Nem tudom, mire képesek még ezek az Ausztrálok, de az biztos, utóbbi években kiadott nyomasztó hangulatú filmjeikkel tutira viszik a „deviáns emberekről” szóló filmeknek szánt képzeletbeli díjakat. Ehhez a filmhez szintén kell egy idegzet mire végignézi az ember, de aki megpróbálja alávetni magát a kenguruföld leghíresebb sorozatgyilkosságáról készült műnek, garantáltan arcon vágja magát nem is egyszer a film alatt.

Adelaide lepusztult külvárosi környezetében él a 16 éves Jamie (Lucas Pittaway) anyjával Elizabethel (Louise Harris) és két testvérével Alexel és Nicholasal. Otthonuk szociális segélyekből élő emberek zsúfolt közösségének velejéig romlott közepe. Jamie szeretne kitörni ebből a nyomasztó, erőszakos és reménytelen környezetből, ami körülveszi őt. Megváltóként néz fel anyja új barátjára, Johnra (Daniel Henshall), aki váratlanul érkezett a szétesett család megsegítésére. Mivel John egyre több időt tölt Elizabethel és a fiúkkal, tapasztalatával olyan egyensúlyt teremt a család számára, amit korában elképzelni sem tudtak volna. John nevelőapaként Jamiet beleneveli egy olyan világba, ahol az emberek csordultig tele vannak rosszakarattal, gyűlölettel, mocsokkal. John és társai tetteikkel a legsötétebb képzeletünket is túlszárnyalják…….

Ritka az a film, mely olyan szinten nyomasztó és sötét atmoszférájú, mintha légópincében kéne egyedül lámpa nélkül végigmenni. Nehéz szavakat találni rá, egyszerűen ideges lettem a filmre miközben néztem. Többnyire a film zenéjéről írásaim végén szokásom megemlékezni, de most itt az elején már megemlítem, hogy nagyban hozzájárult ahhoz, hogy kitépjem a biztosítékot a falból. Amint elindult az úthenger felém már tudtam, hogy elbotlottam és nem menekülök. Az eredeti sztoriról nem hallottam („testek a hordókban” szalagcímekkel illeték a gyilkosságsorozatot az 1990-s években), mivel nem követem az ausztrál kriminológiát, de ha ezek a gyilkosságok valójában így történtek meg, csoda, hogy eddig nem filmesítették meg.  

A film több szálon fut, meglehetősen lassan felvezetve az eseményeket, elég időt hagyva megismerni „elcseszett” szereplőinket. A piás anyát, aki kicsit későn veszi észre, hogy szomszédja csak úgy fotózgatja meztelenül három gyerekét. A srácokat, akik mintha ez a világ természetes velejárója lenne, csak némán tűrik, hiszen végre valami történik velük unalmas világukban. A szomszédokat, kik szinte egytől-egyig reményvesztett emberek.

Azonban mielőtt a család eltűnne a süllyesztőben, megérkezik az összetartó férfikéz. John első látásra szerethető, segítőkész, vicces figura, akit már úgy vártak a gyerekek a családba, mint egy bányász a hűségpénzét. Azonban a szakáll alatt rejtőző megnyerő mosoly mögött Ausztrália leghíresebb sorozatgyilkosa rejtőzik. Az igazi arcának leleplezése előtt azonban szinte mindenkit a családon belülről és a környékbeli szomszédokból megnyer és csatasorba állít maga mellé. Összejövetelek alatt hergeli közönségét, hogy valójában fejlődésük gátja az a homoszexuális, narkós, pedofil emberek társasága, ami körülveszi kis világukat. Jamiet teljesen behálózza, ujjai köré csavarja és vele együtt elindul a társaság megtisztítani a „gonoszoktól” lakhelyüket. Szereplőink azonban késve veszik észre, hogy valójában John ördögi tervének végrehajtói, ők a hóhérok, de ebből már nincs visszaút. 

A kegyetlenkedéseknek, a könyörületmentességnek, az ember megbecstelenítését bemutató képsoroknak ennyire naturális ábrázolását filmen bizony régen láttam. Szinte dokumentumfilmekre jellemző stílusjegyekkel mutatják be a brutális valóságot. Ilyen fajta lelki terrort ritkán látni filmben, de hála az égnek nem kifejezetten erre építkezik a mű, hogy ezeket bemutassa. A film nem ebből él. Pont jókor, ha lehet ilyet mondani, jó időben kapjuk ezeket a sokkoló képeket, de mégis, azt mondom, hogy a leghatásosabbak és legnyugtalanítóbbak azok a jelenetek, melyeket csak a fantáziánkra bíznak. Nem látjuk csak halljuk és a bőrünkön érezzük.   

