Nem tudom milyen angyal szállhatott Robert Zemeckisre, de végre a több évig tartó kísérletező kedvéből felébredt. Három egymást követő animációs filmje után végre visszatért a normál kerékvágásba és hajlandó volt leforgatni egy élőszereplős filmet, nem is akárkikkel. Persze elismert név a szakmában, de mégis hálás köszönet valakinek, aki oldalba lökte és elmondta neki, hagyja már a gyerekfilmeket. Nagy szükség volt már a visszatérésére, hiszen oly régen volt már a Forrest Gump...

Whip Whitaker (Denzel Washington) pilóta nem bír egy napot sem alkohol nélkül. Így volt ez akkor is, amikor a rábízott SouthJet 227-s járata a fedélzetén tartózkodó több mint 100 utassal lezuhant a kapitány irányítása alatt. Csak Whip rutinján és lélekjelenlétén múlt, hogy minimális áldozatot követelt a szerencsétlen „landolás”. A média és a nép valódi hőst ünnepelt személyében, aki egy igazi csodát hajtott végre, azonban a balesetet feltáró vizsgálóbizottság a valós okokra is kíváncsi, hogy vajon mi okozhatta a fellegekben a gép irányíthatatlanságát, műszaki vagy emberi mulasztás történt……

Mondjuk ez a Forresttől oly távol állt, mint az, hogy egyszer nekem Ferrarim lesz a jövőben. Komolytalanságot félretéve, ez a film bizony igen komoly húzás volt a rendező úr részéről. Szenvedélybetegségről filmet készíteni nem egy hálás feladat, mert el lehet csúszni rajta szépen, különösen a hitelességét illetően. Na, hát ez a film nem csúszott sehova, maradt a realitás talaján, a tanulságokat az arcunkba tolva.

Konkrétan az alkoholizmust mutatja meg, minden mélységével együtt. A szenvedélybetegek több filmben is látott - csöppet sem sajnálható - függőségét vágyaik iránt. Mennyire nagy akarat kell ahhoz, hogy szembenézzenek a valósággal: ők bizony betegek. Szinte mindent lerombolnak maguk körül, felépített karriert, barátokat, szerelmeket. Nem vagyok orvos (és nem is leszek), de kevés az olyan ember ma kis hazánkban, aki ne találkozott volna már ezzel a jelenséggel és igazán nem is akarok a különféle tünetekről írni, hiszen mindenki tudja, mivel jár és most nem kell elővenni a bárszekrényből a vodka narancsot, hogy kipróbáljuk.

Mert ugye hazudni csúnya dolog, - mint a régi Feró számban elhangzik refrénként - és ha egyszer az ember elkezdi, nehezen áll le róla, úgy, mint ahogyan a piás az alkoholról. Aztán egyszer csak összeomlik minden és belekeveredünk a nagy hazugság adta képzelt világunkba és nehezen törjük át a falat, hogy visszatérjünk a valóságba. Ehhez persze igen nagy árat kell fizetnünk, de többnyire erre már csak akkor jövünk rá, mikor kurva késő mindent visszacsinálni és veszett fejsze nyelét csak kereshetjük. Kényszerleszállást hajtunk végre az életben is, csak valaki túléli, valaki nem. A film számomra maximálisan elérte hatását, megfelelően hiteles volt ahhoz, hogy átérezzem súlyosságát. Megpróbálta a szájbarágást maximálisan elkerülni, nem egy oktatófilm, a zuhanáson kívül nem játszik brutális képekkel, de mégis sikerült úgy átadni a tanulságot, hogy érthető legyen mindenki számára. Az utolsó képsorokban elhangzott mondatokkal - ahol összegzik az egész filmet lényegét – nem lebbennek át a másik oldalra, végig a földön maradnak és ezért is lett kiváló ez a film.      

Nem mondom, hogy sokkolás terén sikerül mondjuk D. Aronofsky (Requiem egy álomért) szintjét megütni, mert azt nehezen lehet, de azt tényként írom le, hogy ilyen valósághű zuhanást még nem láttam filmben. Most konkrétan nem magára az emberre gondoltam, hanem a repülőgép szerencsétlenségre. Persze itt majd húzhatják az arcukat az igazi filmkedvelő pilóták, hogy ilyet megtenni egy repülővel képtelenség, de laikusként és földi halandóként engem megvettek vele kilóra. Háromszor is megnéztem, annyira egybe rántotta a gyomrom. Ha ez a manőverezés tényleg így működik (ugye biztos nem), mint amit a filmben láttunk, igen komolyan fontolóra veszem - erős túlzásokkal - felüljek-e úgy repülőre, hogy előtte tudom, hogy vihart jeleztek Á. Szilárdék. Igen is sokkoló volt. És ha valaki ezért a jelenetért nézi meg, nyugodtan élvezkedhet rajta, de utána kapcsolja ki az egészet, mert csak unalmas kockákat talál magának a későbbiekben és akkorát alszik, mint amekkorát egy F1-s közvetítés alatt lehet. (saját vélemény!) 

De ezt a lassú filmet úgy teszi érdekessé főszereplőnk, Denzel Washington, hogy a szemünket nem vesszük le a képernyőről, színészi teljesítményét élmény figyelni. Olyan show-t mutat meg, mint legalább Tom Hanks a Számkivetettben. Fantasztikus az, hogy minden egyes képkockán más és más. Viszont sok embernek lesz eleve a karaktere ellenszenves, mert ki tudna azonosulni egy drogos, alkoholista pilótával. Senki. Nem lesz meglepő, ha egy kopasz aranyszobrocskával tér haza februárban a 85. Oscar-gáláról. Játékát tökéletessé teszik a kiváló mellékszereplők, mint az ügyvéd Don Cheadle (Hotel Rwanda), akit még nem láttam rosszul szerepelni, vagy drogkereskedő John Goodman (Argo-akció), aki a film legemlékezetesebb pillanatait szerzi, hiszen humorával a feszültséget nagyszerűen oldja fel.  Kelly Reilly (Sherlock Holmes) számomra nem csak az egyik legjobban csengő nevű színésznő, hanem szerepében is elismerést érdemlő. Narkósként, ha nem is a szebb arcát adja, mindenképpen dicséret érdemel.

Robert Zemeckis (Forrest Gump) filmjére, ha mindenáron szeretnék keresni negatív dogot, kettőt emelnék ki. (Van több is, de most nincs kedvem leírni.) Az egyik a hosszúsága, mert a közel 140 perces ideje igen elnyújtott. Hála az égnek - amilyen hülye vagyok - szeretem a lassú és hosszú filmeket és ezért ez nem okozott gondot. A második, ami már problémásabb, hogy ennyi reklámot régen láttam filmen és pont ami ellen szól, abból van a legtöbb benne (cigi és a pia). Ennek ellenére tényleg örülök egyszerű filmrajongóként, hogy  Zemeckis visszatért a valóságba és karrierjét nem vesztegeti tovább mindenféle mesékre, mert azért ennél lényegesen nagyobb tudás birtokában van. A film fényképezését Don Burgess-nak (Forrest G.) köszönhetjük, aki számtalan komoly filmhez készített tökéletes képi világot. A repülőgép szerencsétlenség filmre vitelét az év egyik legerősebb pillanatai közé sorolom. John Gatins forgatókönyvíró szavai jelentőséggel bírnak, nincs mellébeszélés, a végén főszereplőnk beszéde ütősre sikerült. A zenét Alan Silvestri komponálta, nem hivalkodó, nem kerül előtérbe, igazából nem is nagyon emlékszem rá, csak akkor figyeltem fel, amikor annál a bizonyos hotelszobás jelenetnél – a vodka a hűtő tetején – elhallgatott, ezzel olyan feszültséget teremtve, hogy még a zuhanásnál is jobban izgultam. Amúgy a zenei betétek felhozatala igen komoly. (Rolling Stonesm Red Hot C.P.stb.) Ez az életdráma, amit látni kell, feldolgozni, megérteni és tanulni belőle.Több hibája is van, ami nem tetszett, de a lényeget ki kell szűrni belőle.

Javaslom megnézését mindenkinek, aki egy kicsit is úgy érzi, hogy a kelleténél bizony több alkoholt fogyaszt a mindennapokban.Talán egy-két jelet felismer magán és elgondolkodik, milyen úton is jár valójában. Bár ez csak egy film, de napjainkat nagyon is érintő kérdésekkel, amik talán segítenek megváltoztatni életünket, de ehhez az kell, hogy felébredjünk és elmozduljunk. Ha egy embernek is segített,elérte célját.

