhetett volna. Egy-két jelenet már a fantasztikum határát súrolja. Olyan dolgokat láthatunk (nem állok neki felsorolni), ami után csak azt a kérdést lehet feltenni: ”Na, ezt most hogyan?” A film végére teljesen kifogy az ötletekből, nem volt jó a befejezése egyáltalán. Találunk a filmben egy teljesen felesleges időhúzó romantikus szálat, ami a történet szempontjából nem oszt és nem szoroz, de ha a filmben van egy jó csaj, legyen már egy jó pasi is. Szereplőinkről azonban ezekben a jelenetekben sem tudunk meg semmit. Az akciójelenetek némelyike egész klassz kis mosolyt csalt az arcomra, de mivel ez nem vígjátéknak készült, ezért ezt sem lehet dicséretnek venni. Az utolsó verekedős résznél a bunyó felgyorsítva kifejezetten gáznak tűnt. A rosszarcú bűnözők egyáltalán nem keltetettek semmiféle félelmet. Szerintem ennyi elég a negatív dolgokból, mert ha totál kikapcsoljuk magunkat és nem nézünk semmi után értetlenül, még másképp is hozzá lehetne állni….    

Zoe Saldana (Avatar) színésznői kvalitásait kilátszó mellbimbói sem tudják emelni. Egy érzelmesebb jelenettől eltekintve semmi olyat nem nyújtott, ami bármilyen szempontból is hiteles lett volna. Szerepe totálisan egysíkú, érzelemmentes, és meg merem kockáztatni, hogy még nem is szerethető. Szerintem sokkal jobb nő, mint színész, és akkor ezzel a megállapítással nem kápráztattam el senkit.  Michael Vartan (Anyád napja), Lennie James (Blöff) csupán csak karakterei a filmnek. A többiekről sem tudok semmi dicsérőt mondani, csak kitöltik az idejüket.  

Olivier Megaton (A szállító 3) filmje egyszerűen nem jó, de nem mondom rossznak sem, mert ennél lényegesen rosszabb filmeket is láttam már. Csak a forgatókönyv hibáit félretéve sem tudom azt mondani, hogy tetszett volna. A főszereplőnk tényleg jól néz ki, de más semmi. Viszont lehetne azon vitatkozni, ki lenne erre a szerepre jó? Az akciójelenetek némelyike kínos, valamelyik pedig teljesen elmegy. A tájakért meg nem kell megnéznünk. Röviden és tömören ennyi. Azt azért itt megjegyzem, előbb-utóbb már az is unalmas lesz és szerintem nem lesz jövedelmező, ha szinte átlátszó súlytalan női karaktereket keresnek John Rambonak.  

Azoknak ajánlom, akik rengeteg szabadidővel rendelkeznek és nem bánják meg (mint én), ha egy kicsit gyengébb filmet is megnéznek, mondjuk olvasás helyett. Amúgy lehet, teljesen más véleményen lesznek és bejön nekik párductestű főszereplőnk halovány domborítása.

50%

Igazán értékes mondanivalóval rendelkező filmeket az óceánon túlról érkezők között egyre inkább felesleges keresnünk. Az öreg földrészünk műhelyeiben készült filmek lényegesebb kevesebb pénzből is többet adnak, mint Hollywoodi társai és ez a kijelentés lassan már közhellyé válik. Az alábbi "agrárkrimire" teljesen véletlenül akadtam rá és megnézése után kijelenthetem, hogy azon kivételes alkotások közé tartozik, melyek maradandó élményt nyújtottak. 

Jacky Vanmarsenille (Matthias Schoenaerts) gazdálkodóként szarvasmarhatelepen dolgozik nagybátyja üzemében Limburgban. A helyi állatorvos egy jól jövedelmező üzletet ajánl fel neki. A hírhedt „hormon-maffia” vezetőjének Marc Decuypernek (Sam Louwyck) kéne húst szállítania nagy mennyiségben és ezért cserébe különféle hormonanyagokat biztosít számára és az állatoknak is, amitől mesterségesen nagyobb testtömeg-gyarapodást érnek el. Azonban az illegális szarvasmarha kábítószer-kereskedelmet vizsgáló szövetségi nyomozót meggyilkolják. Jacky megszegi az üzletet, ami végett megjelenik a „főnök” embereinek egyike, Diederik (Jeroen Perceval), aki viszont Jacky gyerekkori barátja………….

És még lehetne tovább bonyolítva leírni ezt az amúgy sem egyszerű történetet. Nehéz film, mint főszereplőnk élete. Szerintem ne álljunk neki fáradtam, mivel alapból a flamand és a francia nyelv megpróbáltatásokra késztet és maga a film is nagyon összetett, ami bizony 2 órás odafigyelést igényel. (Legalább is én beleestem ebbe a hibába és az elején kicsit elvesztettem a fonalat.)  

A filmnek nemcsak a története nagyszerű, hanem a szereplőnk karakterfejlődésének ábrázolása is. Vanmarsenille elsőre nagyon unszimpatikus jelenség, egyáltalán nem szerethető, érzéketlen brutális figurának tűnik. Azonban ahogyan haladunk az időben előre és a múltbéli események előkerülnek, szimpátiagörbénk felfelé ível. Visszaemlékezések során, melyeket „flashback” részekkel oldottak meg, láthatjuk Diedrick és Jacky barátságát majd széthullását, mely egy gyerekkori tragédia következménye, ami olyan szörnyű, hogy azonnal kiment az éjszakai álom a szememből. (Nem hiszem, hogy lenne olyan férfinéző, aki a látvány hatására a filmet továbbiakban nem összetett lábbakkal folytatná). Ezekből a részekből tudhatjuk meg azt is, hogy miért szükséges főszereplőnknek a masszív szteroid használat, mitől is válik „Dühöngő bikává” egy jól sikerült injekció után.  Diedrick gyáva természete totálisan ellentéte Jackynek, ami megmutatkozik gyerekkorban „segítő” barátként és felnőttkorban rendőrségi besúgóként.