Számomra ismeretlen szereplők közül Daniel Henshall pszichopata gyilkosként egyszerűen félelmetes. Annyira rideg az egész játéka, annyira látszott rajta, hogy mosolyogva hülyének néz mindenkit, hogy kirázott tőle a hideg. Pedig első ránézésre Zach Galifianakis jutott róla az eszembe a Másnaposokból. Félelmetes egy arc. Azt hiszem, ha rendőr lennék, Ő lenne az, akit utoljára gyanúsítanék. Játékát látva az a baj, hogy totál el lehet hinni, hogy az utcákon igen is vannak ilyen érzelemmentes pszichopaták. Lucas Pittaway némafilmbe illő játékával azonnal az a vesztes srác jut az eszembe, aki a Maratonon a cél előtt összeesik. Ide jöhet az a közhely, hogy kettőjük játéka viszi a filmet, ha lehetne ennél a filmnél ilyenről beszélni. Az biztos a mozivászon egy ritka bizarr kapcsolatát láthatjuk. A többi színész az anyától a szomszédokig tökéletesen beleillenek ebbe a filmbe. A transzvesztita pasitól az ember pedig simán hanyatt dobja magát. 

Justin Kruzel elsőfilmes rendező készített egy maradandó alkotást, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Kevés ember bírja végignézni, de ha sikerül is valakinek, kizárt, hogy ne illetné valamilyen negatív jelzővel. Végletek filmje, vagy tetszik, vagy utálod nagyon. Nekem az első kategóriába esett, de mint már említettem az eleje megadta a hangulatot hozzá. Emelkedett állapotban megnézve is tuti letaszít a mélybe. Az operatőri munka (a ritka, minimális környezet), a vágások és a film zenéjének tökéletes szinkronja megteremtette azt a feszültséget, ami szinte végig arra kényszerített, hogy kényelmetlenül érezzem magam. Azonban, aki horrorfilmnek gondolja vagy egy jó kis krimire számít, bizony csalódni fog, ez nem az a film, oltári messze van tőle. Elég sok díjat bezsebelt, de kizártnak tartom, hogy a hazai mozikban bármikor is érkezik bevethető formája, ezért ha valakit érdekel, inkább keresse online tékákban.

Az biztos nem szívesen ajánlom délutáni matinénak, hogy na, akkor most tegyünk be egy filmet és szórakozzunk jól. Ehhez bizony kell egy „hangulat”, amit igazán nem tudok leírni, vagy tudjuk, mikor jön el, vagy ne is álljunk neki. Azért aki fogékony a hasonló filmekre próbálja ki, semmit nem veszít vele, legfeljebb az ajánlásom után elküld melegebb éghajlatra.  

75%

Hogy mit keres Christian Bale kínai filmben elsőre a kérdés kicsit furcsának tűnik, de végignézve a filmet totálisan megértem. El kell adni azt a filmet más országoknak is. Muszáj volt találni egy aktuális sztárt ehhez a nem éppen egyszerű alkotáshoz, hiszen a szenvedő felek szeretnék tudatni a világgal mi is történt velük 1937-ben.   

Az 1937-ben játszódó történetben John Miller (Christian Bale) temetkezési vállalkozó megérkezik Kínába Nanjing városába a kínai – japán háború utolsó napjai végén, hogy felravatalozzon egy halott papot a helyi katolikus templomban. Megérkezése után a templomban azonban egyedül találja magát egy tucatnyi zárdában nevelkedett tanulólánnyal és a helyi bordélyházból elmenekült prostituált hölgyekkel. A megszálló japán seregek véres és brutális kegyetlenkedéseitől akaratán kívül, papnak álcázva magát megvédi a társaságot amíg lehet, de tudja, hogy egy napon menekülnie kell mindenkinek…..