80%

Egy kis érdekesség és segítség, mivel nagyon tetszett a soundtrack ezért megkerestem az előadókat, hátha rajtam kívül mást is érdekel:

1.“ALCOHOL” Performed by Barenaked Ladies

2. “FEELIN’ ALRIGHT” Performed by Joe Cocker

3. “UNDER THE BRIDGE” Performed by Red Hot Chili Peppers

4. “SWEET JANE” Performed by Cowboy Junkies

5. “SYMPATHY FOR THE DEVIL”  Performed by The Rolling Stones

6. “GIMME SHELTER” Performed by The Rolling Stones

7. “AIN’T NO SUNSHINE” Performed by Bill Withers

8. “NEVER GET OUT OF THESE BLUES ALIVE”

     Performed by John Lee Hooker featuring Van Morrison

9. “WHAT’S GOING ON” Performed by Marvin Gaye

10. “GOING DOWN” Performed by Jeff Beck Group

11. “WITH A LITTLE HELP FROM MY FRIENDS”

     Performed by John Lennon & Paul McCartney

12. “FEELIN’ ALRIGHT”  Performed by Traffic

Szerintem Stallone filmográfiájában kevés rosszabb film van, mint a főszereplésével készült Dredd bíró. (na jó, az Állj, vagy lő a mamám! azért nem semmi) Ezért is volt meglepő számomra, hogy a nem is annyira poros polcról elővették és leforgatták ismét az egészet. Nem tudom, hogy ki látott még benne akkora fantáziát, hogy a közel 30 éves képregényhőst újra elénk zúdítsa, de az biztos, hogy jól tette.  Egyáltalán nem bántam meg, hogy a Reszkessetek betörök egymilliomodik ismétlése helyett (amúgy is kihagytam volna) karácsonyi filmnek választottam. Hát elég perverz ötlet volt.

A jövő Amerikája sugárzástól szennyezett földrész, egy nagy romhalmaz Bostontól Washingtonig. A földből égig érő óriási Megavárosok tornyosulnak ki. A bandák uralta feldúlt utcákon a helyi zsaruk által csak „Bírók”-nak nevezett speciális egységek próbálják a káoszt megfékezni. A bírók egy személyben a rendőrök, ügyészek, ítélethozók és szükség esetén a végrehajtók is. Dredd (Karl Urban) a bírók legnagyobbika, aki először lő és csak utána kérdez. Mikor az egyik 200 emeletes Mega plázában három megnyúzott embert kidobnak a 100-ról, Dredd a rábízott vizsgára váró újonc Andersonnal (Olivia Thirlby) a helyszínre érkezik. A gyilkosságokat a prostituáltból drogbáróvá felemelkedett hírhedt Ma-Ma (Lena Headey) és könyörtelen bandája követte el, aki viszont hermetikusan lezárja az egész építményt és vérdíjat tűz ki Dreddék fejére….

Hát tényleg nem egy „X-mas” film volt. Megahentelés megafokon. Nagyjából tisztában vagyok vele, hogy ez most szenteste mennyire volt aberrált dolog részemről, de az biztos, hogy jót tett a lelkemnek, mert egy pillanatig nem kellett gondolnom az egyedüllétre, annyira kikapcsolt. Bizony régen láttam ennyire kegyetlenül véres filmet.

Sok mindent nem szeretnék írni, mert igazán nincs mit róla. A film címén kívül köze sincs a Stallone-s változathoz, az egy gyerekfilm ehhez képest. Erre simán ki lehetne tenni a tv mind a négy sarkába a 18-as piros karikát, annyira brutális. A történeten egy percet sem kell gondolkodnunk annyira szögegyszerű, de miért is kéne mindig? Tökéletes akció-sci-fi annak, aki szereti ezt a műfajt. Hozzáteszem, nem olvastam egyetlen egy Dredd képregényt sem, de simán elhiszem, hogy ez a film inkább közelebb áll hozzá, mint a korábban készült verzió.

A film az első képkockától belekezd. Brutális, amit a későbbiekben csak tovább fokoznak. Ritkán láttam ennyi ártatlan embert lemészárolni egy filmben. Ebben viszont minden megmutatnak és elég gusztustalan módon. Van a filmben egy jelenet, mikor három gépfegyvernek látszó valamivel szétlőnek egy egész szintet. Na, akkor mondtam magamban, hogy egy állat, aki ezt kitalálta. Amúgy az egész film egy épületben játszódik, ami leszűkíti a környezet változatosságának lehetőségeit, de mégsem éreztem a külső terek hiányát, mert a folyosókat, a zárt helyszíneket igazán remekül építették fel egy jó kis romboláshoz.  

A filmben érdekes hangulatfokozó lassításokat tettek, melyek már-már groteszkül élénken színesek, igazán rajzfilmszerű betéteket teremtve. A kegyetlenséget ezzel a technikával sikerült még látványosabbá tenni. A film elektronikus zenéjéről is csak jót tudok mondani, bár nem vagyok nagy rajongója eme stílusnak, de itt eltalálták nagyon, elegendő adrenalint tudnak pumpálni vele. Érdekes gyermeki rajongással néztem a fegyvereket, különösen Dredd bátyónk helyes kis pisztolyát, melyet hangbemondással kellett működtetni. Mindenre jó volt, akár gáz vagy villanógránátot kellett kilőni, vagy csak sima tűzgolyót küldeni az ellenségre.  

Főszereplőinkről Karl Urbanról (Star Trek) sem lehet sok mindent elmondani, hiszen csak a szája és az ajka látszik ki a maszk alól. Viszont annyit mindenképpen érdemes megemlítenem, hogy tényleg örülök annak, hogy feliratosan néztem. A pali hangja állat. Klassz, ahogyan a tőmondatait elmormolja, bár ez az Oscar alakításhoz asszem még kevés lesz, de Dreddnek kiváló volt. Olivia Thirlby (Juno) a végére egészen felpörgött, addig csak a folyamatosan nyitott szájára figyeltem fel. Amúgy a partnere egészen kellemesen szólogatott be neki, ami némi mosolyt is csalt az arcomra.  Lena Headey (300) arcát elég gonosszá maszkírozták ahhoz, hogy annak is tűnjön, de nekem ezek a női bandavezetők sosem fognak bejönni. Bár azt mondják, ők még kegyetlenebbek, mint a férfiak. Na, hát ebben a filmben is megkapjuk ezt, de akkor is…

Pete Travis (Nyolc tanú) közepesen sikerült filmjei után készített egy egészen - a maga nemében - kiváló filmet. Elejétől a végéig odateszi magát, egy percre sem áll le. Lehet, hogy a túlzott erőszakosság felróható a számlájára, de szerintem pont emiatt nem felejthető. Most ezért meg lehet kövezni, de a brutalitás nélkül semmitmondó átlagos akciófilm lenne. Remélem újabb alapokat nem szolgáltat valami tengerentúli nagy marhának egy iskolai mészárláshoz. Annak ellenére, hogy ellentétes nemű partnerek vannak a filmben, romantikus szál nincs. A látványvilág remek.  Az egész film szép élénk színeket kapott, tényleg rajzfilmszerű az egész. Sajnos nem állt módomban 3D-ben megfigyelni, de azt mondják róla, hogy a technika most végre hozzátesz a filmhez, bár mikor lesz nálunk ez a moziban nem tudom. Szerintem bátran kijelenthetem, hogy egyáltalán nem nőknek készült a film.  

Hardcore akciófilm rajongóknak kötelező. Más meg ne nézze meg, mert elmegy a maradék életkedve is a filmezéstől.

70%

It’s just a game.  Ahogyan egy fanatikus baseball rajongó mondaná. Ahhoz, hogy odavetemedjek egy baseball témájú film elé valami extrát kell nyújtania. Ezt az extrát ebben az esetben maga a főszereplő személye, Clint Eastwood adta meg. Nem tudom, miért hittem azt, hogy az utolsó főszerepe a Gran Torino (2008) volt. Talán anno a „befejezésről” szóló médiahenger engem is maga alá gyűrt. Nem tagadom, nagyon szeretem az öreget és hiányzott már a látványa is. Az utolsó rendezését kihagytam életemből, hiszen J.Edgar életéről készült filmjére nem vitt rá a lélek. Egy kicsit sem érdekelt. Azt viszont egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem ezt a filmjét.

Gus (Clint Eastwood) a legidősebb baseball megfigyelő az Atlanta Braves csapatánál, aki nem hajlandó haladni a korral, nem használ számítógépet, csak írógépet.  Három hónapja van hátra a szerződésének lejártáig és a tulajdonos bizony már a nyugdíjazásán gondolkodik. Ő azonban szeretne még utoljára elutazni Észak – Carolinába a főiskolás válogatóra, hogy megnézzen egy istenadta tehetséget. Barátja Pete (John Goodman) megkéri lányát Mickeyt (Amy Adams), hogy menjen vele és vigyázzon rá, hiszen Gus szeme az orvosok szerint tovább rosszabbodott. Mickey munkáját félretéve elutazik az apja után, hogy a segítségén kívül az alkalmat kihasználva magyarázatot kapjon arra is, miért taszította el a múltban magától. Carolinában Mickey megismerkedik Johnnyval (Justin Timberlake) – korábban az apja felfedezettje volt, de most szintén megfigyelőként van jelen – akivel hamarosan nem csak szakmai barátság alakul ki…..