A film nagyon komor, amihez nagyon passzolnak a sötét tónussal fényképezett jelenetek. A lassított részek, a közeli képek hatásosra, illetve némely esetben bizony sokkolóra sikeredtek. A „discoban” felvett résznél, - ami a film világától teljesen elüt - a zene magával rántotta a lábamat.  A borjú „császáros” születésénél bemutatott képsorok és a feljebb is emlegetett gonosz megalázó jelenet másnap is megelevenedett előttem. Hála az égnek a véres jelenetek száma minimális, inkább csak a képzeletünkre van bízva mi történt, vagy történhetne. Ez alól is lesz kivétel, de erről nem szeretnék írni, élje át mindenki maga. Emlékezetes film, emlékezetes szereplőkkel.

A filmben szinte az összes karakter egyedi figura. Matthias Schoenaerts (Loft) játékára a szinonima szótárból az összes hasonló szó kikeresendő, amit a „megdöbbentő” jelzőre lehetne találni és állítom, nem kevés van. Kivételes tehetség. A mellékszereplők szintén nagyon erős karakterek. Jeroen Perceval (Duts) homoszexuális informátorként bármennyire is ellenszenves számomra el kell fogadnom, hogy nagyon jó. A gyerekszereplőket muszáj megemlítenem, hiszen sokkhatásként ért jelenetük, mikor bemutatják Jacky érzelmi és fizikai traumáját. Talán egy dolog volt feltűnő, de lehet, hogy csak nekem, hogy egyáltalán nem hasonlítottak a gyerekszínészek felnőttkori magukra. Megjegyezném, hogy egy kis rosszindulat is legyen bennem, Joanne Dandoy Lucia szerepében csak azt az emlékezetes képet hagyta meg számomra a könnycseppén kívül, hogy a dekoltázsa a végén kiemelkedő.    

Michael R. Roskam rendező filmjét 1996-ban Belgiumban történt eset ihlette, mely során Karel Van Nippen nevezetű hölgyet, miután csatlakozott az illegális állathormon-ellenes kampányhoz, otthonában feltételezett nemzetközi hormon-maffia tagjai meggyilkoltak. Roskam filmjével nemcsak az elhunyt személyének állít emléket, hanem felhívja a figyelmet világunk egyik mezőgazdasági problémájára is, de mivel ebben (sem) nem vagyok szakértő, nem kívánok állást foglalni. Amúgy rendezése kifogástalan, képi világa zseniális. Forgatókönyvet ő maga írta, ami néha kicsit lelassul, de garantálom a hatásosabb részeknél azonnal hideg víz zúdul az ölünkbe. Szimfonikus zenéje, már amikor egyáltalán szól valami, abszolút belesimul a környezetbe, magával ragad. Nekem ez a film, mint a sorokból is kiderült nagyon bejött és nem véletlenül javasolják a jövő évi Oscar gálára a legjobb idegen nyelvű filmek közé.

A filmet tényleg érdemes megnézni, mert kevés hasonló születik, de különösen ajánlom filmemet minden biofanatikusnak, hadd mondják a film után: ők ugye megmondták!     

80%

Ezzel a filmmel még nyári elmaradásaim egyikét próbáltam pótolni, azt gondolva véletlenül, hogy estére tökéletes választás lesz negatív kritikái ellenére. Na, de azért erre én sem számítottam, hogy ennyire bűn rosszra sikerült.

Conan (Jason Momoa) miután lemészárolják a családját és felgyújtják a faluját, elindul megkeresni a gyilkosokat, hogy bosszút álljon rajtuk. Conan 20 év után számtalan veszélyt túlélve Khalar Zym (Stephen Lang) nyomára akad, aki gonosz hadúrként továbbra is a világ leigázásán fáradozik, miközben egy szuper varázserővel rendelkező maszk darabjait keresi……….

Röviden és velősen ennyi a sztori. Ez a film bűn rossz úgy, ahogy van. Nem Conan volt a barbár, hanem aki engedélyezte a régi "nagyot" újraforgatni. Nem is tudom, hogy hirtelen felindultságomban folytassam-e, vagy hagyjak leülepedni egy napot neki. Még az első 5 perc tetszett is, hiszen régen láttam fantázia filmet és Ron Perlman személye még meg is győzött, hogy talán nézhető lesz. Persze azt tudtam, hogy sok szerepet nem szántak neki, de egészen addig a pillanatig, míg fel nem dobja a talpát egészen tűrhető volt, a szupergyerek ellenére is.

Utána azonban szinte minden elvette a kedvemet az egésztől, kezdve azzal, hogy honnan a fenéből szalajtották ezt a Conan fiút. Azt hogy szépfiú, meg harcos-testű, fogkrémreklám-fogazatú, megértem, de hogy ennyire ne legyen színész, nehezen fogom. Igaz ezek a felsorolt jellemzők legalább arra jók, hogy a férfitársadalom megjelent egyedei mellé majd szép számmal megjelennek a moziban amazonok, akiknek nem csak a kidolgozott felső test látványa okoz majd örömöt, hanem a vértől csöpögő aprításos jelenetek is kéjes vigyort csalnak a szájukra.

Nem kell amúgy csak őt kiemelni, mert a gonosz varázslókisasszonyon kívül - aki csak körömhosszal emelkedett ki a rendkívüli szereposztásból - a többiek is bűn rosszak. Hasonló élményben lenne részem, ha a kereskedelmi csatornákon délután vetített sorozatokban szereplőket kellene néznem. Iszonyú volt, és akkor még az ügyeletes szép kisasszonyt meg sem találtam, hiszen róla is annyira tükröződött az értelem, hogy nehéz volt elhinnem, megtudná-e mutatni, melyik a jobb és a bal keze. Talán ami dicsérendő, az a látványvilág, de a végére mikor összeomlik az Indiana Jones-os jelenetnél a kőfal, már attól is elment a kedvem. Szépek a makettek, messziről, de úgy látszik rajtuk a súlytalanság, mint Conan kardjánál az acélhiány. Néhány szereplőnek annyira tökéletesen szép irigylésre méltó fogsora volt, hogy azonnal alkalmazná szerintem az Aquafresh cég. Azt hiszem ebben az időben nem ez volt a jellemző, de lehet ezért lett a film kategóriája: fantázia.