Piszok jó film volt. Ennyit elsőre. Egy - két nyugalmasabb jelenettől eltekintve végig érdekes és izgalmas volt ez a felejthetetlen történelemlecke. Mert ez bizony megtörtént. A filmet Minnie Vantrin naplójából készítették el, aki misszionáriusként a háború ideje alatt rengeteg nőnek mentette meg az életét Nanjingban. Mivel sosem hallottam korábban a nankingi mészárlásról ezért utána olvastam, miszerint a történelem egyik legnagyobb tömegmészárlása, elfeledett holokausztja, amit a legkevésbé ismerünk. Akit érdekel részletesebben a téma fellelhető a Wikin, de röviden még annyit, hogy közel 300.000 kínait gyilkoltak le különösen kegyetlen módon, nem kímélve nőket és gyerekeket sem. A film brutálisan bemutat ebből a háborúból egy szeletet.

Már a kezdés nem semmi. Olyan jelenettel indítanak a készítők, amit bármelyik amerikai háborús film megirigyelhetne. Azonnal meghatározta a filmhez való hozzáállásomat. A félelmet nem ismerő hátramaradt kínaiak, a soha el nem fogyó korszerűbb fegyverzettel felszerelt japán katonák ellen. Különösen naturálisan bemutatott részek után ismét elcsodálkozunk azon, hogyan tudták ezek a katonák kamikaze akciókkal feláldozni saját életüket az országukért. Persze lehet ez csak nekem furcsa így magyar szemmel. Ezek a háború borzalmait bemutató részek iszonyú hatásosra sikeredtek és tátva is maradt a szám nem kevés esetben. A látvány amúgy is brutális, talán hasonlót a Zongorista című filmben a lebombázott Varsó képei után láttam.

Az igen intenzív pergő részek után kicsit visszavesznek a tempóból, és oldják a hangulatot humorosabbnak tűnő részekkel, már akinek viccesnek hat egy piás embernek meg nem kapott pénze utáni sóvárgása. Megtudjuk, hogy valójában jóemberünket csak a lóvé hajtotta és semmi más. Amúgy mi másért menne háborús övezetbe az ember külföldiként segédkezni. Ahogyan múlik az idő, minden általalakul és rájön, hogy bizony a benne rejtőzködő hit és becsület mennyire fontos belső tulajdonságok. Erre mondjuk a készítők sok időt nem pazaroltak, de minek is tették volna, hiszen az ellenséges terület közepén voltak. Na és akkor ennyi nagyjából a sztoriból elég, mert a film élvezetét nem akarom tovább fölöslegesen rontani. Igazából a filmet a zárdában nevelkedett egyik kislány elbeszéléséből hallhatjuk, velünk elhitetve hogy mi is történhetett valójában és az említett prostituált hölgyeknek emléket állítva. Azért írtam, hogy velünk elhitetve, mert érdemes lenne a másik fél szemszögéből is megnézni az egészet, mint ahogyan a német – orosz „barátságról” készült filmek esetében nemegyszer történt.  

Christian Bale nem hibázik. Felismerhetetlenül hülyén néz ki szakállban és egészen jól játssza a kezdeti ellenszenvesnek tűnő figuráját. Ahogy változik arcképén a szőr mennyisége, úgy állunk mi is későbbiekben pozitívan hozzá. Mondogatnak itt Oscart és hasonló díjakat, de én nem láttam semmi mást csak azt, hogy ezt is ugyanolyan profin megoldotta, mint a többi eddig eljátszott szerepét. A többi hölgyben nem véltem felfedezni ismerős arcot, de miért is lett volna erre lehetőségem, hiszen szinte mindenki ugyanúgy néz ki számomra. Ez mondjuk erős túlzás, de az biztos, hogy nehéz megkülönböztetni a felnőtteket, és akkor még a gyerekekről nem is beszéltem. Amúgy is ez a nyelv  totál idegen (mandarin és a  japán), de ha ehhez hozzávesszük a sírásukat, bizony kiráz tőle a hideg. Persze még mindig sokkal jobb eredeti nyelven nézni, mintha szinkronizálták volna őket. Röviden (ami sosem megy) teljesen hihetően játszotta mindenki a szerepét.