Ja, de szép kis csendes "mese" volt. Nagyon jót tett a lelkemnek, annak ellenére is, hogy bizony nem tagadom, elaludtam egyszer rajta. Igazán szívhez szóló családi drámát láttam kis romantikával fűszerezve nagyszerű szereplőkkel. Mert bizony, a „Nagy Öreg” még mindig hatalmas jelenség a vásznon, olyan érzést keltve bennem, hogy nem is kell neki színészkednie, elég csak saját magát adnia.

Gus egy morgós öregember, aki nem bír szembenézni a korával (simán elképzelem, hogy tényleg ilyen lehet). Inkább fejbe lőné magát, minthogy a szeme okozta tehetetlenségét beismerje. Számára minden idők legnagyobb szerelme a baseball. Többnyire, amikor az idejét nem a pálya szélén tölti, barátaival beszélget az élet nagy dolgairól a kocsmában egy korsó sörrel a kezében. Mickey egy jól menő ügyvédi iroda új reménysége, aki randizgatás mellett szépen építgeti a karrierjét. Gyerekkora óta baseball-rajongó, ezért egyáltalán nem esik nehezére, hogy apja után utazzon a válogatóra. Remek alkalom, hogy rendezze kapcsolatát vele. A lány felnyitja apja szemét, mivel korábban sosem ültek le beszélgetni arról, hogy mi is történt azokban az időkben, mikor eltaszította magától. A múlt azonban Gus számára fájdalmas, szörnyű titkot takar, amivel kapcsolatban csak nehezen nyílik meg. Ráébred, hogy ő már csak egy megtört öregember, aki nem tud már megváltozni és tulajdonképpen már nem is akar. Johnny viszont éppen jókor volt jó helyen, ezért nem meglepő, hogy Mickeyvel összeakadnak, mint a mesében.  

A film befejezését nem meglepő kitalálni. Kicsit olyan, mint amikor az ember megtalálja az aranytojást tojó tyúkot és hazaviszi. Az ellenszenves szereplőket mindig legyőzik és ez a film sem kivétel ez alól. Nem árul zsákbamacskát, nem több, mint aminek készült. Bájos, kellemes mese az öregedésről, a szülő-gyerek kapcsolatról, a barátságról, és arról, hogy a technika továbbra sem kerekedik felül az emberi tapasztalaton. 

Eastwood az ágyúgolyó nagyságú szivarjával, szigorú tekintetével, rekedt hangjával semmit sem változott a Gran Torino óta. (Kár, hogy közel négy éve volt már az is) Ő egy jelenség a filmvásznon. Nem kell jellemezni, különösen nekem. Szerepe egyáltalán nem tűnt színjátszásnak annyira természetesnek vettem, hogy saját magát játssza. Nem olvastam az életrajzát, de biztos, hogy borzalmasan nagy sportrajongó lehet, hiszen nem véletlenül szerepel vagy rendez sporttal kapcsolatos filmeket. Amy Adams (Szökőév) hitelesen játszotta Eastewood lányát. Mindig tudtam, hogy remek színésznő, azonban a szokásos romantikus barátnő szerepében nem is kellett nagyon megerőltetnie magát. Viszont Justin Timberlake (Lopott idő) felőlem simán átnyergelhetne filmszínésznek, minthogy tovább építgetné zenei karrierjét. Nem tehetek róla, nem bírom, mint énekes (és a zenéjét sem), de színészként egyre jobban csípem.  A filmben végre egy olyan táncot mutat be, ami nem haladja meg képességét, persze ezt csak irigységből mondom. John Goodmant (A nagy Lebowski) egész nehezen ismertem fel, de róla elmondhatom, ha a vásznon van, nem lehet levenni róla a szemünket. Jó volt újra látni őt, ami igaz Robert Patrickra (Terminator 2) is.      

Robert Lorenz első önálló nagyjátékfilmje. Végre kibújhatott a nagy öreg háta mögül. Számtalan filmben volt Eastwood rendezőasszisztense (Millió dolláros baby, Titokzatos folyó) ezért nem véletlen, hogy sikerült a filmjéhez megnyernie ezeket a nagy neveket. Szerintem a bemutatkozása meglepően szépre és csendesre sikeredett. Visszafogott filmje engem speciel levett a lábamról. Képei nem korszakalkotóak, de maga Eastwood amúgy is betölti a vásznat, nem kell még a hátteret is bámulni. Marco Beltrami (Terminator 3) szerezte a film zenéjét, ami olyan halkan csordogál a fülünkbe, mint egy csermely a fák között az erdőben.  De ez az egész filmre is elmondható. Kipihenve ajánlatos elkezdeni.

Különösen ajánlom minden baseball fanatikusnak, mert nekik igazán remek csemegével szolgál. (Hozzáfűzöm, hogy elég sok olyan szakszöveg van benne, amit csak eme sportág rajongói értenek meg.) Azonban azok, akik csak egy kellemes kis családi drámára vágynak, semmi esetre se hagyják ki. Akik meg Clint E.-ra úgy néznek fel, mint a mozi egyik legnagyobb élő alakjára, amúgy sem fogják mellőzni.

70%

John Hillcoat és Nick Cave szerzőpáros már akkor belopta magát a szívembe, mikor az Ajánlat című munkájuk után jóleső érzéssel nyugtáztam magamban, hogy bizony még a XXI. században is lehet igazán ütős westernfilmet készíteni. Ez a harmadik közös filmjük és nem titkolom, vártam már nagyon. Mivel erről a filmről számtalan remek kritika napvilágot látott, ezért csak néhány saját gondolattal próbálom az érdeklődést felcsigázni. Megérdemli a film, hogy egy kicsit én is dicsérjem. 

1930-as évek elején, a nagy gazdasági világválság idején Chicagótól nem messze, Franklin megyében éltek a „halhatatlanságuktól” elhíresült Boundurant testvérek. Forrest (Tom Hardy), Jack (Shia LaBeouf) és Howard (Jason Clarke) az tette, mint mindenki más abban az időben. Benzinkútnak és hotelnek álcázott illegális szeszfőzdét üzemeltettek meglehetősen sikeres vállalkozás formájában. A helyi Sheriff és emberei szemet hunytak efelett, hiszen mindenki megkapta a maga nyereségét ebből a gyümölcsöző tevékenységből. A mutatvány egészen addig jól működött, míg egy Chicagóból átvezényelt korrupt rendőr, Charlie Rakes (Guy Pearce) kellőképpen nagy részesedést szeretett volna lenyúlni a fivérek által remekekül felépített jövedelemforrásból….

De jól esett ez a lelkemnek! Nem hiába vártam, hiszen nem csalódtam benne. Mondjuk nem ért fel az előző munkájukkal, de még így is szépen hozta az átlag feletti szintet. A film megtörtént eseményeken alapul, egy 1930-as évekbeli amerikai legendás családról szól, akik szépen meggazdagodtak a világválság idején. A Bondurantok „halhatatlanok”, ahogyan a legenda emlegette őket, térségük kicsit sem egyszerű jelenségei voltak. Az tették, amihez a legjobban értettek: szeszt főztek, ahogyan akkor nevezték holdfény whiskeyt. Ebből a tevékenységükből kapunk egy kis ízelítőt, amit a készítők összegyúrtak gengszter és westernfilm egyvelegeként. Illegális lepárlókról nem sokat tudtam eddig sem és ez a film sem kifejezettem dokumentumfilmnek készült, de legalább kicsit felnyitották a szemem, hogyan is működhetett anno, mikor alkoholt csak fű alatt lehetett kapni. Kemény NAV mentes világ volt.

A film meglehetősen kiszámítható, csendesen folydogáló, szépen egyenletesen felépített, szinte ki lehetett találni, mi következik a későbbiekben. Ez a lineárisan felépített cselekményszál egyáltalán nem zavart, hiszen a film a hangulatán keresztül teljesen magába szippantott. Ez a feszült hangulat szinte végig tapintható és csak egy-két jelenetig enyhül. A törvénnyel és az erkölccsel való szembenállás a film szinte minden egyes képkockáján jelen van. A keménység egész idő alatt dominál. Meglehetősen brutálisra sikeredett, amit azért a rendezőtől el is vártunk. Úgy éreztem, hogy egy bizonyos fokú kettősség jellemző a filmre. Vagy komolyan veszed vagy csak mosolyogsz rajta. Az egész film feszült, mégis van egy kis giccsesség benne. Nem tudom másképpen fogalmazva leírni.