Ennél a filmnél igazán csak annak tudtam örülni, amikor vége lett. Sajnos még hosszú is volt. Persze ilyenkor fel lehet tenni a kérdést, hogy akkor minek néztem meg. Amire meg egyszerű válaszolnom, mert gyerekkoromban állati nagy kedvencem volt „Swarci” ebben a kaszabolós szerepben. Igaz ezt el lehet mondani erről a változatról is, mert bizony fröcsköl a művér ezerrel. Aki csípi ezeket a jeleneteket, tutira boldogság önti majd el a szívét, hiszen 10percenként hullnak a végtagok és egyéb testrészek. Brutalitásban és gusztustalanságban nincs hiány. Különösen emlékezetes jelenet, mikor a levágott orrú srácnak az orrlyukában turkál főszereplőnk.

Talán egy jelenetet emelnék az utolsó két másodpercen kívül, amikor emberünk a homokemberekkel vírgonckodik. Azért ez sem egy eget rengető, de legalább erre azt tudtam mondani, hogy jó volt és talán egyetlen másodpercre még izgultam is. Ha már az utolsó jelenetről említést tettem, azért kicsit megállt a szívem, hogy akkor most itt nem lesz happy-end? Kezdtem örülni, végre van valami említésre méltó, amire mondjuk nem számítottam! DE ebben is tévedtem, mint az egész filmben.

A kardozás, amit ezekben a filmekben szeretek, teljesen lehangoló volt. Egyáltalán nem éreztem megkoreografáltnak, (de szép szó) annyira látszott, hogy mikor ki jött, kinek kellett vágni, kinek védekezni, mintha csak táncoltak volna szereplőink egymás mellett. És amit különösen nem értek, hogyan lehet az, ha valaki a világ leghatalmasabb embere lesz, mert nála van az erő(maszk), minek kell kardoznia? Miért nem fújja csak úgy el, mondjuk azt, aki nem a zsánere…….

Tényleg sajnálom az eredeti film mítoszának lerombolását. Emlékül elő is vettem, hogy majd jól megnézem. Borzasztó volt látni ezt az ötlettelenséget egy ismert rendezőtől és akkor még olyan hibákba nem is szeretnék belemenni, hogy egy - két jelenetben még arra sem figyeltek oda, hogy mi volt a képen és mi nem. De ezt tényleg hagyjuk, mert nem szeretném tovább a sárba döngölni. Így is mindig azt mondom, hogy a legkönnyebb a rossz filmről írni. Ezt újból bizonyítottam, hiszen nem több mint 10 perc alatt összehoztam ezt az oldalnyi nagyságot. Erre lehet az mondani, hogy Fi…ni könnyű.

Ron Perlman (Pokolfajzat) tényleg egy hatalmas jellem és nem csak testmagasságára utalok. Ő volt az, aki még talán egy kicsit tetszett. Stephen Lang (Avatar) neve csak a végén ugrott be, hogy én őt ismerem valahonnan. Egyáltalán nem találtam annyira gonosznak, mint amilyennek vártam volna. A főszereplőnket Jason Momoa-t (Trónok harca) hagytam utoljára, de őt meg már annyira sajnáltam a végére, mert annyira rosszat mondtam menet közben róla, hogy el is ment a kedvem a jellemzésétől. Sajnálom, de nem szerettem meg.

Marcus Nispel (A texasi láncfűrészes) rendezőt egyáltalán nem tudom hova tenni. Készített ő már jó filmet, de ettől most senki ne várjon csodát. Úgy ahogy szeretem átélve dicsérni az általam megnézetett filmeket, nagyon nem esett most jól gúnyosan írnom erről, mert tényleg szerettem az eredetit. Kár volt ezt leforgatnia. 90 millió dollárból totál jó filmet is össze lehetett volna hozni. A szövegekre még nem tértem ki, de hozza a fentebb leírt színvonalat. Tényleg kínos párbeszédek vannak benne, különösen a „szerelmespár” között. A zenéjével speciel semmi bajom nem volt, de akkor inkább betesztek egy cd-t hallgatni. Nagy kár nem érne, ha nem folytatnák. Azt hiszem ez volt a leggyorsabban megszületett írásom.

Csak azoknak ajánlom, ha még esetleg nem szívott vele valaki, akik szeretnek végtelenül nagyot csalódni egy filmen és van rá felesleges elkölthető zsetonja különösen így fűtésszezon közepén.

40% 

Szeretem olvasni más „filmes” blogok ajánlásait, ezért nem meglepő, hogy találok olyan ritkaságokat, mint amelyről most szeretnék írni én is. Remélhetőleg így még több emberhez eljutnak ezek a filmek, melyekről sajnos szerintem sosem hallanánk, ha nem írna valamelyikünk.

Jan Thomas-t (Pal Sverre Valheim Hagen) gyerekgyilkosságért 12 évre börtönbüntetésre ítélik. Büntetése 8. évében feltételesen szabadlábra helyezik. Orgonistaként munkát kap egy Oslói templomban, ahol elkezdheti felépíteni új életét. Thomas nevét megváltoztatva él is a lehetőséggel, és a tehetsége bizonyítása után elhelyezkedik a templomban. A múlt titkait megőrizve megismerkedik a fiatal lelkésznővel Annával (Ellen Dorrit Petersen) és gyerekével, akivel egyre szorosabb barátságba kerül. Egy napon az elhunyt gyerek édesanyja Ágnes (Trine Dyrholm) felfedezi Thomast a templomban és szeretné hallani az igazságot a gyereke halálának utolsó pillanatairól………. 