Yimou Zhang rendező bizony nem csak az országhatárain belül ismert név. Az Oscar díjra jelölt Hős és A repülő tőrök klánja című filmekre talán több ember is felkapja a fejét, de a sportszerető emberek hallhatták a nevét a 2008-as Pekingi olimpia nyitó és zárójelenetének megrendezésénél is. Szerintem filmje zord külseje ellenére, átgondolt és lenyűgözően szépen elkészített. 90 millió dolláros költségvetésből bőven jutott a vizuális effektek tökéletes elkészítésére. A megható és a brutális jelenetek váltakozása mesterien adagolt. Nekem egy jelenetnél mondjuk leült a film, de ezt inkább a fáradtság számlájára írom. Zenéje az ázsiai filmek szintjét bőven megüti. Az operatőri munkáról lapokat lehetne írni annyi jelenet van ami megfogja az embert. Egész film barna és szürke. Gyönyörű és szokatlanul színes a képi világhoz képest a templom festett ablaküvege. A szétbarmolt város látványa extra részletes és még sorolhatnám. Talán ezek a dolgok, amiket nem lehet letagadni, hogy valójában is így nézhetett ki, mert bizony a Japánok annyira nem örülnek és foggal-körömmel küzdenek az ellenkezőjének beállításáról. Állítólag készítettek egy dokumentumfilmet is, hogy az egész csak kamu. Kíváncsi leszek, hogy szeretett forgalmazóink mikor hozzák be hazánkba.  

Ajánlhatom a történelemfilmeket kedvelőknek, akik szeretnének más kultúra más borzalmairól is tudomást szerezni és nem csak az öreg földrész fájdalmas múltján töprengeni. Érdemes megnézni.

80%

Mint sivatagban a kikötő olyan ritka az a film, melynek témáját tekintve a komolyabb drámák között lenne a helye, de mégis megvalósítása szempontjából a könnyedebb stílus felé vette az irányt.  Daganatos betegségekről készült filmeket többnyire drámák és dokumentumfilmek között kéne keresnünk, nem pedig a vígjátékok kategóriájában. Az alábbi film viszont tökéletes példája, miként lehet egy szörnyű betegséget megfelelő módon tálalni úgy, hogy ne menjen el az életkedve senkinek a megtekintése után.

Megtörtént eset középpontjában egy 27 éves rádiós programszerkesztő Adam (Joseph Gordon-Levitt) áll, akinek a napjai totál átlagosan telnek. Korán kel, elmegy futni, bemegy dolgozni, semmi extra, egészen addig, míg a hátfájdalmai miatt orvoshoz kell fordulnia. A doki egy igen ritka gerincdaganatot állapít meg nála, ami elméletileg gyógyítható, gyakorlatban meg ugye 50/50. A diagnosztizálás után a legjobb barátja Kyle (SethRogen), édesanyja Diana (AnjelicaHuston) és egy fiatal doktornő Katherine (Anna Kendrick) segít neki felbolygatott életének helyreállításában….

Több - kevesebb sikerrel. Azt hiszem így kell egy depressziómentes drámát készíteni, szépen csendesen és mégis úgy, hogy ne felejtsük el. Bármennyire is komoly a téma, a könnyed stílusa teljesen magával ragad. Az egész film viccesen átgondolt. Tökéletes az egyensúly a vígjáték és a dráma határa között, mivel a humor remekül van adagolva a filmben, sosem tolongott, mindig időben jött, éppen akkor mikor bebólintottam volna már. Főleg a film első felére jellemzők a viccesebb jelenetek, de ahogy haladunk a vége felé bizony arcunkra fagy a mosoly. Egyszer megnevettet, máskor megsirat. Persze a vicces részeknél ne gondoljuk, hogy fetrengenénk a röhögéstől és a sírás esetében max. könnycseppekről beszélhetünk.

Lewitt jeleneteit igazán lehet szeretni, bárkivel is szerepel együtt a vásznon. Akár a doktornővel, akár az öregekkel, akár Rogennel láthatjuk. Rogen szerepénél amúgy is megjegyzem, hogy most először éreztem azt, hogy nem valami „parasztot” játszik, hanem tényleg egy barátot. Önmagához és szerepeihez képest visszafogott. A Patrick Swayze „vicce” egy kicsit húzósabb mércét üt meg és még a későbbiekben is neki köszönhetünk egy két alpáribb poént, de tényleg a tűréshatáron belül áll meg mindegyik. A vicces sütik bevitel a filmbe egész merész húzás, de fogjuk úgy fel, hogy fájdalomcsillapításra használták. Perverz színjáték volt betépve a halottak között az a bizonyos korházi folyosón „sétálós” jelenet is, ami azért tegyük a szívünkre a kezünket, és mondjuk ki, elég morbid. Rákra, mint betegségre való hivatkozásra sem hallottam volna még, hogy buknának a csajok diszkóban, de nem is szeretném megtudni. Mielőtt azonban körbemosolyognánk a fejünket egyes jeleneteken és beskatulyáznánk a filmet a szokásos „feelgood” filmek közé, a felemelkedőbb hangulat megtörik.