Mind a főszereplők, mind a mellékszereplők érdekes figurák. Forrest hallgatag ember, aki a nagypapás kardigánjában iszogat esténként moteljuk verandáján – persze a saját kotyvasztott whiskeyből. Ritkán szólal meg, de akkor is csak dünnyög vagy morog valamit az orra alatt. Ha felidegesítik, akkor viszont üt egy akkor torkost, hogy nincs, aki felállna utána. Kicsit misztikus figurára sikeredet. Ő az, aki leginkább elhiszi a családból, hogy nem eshet bántódásuk. A legidősebb testvér Howard az őrült külsejével egyáltalán nem vezet félre, mert hozza magával az örült belsőt is. Olyan, mint egy ítélet végrehajtó, egy dühöngő bika, aki csak Forrest parancsára vár. Jack, a legfiatalabb fivér és egyben a legtenyérbemászóbb, Szeretne kitűnni a két báty árnyékából és meg is tesz minden azért, hogy felnézzenek rá. Igaz ezt, nem a várt eredménnyel éri el.  Ő kuszálja össze megfelelően az eseményeket, hogy még véletlenül se jöjjenek ki jól belőle. Ábrándokat kerget, hogy egyszer ő is olyan legenda lesz, mint a híres városi gengszter, Floyd Banner (Gary Oldman), akinek ténykedését simán néztem volna még több jelenetben. Kár, hogy kevesebbet szerepelt, mint mondjuk az a nyomorult városi zsaru, Charlie Rakes. Ő olyan volt, mintha képregényből lépett volna ki. Visszataszító külsejénél csak a ripacs viselkedése volt gusztustalanabb.

Természetesen nők nélkül nem élet az erdőszéli élet. Maggie (Jessica Chastain) Chicagóból érkezett, ahol korábban táncoslányként tevékenykedett egy éjszakai bárban. Amikor állásra jelentkezik, még nem is sejti, hogy nem csak a hotel kocsmájában kap pultos szerepet, hanem Forrest néhanapján meglágyult szívében is. Mondjuk nem értettem, vagy csak nem figyeltem, hogy mi ösztönözte arra, hogy elutazzon és munkát vállaljon egy isten háta mögött lévő kocsmában. Bertha (Mia Wasikowska), az amish lány Jack szívét lobbantja lángra, az apjának tiltása ellenére is, hiszen a tiszteletes úr egyáltalán nem nézi jó szemmel a kibontakozó románcot a legkisebb Bounduranttal. A legnagyobb problémák éppen miattuk keletkeznek.

Tom Hardynak (A sötét lovag: Felemelkedés) erről az egymimikás szerepéről sokáig nem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem. Végül is elgondolkodtam, hogy ő mindig így játszik, jól áll neki és tulajdonképpen rá írták ezt a szerepet is. Nagyon jó, nagy tehetség. Shia LaBeouf (Transformers) sosem lesz a szívem csücske. Talán ebben a filmben eddig a legjobb, mikor alapban az idegesítő figurát kellett játszania. Szegény úgy kikapott az film elején, hogy öröm volt nézni. Guy Pearce (Memento) nem fogott meg az elején, azt gondoltam simán túljátssza a rá bízott karakterét. Végül is a végére egész gusztustalan lett és negatív szerepe ellenére megkedveltem hátranyalt hajával együtt. Jason Clarke (Közellenségek) is hozta azt a színvonalat, amit a többiek. Ránézésre olyan, mint a fiatalkori Jack Nicholson. A lányok szintén jók. Mia Wasikowskaról (Jane Eyre) továbbra is az a véleményem, hogy bizony szép jövő előtt áll.

John Hillcoat (Az ajánlat, Az út) ismét bizonyította azt, hogy filmjei mellett megjegyzés nélkül nem lehet csak úgy elmenni. Kategóriáját tekintve nehezen besorolható filmet készített. Kicsit visszafogottabb, lassabb, mint a korábbi művei, de a keménységéből nem vesztett. A zenészből forgatókönyvíróvá vált Nick Caveről meg az a véleményem, hogy egy zseni. Így egyszerűen. Az biztos, hogy az írásaiból nagyon jó filmeket készített rendező barátja. Külön kiemelném a film fényképezése zseniális. A gyönyör képek kiégetik a szemünket. Szívesen néztem állóképként őket. Mikor Maggie autójával a hóesésben visszafordult a Hotelhez, hozzá a zenével, bámulatos összhangot teremtett. Jól felhangosítottam a lejátszómat! Csodás darab. Persze csak annak tetszik, aki nem a techno mezsgyéjén nevelkedett. Szerintem filmrajongóknak kötelező darab.

A filmet azoknak ajánlom, akik szeretik a különös és utánozhatatlan atmoszférájú filmeket. Akik pedig szerették a rendező korábbi műveit, semmiképpen se hagyják ki, nehéz elmenni mellette. Kipihenve ajánlatos nézni és kizárólag feliratos változatban, mert főszereplőink mormogása élményszámba megy.

80%

Hétfő este mit ne nézzen az ember? Tévét. Alapszabály. Inkább választom a néma magányos olvasást, mint azt, hogy rám förmedjen valami a tévé képernyője mögül. Persze olvasni sem mindig jó - főleg ha fáj az ember szeme – ezért inkább csemegézek az online tékák állandóan megújuló választékában. Mit is keressen az ember a hét elején? Drámát nézni nem jó hétfőn, elég csak a reggeli munkakezdésre gondolnom, bőven megrázza az embert a hat órai kelés. Marad a krimi. Francia. Die Hard, Taken, 24 keveréke. Meg is találtam, ami kell.

Egy balul sikerült drograblás során a helyi maffia-főnök közeli hozzátartozója a tettesek sörétes puskájától örök nyugalomba szenderül. Az elkövetők rendőrök voltak, akik szabadidőben kivételesen nem a törvényt szolgálták. Vincent (Tomer Sisley) rendőrnyomozó lelepleződik a rablás során, mikor a maszkot a fejéről letépik. Az elrabolt drogot jogos tulajdonosa mielőbb szeretné viszontlátni, ezért a banda tagjai Vincent fiát a csere lebonyolításáig magukhoz veszik megőrzésre. A tárgyi és személyi feltételek cseréjébe azonban hiba csúszik be, mikor az elrejtett drogtáska az átadás előtt elveszik.

Egészen szórakoztató volt. Az kell mondanom, - amit már régen is állítottam -, hogy a franciák igen is remek akciófilmeket készítenek. Tengerentúli társaikhoz képest tele vannak élettel, ötlettel, földhözragadtsággal és nem mellékesen a takarékosabb költségvetésű akciójeleneteikkel sem kell egyáltalán szégyenkezniük.

A film kezdése élményszámba megy. Szerintem egy ismeretlen film esetében egy ilyen nyitójelenet hatalmas lendületet ad a folytatáshoz és meghatározza a későbbi pozitív hozzáállást. Nyers, erőszakos és feszült. Kár, hogy csak néhány percig tartott.

A továbbiakban, - miután megismertették velünk főszereplőnk családi háttérét és tudatták velünk, hogy nem egyszerű a zsaruk élete sem, különösen akkor, ha a helyi maffia-vezért bosszantjuk fel – a film átköltözik egy hatalmas éjszakai szórakozóhely sötét világába. A hely nagyságára jellemző, hogy akkora, mint egykoron a BNV területén a 2. és a 3. pavilon ágymáson lenne. Hatalmas. Itt szinte minden stílus megtalálható a nyugisabb, lágyabb zenével átszőtt éjszakai bártól kezdve egészen a dübörgő hosue-partis teremig, ahol úgy vonaglanak az emberek, mint a heringek párzáskor. A korrupt zsaruk és bűnözők macska – egér kergetőzése és ámokfutása ebben a végtelen labirintusban folyik egészen – az utolsó jelenetet kivéve – a film végéig. Lehet, hogy valakit elriaszt, ez a zárt környezet, azonban szerintem olyan tökéletes helyzetet teremt, mint egykoron Bruce Willisnek a Nakatomi torony. (csak egy kicsit gyengébb kivitelben természetesen)

A belépő színvonalát sajnos a film nem tudja végig tartani. Maga a történet néhány helyen megbillen és leül, azonban mindig vesz egy újabb lendületet és egészen kellemes meglepetésekkel odaszegez a képernyő elé. A nyugodtabb pillanatokban kapunk egy kis drámázást, a törvénynek nem éppen helyes oldalán álló főszereplőnk lelki vívódásából, de hála az égnek nem olyan sokat, hogy pont megunjuk a filmet. Nem mondhatom, hogy a film soron következő lépéseit előre ki lehet találni, mert mindig szolgált valami remek fordulattal. Egyaránt nem kiszámítható, hogy mi lesz a vége. Szereplőink nem igazán szimpatikus figurák, szinte mindenkiről kiderül valami negatív. Itt megjegyezném, hogy szerintem a „gonoszok" lehetnének gonoszabbak. Simán belefért volna a filmbe egy-két keményebb jelenet, és ezt annak ellenére mondom, hogy így sem volt gyerekfilm.