Az orgona hangja egyszerűen gyönyörű. Varázslatos, sosem gondoltam volna, hogy valaha megszeretem. Mivel nem járok templomba, ezért „élőben” sosem hallom. Hegedűvel együtt megszólaltatva teljesen lenyűgözött. Úgy, mint maga a film is. Mind történetvezetésben, a szereplők játékában, rendezésében egyszerűen úgy odakötött a fotelhoz és a végén olyan nehéz volt kimászni belőle, mintha egy 50 kg-os nedves cementes zsák lett volna a hátamra kötve. Maga a megbocsátás amúgy sem lenne egyszerű téma, de így hogy gyerekgyilkosság köré van felépítve különösen nehéz.

A film két részre osztott. Két ellentétes utat figyelhetünk meg.  Az egyik út mely a film első felére esik, Thomasnak a visszatérését mutatja az életbe, új munka, új lakás és végezetül a szerelem lehetősége, boldogsággal, felejtéssel. A fiú a titkát elrejteni Anna elől, aki nemcsak egy lelkész a templomban, hanem egy szőke kisfiú édesanyja, aki nagyban emlékeztet a korábban meggyilkolt gyerekre. A film második felétől átkapcsol a meggyilkolt gyerek édesanyja szemszögére. Ez a rész jóval komplexebb. Az anya már iskolában tanít, házas, és van két adoptált gyereke, akik a felejtést jelentenék számára. Ez változik meg, mikor a templomban meglátja fiának gyilkosát, mely után őrült ámokfutásba kezd, hogy megpróbálja az igazságot megtudni. A film érdekességéhez tartozik, hogy az egész történet nem időrendi sorrendben van felépítve, hanem ahogy haladunk előre úgy ugrunk vissza is folyamatosan a múltba Thomas és Ágnes emlékképein keresztül.    

A szereplők totálisan hihető karakterek. Fantasztikusan játszanak. Pal Sverre Valheim Hagen (Max Manus) tökéletes, de még rendkívülibb volt Trine Dyrholm (Egy jobb világ), nem is kellett volna megszólalnia arcáról minden tükröződött. Ellen Dorrit Petersen háttérben volt, de nagyon jó volt ő is, úgy mind a gyerekszínészek.

Erik Poppe (Hawaii, Oslo) norvég fimrendező igen összetett drámát alkotott egy elég kellemetlen témáról, hiszen ki tudna megbocsátani egy gyerekgyilkosnak. Hála az égnek semmit nem kényszerít ránk, meghagyja a film, hogy magunk döntsük el, kinek a pártjára állunk, nem ébreszt bennünk semmit, hogy szimpatizáljunk egy gyilkossal. A filmet nagyon jól felépítette. Különösen tetszett, ahogyan a visszaemlékezéseket megoldotta, és ahogy a végére összeállt a kép. Operatőri munkában szintén figyelemfelkeltő. Van bizony egy két olyan rész, amit érdemes megjegyezni. A zenéjéről már az első bekezdésemben is megjegyeztem, hogy csodálatos. Az egész film szerintem magával ragadó és felejthetetlen.  

Komoly dráma, komoly embereknek. Ajánlom ezt a filmet minden olyan filmszerető embernek, akinek bejön a skandináv filmek nyugtalanító hangulata.     

90%

Vannak olyan filmek, melyekről sok kedvem nincs írni, mert nem érdemli meg, hogy szóvá tegyem, de most mégis nekiállok, mivel borzasztóra mérges vagyok rá. Kevés film van, amit kikapcsolok és csak másodszori nekifutásra nézem meg, mert elsőre annyira elment tőle a kedvem, hogy inkább elolvastam a napi blikket, ami legalább felvidított. Lehet valakinek ez a néhány sor nem fog tetszeni, de akkor is egyszerűen nem tudok enyhülni iránta.   

Tripp (Patrick Dempsey) pénzt váltani indult egy bankba, de mire végezne, túsz lett két bankrabló társaság markában is, mivel ugyanazt a bankot szemelte ki magának mindkét brigád. Miután a felfordulásban egymás után hullnak a túszok és a rablók, rájönnek, hogy nem mindenki az, akinek mondja magát. Az összeesküvést Tripp, Sherlock Holmest megszégyenítő ötletekkel próbálja megoldani, miközben a bankalkalmazott Kaitlin (Ashley Judd) szívét is próbálja elnyerni…… 

Egyszerűen annyira erőltetett volt, hogy borzasztó volt végigülni. Közepén kikapcsoltam, mint már említettem, de kíváncsiságom miatt folytattam, hogy mi is lesz ennek a szerencsétlenkedésnek a vége. Kár volt. Pedig még a tizedik percéig azt gondoltam, hogy egész kellemes kis vígjátéknak ígérkezik, ami nem több másfél óránál. A korábbi bejegyzésemnél (Killer Elite) említettem, hogy a bemutatója tökéletes hangulatot adott a filmnek, itt ebben az esetben köze sincs egymáshoz a kettőnek. A filmről elég sok pozitív kritikát olvastam, általában halálra dicsérik, de én most a más oldalon állok, mint a rajongói tábor.    

Az alapötlet nagyon jónak tűnik. Egy bankot két társaság egyszerre szeretne kirámolni. Két banda, két stílus. Az egyik képviseli a profizmust, a high-tech technikát és az észt, a másik az erőt, az agynélküliséget és persze a bénaságot. Kapunk hozzájuk egy zseninek álcázott jóképű főszereplőt, aki ráhajt arra a szép hölgyre, aki éppen a mézesheteire indulna dúsgazdag férjével a Tahiti szigetvilág valamely álomszigetére. Ebből az alapanyagból szerintem azért egészen komoly kis vígjátékot lehetne összehozni. Azonban ahogyan szépen véresen hullnak a szereplőink, a túszok és a banda tagjai, úgy mélyülünk bele az egyre idegesítőbb konfliktusokba és párbeszédekbe.      