Az „öregek”nek köszönhetően visszazökkenünk abba, hogy ez a betegség bizony valós és nem válogat bármennyire is jó fej az illető. Hála az égnek ezeket a szomorúbb jelenetek is kipipálhatjuk giccsmentesnek. Érdekes, hogy Adam barátnőjét Rachaelt már a diagnosztizálás előtt is kitettem volna az utcára, annyira irritáló volt. Szerepét előre lehetett tudni, úgy, mint az agyturkász vonzódását a páciense iránt. Rachael festményének lassított kivégzése külön fénypontja a filmnek. Továbbá érdekes volt látni az anya és fia kapcsolatának átalakulását. Kezdetben még az elutasítást, majd a lassú közeledést egymás felé. Sajnos sok esetben ezeket a közeledések már csak későn vesszük észre, mikor már süllyed a hajó.

Igazán klassz szereplőgárda! Joseph Gordon-Levitt (Eredet) napjaink sztárja lett R. Goslingal együtt. Ebben a filmben is hatalmasat alakított. Szívbemarkoló és felemelő egyidejűleg. Szerepében folyamatos nyugtalanságot áraszt, amitől valóságosabbnak érezzük. Seth Rogen számomra egy talány. Érdekes eleme a filmeknek. Zöld darazsunkat lehet szeretni és ki nem állhatni. Ritka esetek egyike jelen filmje, mikor teljesen elvoltam morgolódó egyéniségével. Üdvözítő volt újra látni kicsit férfias tekintetű Anjelica Hustont (Addams Family) Igaz kétszer akkora volt, mint a fia, de nem baj. Szerethető volt az anya szerepében. Anna Kendrick kötözködő szerepét csíptem már az Egek urában is Clooney mellett, de itt a kis szende dokinéni alakjában igazán kedves volt. Bryce Dallas Howard (Terminátor – Megváltás) tulajdonképpen idegesítő szerepében sok mindent nem nyújtott, de mivel azt kellett adnia, hogy ne szeressük, ezt tökéletesen bejött neki. Sajnos még a The Help c. filmjéhez nem volt szerencsém, de kíváncsian várom.

Jonathan Levine (The Wackness) rendező filmje teljesen megfogott. Forgatókönyvírójának Will Reisernek saját történetét mesélte el nekünk igazán fogyasztható módon. Nem szeretném tovább ragozni az egészet, bizony nem emlékszem hasonló filmre, ahol egy szomorú népbetegséget így tudtak volna bemutatni filmen keresztül. Külön most nem szeretnék kitérni a képekre, látványra mert minek, nem arról szól az egész. Zenéjére sem nagyon emlékszem, viszont a filmre sokáig fogok. Nem lesz mindenkinek korszakalkotó, de én akkor is azt mondom rá, érdemes megnézni.

Ajánlom szinte mindenkinek. Ennyi.

75%

Francia krimik és thrillerek az átlagnál jobbra sikerülnek és nem is kell hozzá Luc Besson felügyelete. (Talán bátorkodom kijelenteni, hogy régen garanciát jelentett a minőségi munkára, de manapság tömegével jönnek filmjei és ez bizony nem tett jót hírnevének.) Ezért örültem meg a következő filmnek, és bíztam benne talán a galloknál másnak is van annyi pénze, hogy összehozzon egy jó filmet.

Rablásért elítélt Adrien (Albert Dupontel) szabadon engedésének napja hamarosan közeledik, ezért békésen tölti börtönbüntetésének utolsó 2 hónapját, hiszen a bankrablásból szerzett zsákmány sosem került elő.  Azonban az utolsó napokban, mikor az új cellatársát a pedofíliáért elítélt Jean Louis-Maurelt (Stéphane Debac) lincseléstől megvédi, a rabtársai ellene fordulnak. Másnap Maurelt ellen felhozott vádat visszavonják és szabadon engedik. Mivel Adrien félti feleségét és gyerekét a maffia bosszújától, megbízza a bizalmába fogadott Maurelt, hogy továbbítson egy titkos üzenetet a rablásból származó pénzről feleségének, akinek a meneküléshez pénzre lenne szüksége. Azonban Maurel mégsem az az ember, aminek főszereplőnk hitte, ezért Adrien megszökik a börtönből és megkezdődik a versenyfutás az idővel……

Na, ez volt az a film, ami után szintén felemás érzelmekkel keltem fel. Nem mondom, hogy nem tetszett, de sajnos a zseniális és a gyengécske megoldások egyvelegéből nem születhetett kiemelkedő alkotás, azért az átlagnál így is egy kicsivel jobb film. Azt azért hozzátenném, hogy este 10 órai kezdés ellenére simán ásítás nélkül is nézhető, ami számomra plusz pontot jelent.