A verekedős részeknél ne várjunk totálisan megkoreografált, profi módon előadott, Jason Bournet megszégyenítő jeleneteket. Lehet, ez is hozzátesz egy kis pluszt, hogy ezt nézve azon gondolkodunk, így még mi is tudnánk bunyózni (földön fekve hátrafelé csúszva kredencajtókkal védekezni, miközben az ellenség felmosó fával próbál agyonütni). Vicces, de feltűnő volt, hogy az akciójelenetek többsége a konyhában zajlik. Biztos itt lehetett a legtöbb dolgot szabadon és látványosan összetörni vagy a rendezőnek szakács múltja van.

Szereplőink teszik a dolgukat, ütnek, rúgnak, vágnak, és megfelelően szenvednek. Igazából nem emelnék ki senkit, - amúgy sem ismert színészek számomra - de az átlagnál egy kicsivel jobban voltak. Tomer Sisley (Largo Winch) stand – up-os múltját ebben a filmjében nem igazán tudja kamatoztatni. Színészi teljesítménye messze van még Willis papától. Talán nekem egy kicsit a rendőrnő Lizzie Broncheré (One To Another) szerepe lógott ki, valami hibádzott benne, de nem tudnám megmondani, hogy mi volt az.

Frédéric Jardin (Cravate Club) rendező egy olyan filmet készített, amit ha megnézünk, egyáltalán nem bánjuk meg és jó szájízzel kelünk fel mellőle. Nem akar többnek tűnni, mint aminek valójában készült, egy korrekt akciófilmnek. A forgatókönyv egészen remek, amiért szintén a rendező személye dicsérhető. A film lezárása szerintem igazán színvonalasra, - európaira – sikeredett. Kiemelném különösen az operatőri munkát, a látványvilágot, és a film feszültséget teremtő zenéjét. A discoban hallott Queen dalért odavoltam. A vágások, a lassítások igényesek. Voltak annyira eltalált helyről fényképezett, érdekes pozícióban forgatott jelenetek, hogy már nézése közben hangosan megjegyeztem, hogy ez milyen jól sikerült. Nem akarom tovább ragozni, nem nagyon bejött az egész. Szinte kiállt egy feldolgozásért valamelyik híres akciósztárral.

Azoknak ajánlhatom, akik a hét eleji filmezést egy kellemes és könnyen fogyasztható akciófilmmel szeretnék kezdeni. Tökéletes választás hétfőre, keddre, mikor nehezen indul be a hét. Engem feldobott teljesen.

75%

Gyilkos Józsi odavágott szépen. Régen láttam ennyire morbid művet. A filmek rendszertanába sem igazán sikerül besorolnom. Az biztos, ha lenne olyan kategória, hogy az „elvont népének szeretettel", akkor ez a film is beférne az első tízbe. Az amerikai társadalom újabb aberrált, fényes ékkövével van dolgunk. William Friedkin rendező fesztivál kedvenc filmje kellően elborult és erőszakos ahhoz, hogy ép lelkületűek kihagyják kedvenc időtöltéseik közül, azonban ha valaki ráfanyalodik és szereti a hasonló beteg filmeket, gyorsan álljon neki, mert talál magának benne bőven olyan jelenetet, ami simán boldoggá teszi későbbiekben a napját.

Az anyagilag nem éppen toppon lévő Chris (Emile Hirsch) az apjához fordul segítségért, mivel a helyi maffiánál 25 ezer dolláros tartozással beragadt. Az apának, Anselnak (Thomas Haden Church) kanyi vasa sincs, nemhogy ekkora összeget a fiának bármikor is találomra előteremtsen. Közösen azonban kieszelnek egy tervet Chris anyjának, Ansel ex-feleségének megölésére, hogy megkaparintsák azt a biztosítási pénzt, ami elhalálozása után járna, Chris húgának Dottie-nak. Dottiet (Juno Temple) a tervbe beveszik, mivel sérelmei miatt Ő is szívesen látná anyját a mennyekben. A terv megvalósításához a híres zsarut, Killer Joe-t (Matthew McConaughey) fogadják fel, aki másodállásban profi bérgyilkos. Az egész terv biztosítékaként azonban Joe - pénz híján - Dottiet szeretné zálogként. A terv kész, már csak el kell végezni....

Pont így kell végezni egy filmmel, még véletlenül se gondold azt, hogy megértettél volna belőle valamit. Illetve mindenki érti, hogy milyen társadalmi problémákat érint (csalás, gyűlölet, családon belüli erőszak, gyilkosság stb.) és a végét is meglehet magyarázni, hogy na, akkor most ez a vége, de tök fölösleges ezen gondolkodni. Ez így volt jó, ahogy befejezték. Lehet valakinek ez kevés, de ha őszinték leszünk magunkhoz, azért vártuk már, hogy végre vége legyen, bőven elég volt az eszement agymenésből. Különben is az egész filmet igazából csak az utolsó 20 percért érdemes végignéznünk, esetleg egyeseknek szenvedniük.

Chris, Joe, Ansel, Dottie,Sharla öt elcseszett személy, igencsak finoman fogalmazott elcsúszott élettel. Mindenkinek megvan a problémája, saját szétbarmolt élete, amit többnyire maguknak köszönhetnek. Chris egy szerencsejátékos lúzer, aki inkább költi a pénzét lovira, mint saját magára, miközben úgy gondolja, hogy szent küldetése húga életét rendes mederbe terelni. Dottie, a szűzlány éppen szeretne megértést találni szobája falán kívül is egy tisztességes vőlegény személyében, ezért az első adandó alkalommal megfelel saját felállított elvárásainak. Joe, a korrupt rendőrök legszebb példányát hivatott életre kelteni. Nála perverzebb zsarut még nem igazán hordott hátán a föld, különösen akkor, ha az esti vacsorára rántott csirkecombot szolgálnak fel. (aki látta a filmet tudja, mire gondolok) Megnyerő modorával és külsejével azonnal a szívünkbe zárja magát, pedig akkor még nem is tudjuk, hogy keblünkre öleltük az ördög bérgyilkosát. Ansel, az igazi családfenntartó, békefenntartó apa, akinek életében 1000 dollár még nem volt a kezében, nem éppen az ideális férfit testesíti meg, azonban tőmondataival megfelelően oldja a majdnem unalomba fulladó filmet. Kedvesével, Sharlaval - akinek szájából jobban ömlik a káromkodás, mint a whisky olvadt jégkockával -, tökéletesen kiegészítik egymást.

Ez a szép társaság egy megfelelő egyveleget alkot ahhoz, hogy kellő undorral gondoljunk az egész film alatt rájuk. Ennyi negatív figurát összehozni egy filmben ritka alkalom. Szinte mindenkinek van konfliktusa a másikkal, mindenkinek van egy – két keresetlen szava a másikhoz. Több-kevesebb sikerrel élvezhető párbeszédekkel édesítik számunkra az amúgy sem extra gyorsan pergő filmet. Kiemelném József barátunk és Dottie között lezajló beszélgetéseket, melyek igazi ínyencségek voltak a füleimnek, hiszen annyira eltérőek voltak a manapság hallható forgatókönyvben elhangzó szövegektől. A lány őszinte válaszai élményszámba mentek számomra és mosolyt csaltak az arcomra.

A film elején extrán meglepődünk Gina Gershon elénk tárulkozó meztelen alsótesti látványán, amiből a későbbiekben sem vesznek vissza. A hölgyek naturális ábrázolását totál természetesen tálalják a filmben mindenféle tabu és borotva nélkül. Back to the Future! Kivételesen nem önös érdekből használják ezeket a képeket. Nem éreztem azt, hogy csakis azért vannak pucéran a szereplők, hogy minél több férfi üljön le elé. Amúgy is az egész film az erősebb nemnek készült. Korábban felvezettem már, hogy a film vége igazán meglepő, de egyáltalán nem mulatságos. Extra kemény durvulás, de még a tűréshatáron belül (azt hiszem), ami azért nem süllyed le mondjuk a Red, White & Blue c. film szintjéig. Valakinek biztos emlékezetes marad. Én még ma is emlékeztem világosan a konzervdobozra.

Megjegyzem még, hogy a helyszín kiválasztása zseniális. A texasi lakókocsipark tökéletesen ideális egy gyilkosság megtervezéséhez. Mindenhol kosz és nyomor. Háttérben villámlás, mennydörgés, állandó kutyaugatás. Klassz képek, remek jövő.

A szereplők fenomenálisak. Mást nem tudok mondani. Matthew McConaugheyt mindig is szerettem, mondjuk nem kifejezettem a Bolondok aranya című filmjéért. Volt ebben a filmjében egy pillanat, amikor azt mondtam rá, tisztán hasonlít Christian Bale-re. Amit így elsőre nehéz elképzelni, de tényleg. Gusztustalanul hozza a rá osztott Józsi szerepét. Thomas Haden Church (Pókember 3) annyira jól játssza az egyszerű tuskót, hogy tényleg sajnálatra méltó lesz a film végére és azt mondjuk rá, hogy ez az igazi balek (finoman fogalmazva). Juno Temple (A sötét lovag: Felemelkedés) remek színésznő, ebben a filmben is jól adja át a hányatott sorsú szűzlány szerepét. Gina Gershon (Fülledtség) egykoron szebb napokat látott színésznő igazán jól hozza szerepe kedvéért a bűn ronda ellenszenves hölgyeményt. (Sminkszoba biztos egyéne.) Emile Hirscht az Út a vadonba c. film óta szeretem. Talán az ötös közül ő itt a leggyengébb láncszem, de még így is elfogadható. Szegénynek nem jutott hálás szerep, többször is rommá verik.