Mi idegesített? Először, amit megemlítenék, hogy nagyon irritált a két tuskó bankrabló bénázása. Ötlettelen szövegeiken és vicceiken szinte el sem mosolyodtam és nem tartom magam faarcnak. Szerintem bűn rossz karakterek voltak, de ez jellemző volt az egész bagázsra. Másodszorra pedig ez a totálisan hihetetlen sztori akasztott ki, amit annyira próbáltak túlmisztifikálni, szétcsavarni, mintha egy Agatha Christie regény lenne. Most ha meg ez volt a cél, akkor meg találjanak ki valami más végét a filmnek, mert még egy csekély értelmi képességű Micimackó (akit sosem bántanék) is kitalálta volna, mondjuk második nekifutásra két tipp közül. Mindig azt írom, hogy értem én, hogy mit akartak a készítők az adott filmmel kapcsolatban mondani, de ebben a filmben az értelem totál vakvágányra futott. Tudom, hogy nem kell vígjátékban keresni az észt, de akkor is…..

Minek néztem meg? Azért mert reménykedtem, hogy Jon Lucas és Scott Moore a Másnaposok c. film első részének a forgatókönyve után csak ki tudnak húzni még valami nézhetőt a fiókjukból. Ház ezzel bizony mellélőttek, beeshetett volna a fiókjuk mögé! 

A szereplők tényleg B kategóriásak, mint az egész film. Ashley Judd-ot (Tiszta ügy) kifejezetten régen láttam már, de sajnos most sem erőltette meg magát, hogy ismét felfigyeljek rá a szépségén kívül. Patrick Dempsey A Grace klinika jóképű Shepherd dokijával sem valami jó a kapcsolatom, alig bírtam hallgatni rossz és szintén idegesítő szövegét, nem volt jó, az elején még talán, de ahogy haladtunk előre egyre jobban kívántam volna már a kukába a filmmel együtt és akkor elég finoman fogalmaztam. Pruitt Taylor Vince (Az óceánjáró zongorista legendája) és Tim Blake Nelson (Ó, testvér, merre visz az utad) volt a két tettes, aki mindent elkövetett, hogy engem bosszantson. Minkét színész bizony látott már szebb napokat is a zárójelben megjegyzett filmjeikben.  

El sem hiszem, hogy Rob Minkoff rendezte ezt a filmet és az 1994-ben készült Az oroszlánykirály c. rajzfilmet is. A kettő ég és föld. Nekem ez a filmje nem jött be. Rendezésével speciel semmi bajom nem volt, mondjuk szinte nem is jutottam el odáig, hogy azt figyeltem volna, mennyire zseni lenne a kamera mögött. Egy remek ötlet, hülyén megcsinálva. Ennyi. Megjegyzem, hogy pont ezek a vígjátékok veszik el a kedvem a többi esetleg érdemesebb nevettető alkotástól. Még arra sem foghatom, hogy bal lábbal keltem volna fel, vagy, hogy rossz napot fogtam ki, mert nem. Egyszerűen számomra ez a film semmilyen formában nem volt szórakoztató, úgy látszik előző napokban megnézett akciófilm teljesen kielégített több napra is szórakoztatás szempontjából, akkor engedékenyebb voltam, most nem.  Miért adok rá 50%-ot? Mert rövid volt.

Szóval, ha szemét lennék, mindenkinek tiszta szívvel ajánlhatnám kellemes időtöltésnek, de mivel nem vagyok annyira, ezért csak a fanatikus vígjátékrajongóknak, hátha jobban megbirkóznak vele, mint én.

50%

Végre, végre, végre! Ezt is megéltem. Na, nem azt, hogy sikerült végre megfelelően lefordítani egy filmcímet, hanem, hogy hosszú idő után Jason Stathamet láttam egy jó filmben. Apró örömök az életben, amik egy filmszerető embert éltetnek. Végre egy akciófilm, aminek semmi köze nincs egyetlen képregényhez sem, ami manapság nagy dolog. Aki szeret csemegézni a filmbemutatók között biztos várja ezt a filmet, ezért szerintem azzal nem lövöm le a poént, hogy leírom, ebben az estben azt kapjuk, amit a „trailer”-ben látunk.  

Megtörtént események alapján készült filmben Danny (Jason Statham) visszavonult brit különleges ügynök túszul ejtett korábbi mentora szabadon engedéséért cserébe kénytelen még egy utolsó feladatot elvállalni. Hunter-t (Robert DeNiro) a mesterét, csak abban az estben engedik el, ha három elit bérgyilkos SAS katonát likvidál, és az öngyilkosságnak álcázott sikeres küldetésről bizonyítékként, filmet készít. Az akció felkelti Angliában egy titkos katonai társaság figyelmét, melynek végrehajtója Spike (Clive Owen) rááll az ügyre és megpróbálja megfordítani az eseményeket. A vadászokból űzötteket szeretne látni……….

Az első benyomásom a filmmel kapcsolatban az volt, hogy DeNiro sajnos nem lett fiatalabb. Aztán ami kapásból szembetűnik, hogy bizony pörög ez a film ezerrel, és a szűkszavú szereplők teszik a dolgukat rendesen. Csak kapkodtam a fejem, hogy megértsem, ki - kivel is van. Azonban a végén azt éreztem, hogy régen volt már olyan, hogy egy mozi után elégedetten álltam volna fel, hogy ez úgy mindenestől nagyon bejött. Amúgy is ki voltam már éhezve a depresszív filmek után valami másra.   