A film baromi jól indult, mint nagy általánosságban a filmek többsége. Börtön, kemény srácok, véres bunyók, hihetetlen szabadulás, majd menekülés a zsaruk elől, üldözés, hajsza és versenyfutás az idővel, mint ahogy már a leírásában is feltüntettem. Emberünk többet rohan sulis táskájával a hátán egy nap alatt, mint Frodóék a gyűrűvel hetekig. Tényleg pergős akcióknak lehettünk tanúi és ahányan néztük az mondtuk, hogy eddig bizony tetszik. Azonban a film a közepétől leül és teljesen átlagos thrillerré fejlődik vissza. A vége sajnos szintén nem a legjobbra sikeredett, de úgy gondolom láttunk már sokkal rosszabb befejezést is.

Az akciójelenetek teljesen jók, bár néha totál hihetetlenek, (5. emeletről ablakon keresztül látatlanban kiugrani teherautó tetejére, majd továbbfutni egészen merész) ami még az első jelenetnél elmegy, de később már inkább nevetséges és felhördülést vált ki. Hozzátenném, hogy még mindig azért az élvezhetőség határán van. Az autós jelenetek nem mennek át a Cobra 11 által felépített minőségen. Aztán ami még lelombozott kicsit, hogy a rendőrök totál pancserek, ügyeskedni próbálnak, de látszik rajtuk a bénaság. Mondjuk, ha meg az első 5. percben elkapják főszereplőnket, miről is szólt volna a film. Lehet a gyenge színészi játék számlájára írható mindez, mert tuti, hogy alakításuk láttán Oscar szobrocskát nem fogunk emlegetni. A nyomozóhölgy is sokkal jobb volt fehérneműben, mint a film alatt bármikor felöltözve. A társai viszont minden tekintetben viszik a prímet. Persze vannak még érdekes dolgok, amikre lehetne keresni választ, hogy egy börtönből szabadult ember miként képes kaszkadőröket megszégyenítő trükkökre és hasonlók, de inkább próbáltam a filmre koncentrálni, és nem állandóan belekötni, lehet egy jobb napon kapott el a megnézése.

A szálakat keverő „főgonoszunk” úgy nézett ki, mint aki éppen frissen vizsgázott számvitelből a Közgázon, akár Mézga Aladár faterja is lehetett volna soványabb kivitelben. Arra is, hogy miért nem volt képes egy gyorsabb sprintre az egész film alatt a végén jöttem rá, mert tipikusan az az ember, aki világ életében felmentett volt tesiből. Egyszerűen szétesett volna. A lényeg, hogy egyáltalán nem volt félelmetes bármekkora sorozatgyilkost is játszik.

Azt hiszem nem írtam semmi olyan hízelgőt, ami miatt érdemes lenne megnézni, pedig azért ez nem így van. A gyönyörű tájakon játszódó jelenetek és a felszültség keltéséhez nagyban hozzájáruló zenéje szintén plusz pontokat eredményez nálam. Simán nézhető film a maga kategóriájában.  

Érdekességképpen megjegyzem, kicsit vicces volt nézni francia filmben azt a rengetek BMW-t, amit felhasználtak a filmhez és csodaszámba megy, hogy nem kifejezetten ragaszkodtak a készítők a citroenekhez és peugeotokhoz. (jáj, ez de szép szó)   

Annak ellenére, hogy nem voltam megelégedve a szereplők alakításával, a francia filmgyártás meglehetősen híres, „Hollywoodban” is megfordult művészei vettek részt a filmben. Albert Dupontel (Visszafordíthatatlan) játékában semmi kivetnivalót nem találtam. Teljesen rendben van annak ellenére is, hogy szerepe szerint legalább három alkalommal is a mennyországban kellett volna ébrednie. Alakítása kimagaslott, ami azért nem volt nehéz ebben a filmben. Stéphane Debac (Az esemény) pszichopatának annyira szerintem nem volt jó. Alice Taglioni (A rózsaszín párduc) nyomozást vezetőnek piszok jó nő, de színészként nekem nem tetszett. Caterina Murino (Casino Royal) és Sergi López (A faun labirintusa) nem sok vizet zavartak.