William Friedkin kiváló rendező közel 77 éves bácsi, amit az elmúlt időszak átlagos filmjeiben mondjuk egyáltalán nem lehetett felfedezni (sokat mondjuk nem forgatott, talán évi egyet). Mindenki az Ördögűző rendezőjeként ismeri és talán még a halála után is így fognak rá emlékezni. Azért éljen még sokáig. A mostani filmjében tényleg megmutatta azt, hogy miért is lehetett egykoron a nagyok között emlegetni. Ebből a filmből kihozta azt a maximumot, amit Tracy Letts saját színdarabjából átírt forgatókönyve megengedett. Engem a film végig lekötött a morbid humorával, keménységével és a színészi teljesítményével. A film képei Friedkin jellemző stílusjegyeit viselik. A zenéje szerintem nem kiemelkedő, de illik az egész alá.

A legnehezebb az, hogy kinek is ajánlhatom. Talán azoknak, akik szeretnének egy átlagosnál eltérőbb film elé ülni. Kellőképpen megrökönyödni és utána elfelejteni az egészet. Vasárnap délutáni közös családi matinénak nem ajánlom, mert az biztos, hogy az asszony otthagy a fenébe a film felénél.

75%

Szeretem azokat a filmeket melyek, a tucat számra gyártott thrillerekből valami újjal próbálkoznak kitűnni. Sajnos, jól belegondolva, annyira kevés már az egyedi film, mint jegesmedve az Északi – sarkon. Azonban alábbi spanyol-kolumbiai produkció oly ritka példányok közé tartozik, amik tudnak még kellemes meglepetéssel szolgálni. Kellően megdöbbenve álltam fel a film végén és elmormoltam „na, ez most jól esett” kis szösszenetet magamban. Felhívom a figyelmet, a bemutató megnézése egyáltalán nem ajánlott.

Az olasz származású karmester, Adrián (Quim Gutiérrez) és barátnője új luxusvillába költözik a kolumbiai Bogota város elhagyatott vidékére. Egy este koncertjéről hazaérkezve az ágyon hagyott videó üzenetben tudja meg, hogy szerelme Belén (Clara Logo) lelépett meghitt otthonukból, mivel másik férfit választott helyette. Mivel sehol nem találják a lányt, a rendőrség Adriánt gyanúsítja az eltűnéséért. Bánatában új kapcsolatba menekül a helyi étterem felszolgálólányával, Fabianaval (Martina García), aki viszont hamarosan fülig szerelmes lesz álmai hercegébe. Fabiana, ahogy telik az idő és egyre többször egyedül marad a házban különös dolgokra lesz figyelmes a ház egyes helységeiben. A fürdőszobában a kádban lévő víz magától fodrozódik, a csapokból suttogások hallatszanak……

Na, hát nem minden az, aminek látszik! DE! Aki tényleg szeretné élvezni a filmet, a bemutatóját messze kerülje el, mint ahogyan már korábban a bevezetőmben említettem, mivel totál lelövik benne a „poént” és szinte nem lesz értelme megnézni! Tulajdonképpen, aki mégis erre vetemedik, az egyből tudja is majd, miről szól az egész. Akkor meg minek megnézni? Viszont, ha a kíváncsiságunkat félretesszük egészen kellemes kikapcsolódásban lesz részünk.

A film ténylegesen két részből áll. A szokásos jelen és a múlt, csak azzal a különbséggel a többi filmtől eltérően, hogy nem kevergetik annyit a múltat és a jelent, ezzel megzavarva nézőt. Itt egyből szereplőink jelen napjaival kezdünk, és ahogyan haladunk előre, bejön a képbe a film felénél a múlt és szétvágja a filmet. Majd a múltból zseniálisan megoldva beérjük ismét a jelent! Szerintem, a történetvezetésnek ez a tálalása a film egyik legnagyobb erénye a zenéjén kívül. 

Jelenben láthatjuk az összetört szívű főszereplő srácunk vívódását, ahol egy szétpiált éjszaka után összemelegedik Fabianaval az említett pincérlánnyal. A lányt nemcsak Adrián személye és tehetsége, hanem a hatalmas ház varázsa is magába szippantja, amiről viszont messziről lerí, hogy itt bizony valami bűzlik. Az a tipikus „szellemház” kicsit modernebb köntösbe bújtatva. Mielőtt nagyon megerőltetnénk magunkat a gondolkodásban, hogy mi is történt, mindenféle misztikus dologgal rémisztgetnek minket, hogy elhitessék velünk tényleg egy thrillerről van szó. A helyi rendőrök nyomoznak az eltűnt lány után, a házban megmagyarázhatatlan dolgok történnek. Mire azt gondoljuk, tudjuk a megfejtést, átváltunk a múltra és azt láthatjuk, hogy mi is vezetett az ex-barátnő eltűnéséhez, ahhoz a bizonyos kamerás felvétel elkészítéséhez.  És akkor itt most stop, mert ezek a részek, melyekről már nem szabad írni…

A film első háromnegyed órányi felvezetőjében igazából nem sok minden történik, de mégis várjuk az eseményeket annak ellenére, hogy azt gondoljuk szokásos ijesztgetős filmmel lesz dolgunk. A készítők meglepő módon meztelenkedéssel próbálják a férfinézők figyelmét a képernyőre szegezni. Tényleg régen láttam ilyen thrillert, ahol a főszereplő hölgyünket öt percenként az ágyban, kádban, zuhanyzóban láthatjuk teljesen pucéran. Gondolom, sokan megjegyzik majd a kisasszony testi adottságainak hibáit ezért most ezt kihagyom írásomból, úgyis elég szembetűnő lesz. Szinte már azt vesszük észre, hogy a másik lány ruháinak képzeletbeli levételén gondolkodunk, vajon mikor is kerül le róla. Azért megnyugtatok mindenki, aki csak emiatt folytatja a filmet, hogy eljön az a pillanat is, csak ki kell várni.

A film lezárása meglehetősen gyorsan megtörténik. Biztos lesz olyan, akinek ez nem tetszik majd, de szerintem annyira nem volt vészes különösen annak a tudatában, hogy sejteni lehetett eleve a végét. Jó volt így és kész.  A film zenéjéről külön említést tennék, mert szerintem zseniálisra sikeredett. Volt olyan rész benne, hogy az ütemet szinte a zenével együtt vertem a lábamon, annyira komolyan döngetett. Több nap eltelt már, de még világosan emlékszem erre a jelenetre. Az egész film atmoszférájának megteremtésének lényeges eleme. Profi az egész. 

Főszereplőink teljesen hétköznapi módon teszik az életüket, semmi kirívó pillanat nincs bennük, azon kívül, hogy én biztosan nem maradnék egyedül egy percig sem ekkora házban, különösen akkor, ha érkezik egy jó kis hatáskeltő, villámlással és mennydörgéssel megtoldott vihar.  Quim Gutiérrez (Laza esküvő) játékára nem tudok olyan jelzőt mondani, ami megmaradna az emlékezetemben később is. Vérvörös kisírt szemekkel felejti búját a lányokkal, soha rosszabb dolga ne legyen vásznon. Igazából működne a film nélküle is, annyira jelentéktelen volt. Martina García (Satanás) kisasszony nekem a fiatalkori Sophie Marceau-t juttatta az eszembe, esetleg Jessica Beil francia hasonmása lehetne még. Szóval nem lehet rá semmi rosszat mondani főként akkor, ha fel van öltözve. Clara Logo (Laza esküvő) viszont kifejezetten tetszett és még el is hitette velem szerepét.

Andrés Baiz kolumbiai rendező úr korábban már bizonyított a kritikusok szerint a Satanás (Satan, 2007) c. filmjével, hiszem megnyerte vele Monte Carloban a legjobb film és a legjobb színész díjakat. (nem láttam még). Ez a második nagyobb filmje és bizony a fiatal rendező hozta azt a színvonalat, ami miatt érdemes lesz a következő filmjére is odafigyelni, ha megjegyezzük a nevét a későbbiekben. Saját maga írta a forgatókönyvét is, amiért szintén dicséret jár. Pont jókor jött a filmben a váltás ahhoz, hogy ne skatulyázzuk be szokványos rémisztgetős elemei miatt a „na, ilyet 100-at láttam már” kategóriába. A zenéjére külön kitértem, de itt is megismétlem, hogy igazán emlékezetes darabra sikerült. Az egész film szerintem bőven megüti a thriller műfajhoz felállított képzeletbeli mércét.   Végre egy olyan film, amiben nem kell a véres jelenetek miatt a 10 ujjunkat az arcunk elé emelni, ennek ellenére mégis működik. Okos, meglepő, feszült és megrázó film.