Na, ez az a film, amit az akciófanatikusok biztos dicsérni fognak. A jó és a rossz küzdelme? Nem! Itt a rosszak küzdenek egymás ellen. Van benne minden, amit a műfaj megkövetel, talán még több is, hiszen a sztori könyv alapján készült, ami talán egy kicsit előreveti, hogy nem valami őrült nagy hülyeség. Ami ebben az esetben azt jelenti, hogy sikerült kicsit megbonyolítani, s ezért az átlag akciófilmek fölé emelni. Azt, hogy ez a megtörtént eset pontosan így volt, kizártnak tartom, de ez saját vélemény. Tehát maradjunk annyiban, hogy elvileg létezett személyekről van szó és volt valami hasonló történet, s így egyszerűbb leírni. Azért ez a "bonyolítás", mint már említettem a szórakozásom egyáltalán nem hátráltatta és kifejezetten tetszett, hogy kicsit kellett gondolkodni is, meg nem is.

A filmben az akción kívül humor jelei is felfedezhetőek, de még éppen megfelelő adagban, hogy ne váljon komolytalanná az egész. A lövöldözések, autós üldözések, bunyók után tényleg elégedetten dőlhetünk hátra. Statham és Owen verekedős jeleneteire bizony szívesen emlékszem vissza. Jason Bourne ”fun”-ok is úszhatnak a boldogságban, mert ezek a bunyók jól sikerültek és a kamerát sem rángatták annyira halálra, mint amennyire mostanában trendi. (A székre lekötözött jelenet bármennyire is hihetetlen, akkor is haláli.) Szerintem a film legjobb jelenetei közé tartoznak, mikor ketten együtt vannak a vásznon. Tényleg elhittem nekik, hogy szét tudnák verni az egész világot. Mindenképpen megemlíteném a hangulatfokozó zenét, amit kifejezetten eltaláltak, nagyban hozzájárul az adrenalin szintünk emelkedéséhez. Különösen tetszett az végén Kasabian új száma.

Összességében mivel nehéz ezt a műfajt megreformálni, ezért negatívumokat nincs nagyon kedvem keresni. Talán annyi, hogy van benne szép számmal akciófilmekre jellemző klisés és ostoba momentum, amit nem lehet megkerülni, de engem ebben az esetben egyáltalán nem érdekelt, mert annyira jól szórakoztam rajta. Talán nem merész az a kijelentésem, hogy 2011. top 3 akciófilmjébe beletenném. De melyik is lenne még az a kettő?  Az IMDB 6.7 az átlaga, aminél azért én többre tartom, de csak azért, mert semmivel sem vártam tőle többet, mint amit adott.

A film erőssége továbbá még a válogatott színészgárda. Jason Statham az örök akciósztár, igazából már többször is leírtam, hogy nem tipikusan a kedvenc színészem, de elismerem, hogy a szűk repertoárja most elegendő. Az a két mimika, amit filmjeiben elővesz itt nagyon tetszett nekem, a szigorú nézése és hozzá a reszelős utánozhatatlan hangja ebben a filmben hibátlan.(De lehet, mindez azért van, mert igazából nem is értem rá kifejezetten csak vele foglalkozni, mint a korábbi harmatgyenge alkotásában, a Blitzben.) Robert DeNiro sokat nem szerepel. Kár, mert elnéztem volna őt, annyira nagy jelenség bármikor is feltűnik. Ugyanakkor megjegyezném, hogy már annyira nem áll jól a kezében a géppuska, mint korábban. Azon viszont elgondolkodtam egy kicsit, hogy hol láttam Statham haverját játszó Davies-t alakító színészt, mire rájöttem, hogy ez bizony Scofield tesója a szökésből. Dominic Purcell vicces és kellemes meglepetés. Clive Owen pedig ebben az esetben is kifogástalan furcsa bajuszkájával. Nem áll távol tőle az akciószerep az biztos, nagyszerű volt. Yvonna Strahovski (The Canyon) színésznőről csak annyit jegyeznék meg, valószínűleg szépsége miatt még majd látjuk további hollywoodi alkotásokban.    

Elsőfilmes rendező Gary McKendry tényleg olyan filmet varázsolt elénk, amilyennek a bemutatója alapján reméltünk, ami azért mostanában elég ritkaságszámba megy. Tipikusan az a film, amire simán be lehet készíteni a popcornt és a colát, majd a végén felállva azt mondod, na, erre megérte a lóvét kiadni. A rendezése szerintem profi, a színészek profik, a helyszínek klasszak és változatosak, a szövegekkel sem volt semmi bajom, a zenéje szintén állat.  Ezek azok a jelzők, amik ténylég az átlag fölé emelik a filmet, és ha nem vagy drámaszakkörön vezető beosztásban tökéletes szórakozást és élvezetet biztosít két órára.    

Nem egy csajozós film ezért elsőre inkább ne ezt ajánljuk a párunknak, mivel lehet a következő randi már nem velünk lesz megtartva. Inkább a férfinézők szívét fogja jobban megdobbantani, hogy végre láthatunk egy elsőrangú szórakoztató akciófilmet, melyben örömünkre három igazi nagyágyú is helyet kapott.

80%

Az előző bejegyzésemben veszélyes és kényes témájú filmről írtam, akkor még nem sejtettem, hogy következő választásom is olyan filmre esik, aminek a sztorija még brutálisabb.  Ráadásul ez a film még érzékenyebben érintett.    

Bill (Michael Sheen) és Kate (Maria Bello) házassága romokban hever, válás küszöbén állnak. Egy napon sokkoló hír járja be az országot. Azon az egyetemen, ahová 18 éves fiúk is jár tömegmészárlás történt. Tizenhét ember: diákok, professzorok és köztük a merénylő is meghalt.  A gyilkos, aki végzett a többiekkel, a gyerekük volt……………

Fenébe. Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen nehéz lesz, bár sejthettem volna előre, hogy nem mindennapos filmmel lesz dolgom. Suliban történt lövöldözésről igazából egyre többet hallunk híradásokban, és nem is kell ezért már átrepülni az óceánt, hiszen hasonló sajnálatos esemény hazánkban is történt nem is olyan régen. Természetes reakcióként az elhunyt személyeket és a hozzátartozóikat sajnáljuk, senki nem akar lenni a helyükben. Magáról a tettesről - aki jobb esetben saját maga is öngyilkosságot követett el - csak annyit említünk meg, hogy megérdemli. Mindez szörnyű, de ha jobban belegondolok, azt megtudni, hogy maga az elkövető a saját gyerekem volt, akkor aztán nem tudnám hova tenni magam, és valószínűleg kiátkoznám magam a világból. Vagy talán mégsem? Na, ez a film pont ezt a témát boncolgatja, szerintem meglehetősen hatásosan és sikeresen. Igazából totálisan azokat a reakciókat kapjuk meg, melyeket adott esetben mi is véghezvinnénk.