Eric Valette (Nem fogadott hívás) rendező egészen klassz alapanyagból készített egy teljesen nézhető filmet. A forgatókönyv, a fényképezés, a vágás, a zene mind rendben van. Tipikusan az a film, amit ha felfedeznek az amcsik, tutira remekelik. Addig viszont senkit sem fog érdekelni. Ezért is gondoltam, hogy írni kéne róla néhány sort, ne vesszen el egyből a süllyesztőben (nem mintha az írásom sok embert befolyásolna). Tényleg vannak benne klassz részek, amiért érdemes tenni érte egy próbálkozást és bármennyire is negatívnak tűnt ez a néhány gondolatmenet, ne vegye el senkinek a kedvét a megnézésétől.     

Ajánlhatom minden olyan nézőnek, aki megcsömörlött az öreg földrészünktől távolabb készült filmektől és szeretik a krimiket. És azoknak is, akik eredetiben szeretik megnézni a filmeket és majd évek után a feldolgozását.

65%

Szerelemes filmek kedvelői dörzsölték a kezüket mikor meghallották, hogy David Nicholls One Day című két évvel ezelőtt megjelent nagy sikerű regényét vászonra adoptálják. Számomra ritkán sikerülnek nézhetőre ezek a romantikus filmek, talán még kevesebbet nézek meg belőlük, mint mondjuk a vígjátékokból, de most mégis azt mondom, hogy egy olyan ritka példányát láthatjuk annak, hogy nem csak a könyv lett kitűnő, hanem a belőle készült film is.

Emma (Anna Hathaway)  és Dexter (Jim Sturges) jól sikerült diplomakiosztó partijuk után ágyban találják magukat, persze az a bizonyos dolog nem történik meg, ami végett ágyba-ballagtak, de mégis életre szóló barátságot kötnek egymással. A két különböző vágyú és természetű fiatal útjai szétválnak, de 20 éven keresztül egy napon mindig bepillanthatunk életükbe, és látjuk, hogy ez a barátság hol közeledik, hol távolodik egymáshoz, míg végül…..

Míg végül nem írom le, hogy mi történik, de azért sem lövöm le a poént, meg amúgy is azon a három variáción, melyen a film alatt folyamatosan gondolkodunk, nem olyan bonyolult kitalálni. Összejönnek, nem jönnek össze, vagy csak lelki barátok maradnak. Vagy talán mégsem ilyen egyszerű ez a film? Őszintén megmondom, nem sírtam el magam rajta, de igen közel álltam hozzá nemegyszer. Maga nemében szép film volt. Régen láttam olyan romantikus filmet, ami nem követi az abszolút bevett sémákat, kliséket annak ellenére sem, hogy az előbb felvázolt sztorim nem erre utal. Régen gondoltam azt, hogy a rengeteg krimi könyv után, szívesen elolvasnám Nicholls drámáját, mert szerintem ez a kategória közelebb áll hozzá.    

Emma és Dexter alapban két szimpatikus figura, akiket első látásra meglehetett szeretni, és úgy gondolom ennél a filmnél ez volt az alapvető kulcsfontosság. Ha ez itt nem lett volna meg, egyáltalán nem működött volna, és akkor ezzel nem mondtam semmi okosat. Az a bizonyos kémia, amit mindig felemlegetünk a színészek egymás közötti játékánál ebben az esetben forráspontig izzott. Voltak olyan jelenetek, hogy szinte már vártam, hogy ugorjanak már egymásra, de mégsem. Ez a különös feszültség, érdekes hangulat végig jelen van, és ettől működik ez a film. Persze ehhez kellett a klassz kis sztori is.