Azoknak ajánlanám a filmet, akik szeretik a spanyol thrillerek semmi máshoz nem hasonlítható atmoszféráját és hangulatát. Csodát és világmegváltást azonban nem kell várni, de az biztos, hogy kellemes szorongással teli estét fog okozni, amin még a film befejezése után is lehet agyalni. (azért nem olyan sokáig). Érdemes egyedül is megnézni, nem kell hozzá lekapcsolt lámpa ahhoz, hogy hatása legyen.

70%

Ennél a címnél már csak a filmnek kéne érdekesebbnek lennie. Kánikula elmúltával 50 fokos lakást lehűtve, hosszú idő után ismét elkapott az a bizsergés, ami arra kényszerít, hogy nekem feltétlen néznem kell valamilyen filmet. Könnyed filmre vágytam, nem egy nehezen emészthető darabra. Nem sokat hagytam az agysejtjeimet kétségek között, hiszen az alábbi film címének elolvasása után már nem is kutakodtam tovább felgyülemlett tékámban. A rendező, a szereplők mind ideálisnak tűntek egy elképzelt tökéletes szórakozáshoz.

Az álmodozó Muhanned Sejk (Amr Waked) meglehetősen extrém ötletet szeretne megvalósítani hazájában. Megálmodja, hogy békeidőben feltétlen lazacokat szeretne honosítani Jemenben. Ennek a drága sportolásnak a költségeit természetesen maga a Sejk állja, de a megvalósításához már bizony segítségre szorul, hiszen köztudottan a lazac nem éppen őshonos halfajta a sivatagi környezetben.  Ábrándjainak kielégítésére egy angol közvetítő irodában dolgozó alkalmazott Harriet (Emily Blunt) segít, aki felveszi a kapcsolatot a neves halbiológus szakemberrel Dr. Alfred Jones-al (Ewan McGregor). A szaki persze teljesen abszurdnak, értelmetlennek tartja az egész agyament küldetést, egészen addig, míg be nem kapcsolódik a brit kormány, országuk imásának növelése érdekében. A miniszter sajtófőnökével Patriciával (Kristin Scott Thomas) kiegészülve kész a teljes csapat a lehetetlen küldetésre…..

Ugye milyen jó kis sztori? Végre nem egy olyan közép keleti film ahol nem domináns jellem a terrorista és nem robbannak halomra az emberek. Mégis megnézése után inkább én robbantam volna fel. Elég csúnya megjegyzéssel illettem a filmet, amit most inkább kihagyok a leírásomból. Lehet álmos pillanatomban kapott el a vége, de nem jó szájízzel keltem fel mellőle az biztos. Mindig azt írtam korábban, és itt sincs másképpen, hogy értem én, a hit meg a szeretet, hozzáadva saját magunk felfedezését reklámszöveggel sok mindent el lehet adni, de ezt a filmet én speciel nem veszem meg. Előrebocsátom a film alapjául szolgáló regényt nem olvastam.

Pedig tényleg jól indul a film. Egészen komolyan mondom semmi kifogásom nem volt vele kapcsolatban egészen a film feléig. Addig az a romkom, kis angol humorral fűszerezve kifejezetten jól működik, de a felétől lévő csöpögős romantikus szál nem okozott semmilyen megható együttérzést szereplőinkkel. Tényleg vicces kellemes az eleje. Alfréd házas, megfontolt ember, aki a hétköznapok szürkeségébe már elveszett, Harriett egy érzéki kiegyensúlyozott nő, aki éppen útjára engedi katona barátját Afganisztánba, és Patricia a kemény határozott nő megtestesítője egy kellemes „jó érzéssel nézem hangulatot” teremtettek. Később, azonban ahogyan túljutunk a felén, rájöttem, hogy ez nem is olyan romantikus vígjáték, mint amilyennek gondoltam, hanem egy képtelen szerelmi történet a sivatagban, totális drámázás, amit már láttunk vagy tucatszor, csak ebben a forró köntösben még nem. Nem kívánok a sztoriról írni, inkább csak azt jegyezném meg, ami tényleg kihúzta nálam a biztosítékot még akkor is, ha ez egy teljesen ártalmatlan könnyű film. Ha én egy elcseszett háborús hős lennék, aki mellől szinte mindenki fűbe harapott egy szuper akció során, és egyedüli túlélőként visszatérek a nagy szerelmemhez, aki miatt érdemes volt túlélnem a nagy csapást, csak nem hagyom már, hogy egy mimóza lélek hazatértem után lenyúlja a csajomat egy jól sikerült, azért mert „szeretem” szöveggel!!! Hála az égnek nem vagyok katona és forgatókönyvíró sem, ezért inkább mélyen hallgatok. Na de a kézfogás naplementével. Ejej.

Amúgy Ewan McGregor (Trainspotting) egészen jó a félénk halbiológus megformálásában, bár a végén már őt sem szerettem nézni „nyálas” szerepében. Nem biztos, hogy ezek a szerepek jól állnak neki, de mégsem mondhatom rá, hogy egyoldalú színész lenne. Emily Blunt (Az ifjú Viktória királynő) kellemes hangulatot sugall végig, nem az ő hibája, hogy partnere nem lett a kedvencem ebben a filmben és igazán azt sem éreztem, hogy annyira működne köztük az a bizony sokat emlegetett „kémia”. A legjobb talán Kristin Scott Thomas volt, akinek azért lehetett jeleneteit élvezni. Azonban szegény, hol van már Az angol beteg c. filmjétől. Igazából, ha a sejkről Amr Waked (Sziriána) is szeretnék írni azt, mondanám, hogy az egyik legszimpatikusabb arab, akit filmen láttam.  

Lasse Hallström (Csokoládé, Árvák hercege) rendezőre igazán semmi okom rosszat mondani, mert a rendezése nem rossz, azonban mégis sikerült egyszer bealudnom rajta. Maga a sztori is érdekes, csak mégis úgy éreztem, hogy a könyvnek az adaptálása nem sikerült megfelelően. Gondolom Paul Torday könyve ezerszer jobbra sikeredett és nem véletlenül kaptam meg érte Nagy-Britannia irodalmi szórakoztató díját. Igazából nincs úgy komolyabb bajom a filmmel, de sajnos pont rossz idegállapotban ültem le elé, ezért lehet másnak teljesen más véleménye lesz és egekig dicséri majd a művet. Én most ezt nem teszem, kivéve a zenéjét, mert az egészen kellemesen észrevétlenül belemászik a fülbe. Ha valaki csak a látvány miatt szeretné megnézni, szerintem kicsit csalódni fog, mert a skót kastélyok látványán kívül sok mindent nem fedeztem fel, amit emlékezetembe véstem volna. Senkit nem szeretnék lebeszélni róla, mert azért érdemes egy próbát tenni vele.

Különösen ajánlom azoknak a sporthorgászoknak, akik szerény kis hazánkon kívül nem tudják máshol pergetni botjaikat. Amúgy, aki csak hűsölésre vágyik, az inkább tegye el későbbre, mert ez a film egyáltalán nem fogja lehűteni, talán télen szűkös hideg estéken nagyobb élményt fog adni.

60%

Vitathatatlanul a skandináv krimi szerzők legnépszerűbb alakja a futballistából hivatásos íróvá vált Jo Nesbo.  Kizárt, hogy az ember ne találkozott volna könyveivel valamelyik nevesebb könyvesbolt polcán. Sokan hasonlítják Stieg Larssonhoz a Millenium-trilógia szerzőjéhez, azonban Larsson előtt már jóval 1997-ben kiadta az első könyvét.  Társadalmi problémákat felvonultató fordulatokkal teli, meglehetősen véres, brutális regényeit sokan szeretik olvasni. Sajnos én még nem tartozom a sokadalomhoz, mivel életművei kiestek eddigi vásárlási kedvemből. Hodejegerne c. regényét 2008-ban írta, amiből 2011-ben készítették az alábbi thrillert.

Roger Brown (Aksel Hennie) nappal az ország egyik legnépszerűbb fejvadász cégének dolgozik, éjszaka azonban profi műkincs tolvaj, aki fényűző életvitelét és gyönyörű feleségét Dianat (Synnove Macody Lund) szeretné finanszírozni az ellopott értékekből. Várja az igazi felülmúlhatatlan zsákmányt, ami a tolvajtörvények szerint az ember életében csak egyszer következik be, amivel végre szögre akaszthatja betörőkészletét és helyreállíthatja apadó bankszámláját. Felesége új galériájának megnyitóján összeismerkedik Clas Greve-el (Nikolaj Coster-Waldau), aki csak néhány hónapja költözött át Hollandiából Norvégiába új állás reményében. Beszélgetésükből megtudja, hogy Clas édesanyja lakásában olyan érték lapul, amiről mindig is álmodott. Rogersnek nincs sok ideje gondolkodni a betörésen, de álmában sem gondolta volna, hogy az események megtörténte után ennyire kicsúszik az irányítás a kezéből….