A tettes szüleinek szemszögéből láthatjuk az azonnal megváltozott világukat. Azt az őrlődést, ahogyan keresik a válaszokat a miértre. Az önmarcangolást, ahogy felteszik maguknak azt a kérdést miért nem figyeltek jobban oda. Azokat a jeleket keresik utólag, amiket nem vettek észre, amikről következtetni lehetett volna a közelegő katasztrófára.

A férfi és a női reakciók ellentétesek. Mert miért is lenne azonos. A nő hitetlenkedik, nem hiszi el, hogy ez megtörténhetett. Nem gyilkost lát elvesztett fiúkban, hanem mint anya a gyermekét, akit felnevelt, akivel együtt játszott és tanult, míg az apa dolgozott. A férfi viszont ítélkezik és leveszi a felelősséget magáról. Csak azt látja, hogy ez bizony nem az ő fia volt, ilyet nem tehetett, bizony Ő csak egy mészáros, akit megvet. Azonban ahogy telik az idő ez az érzés átfordul és ráébred, hogy bizony nagyon szerette elvesztett fiát és magában kezdi keresni azokat a hibákat, melyek idáig vezethettek. Vajon tőle örökölhette hirtelenharagú természetét? Figyelt-e egyáltalán a fiára előző este?

A külvilágtól elbarikádozott házukban, később a testvérnél, majd egy elhagyatott motelszobában próbálják átvészelni az újságírók figyelő tekinteteit, az állandó telefoncsörgések hangjait, a híradások sokkoló képeit, a szomszédok mutogatásait. Azonban egyszer csak haza kell menni és szembenézni a tényekkel. Vajon kik azok az emberek, akik ezek után szóba állnak veled? Léteznek-e egyáltalán akik még az életben melléd állnak? Kezdetben a férfi és nő egymás segítségét keresik, már majdnem a kapcsolatuk is rendbe jön, de ez a támogatás később mégis vádaskodásba megy át és a következmények a totális összeomláshoz vezetnek, aminek csak egy megoldása van, a szakítás…. Talpra állni innentől meg már nehéz.

Nem tudom kinek jutott eszébe erről filmet készíteni, de mégis azt kell mondanom zseniális húzás volt. Nézése közben szinte végig egyben volt a gyomrom. És ez a gombóc a film végéig bennem is maradt. Kegyetlen dolog lehet szülőként átélni. Sokszor láttuk már amerikai filmekben, hogyha csöngetnek a rendőrök párban az ajtó előtt, az bizony lesújtó hír lesz, de hogy ennyire??? Felfogni is nehéz.

Kívülállóként a véleményem azért megvan, az aki 17 gyerek életét kioltja, egyáltalán semmilyen sajnálatot nem ébreszt bennem és a közvélemény szemében sem számíthat semmi jóra, de azon már nehezebb gondolkodni és megérteni, hogy ez az ítélet vajon a hozzátartozóknak is kijár-e? Szerintem nem, még akkor sem, ha a felelősséget biztos, hogy náluk kéne elsősorban boncolgatni. Mindig azok szívnak, akik maradnak. 

Mindkét szereplő Michael Sheen (Frost/Nixon) és Maria Bello (Erőszakos múlt) is hatalmasat játszik a filmben, nem lehet különbséget tenni közöttük. Odatették magukat rendesen, hogy elhiggyem, igen is hús vér emberek, kegyetlen és fájdalmas érzésekkel. Szerintem a szállodai jelenetük félelmetesre sikerült. Mellékszereplőként feltűnik a vásznon Meat Loaf is, akit én bizony nagyon régen láttam már filmen és nem is akaródzott addig felismerni, míg meg nem láttam a stáblistán.   

Shawn Ku rendező, színész és vágó is egy személyben. Érdekes, nem mindennapi drámát készített. Nem egy pörgős film, de ebben a műfajban ez megszokott. Engem mindenesetre végig lekötött, hála az égnek egy percig sem húzták tovább, pont ott van vége ahol lennie kell. Megvalósítása nem mindig tökéletes egy két résznél bizony leül, és nehezen indul tovább, de a hatásos részek egészen jól hatnak a szívre és a szemünkre. Különösen tetszett a zenéje. Hogy nálunk ezt vajon bemutatják a mozik? Kizártnak tartom.

Kinek ajánlhatom? Ebben az esetben bizony elbizonytalanodom. Aki szereti a drámákat mindenképpen érdemes próbálkoznia vele, mert a témája nem mindennapi, de hogy azon kívül valakinek is merném-e tiszta szívből ajánlani, hát nem is tudom.     

70%

Emberkereskedelem, prostitúció, kábítószer, nem hálás témák az biztos. Nem is nagyon szeretünk filmet nézni róluk, mert szerintem kevés olyan ember van, akit ne érintene meg valamilyen fokon más embertársunk leamortizálása, kivéve azokat az eseteket, ha önszántukból teszik magukkal. Lehet ezt még azzal is fokozni, hogyha a film valós eseményeket mesél el. (A film címének fordítását a feliratból vettem ki)

Kathryn Bolkovac (Rachel Weisz) nebraskai rendőrnő 1995-ben a szláv háború befejezése után Boszniába érkezik békefenntartóként. Megérkezését követően kegyetlen bűnszervezet nyomaira bukkan, melynek szálai igen magasra vezetnek. Veszélyes nyomozása során szinte minden körülmény ellene van, de nem adja fel és megpróbálja a lehetetlent…..  