Főszereplőink totál ellentétes karakterek és nem csak a nemükből adódóan. Emma naiv visszahúzódó álmodozó lány, aki verseket ír, de egy napon regényíró szeretne lenni. Többnyire a komikusabb helyzeteket neki köszönhetjük, hiszen Dexter szöges ellentéte női szereplőnknek. Magabiztos igazi szívtipró tv sztár, aki azt hiszi magáról mindent megtehet és mindenki a lábai előtt hever, amit ugye az élet mindig megcáfol. Egyszer fent egyszer lent, ha elszállunk magunktól bizony a szerencse megfordul. Mindennapi életükbe bepillantást mindig az a bizonyos július 15-i nap jelenti. Leírni nincs kedvem az összes dolgot mi minden történik, de röviden annyi, hogy mindkét szereplő keresi a saját szerencséjét az életben. Garantálom, hogy a film nézése közben nem lesz olyan ember, aki nem drukkolna nekik, hogy na, már most tényleg ugorjanak egymásnak. A film vége meglehetősen hatásvadászra sikeredet, lehet valakinek ezek a visszaemlékezéses jelenetetek nem fognak tetszeni, de úgy az egészet figyelembe véve szerintem nincs vele komolyabb baj.

A zene a film alatt teljesen nosztalgikus hangulatot teremtett, klassz volt visszahallgatni 90-es évek slágereit. Megpróbáltam külön is végighallgatni a soundtrack anyagot film nélkül, de az már teljes egészében nem ment. Nekem kifejezetten csak a film alatt tetszett.  Amit még szeretnék megemlíteni, hogy nem csak a megfelelő zenékkel tükrözték hűen az idő múlását, azt a 20 évet, amit átölel a film, hanem a tökéletesen korhű ruhakollekciókkal. Kicsit vicces így már visszaemlékezni, mi minden volt abban az időben a divat. Talán egyszer visszajön még és jót röhögünk magunkon.

Mint ahogy fent is említettem többnyire ezeknél a filmeknél a szereplőkön áll vagy bukik szinte minden. Na, ez a film is megbukott a kasszáknál és többnyire a kritikusok szemében is, mivel a rendezőnek szemére vetették, hogy Anna Hathaway meglehetősen erős akcentussal beszélt, ami ennél a filmnél megengedhetetlennek tekintettek. Hát ez az, amit mi nem fogunk észrevenni, legalább is a többség nem és ez egyáltalán nem fog befolyásolni a tetszési indexünkben. Akkor meg különösen nem, ha szinkronosan látjuk majd a filmet.

Anna Hathaway (Szerelem és más drogok) és Jim Sturges (Las Vegas ostroma) színészi játékán nehéz lenne kötözködni, de talán Anna-n jobban látni az „erőlködést” egy picivel, hogy nagyon jól akarja ezt most játszani. Mindketten nagy élvezettel, beleélve tették oda magukat és ennek köszönhetően hihetően játszanak. Átjött nagyon szerepük. Patricia Clarkson (Viharsziget) és Ken Stott (Artúr király) mellékszereplőként teljesen rendben voltak. Rafe Spall (Vaskabátok) pedig Ian szerepében tényleg egy szerethető balek volt.   

Azt hiszem ennek a filmnek tényleg jót tett, hogy női rendezőt választottak a producerek. Úgy látszik filmeknél nem úgy van mint a szakácsok esetében, hogy mester csak férfi lehet. Lone Scherfig dán rendezőnő már korábbi az Egy lányról c. művével is bizonyította, hogy ért a drámázáshoz. Evvel a darabbal is maradandó szívszorító élményt okozott nekem és ha megkérdeznének, hogy ajánljak egy romantikus drámát biztos ezt a filmet fogom felhozni az illetőnek. Forgatókönyvet maga a regényíró David Nicholls készítette el, amihez csak annyit fűznék a könyv olvasása nélkül is rettentő jóra sikerült. Talán úgy jellemezném az egészet, hogy egy harmatkönnyűnek ígérkező romantikus filmből a végére ólomsúlyú dráma lett. Olyan mintha kitennének a tengerparttól 1 km-re, hogy akkor most ússzál ki, elsőre könnyűnek tűnik (már aki tud úszni), de a végére beledöglesz. Persze azért nem kell annyira átesni a másik oldalra, mint ahogy most én tettem, az biztos hogy hatása alá kerültem, de nem egy mély gondolatokkal telepakolt film. Szeretni fogjuk, de csodát ne várjuk tőle.

Érdekes, de ezt a filmet simán ajánlom pasiknak is. Nem szégyen beülni és elérzékenyülni párunk mellett és adott helyzetben néhány könnycseppet ejteni. Ez is az a kategória, amit mindenkinek tudok ajánlani, talán azok mellőzzék akik a Motel c. filmen nevelkedtek és élvezkedtek, mert ők bizony marha nagyot csalódnak benne.

88%

https://www.youtube.com/watch?v=uLUWHW5NxwI