De még mennyire. Nagyszerű volt. Kicsit hihetetlenre sikeredett a vége, de értékéből számomra sokat nem vont le. Végig izgalmas, érdekes, feszült, olykor vicces, brutális és véres. Talán néha túlzottan is, hiszen emberünk, Bruce Willisnek a Nakatomi toronyban elszenvedett sérüléseit duplán átélve teljesít az egész filmben, ami nem kis teljesítmény.

Már a nyitó jelenet megnézés után tudtam, hogy tetszeni fog. Roger a bevezetőben felvázolja betörési technikájának lényegét és felesége melletti kisebbségi komplexusát. Kezdetben egyáltalán nem szimpatizáltam vele, nem egy szerethető figura és nem is mondom, hogy a végére a szívemhez nőtt volna, de az biztos, ahogy haladunk a filmben előre, egyre inkább sajnáljuk személyiségét. Karakterfejlődését a film nagyszerűen adja vissza, a nagystílű, lehengerlő modorú emberből a film végére egy visszafogott emberi roncs lesz, ami mondjuk nem lesz meglepő, hiszen a film felétől olyan tragédiákon megy keresztül, hogy csak kapkodjuk a fejünket.

A kerti wc-s jelenet gusztustalansága, a traktorral való menekülés humorossága, de akár a szakadékba repülés brutalitása, mind emlékezetes pillanat marad. Hála a forgatókönyvíróknak szinte egyetlen unalmas pillanat sincs benne, mindig találunk valami ötletes részt, amire felfigyelünk. Egy-két jelent már a Fargo c. filmet jutatta az eszembe morbidságával. Érdekes, de egy pillanatra sem éreztem, hogy előre tudnám a végét. Vártam, hogy mit hoznak ki belőle. Az egyetlen negatívum is a záró képsorokat illeti csak, amit végül is megpróbáltak megmagyarázni, de számomra nem nagyon sikerült.

A szereplők igazán nagyszerűek. Nem nagyon ismerem a norvég színészeket, de főszereplőt Aksel Henniet kapásból felismertem a Max Manus c. filmből, amiben szintén remekelt. Nincsenek túljátszott, túldrámázott szerepek, mindenki teszi a kötelezőt. Nikolaj Coster-Waldau-t korábban láthattuk már a nemzetközi piacon a Mennyei Királyság c. filmben. A feleséget játszó hölgy Synnove Macody Lund sajnos elég keveset szerepelt, pedig a kezdő képsorok láttán….

Morten Tyldum (Haverok) rendező filmje minden tekintetben megüti a képzeletemben felállított mércét, amit elgondolok egy jó krimi-thriller esetében. Lendületes, friss, okos. Végig érezhető volt a feszültség, bár néhány „humorosabb” résszel (már aki tud röhögni a kutyával történtek után) azért oldják ezt az állapotot. Az akciórészek egészen jóra sikeredtek. A forgatókönyv egy-két esetben egészen hihetetlen eseményeket produkál, de úgy érzem még a túlzás határain belül mozog. (bár ezen is lehetne vitatkozni) A film zenéjére speciel egyáltalán nem emlékszem. Az álomgyár már bejelentette, hogy készül a remake, de ezen egyáltalán már nem is érdemes csodálkozni.

Ajánlom azoknak, akik szeretnének szórakozni egy egészen hatásos, de nem éppen hagyományos krimin. Szinte minden megvan benne, amiért érdemes leülni elé. Sajnálatos, de ebben az estben is, a hazai mozikban majd csak remake formájában találkozhatunk vele. (talán egyszer)

80%

Régen szerettem volna már ezen a filmen túllenni, de mindig sajnáltam rá az időt, annyi rosszat olvastam róla. Most, hogy megnéztem, nem is érdemtelenül gondoltam azt, hogy túllenni. Tulajdonképpen nem is akartam írni, de egyáltalán nem esik nehezemre néhány keresetlen szóval illetnem a filmet. Michael Mann lánya Ami Canaan Mann kicsit mellélőt.

Texas egyik kisvárosában játszódó történetben Mike (Sam Worthington) a helyi gyilkossági nyomozó, partnerével, a New Yorkból érkezett Briannel (Jeffrey Dean Morgan) közösen nyomoznak egy szadista gyilkos után, aki áldozatait megcsonkítva a közeli mocsárban rejti el, amit a helyiek csak Gyilkos Mezőnek hívnak. Nyomozásukat nagyban hátráltatja, hogy ezek a gyilkosságok a hatáskörükön kívül esnek, de amikor az általuk pesztrált Anne (Chloe Grace Moretz) is eltűnik, kénytelenek versenyt futni az idővel, hogy elkapják a tettest és megmentsék a lány életét….

Akár mintha csapból folyna a sztori, annak ellenére, hogy megtörtént események szolgáltak a film alapjául. Azt hiszem régen láttam ennél unalmasabb sorozatgyilkosos filmet. Olyan érzésem volt, hogy nem csak én, hanem maguk a detektívek is elalszanak nyomozás közben. Vagy lehet, hogy ezt csak az álmos kisvárosi levegő tettette velük? Sajnos bármennyire is pozitívan álltam hozzá, nem sikerült megszeretnem a filmet. Mivel azonban volt időm megnézni, utólag kár már ezen bánkódnom.

A lassúsággal még nem is lett volna problémám, mert szeretem a döcögős filmeket, de ennél a filmnél a legnagyobb hibának a szétszórtságát rónám fel. Állandóan ugráltak a jelenetek. Felesleges és kidolgozatlan részek. A szereplőkről csepegtettek dolgokat, de ez kevés. A tettesről szinte semmit nem tudunk meg. Motivációját még véletlenül sem fogjuk kitalálni. Jó, lehet mondani rá, hogy most ez nem az a film, de akkor is. Az egész film olyan volt, mint egy lelkisegélyszolgálat, mindenkinek van valami problémája, mindenki meghallgatja a másikat, de még sincs az egésznek semmi mondanivalója. Valahogy nem így képzelnék el egy ilyen klassz helyszínen játszódó krimit. Lehetett volna sokkal keményebb, feszesebb, izgalmasabb, mint láttunk már megannyi filmben, de itt semmi extra, mindenki megy jobbra-balra és alig történik valami.  Szédelegnek a műben, egy két esetben a vége felé látunk talán izgalmasabb jeleneteket, de attól sem kell tartani, hogy kitépjük a karfát. Amúgy számomra a vége sem volt valami nagy durranás, de mivel megtörtént eset, könyveljük el úgy, hogy nem akartak változtatni rajta.

Úgy gondolom ennél a megtörtént esetnél megengedett lett volna egy picivel több fantázia kihasználása, hogy izgalmasabb legyen, mivel a történettel nem is lett volna gond, de ez a túlzott merevség szerintem hátrányt jelentett a filmnek.

Sam Worthington (Avatar) próbált küzdeni szerepével, látszik, hogy szeretne maradandót nyújtani, de tényleg csak a nagy átlagot sikerült ismét hoznia.  Jeffrey Dean Morgan (Watchmen) akiről külsőre Javier Barden jutott az eszembe kicsit jobb, mint a társa, de semmi extra. Jessica Chastain (Az élet fája) szintén sokkal jobb lett volna, ha a készítők karakterét jobban megírják. (vagy be sem teszik) Chloe Grace Moretz (Engedj be!) Tényleg egy nagy tehetség, de ebben a filmben tudását egyáltalán nem kellett kamatoztatnia.

Ami Canaan Mann második rendezése egyáltalán nem hozta azt a színvonalat, ami egy jó krimitől elvárható lett volna. Semmi izgalom, semmi misztikum, semmi olyan, ami megfogott volna a megtekintése közben. A közös nyomozás halvány reményét sem adta meg nekünk nézőknek, hogy együtt törjük a fejünket a gyilkos megtalálásában. (nem mellékesen már csak azért sem, mert 20 perc után megmondtam, ki a tettes) Forgatókönyvírójának hála kapunk egy teljesen összefüggéstelen filmet, ami egy percig sem köt le. Amit lehetett volna dicsérni az a kietlen mocsaras tájnak a felvételei, mert tényleg klassz helyszín egy ilyen filmnek, de csalódást keltően kevésszer mutatják. Talán röviden ennyi.

Ajánlanám azoknak, akik rettentően sok szabadidővel rendelkeznek, vagy esetleg influenzából kifolyólag táppénzes idejük alatt nem tudnak már mit kezdeni magukkal és mindenképpen valamilyen krimit szeretnének megnézni.

55%