Emberrablásról és kereskedelemről szóló filmek közül, ha csak az utóbbi éveket veszem figyelembe, a Tűzben edzett férfi, az Elrabolva, és ha jól tudom hazánkban még nem vetített Trade c. az, ami igazából maradandó nyomokat hagyott bennem. Az alábbi mű is igazán hatásos, bár kivitelezés terén kicsit más, mint a többi, mivel ez egyáltalán nem akciófilm, hanem inkább politikai dráma.

Azt gondolom, megnézése után, a film elég sok embernél kiveri majd a biztosítékot, és mérges lesz, hiszen nem is oly régen, és nem is oly távol történt meg kishazánktól. Sajnos valóságalapját eldönteni nem tudom, mert akkor nem itt ülnék már a gépem előtt és nagyon komolyan nem is szeretnék állást foglalni az ügyben, mert még sokáig szeretnék élni. (persze ezt nem komolynak szántam)  

A téma az brutális és hihetetlen. Brutális sajnos, azért mert ilyen biztos, hogy van, volt, lesz, amíg vannak úgynevezett embernek nevezett állatok, akik szinte bármit megtehetnek, mert csak tömegnek tekintik a fajtánkat. Brutális a tehetetlenség ellene is, hisz folyamatosan vannak elszegényedő országok, ahol a jobb élet elérése érdekében szinte mindent megtesznek akarva vagy akaratlanul is a belekeveredett személyek. Hihetetlen viszont az, hogy ebben olyan nagy szervezet neve is felvetődik, mint pl. az ENSZ, és az is hihetetlen továbbá, hogy ezt így el lehet tussolni, hiszen van akkora hatalma, hogy mindenkinek befogja a száját. Sosem gondoltam volna, hogy nem is annyira messze tőlünk létezhetett ilyen, mert azért, ha kinyitjuk a szemünket nem Dél-Amerikában ébredünk fel. Lehet engem naivnak nevezni, de ép ésszel felfogni is nehéz, hogy ennek van valóságalapja, és most itt persze nem a kisebbségi problémákra gondolok, amikről azért hallunk. A film elég keményen „feltárja” az igazságot, hogy gyakorlatilag a békefenntartók között bizony nem csak rendes emberek voltak, akik azért jöttek az említett országokba, hogy az újjáépítéséhez nyújtsanak jelenlétükkel segítséget. Továbbá az ENSZ-nek egy olyan oldalát mutatja meg, hogy még a hajunk is égnek áll. No Comment. 

A filmben bemutatott helyszíneket, a bombázások után marad romos tájakat, a temetők képeit, az aknamentesítésről szóló híradásokat, az etnikumi problémákat (Szerb, Bosnyák, Horvát) bizony többször is láttuk már a tv-kben, újdonsággal ezek a jelenetek számomra nem szolgáltak, de ugyanakkor mindig megjegyzem magamban, hogy mennyire értelmetlennek találtam ezt az egészet már akkor is.  Írni róluk nem szeretnék.

Rachel Weisz (Az elszánt diplomata) remekel. Hihetetlen jól játszik, nem véletlenül kapta már meg azt a kopasz arany szobrocskát korábban. (Nagyszerű jelenet mikor beront a kupiba és könyörög a lányoknak.) Monica Bellucciról (Maléna) kapásból az ugrott be, hogy ez meg hogy néz ki. Most vagy bűn rondára van maszkírozva vagy tényleg ennyire megöregedett. Sok szerepe nem volt mondjuk és az sem volt valami maradandó. Vanessa Redgrave (Vágy és vezeklés) és David Strathairn (Szigorúan bizalmas) annak ellenére, hogy keveset szerepelnek, annál mélyebb nyomot hagynak.   

Larysa Kondracki rendezőnő első filmjében meglehetősen merész és veszélyes témát boncolgat. (Kíváncsi lennék rá, hogy lesz e még filmje egyáltalán) Elég nyomasztó film, de megéri megnézni, sőt ajánlatos lenne, mert igen jól nyitja fel a szemünket olyan fontos dolgokról, melyekről azért mindenkinek tudnia kéne, mivel ez nem csak az említett ország határain belüli probléma. Az már más kérdés, hogy ezért foggal, körömmel egyesek tiltakozni fognak, ami meg egy természetes reakció, hiszen a lóvé nagyúr. A fényképezése, a zenéje nem igazán fogott meg, vagy inkább nem figyeltem fel rá annyira, mert maga a téma elvonta a figyelmem. Sajnos a kínos kérdések miatt a film halálra van ítélve, nem hiszem, hogy ezt itt Európában óriásplakáton reklámoznák, hogy gyerünk, rántsuk le a leplet saját magunkról.

Azoknak a gondolkodó embereknek ajánlom, akik szeretik azokat a valós drámákat, melyekről tényleg el is lehet hinni, hogy megtörténtek az életben, még ha sajnálatos eseményekről is van benne szó. Szerintem fontos film.  

75%

Érdekesség, amit a neten találtam :

”2001-ben az egyik szerelő megvádolta a DynCorpot, hogy boszniai alkalmazottai 12 éves lányokat erőszakolnak meg, és eladják őket szexrabszolgáknak. Az általa benyújtott vád szerint „az alkalmazottak és főnökeik perverz, törvénytelen és embertelen tevékenységet folytattak, törvénytelenül fegyverekkel, nőkkel és hamis útlevelekkel kereskedtek”. A szerelő látta, hogy a DynCorp alkalmazottai nőket adtak és vettek, és női rabszolgáik korával és adottságaival kérkedtek.
A DynCorp kirúgta a szerelőt, aki később azt mondta: „a DynCorp a lehető leginkább erkölcstelen és elit, minden szabályt megszegnek, amit csak tudnak”. A cég áthelyezte a szexkereskedelemmel vádolt alkalmazottakat az országból, néhányat ki is rúgott. Senki ellen nem indult bűnvádi eljárás.”